Valaki & Esthyllo

Az emberek még mindig furcsák, ha találkoztam is már néhánnyal, de akkor is furák. Az egyik egy légycsapó nevű szörnyűségesen nagy fegyverrel kergetett meg, kultúrnépek az ilyet betiltanák én mondom! De volt aki kedvesen és megértően fordult hozzám, csak ne visított volna két mondatonként olyan értelmezhetetlen dolgokat, mint "jaaaaaajdecuuuuuukiiiivaaaagymindjártmegzabállaaaaaak" és hasonlók. Eleinte féltem, hogy meg akar enni, de erre kísérletet sem tett. Szóval meglehetősen furcsa szerzetek. Ezek a marha nagy kőrakások meg, amiben laknak, hát ezt már tényleg nem lehet követni, de hát mondom én, harminc centiméter felett olyan ritka a levegő, hogy akadályozza a normális agyműködést. Annak is örülhetek, hogy tudnak beszélni.
Berepültem a legnagyobbikba amit eddig láttam, elképesztően nagy családja lehet annak, aki ebben lakik, még ha gigászok között járok is. Mégis mi szükség egy ekkora hodályra? Viszont! Az embereknek nevezett fura lények különféle csemegéket őriznek a kőrakásaikban, oda visznek be mindent. Epret, cseresznyét, répát, csótányt... Nyami! Ráadásul vannak nagyon, de nagyon finom csemegéik is! Savanyított hagyma! Jujj! És általában nem tűnik fel nekik, ha a magamféle pixie saját ellátására vételez egy egész szem szamócát akár! Egy teljes szem sem számít nekik, én mondom! Szóval ideje körül tekinteni ebben a hatalmas kőrakásban, hisze logikus lenne, minél nagyobb, annál többen laknak benne, annál több az élelem is. Persze az, hogy valami logikusnak tűnik, semmit se jelent az emberek esetében sajnos...
Bereppentem hát egy ablakon ahonnan finom illatok érződtek kifelé és hamar kiderült, jó helyen járok, mindenféle kaja volt felhalmozva hatalmas nagy polcokra. Már megtanultam, hogy így hívják ezeket a különös, párhuzamos ágakat növesztett halott fákat. Éppen egy tekintélyes cseresznye szemmel küszködtem (a természetanya is tud ám egy igazi ribanc lenni, teremt egy ekkora marha nagy gyümölcsöt, azt semmi fogás nincs rajta), mikor lépteket hallottam. Lépteket? Egy vakondmanó vadászcsorda kisebb zajjal vonul otthon, de már arra is rájöttem, ez még egész halknak számít a helyieknél, így a függöny nevezetű egy armadára való vitorlavászon mögé rejtőztem, nem ildomos feltétlenül mutogatni magamat. Ennek a függönynek se jöttem még rá a céljára, talán emögé rejtőzve próbálnak finom csótánypotrohot szerezni ebédre? Jobb ötletem nincs, de elég gyatra módszernek tűnik, a csótányok trükkösek és megérzik a szagukat is.
Három férfi ember sétált be a helyiségbe, mind olyan tarka ruházatban, hogy biztosan nem a törzs vadászai, nincs az a bogár, ami ki ne szúrná ezt a színkavalkádot. Az egyik nagy, lapátfejet idéző szakállat viselő kezdett elsőként beszélni a többiekhez.
- Itt senki nem fog keresni minket, nyugodtan beszélhetünk - üvöltötte számára fojtott hangon. Én meg tudnék süketülni olykor tőlük. - Mind egyetértünk hát?
- Egyet - dörmögte egy másik, aki ágaskodó, szarvat viselő szörnyet hímeztetett a mellére. Olyasfajta, mint amit közlekedésre is használnak az emberek, csak azoknak nincs szarva. - Meve túl régóta ül a trónon. Míg a fiai gyermekek voltak érthető volt a régenskormányzat, de ideje ennek véget vetni! Villem nagyherceget kell trónra emelnünk. Mihamarabb és bármi áron!
- No de - motyogta egy teljesen ősz barkót viselő, sovány fickó, a harmadik közülük, - a herceg vajon miként viszonyul a terveinkhez?
- Kész helyzet elé kell állítani - vont vállat a lapátszakállú. - Talán nem a legtündöklőbb gyémánt, ha az agyáról van szó, de szereti az anyját, nem lenne a segedelmünkre, sőt, futna Mevehez, ha felkeresnénk. Nem. Ha a trón üres, kénytelen lesz elfoglalni.
- Most mondotta gróf uram, a fiú még mindig szereti az anyját - aggodalmaskodott az őszes. - Esetleg mi megtesszük érte ezt a kis szívességet, ő meg kivégeztet...
- Aligha - legyintett a szarvas lovat viselő. - Maga a kincstárnok Ruprich uram, Caver gróf a királyi bányák felügyelője, én vagyok a Keleti Hadseregcsoport tábornoka. Villem király, ha frissen elfoglalja a trónt, hamar meg fogja érteni, szüksége van bölcs tanácsainkra. Nem ért a pénzügyekhez, nem ért a bányákhoz. Nem mondom, hogy nem bátor ember, de nem egy hadvezér alkat és ő nem Meve. Érte nem halnak meg a katonák olyan hévvel. Én viszont végigverekedtem a honvédő háborút, őfelsége mellett kijutott nekem is hadi dicsőségből, engem követne a királyi gyalogság!
- De a lovasság nem Thorgun tábornok - rázta a fejét a Ruprichnak nevezett. - Előbb húznának kardot Anséis herceg parancsai szerint, Egy polgárháború...
- Nem lesz polgárháború - dörmögte a lapátszakállú Caver gróf. - Nilfgaardi orvgyilkosok műve, már nem tudtuk megmenteni. Néhány börtöntölteléket majd beöltöztetünk és közszemlére tesszük a holttestüket. Villem király majd megerősíti.
- Biztosan? - tördelte aszott kezeit a kincstárnok.
- Biztosan - bólintott a tábornok. - Az a fiú olyan, mint a nádszál a szélben. Amerről az utolsó fújt, arra hajlik el. Csak sosem szabad magára hagynunk, mindig befolyásolni kell valamelyikünknek és uraim, mi leszünk Lyria és Rívia eljövendő urai a valóságban. Mint királyi tanácsosok, bárók és az ország javainak gondviselői.
- Természetesen csakis az ország érdekében - vigyorodott el a tárnagróf.
- Csakis - bólintott merevebben a tiszt. - Még ma meg kell lennie. Magánaudiencián fogad minket őfelsége és mivel kértem, nem lesz jelen a testőrsége, az elhangzó dolgok bizalmas volta miatt.
- Meve királynő belement? - nézett rá az őszülő.
- Persze - rántott egyet a vállain a tábornok. - Háromszor mentettem meg az életét a háború alatt, nincs oka nem bízni bennem. Kardot ugyan nyilván nem fogunk bevinni magunkkal, de motozás főrangok esetében nem szokás, megoldjuk tőrrel. Még ma.
- Még ma - biccentett a gróf.
- Még ma - sóhajtott a kincstárnok.
Azután elhagyták a termet és meg egyedül maradtam a gondolataimmal. Meg a cseresznyémmel. Alapvetően nem lett volna okom bármit is foglalkozni az üggyel, de ez akkor is aljasság és árulás. Egy pixie ilyet nem tenne sohasem. Végre találtam egy olyan törzset az emberek között, akik legalább a logika halvány jeleit mutatják és egy nőt emeltek a trónra, ahogy annak lennie kell, ahogy otthon is van, ezek meg meg akarják ölni, hogy a fiából csináljanak királyt. Milyen uralkodó lenne amúgy is az, akinek mindenben a tanácsadóira kell hallgatnia? Hát semmihez se ért az az ember? A vezér az bölcs, ez alapvető. Ha meg nem bíznak benne már, vigyék a törzsi gyűlés elé az ügyet, az meg, ha egyetért majd a helyére emeli a legrátermettebb lányát. Ez így nem jól van... És talán egy egészen picit bele is avatkozhatok a dolgokba... Végül is miért ne?

Sokáig kellett repkednem ebben a kőlabirintusban, mire ráakadtam őfelségére és a trónteremre, ahol a merénylet végbe fog majd menni. Szemügyre vehettem hát a helybeli emberek uralkodóját. Én mondjuk nehezen tudom eldönteni, ki mennyire magas, innen lentről mindegyik meglehetős termetűnek tűnik, mozgó dombok csúcspontjait nem szokták lemérni a pixiek, életösztön is van a világon. A búzaszőke hajú, alapvetően kellemes, bár mint minden ember elég darabos vonásokkal rendelkező nőszemély egy óriási karosszékben, felteszem a helyi trónon foglalt helyet éppen és gondterhelt arccal olvasott valami papírt. Szép nagy papír volt, egy könyvtár kijönne belőle, ha hazavihetném. Letelepedtem a lábzsámolyára a két lábfeje közé, hogy jól rálássak az arcára, a szemére, lássam, milyen ember, érdemes-e kockáztatni érte a felfedeztetésem és esetleg az életemet? Nem kerülte el a figyelmemet a sebhely az arcán, de kevéssé érdekelt. Baleset? Túlélt merénylet kísérlete? Vagy a hadi szerencse? Ki tudja, lehet itt az asszonyok is vezethetik harcba a seregeket, ha uralkodók, nem tudhatom. De nem ez határozza meg és nem is ez uralja az arcot, hanem a szeme. Szép zöld színe van, emlékeztet apósom, Krákogó Sütőtök házi penészpálinkája. Erő volt ezekben a szemekben, valamifajta gőg, de megértés is. Eszesen csillogtak, ahogy összevont szemöldökkel olvasgatta a papírt és nagy sóhajjal az aljára nyomta a királyi pecsétet. (Figyelitek milyen szép új szavakat tanultam? Azt még nem tudom mi értelme, de a szavakat már ismerem! Büszke pixie vagyok!) Nyugtalan volt a királynő, nem bírt csak úgy ücsörögni. Ujjaival dobolt a karfán, fészkalódott. össze-vissza lépegetett a zsámolyon. De ne felém!!! Ne erre! Juj! Rémülten vetődtem le a talpa elől a zsámoly széléről, majd pár apróbb szárnycsapással segítettem rá, hogy ne törjem a lábaimat olyan magasról esve. Szerencsére nem hallotta meg, így szép csendesen elillantam a veszélyzónából. A fal mellett reppentem fel és vártam a fejleményeket. Én ezt a nőt megmentem!
Úgy két óra múltán került sor az audienciára, előtte valami kereskedelmi attasét fogadott vagy mit. Az amolyan követ lehet azt hiszem. Őfelsége úgy tud pörölni, mint egy piaci kofa, azt kell hogy mondjam, de a széles mosoly, amit a távozó férfi után küldött, meg annak savanyú arca alapján valami nagyon jó üzletet sikerült kötnie gondolom, hiszen mikor az attasé érkezett elég kelletlenül fogadta a keze megcsókolását, viszont a távoztakor jól látható örömmel nyújtotta a kacsóját. Azt hiszem jó uralkodó lehet... Még pixie királynő is lehetne, én mondom!
Aztán érkezett a hármasfogat, a testőrséget pedig valóban kiparancsolta őfelsége, hogy meghallgassa a bizalmas közlendőt, aztán rutinszerűen nyújtotta csókra kezét, türelmetlenül a protokolláris gesztus iránt, már a lényeget várva, arra koncentrálva. Hát az jött is, csőstől! Kézcsókra térdelés helyett mindhárman tőröket rántottak, a lapátszakállú és a tiszt határozottan, az őszes kétségbeesett kapkodással, remegő kézzel.
- Halál a bitorlóra - sziszegte a tábornok, nem volt hülye ordibálni a testőrökkel az ajtó mögött.
Én meg szépen elnyiszáltam a mellettem kifeszített hajósodronyt, bocsánat az emberek szerint ez madzag, mindenesetre ez tartotta a plafonra függesztett két osztatú zászlót, ami így gyönyörűen, lepelként hullott alá a trióra, mókásan hadonásztak benne. A királynő először elfehéredett, majd kifejezetten kipirult arccal kiáltott a katonák után, testőrök rúgták be az összes létező ajtót és rohantak a trónterembe. Mire a merénylők kivágták a selymet, már esélyük sem volt a feladatuk végrehajtására, páncélosok álltak kivont karddal vagy csatabárddal köztük és a királynő között, sőt őkirályi felsége is, talán a tábori reflexeknek hála egy bordás buzogánnyal a kezében állt már a trónja előtt, amit az egyik katonájától kölcsönzött el. Az őszes azonnal térdre zuhant, homloka a padlózat köveit érintette szinte.
- Irgalom felséges asszony! Kényszerítettek! Melitele anyára esküszöm!
A lapátszakállú gróf különös félmosollyal dobta el a kését egy megvető pillantást küldve a kincstárnok felé, csendesen dörmögte felé:
- Legalább valami tartásod legyen a végén - és állva maradt a kardok gyűrűjében.
A tábornok nem adta fel, küzdeni próbált. Egy megvadult szarvasbogár ereje lehet benne, három testőr kellett hozzá, hogy kiverjék a kezéből a tőrt és valahogy a földre agyalják és ott is tartsák. Jól láthatólag, erőfölényük tudatában, nem akarták megadni neki a csatában való halált, hanem az úrnőjük ítéletére bízták a még mindig remegő inakkal küzdő férfit. A királynő nagyon csendesen beszélt közben egy aranyszín szalagot viselő férfival, felteszem a testőrparancsnok lehetett, ilyen messziről még én sem hallottam a szavait, de nagyon felém mutatott közben, úgyhogy leszökkentem a helyemről és egy közeli láda mögé bújtam. Az aranyszalagos a zászlótartó madzag végét vette szemügyre, majd az úrnőjének jelentett.
- Jól gondolta felség, ezt elvágták, nem puszta véletlen volt - recsegte. - Nagyon éles szerszámmal és több vágással, de tiszta, egyenes, ez nem szakadás.
Meve királynő zöld szemei kutatóan villantak körbe a trónteremben, majd megparancsolta az összes ablak és ajtó bezárását. Hát ez egészen csodálatos! Hogy fogok én innen kijutni?! Mindenesetre most még nem velem, hanem a testőrökkel, meg a levitézlett merénylőkkel foglalkozott, úgyhogy menedékhely után nézhettem, amire rá is akadtam egy magas szárú csizma képében. Valami embert fog keresni nyilván, miért kukkantana bele a csizmába? Pont ott állt a láda mellett, amiben könnyű vadászfelszerelés rejtőzött, női kiadásban, nyilván ahhoz tartozott. Két gyors szárnycsapással elrejtőztem, amíg elül a vihar...

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím

Aprócska szolgálat @

Amikor beidéztem magamhoz a kereskedelmi attasét, még javában a reggeli jelentéseket és engedélykéréseket bújtam kialudni nem akaró elszántsággal. Ez általában semmi komoly vagy nehéz feladatot nem ró a nyakamba, de egy bizonyos jelentés különösképpen megragadta a figyelmem. A jelentés szerint, ha lehetett hinni neki, infrastrukturális, azon belül is szállítás problémák ütötték fel a fejüket Spallában.  Ez valami, amit a Jaruga partján fekvő város épp nem gyakori, de természetesen nem is lehetetlen. A jelentés kitér ama szembetűnő tényre, hogy az árut minden alkalommal elindítják, meg azonban sosem érkezik. Hm… És mindig hadászathoz kapcsolható eszközök tűnnek el. Nem élelem, nem kelmék, nem fű- és illatszerek. Frissen kovácsolt kardok, íjak és nyilak, lószerszámok. Lehetséges, hogy a scoia’tael szabotálja ezeket a szállítmányokat? Vagy mástól kell tartanom? Nilfgaardtól? Így vagy úgy, mindkettőben látok rációt, az okos ember felkészül az újabb támadásra. A gond csak az, hogy az elkobzott mennyiség nem indikálja egy hadsereg számát. Jó, ha egypár századdal számolunk, ha felmérjük a károkat. De persze számolnom kell azzal a lehetőséggel is, hogy a jelentés fabrikált. Hosszas topogás után keresztbe fontam a lábfejeim egymáson. Nehéz ám királynőnek lenni. Nem tudni, kiben bízhat maradéktalanul az ember lánya. Még szerencse, hogy azért mindig akad egy-két személy, akire támaszkodhatok. Gondolataim elkalandoztak temeriai kuzinom, Foltest, a fiam, Villem, végül ibolya felé… Aztán rányomtam a királyi pecsétet a jelentésre, azonban elvitetni nem hagytam.
Akárhogy is, Guntard nagyúr, scalai nemes, kinek kezében nem csupán Lyria, de Rívia kereskedelme is át-, illetve összefut, bizonyára válaszokkal fog tudni szolgálni. Ugyan nem ezen ügy apropóján idéztem be a nyári palotába, azonban balszerencséjére ez az ő szakterülete volt. Túlestünk a protokolláris nyitányon, kézcsók, hajbók, feleség, gyerekek, aztán nem szégyelltem azonnal belefogni a mondandómba.
- Tudomáshomra jutott, Guntard úr, hogy azhokat a lószherszhámokat, amiket drága guldenért Shkelligén kovácsholtatok, és azhokat a shihileket ésh kardokat, amiket Mahakamból hozhatok, jól lekövethető rendszheresshéggel veszhteshég éri. Hogy ish van ezh, nagyuram? Én kifizhetem érte a jól cshengő, drága guldent, valami shcoia’tael, vagy tán még rosszhabb pedig cshak úgy, mintha szhabad volna a váshár, lenyúlják, hogy aki kapja marja? Jaj, nem, ne nézzhen rám így, uram, mintha mosht hallana erről előszhör. Halljam, mit tud? Konkrétumokat, nagyuram, ha leszh szhívesh.
A scala-i Guntard nemes egy keszkenővel idegesen letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról.
- Felséges királynőm, én… Valóban tudomást szereztem egy, netán két eltulajdonított ládáról, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
- Ésh miért nem?
- A vízi közlekedés kockázatai, felséges királynőm. Nem ritka, hogy egy-egy alkalommal a rakomány egy része a vízbe vész.
Ezen a ponton elővettem a korábbról őrizgetett jelentést, és átnyújtottam a kereskedelmi attasénak. Az átvette, átfutotta, a pergamenen szereplő mennyiséget felmérve pedig arcából egyenesen kiszaladt a vér.
- Felség… Én nem tudtam… Nekem elképzelésem sem volt, hogy---
Megnyugtattam forrongó indulataimat.
- Egy hetet adok felgöngyölíteni azh eltulajdonított hadászhati eszhközök ügyét. Azh egy hét leteltével meg fogom látogatni Shcala-i birtokán, hogy meghallgassham, neveshítve, hogy kinek, illetve kiknek a nevéhezh fűzhődik a jó minőshégű fegyverek eltolvajlásha. A továbbiakban pedig egyetlen szhállítmány shem tűnhet el. Amennyiben belebukik a feladatba, úgy kénytelen leszhek új kereshkedelmi attashé után nézhni.
Scala-i Guntard, kereskedelmi attasénak, aki biztosra vette, hogy búcsút mondhat pozíciójának, javainak és birtokainak, hatalmas kő gördült le a szívéről, szinte hallani véltem.
- Felség… Hálásan köszönöm, felséges királynőm! Nem fog csalódni bennem!
- Nem ish szheretnék – biccentettem, immáron mosollyal az arcomon – Menjen békével, Guntard nagyúr.
A lyriai Scala-ba való Guntard, kereskedelmi attasé a hálától földig hajolva távozott a trónteremből.
Miután csend ereszkedett a helyiségre, még sokáig gondolkoztam az egyelőre konfliktust nem szülő, gazdátlan fegyverrakományról. Ha ezek a kardok és nyilak ne adj Melitele anyácska nilfgaardi kezekbe kerültek… Vagy scoia’taelbe, ami tulajdonképpen ugyanaz… Megráztam a fejem. Kár ezen rágódni, Meve, a vén Guntard lecsupaszítása nem oldotta volna meg a dolgot. Tudom, hogy ibolya is ezt mondaná.
Olyannyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy teljességgel kiment a fejemből a magánaudiencia, amit Thorgun tábornoknak, Ruprich kincstárnoknak, és Caver grófnak, a birodalmi bányabiztosnak ígértem. Így tehát, mikor megérkeztek, a felismerés, és ígéretem súlya egyszerre tért vissza hozzám.
- Ah, azh audienchia. Hát hogyne. Nem, shemmi gond, ibolya, menjetek cshak.
Intettem a testőrségnek, köztük az ibolya lovagnak, Odo-nak, hogy pihenjenek egy sort a vastag tölgyajtó mögött, akik halk fegyver- és páncélzörgéssel elhagyták a tróntermet. Elképzelni sem tudtam, mi lehetett az az információ, ami indokolja a testőrség nélküli privát kihallgatást, de ha nem ez foglalta le a gondolataimat, akkor még mindig a Guntard nagyúrnak kiszabott feladaton, vagy épp szeretett ikerbirodalmaim jövőjén gondolkoztam.
- Nos? Hadd hallom, mi volt ilyen fontosh? Thorgun tábornok? Ruprich uram? Caver gróf? Nem érek rá egészh nap.
Már akkor sejthettem volna, hogy itt valami bűzlik, amikor az államférfiak a testőrségem nélkül akartak látni, mégsem gondoltam bele ebbe sokkal többet, ugyanis az eset nem egyedi. Azonban mikor sürgető jelleggel kézcsókra emeltem a kezem, azon nyomban vissza is húztam. Teljességgel önkényesen elhagyták az udvari etikett által megkövetelt térdhajlítást, és rögtön meg is értettem, miért. Suhogó köpenyek alól sziszegő, fényes tőrök bukkantak elő, és csupán az mentett meg a marásuktól, hogy nem érték utol a karom, hogy az alatt megszúrhassanak. Nos, ez, meg az addig a plafonon közömbös büszkeséggel lengedező, kétosztatú zászló, ami most úgy hullott alá, mintha isteni sugallatra tette volna. A lyriai fekete sas úgy takarta be őket, mint valami hatalmas lepel, a három felsült államférfi meg hadonászott, kiutat keresett alóla – hiába.
- Őrshég! Ide hozzhám! – dörrentem az ajtó túlfelén állomásozó őröknek, akik egy emberként lökték be a nagy és nehéz ajtót, majd özönlötték el a termet, fegyvereiket előrántva. A korábbi döbbenettől jött sápadtságot felváltotta a harag paprikapirosa. Mire a tábornok, a bányabiztos és a gróf utat vágott magának a lyriai sason át, addigra nem csupán a felfegyverkezett őrségen kellett volna átverekedniük magukat, hanem rajtam is, aki addigra leszakítottam egy bordázott buzogányt ibolya övéről – és Melitele anyácska óvja azt, aki engem felbosszant!
- Felség! – tolta fel a sisakrostélyát ibolya. – Nem esett bántódása?
- Minden rendben, Odo. Idejében jöttetek.
Szúrós pillantást vetettem az előttem összeterelt három birkára, és azon belül is először az aggastyán Ruprich-ra, majd Caver grófra, s csak úgy, puszta megszokásból a buzogány súlyát próbálgattam.
- Valóban úgy volna, kényszherítették, Ruprich uram? Ezh felettébb különösh, pedig agg kora ellenére tisztesshégesh, ésh leginkább rachionálish férfinak ishmertem meg, és ishmerem a mai napig. Mi motiválta? Pénzh? Amit kincshtárnokként kap honoráriumot, tán már nem elég? Már cshak azhért shem értem eme döntéshét, kincshtárnok uram, mert a jövő, amiről épp shaját kezhével szhándékozhott dönteni, azh nem azh ön jövője lett volna. Magán egy csheppet shem cshodálkozhom, Caver gróf – vándorolt tovább a tekintetem a vereségét büszkén viselő nemes nagyúrra – A maga hűshége hajlékony, mint egy kígyó, az érdekei arra hajladozhnak, amerre a szhél fújja. Különöshebb kompenzháció híján, már cshak a hecch kedvéért ish belevetné magát egy ilyen puccsba, cshak hogy elmondhassha róla, igen, megmártotta a tőrét a Fehér Királynő vérében. Utána pedig kiállításhi kegytárgyként tiszhtelné ama tőrt, shőt, még vizhitdíjat ish szhedne rá! Pfuj! De magán aztán végképp cshodálkozom, Thorgun tábornok. – pillantottam a még mindig hadakozó, küzdő militáns felé – A háború hőshén, kinek bátorshága nem egyszer, de nem ish kétszher mentett ki a kutyaszhorítóból. Azht hittem, az életem ish rád bízhatom, de azh áruláshod késhként érzhem a hátamban. Bitófát érdemelnétek mind a hárman! Azhonnalit, és tárgyalásh nélkülit! Nem azhért, mert merénylettel próbáltatok az életemre törni. Hanem azhért, mert meggyőzhtétek még shaját magatokat ish arról, hogy nincsh másh megoldásh. Hogy ha elém álltok az igazshággal, elfordulok tőletek, mint a gyermekektől, akik rosszh fát tettek a tűzhre. És ezh azh, ami igazhán fáj. Azh őszhintétlenshég, azh igazshág hiánya. – rövid szünet után intettem a testőrségnek - Vigyétek el őket. Pár nap a várbörtönben majd lehűti azht a túlforrott görcshöt a nyakukon. Majd késhőbb foglalkozhom azh ügyükkel.
De az sem baj, ha időközben megfeledkezek róluk, gondoltam magamban. Legalább hat ember kellett hozzá, hogy a három kurafit elvonszolhassák a képemből. Magamhoz intettem ibolyát, hogy halkabbra véve a hangom megszólíthassam.
- Ibolya. Mondd cshak. Villem jól van? Nem esett bántódásha?
- A könyvtárban vesz diplomácia leckéket. De ha engem kérdez, inkább papírrepülőket hajtogat a jegyzeteiből, és versenyezteti őket egymás ellen.
- Cshak amíg úgy fenékbe nem billentem, hogy lyukat üt azh égen. – susszantam. A fő, hogy biztonságban volt. - Van egy olyan megérzhéshem, nem ish, bizhtosh vagyok benne, hogy valaki elvágta a zhászhló tartómadzhagját. Ilyen szherencshésh véletlenek cshak dajkameshékben, vagy ishteni gondvisheléshből történhetnek.
Mivel hogy ibolya egyetértett velem, biccentettem. Aranyszalagos testőrparancsnokom jelentette nekem, hogy a megérzésem ezúttal sem csalt meg. Karba tettem a kezem.
- Minden világosh. Ajtókat, ablakokat bezhárni! Bárki is tette, még a helyszhínen van. A szhívesshégeket pedig, különöshen ha az életemet köszhönhetem neki, illik meghálálni. Tudni akarom, ki a felelősh érte.
Az aranyszalagos meghajolt, majd kiadta az utasítást, azt követően pedig rendre bezárultak a zsindelyek, ajtók, ablaküvegek és más szellőzők. Míg a parancsomat teljesítették, körbefuttattam a tekintetem a tróntermen. Nem vettem észre, hogy bárki is belopózott volna, de éppenséggel elkerülhette a figyelmem bármi. Vagy ez esetben bárki.
- Szhétszhóródni! Árnyakat, függönyöket, résheket és vájatokat ellenőrizhni! – adtam ki a parancsot, majd magam is nekiindultam, hogy  női szemmel is átvizsgáljam azt, amit esetleg egy férfi csak felületesen néz át. Pajzsok, falon függő szőnyegek és zászlók mögé lestem be, nem voltam rest a vitrinek és szekrények aljába benézni, még azt a fiatal fenyőládát is átnéztem, amiben a vadászfelszerelésem tartottam, ha vadászni támad kedvem, mindhiába. Nagyot fújva, gondolatoktól és élményektől kavargó fejjel lerogytam a ládára. Mit aggódok én itt ellopott fegyvereken, amikor az előbb csak egy hajszálon múlt, hogy megmerényeljenek? Értem én, hogy a nemesi rétegnek az a jó, ha befolyásolhatják az uralkodót, amilyen Villem is valószínűleg lenne, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen messzire merészkednek. Hogy úgy ismernek, mint aki nem hallgat a jó szóra, ha a fülébe súgják. Nehéz uralkodónak lenni. A kuzin vajon hogy csinálja?
Ekkor valamit mintha elcsíptem volna a szemem sarkából – de persze már káprázhatott is, egy ilyen nap után bármire kész vagyok – de mintha… szitakötő szárnyakat láttam volna? Most már persze nincs ott, de ez elég volt ahhoz, hogy oldalra billentsem a fejem, és a csizma szára fölé hajolva belekukkantsak. Hát nem sok hiányzott hozzá, hogy úgy sikítsak fel, ahogy egy teljesen átlagos fehérnép szokott, és leginkább, ahogyan én nem szoktam, de nem akartam a frászt hozni ibolyára és az embereire, így még épp időben fogtam be a saját szám. Villámgyorsan visszarendeztem magam az etikettnek megfelelő ülésbe, de amikor visszapillantottam a csizma szárára, a szitakötőember még mindig ott volt. Hát persze. Bezárattam minden ajtót és ablakot, rést és vájatot. Mivel a testőrség sem járt nagyobb sikerrel, egköszörültem a torkom.
- Shemmi gond, Odo. Pihenjetek le, ezhúttal tényleg. Holnap végigkérdezzhük a szhemélyzhet tagjait, hogy ki látott ésh mit.
- Felség… Jól lesz?
- Jól, jól, ígérem. Te cshak gondoshkodj Villemről. Ha pedig mégshem nyughatok, tudom, hol talállak.
Ahogy Odo meghajolt, mintha valami mosolyfélét láttam volna az arcán, majd összeterelte a testőrséget, és az élükön távozott. Mikor a tölgyfaajtó hangja elült, akkor szólaltam meg.
- Elmentek. Mosht már előjöhetszh, szhitakötőmanó.

P.S.:1795 szó Mood: Just Punishment

Valaki & Esthyllo

Pompás kis rejtekem volt nekem, ide melyik meláknak jutna eszébe benézni? Elvégre nyilván valami méretben hozzájuk illőt keresnek, nem egy elszabadult alkalmi testőr darazsat. A csizmákon érződött az olajozás illata, vagyis szépen karban voltak tartva, csak éppen ennek hosszú távon van egy enyhe bódító hatása, vigyáznom kellett, nehogy bealudjak itt, hátha van vadászprogramja is ma őfenségének, az mégis kellemetlen lenne, ha akkor még itt tartózkodnék. Hogy is mondjam csak..? Nem csak a büszkeségem törne össze. Úgyhogy igyekeztem megőrizni az eszméletemet és odafigyelni a trónteremben zajló eseményekre.
Őfelsége gyorsan elvitette a három összeesküvőt, későbbre hagyva az ítélkezés nehéz kérdését. Általában mindenkinek nehéz ügy ítéletet mondani valaki felett, akit korábban a bizalmasának tartott, de az jellemre és ítélőképességre vallott, hogy nem első dühből intézte a kérdést. Azt hiszem egyáltalán nem volt hiba a beavatkozás az eseményekbe.
Vagy mégis? Ugyanmár felség, a madzagok már csak ilyenek. Idővel elvetemednek és olykor a legjobb - bár ez nézőpont kérdése mikor a legjobb és mikor a legrosszabb, na meg kinek - pillanatban tudnak elszakadni. Semmiféle kísértetjárás nincs, sem isteni beavatkozás, önjelölt testőr pixie meg végképp nincsen! Nehéz napja volt, tessék csak elmenni pihenni! Mind az összes katonával együtt! Vagy valami kellemes tevékenységet folytatni, regenerálódni! Mondjuk ne vadászni tessék, vagy legalább ne ebben a csizmában. Erősen igyekeztem szuggerálni a koronás nőnemű hegyet, de sajnos ilyesféle mágikus adottságaim nincsenek.
Hogy két-három szabadnapos ganajtúró bogár métázzon azzal az éles szemeddel - kívántam csupa jókat a testőrtisztnek, aki persze, hogy első blikkre kiszúrta, hogy át lett vágva az a rothadt sodrony. Akkor madzag. Hát de most mit kellett volna csinálnom? Rágjam el, hogy ne legyen feltűnő? Nem volt ennek a szép termetű hölgynek elég, hogy megmenekült, de tényleg? Miért kell itt előrehozott húsvétot tartani? Még nincsenek hímes tojások, mindenki lehiggadhat! Hahó!
Na és ekkor láttam meg a csizmaházacskám szája fölé hajolni őfenségét, majd hirtelen az én szemszögemből nézve kisebbfajta cseppkőbarlangra, vagyis a szépen ívelt szájára tapasztani a kezét. Na ha figyelembe vesszük a bolygók együttállását, a horoszkópot, a tiszavirágok násztáncának irányát és az istenverte logikát, akkor lebuktam. Megfeszültek az izmaim, mert ha most ennek örömére egy koronás láb jelenik meg felettem a csizma felé tartva, én nagyon pucolok! De úgy tűnik nem. Ezek szerint nem leszek azonnal kivégezve, ez egy relatíve jó hír, sőt még a katonáit is kiparancsolja. Mondjuk úfensége bőven elég ellenem önmagában is, de egyelőre úgy néz ki nem akar királynő mellett hóhért is játszani és a kerékbe... izé... csizmábatörés is elmarad. Hívó szavára lassan verdesve a szárnyaimmal előmerészkedtem a színe elé. Miért hív engem mindenki szitakötőnek, ha meglát? Ronda agresszív állatok azok...
- Felség - hajtottam meg magam a levegőben, nagyjából derékmagasságban repülve, majd egy helyben kezdtem verdesni a szárnyaimmal és a levegőben mutattam be egy éltérdelő pozíciót, ahogy az embereitől láttam korábban. A földre mégse térdelhetek le egy kézcsókhoz, lássuk be elég hülyén festene. - A... hogy is parancsolta mondani? A szitakötőmanó előállt. Sajnálom a zászlóvágást, hirtelen ötlet volt - magyarázkodtam. - Mindenesetre ha ez errefelé felségsértés vagy ilyesmi... én nem tudtam... ne tessen csizmába töretni... - néztem fel esdeklő szemekkel. - Egyébiránt a nevem Esthyllo - mutatkoztam azért be, hátha kapok sírkövet.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím

Aprócska szolgálat @

Amikor bezárattam és eltorlaszoltam minden reteszt, rést, ablakot és ajtót, még szentül hittem, hogy teljes életnagyságú, ember formájú lénnyel lesz dolgom. De amikor szigorúból rémülté váló szemeim a frissen olajozott vadászcsizma pereme felett egy alig egy hüvelykes (tán volt az kettő is?)… Nos, lényt pillantanak meg, az pedig legalább ilyen rémült szemek néznek vissza rám, akkor azt hiszem, az a legbölcsebb dolog, ha tényleg elküldöm Odo-t és az embereit. Nem csupán azért ültem le, hogy pihentessem a merénylet utáni rémületben megmerevedett tagjaimat, hanem mert az, amit láttam, valóban letaglózott annyira, hogy erre kényszerültem. Két nagyobbat, majd három kisebbet pislogtam, de mivel a szitakötő szárnyas manó még mindig a vadászcsizmámban volt, így hát lehetetlen volt, hogy tévedjek. Kiürült a trónterem, az utolsó szál ibolya is eltávozott, hívó szavamra pedig a szitakötőmanó előbújik.
- Szhóval érted, amit mondok – állapítottam meg látszólag semlegesen, mintha semmiség volna, a valóságban azonban, ha nem ülnék már a ládán, képes lennék a láda mellé a földre még egyel lejjeb ülni a csodálattól, különösen ahogy meghajtja magát előttem. Méghozzá az udvari etikettnek egészen helytállóan. – Nocshak. Egy udvariash, etikett tudó szhitakötőmanó. – olyan bizarrul hangzik, hogy csak elképesztő önuralom árán nem nevettem el magam. Udvariasan visszabiccentettem – Ahá! Tehát tényleg a te műved volt! – látod, Odo? A női megérzés csalhatatlan! – Felshégshértésh? – ezen a ponton tényleg elnevettem magam, jóízűen, mellkasomra helyezett kézzel, próbálván nem törődni azzal, amit az ajtó túlfelén gondolhatnak rólam ennek hallatán – Fiatalember. Megmentetted azh életemet azzhal, hogy elnyiszháltad a zhászhlómadzagot. Ezhért hálávala tartozhom neked. Még hogy cshizhmába töretni! Ezh jó! – egészen kezdem megszokni a jelenlétét, ami egy beszélő szitakötőmanóhoz képest, akit alig két perce ismerek, lehet mondani, hogy teljesítmény. Figyelmesen végighallgatom a bemutatkozását, végül odanyújtom a mutatóujjam – Örvendek a találkozásnak, Eshthyllo. Azh én nevem Meve, Lyria ésh Rívia királynője vagyok, ésh még leszhek is egy darabig, hála neked. Mondd cshak. Mi vagy te? Él ezhen a vén Kontinenshen shok cshodabogár – már képleteshen értem – de hozzhád foghatót még életemben nem láttam. Honnan kerültél ide, ésh tudom-e valamivel viszhonozhni a szhívesshéget, amit értem tettél?
A királynő kérem akkor is királynő, mikor épp nem tart audienciát, és nem vesz részt tanácskozásokon. Az én palotámban, az én földemen van, tehát felelősséggel tartozom érte. És ha tudok neki segíteni, az ő segítségéért cserébe megteszem.

P.S.:370 szó Mood: Alien Manifestation

Valaki & Esthyllo

Szóval értem amit mond. Állati. Hát van nekem fülem. Kettő is! Mondjuk ha a zászlókötélzet rongálása errefelé felségsértés, elképzelhető, hogy az a két fül csak átmeneti állapot, de azért a remény hal meg utoljára. Amúgy ebbe még sohasem gondoltam bele, de a helyi óriásnépek beszédét a kezdettől remekül megértettem. Furcsa. Pedig nem az anyanyelvem, de hasonlít a vakondmanókéra, azokkal meg rendszeresen kereskedünk, hát jól ismerem. Egy tőről fakadnának? Azért azt erősen kétlem. Lassan biccentettem, mert nem bőszítjük semmivel a koronás húshegyeket, ha már egyszer kiszúrtak maguknak.
- Ahogy parancsolja felség. Értem - feleltem.
Kicsit furcsán ejti a szavakat, nem kifejezetten használja az r hangzót. Valami helyi dialektus lehet. Na persze. Akkor a három helyi nemes meg a testőrparancsnok meg import áru, m? Ne légy hülye Esthyllo. inkább valami sérülés lehet az oka a szájban. Legalábbis az eddigi viselkedése alapján alighanem nem retardáltnak született, meg ráutaló jel az a kisebb kanyon is az arcán. Tisztára nyomozó manó is lehetnék. Őfelsége mindenesetre gyöngyöző kacagásban tör ki, ami el kell ismerjem, jól áll neki. Abban is van valami báj, amikor a hegycsúcsok felett mennydörög, bár felteszem ez elsősorban a kisebb méretkülönbségből adódik. Mindenesetre nem olyan hangvétele volt ennek a nevetésnek, ami túl sok rosszat feltételezett volna további sorsomat illetőleg. Kezdtem kissé megnyugodni. A királynő ezt meg is erősítette, mikor bemutatkozott és felém emelte a mutatóujját. Odareppentem, csináltam a levegőben egy olyan mély térdhajlítást mint az a korábbi kupec, vagy narancslé... a tusé... atasé vagy micsoda és lágyan, tisztelettel megcsókoltam az ujja hegyét. Szóval nem lesz csizmábatörés, kenőkéssel lefejezés és lepkegyűjteménybe felnyársalás. Ezek azért mindenképpen jó hírek. Kérdésére magam is bemutatkoztam.
- Hát hogy mi lennék? - kérdeztem tétován. - Nos pixie. A Csiperke Népéből. Nektárnyelvű Larissa királynő szolgálatában álló törzsi harcos. Vadászcsapat vezető és másodfelderítő. És sajnos igaza van felségednek. Ezen a világon nem él tudtommal ilyesfajta szerzet, mint jómagam, vagy ha igen, fene módon elbújtak. Bár meg kell jegyezzem a világon, ahol én élek sem sétálnak ilyen hatalmas lények, mint fenséged... - köszörültem meg a torkomat. - Ez a világ viszont tele van velük. Veletek. magukkal. Izé...
A kérdésére viszont tanácstalanul tártam szét a karjaimat egészen őszintén jelen pillanatban és tárgyilagos választ adtam.
- Azt hiszem véletlenül kerültem ide, egy boszorkány nadrágzsebében. Én azt hittem barlang, odahúzódtam az eső elől. Jól van na, sötét volt... És itt kötöttem ki. t keresem, hogy vigyen már vissza, mert az életben nem magyarázom el az én Zümbilábú Hangácskámnak, az én kedves feleségemnek, hogy mégis hol a bárgyú levéltetű fejőben voltam ennyi ideig... - mormogtam szomorkásan. - De mivel annyit tudok róla, hogy bőrnadrágot hord, ez nem lesz rövid móka attól tartok.
Az utolsó kérdésére igencsak meghökkentem, zavartan vakartam meg a tarkómat. Most mit lehet erre mondani? Maradjunk az őszinteségnél, abból talán nem lesz baj.
- Én nem hiszem, hogy bármiféle jutalmat érdemelnék - feleltem egyszerűen. - Én... Felség mesélnem kell a hazámról, hogy ezt megértse. A pixie törzsek felett minden esetben királynő uralkodik. A legbölcsebb asszony. A férfiak vadászok, harcosok, kézművesek, de az irányítás mind a családon belül, mind a társadalmon belül a nők dolga. Talán ezért is lepett meg a három úr tanácskozása amikor.... öhmm... nos bevallom besurrantam a konyhára néhány őrizetlenül hagyott valami miatt, amiből múltkor találtam kidobva kettőt és savanyított gyöngyhagymának hívják. Na és akkor hallottam őket. Nekem ez a fajta... hatalomváltás? ... nos ez eléggé furcsa. Ha nálunk a főasszonyok nem bíznak többé a királynőben, akkor össze hívják a családok matrónáit, akik felkérhetik a lemondásra. Idős korunkra gyakorta küzdünk már az elménkkel például. Ezt a királynő köteles elfogadni és ilyenkor a legidősebb vagy legbölcsebb lánya vesz át a helyét. Nagy tisztességben, de hatalom nélkül él tovább. Az viszont pixie mércével elképzelhetetlen, hogy a matrónák vagy főleg a vadászvezetők, netán a lándzsaurak... őőő... seregvezérek, ha így érthetőbb... szóval hogy ők a királynő életére törjenek. Egyrészt mert hűségeskü köt őket hozzá, másrészt mert méltatlan volna a nép érdekében végzett korábbi szolgálatainak fényében. Ha alkalmatlanná vált a szemükben, akkor a tanács elé kell vinniük a dolgot. Abból amit egymás között a politikájukról, meg egy Willem nevű úrról, meg mit tudom én miről mondtak, nos abból egy kukkot se értettem, csak... azt hiszem pixie módon gondolkodtam - magyaráztam el végül.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím

Aprócska szolgálat @

Nem mondom, azért még mindig nem tettem magam teljesen túl azon, hogy alig egy hüvelyknyi, szitakötő szárnyas lénnyel beszélek, de úgy tűnik, kifejezetten jól nevelt. És épp úgy alakult, hogy életemet köszönhetem ennek a jól nevelt kis apróságnak. Ez pedig segített túllendülni a feltételezésen, hogy megbolondultam volna.
Óvatosan kellett bánnom minden mozdulatommal, nehogy véletlenül megsebesítsem a körmöm hegyével, vagy egy óvatlan legyintéssel.
― Szhóval pikszhie… ― summáztam némiképp gondterhelten Esthyllo kalandos idekerülésének módját.
Úgy alakult, hogy mostanság egy árnyalatnyival közelebb közelebb kerültem Francesca Findabair hercegnőhöz, ő talán a segítségemre lehet a kérdésben. Vagy legalább is megerősítheti, vagy épp megcáfolhatja más szférák létezését.
Mondjuk, nem tudom, ez rajtam, vagy épp Esthyllo-n miképpen segít. Megpróbálni minden esetre nem árt.
― A Zhümilá--- ― ráncoltam szépre ívelt szemöldököm igencsak értetlenül, aztán inkább rálegyintettem. ― Ha a boszhorkány még Lyriában, eshetleg Ríviában van, akkor megtaláljuk. Kiadom rá a kereshéshi parancshot, bár tény, azh, hogy mit vishel, valóban nem szhűkíti le eléggé a lehetőshégek határát… De ezh a legkeveshebb, amit érted tehetek, ha már megmentetted az életem.
A gondok akkor kezdődnek, ha már nincs itt, hanem továbbállt. Akkor olyan lesz felkutatni, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
Fokozott érdeklődéssel végighallgattam a kis pixie meséjét arról, hogy hogyan is működik… izé. Csiperkeföldön, vagy hol a királynőváltás, és akaratlanul is azon kezdtem el gondolkozni, milyen békés és korrekt lenne, ha ez minálunk is így működhetne.
― Milyen szhép is lenne… ― gondoltam. Egy világ, ahol az uralkodóknak nem kell kiharcolni a tiszteletet, csak jár nekik. ― Még szhép, hogy jutalmat érdemelszh! Azh pedig, hogy vérbeli pikszhie módjára vishelkedtél, cshak a javamat, ezháltal a birodalom javát ish szolgálta. Légy büszhke magadra, kish pikszhie, húzhd ki magad, ésh járj egyeneshen. Mosht azh én birodalamban vagy, kedvesh Eshthyllo, tehát épp úgy tartozhom érted ish felelősshéggel, mint akármelyik máshik alattvalómért. Megtalálom neked azht a boszhorkányt, amelyik ide áthoppanált téged, hogy minél keveshebbet kelljen a te Zhümilábú Hangádnak magyarázhkodnod.
Valami azonban szöget ütött a fejemben. Abban biztos voltam, hogy Villem egy fikarcnyival sem volna jobb uralkodó nálam, akkor hát miért? Miért fordult meg a fejükben egyáltalán, hogy helyettem neki adják a trónt, hacsak… ? Ha csak nem épp ezért. Mert teljesen alkalmatlan elvezetni nem hogy két, de egyetlen birodalmat is. Rajta keresztül, az ő hangján, az ő gesztusain keresztül akartak megerősödni és hatalmat szerezni a kurafik!
― Köszhönöm, hogy mindezht elmondtad nekem, Eshthyllo. Bizhonyára megéhezhtél a nagy izghalomban ésh munkában. Áruld el. Mit készhíttethetek neked csherébe? Olyan lakomában leszh részhed ma esthe, mint egy királynak!

P.S.:412 szó Mood: 太陽系デスコ

Valaki & Esthyllo

Pixie becsületszavamra, meg a bal szárnyamra (az a szebbik) mondom, ez a nép egész szerencsésnek tűnik, úgy néz ki értelmes, jó királynőjük van. Főleg ha ahhoz viszonyítok, hogy ezeknek a járkáló hegyeknek állandóan az oxigénhiányos magasban van a fejük és nem kap eleget az agyuk. Figyelmesen hallgatott meg és elgondolkodott arca alapján le is vont belőle bizonyos konklúziókat. Konkrétabban nem tudom, az milyen gyümölcs, az a konklúzió, de jó magasan nőhet, ha ezeknek az óriásoknak is mindig le kell őket vonni, de ilyen helyzetben szoktak róluk beszélni. Lehet, hogy valami oxigéndús narancs és amiatt működik az agyuk? Egyszer ki kell derítenem.
Szavaira válaszul féltérdre ereszkedtem a lábtartóján, előre döntöttem a felső testemet és elegánsan megrebegtettem a szárnyaimat, ahogy illik. Művelt és udvarias pixie vagyok kérem!
- Hálásan köszönöm nagyszívű felségednek - válaszoltam meghatottan. Ráadásul ez most nem is csak formula, jó eséllyel vagy négyszer akkora a szíve mint én. Minimum.
Persze én sem fűztem nagy reményeket egy ilyen kereséshez, de maga a gesztus is nemes lélekre vallott. Meg hát amúgy is, ha adnak fogadd el, ha ütnek... hát azt ekkora emberek között meg már úgyis baszhatod. A királynő lágy hangú kérdése, mely távolról hasonlított az otthon nyár est felhőszakadások mennydörgésére, de most nem ez a lényeg, szóval a fenséges asszony kérdését meghallgatva lecsüccsentem a lábzsámoly szélére a palotányi magasságban kalimpálva a lábammal, amely a padlótól elválasztott és meg is feleltem arra.
- Nos vadászó-gyűjtögető életmódot folytatunk - kezdtem bele. - Gyümölcsöket gyűjtünk, legalábbis az asszonyok vagy a sebesült illetve öreg férfiak, a fiatalabbja, mint én is, mi meg vadászunk. Mindenféle rovarra, amit csak találunk. A hangyák, a nünnükék, a katicák, a csótányok mind-mind más vadásztechnikát igényelnek, de jól kitanuljuk a mesterséget - magyaráztam büszke mosollyal. - Persze a legnagyobb hadi tett a méhek. A kaptárat csak csapatban lehet megtámadni, mert okosak, együttműködnek és fenemód védik a fészket. Áldozatok nélkül sosem ússzuk meg, de megér. Ott mézet lehet zsákmányolni! Mézet felség! A gyermekeink gyorsabban nőnek tőle, a felnőttek esetében felgyorsítja a regenerációt, segít felépülni a betegségekből, azzal kenjük fel a királynőket s, mikor trónra lépnek. A méz a legnagyobb zsákmány. Velünk született mágikus erőinket is pihenés nélkül tudjuk általa használni.
Láttam hogy őfelsége szeme kíváncsian megvillan, viszont korább szavaira refrektáltam csípőre tett kézzel és büszkén felvetett fejel, egyenes derékkal, felállva a zsámolyra.
- Ami azt illeti az átlagos pixiekhez képest vagy 2 mm-el magasabb vagyok! - jelentettem ki büszkén. Még hogy kicsi pixie! Bah! Nagyot fújtam és tetőtől-talpig büszkén végigpillantottam a koronás asszonyon. Vagyis hát talptól-tetőig de a kékén ne keressünk csomót. Hmm.... Most így meggondolva...
A topánkáihoz hasonló méretűben hajókat se nagyon tudunk építeni, pedig lapulevelet használunk! A szoknya kifeszítve árnyékot tarthatna a falunak. Meg a szomszédnak is... A blúz finom selyemanyagnak tűnik, otthon a selyemhernyófal két évnyi termelése azt hiszem így ránézésre. A szemei méret ügyileg a nagy hízó cserebogarak ölésekor használt óriási fatányérokat juttatja eszembe, a hajkorona több vadászcsapat gyékénysátrainak alapanyaga lehetne. Hmm... Tulajdonképpen ha magas pixie s vagyok, de belőlem egy fél tucat elférne a tenyerében, pedig arányaiban nincs is nagy keze a többi járkáló hegyhez képest, így meggondolva...
- Azt hiszem azért értem... - sóhajtottam megadóan.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím