An ember on the silk

Alkalmakra hívatlanul érkezni a harmadik kedvenc elfoglaltságom volt a világon. Szerettem a rémületet, a felbolydulást, a káoszt, ami tűzként harapózott el és ilyenkor magamban kuncogva dobtam az újabb szikrákat, hogy még tovább kavarodjon minden.
Egyszerű vámpír voltam és nagyon könnyen szórakoztatható, Beauclair pedig szinte túl könnyű préda.
Ha jól vettem ki a beszélgetésekből egy sokadik Yule környéki ünnepség forgott éppen, valójában teljesen feleslegesen. Toussaintban a tél sosem volt olyan zord, hogy megérje ünnepelni a múlását és a tündék misztikus rítusai sem gyűrűztek be annyira, hogy a napfordulóknak vallásos jelentőséget tulajdonítsanak. A helyiek csak szerettek mulatni és fogyasztani a bort, ha már mást szinte nem is termeltek.
Sietősen, lehajtott fejjel sétáltam, ami egyszerű praktika volt arra, hogy azonnal észrevegyenek. A rendezvény őrzésére rendelt lovagok semmire sem figyeltek annyira, mint a magukat erőltetetten rejteni vágyó, sunnyogó alakokra, de most épp erre volt szükségem.
Az ajtó előtt egy kéz ragadta meg a vállamat kérlelhetetlenül. Vastag bőrkesztyű volt rajta és arany gambeson, az oldalán pedig inkább elrettentésként egy kard függött.
- Lassabban. Láthatnám a meghívót? – kérdezte a lovag dallamos hangon. Ketten voltak összesen, páncél nélkül, hüvelyben pihenő fegyverekkel. Nem számítottak bármiféle ellenállásra, ez egyértelmű volt, inkább azért voltak, hogy az illetéktelen vendégeket távol tartsák és kitegyék a túl részeg mulatozókat.
- Óh, hogyne, azonnal. – mosolyodtam el, kivillantva az embereknek torz szemfogaimat. Alig egy pillanat telt el aközött, hogy a lovag tekintete összeszűkült a felismeréstől és aközött, hogy a karmaimat a mellkasába vájva felrántottam magam a nyakáig, hogy egészen az egyik ütőeréig marjak. A férfi megtántorodott és elesett, a másik pedig tétován kardot rántott. Nem sietett lecsapni rám, annál valamivel tapasztaltabb volt, csak védekezően nekem szegezte a pengét. Menekülőutat keresett és már nyílt a szája, hogy kiáltson, de azzal elrontotta volna a meglepetésemet. Előrelendültem, elkerültem egy döfést és megragadtam a torkát, kissé összeroppantva a gégéjét. Ordítás helyett csak valami nyeldeklő fulladozás jött ki a száján egy adag vérrel, aztán az is elhalt, ahogy tovább szorítottam. Számoltam a másodperceket, míg küzdött az életéért a karjaimat markolva, aztán mikor biztosan halott volt egyszerűen elengedtem. Letéptem egy darabot a ruhájából, megtörölgettem az ujjaim és a számat, aztán a rongyot a földre dobva alaktalan ködként átsuhantam a résnyire nyitott ajtón.
Egy árnyékos sarokban öltöttem újra testet, leporoltam magam és előléptem az ünneplők közé. Valaki körbehordott egy tálcát rajta ezüstkupákkal, amiből magamat nem zavartatva leemeltem egyet és elégedetten belekortyoltam.
Már csak meg kellett várnom, míg a kint hagyott szikra lángra kap és tűzbe borítja a selyembe burkolt ünnepélyt. Kíváncsi voltam ki lesz az első, aki észreveszi.

Niernen & Oriána @

Yule második hete lehetetett, amikor a mulatós kedvű beauclair-i nemesség felkért, hogy a téli napforduló jegyében adjak soirée-t Toussaint legelőkelőibbnek. S mivel hogy magam a teliholdnál csak az újholdat szerettem jobban, különösebb ellenállás nélkül elfogadtam a felkérést.
Őszintén lenyűgözött a toussaintois élethez való kedve. Kedvemre volt, egyszer s mind szívemhez nőtt az emberiség, minden hibájával és tökéletlenségével együtt ― a szavak a szíveikben, a dal, ami a lelkükből szól, a rímek és a művészet, amik szikraként pattannak ki a fejeikből, mit sem törődve azzal, hogy az életük múlandó, épp csak egy tavaszig tart más fajok képviselőhez képes. És mégis, ennek dacára kihozzák belőle a legtöbbet, ami csak adatott. Tanulnak, dolgoznak, családot alapítanak, mulatnak, majd annak tudatában, hogy jó életet éltek, kimúlnak. Különösen igaz ez ebben a kis hercegségben élőkre, akiket alig legyintett meg a háborúk szele, akiket nem fenyeget sem éhezés, sem gazdasági csőd.  
Az ünnepségre yule 3. hetében került sor a saját rezidenciámban. Ezzel okosan kibújtam olyan terhek alól, mint a megfelelő helyszín felkutatása és kibérlése, de fenntartottam a vendégszeretet látszatát is ― nem utolsó sorban pedig teret és relevanciát szorítottam a La Compassión lelenceinek adománygyűjtés keretei közt. Ami költség alól nem tudtam, de nem is kívántam kibújni, azok a soirée-re készíttetett és hozatott ínyencebbnél ínyencebb étkek és italok voltak ― a felhozatalban megtalálható volt kakukkfüves kéregben sült mangalica, töltött pulyka és sült galamb, hideg és meleg halkülönlegességek, kaszinótojás, fűszeres tört burgonya, illatos jázminrizs, sült vegyes zöldség, osztriga és kaviár különlegességek, gyümölcstálak jégágyon, cordial, mettinai rosé, cidarisi és toussaint-i vörös, beauclair-i fehér, ríviai epersör, kaedweni barnasör, soddeni, de még mahakami mézsör is.  
Az est derekán történt. Épp Milton de Peyrac-Peyran báróúrral társalogtam indokolatlanul nagy lelkesedéssel az idei szeszélyes időjárás és az elkövetkező évi szőlőtermés rejtelmes összefüggéseiről, mikor hirtelen a déli entrée irányából közepesen aromatikus, vasszagú vér illatát hozta magával a kora esti szellő. S bár felfigyeltem minderre, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, egészen addig ― s a két esemény közt aligha egy szívdobbanásnyi idő telhetett el ― míg egy rémült, női sikoly belé nem fagyasztotta mindenkibe a szót. Összenéztem de Peyrac-Peyran báróúrral, majd valaki ― s ez az illető már férfi volt ― elkiáltotta magát.
― Meurtre!* Gyilkosság történt!
Erre aztán akármilyen bizonytalan susmus is uralkodott eddig az egybegyűlt arisztokratákon, kitört a nemesi pánik. Az egybegyűltek egy emberként tülekedtek a különböző kijáratok felé. A nemes urak és hölgyek fejvesztett menekülése közben egy pillanatra megakadt a tekintetem egy árnyas, sötét alakon. Vajon eddig is itt volt… ? Vagy… ?
― Kisasszony, kérem. Most azonnal biztonságba vezetem, sans plus de délai* ― érintette meg a hátam de Peyrac-Peyran báróúr, hogy kivezessen.
― Szó sem lehet róla, pas á la discussión!* Ez az én soirée-m, az én házam, tudni akarom, mi történt.
Milton de Peyrac-Peyran bárónak nem nyílt újabb alkalma ellenkezni, s tulajdonképpen senki másnak sem, aki visszatartott volna attól, amit a fejembe vettem. Mintha bármi félnivalóm volna egy holttesttől!
Nem kellett túl sokat a menekülő tömeggel ellentétes irányba haladnom, hogy a szó legszorosabb értelmében átessek a küszöbömön terpeszkedő, nem is egy, de két tetemen. Szegény párák. Micsoda pazarlás…
Nem készültek komolyabb támadásra ― miért is készültek volna? ― könnyed ünnepi öltözetükön könnyűszerrel hatolt át, bármi is okozta a vesztüket. Lássuk a sérüléseiket… Mellkastól gégéig felhasított felsőtest, az orvosi precízióval eltalált nyaki ütőéren át pillanatokon belül elvérzett.  Legalább nem szenvedett sokáig. A másik pórul járt felé fordultam, hogy szemügyre vegyem a szintén tökéletesen hatékony gégemetszést. A nyomorultnak még arra sem volt ideje, hogy felkiáltson fájdalmában. Nagyot, nehezet sóhajtottam. Elég régen élek emberek ― és igen, brigantik közt is ― de a fajtám felé tanúsított minden kompasszió ellenére igen árulkodó minden hátrahagyott nyom. Szinte szégyellem közelebbi és távolabbi rokonaim, kiket így el tud vakítani a gyilkolási vágy. Ha még legalább táplálkozási célból vadászna, de így csupán egyszerű gyilkosságról ― méghozzá kettősről ― beszélgetünk. Felemeltem, óvatosan elrejtettem a ruhám egyik rojtjában, majd visszatértem a szabadtéri, virágbaldachinos pódium területére. Odahajoltam az egyik szerencsésebb lovaghoz.
― Kérem, gondoskodjanak a testekről, és értesítsék a jó urak családjait is. Fejezze ki őszinte részvétemet, és támogassa meg őket akármivel, amire épp szükségük van a gyászban. Maguk pedig kérem, hogy fésüljék át a terepet, és kérdezzék ki az egybegyűlteket. Hátha láttak, hallottak valami gyanúsat.
Eközben diszkréten elpillantottam a korábbi árnyas sarok felé, hogy megállapíthassam, valóban áll-e ott valaki, vagy immáron elhagyatott.

*gyilkosság
*további halasztás nélkül
*nem megbeszélés tárgya


P.S.:711 szó Mood: Just Punishment

An ember on the silk

Gyönyörű volt, de túlságosan gyors. Elhibáztam magam, nem számítottam rá, hogy a toussaintois könnyű lelkét túl gyorsan borítja majd be a félelem apró lángja. Óvatosabban kellett volna eljárnom, elrejtenem a testeket, hagyva, hogy a vérfoltok vezessenek el valakit hozzájuk. Akkor nézhettem volna, ahogyan fojtott hangon sugdolóznak, próbálják elnyomni a káoszt, mielőtt megszületne és hiába kapálódznak a rettenet ellen. Akkor folytathattam volna a táncot.
Most csak azt nézhettem, ahogy egy röpke női sikoly és egy nyúlszívű férfi felkiáltása után mind fejvesztve menekültek, mint a madarak, ha valaki követ dob közéjük. Remek szórakozás volt, de nem volt kielégítő.
Nem menekült azonban mindenki.
Egy rőt hajú nő dacolva a hullámzó tömeggel éppen arrafelé indult el, amerről bárki más igyekezett távol kerülni. A bejárat felé, ahol a két szerencsétlen lovag vérbe fagyott holtteste feküdt, jellegzetes brutalitással kivégezve.
Lassan hideg mosoly kúszott az arcomra, miközben újabbat kortyoltam a borból. Talán lesz még itt valaki, aki elég érdekesnek bizonyul.
Nem is kellett sok idő, hogy visszatérjen és ugyan nem tudhattam milyen következtetéseket vont le a munkámmal kapcsolatban, de a határozott ellenlépései alig egy kissé, de lenyűgöztek. Nyugodt arccal fordult oda az egyik bent őrködő lovaghoz és mondott neki valamit, amire az sietve odalépett a társaihoz és nagy bólogatással álltak a menekülő tömeg útjába, hogy beszédbe elegyedjenek velük – és vélhetően felfedjék a tettest.
Miközben a nő a lovagokkal beszélt alkalmam volt egy kissé alaposabban is megszemlélni, de látszatra nem különbözött a helyi emberek nemeseitől. Egyenes tartása volt, gondosan megkomponált, mégis a maga nemében egyszerű hajkoronája és keskenyen ívelt szemei. Olyasvalaki hatását keltette, aki hozzászokott a tekintélyhez és tisztelethez – legalább is az emberektől. Egy ponton a tekintete elkerülhetetlenül találkozott a sajátommal, ugyanabban az árnyékos sarokban, mintha mi ketten maradtunk volna az egyedüli hideg pontok egy lángra gyúlt szobában.
De az is lehetett, hogy csak feltűnt neki a kopott bőrzeke, a rongyos fejkendő, ami letakarta a bal szemem vagy az egész, középszerű benyomást keltő megjelenésem a számos bourjois ünneplő között.
Nem volt értelme bujkálnom, nem is ez volt a szándékom, így ruganyos léptekkel felé indultam, próbálva magamra ölteni az aggódó vendég szerepét.
- Elnézést, mademoiselle. Történt esetleg valami, ami ezt a felbolydulást okozta? – kérdeztem kissé lefelé görbülő szájjal, szinte csak a gyermeteg szempillarebegtetés hiányzott. Vajon sejtette-e, hogy a tettes egy vámpír lehetett? Ha igen, úgy nagy felelőtlenség volt szétküldenie a lovagokat ahelyett, hogy maga köré gyűjtötte volna őket.
Ha nem, úgy viszont talán találtam partnert erre a táncra.

Niernen & Oriána @

Ugyan a válasz némiképp összezavart, szemem sem rebbent. Az, hogy nem találkoztunk még, ténykérdés volt: ő is pontosan tudja, és én is. Így inkább az udvariasságom beszélt az érdeklődésen keresztül, mintsem a valódi válaszra való igény. Így aztán csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül érkezett, amit azért mégis csak furcsálltam. Számon tartok minden meghívót és minden vendéget, olyan ifiúr pedig egyik listán sem akad, akit a szülei nélkül invitáltam volna meg. Természetesen közbejöhetett egy váratlan audiencia, vagy hirtelen jött rosszullét, kíséret nélkül azonban én sosem engedném el a saját csemetémet egy soirée-re. Ízlések és ficamok.
Tovább azonban nem tudtam gondolkozni, ugyanis ha ez az egész kettős gyilkosság nem volna elég, még közel sincs vége. Hűvös, merengő fény csillant a szememben az ifjú kérdésére.
― Reménykedjünk a legjobbakban, kedvesem. Nagy a perpatvar a tyúkólban, mostantól kezdve pedig mindenki fokozott figyelemmel jár el. Elképzelésem sincs, mi ólálkodhat a tojók körül ― hazudom szemrebbenés nélkül. Vannak sajnos nagyon is reális teóriáim, de nem tudok, és nem is kívánok semmi biztosat mondani egyelőre. Tartottam egy szívdobbanásnyi szünetet, mielőtt folytattam volna ― Ha pedig a róka idő előtt rám találna, hát meg tudom én védeni magam. Egy hajtű lehet, egyszerű díszként tetszeleg, de a megfelelő helyre, például szembe döfve legalább olyan hatékony, mint akármelyik tőr.
― Lady Orianna! ― szakítja félve a társalgásunk egy, a lemészárolt ajtónállóknál díszesebb felöltőjű lovag.
― Bocsáss meg, ― mondom, miután végigmértem az újonnan érkezőt, és visszapillantottam a különös, magányos ifjúra ― De most akad néhány elintézni valóm. Légy résen, és ne kószálj egyedül. ― intem, mielőtt fejet hajtok, és arrébb vonulok a férfival, hogy meghallgassam, mit kíván mondani ― Beszélj. Bármi új fejlemény?
― Továbbra is zajlik a vendégek kikérdezése. Az eddig megszólítottak alapján sajnálatos mód senki nem látott semmi használhatót. Madame Sirois azonban jól ismerte az egyik áldozatot.
― Melyiküket?
― Baptiste Paquette-et, asszonyom. Állítása szerint az áldozat családjával szomszédságban éltek az áldozat gyerekkorában. Még egy igen kínos részletet is megosztott velem, melyben kerti fürdőkádak és pancsoló gyermekek is szerepeltek.
― Az elesettről, Constant.
― Elnézést, kisasszony. Az azóta megözvegyült madame Sirois beszámolt továbbá arról, hogy amint Baptiste elérte a nagykorúságot, Őkegyelmessége Anna Henrietta szolgálatába állt. Az elhunyt szüleivel Sirois asszony  azóta is kiváló kapcsolatot ápol.
― És a másik elhunyt?
― Alessandro Tiberio. Monsigneur Eymard elmondása alapján a nagybátyja, akit sajnálatos módon ma nem üdvözölhetünk köreinkben, jól ismerte. Ő maga kevésbé.
― Lehetett bármiféle indok vagy érv, ami miatt meg akarták gyilkolni őket?
― Semmi érdemleges, kisasszony.
― Köszönöm, Constant. Máris beszélek az érintettekkel magam is. ― azzal elbocsátottam a beszélgeetőpartnerem, hogy belevessem magam a tyúkólba. Tudni akartam, hogy akadt-e bárki is, aki látott bármi használhatót, esetleg tudtak-e valami indítékot, amiért az elhunyt lovagok életére törhettek.

P.S.:449 szó Mood: Song of the Ancients

An ember on the silk

Kedvesem. Így sem szólítottak még soha. Néha hajlamos voltam megfeledkezni arról, mennyire fiatalnak is tűnt az arcom az emberek szemében és milyen gyorsan feltételeztek rólam mindent, ami erről eszükbe jutott. Hogy esetlen vagyok, például, vagy hogy felvigyázók kísértek és igazgatták a lépteimet, mint az ő porontyaikat. A kérdés csak az maradt, hogyan tudtam volna ezt úgy felhasználni, hogy a dolgok a lehető legszórakoztatóbban alakuljanak. Az intézkedésből ítélve ez a nő lehetett a rendezvény házigazdája, a helyi madame vagy bármi is legyen a megnevezése - tehát ha az ő holttestét is megtalálják, a káosz még tovább emelkedik. Úgy döntöttem, hogy a makacs kamasz szerepe lesz a legalkalmasabb, így szó nélkül megráztam a fejem a kérdésre. Értse, ahogy akarja.
- Valaki azt mondta lovagok véreztek az ajtóban. Mi lesz, ha a többi lovag is így jár? És mi lesz, ha a róka addig magára talál? – kérdeztem végül hidegen, kissé rezignáltan. Nem játszhattam túl a gyermetegséget, különben hamar lelepleződtem volna. Valahogy el kellett csalnom a nőt egy eldugottabb helyre, de még vártam a lehetőségre. - Mi véreztethet ki két lovagot? - kérdeztem tovább morfondírozva, alig egy pillanatra fordítva az ajtó felé a tekintetem. Lehet, hogy néhány lovagot kellene megölnöm előbb?

Niernen & Oriána @

Ugyan a válasz némiképp összezavart, szemem sem rebbent. Az, hogy nem találkoztunk még, ténykérdés volt: ő is pontosan tudja, és én is. Így inkább az udvariasságom beszélt az érdeklődésen keresztül, mintsem a valódi válaszra való igény. Így aztán csak arra tudtam gondolni, hogy egyedül érkezett, amit azért mégis csak furcsálltam. Számon tartok minden meghívót és minden vendéget, olyan ifiúr pedig egyik listán sem akad, akit a szülei nélkül invitáltam volna meg. Természetesen közbejöhetett egy váratlan audiencia, vagy hirtelen jött rosszullét, kíséret nélkül azonban én sosem engedném el a saját csemetémet egy soirée-re. Ízlések és ficamok.
Tovább azonban nem tudtam gondolkozni, ugyanis ha ez az egész kettős gyilkosság nem volna elég, még közel sincs vége. Hűvös, merengő fény csillant a szememben az ifjú kérdésére.
― Reménykedjünk a legjobbakban, kedvesem. Nagy a perpatvar a tyúkólban, mostantól kezdve pedig mindenki fokozott figyelemmel jár el. Elképzelésem sincs, mi ólálkodhat a tojók körül ― hazudom szemrebbenés nélkül. Vannak sajnos nagyon is reális teóriáim, de nem tudok, és nem is kívánok semmi biztosat mondani egyelőre. Tartottam egy szívdobbanásnyi szünetet, mielőtt folytattam volna ― Ha pedig a róka idő előtt rám találna, hát meg tudom én védeni magam. Egy hajtű lehet, egyszerű díszként tetszeleg, de a megfelelő helyre, például szembe döfve legalább olyan hatékony, mint akármelyik tőr.
― Lady Orianna! ― szakítja félve a társalgásunk egy, a lemészárolt ajtónállóknál díszesebb felöltőjű lovag.
― Bocsáss meg, ― mondom, miután végigmértem az újonnan érkezőt, és visszapillantottam a különös, magányos ifjúra ― De most akad néhány elintézni valóm. Légy résen, és ne kószálj egyedül. ― intem, mielőtt fejet hajtok, és arrébb vonulok a férfival, hogy meghallgassam, mit kíván mondani ― Beszélj. Bármi új fejlemény?
― Továbbra is zajlik a vendégek kikérdezése. Az eddig megszólítottak alapján sajnálatos mód senki nem látott semmi használhatót. Madame Sirois azonban jól ismerte az egyik áldozatot.
― Melyiküket?
― Baptiste Paquette-et, asszonyom. Állítása szerint az áldozat családjával szomszédságban éltek az áldozat gyerekkorában. Még egy igen kínos részletet is megosztott velem, melyben kerti fürdőkádak és pancsoló gyermekek is szerepeltek.
― Az elesettről, Constant.
― Elnézést, kisasszony. Az azóta megözvegyült madame Sirois beszámolt továbbá arról, hogy amint Baptiste elérte a nagykorúságot, Őkegyelmessége Anna Henrietta szolgálatába állt. Az elhunyt szüleivel Sirois asszony  azóta is kiváló kapcsolatot ápol.
― És a másik elhunyt?
― Alessandro Tiberio. Monsigneur Eymard elmondása alapján a nagybátyja, akit sajnálatos módon ma nem üdvözölhetünk köreinkben, jól ismerte. Ő maga kevésbé.
― Lehetett bármiféle indok vagy érv, ami miatt meg akarták gyilkolni őket?
― Semmi érdemleges, kisasszony.
― Köszönöm, Constant. Máris beszélek az érintettekkel magam is. ― azzal elbocsátottam a beszélgeetőpartnerem, hogy belevessem magam a tyúkólba. Tudni akartam, hogy akadt-e bárki is, aki látott bármi használhatót, esetleg tudtak-e valami indítékot, amiért az elhunyt lovagok életére törhettek.

P.S.:449 szó Mood: Song of the Ancients

An ember on the silk

Noha nehezen ismertem be, a nő válasza képes volt tiszteletet ébreszteni bennem. Kissé lelombozott ugyan, hogy ilyen könnyedén kezelte a kezem munkáját, mintha nem ismerte volna fel az előtte álló fenyegetést, vagy egyszerűen nem lett volna hajlandó tudomást venni a kegyetlen valóságról. De az, ahogy megnyugtató modorban beszélt arról, hogyan döfné bele a hajtűjét valaki szemébe, igazán elismerésre méltó elméről tett tanúságot az elegáns, esztétikusan komponált megjelenés mögött.
- Ez esetben remélem, hogy önt találja meg legelőször, Lady Orianna. Csak hogy ledöfhesse a tűjével. – vigyorodtam el önfeledten, egy pillanatra megfeledkezve magamról. Szerencsére a hosszú évek alatt begyakorolt, zárt ajkú mosoly nem engedte kivillanni a szemfogaimat, de talán néhány tapasztalt vámpírvadász ez alapján is felismert volna. Mert aki értette a dolgát, az régen nem egy vámpír agyarait kereste. A visszafogott modor, a szűk szavú társalgás és az idegen, új nyelvekbe egyáltalán nem illő szavak voltak, amik elárulták a fajtámat, mert ezeket képtelenek voltunk levedleni magunkról.
- Engem ne féltsen. Jó rókavadászatot. – köszöntem el egy halk kacajjal, aztán a lehető legfeltűnőbben elvegyültem a rettegve cseverésző összegyűltek között. Nem volt értelme rejtőzködnöm, hiszen senki nem tette. Mindenkiben ott égett a láz, az izgalom, a vérszag okozta pezsgés és alig várták, hogy minden szót megoszthassanak egymással, amit a lovagoktól elcsíptek. Hogy Baptiste lovag bizony megsértette Corriveau báró legidősebb fiát, amiért egészen biztosan vérbosszú áldozata lett. Hogy Alessandro Tiberio és Olivier de Chardin nemrégiben komoly pénzt fektettek egy rosszul sikerült üzletbe, aminek egy igen nagy tenyérnyi szőlőföld volt a tárgya. Ilyen és ehhez hasonló pletykák között andalogtam, közben véletlenszerűen beleolvasva a körülöttem cikázó gondolatokba, mikor egy kacér gondolat lassan alakot öltött a fejemben.
Valahogy érdekesebbé kellett tennem a játékot. A véletlenszerű gyilkosságok helyett rajzolnom kellett Toussaint lovagjai vérével egy szövevényes mintát, ami egyértelművé tette Orianna úrnővel, hogy a róka körülötte ólálkodik, mégis elég rejtett volt, hogy ne rontsa el a szórakozásomat. Nyilván szeretett volna egyetlen tűdöféssel véget vetni a gondjainak, azelőtt, hogy végleg tönkreteszem a drága soirée-ját, de sajnos azt nem engedhettem.
Azt akartam, hogy száz év múlva is felemlegessék a mészárlást, ami itt zajlott. Hogy még a jövő generációk is rémmeséket mondjanak a Beauclair-i Fenevadról.
És úgy tűnt, találtam egy megfelelő mintát.
Néma csöndben követtem a lady inasát, vagy szolgálóját, vagy szeretőjét, bármi is volt a Constant nevű férfi. Borospoharak között válogattam nagy gonddal, vagy sugárzó mosollyal közelítettem csoportokba verődött, rémületükben is csivitelő nemeskisasszonyok felé és fordultam sarkon az utolsó pillanatban, mindvégig kerülve Constant tekintetét. Mikor azonban az inas utolsó útjaként egy mélybe mutató lépcsőn osont le felhagytam a színjátékkal.
Egy árnyékos oszlop mögött átlépve alaktalan, szemmel alig látható fekete pernyeként suhantam át selyemruhák és brokátingek között, végig gomolyogtam a sötétbe boruló lépcsőfokokon és Constant fáklyájának fénykörén kívül öltöttem alakot újra.
Szerencsére Toussaint-ban minden föld alatti helyiség egy borospince volt, így most is embernyi hordók és falra erősített rekeszek között osontunk. Hangtalanul leemeltem egy palackot aztán közvetlenül az inas füle mellett törtem ripityára egy hordó szélén, aki erre rémülten fordult sarkon. Tökéletesen védtelen volt. Egyetlen, pontos döféssel a borosüveg éles, fogazott széle utat talált lágy torkában, áttépve közben ereket, idegeket és miegymást, lassú, fulladás általi halálra ítélve a jó Constant-ot. Szánakozva néztem, ahogy imbolygó léptekkel a lépcső felé indult, mielőtt egy vaskos, hordókat tartó cölöpbe kapaszkodva a földre rogyott volna. Vigyorogva felvettem a fáklyáját és a földre helyeztem, pont elég közel a lépcsőhöz, hogy felszűrődjön a fénye, de ne gyújtson lángra idő előtt semmit. A legtorzabb, ironikus eleme a művemnek az volt, ahogy a törött palackban meggyűlt a férfi bíborszínű vére és az üveg száján keresztül lassan az ölébe csorgott.
- Mértékletesség, drága nemesurak és asszonyok. – csóváltam meg a fejem, mielőtt ahogy jöttem távoztam volna és egy árnyékos padon végigdőlve vártam, hogy Lady Orianna megtalálja legújabb ajándékomat.
Alessandro. Baptiste. Constant. Ugyan rengeteg betű volt még a Közös Nyelvben, de az óra lassan ketyegni kezdett, hirdetve a véget a soirée úrnője számára.

Niernen & Oriána @

Hűvös köd árnyékolta be egy pillanatra olívazöld szemem a tejszőke hajú ifiúr szavaira, mely épp annyira lehetett a nem értés, mint a gyanakvás jele is, mielőtt végleg magára hagytam volna szemtelenül fiatal vendégem.
Elégedetlen voltam a fejleményekkel. Nem csupán azért, amiért szeretett vendégeim látszólag irreguláris mintát követve hullottak el egymás után, mint a legyek, hanem azért is, mert nem voltam biztos többé benne, hogy az elkövető ember. Ez a következtetés pedig legalább annyira elszomorított, mint amennyire meglepett. Arról nem beszélve, mennyire dühített is valójában. Északi szomszédjaink esetében nem volt elképzelhetetlen, hogy hogy valami vérszomjas bestia tönkre tegyen egy egyébként minden tekintetbe vidám és atmoszférikus eseményt, de itt Toussaintban? A művészet és a tudás kenyérkosarában? Feje tetejére is állna ez a vén kontinens.
Hogy a halandókról ne beszéljünk. Javíthatatlan egy népség, akik nagyon is úgy tűnik, képtelenek a jobb irányba való változásra. Vagy épp evolúcióra, ha úgy tetszik. Félreértés ne essék, szerettem őket ― minden hibájuk és tökéletlenségük ellenére. De csupán az ember, különösen a toussaintoise képes vérpezsdítő izgalomról és adrenalinról fecsegni az életveszély küszöbén, mintha csak az időjárásról lenne szó. Pedig néhanapján élhetnének az állatokra oly jellemző életösztön ajándékával. Bizonyos szempontból e téren elmaradnak a kontinens faunájától. És mit össze tudnak pletykálni!
Sok mindent megtudtam a kifaggatott nemeskisasszonyok és bárók beszélgetéseiből, egy-egy elcsípett suttogásból, ki nem mondott gondolatból. De nem eleget ahhoz, hogy grandiózus következtetéseket vonjak le. Ez pedig csak jobban dühített. Nem azért, mert az emberek megbízhatatlanok, különösen ha ilyen tyúkól jelleggel összezárják őket. Még csak nem is azért, mert nem voltam kompetens a helyzet megoldásához ― ez azért már egy gombostűhegynyit irritált pedig. Hanem azért, mert a róka még minden valószínűség szerint a tojók körül ólálkodott. És ha van olyan büszke, gőgös róka, hogy a foga fehérjét mutogassa… Akkor bizony hosszú este elébe nézünk.
Hirtelen a semmiből testes, fémes illatfelhő csapta meg az orromat. Olyan erős és olyan jellegzetes, amely még a pompájuk csúcsán illatozó trombitavirágokat, az esti szellőben lengedező hibiszkuszokat és lefelé csüngő akácfürtök egyvelegét is elnyomta. Alig fordítottam a tekintetem az épületkomplexum bal szárnya felé, kiáltottak értem.
― Mademoiselle Oriána!
Nem akartam tudni. Nem akartam hallani, amit a tudomásomra akartak hozni. A vendégeim rögtön összesúgtak, izgatott csivitelés lett úrrá rajtuk. Sebtében odasiettem,  bár azt kívántam, bár csalt volna meg az orrom, a vérszag csak egyre erősödött és erősödött, ahogy a borospince szájához értem. Anélkül is tudtam, hogy valaki üresre vérzett, hogy lementem volna a sötétségbe vezető lépcsőn. De ezt senki más nem tudta. Kikaptam a fáklyát a legközelebbi kézből, majd indulatosan, a ruhámat nem féltve a véráztatta fokoktól levágtattam a hordók közé.
De arra, amit ott láttam, sem régi, sem új isten nem tudott felkészíteni. Törött üvegszilánkok mindenütt, alvadásnak indult, de még meleg vér, és egy, az áldozat gégéjéből kiálló, fél borospalack. A néhai üveg szájából egykor bő patakban csorgó vér már csak cseppekben hullt alá az élettelen Constant hullamerev tagjaira.
― Lebiodára… ― hallom valahonnan magam mögül, miután egy szívdobbanásnyi sokkos ácsorgás után közelebbről, fáklyafényben is megvizsgálom az esetet. ― Ismertem Constant-t, mademoiselle Oriána. Jó ember volt, hű szolgálója és alattvalója a hercegi koronának. Soha a légynek nem ártott, amiért ilyen méltatlan és csúf véget kellett érnie. Még csak meg sem tudta védeni magát… !
Nagyot, reszketeget sóhajtottam. Felelősnek éreztem magam a ma esti halálesetekért. Hogy jutottunk ide egyáltalán… ? Először Alessandro Tiberio és Baptiste Paquette, most pedig Constant Yule…
Várjunk csak.
Alessandro… Baptiste… és Constant…
― A világmindenség Királyára! ― kiáltottam fel meglepetésemben, és dühömben hirtelen.
Mindent megértettem. Úgy tűnt, minden a helyére kerül. Az a ravaszdi rókafiók! Miféle eszelős állít ilyen magából kifordult csapdát…? … Valaki, akinek van sütnivalója. Vérszomjas, de intelligens lény.
― Nazario?
― Igen, kisasszony.
― Kérem, kerítse nekem elő a ma esti soirée meghívottjainak teljes listáját. Escortjaikkal együtt. Nagyon fontos. Valaki pedig gondoskodjon róla, hogy minden kedves vendég az udvaron gyülekezzék. Kivétel nélkül.
― Igenis, kisasszony.
― És Nazario?
― Mademoiselle?
― Legyen oly jó és gondoskodjon Constant földi maradványairól.
Nazario néhány fogdmeggel együtt a lehető legnagyobb ― de még így sem elég ― diszkrécióban arra az egyre növekvő halomra hajították a néhai Constant testét, ahol a két lemészárolt ajtónálló, Alessandro Tiberio és Baptiste Paquette hevert élettelenül.
― Hetvenöt, hetvenhat… ― kocogtattam meg valamivel később körmöm hegyével a díszvendégek könyvét ― … Nincs itt mindenki. Ki hiányzik?
― Karine Veniard, illetve Dareau Hamoncourt, mademoiselle. Előbbi a felszólítás ideje alatt épp magán könnyített, a viselt ruhamennyiségre való tekintettel azt üzente, pár perc, és csatlakozik. Utóbbi bezárkózott a nyugati szárny Bíbor vendégszobájába, és többszöri felszólításra sem volt hajlandó ajtót nyitni. A hangok alapján az egyik szolgálólánya társaságát élvezi.
Megrándult egy apró izom az arcomon.
― Melyikét?
― Alas, mademoiselle, nem tudni. A kisasszony csak a vendégeket kívánta számon tartani.
Szitkozódni kezdtem. Egy olyan nyelven, amit senki nem értett. Sietve Nazario kezébe nyomtam a vendégkönyvet, és elrobogtam a nyugati szárny Bíbor vendégszobája felé. Talán még nem késő… !


P.S.:806 szó Mood: The Man from Cintra