Amikor beléptettem – Brugge-ban tett (egyébként félhivatalos) diplomáciai körutam után és következtében alaposan kifáradva – Rívia kapuin, rá sem ismertem szeretett téli fővárosomra. A hirtelen felindulásból elkövetett – szebb szó híján – pogromnak bélyegzett esemény romeltakarító munkálatai ugyan már egy viszonylag előrehaladott fázisban jártak, de a macskakövek réseiben még mindig látszott az ott megrekedt, majd megszáradt vér – tündéké, törpöké, egyéb másfajúaké, és igen, embereké is. A falánk tüzek ugyan már elültek, de a szénné égett, alapzatig mart, hamuvá porladt épületek, és azok pillérei, tető- és tartógerendái még lusta komótossággal füstölögtek. A halomba gyűjtött testek, minden létező faj képviselői pedig egyforma bűzt árasztottak – hullaszagot. A halál hűvös, gerincvelőt borzongató, vasszagú illatát. Hazudtam volna, ha azt állítom, nem ülte meg a gyomrom az a rettenetes buké, de iszonyatos erőfeszítések árán mégis képes voltam egyenes háttal, rosszulléttel és hányingerrel küzdve végiglovagolni a lerombolt, elpusztított és meggyalázott Rívia nyújtotta látképen. Egyetlen egyszer sem néztem hátra, így csak hallhattam, ahogy kíséretem számottevő kisebbsége visszahányja a Venzlav által oly szívesen felkínált sült kappant és petrezselymes tört burgonyát. A szerencsésebbeknek csak könnybe lábadt a szeme az üres, száraz öklendezéstől. Aztán, amint elült a visszahányadékok macskakövön csattanó hangjainak kórusa, jöttek a hol elhaló, hol nyüszítésre hasonlító, zokogó asszony- és gyermekhangok, kik szeretteiket, befektetéseiket, vagy mindkettőt gyászolták. Felnőtt férfit – legyen az tünde, vagy ember – még életemben nem hallottam ilyen keservesen, ilyen szívszorítóan ríni. A tehetetlen dühtől, mely úgy öntött el, mint a pulykát a méreg szokott, olyan erővel szorítottam ökölbe az ujjaim, hogy a lovam kantárja mélyen belevágott a tenyerembe. Nem álltam útját a szememet maró, feltörő könnyeknek. 
Természetesen a gondoknak nem volt vége azzal, hogy ideiglenesen bevettem magam a ríviai várba. A nilfgaardi offenzíva után az sem volt kérdés, hogy ikerbirodalmaim gazdasága valahol ott fekszik a föld alatt, Tibor Eggebracht és az egész Alba osztag mellett (nem mellesleg remélem, ajánlom, hogy minden pletyka és híresztelés ellenére az a kurafi Menno Coehoorn is ott heverjen valahol a lyriai és ríviai veszteségek között). A dolgokat tovább súlyosbította, hogy azok a másfajúak, akik valamiféle isteni gondviselés folytán túl is élték ezt a ríviai rémálmot – teljesen érthető okokból, teszem hozzá, de szívem minden fájdalma ellenére – elhagyták Ríviát, és legtöbbjük a Virágok Völgye felé vette az útját.
Szemhunyásnyit sem aludtam azóta. Képtelen voltam annak tudatában jól pihenni, vagy ételt magamhoz venni, hogy a háborúban, pogromban meghurcolt és megnyomorított alattvalóim nem tudják hol álomra hajtani a fejüket, és nincs mit enniük, mert emészti őket a nyomor és a gyász. A lelkiismeretem nem engedte.
Megoldás kellett. Olyan, ami Lyria és Rívia jövőjét hosszútávon biztosítja, nem csak a felületi sebeket kezeli, és legfőképpen nem elfűrészeli az üszkös, beteg végtagokat, mint a jó harctéri medikus. A kincstár, mondanom sem kell, romokban hevert, annak a pár guldennek egy részét pedig, ami megmaradt érintetlenül, bár kikezdhetetlen, mi több, hibátlan hozzáértéssel volt beosztva az elkövetkezendő hónapok költségvetésére, amint beléptem a palotába, első dolgom volt az elnincstelenedett, és egyéb módon károsult polgárok élelmezésére fordítani. Azt az összeget pedig, ami az élelmezésből megmaradt, Rívia teljes újjáépítésére, az azon dolgozó ácsokra, mérnökökre, és egyéb munkásokra fordítottam. Nem egy udvarnokom nézte ferde szemmel a valamikori főtéren forró zöldséglevest és krumplifőzeléket osztogató pavilonokat és sátrakat, vagy a fontjával, illetve unciájával osztogatott burgonyát, sárgarépát, lisztet és tejet, a frissen gyalult fenyőgerendákat és frissen égetett téglarakásokat, mely csak úgy nyelte és nyelte az aranyat, ám minden morgolódás és elégedetlenség ellenére ibolya biztosított róla, hogy így helyes, és nem másként.
„Nem elég… Ez még mindig nem elég…” – ez a gondolat tartott ébren megannyi éjszakán át, eredménytelenül. Ugyan a felületi vérzést sikeresen elállítottuk, de hosszútávon továbbra is fertőzött birodalmaim nyavalyájára gyógyír kellett. A dolgos törpök és a kézműves tündék mind exodus-t hajtottak végre, nem volt, aki az újjáépített városban lakjon, nem volt, aki az üzleteket vezesse, és a kirakatokat megtömje, nem csengett az üllő a kovácsműhelyben, ellenben csurig lettek az árvaházak. Bármelyik szomszédomhoz, vagy épp rokonomhoz fordultam is volna támogatásért, ugyanazokkal a körülményekkel szembesültem: nincs pénz, vagy ha van is, azt inkább a saját gazdaságukba forgatják vissza. Ugyanabba a falba ütköztem Aedirnnel, Kaedwennel, de még Temeriával is.
A megoldás szokatlan időpontban, nevezetesen az éj derekán szállt meg – no, nem mintha különösebben jól, vagy sokat aludtam volna egyébként. Azon melegiben, éjjeliruhában és hálóköntösben, alváshoz szorosan összefont copfban magam mögött hagytam a hálókörletemet, hogy a meglehetősen komikus látvány ellenére leülhessek a dolgozószobám asztala elé. Csak azért nem kaptak a szobalányok, udvarnokok és kancellárok kezdődő koszorúér elzáródást, illetve hátsófali szívinfarktust a látványomtól, mert az óra olyan késői volt, hogy egy teremtett lélek nem kóricált már ébren – rajtam kívül. Tintába mártottam a kihegyezett végű lúdtollat, majd magam elé húztam az üres pergament. Rövid mérlegelés után körmölni kezdtem.

„Francesca Findabair hercegnőnek,


Sürgős, és halasztást semmiképpen nem tűrő ügyek kapcsán indítványozok privát audienciát az aedirni Vengerberg-ben, a két nap múlva esedékes holdtöltekor. Az audienciába vetett hitem remélni engedi, hogy nem csupán meghallgatod a mondanivalómat, de fontolóra is veszed azt. Ami pedig a meghallgatás lényegét illeti, többet, a tekercs illetéktelen kezekbe való, majd tartalmával visszaélést elkerülendő, nem mondanék.


– Meve


Post Scriptum: Mivel hogy nem nyílt alkalmam ama áprilisi Béketárgyalások időtartama alatt személyesen megtenni, ezúton szeretnék gratulálni a Virágok Völgyének jogai felett aratott győzelme okán.”

A nem túl hivatalos hangvételű levelet természetesen a teljesen formális, királyi pecséttel zártam le, majd úgy, ahogy voltam, hálóruhában és köntösben, átballagtam a bagolyházba, hogy a királyi sólyom lábára erősítve elküldessem egészen a szomszédos Dol Blathannába.
A bagolyházból kilépve, mivel hogy erősen hajnalodott már az idő, mire mindezzel végeztem, nem tervezetten, de vitathatatlan sikerességgel halálra rémítettem egy mezei szolgálóleányt, aki fehér lebernyegemre, kialvatlan karikáimra, kócos hajfonatomra, és sápadt arcbőrömre rápillantva feltehetően valamiféle lidércnek vélt, és egészen a keleti szárnyig inalva vaják után rikoltozott.
- Anyád a lidérch… Azhért ennyire öreg még nem vagyok!
Hát a fene sem gondolta volna, hogy a politika egy ilyen körülményes és kényes játék, hogy miatta éjszakánként meg kell látogatnom a bagolyházat. Vállat vontam. Édesanyám mondta mindig, „feláll, koronát igazít, továbbmegy.”
Aztán persze mikor híre ment a dolognak, hogy épelméjűségem mellett érveljek, fel kellett fednem éjjeli látogatásom okát a bagolyházban. Különösebben sosem érdekelt, hogy a selyembe és bársonyba öltöztetett kurafik mit gondolnak, vagy mitől tiltanak, így mikor határozott ellenérzésüket fejtették ki az én aedirni utam kapcsán, épp, hogy el nem untam a dolgot. Hanem amikor már ibolya, aki rendszerint minden ötletem támogatja is aggodalmának adott hangot, egy cseppet elbizonytalanodtam. Talán tényleg semmi eredménye nem lesz ennek a királytalálkozónak, és csak feleslegesen viszem a vásárra a bőröm. Megszívtam magam.
- A levelet már kiküldtem, ibolya, tetszhik vagy shem. Francheshca Findabair, ha minden jól megy, a mai nap folyamán meg ish kapja. De ha ennyire eszh azh aggodalom, akkor tartsh velem. Egyetlen ibolya még nem szhámít királyi kíshéretnek.
Így történt, hogy még lammas előtt, de a nyári napéjegyenlőség után, ikonikussá vált fehér páncélzatomba bújva, ibolyával, és csak vele az oldalamon kilovagoltam Ríviába a nem túl távoli Vengerberg-be. Szürkületkor felállíttattam egy filagóriát, abba hozattam pár apróságot és csemegét, mint kristálypoharakat, bort, gyümölcsöket és sajtot, csak hogy a Völgyek Százszorszépe se érezze magát fenyegetve, aztán a ponyva alatt vártam. Minél magasabban járt a Hold, annál idegesebben. Arra is készen, hogy a tünde varázsló- és hercegnő meg sem jelenik. De nem így történt. Amikor már feladtam a reményt, hogy Francesca Findabair komolyan vegye az indítványomat, sűrű, fehér világossággal, és lágy zúgással töltötte meg a szaletlit egy portálkapu derengő fénye. Megkönnyebbülten, de titokban felsóhajtottam, mielőtt egyenes derékkal a jelenség felé fordultam volna.
- Ceádmil, Francheshca herchegnő. Elnézhéshét kérem, amiért ilyen késhei órán hívtam ide, de azh abban való teljesh meggyőződéshből tettem, hogy nem feltétlen dicshekedne el ezzhel azh audienchiával. Legalább ish azh előtt nem, hogy megtudná, miről ish volna szhó.  

P.S.:1252 szó Mood: Unlikely Ally 

Bella gerant alii... @

Amikor belekezdtem a napi teendőim intézésébe, éppen egy különösen hosszú, és különösen kimerítő tárgyalásra készültem belépni, hogy tanácsosainkkal, nemrég kinevezett tisztjeinkkel, és varázslóinkkal előrelépést tegyünk mindazon sürgető ügyekben, melyeket előzőleg Irvach-hal megosztottam és megbeszéltem. Azonban még mielőtt a tanácsterembe beléphettem volna, lélekszakadva rohant felém egy fiatal felderítő, úgy ölelve mellkasához valami élőlénynek tűnő csomagocskát, mintha az élete függött volna tőle. 
- Me Rhena!! - kiabálta az aen seidhe, miközben végigrohant a palota folyosóján, csizmáinak sebes ütemű kopogása visszhangot vert a magasba nyúló falak és csúcsos boltívek között rekedve. A tanácsteremből rosszalló szisszenések és morranások hangja üti meg a fülemet, kiváltképp, miután a kitárt ajtó előtt állva a bent ülők helyett a loholó felderítő felé fordulok. 
- Caelm, me wedd - tekintek az ifjúra, míg az előttem megtorpanva, előre görnyedve fújja ki magát és kapkod levegő után, majd a rohanástól kivörösödött arccal és rémülettől fénylő tekintettel pillant rám. Ekkor vettem csak észre, hogy a karjaiban tartott lény egy sólyom. Alighanem udvari levélfutár lehet, olyan jólnevelten és nyugodtan tűri a bánásmódot - bár fürkész szemeiből mintha némi lenéző érdektelenség áradna, mint aki nem érti, mire kell ez a nagy felhajtás. ...Valamelyest egyet tudok érteni vele.  
- Felség, ez… ez a madár… üze… üzenetet… hozott… - zihálja a fiatal felderítő, s leemeli jobbját a sólyom szárnyairól, így az széttárhatja őket egy kissé, s egy-két lépéssel arrébb is áll a férfi vastag bőrvédővel borított alkarján, melyen eleddig várakozott. 
- És hol van ez az üzenet? - kérdezem a felderítőtől lágy hangon, mire észbekap, és máris oldaltáskájában kezd kotorászni, s csakhamar elő is rángatja belőle azt az összetekert, gyanúsan kis méretű papirost, melynek a göngyöleget összefogó szalagján vörös ruták és fekete sasok váltogatják egymást. 
Lehet, egy pillanatra engedtem megvillanni jégkék szemeimben a meglepettség és kíváncsiság szikráját, de mozdulatomban, mellyel a papirosért nyúlok, már nyoma sincs ezeknek az érzelmeknek. Kimérten tartom tenyerem, s a felderítő fejet hajtva helyezi bele a tekercset, majd tesz két lépést hátrább, továbbra is leszegve fejét. 
Egy mozdulattal töröm fel rajta a pecsétet, s hajtogatom ki a csakugyan meglehetősen kurtára sikeredett levelet, figyelmemet pedig legelőször Lyria és Rívia hivatalos, királyi pecsétje vonja magára, majd ezt követően a Fehér Királynő nemes és egyszerű aláírása, aztán ehhez hasonló írásképe, melyben tán némi zaklatottságról tanúskodó, kapkodó vonásokat vélek felfedezni, de lehet, csak képzelődöm. Nem sűrűn volt még szerencsém Meve kézírásához. 
Gyorsan végigfutom a rövid sorokat… Aztán még egyszer, egy kicsit lassabban, jobban odafigyelve… Abban, hogy harmadjára is végigolvassam, majdhogynem szóról szóra Lyria és Rívia királynőjének levelét, az akadályoz meg, hogy a tanácsteremből sürgető köhintések és széklábnyikorgások hangja üti meg a fülem, s tekintetemet a felderítőre kapom, akinek légzése közben egészen lecsillapodott, s orcája sem annyira vörös már. A teremben várakozókra pillantok ezután, s mérlegelem a lehetőségeket, végül veszek egy mély lélegzetet és a levelet összetekerve belépek a terembe. 
- Rettenetesen sajnálom, és elnézést kérek, de attól tartok, a mai ülést el kell napolnunk.
Kijelentésem szilárd és megingathatatlan, hangom lágy, de határozott, és nem tűr ellenvetést - az összegyűltek felháborodását azonban nincs az a varázslat, ami képes lenne eloszlatni. 
- Felség, minden tisztelettel, ez a megbeszélés rendkívül sürgető, és nem tűrhet további halasztást! - szólal fel az egyik tanácsos, ahogy feláll a székéről. 
- Tisztában vagyok vele - felelem nyugodtan. - Ahogy azzal is, mennyi időt és energiát fektettek az itt jelenlevők mindannyian érveikbe és szónoklataikba, és én magam is napokat töltöttem azzal, hogy mindenre felkészüljek, valamint minden felmerülő kérdésnek és kételynek megfeleljek. Viszont - sóhajtom - attól tartok, mindezen erőfeszítések nem most fogják meghozni gyümölcsüket.
- Mi áll a levélben?
- Egyáltalán, kitől jött?
- Ha megint az a kaedweni, bloedhe pest…!
- Az nem levelet küldene, hanem egy levágott fejet…
A tanácsosok egymást túlharsogva kiabálnak egymásnak, a felderítőnek, nekem - kérdőre vonva, faggatva, vélt és valós sérelmek fájdalmától fűtött indulattal, s akkor se tudnám megfékezni őket az első pillanatokban, ha akarnám. Így viszont néhány számonkérő kérdést engedek elhangozni, ám ahogy a felháborodás hangjának ereje egyre mennydörgőbbé válik, közbe kiáltok: 
- Elég legyen! - emelem meg hangom, hogy túlzengjem a többit, majd egy leheletnyit finomabban, de ugyanolyan erővel folytatom, ahogy a tanácsosok elcsöndesednek, bár nem minden fenntartás nélkül. - Nem most fogok minderre választ adni. Az ülést elnapolom. Visszatérünk rá… három nap múlva - jelentem ki sóhajtva. 
Zúgolódás hangja morajlik végig a társaságon, de szerencsére úgy ítélik meg, hogy három nap nem annyira hosszú idő, így semmilyen további, fennhangon megfogalmazott ellenvetés nem hangzik el a teremben. 
- Amennyiben más hozzáfűznivalója nincs senkinek, kérem, térjenek vissza a további teendőikhez - szólok újra, aztán a tanácsosok, tisztek és varázslók sértetten, csalódottan és morgolódva felállnak, hogy lassan távozzanak. A sólyommal a karján ácsorgó felderítő is így akarna tenni, ám még mielőtt elindulna, felé fordulok. 
- Te még maradj, kérlek - szólok hozzá halkan, ő pedig megtorpan, s bólint, megigazítva karján a bőrvédőt, melyen nyugodtan pihen a sólyom, karmos lábaival néha feljebb vagy lejjebb araszolgat, s unottan tollászkodik. Aztán ahogy az utolsó aen seidhe is elhagyja a termet, veszek egy mély levegőt, s a parancsra váró ifjúra tekintek. 
- Kérlek, vidd a sólymot a madárházba, etesd és itasd meg. Ezután keresd meg Coryliaes-t, és küldd ide.
Ahogy a felderítő meghajol és elsiet, nagyot sóhajtva lépek be a terembe, s ülök le a számomra fenntartott helyre, ölembe ejtve a Fehér Királynő levelét. Gondolataim egyik feltételezéstől a másikig csapongnak, s csak akkor eszmélek fel belőlük, mikor Coryliaes belép a terembe s meghajol előttem.
- Hivattál, felség - szól finom hangon, mogyoróbarna szemeivel fürkészőn pillantva rám. 
- Köszönöm, hogy jöttél - engedek meg egy halvány mosolyt a lyriából pár napja visszatért kém felé. - Bár a hivatalos audienciánk két nap múlva volna esedékes, úgy alakult, hogy mégis most volna alkalmas beszámolnod Lyria és Rívia állapotáról… - ülök föl, a szék karfáján nyugtatva egyik karom, másikkal a levelet forgatom ujjaim közt. 
- Parancsolj velem, me Rhena - biccent az aen seidhe. 
- Tudni szeretnék mindent, amit kiderítettél Lyria és Rívia jelenlegi állapotáról a pogrom óta. Meve intézkedéseiről, a hadsereg állapotáról, a feltételezhető védelemről és az udvari állapotokról, illetve arról, van-e esetleg bármilyen varázshasználó személy Meve közelében… 

Két nappal később az éj közepén a telihold fénye beragyogta az egész égboltot, és a hálóm falait is ezüst derengéssel borította be, azonban egyetlen intésemre az ablakok elé suhantak a függönyök, és lidérces homályba borult a szoba. Még szürkületkor végrehajtottam egy letapogató varázslatot Vengerberg területén, nem pusztán azért, hogy kiderítsem, pontosan hol vert sátrat Lyria és Rívia királynője, hanem azért is, hogy biztosra menjek, miszerint csakugyan privát beszélgetésre invitált. Bár tény és való, hogy nem követte katonai kíséret, nem volt egyedül. Annyi baj legyen. 
Merítettem a levegőben gomolygó, ködszerű varázserőből, s a varázsige elmormolása és néhány gesztust követően megnyitottam a teleportkaput a Fehér Királynő pavilonja elé. Még mielőtt azonban átléptem volna rajta, oldalra pillantottam, s feltartottam solymászkesztyűs bal kezem, az addig türelmesen egy szék támláján várakozó, megbűvölt udvari futármadár pedig engedelmesen áttelepedett az alkaromra. Könnyed léptekkel haladtam át a kapun, és Vengerbergben kiléptem  belőle Lyria és Rívia királynője filagóriájának közepére, a portál pedig bezárul mögöttem. 
Meve ragyogó, fehér páncéljában állt előttem, akár egy hadvezér, s most láttam meg először, milyen visszataszító sebhely húzódik végig az arcán, melyet meg sem próbálja elrejteni. Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, kifejezetten büszke rá. Szükségem volt azonban némi önuralomra, hogy ne mosolyogjam meg a sebnek köszönhetően szokatlanul és esetlenül kiejtett szavait. Üdvözlését végighallgatom, bocsánatkérését pedig egy biccentéssel nyugtázom, ahogy előrébb lépek, karomon a sólyommal. Belegondolva, az én vérvörös, gondosan szabott és arany csipkével díszített ruhám egészen szép kontrasztban áll Meve hófehér és makulátlan páncéljával, amiről a látható vért már lemosták.
- Ceádmil, Gwen Rhena. Köszönöm a meghívásod, és hálás vagyok a diszkrécióért, bár emlékeimben úgy él, mintha privát audienciát említettél volna leveledben… - jegyzem meg, ahogy a királynő mögött ácsorgó férfira pillantok futólag. - Mindazonáltal, futárodat a biztonság kedvéért magam hoztam vissza neked. 
Egy intésemre a sólyom kitárja szárnyait, s könnyedén Meve felé röppen, hogy karjára szálljon, én pedig lopva körbetekintek a sátor berendezésén, majd újra a Fehér Királynőhöz fordulok. 
- Nos, Gwen Rhena, hallgatlak. Mondd, mit óhajtasz megtárgyalni velem? - mosolygok rá lágyan.



P.S.:1331 szó lett.
Zene: Tűztánc

Francesca & Meve @

Amikor belépett a filagóriába a lágyan derengő, lanyhán zúgóportálkapuból a völgyek százszorszépe, büszkén kihúztam magam. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Francesca Findabair, varázsló- és hercegnő is nyugtázta végre ama otromba sebhelyet, amit a hídért vívott csatában szereztem.
- Láttad volna áprilishban – megyek elébe a kimondatlan megjegyzésnek, tudván, hogy nem vett részt a cintrai béketárgyalások kerekasztalánál. – Vagy auguszhtushban, akkor még annál is visszhataszhítóbb volt. Hetekig fel volt dagadva, ésh kutya nehezhen akart megforradni. Nem egy fogamat ish magával vitte azh a szhukafattya, amelyik eltalált.
Lehet, maga a téma egyenesen érdektelen, de őszinte ember minden kérdésre válaszol. A kimondatlanokra is. Tudnia kell, kivel áll szemben, és az a valaki mi mindenen ment át, hogy ma ott lehessen, ahol. Különben sem sért egyetlen cseppet sem, nem ő az első, és bizonyára nem is az utolsó, aki megnézi magának ezt az otromba mementót. Harcban esett seben pedig semmi szégyellnivaló nincs. Lepaktálni a feketékkel ugyanakkor már…
- Ezhért ish javasholnám, engedelmeddel, felshég, hogy maradjunk meg a közhöshnél, mint tárgyaláshi nyelvnél. Még a végén a beszhédhibám valami olyashmit mondatna velem, amit nem szhándékozhtam.
Az ősi nyelvben való ismereteim egyébként kielégítőek – nyilván nem kelhetek versenyre egy tisztavérű tündével, főleg nem egy olyan koros és tekintélyes varázsló- és hercegnővel, amilyen Francesca Findabair, de azért ki sem tolna velem, ha hirtelen felindulásból valami megmagyarázhatatlan okból ősi nyelvre váltana.
Aranyhímzéses, csipkékkel díszített vérvörös ruhája tökéletesen kihangsúlyozza csodaszép alakját. Irigylem azokat, akik fűzőben és topánkéban érzik jól magukat. Én sosem tartoztam ezen fehérnépek közé. Ezért is van az, hogy egy titkos, privát audienciára is előbb érkezek hófehér páncélzatban, mint selymekben és bársonyokban. Ketten együtt olyanok vagyunk, mint csipke fodrok egy csatabárdon.
Szemem nem rebbent a szép vágású tünde hercegnő éles szavaira, nem úgy, mint ibolyának, akinek a páncélzata hallhatóan sűrűbben kezdett el itt-ott kattogni.
- Mert így ish van. Ibolya ragaszhkodott hozzá, hogy elkíshérjen, hosszhú ám azh út Vengerbergig, ha nincs kihezh szhólni. Én pedig nem mondtam neki nemet. El ish kíshért, de magán azh audienchián nem fog részht venni. – pillantottam jelentőségteljesen hátra ibolyára, aki bár egy pillanatig habozott, meghajtotta a derekát, majd távozott a szaletliből. Csak a néma féltés mozgatja, tudom tökéletesen. De ha bármi tartanivalóm van éjnek évadján egy diplomáciai tárgyaláson, hát ott veszett el ez a föld. – Köszhönöm, hogy gondod volt rá. Régi barátom már, nem tudom, mit csinálnék nélküle.
A tünde hölgy karján legalább olyan szépen fest a sólymom, mintha csak oda találták volna ki, de azért örültem, hogy visszakaphattam a barátnőmet. Francesca gyakorlott mozdulattal repíti fel a ragadozómadarat, én pedig egy füttyszóval megemelem a karom, hogy pihenőt nyújtsak a megfáradt sólyomnak. Az leszáll az alkarvédőmre, ami alatt bőrkesztyű húzódik. Szabad kezem mutatóujjával megcirógattam a jószák begyét, amint az erős szárnycsapásai keltette szellő elült. Nem kerülte el a figyelmem vendégem érdeklődő tekintete, amivel  pavilon felszereltségét szemrevételezte, így hát rögtön a szerényen megterített és felhalmozott asztalra mutattam.
- Kérlek, ne fogd visszha magad a jelenlétemben. Amit hozhtam, megoszhtáshra szhánom. Mit tölthetek? Vöröshet, fehéret? – s csak hogy elaltassam a gyanúját, ha netán számolt volna az eshetőséggel, magamnak is töltök. Vöröset, szárazat.
Szignifikáns idő telik el a szép arcú tünde kérdése, és a válasz közt. Gondolok egyet, és csodaszép királyi sólymomat a karomról a székem támlájára ültetem, hátha az segít jobban megragadni azt, ami miatt idehívtam Dol Blathanna hercegnőjét. De nem.
- Azht hiszhem, Franceshca, ha tudni tán nem ish tudod, miért hívtalak ide, shejtésheid, megérzhéseid, shőt, tán még tippjeid ish megannyi lehet. – magamhoz vettem a serlegemet, nagyot kortyoltam belőle, mintha csak az segítene őszintén beszélni – Azhért hívtalak ide, hogy szhemtől szhemben, királynőhözh méltón nyilvánítsham ki részhvétem a ríviai pogromban eleshettek felé. Már csak azhért is, mert az ilyeshmit egyszherűen nem lehet levélben elintézhni. Ezh azh egyik oka annak, hogy idehívtalak. A máshik az, hogy egy indítvánnyal éljek. Már ha meghallgatszh, felshég.

P.S.:623 szó Mood: Just Punishment

Bella gerant alii... @

Amikor belekezdett harci sebhelyének történetébe a Fehér Királynő, őszintén meg kell mondanom, elsőre nem teljesen értettem, mi okból teszi. Nem kérdeztem. Talán az a pillanat, amíg éppen csak szemrevételeztem az arcát, elég volt ahhoz, hogy kiváltsa belőle a magyarázkodást? Azt hiszem, ez esetben még ő maga sem tette túl magát a heg okozta torzuláson - amit végső soron megértek. Ha velem esett volna meg hasonló, alighanem pár napon belül nyoma sem maradt volna semmilyen sérülésnek, hiszen könnyen el tudtam volna tüntetni mágia segítségével. Mevének erre nem volt lehetősége udvari mágus híján - bár az a gyanúm, ha éppenséggel volna a szolgálatában varázsló, akkor sem lenne hajlandó élni a segítségével. Thanedd után ez sem lep meg igazán...
Mondanivalóját követően csak udvariasan biccentek, jelezvén, hogy  tudomásul vettem. Bármit is mondanék, az gúnyosnak és részvéttelennek hatna, tekintetbe véve, hogy ellentétes oldalon harcoltunk a háború során, s bár tehetnék úgy, mint aki valóban sajnálja azt, ami vele történt… Sok mindent érzek, de sajnálatot vagy szánakozást éppenséggel nem. ...Azok után, ami Ríviában történt… ...Mondhatni, Meve az orcáján viseli a sebeit és büszke rá - én a szívemen, mely minden nap vérzik az ártatlanul elhunyt aen seidhe után.
- A javaslatot elfogadom - felelem azon kérelmére, hogy a társalgás a továbbiakban is a közös nyelven történjen, s bár az anyanyelvemmel kapcsolatban éppen sikerült visszanyelnem egy élesebb megjegyzést, a sátorban ácsorgó lovag jelenlétét már nem tudtam nem szóvá tenni. Noha Meve szemrebbenés nélkül állta a megjegyzést, a páncélos férfi már láthatóan magára vette szavaimat. Jól is teszi.
- Értem - mosolyodok el. - És meg is értem. Egy háború után mindig rengeteg a martalóc, bandita és útonálló, no meg persze a Mókusok is, nemdebár? Egy uralkodó úgy vigyázzon magára, ahogy tud… - mondom, éppen csak egy leheletnyi cinizmussal hangomban. Különben, nem zavart volna a Fehér Királynő hűséges tanácsadójának jelenléte, hiszen aligha fog elhangzani vagy történni ezen az estén olyan, amiről ne szerezne első kézből tudomást, már közvetlenül az audiencia után, míg visszatérnek saját országukba. De Meve azt találta írni, hogy magánbeszélgetésre invitál meg - ehhez mérten elvártam, hogy így is legyen.
Az ibolyának nevezett lovag végül távozik a sátorból, én pedig visszaszolgáltatom Mevének a sólymot.
- Nem tesz semmit. Kicsit talán tétovább, mint általában lehet, ugyanis megbűvöltem, hogy biztonságban át tudjam hozni a portálon. Remélem, nem bánod. Legkésőbb holnapra el fog múlni - biztosítom a királynőt, s miután végigpillantok a pavilon berendezésén, figyelmemet Meve a megterített asztal felé tereli.
- Édes vöröset, kérlek - mosolygok rá, s amint tölt a serlegbe, biccentek köszönetképp, majd egy apró merítést követően jelet formálok ujjaimmal, mire a kehely könnyedén felemelkedik Meve kezéből, s hozzám libben. Kezembe veszem, majd a Fehér Királynőre tekintek, s pillantását nem eresztve felé emelem a serleget finom mozdulattal, s csak utána kortyolok bele a vérszínű nedűbe. Ugyanazzal a varázslattal intem a kupát az asztalra, amivel az előbb magamhoz hívtam, s ezután teszem fel kérdésem Gwen Rhena felé, aki meglehetősen soká hallgat a válaszadás előtt.
Türelmesen és nyugodtan fürkészem mozdulatait, míg a sólymot a széktámlára vezeti, majd érdeklődve tekintek rá, mikor belekezd mondanivalójába. Nem szólok közbe, kivárom, míg maga találja meg a megfelelő szavakat - bár valóban volnának sejtéseim és megérzéseim arra vonatkozóan, mi okból kezdeményezett találkozót. Amint kortyol a borból, folytatja is, s attól tartok, bármennyire is igyekszem rezzenéstelen tekintettel hallgatni szavait, némi meglepettség mégiscsak kiülhet az arcomra kijelentését követően. Ha tudná, hogy ez az apró mimika mennyi döbbenetet takar valójában… ...Kivételesen nekem is kell némi idő, hogy felelni tudjak.
- ...Valóban nem olyan dolog ez, amit levélben el lehet intézni. Bár, be kell vallanom, őszintén megdöbbent, hogy egyáltalán bármilyen módon el szeretnéd intézni, Gwen Rhena. Bocsásd meg kérlek a hitetlenkedésem, de nem úgy ismertem meg az Északi uralkodókat, mint akiket akár egy fikarcnyit is meghatott volna valaha néhány “késfülű” oktalan halála… - sóhajtom, s azonnal száműzöm lelki szemeim elől a megvakított aen seidhe levágott fejének látványát. ...Egy gyermekem a sok közül… - Minden esetre, a részvétnyilvánítást elfogadom. ...Ezek után, milyen indítványt szeretnél elém tárni?



P.S.:658 szó lett.
Zene: Shaent Blathanna

Francesca & Meve @

Őszinte megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy Francesca Findabair, akit a Völgyek Százszorszépének is neveznek ― minden joggal! ― a Jaruga-hídi csatában szerzett száj-tájéki sérülésemre való tekintettel adott nekem annyi előnyt, hogy az anyanyelve helyett a mindenki által beszélt közös nyelven folytassuk a tárgyalást. Hálásan biccentettem.
― Köszhönöm a megértéshed, Francheshca. Sh hogy viszhonozzham a szhívélyesshéged, mire kitavaszhodik, ésh újra eljövök Vengerbergbe tárgyalni, a szhavamat adom, visszhatérhetünk azh Őshi Nyelven való tárgyaláshra.
Remélem, ez elég előzékenység volt a részemről, és megalapozza a jövőbéli, remélhetőleg kedvező viszonyunkat. Ennyit igazán áldozhattam én is pre-jövedelmező kapcsolatunk oltárán, különösképpen tekintve a tényt, hogy nem erőltetne meg sokkal jobban, mint a nilfgaardi dialektus.
Szinte kár, hogy még meg sem ágyaztam magunknak, ama késhegyni cinizmus már ott terjeng a levegőben.
A lehető legdiplomatikusabb választ ötöltem ki, amit csak ebben a helyzetben adhatok.
― A te szhavaid, Francheshka, nem az enyémek. ― felelem behunyt szemekkel, mély levegőt véve.
Ugyanis jómagam semmi másra nem hivatkoztam, csupán arra, hogy nincs kihez szólni a hosszú úton. Ugyanakkor nem is hagyhatom magam túlságosan felhergelni, még mielőtt kiteríteném a kártyáimat.
Az utolsókat, amikkel rendelkezek.
Való igaz, sokkalta praktikusabb volna az udvari varázsló portálkapuján átlépve utazni. Ha volna udvari varázslóm. Amint gondom lesz másra is a ríviai túlélők élelmezésén és a város újjáépítésén kívül is, esetlegesen beújítok egyet. És az is való igaz, hogy nem feltétlen biztonságosak az utak. De semmilyen formában nem tűrtem, hogy a számba adják a szavakat.
― A legkevéshbé shem. Bizonyára alaposhan felmérted a hírnök állapotát, ésh annak megfelelően jártál el. Ezhért pedig köszhönetet kell mondjak.
Ez jellemezte ezt az egész tárgyalást. Készség. Mindent meg kell most tennem, hogy bebizonyítsam, amivel előálltam, érdemes a figyelmére. Még akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha süket tündefülekre talál. Ha alá is kell mennem a virtusának.
A készségesen jegyében biccentek hát a Völgyek Százszorszépének szavaira, magam töltöm ki neki egy szépen mívelt ezüstserlegbe a megnevezett édes vörös bort, végül felé kínálom, de ahelyett, hogy ő maga venné el, mágiával szólítja magához. Szemem csak egy egészen kissé tágul ki, majd húzódik is össze. No lám, úgy tűnik, műsor is jár az audiencia mellé.
A műsor még csak hagyján, azt hiszem, a Francesca arcán ― minden tehetsége ellenére ― eluralkodó meglepettség minden guldent megér.
― Megbocshátom, amint megvilágítod szhámomra, miért olyan meglepő mindezh. A Ríviában eleshettek nem cshupán tündék voltak, hanem Rívia nagyra becshült és tiszhtesshéges polgárai. Miféle szhörnyeteg volnék, ha a téli fővárosht ért rémesh cshapást ily szhámokban mérném? „Oh, de hiszh a döntő többshég úgyish tünde ésh törp volt, alig veszhtettünk embert?” Sh ha már itt tartunk, nem cshak az odaveszett tündéket és az embereket tartom szhámon, hanem a törpöket, félszherzheteket, gnómokat, és azh összesh többi máshfajút. Beleértve ebbe a kevertvérűeket is. ― Francesca minden meglepetése ellenére elfogadja a részvétnyilvánításomat, ez pedig utat nyit előttem, hogy a disputánk valódi okát elé tárjam. ― Azh ok, ami miatt magánaudienchiát kérvényezhtem felségedtől, épp a ríviai tragédia volna. El tudom képzhelni, mi mély lehetett akkor a bánatod, ésh mennyire fájhat még mosht ish, de ha elhiszhed ezht nekem, nekem ish legalább ennyire fájt. Fájt lángokban álló városhra hazhaérkezhni Brugge-ból, fájt átléptetni a macshkakövek közht cshordogáló tündevéren, fájt megszámolni a teshteket, ésh fájt szhükshégállapotot elrendelni a fővároshban. Épp ezért gondolkodtam. Rengeteget. Éjjel ish és nappal ish. Ésh a következőre jutottam. ― néztem komolyan és hosszan az előttem álló Völgyek Százszorszépének jégkék szemébe. ― A történtek teljesshéggel elfogadhatatlanok szhámomra. Nem vagyok hajlandó még egy másshágból fakadó akár kishebb, akár nagyobb konfrontációt eltűrni egyetlen birodalmam egyetlen városhában sem. Hogy megóvjam Lyria ésh Rivia dolgosh ésh becsületesh népét, úgy döntöttem, szigorú, új korlátozháshokkal fogom óvni azh életet. Azh új törvények értelmében pedig azh ilyen ésh ehhezh hashonló rendbontáshok kivétel nélkül megtorlandók. Emberek ésh máshfajúak részhéről ish. Azhért hívtalak ma ide, hogy ennek terminushaiban ne önkényeshen döntshek, hanem legalább a tündék nevében felelősshéget vállalhassh. ― itt tartottam egy röpke szünetet ― Hogy jószhándékomról maradéktalanul bizhtoshíthassalak, gondoshkodom az elhunyt tündék ésh máshfajúak földi maradványainak kiadatásháról, hogy őshi hagyománynak megfelelően a Virágok Völgyében nyugodhasshanak. Kerül, amibe kerül.
Persze, tudtam volna máshová is tenni a pénzt, de úgy volt a helyes, ha ebből nem engedtem.
― Utólagosh engedelmeddel, már zhajlik az elhunytak cshaládtagjainak felkutatásha ésh érteshítése, bár a városh újjáépítéshe mellett nem halad a várt tempóban. Továbbá már zhajlik a ríviai felbujtó felkutatásha ish, egyelőre kevésh shikerrel. Amint kézhre kerül, azh új ríviai törvényeknek fog felelni a Ríviai Törvényszhék előtt.

P.S.:724 szó Mood: I will