Temeriai Foltest

Becenevek: Foltest, Temeria kiárlya, Sodden hercege, Pontaria és Mahakam fejedelme, Brugge és Ellander védelmezője Felség Életkor 46 esztendő Látszólagos kor 36 esztendő Csoport/faj Uralkodó Foglalkozás Temeria királya

Jellemrajz

Egy egyszerű király Temeria ura. Arrogáns, kegyetlen, igazságos, karizmatikus hedonista, aki nem kedveli a hosszú monologizálást, vagy a mellébeszélést. Ha csapatait hadba vezeti, inkább a puszta kisugárzására hagyatkozik, mint a beszélőkéjére, habár a maga furcsa módján az sem nevezhető elhanyagolt képzettségnek. Egyenes ember, annak minden előnyével, s hátrányával, valamint a humora is inkább csípős, mint hahotát kiváltó. Amiről ismeretesebb katonái körében, azok az egysorosai, melyek ösztönösen buknak ki a száján. A harcosok feltüzeléséért elég annyit tennie, hogy emlékezteti őket, miért vannak a csatatéren, azokban pedig felpattan a tűz, melynek királyuk a szikrája.
Foltest számára a félelem ritkán látott vendég, s az a szóbeszéd terjeng róla, hogy képes egy ballisztából kilőtt nyílvessző elől egyetlen lépéssel kitérni, miközben beszélget valakivel. A veszély számára az az ismerős, kivel gyakorta találkozik és minden alkalommal meghallgathatja a szájából ugyanazt a történetet. Teljes érdektelenségül az arcán, még a halál torkába lépve is. Ettől aztán sokan nagyképűnek, arrogánsnak vélik, méghozzá jogosan.
A király azonban nem csak félelmet nem ismerő harcos, hanem szerető családapa is, s messzire szállt híre, miképp bánik a gyerekeivel. Számára a család, a nép és a haza az első, amit párosítva forrófejű temperamentumával, igen meggondolatlan és mindent egybevetve veszélyes szituációkba keveredik. Ezt azonban nem csakhogy nem tagadja, el is fogadja, sőt sokszor már csak azért is rátesz még egy lapáttal. Dacol mindennel, ami megpróbálja őt korlátok között tartani és nagyon nehezen viseli a kudarcot, ha mégis be kell hódolnia. Nem szokott hozzá, hisz gyerekkorától királynak nevelték, így nem találkozott a bukás ezen formájával. Legalábbis nem sűrűn.
Keménykezű ember, nem kevés gyenge ponttal, melyeket feltárni könnyű, azonban eltalálni annál nehezebb.

Megjelenés

Temeriai Foltest sokak egybehangzó véleménye szerint kivételesen jóképű férfiú. Hosszú, maszkulin arca még bőven a negyvenes évei végén is lovagregényes figurának mutatják. Habár nem jellemző rá a Nilfgaardiak végtelenül rendszerezett, formák és előírások szerint megtervezett stílusa, azt sem mondhatjuk, hogy elhanyagolná magát. Azonban tény, hogy van valami zabolázatlanság a megjelenésében, mely mégis úrnak mutatja siheder helyett. A szakállat nem kedveli, ám a borostát annál inkább, ahogy vörös üstökét is rövidre vágva viseli. Barna szeméből pedig egyszerre árad messzemenő nyugalom, s végeláthatatlan nagyravágyás.
Mit is mondhatnánk? A király nem kedveli a túldíszített öltözéket. Az egyszerűség híve, mint minden más téren. Ezért aztán a ruhatára nem nevezhető hatalmasnak, még a nép közepét jelentő polgárok számára sem. Már persze ami a mindennapi és ünnepélyes alkalmakra tartogatott ruhákat illeti. Ezeket harcon edzett alkata amúgy is ledobja magáról, mint baziliszkusz a hátába kapaszkodó vajákot. Foltest inkább sodronyingben, nehéz vértezetben érzi magát komfortosan, ha keze a kardjára markolhat. Vagy teljesen meztelen, ahol pedig női testeket foghat. Ettől pedig a legtöbben inkább harcba indulva, vagy onnan hazatérve látják. Elterjedt a nép ajkán a pletyka, hogy a király le sem veszi a vértezeteit. Csupán egy réteget hánt le, vagy épp tesz fel újra. Márpedig ez igencsak távol áll a valóság szövetétől.
Foltest megjelenése olyan, akárha óriás vonulna át a birkanyáj mellett, habár alig magasabb az átlagnál, s alkatilag sem kifejezetten nagydarab. Harcos, ehhez kétség sem fér, ám ettől és a puszta kisugárzásától olyanná válik az alattvalók szemében, akire felnéznek, s félik.

Előtörténet

"Meve, nem fogok hosszasan és hivatalosan írni, mert így is rengeteg dolgunk van mindkettőnknek. Gyere el Vizimába, ha bokros teendőid engedik, a vendégem vagy. Ha mondanod kell valamit a sok kotnyeleskedő majomnak, akit nemeseknek hívnak, mondd, hogy családfaápolásra jössz Temeriába.

Kuzinod
Foltest, Temeria kiárlya, Sodden hercege, Pontaria és Mahakam fejedelme, Brugge és Ellander védelmezője.”

Ez az egyszerű, mégis igen sokat mondó üzenet fogant a temeriai király pennájából, melyet a leggyorsabb futárával indított útnak Lyriába, a drága kuzinnak. Persze a rangjait már csak az uralkodói gyűrűvel nyomott pecsét sorolta, hisz Foltest ezt meg nem írja a rokonságnak szánt levélbe. Már a „kuzinod” megnevezést is csak a jó modor miatt vetette fel. Elég volna csak a tartalomra pillantania, gondolta magában. Meve abból is pontosan tudja, hogy ki küldi.
Foltest, Temeria leghatalmasabbja már levélen keresztül is könnyen felismerhető uralkodónak minősült észak népei előtt. Hát még azok számára, akik behatóbban ismerték ezt az egyszerű férfit. Egyszerűt, hiszen pusztán arrogáns, igazságos, karizmatikus, kegyelmet nem ismerő, forrófejű, büszke és sokak elmondása alapján kifejezetten hedonista, ami a Yarugán innen nem számított kifejezetten bonyolultnak. Megvoltak a maga alapvető szabályai, akárcsak a katonáknak, kik a keze alatt szolgáltak, vagy a vajákoknak, akikkel több ízben került jó viszonyban. Miről is beszélünk, szólt magára, miközben vörös üstökére felillesztette a koronát, az egyik megtörte a lányomon ülő átkot az istenekre! A vajákok Temeriában szívesen látott vendégek, míg én uralkodok. Szívesen látott, de fenntartásokkal kezelt látogatók. Ezekkel a gondolatokkal a fejében lépett a folyosóra a reggeli fénytől körülölelt férfi.
– Emberek! Ide hozzám de azonnal! – Visszhangzott a mély orgánum, s lavinaként söpört keresztül a falak közt, szolgálók és palotaőrök hadát indítotva meg. Ez is volt a cél, a király pedig elmosolyodott látva az igyekezetet. Éppen így gondolta. – Ide figyeljen mindenki! A mai nap a Fehér Királynőt várjuk. Hurvuld menessz egy kölyköt a vadászért és üzend meg, hogy a legnagyobb vadkant lője meg nekünk, mert Meve éhes lesz. Selick te pedig készítsd fel az asszonyokat a konyhában, a sütésre. Pontosan úgy csinálják, ahogy szokták.
– Igenis felség. – A két inas meghajolt majd két irányba indultak a dolgukra.
– Albert! Hol bujkálsz kölyök? – Csattant az uralkodó, mire egy alacsony siheder lépett előre.
– Jövök, jövök!
– Már itt kéne lenned. Ide figyelj! Keríts pennát és pergament, de sietve, mert nem érünk rá. – Megveregette a fiúcska vállát, aztán tovább fordult. – Florian! Te kerítsd elő Veleradot és üzend meg neki, hogy rendezze el a fogadást a trónteremben. Egy lelket nem akarok meglátni míg úgy nem döntök. Világos voltam?
– Igenis felség.
– Helyes. Mindenki más eredjen a dolgára de szaporán. – Ezzel a sokaság szétszéledt, s Foltest pontosan tudta, hogy ezek között nem lesz olyan, aki úgy áll a munkához, hogy más is odaférjen. A szolgálói között ugyan voltak együgyű szerencsétlenek, mégsem mertek ilyen helyzetekben lazsálni. Erről gondoskodott. Aki nem tiszteletből szolgálta teljes odaadással, az félelemből, ami neki teljesen megfelelt. Nem is akart soha tetszeni mindenkinek, ám az igazságossága messze híressé tette. Odafigyelt rá, hogy ne lehessen az ellenkezőével vádolni.
Temeria királya gyerekkorától az egyenes beszéd híve volt, akkor is, ha ez bajba sodorta. Megtanulta tisztelni az alattvalóit. Részben az apja tanításaiból, részint amiatt, hogy korán felismerte micsoda hatalom van abban a népben, melyet egy irányba kovácsol a kölcsönös tisztelet. S Medell veresége révén, melyet a Pontar völgyben szenvedett, ráeszmélt mennyire ismernie kell a saját államának lakóit, ha a hatalmasok közé akar bevonulni. Márpedig oda vágyott, s így a negyvenen túl elmondhatta, hogy be is került minden ballépése ellenére. Néha úgy ítélte meg, hogy épp azok kövezték ki neki az utat.
– Albert! – Kiáltott ismét az írnok fiúért. – Szaporán te fiú.
– Itt vagyok felséged! – A gyerek kipirult arccal lépett mellé, s Foltest elmosolyodott, ahogy szokott.
– Helyes fiam. Apád büszke lesz rád. – Albert kezében egy fa lap pihent, rajta egy pergamen, melyet furcsa mozdulattal állított egyenesbe. Tudniillik a kölyök a hüvelyk és mutatóujja között a tintát tartotta, s csak a többivel simította ki a lapot. Az övébe tűzve további tekercsek várták, hogy megteljenek, a király pedig megveregette a fiú vállát. – Rövid leszek, mert az idő szűkös. Két levelet kell megírnod. Az elsőt Thalernek címezve, a másikat Rochenak.
Sodden hercege hosszasan szavalta az üzeneteket, aztán a két pergamennel útnak eresztette a nemesi fattyút, – mert Albert kétségtelenül az volt, – a lelkére kötve, hogy senki másnak nem adhatja át a leveleket a címzetteken túl.
Hogy miért éppen ezt a kölyköt alkalmazta írnokának, annak két oka volt. Az egyik, hogy a nemesei egyike erre kérte, s Temeria ura mindig is tisztelte azokat, akik a gondoskodtak a gyerekeikről. Akkor is, ha azok nem a házasságban fogantak. Maga Foltest is nemzett két ivadékot Maria Lousia La Valette grófnének, és sosem gondolt rájuk alsóbb rendűként, mint akár Addára. A gyerek az gyerek, mondta mindig ha felöntött a garatra és szóba hozták a nemes urak a saját fiaikat és lányaikat. Mindegy az, hogy milyen anyától, az apa dolga mindent megadni nekik a felnőtt létre.
Másfelől Albert hamar hasznosnak bizonyult, látva mekkora odaadással veti magát a betűvetés fortélyaiba. Ő maga pedig többre tartotta a szorgalmat és a tehetséget a származásnál. Persze tudta, hogy ezért mit gondol róla az a talicska mocsári pióca, akit szerencsétlenségére földbirtokosként tudhat az országában. De egyik sem merte hangosan és nyíltan megfogalmazni a véleményét. Foltest pedig addig nem korbácsoltatott meg senkit, míg nem szolgált rá tettekkel.

Aztán a trónra ült, s elgondolkodott, figyelve a sürgő, forgó szolgálókat. Nem voltak illúziói, hogy ez a hely addig marad rendben, míg saját kezűleg irányít. Velerad ugyan ügyes volt a dolgában, a vezetéshez vajmi keveset konyított. Adda pedig… Adda még messze gyerek volt, bár lassan utolérte magát tudásban. Amikor a vaják leoldotta róla az átkot, sokáig csecsemőként kellett tartaniuk. Aztán hamar fejlődni kezdett az ész a lányban. Csakhogy hiányzott belőle minden, ami az apját naggyá tette. Fogékony volt az arroganciára és a kegyetlenségre, ugyanakkor a hisztikre és aljas üzelmekre is sebesen rászokott. Még mindig nem volt felnőtt és a királynak az volt az érzése, hogy nem is lesz. Külsőleg hasonlított az anyjára, de belül rémesen félresiklott a strigaként töltött idők után.
Ezért nem is mert komoly ügyet a lányra bízni. Temeria ügyei egyelőre az ő vállát nyomták. Olyanok, mint a Yaruga túloldalán álló Nilfgaard, vagy a szomszédban fejlődő zsarnok. Vizimir fia, az ifjú Radovid. Nyugtalanító pletykákat hallott a kölyökről és ezzel úgy érezte két tűz közé szorul az ország. Háromba is, ha a nagyravágyó Henseltet is beleveszi.
Délről az Ellenfelei Kurgánján Táncoló Fehér Láng fenyegeti észak összes vidékét. Mert Foltest azon kevesek közé tartozott, akik nem hittek és nem is bíztak a feketék békéjében. Nem. Emhyr addig menetel előre, míg minden felett ő uralkodik. Ez pedig nyugtalanította, hiszen Nilfgaard nem csak hatalmas seregéről volt hírhedt. Sőt. A legtöbb uralkodó sokkal jobban félt a rejtett fülektől, melyeket az imperátor küld közéjük. Vagy a kígyónyelvű követektől, kiknek mindig ott lapul egy kés a kaftánjuk alatt. Ha másképp nem, hát szavak formájában. Nem is beszélve arról, folytatta Foltest a gondolatmenetet, hogy az átkozott Mókusokról sem bizonyos, hogy már nem a feketék koronáitól feltüzelve irtják az embernépeket. Minél többet töprengett, annál sötétebbnek látta az időt, mely a világra szállt ebben a békének hazudott feszültségben. De Nilfgaard hatalmas és türelmes. Kivárja a pillanatot.
Ezekre a hírekre viszont nem volt szüksége a népnek. Egyelőre arra kellett összpontosítaniuk, hogy újra helyreálljon a béke a varázslók és a háború után. A thaneddi események folyományaként, – melyek minden északi koronás főhöz eljutottak előbb, vagy utóbb, – Foltest elzavarta a mágusokat és boszorkányokat az udvartól. Ugyan nagy elégedettséget váltott ki a nemességben, néha hiányolta a mágia tudorainak képességeit. De megbízni képtelen volt bennük, s pontosan tudta, hogy ez hosszú ideig ekképp is marad. A tanácsteremben felállított székek, melyeket eddig varázslónők és varázslók ülepe nyomott, most üresen álltak. Mert nem tüntette el ezeket. Megtartotta, hogy mindenki emlékezetébe bevésse ezt az időt, s azok sorsát, akik felsőbbrendűnek gondolják magukat az alattvalókat kormányzóknál. Ahogy a Scoia'tael utáni vadászatot is.
Csakhogy Foltest, nem volt hülye, még ha sokan annak is próbálták nézni. Hedonista és arrogáns? Minden további nélkül. Forrófejű, ha családról esik szó? Maradéktalanul. Egyenes és nyers? Messzemenően. De nem ostoba. Ezért egyensúlyoztatta a népet azon a vékony fonálon, melyre rávezette. S a kötéltáncon az élen járt, ahogy azt királytól illik. Nem vadászott minden másfajúra. Csakis annak az átkozott Mókus bandának a tagjaira, s mindazokra kik kezet nyújtottak a terroristáknak. Őket azonban kegyetlenül. Ritkán került szóba Vernon Roche és az ő Kék Szalagosai, meg persze a munkájuk egésze. Kedvtelésből viszont nem állít fel egy ilyen képzett különleges erőt. A Kék Szalagosok a Scoia'tael vérét ontották, ha nem hívta őket éppen más harcba. Távol Vizimától, az erdőkben és falvakban, ahova kiűzték őket.
Vernon hamar a jobbkezévé vált ezekben a vészterhes időkben. Épp olyan volt, mint Mahakam fejedelmének pengét tartó jobbja. Ezzel pedig kiérdemelte még Foltest tiszteletét is. Ha kölyökként nem dobja a katonák közé, Temeria kevesebb lenne. Mert Roche többé vált mint egyszerű katona, ezért ő hajlamos volt engedményeket adni neki és hagyni, hogy úgy dolgozzon, ahogy az államérdek megköveteli. Ez pedig csak tovább szította a lelkesedés tüzét a férfivá érett utcakölyökben. Három esztendő alatt a Kék Szalagosok vezérévé edződött, s idestova négy telet megélt velük.
Felkelt trónusáról, de a töprengést nem hagyta abba. Tudta jól, hogy két emberben bízhat maradéktalanul az országában. Vernon Rocheban és Thalerben, a titkosszolgálat fejében. Sokan, akik mindkét férfit ismerték, úgy vélték Foltest ezekre az egyenes, kegyetlen szakértőkre építette az országot, akik könyörtelenül alárendelték az életüket a munkának és a hazának. Ebben pedig Foltest épp úgy nem látott problémát, mint a tényben, hogy szerette a húgát. Számára magától értetődőnek rémlett, hogy egy államot a legerősebb oszlopaira kell építeni, s ezek mindazok, akik jobban szeretik a hazát és a koronát, mint saját magukat. Francokat, még a bajtársaikat is előrébb veszik önös érdekeiknél. És megtartotta a szerelmét Addával, ahogy megtartotta a bizalmasait is maga mellett. Hiszen ő volt az uralkodó az istenek szerelmére. Azt tett amit akart. Egyetlen szempont lebegett mindig előtte: a népnek nem eshet bántódása.
Nem emlékezett rá, hogy miképp sétált az ablakokig, melyek Vizimára engedtek rálátást. A városra, mely épp olyannak tűnt, akár a lakói. Néhol mocskos, néhol pompázatos. A becsületnek azonban mindig is nagy súlya volt itt. Nem úgy, mint Redaniában, vagy akár Kedwenben. Foltest minden téren jobban kedvelte a nyíltságot, s hajlamos volt nagyobb büntetést kiszabni a hazugokra, mint azokra, akik vallottak. A király, aki a népet kormányozta épp így mutatott példát, s ezért nem kellett kerékbe törnie, vagy fenyítenie az alattvalóit. Legalábbis nem akképp, ahogy a többiek tették. Gyűlölte az alakoskodókat, s egyszer, zsenge ifjú korában egy nemest a tanácsteremben vágott szájon, méghozzá ököllel. Azután az apja sokáig nem engedte a hosszú asztal mellé, habár mindketten tudták, hogy az akkor még hercegi címet viselő fiú helyesen cselekedett. Lesújtott a hazugra, még ha ezzel alá is ásta a bizalmat, melyet egyesek belevetettek.
Talán ezért várták megannyian a halálát, reménykedve abban, hogy Adda majd könnyebben manipulálható lesz. Nem tudták még azok kinek csörög a farka, s ki köp mérget igazán. A lánya ugyanis felülmúlta az intrikák és a kegyetlenség ösvényén. Előbbiben nem volt nehéz dolga, de utóbbival igencsak meglepte a világot. Ezért is nem bízott még rá komolyabb feladatot. Temeriának a békére van szüksége, amelyben a lány csupán a kihasználható káoszt ismerné fel.

Példareag

Aztán elérkezett az idő, s Foltest kilépett a kapun, a vendége fogadására. Már őszintén várta ahogy a kuzin belovagol. Méghozzá egészen szó szerint, mert ismerte már Rívia és Lyria királynőjét, és pontosan tudta, hogy nem lesz képes kibírni, hogy ne lóháton érkezzen Vizimába. Így volt ez velük. Az uralkodó harcosokkal. Meg kellett vallania magának, hogy nagyobb komfort járta át, ha sodronying feszült a mellén és vasak a vállán. A vért és a fegyver edzette gyerekkora óta, amitől a tartása egyedivé kovácsolódott. A megjelenése úgy festett az alattvalói közt, mintha egy óriás vonulna keresztül köztük. Élvezte, de tisztelni csak azokat tudta, akik nem hajlottak meg a királyi kisugárzástól. Akik maguk is olyanok voltak, mint Temeria ura.
– Lépjetek hátrébb emberek! Lovak érkeznek! – Orgánuma keresztülhömpölygött a téren, s az őrség helyet adott annak, amit egyelőre csak a lépcsősor tetején álló úr érzett. Meve voltak talán a leghasonlóbbak az egész vérvonalban. Ezért aztán furcsa kapocs fűzte össze kettejüket. Talán tisztelték egymást. A sejtése pedig tökéletesnek bizonyult, mint általában, ha Meve-ről esett szó. A többi uralkodót nehezebben tudta megjósolni, de a rokon az rokon. Amikor a kíséret élén, bőrvértjében átléptetett a kapun, csalhatatlanul jelezte a kuzin érkeztét. Az a tekintet, amivel végigmérte a népet, melengette a szívét. A fenébe is, gontolta, hiányzott ez a némber.
– Kedves kuzin! – Hallatszott a lóról lepattanó nő hangja, amint széttárt karokkal a lépcsők tetején váró férfi felé fordult. Tudta a harcos nőszemély, hogyan érkezzen, ha Temeriába hívják, azt meg kellett hagyni.
– A Fehér Királynő maga! – Harsant Foltest ahogy lefele indult a lépcsőkön. – Az ördögbe is, akárhányszor látlak, egyre vénebb és rondább vagy. – Ahogy elhagyta a száját ez a mondat, széles mosoly rajzolódott a király arcára, és jeges hideg költözött a Ríviai nemesség ereibe. Talán lett volna oka félni, ha nem ismerik egymást. De még úgy sem tartott volna Lyria leghatalmasabbjától. Viszont meg kellett hagyni, imádta azt az ügyefogyott pióca bandát sokkolni, melyet alighanem minden északi államban az arisztokráciának neveztek. Meg is tette hát mindig, ha csak engedték a pillanatok. Tudta, hogy egyszer ez okozza a vesztét, s ezzel teljesen ki is békült, míg a halál előtt harcra kerül a sor. Nem vágyta az öregkor lassú elmúlását, vagy a sötétből előbukkanó pengék villanását. Ha vesznie kell, vesszen büszkén. Aztán elnevette magát a nő is.
A széttárt karok nyújtotta lehetőséggel élve átölelte a rokont egy üdvözlés erejéig.
– Hogy van a foga királynő? Hát a sebe? Szépen gyógyulnak, mert utolsó találkozásunkkor beszélni sem tudtál tőlük.
– Te szukafattya! Foghíjasan, kuzin, hézagosan. Gyakran gondolok arra a kurafira, amelyik csak úgy egyenesen pofán vágott. De valóban sokkal szebb, mint a tavasszal volt. És tudod, mit? Nem szégyellem egy cseppet sem. – Nincs is mit, gondolta. Harcban szerzett sebnek mindenkin helye van, aki kardot ragad. Ez így volt rendjén a világban. A palota felé fordultak, a temeriai férfi pedig intett a szolgálóknak, meg a kastellánnak.
– Én és a Ríviai királynő ebédelni fogunk. Méghozzá ketten. Nem vagyok hajlandó imbecilek és szájhősök társaságában tölteni az időt, úgyhogy majd beszélnek Meve-el, ha már minden dolgunkat letudtuk. Meg ha ő is úgy akarja. Addig mindenki, aki a fogadására érkezett várjon a trónteremben, A fegyveresek pedig a barakkban Velerad.
– Igenis felség. – A helytartó meghajolt, majd útnak eredt, de a hangjából érezhető volt az a félelem, amit a talpnyaló tanúsít ura iránt. Foltest visszafordult Mevehez.
– Úgy látom, kedves kuzin, kézben tartasz mindent. Áruld el, mivel készültél a fogadásomra, különben még kénytelen leszek a kastellánt felfalni.
– Vadkant eszünk, méghozzá nem is aprót. Reggel lőtte az udvari vadász. – Jelentette be, amolyan váll felett odadobva. – Veleradot kár volna megenni. Érti az a dolgát békeidőben. A háborúban meg nem neki kell dolgoznia, hanem nekünk. Az írnokok nem valóak csatába. – Ahogy beléptek a hosszú folyosóra, hűvösebbé vált némiképp a levegő, habár csak a hőmérsékletet tekintve. Mindketten továbbra is őszinte örömöt sugároztak a kőfalak közt. – Mi hír Ríviában és Lyriában kuzin? Még mindig a sebeitek nyalogatjátok? – Sosem érdekelte, hogy mit gondolnak a szájából sértésnek, ezért aztán mindent úgy adott elő, ahogy gondolta. Egyenes volt, akár a lovagok kardja és kemény, mint a Mahakamban edzett acél. Ettől viszont az olyan "magasan művelt és kifinomult" urak, mint a nilfgaardi követek, barbárnak vélték észak egyik legnagyobb urát. Csak azt nem tudta, hogy azok, akik őt állatnak vélték, mit gondoltak a kuzinról?

Őfelsége, Foltest, Temeria királya!

Elfogadva!

Megtiszteltetés, hogy Felséged élettörténetét csekélységem véleményezheti és fogadhatja el, s bár Uraságod híre-neve már messze Felséged előtt jár a világban, még azért akadhat egy-két olyan apróság, amiről még nem dalolt egy költő se.
Igazán nem akarom túlzásba vinni Felséged dicséretét, hisz ha ezt óhajtaná, alighanem dics-himnuszt rendelt volna tőlem, de azt engedje meg, hogy megjegyezzem, Uraságod tán korunk legnemesebb uralkodója, s e nemesség nem pusztán származásából ered, hanem őszinteségéből. Ugyanakkor, azt hiszem, Felséged tudja a legjobban, hogy egy őszinte embernek van ám a legtöbb ellensége! No, nem mintha Önt félteni kellene bármitől is, hisz ha kiállása, harcedzettsége s hű alattvalóinak ereje nem is lenne elég, úgy tűnik, kedves kuzinjának támogatására minden további nélkül számíthat.
Bár ha megengedi, hogy ilyesmit megosszak Önnel, Felség, úgy hírlik, hogy a Scoia'tael is egyre kevésbé áll már a lábán, viszont azt rebesgetik, hogy a Szabad Tündék országa tárt kapukkal várja haza alattvalóit - persze, mindez csak pletyka, Felség, olyasmi, amit egy utazó vándor dalnok úton-útfélen félfüllel hall csupán...
No de, nem is tartóztatom Felséged tovább bokros teendői elől, hisz Uraságodnak temérdek dolga akadhat, így hát a legjobb, ha megy is, beküldi portréját az Avatar-képcsarnokba, és rendet tesz Temeriában! (Azért ha éppen engedi ideje, ajánlom magam, mint udvari dalnok, ha szórakozásra vágyik, ajánlólevelem pedig legyen csak az a balladám, mely messzeföldön híres, s melyet Felséged leányának, Adda, a Fehér átkának megtöréséről szól!)

Avatarfoglaló