Niernen Aule Thesantei

Fonetikus kiejtés: ’Nír-nen A-u-le Te-szan-te-i’ Becenevek Halhatatlan Niernen, Lefejezett Niernen, Gőgös Herceg Életkor 192 év Látszólagos kor 16-17 Csoport/faj Nemesvámpír Foglalkozás Bérgyilkos, időnként banditavezér

Különleges képességek/faji adottságok

Azt hallottam nem minden vámpír képes arra, amire én. Hogy nem mindenki ilyen gyors és illékony, csak én tudok két szívverés között háromszor köddé válni és máshol feltűnni. Mások viszont erősebbek. Hallottam valakiről, aki egyszer dühében felkapott és kettétépett egy lovat. Én erről csak álmodozhatok, ahogy a teljes áttetszőségről is. Én csak gyors vagyok, fürge és pontos, mint egy árnyék. Meg persze szinte halhatatlan és egy lemezpáncél kell, hogy megállítsák a karmaimat, de az talán nem olyan különleges.

Jellemrajz

Ha jól emlékszem a múlt században kezdtek úgy hívni, hogy „a Gőgös Herceg”, de már sokkal régebb óta annak érzem magam. Tudom, hogy a fajtánk az erő alapján szeret rendeződni, ezért kerültek a Rejtőző Öregek a ranglétra tetejére, de az emberek között járva elkerülhetetlenül kialakult bennem valami szánalom feléjük, mintha csak az alattvalóim lettek volna. Olyan gyengék, ostobák és lomhák voltak, mint a disznók, én pedig elkezdtem a hercegükként viselkedni. Egy ideig. Utána megundorodtam a tudatlan, vak gyűlölködésüktől és azt tettem velük, amit a disznókkal szokás.
Persze őrültnek neveztek emiatt, főleg az a pár ostoba, aki a nyomomba szegődött. Akármerre fordultam csak félelmet láttam magam körül, ami tovább kente rám az önteltség mételyét és lenyomott egy olyan sötétségbe, ahol már semmi nem számított. Mikor valakinek olyan nehézzé és zsibbadttá válik a karja, hogy a saját húsába is belevág, hogy érezzen valamit. Én is vágtam, tomboltam és pusztítottam, nem igazán titkolva a kilétemet, míg az a vaják rám nem talált. Akkor történt az a bizonyos lefejezés, de erre még visszatérek.
A lényeg, hogy azóta csillapodott a vérem és halványodott a sötét. Még mindig azt teszem, amihez épp kedvem van, mert ez a világ célok nélkül csak így elviselhető. De már nem feltétlenül akarom, hogy mérföldekre járjon a hírem és minden csenevész hőst ki kelljen beleznem, aki engem szán trófeának a lovagi sarkantyúért cserébe. Most csak követem az érdekes eseményeket, rabolok és gyilkolok, aztán tovább állok.

Megjelenés

Eddigi életem során kétszer „öltek” meg és minden alkalom rajtam hagyott egy apró nyomot. Mintha egy groteszk mozaik lenne az arcom, magában hordozva minden kudarcomat, nehogy véletlenül elfelejtsem. Már nem is emlékszem, hogy melyik szemem volt az eredeti, a kék vagy a vörös, de az előbbi tűnik emberszerűbbnek, így a másikat szoktam letakarni. A hajam miatt szerencsére vajáknak néznek azok, akik még sosem találkoztak velük, csak hallottak a Blavikeni Mészárosról, de nem szoktam kijavítani senkit. Nekem édesmindegy, hogy az emberek szerint mitől fehér a hajam a korom ellenére. Mármint az arcom kora, mert az valahogy nem úgy öregszik, ahogy én és ettől még különösebb az egész ábrázatom. Mondják nagy melldöngetve, hogy az emberek közt tizenöt esztendősen férfi valaki, mégis látom rajtuk a hitetlenséget. A kétkedést. A döbbenetet, hogy egy alig tizenhét éves kölyök ujjai azok, amelyek a mellkasukba fúrva megragadják a szívüket. Egy soványka, öt láb hat hüvelyk magas macskajancsi rongyokban, bőrpántokkal körbetekert elnyűtt kámzsában. De hát az emberek csak disznók.

Előtörténet

Szeretném azt mondani, hogy az Együttálláskor kerültem erre a helyre, de még én sem vagyok ilyen képmutató. A nagyapám talán, vagy annak az apja, de én már itt születtem egy Gharasham kastélyban a világtól eldugottan. Az apám, egy Aule nevű vámpír húsz évig tűrt meg a maga oldalán, mielőtt utamra küldött volna, de ez alatt legalább azt megtanította, hogyan éljek túl.
Róla semmi különösebb emlékem nincs, összességében nem volt egy kifejezetten ambiciózus vámpír. Nem akart világot pusztítani, nem vadászott puszta lelkesedésből, egyedül a hosszabb, unalmasabb téli éjszakákon prédált végig néhány házat, de kifejezetten jóindulatú sem volt. Úgy sejtem nagyon öreg lehetett már akkor, amikor én születtem és én is csak az egyik unaloműző elfoglaltsága voltam, de nem találta meg azt, amit keresett. Szerintem nem sokkal az után megölte magát végső elkeseredésében, de sosem vettem a fáradtságot, hogy utánajárjak.
Az anyám… Az anyámról sokáig azt sem tudtam, hogy létezik-e. Egyetlen napig maradt csak, mintha csak szívességet tett volna az apámnak és tovább is indult valami nagyon fontos dologra. Ki tudja, az is lehet, hogy találkoztam vele, csupán mindketten jóindulatúan elkerültük a nagy felismerést.
A saját életem a zerrikán királyságban kezdődött, ahol hamar megtanultam az emberek mennyire előítéletesek, ráadásul igen meglepő módokon. Számítottam rá, hogy gyűlölni és félni fognak a fajom miatt, de sosem gondoltam, hogy a férfi voltom lesz a legkönnyebb ürügy, hogy lenézzenek. Ez felettébb szórakoztatott, így jó pár évig prédáltam a sűrű erdőket és a száraz fűtengert, mindig egy kicsit nagyobbat döfve a büszke harcosnők önérzetébe. Végül azonban ráuntam az apró-cseprő bajkeverésbe, így elhatároztam, hogy tovább állok – amint megöltem a zerrikán királynőt.
Akkor még nem tudtam a Rejtőző Vénekről, és ez volt az egyetlen, ami megmentett a kivégzéstől. A főváros falain sem jutottam át, mielőtt három ismeretlen vámpír kérlelhetetlenül megragadott és csillagacél bilincsekben rángattak el a legközelebbi vezetőhöz. Mint kiderült a nemesvámpírok vezetői nem tolerálták a felesleges zűrzavart, ugyanis nem én voltam az első, aki magára hívta az emberek haragját. Természetesen ugyanúgy feleltem a feddésre, mint bárki tette volna a helyemben – nevettem. Mit árthattak nekünk emberek? Akiket halomra gyilkoltam ez eddig, akik minden kardcsapása úgy tűnt el a bőrömről, mintha sosem lett volna?
Az Öreg tréfás kedvében lehetett, ugyanis megtalálta a legtökéletesebb büntetést. Megragadtak és kitettek a zerrikán fővárosban úgy, ahogy voltam – bilincsben, térdelve és szájpecekkel, miközben az utca minden kövét összekenték a helyiek vérével. Azt akarták, hogy megtanuljam, mit is árthattak nekünk az emberek. Ők pedig készségesen segítettek nekik ebben, rövid sikítozás után elrángattak a legközelebbi bitóhoz, lehasították a fejem és két darabban belelöktek egy kanyon alján folyó patakba.
Aztán lassan, nagyon lassan magamhoz tértem egy föld alatti vízmosásban, ahová a patak lekanyarodott, de odakint tizenkét év telt el. A barlangot elfoglalta egy helyi, főleg férfiakból álló banditacsapat, a Homokevők és amilyen karizmátlan nevük volt, annyira érdekesnek találtam őket. Először is, nem próbáltak menekülni. Később beláttam, hogy ez valószínűleg a fiatal ábrázatomnak volt köszönhető, de akkor mégis csak érdekesnek találtam. Másodszor, amikor az egyikük botor mód rám támadt én pedig gondolkodás nélkül feltéptem a torkát, ők csak nevettek. Harsányan és jóízűen, ahogy csak az igazi őrültek tudnak. És egy idő után nevettem én is velük. Mintha csak egy dallamba csatlakoztam volna be.
Aztán két nap múlva megöltem a főnöküket és úgy döntöttem én vezetem őket, ők pedig nem ellenkeztek. Azóta ez egy szokásommá vált és felettébb szórakoztat, amikor láthatom az embereket kiteljesedni az eltemetett ösztöneikben. De ők csak emberek, nem élnek olyan sokáig, mint én és könnyebben is halnak meg. A Homokevők óta három, fosztogatókból és útonállókból álló csapat követett szerte a Kontinensen, csak hát sajnos mindegyiknek véget vetett valami. Belviszályok, rendfenntartók, legutóbb pedig…
Nos, egy vaják, akit valahol Aedirn környékén bízták meg, hogy számolja fel a legutóbbi csapatomat. Úgy hívta magát Raelnar és egy macskafej medál volt a nyakában. A legironikusabb az egészben az, hogy láttam a kiírásokat a saját szememmel, de azt gondoltam önérzetes vaják nem alacsonyodik le addig, hogy banditákra vadásszon. Kivéve, ha a vezetőjük köztudottan és beismerően vámpír volt, amit akkoriban nem igen titkoltam. Nem nézett ki öregnek, bár náluk ezt alig lehet jobban megmondani, mint nálam. És beszédes volt, mert azt hitte megteheti. Én is az voltam ugyanezen okból, így elég sokáig járkáltunk egymással szemben, miután egy hajnalban rajtunk ütött néhány aedirni katonával. Aztán elbíztam magam, egy óvatlan pillanatban csapdába ejtett az egyik primitív jelével és elismerően gyors mozdulatokkal szelte át a torkomat, aztán három csapásból másodjára is elválasztotta a fejem a nyakamtól. Ezután valamit jobban csinálhatott, mint a zerrikánok, mert majdnem harminc évbe telt összekaparnom magam és újabb tízbe visszanyernem a korábbi erőmet. És ez vezet minket ide.
Mondhatjuk, hogy gonosz vagyok, de az nem lenne igaz. Csak szeretem a magam útját járni és szórakoztatnak dolgok, amik másokat elrémisztenek. A különös emberek. A kendőzetlen ösztönök. Az érzés, amikor a disznók rájönnek, mekkora hibát is vétettek. Meg az idegesen toporzékoló nagyurak, akik képtelenek elejét venni a tombolásomnak. Inkább mondanám magam őrültnek, mint gonosznak.
Elégedett vagy, bárd? Úgy hiszem meséltem magamról eleget, hogy meg tudd írni Niernen legendáját azért cserébe, hogy utadra engedlek, nemde? Vagy meséljek még magamról?

Példareag

DISCLAIMER: 16+ (Kissé naturalista tartalom, könnyen vizualizáló olvasóknak csak saját felelősségükre)

Sosem voltam jó az emberi nevek megjegyzésében így ennek a falunak is ködbe veszett a neve. Az viszont egyértelmű volt, hogy nem szerették a másfajúakat, legalább is a sikítozó tünde nőkből és a kettéfűrészelt törpök bugyborékoló halálhörgéséből ítélve. Volt egy olyan sanda sejtésem, hogy értenem kellett volna mi zajlik előttem, de sajnos alig néhány hónapja másztam elő a legutóbbi síromból. Meglehetősen nehéz volt így tartani a lépést a politikai széljárással.
Egy zsindelytető szélén ültem, az egyik lábamat lelógattam előre, a másikat a mellkasomhoz húztam és a térdemre támaszkodva néztem, ahogy egy tünde nő és a gyereke sarokba szorulnak a ház fala és egy balszerencséjükre vaskos cölöpkerítés között. Két férfi állt velük szemben, az egyik kopasz volt és rozsdás láncing volt rajta, a másik valami elnyűtt katonai egyenruhát viselt. Mindkettő rövid fejszét szorongatott, mintha már a nő nyakát fogták volna és szinte a szájuk is habzott a nyers indulattól.
Máskor felettébb érdekesnek tartottam volna őket, de túl sokat láttam belőlük. Ez nem az emberek igazi természete volt, csak a legkönnyebben vezethető oldaluk. Valaki nagyon okos és egyben nagyon ostoba közös ellenségnek kiáltott ki mindenkit, aki nem ember volt így arra rángatta az egész fajt, amerre akarta. Én pedig nem szerettem a tettetést és az irányítást.
A kopasz felpillantott rám és megragadta a bokámat, amitől a tekintetem összeszűkült.
- Te meg mi a faszt bámészkodsz, te hülye kölyök! – ordította rekedten, miközben szinte remegő szemgolyói lassan felém fordultak. Először a hajamat vette észre, aztán a két szemem. – Te is valami korcs vagy, mi? Egy istenkáromló mutáns!
Mielőtt megránthatott volna maga felé a lábam köddé vált az ujjai között, a következő pillanatban pedig már a tüdejét szorítottam a láncingjén keresztül. A másik, az egyenruhás egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy fel akart aprítani egy tündét, aztán szinte bizonytalanul felém csapott a baltájával. Ismét köddé váltam és előtte jelentem meg, a páncélja helyett a húsos tokáját fúrva át a karmaimmal, aztán ki is rántottam a kezem a torkából és hagytam, hogy a fulladás tegye, amit tennie kellett. Miközben leráztam a vér nagy részét magamról megcsóváltam a fejem és a rettegő, szaporán lélegző tündére és a fiára néztem.
- Emberek, ugye? Valahogy mindig eltörik náluk valami.
Köröztem egyet a mutatóujjammal a halántékomnál, amit úgy tűnt a nő bátorításnak vett, mert dadogva megszólalt.
- Kö… köszönöm…
Értetlenül vontam fel a szemöldököm, aztán lenéztem a két halálhörgő disznóra.
- Óh, hogy ezt? Ne köszönd, nem megmentettelek. Felőlem aztán meg is ölhettek volna, csak sajnos voltak elég ostobák engem is megzavarni. Pedig kifejezetten jól elnézelődtem.
Beletúrtam a hajamba, nem törődve a vörös csíkokat húzó vérrel az ujjaimon, miközben visszafordultam a falu főtere felé, ahol még mindig javában kötözték a másfajúakat a máglyákhoz. Ha nem sietett, ez a tünde és a porontya is ugyanott végezhette, de nem én voltam, aki szólt nekik.
- Én… ismerlek téged. Felismertelek. Te vagy Halhatatlan Niernen, igaz? Mondták, hogy a környéken vagy…
Teljesen őszinte csodálkozással néztem hátra a vállam fölött és fogalmam sem volt hogyan érezzem magam. Halhatatlan. A legutolsó név, amit hallottam a „Lefejezett” volt, de úgy tűnt azóta valaki összekötött a harminc évvel ezelőtti önmagammal. Talán valaki túlélte az akkoriak közül.
- Én? Dehogy. – nevettem fel, miközben egy szempillantás alatt átléptem a cölöpfal túloldalára. Valaki túl sokat tudott.

Niernen kedves!

Elfogadva!

Először is, engedd meg, hogy hivatalosan is üdvözölhesselek rapid mód gyarapodó fórumunkon!
Hol is kezdjem? Kezdem talán a választott PB-vel, az volt az első benyomásom a karakterről. Hadd jegyezzem meg, csak így magunk között, hogy nagy NieR fan vagyok (igen, a nevedbe elrejtett utalás is így szinte azonnal leesett), így tehát nagyon kíváncsian vártam, mit hozol ki a karakterből. Aztán megtudtam, hogy nemes vámpírnak íródik az úrfi, és szinte minden addigi elképzelésem meg is dőlt ezzel a kijelentéssel. Ezek után fokozott érdeklődéssel követtem figyelemmel, ahogy Niernenből egy dölyfös, dacos, jéghideg karakter születik. Nincs semmi a múltjában, ami indikálná számunkra, hogy mi miatt is lett olyan, amilyen, de néha erre nincs is szükség. Néha a szörnyek csak szörnyek.
Irományod kifejezetten gördülékeny, és még annál is olvasmányosabb.
Szeretném méltatni ama kontrasztot, amivel Niernen életmódját illeted. Tökéletesen kaptad el a Kontinens farkastörvényeit, nevezetesen ha felelőtlenül élsz, bizony egy-kettőre megölnek. Meg is látszik mind Niernen küllemén, mind előtörténetén. Reménykedjünk benne, hogy három alkalom elegendő leckére valót hordott össze ahhoz, hogy végre megértse, mi módon kell viselkednie ahhoz, hogy ne egy gödörbe elkaparva tengesse éveit.
Lenyűgöz a karakteredből hiányzó, de a nemes vámpírokra oly nagy általánosságban jellemző filantrópia. Úgy érzem, mindez egy igen egzotikus fűszer Niernen gőgje és enerváltsága mellé.
Nem is tartanálak fel sokkal tovább, csak arra kérnélek még meg, hogy látogasd meg vágtázó piktoraink valamelyikét, hogy megörökíthesse az arcod az utókornak - tükörképed híján - aztán már reppenhetsz is, hogy meghódítsd a játékteret.

Avatarfoglaló