Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
Különösek az itteni népek. Nem teljesen értem mi értelme májusban az ünnepnek. Végül is, nem árthat egy kis kikapcsolódás. Még nap közben bevásároltam némi kenyeret, szárított húst és törp spirituszt, valamint kedvencemet, mézsört. Kicsit hiányzik az otthon, így próbálok egy szeletet magamnál tartani belőle. Az erdő egy rejtett ligetén pedig felállítottam táborom. Kövekkel pakoltam körbe leendő tűzhelyem, noha a hold állása nekem kedvez, fényes éjszakára számíthatunk. A hosszú szövetet kifeszítettem, ezzel fedelet képezve, valamint belülre raktam a növényes táskám és letakartam a bőrökkel, melyek fekhelyemül szolgálnak. Megvakargatom Floki füle tövét, ki tudja, hogy kivel térek ide vissza. Sajnos ezzel egyetemben feldereng előttem a vaják alakja. De ez már a múlt zenéje, vagy elkerültük egymást, vagy el sem jött. Nem tudhatta, hogy sikerült kibogarásznom a cetlit és kiolvasni. Elnyúlva a bundán, Floki-val az oldalamon az ágat figyelem, melyen keresztűl dobtam a szövetet. Miközben Floki-t vakargattam, elaludtam. Különös semmiség vett körbe és ez zavart. Zavart, hogy Freyja nem ad semmilyen égi jelet. Vagy csak elkapatott volna és türelmetlen vagyok? Az éj ránk telepedett, mint egy hatalmas pók hálója és fellobbantak az első tüzek, a füst kellemetlen maró szaga vert fel. Kicsit arrébb tessékeltem a medvét majd kitekintettem a falu felé. Elkezdődött a mulatság, emberek neszei épp csak elérnek idáig. Boldog dalok és tánc ritmusa melyet az erdő és a föld közvetít. -Lassan ideje indulnom, legyél jó Floki és vigyázz a táborra!- borzolom össze feje búbján a szőrt, mire valami elégtelen brummogással felelt. Hamarosan a mi útjaink is elválnak, hiszen egy ilyen korú medve már elhagyta volna az anyját. Talpra állva elindulnék, majd még vissza kúszom a fekhelyemre, hogy növényes táskám a derekamra helyezzem. A sarló és a fegyvereim maradnak. Nem kell a riadalom, a biztonság kedvéért pedig el is takarom a kíváncsiskodók elől. Megnyújtva lépteim kerülök közelebb az árnyak sziluettjéhez, majd egyre jobban alakot öltenek az emberek vonásai. Az arcok nevetnek, gyerekek szaladnak. A forgó, hullámzó tömeg pedig magával ragad, hagyom magam sodorni és kacagva lépek velük egyszerre. Érzem pár ember tekintetét magamon, de nem különösebben adom ennek jelét. Néhány nőt figyelek, kik pilláikat rebegtetik férfi társaik felé. Talán erre való lenne ez a számomra ismeretlen ünnep?
Jegyzet:
Tudom, hogy a zene a nyári "Boszorkány szombat"-ról szól.
Amikor kezdődik a tavasz és az énekesmadarak csicsergése dobja fel a dohos falak között telelő vajákok reggeleit, már nem kell túl sokat várni az ünnepre, ami a legkedvesebb marad számomra mindig. Idén amilyen gyorsan tűnt el a latyak, olyan gyorsan vettem én is nyakamba a kontinenst és fittyet hányva a megszokott útvonalra, úgy döntöttem egyenesen Brugge-ba megyek és ott próbálok egy kis pénzt összeszedni, amíg Belleteyn ünnepe be nem köszönt. Már hajnalban megérkeztem a kinézett faluba, hogy elintézhessek előtte pár dolgot. Délelőtt levágtam pár óriásszázlábút a pusztában aztán bevásárló körútra indultam. Vettem új inget, nadrágot és egy olcsó csizmát, ami nem túl jó minőségű, de legalább nem bűzlik a szörnyek vértől meg az évek alatt beleivódott lábszagomtól. Lefürödtem és elmentem borbélyhoz, hogy emberibb külsőt varázsoljon nekem, már amennyire lehet. Ennyit megengedhet magának még egy magamfajta semmirekellő is. Csak azt vettem észre mikor kiléptem az ajtón, hogy besötétedett és kezdik meggyújtani az első tüzeket. Nem szeretem a felhajtást, na meg ilyenkor elrettentő a leánykáknak, ha már messziről kiszúrják a hátamon a kardot, ezért a fogadóban hagytam a felszerelésem. Nem mellékesen a kazalok között megbújni is könnyebb, ha nem csörög semmi minden egyes mozdulatnál. Egyedül a medálomtól nem vagyok hajlandó megválni. Magam sem értem, hogy mi ez a szentimentális ragaszkodás egy ócska nyaklánchoz, de ez jutott. Tapasztalatból tudom, hogy még túl korai lenne próbálkoznom a hajadonoknál, de ahogy telik majd az idő az esélyeim is úgy fognak nőni az éj folyamán. Addig meg eliszogatom a távolban a kis vodkámat és figyelem ahogy a lengén öltözött lánykák, hogy táncolják körbe a májusi éj védelmező tűzét. Egyre jobban belemelegedtem az éjszakába és elkezdtem közelebb húzódni a pattogó lángokhoz. Megtorpantam mikor észrevettem az ismerős szőke hajzuhatagot és azt a ruhát, amiből vagy fél órán keresztül próbáltam kimosni a vért és habozás nélkül fedezéket kerestem egy összegyűlt cserkésző férfitársaság mögött. -Mi a francot csinálok? - morogtam magamnak, aminek köszönhetően a kisebb tömegből értetlen pillantásokat érdemeltem ki. A görnyedt, rejtőzködő testtartásból felegyenesedtem, vettem egy mély lélegzetet és elindultam Randgír felé. Vajon emlékszik még rám? Összerakta a papír darabjait és várt rám Ban Gleannban? Számítok... számítottam neki annyit? Minden lépéssel egyre bizonytalanabbá váltam a válaszokban, de ennek szikráját sem mutattam. Vajákhoz méltón, könnyen kerültem ki az utamat álló embereket, akik próbáltak bevonni a táncba, mígnem elértem az álmaimban oly sokat felbukkanó nőhöz. -Jó újra látni. Innál velem valamit? - magabiztosságot mutattam, de belül szétvetett az idegesség és az elutasítástól való félelem. Inkább meg sem vártam a válaszát és kézen fogva utat törtem magunknak egy díszekkel és hűsítőkkel telepakolt asztalhoz. A többi cafkától szemem se rebbenne a nemleges válaszra, mondjuk őket egy lapon sem merném említeni a szőke szépséggel.
Jegyzet: A Walpurgis-éj majdnem ugyanaz mint a Bealtaine amiből kialakult a Belleteyn, szóval nem lőttél félre
Nem is gondoltam volna, hogy az itteni népek egy ilyen éjre ennyit készülődnek. Mennyi szépen fonott haj koszorú a májusi virágokkal, mennyi frissen borotvált férfiú. A jókedv pedig a legöregebbek szívét is eltőltötte, legalábbis akik jelen voltak. Nem hazudtoltam meg népem, így a festéseim frissek, búzaszőke hajam pedig nem fontam össze ahogy a helyiek. Egy-két tincs ugyan fonva van, de azok sem feltünőek. Ahogy a zenének vége, a körtánc is lassult, míg végül megállt és együtt ujjongva dicsértük egymást. Kicsit elléptem, hogy ha neki is indulnak, abba ne vegyek részt, majd csak ha jobban megismerem a lépéseiket. Ekkor lépett mellém egy ismerős macskaszemű férfi. Nocsak, itt fel tud bukkanni? -Kellemes estét!- köszönök neki illedelmesen egy aprót biccentve. Magamban pedig marakodom. A bolondját akarja velem járatni? Vagy csak a véletlen műve, hogy elkerültük egymást? Végül elvetem a csatabárdot, ennek az ünnepi éjszakáját nem fogja elrontani ez az illető, így mosolyogva tekintek rá, még ha kék szemeim egy kicsit szúrósak is. -Részemről a szerencse és peee... - be sem tudtam fejezni a mondatot, már a csuklómnál fogva húzott keresztül a tömegen. Mondjuk, most kapóra jön a vajáksága, az embereket gyorsan kerülgetjük, ha pedig valaki útját merné állni... nem hiszem, hogy sokáig cövekelne előttünk. Ahogy odaértünk az asztalhoz mellé lépek, hogy a tömeg ne ragadhasson el mellőle. Mosolyogva tekintek rá, miközben egy korsó vizet veszek magamhoz. A tánc miatt kimelegedtem, most erre van legjobban szükségem. A homlokomról letörlöm az izzadtságom és egy szusszanás után tekintek rá. -Tudod... egész szép Ban Gleán. A tél közeledtével és télen pedig egészen otthonos volt. - kortyoltam újra a vízből, közben elrévedt tekintetem a tűz felé. Ráveszem magam, hogy egyáltalán ne haraggal tekintsek a férfira és rá emelem a kék íriszeimet. Szótlan vagyok és zavarodott, ez pedig nagyon is bánt. Valahol belül pedig nagyon is örülök neki, hogy ezen az éjszakán találkoztunk. Talán... megnyugtat. Miközben gondolataimba merülök a rohangáló gyerekeket nézem, egyfajta óvással, majd szőke hajam a fülem mögé húzom.
Jegyzet:
Tudom, hogy a zene a nyári "Boszorkány szombat"-ról szól.
Gyorsan eresztettem magamnak egy korsóba az asztalra állított hordós ser csapjából, hogy kicsit elviselhetőbbé tegyem a kellemetlen helyzetet. Ismét egymás útjába sodort minket a véletlen. Mekkora esélye volt, hogy az egész francos kontinensen megint egyszerre legyünk, egy helyen? Azt hittem lehetetlen. Valahol mélyen pedig reménykedtem, hogy visszatért az övéihez és nem ezeket a romlott vidékeket járja. -Khm…khhhm – majdnem félrenyeltem az utolsó kortyot, amitől reflexből elkezdtem köhögni a kezemet a szám elé tartva. Eddig is sajnáltam egy kissé, hogy meg sem próbáltam várni rá, de így, hogy már biztosra tudom, ő is ott volt, még jobban. Figyeltem az arcát, a mozdulatait, amiből talán rájöhetek, mi járhat a fejében. Vártam, hogy leszidjon, hogy elkezdjen velem üvöltözni. Persze, nem lenne kifejezetten kiérdemelt, mert a papírt amire írtam széttéptem. ennélfogva nem ért fel egy meghívással. Hiába szuggeráltam, figyelme kizárólag a futkosó gyerekekre korlátozódott. Semmi harag, semmi frusztráció, hogy képen töröljön vagy széttörje a fejemen a vizes korsót, csak valamiféle gondoskodás és féltés csillogott a szemében. Egy rövid ideig néztem én is a kölyköket, de amint megfordult a fejemben, hogy én ilyennel nem szolgálhatok senkinek, másra próbáltam fókuszálni. Kaján vigyor kúszott a képemre, ahogy tudatosult bennem, hogy Randy még kelendőbbnek tűnik a lángok fényében. -Milyen véletlen folytán, lyukadtál ki ott? Csak a hülye nem tudja erre a választ, mikor ennyire szembetűnő, de hallani akartam az ő szájából, hogy miattam. Ahogy a haját a füle mögé tűrte, felfedte kecses nyakát és a sebhelyére tévedt a tekintetem… esküszöm nem a melleit néztem. -Szépen gyógyul, eléggé elhalványodott. – dőltem kicsit előre, hogy jobban láthassam. Mekkora szerencsénk volt, ha az a medve nem szoktatta volna hozzá a főzetekhez, nagyon kicsi esélye lett volna. Ha nem is a seb vitte volna el, akkor a mérgezés. Én meg őrlődhetnék a mai napig az elvesztésén, meg azon, hogy miattam volt az egész. Ergo eléggé zavar az is, hogy nem vettem észre a bocsot és sikerült kigáncsolnia. -A medve elengedte már az anyja szoknyáját? Lehet igen, mert elég feltűnő lenne már egy kifejlett maci és nem látok nagyobb csoportosulást sehol, az egyik ökölharcoson kívül meg egy szőrős jószág sincs a láthatáron.
Furcsa játéka minden éginek, hogy újra egymás útjába sodort az élet. Mi több az is, hogy pont egy ilyen éjszakán. Egyszerre érzek reményt és keserűséget, megmagyarázni pedig nem tudom mi váltja ki a reményt és azt sem, mi a keserűséget. Ahogy pedig elkezd köhögni enyhén felé fordulok, tekintetem felé kapom és egy kicsit mlfelemelem kezem. Készülnék, hogy lapockái közé ütve segítsek, mégis valami megálljt parancsolt, s először ujjaimat hajtottam be lágyan majd leengedtem kezem. De úgy tünik megmarad. Legalábbis remélem... Hiába próbált macska íriszeivel kihozni a sodromból, nem sikerülhet. Hiába akarnék vele egy kisebb civakodást, nem lenne értelme. Összetépte a papírt amin a hely neve volt, nem is kellett volna odamennem. Leveszem a gyerekekről a tekintetem és teljes testemmel fordulok Lambert-hez. Kaján vigyorával találom szembe magam, míg én egy ártatlan őzgida tekintetével keresem övét. Az őzgidáéval, ki mellett már a farkas van, éhes tekintetét magán érzi, mégsem tudja mi a vég, csupán remél elbújva. Mintha nem érteném, mire ez a fajta vigyor. Kérdésére egy picit meglepődöm, pont annyira, hogy ajkaim egy kissé eltávolodjanak egymástól. Amíg a nálam lévő táskában kotorászok megfordul a fejemben, hogy a játszadozásáért elcsattanjon e egy pofon, de végül elvetettem az ötletet. Egy csodás, viszonylag nyugodt ünnepen vagyunk, nem kell a perpatvar. Amint megtalálom a kis szütyőt, kezembe borítom a tartalmát, amik apró papírfecnik voltak. -Ezt találtam a szobámban, mikor felébredtem.- mutatom neki temyeremben lévő darabkákat, majd folytatom. Ha érdekli hagyom, hogy megnézze, ha nem visszahelyezem a szütyőbe. -Re... Azt hittem te írtad és ott megtalállak. Vagy elkerültük egymást vagy ez az üzenet nem nekem szólt. Neked hogy telt az éved maradéka meg a teled? - mikor beleügyeskedtem a fecniket a helyülre visszateszem a növények közé. Jó helye van ott, míg a májusi tűzbe nem dobom. Úgy is értelmét vesztette már, régen meg kellett volna tennem. Kicsit szomorkásan tekintek rá, mikor kérdésem felteszem. Nem rosszindulatú, csupán egyfajta kedves érdeklődés. Majd a nyakamnál lévő sebre hívja fel a figyelmem. -Ohh... igen. Neked köszönhetem, hogy nem lett bajom. Meg azt is megszeretném, hogy kimostad a felsőm. - mosolygom rá hálásan, mi mást tehetnék. Viszont folyamatosan arra sarkall valami, hogy viszonozzam kedvességét. Egy balul elsült harc, amiben ő mentett meg. Megtehette volna, hogy otthagy, mit sem törődve a sorsomról. Mégis ott zaklatott az álmaimban. Kérdésére mosolyogva ingatom meg fejem. -Talán. A táboromban pihen, ha pedig elment, az ő dolga. Amit én tudtam megtettem és megtanítottam neki. Nem vagyok medve, így elég kevés lehet az amit nyújtottam, de remélem az ösztönei majd segítik. - mosolygom rá egyfajta szülői büszkeséggel, majd megiszom a vizem maradékát. Kedvem lenne táncolni, de félek megint eltűnne, ha elindulnék. Ha pedig magammal rántanám, biztosan nem úsznék meg pár éles szót.
Jegyzet:
Tudom, hogy a zene a nyári "Boszorkány szombat"-ról szól.
Őszintén örülök, hogy egy kicsit rendbe szedtem magam a mai nap, így legalább a papnő is láthatja milyen vagyok, ha frissen fürödtem és nem két hete rovom az utakat, ugyanabban a ruhában, amit szinte egy egész negyedévig hordtam mosás nélkül. Mondjuk a bőrnek azt az előnyét szeretem, hogy elég csak letörölni, nem kell áztatni ahhoz, hogy kijöjjenek belőle a vérfoltok, de az izzadtság és a kosz így is megragad a belsejében legnagyobb bánatomra. Megigazítottam az ingemet mert hiába volt a mellkasomnál kioldva a fűző, a máglyák mellett úgy éreztem meggyulladok. Bár az sem kizárt, hogy a szőke hajú skellig szépség lobbantott tűzre bennem valamit. Érdeklődve, kissé féloldalt döntve a fejemet figyeltem ahogy a táskájában kutat valami után. Amikor előhúzta a darabokra tépkedett fecniket a másodperc törtrészére felugrott a szemöldököm a szám pedig tátva maradt. Az első gondolatom az volt, hogy az önbecsülésem ne sérüljön, kitalálok valamit miszerint nem is neki szántam, csak hogy megkíméljem magam egy kellemetlen magyarázkodástól, de inkább elvetettem az ötletet. Randgír őszinte volt hozzám és ezt nem lett volna szép dolog hazugsággal viszonozni. -Hmm – zártam végül össze az ajkaimat – Igen én írtam, de meg sem fordult a fejemben, hogy összerakod. Sokáig tarthatott. Hiába nem akartam, mégis hazudtam neki. Meg sem fordult a fejemben? Heteket rágódtam ezen az egy kérdésen. A többit meg ne is említsük, mert két véglet van. Vagy összetörök itt mindent ami az utamba kerül, vagy ezúttal kérdés nélkül vágom fel a vállamra Randy-t és viszem be valamelyik szénaboglyába. -Találkoztam egy vaják lánnyal a macska iskolából akinek megmentettem az írháját egy ördögfajzat ellen. Az egyik fivérem feltámadt a halottak közül és kiderült hogy ravatl helyett esküvő lesz, a másikkal meg jó pár év után találkoztam megint. Már azt hittük ő is feldobta a bakancsot, de nem. – megforgattam a szemeim, nehogy azt higgye, hogy érzelmes vagyok – Szóval nem mondanám túl nyugodtnak. Te megtaláltad végül a hívásod? Azt hittem visszatértél a szigetekre. Nagyot kortyoltam megint a korsómból, rengeteget kell még innom, hogy – a többiek szerint nem létező – gátlásaimat egy kicsit oldjam. -Szóra sem érdemes – próbáltam az ivással rejteni az arckifejezésemet, mikor kiürült az asztalra tettem a habot letöröltem a számról és újra töltöttem magamnak – tényleg, többet ne beszéljünk róla. Legyen annyi elég, hogy van tapasztalatom a vérfoltok eltüntetésében. Igaz nem végeztem akkor tökéletes munkát, de amint látom neki sikerült kimosnia belőle még a megmaradt rózsaszínes foltokat is. -Most komolyan? Egy medvéről beszélünk! – nevettem – Kevés állat van aminek esélye lenne ellene. Hacsak nem kerül össze egy otromba szörnnyel, szerintem rendben lesz. Nyugtattam kicsit, na meg nem kevés igazság volt abban, amit mondtam. Azt mégsem értem, hogy miért nem vitte a szigetekre, ott sokkal jobb esélyei lennének. A medvéket amúgy is háziállatként tartják, meg bajtársként viszik a csatákba. Vagy ez csak amolyan mendemonda lenne? Láttam ahogy vágyódik a táncoló emberek közé, de ahhoz még túl sokan vannak, hogy feltűnés nélkül ugrándozzak valakivel és ne találjanak be pár gúnyos megjegyzéssel. Engem nem érdekelne, de a papnőt nem akarom kitenni ennek. Pedig szívesen megpörgetném a kis hajadont, attól függetlenül, hogy nem én vagyok a legjobb táncos a kontinensen, talán annyi tudásom van, hogy ne lépjek a lábára, meg ne tűnjek egy kész csődtömegnek a tánctéren. Kisebb gondolkodás után mégis rászánom magam és felteszem a kérdést. -Lenne kedved táncolni is velem, így a frissítő után? – kacsintva lepleztem az aggályaimat. Maximum felpofozom azt aki beszól, ezek a parasztok úgyis olyanok mint a birkák. Ha azt az egyet kiütöm a többi még hozzánk sem mer majd szólni.
Számomra a vajákok mind olyanok, hogyha vér áztatva lép elém, pont ugyan úgy fogok vele beszélni, mint a helyi kondással. Mégis, valami kellemes érzés melenget, hogy tudnak adni magukra, már ha a szükség megköveteli. Ezt pedig számára egy lágy, elismerő mosollyal hozom tudtára. Amíg táskámban kotorászok magamon érzem kíváncsi tekintetét. Lopva tekintek rá, így talán még láthatom érdeklődő farkaskölyök arckifejezését. Hatalmas hiba lenne édes kölyökkutyának definiálnom. Vad, szabad és ahogy eddig megismertem, sosem lesz kéznyalója egy embernek sem. Válaszára pedig egy apró, keserű mosolyra görbül szám. Akkor csak ennyi... nem több. Valahol ez megnyugtatott, valahol pedig mélyen bántott. Pedig miértjét nem tudom, ez pedig zavarba ejt. -Gyerekek kezdő irománjait is el kell tudnom olvasni, ahhoz képest gyönyörűen írsz.- kuncogom lágyan. A vonal vezetésnek hála tudtam a darabokat összeilleszteni. Az utolsó darabra, pedig itt tettem szert mondatában. Érdeklődésem pedig nem süket füleknek szólt. Mesélni kezdett, erre pedig szám szegletében apró mosoly játszik. Ahogy mesél, minden mimikáját figyelemmel követem. Szeretem hallgatni a vajákokat, ilyenkor újra gyermeklánynak érzem magam. Ahogy belemerűlve hallgatom ajkaim enyhén eltávolodnak egymástól. Szemforgatása hozz vissza a valóságba, kiragadva elmerülésemből, kérdése pedig váratlanul ért. Mit mondhatnék? Hogy óriásit hibáztam? Hogy nem véletlen nem térek vissza a szigetekre... -Sajnos... még nem. - sóhajtok szomorúan, majd folytatom. -Amíg nem végzek itt, nem szeretnék visszatérni. - mosolygom rá, s mar a lelkiismeretem, hogy hazudtam. De jobb dolgokról nem tudni, csendben véka alá rejteni és ha eljön az ideje, elővenni. Sebemre és ruhamra terelve a témát aprót bólintok. Mindennek ellenére hálás vagyok, hogy foglalkozott velem. Hogy nem hagyott ott, ami pedig rám maradt nem volt túl sok. Csak türelem és az idő lassú múlása. Talán minden seb égető érzetét képes javítani. Begyógyítani ugyan nem, de megtanulunk együtt élni vele. Flokihoz való hozzáfűznivalójára magam is nevetek röviden. -Igazad lehet és valószínűleg csak túl aggódom. -takarom el számat kezemmel. Noha úgy érzem vágyom a táncra, az ünnep többi örömére mit magában rejt, tudom nem lenne túl szerencsés vele a tömegbe menni. Nem akarok tömegverekedést és kellemetlenül is érezném magam, hogy válastanom kelljen Lambert és bárki más között. Mégsem kerüli el figyelmét. -Természetesen! - mosolygom rá édesen. Ha bárki bármit mondana a párosunkra, csak Lambert vállára helyezem kezem és gyermeki játékossággal öltöm ki nyelvem rá. Nem érdekelnek az itteni népek hülyeségei a vajákokkal kapcsolatban. Az elveimhez pedig ragaszkodom, ez esetben, hogy ők is ugyan úgy emberek.
Jegyzet:
Tudom, hogy a zene a nyári "Boszorkány szombat"-ról szól.
Most ez egy sértés akart lenni, hogy egy gyereknél azért jobban tudok írni? Egy kicsit fel is ment bennem a pumpa a gondolatra, de gyorsan leráztam, hiszen Randgírral beszélek. A hajadonnal, aki még a légynek sem tud ártani és hiába hagytam faképnél még így is olyan szemekkel néz rám, mint egy hősre. Nem fűzök hozzá csípős kommentárt vagy élces visszavágást, ami szokatlan lenne mindenkinek, aki ismer. De nem akarom elrontani az esélyeim, hiába látszanak most lerombolhatatlannak. -Pedig lehet jobban járnál. – csendben jegyeztem meg és a közeli öregekre böktem, akik éppen pletykáltak. - Há’ hallottad mi történt nyugatra innét? – az ősz szakállas férfi a botjára nehezedve beszélt a másikhoz, aki késével az almából apró szeleteket kanyarított. -Mi? -Valami csúf kórság szedi az embereket. A vejem arra vitte a portékáját oszt az mondta, hogy élve rohadnak az emberek. Vért meg a beleiket hányják ki. -Eltávolodtak az isteneinktől és külhoni bálványokat kezdtek imádni, most bűnhődnek. De mi! A ma gyújtott tüzek megvídenek minket, nekik is ezt kellene tenniük. Figyeld meg! Én mondom nem lösz itt semmi. Nem először hallom ezeket az eszmecseréket meg említéseket valami járványról, a következő utam oda kellene, hogy vezessen, hiszen annyi embert elégetni lehetetlenség és mindig marad egy két elhullott, aki finom csaliként szolgál a nekrofágoknak. Na meg ilyenkor a hullahordás is jól fizet, ki kell használni az immunitásunkat. Velünk ellentétben a lány nem ilyen szerencsés, neki elég egyszer érintkeznie valakivel, hogy elkapja. A szigeten élők pedig manapság nem igen barátságosak az odatévedő hajókkal, még kevésbé a kontinensről származó emberekkel. Nagy kő esik le a szívemről, önbizalomban nincs hiányom, de azért csorbított volna rajta az elutasítás. Rosszul fogadom az olyasmit, főleg, ha az egy olyan személytől jön akit… akit mi is? Megtűrök magam mellett? -Nagyszerű! Lecsaptam a korsót az asztalra. Az odaütődéstől egy kevés sör ki is loccsant belőle, de ügyet sem vetettem rá hogy olyan lett a kezem is. Megragadtam Randgír kacsóit és húzni kezdtem magammal a tűz körül forgolódó párok közé. A többiekről példát véve én is hasonlóképp helyeztem a kezeim, egyiket a hátára – formás feneke fölé – másikkal pedig a kezét fogtam meg gyengéden és már próbáltam is valami tánchoz hasonlóba kezdeni. Hülye lennék bevallani neki, hogy annyit értek az ilyesfajta mulatozáshoz, mint lópatkoló a hímzéshez, de reméltem nem jön rá. A tekintetek még elkerültek minket. Láss csodát Brugge! Mosolygó, táncoló vaják! Nem mindennapi látvány, a cirkusz pedig csak ma este lép fel!
Van egy sanda, ám annál erősebb sejtésem, hogy sikeresen megsértettem jótevőmet. Mi több... talán vérig. Valahol belűl tudom, hogy igen is tudna mit hozzá fűzni. Az öregekre mutatott megjegyzésére öklöm a szám elé emelem és kuncogom. -Nem túlzottan érdekelnek olyanok véleménye akit nem ismerek vagy nem szolgáltak rá a figyelmemre.- kicsit úgy fordulok, mintha képes lennék közvetlen elé állni és esetleg megcirógatni frissen borotvált arcát, ennek megfelelően enyhén előre döntöm felső testem. De hova raktad az illemed, te szerencsétlen lány? Mint valami csíntalan gyereklány húzom mosolyra ajkam és ki magam mikor elfogadoma táncra való felkérését. Sörös keze az én kezemre fonódik és elég nagyokat kell lépnem ahhoz, hogy tartsam rohanó iramával a tempót. Beállva a párokhoz hasonlóan cselekszem mint a hajadonok, egyik kezem a vállán, míg másikat a kezében pihentetem. Derekam érintésére némiképp közelebb állok, de nem megtiporva lábát. Magam sem vagyok a táncban otthon - főleg nem egy idegen kúltúrában - de követem már amennyire ritmusérzékemmel követni tudom. Boldog vagyok, ezt ki merem jelenteni. Már-már ragaszkodni szeretnék ehhez az érzéshez. Mindig magam mellett tudni. S remélem az arcán virító mosoly ugyan ezt az érzést szabadítja fel benne. Ha bárki a párosunkba merne kötni, nem hagynám Lambert-nek, hogy tönkre tegye az éjszakát, miben talán most ő is mulat. Mi marad meg egy vajáknak az életből, ha nem ezek az apró éjszakák, még ha minden éjszakán mással kerül közelebbi ismeretségbe.
Jegyzet:
Tudom, hogy a zene a nyári "Boszorkány szombat"-ról szól.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Amikor kezdődik a tavasz és az énekesmadarak csicsergése dobja fel a dohos falak között telelő vajákok reggeleit, már nem kell túl sokat várni az ünnepre, ami a legkedvesebb marad számomra mindig. Idén amilyen gyorsan tűnt el a latyak, olyan gyorsan vettem én is nyakamba a kontinenst és fittyet hányva a megszokott útvonalra, úgy döntöttem egyenesen Brugge-ba megyek és ott próbálok egy kis pénzt összeszedni, amíg Belleteyn ünnepe be nem köszönt. Már hajnalban megérkeztem a kinézett faluba, hogy elintézhessek előtte pár dolgot. Délelőtt levágtam pár óriásszázlábút a pusztában aztán bevásárló körútra indultam. Vettem új inget, nadrágot és egy olcsó csizmát, ami nem túl jó minőségű, de legalább nem bűzlik a szörnyek vértől meg az évek alatt beleivódott lábszagomtól. Lefürödtem és elmentem borbélyhoz, hogy emberibb külsőt varázsoljon nekem, már amennyire lehet. Ennyit megengedhet magának még egy magamfajta semmirekellő is. Csak azt vettem észre mikor kiléptem az ajtón, hogy besötétedett és kezdik meggyújtani az első tüzeket. Nem szeretem a felhajtást, na meg ilyenkor elrettentő a leánykáknak, ha már messziről kiszúrják a hátamon a kardot, ezért a fogadóban hagytam a felszerelésem. Nem mellékesen a kazalok között megbújni is könnyebb, ha nem csörög semmi minden egyes mozdulatnál. Egyedül a medálomtól nem vagyok hajlandó megválni. Magam sem értem, hogy mi ez a szentimentális ragaszkodás egy ócska nyaklánchoz, de ez jutott.
