Az első három lépcsőfokot már megtette, mikor olyan hangot hallott meg, amivel még nem találkozott. Nem kellett nagy észjáték ahhoz, hogy megfordulás nélkül is rájöjjön, a vaják szólalt meg. Geralt hangja is hasonlóan érces volt, és benne is megvolt ez a furcsa felhang, mintha rejtegetni akarná az érzelmeit. Valóban megdermedt a következő lépcsőfokra lépve, és megperdült, ahogy a szavak értelmét felfogta. Hisz ez három olyan gyógynövény, amikkel gyakran találkozik munkája során.
És a vaják beszélni kezdett. A medveszőlő felhasználási módjainak felsorolásakor érezte is, ahogy arcába szökik a forróság, elpirul, akárha titkokkal teli, süldő kamaszlány lenne, mert bár a vaják tovább sorolta egyéb felhasználási módjait is, Shani valóban a legtöbb hónapban szokott medveszőlőből készített teát fogyasztani; természetesen csak az ajánlott mértékig és ideig. Kitűnően be is válik, így nem tereli el a női fájdalom a figyelmét a munkájáról, ami maximális odafigyelést igényel, bármiről is legyen szó. A legtöbb diák a szemináriumban elsők között ennek a teának az elkészítését és használati módját tanulják meg, elsősorban a maguk számára.
A bojtorján említésére önkéntelenül is a kezeire néz. A körme alá szorult, zöldes-fekete darabok olyan aprók, hogy neki is közelebb kell emelnie kacsóját a szeméhez, ha látni akarja őket. Mindig is kényes volt arra, hogy kezei szépek és makulátlanok legyenek. Egyrészt az orvostudományban adnia kell a tisztaságra, elvégre piszkos kézzel vagy körmökkel dolgozni nem a legsterilebb dolog; másrészt elfeledteti vele egy nagyon kicsit azokat az időket, mikor a brennai sátorban vértől és belek mocskától terhes kezeire nézett.
Végül a feketeüröm. Valóban rejtett el belőle a cipőjében oda is, vissza is, ezen kívül egy nagyobb csokor még lapul a kis barna táskájában, amit a vállára vetve önkéntelenül is jobban magához ölel. Akad még benne némi kamilla, farkasölőfű és pár gyógynövény, amiket a tengerparti falucska nagyjából elregélt nyavalyája miatt vitt magával, majd végül felhasználatlanul hozott vissza, de örül neki, hogy a vaják nem húzta tovább a kiselőadást.
Mire észrevette volna, már teljes testével fordult a vaják felé, ahogy tovább magyarázott. Bár a területről már tudott; nincsenek messze Oxenfurttól, és annak környékét jól ismeri, tudja, merre keresse a virágot, bár azt alá kell írnia, a nagy sietségben arra nem gondolt, hogy ehhez nem ártana egyfajta segítség; akár csak a ritka virágok megtalálásával, akár csak az őrzéssel. Shani mindig is azt vallotta magáról, hogy meg tudja védeni a saját sejhaját, ha szükséges, de az ember mindig csak addig magabiztos, amíg nem történik vele valami.
-Ahhoz képest gyönyörűen elregélte a felhasználási módjukat, ráadásul minden talált is. Én kételkedem abban, hogy nem értene a dologhoz.
Elmosolyodott. A vaják jóval többet beszélt Geraltnál, ami, ha csak a saját értékrendjét nézzük, jó pont a számára. Szerette, ha lehet beszélgetni az emberekkel, persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartotta tiszteletben, ha valaki nem volt olyan bőbeszédű fajta. Karjával kecsesen a lépcső korlátjára támaszkodva, fejét kissé félrebillentve biccentett. Eskel. Örök időkre meg fogja jegyezni ezt a nevet.
-Örvendek. Shani, frissen végzett medikus. -mint mindig, ezúttal sem kérkedett brennával. Soha senkinek nem mesélte részletesen, mik történtek ott. Kivéve persze azoknak, akik jelen voltak aznap. És Kökörcsinnek. Geraltnak mesélte volna még el szívesen, de vele azóta sem találkozott ismét.
Ha már Geralt...
-Ismerek még valakit a céhéből. -tekintete egy pillanatra levándorolt a medálra. -Köszönöm szépen a felajánlott segítséget. Azt hiszem, valóban nem árt, ha elfogadom. Viszont előre szólok, mint minden medikus, én is szegény vagyok, mint a templom egere, szóval pénzzel nem igazán tudom megszolgálni a fáradalmait, de út közben megbeszélhetünk valami alternatívát. Mondjuk, mostantól vendégem lesz mindig egy sörre, ha Oxenfurtban jár, vagy hasonló. Mindjárt jövök.
Azzal Shani felszaladt a lépcsőn, hogy felkészüljön az útra; és még picit elmenekülhessen az emlékei elől.

Az egész tartott talán másfél, maximum két percig, de az már nem is valószínű. Mindössze az asztalkára tette a leggyakoribb és most egész biztosan hiányolható gyógynövényeit, hogy majd több hely legyen a táskájában, amennyiben megtalálják a fleur virágokat. Apró kis kése az önvédelemre, hűséges barna csizmácskája, majd egy zöld mellényecske került fel rá az esti hideg ellen, majd szaladt is vissza, fél kezét a korláton csúsztatva. A fogadósné már készítette a csalánteát, illata körbelengte a helyiséget, a gyermek takaróba burkolva, homlokán egy fehér kendővel a fogadós ölében foglalt helyet. Shani egy pillantással felmérte a helyzetet, és mivel úgy látta, a gyermek rendben lesz egyenlőre, a fogadós párban megbízhat, Eskel felé fordult. Az a borzalmas sebhely minduntalan megrebbentette tekintetét, de az iménti után már nem volt képes puszta mellékszereplőként tekinteni rá. Elvégre, ez a vaják jelenleg a legokosabb ebben az egész istenverte faluban.
-Indulhatunk, uram. -mosolyodott el kissé pajkosan, még a helyzet ellenére is. Mintha egy lovagot kért volna fel, hogy kísérje el, olyan érzés volt számára ez a helyzet. Sejtette, hogy a vaják nem osztozik ebben, így nem is mutatta ki teljesen örömét az iránt, hogy talán egy olyan emberrel tarthat most, aki ismeri Geraltot. Aki talán tudja, mi lehet vele.
Igaz, erre nem szándékozik egyenesen rákérdezni. Majd puhatolózni akar előtte.
Azután, hogy megtalálták a virágot és meggyógyították a gyermeket.
Ahogy kilépnek a fogadóból és megérinti arcát az enyhe szellő, megáll és megvárja Eskelt, hogy mellé szegődjön, annak érdekében, hogy megtudja, egész pontosan melyik paripán is fognak az erdőbe térni.
-Az jó hír még, az éjszakára való tekintettel, hogy a virága fehér, tehát jó fényviszonyok között messziről is meglátni. -kezdi. -A Hold egész kerek most, ha nem is teljesen. A vajákok látása pedig páratlan. Ha maga veszi észre először a virágokat, két sörre lesz a vendégem alkalmanként.
   

 

-Nagyon örvendek, Skorpió! -akármennyire is komoly helyzet előtt álltak, Shani nem volt képes uralkodni magán, hogy ne csippentse két-két ujja közé zöld felsőjének széleit a derekánál és ne hajoljon meg kicsit a hátas előtt. Mindezzel csupán Eskel suta, de annál aranyosabb bemutatási módszerét akarta kifigurázni, majd közelebb lépett a patáshoz és hagyta, had szagolgassa meg felé nyújtott kezét. Rég volt dolga lovakkal, a nagyvárosi élet miatt régóta nélkülöznie kellett a társaságukat, de fiatalabb korában, mielőtt Oxenfurtba került volna, és bizonyos esetekben még utána is, töltött már sok időt a társaságukban. Mikor Skorpió előre lépett és fejével kissé megbökte a vállát, Shani elnevette magát. Karját átfonta a ló nyakánál, megpaskolta selymes szőrét, orcáját kicsit a ló fejének oldalához érintette, majd eltávolodott tőle.
-Látom közvetlen, barátkozó típus. -pillant Eskel felé. Csupán gondolatban teszi hozzá, miszerint a lovak és gazdáik sokban szoktak hasonlítani egymásra. Ha nem nézzük a sebhelyet, valóban barátságos fickónak tűnik; legalábbis jóval barátságosabbnak, mint amilyennek Geralt tűnt.
Majd a lány megemelt szemöldökkel, kérdőn nézett a vajákra. Ellépett mellette, egy határozott mozdulattal megragadta a kengyel széleit, fél lábát felemelte, a másikkal elrugaszkodott, és mire akár haja rebbent volna, már a ló hátán húzódott hátrább, hogy Eskel is elférhessen. S a mosoly, a mosoly maradt.
Szégyen, nem szégyen, meglehet, hogy ebben a pillanatban kicsit a gyermekről is elfeledkezett. Érezte a vajáktól, hogy bár jót akar neki, de lebecsüli, és jelen pillanatban merőben jól esett neki, hogy megmutathatja a férfinak, ő nem csak valami falusi nebáncsvirág. Egy kósza, a lendülettől kiszabadult hajtincset tolva félre az arcából mosolyog le rá, amíg Eskel fel nem száll a lóra, s amint a vaják elhelyezkedett, karjaival átöleli a férfi derekát és hasát, hogy megkapaszkodhasson.
-Az a szerencse, hogy szép időnk van. -szólal meg, maga sem tudja, miért, ámbár Eskel válasza, hogy közeleg a vihar, kissé elszomorítja. Ezek szerint az idővel is némi versenyt futnak, méginkább; ámbár ez most talán némi előnyükre is válhat. Minél előbb találják meg a virágokat, annál hamarabb térhetnek vissza és Shani összekeverheti az életmentő tinktúrát a gyermek számára.
S ekkor jut eszébe a gyermek. Lelki szemei előtt felvillan a magatehetetlen, beteg kis arcocska, és arcát kissé Eskel hátára simítva lehunyja a szemét. A férfi testének közelsége, melege és illata kissé lenyugtatja, most pedig erre van leginkább szüksége. Nem zuhanhatsz össze, Shani, most semmiképp. Majd amikor lefekszel aludni, egyedül, és a plafont bámulod, majd akkor, de most, hiába száll le az éjszaka lassan, nem teheted meg. Most fontosabb dolgod van ennél. Most csak hallgasd Eskel meséjét. Úgy tűnik, a férfi igencsak szeret kérkedni a tudásával.
-Igazából az egésznek kicsit a pszichológiához van köze. Az agyhoz. -feleli, mikor a vaják elhallgatott kicsit. -Azon kívül, hogy esős időben az emberek inkább a szobájukban maradnak szórakozni, a tudat, hogy ilyen időben magasabb a fogantatási ráta is, még pluszba rádob. Olyan erővel hiszik el a mesét, hogy az megtörténik. Hihetetlen, de az emberi elme csodákra képes, ha eléggé hisz benne. Nálam tapasztaltabb orvosok mesélték, hogy sokszor csak egyszerű vizet vagy közönséges teát adtak egy-egy gyógyíthatatlannak titulált páciensnek, de azt mondták neki, attól majd meggyógyul. És az esetek többségében ez meg is történt. Ez a placebo-hatás.
Kifejezetten tetszik neki, hogy végre ismét tud valakivel beszélgetni, de még hogy. Kökörcsin csak maga szeret beszélni, Shani általában nem sok szóhoz jut, de az ő esetében nem is szokta bánni. Rusty... egyszerűen csak Rusty. Jobban belegondolva, nincs jelenleg senki az életében, akivel beszélgethetne.
A ló lassítani kezd majd megáll. Shani elengedi Eskelt, kezeivel kicsit végigsimítva a férfi oldalán anélkül, hogy akár csak észrevenné. A vaják után ő is átveti lábát, majd könnyedén landol a talajon, de ahogy keze a táska felé nyúl, megdermed félúton, és kicsit bosszúsan a férfira villan a pillantása.
-A legtöbbet már kipakoltam, nincs nálam sok, csak annyi, amennyi esetleg arra kellene, ha megsérülne. Megsérülnél... -lévén Eskel egy ideje már inkább tegezi, anélkül, hogy megkérdezte, szabad volna-e, Shani is úgy dönt, ő is követi ezt a formát. Igazából, nincs is ellenére. Végül leereszti a kezét anélkül, hogy a táskához nyúlna; majd megjegyzi, merre van a ló, ha esetleg, bár remélhetőleg erre nem fog sor kerülni, valamelyikük megsérülne és szükség lenne némi vérzéscsillapítóra.
-Talán már beleitták magukat a táskám szövetébe. Sajnálom. -kissé suttogva ismeri el teóriáját, majd kezeit összekulcsolva, kissé lemaradva követi a vajákot. Mikor Eskel hamar megtalálja a hűlt helyét annak, amit keresnek, Shani magában elmosolyodik és hálát ad minden régió istenének. Megesküszik magában, ha elég sikeres lesz, mostantól akárhányszor Oxenfurtban jár a vaják, minden sörét ő fogja állni. Vagy akármit, amit csak kíván. Csak meneküljön meg a gyermek.
-Legyen igazad, és ússzuk meg csupán ennyivel. Ha pedig hósipka, remélem, nem fogyasztotta el a fleurokkal együtt. -nézett a farönk törzsére, majd megcsóválta a fejét. Ha Eskel nem érez többet, és nem is találnak a vihar beállta előtt, akkor...
...
Akkor Shani egész biztosan össze fog omlani. Talán csak a szobába visszavonulva, de össze fog omlani még azelőtt, hogy elérné az ágyat. Rusty és brenna ugyan megtanította, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, de... egy gyermek esetében ezt mindig is túlzásnak fogja érezni.
A vaják lábnyomaiba lépve követi őt, és mikor a férfi megáll, közelebb húzódik hozzá, hogy a háta mögül leshessen ki. Addigra a háborodott már őket nézte, majd ujját reszketve felemelte és elkezdte nyálat köpködve csak dobálni egymás után a szavakat. Mikor Shani kérdőn Eskelre nézett, a vajáktól is csak a hasonló, már-már segélykérő pillantással találkozott, amitől akaratlanul is elmosolyodott. Hát rendben, akkor megoldja. Vörös hajtincseit a füle mögé simítva elengedte Eskel karját és megkerülve a férfit előrébb lépett.
-Nem ígérek semmit. Ez nekem első alkalom lesz. -kicsit megmozgatta a nyakát, majd kezeit összekulcsolva, mosolyogva közelebb lépett. Nem ment túlságosan közel, legalább három-négy lépés még mindig elválasztotta őket, Eskel pedig a háta mögé került. Először azt akarta kideríteni, a férfinak csak a vizuális tere csorbult-e meg ennyire, vagy megérti esetleg, amiket mond neki.
-Ne aggódj, nem harap, szelíd. Azt ugyan nem tudom, tud-e kártyázni, de nem is rossz ötlet. Kártyázhatunk majd hármasban. Mit szólsz hozzá? A kacsák miatt se aggódj, őket is beidomítottam. Én egy idomító küklopsz vagyok, hogy a világ egy szebb hely legyen. -tárta szét a kezeit. -Gyere velünk és akkor kártyázunk.
Fejben pedig már kever. Gyógynövényeket, némi mézzel, vízzel, ami redukálja a méreganyagokat a szervezetben. Ami meggyorsítja az anyagcserét és elmulasztja a hallucinációkat. Bár a legtöbbet a sok alvás tud csak segíteni. Ha valaki folyamatosan figyeli a pácienst, amíg el nem múlik a hatás. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges, hogy ezt az embert elvigyék a fogadóba.
A fogadós házaspárnak igazán dolgos napjai vannak mostanában.
 

 

Van az a bizonyos hatodik érzés, ahogy némely gondolkodó szokta hívni. Amikor az ember hátán még azelőtt végigfut a hideg és lesz libabőrös a tarkója, mielőtt a baj bekövetkezne. Mikor meglátta a szeme sarkából Eskel fejének mozdulatát, ahogy a sűrű felé fordul, Shani valahol mélyen sejthette, hogy baj készül, mert hasonló érzés lett úrrá rajta, mint akkor, mikor...
Nem, Shani, most semmiképp ne gondolj rá! Nem lesz semmi baj! Mit mondasz, Eskel? ... Oh, a csudába veled is! Már pont azt hittem, sikerül megnyugtatnom a lányt.
Shani érezte, ahogy a vér az arcából szinte kimenekül, és akaratlanul is hátrált pár lépést, kezével a féleszű, nagy növénykedvelő felé nyúlva. Óvatosan megfogta annak ruhájának szélét, lehetőleg úgy, hogy észre se vegye, és gyengéden maga mellé húzta. A vaják felé csupán bólintott; rendben van. Magában tette hozzá, hogy vigyázzon a bőrére... Hiába van tisztában azzal, amit a férfi ígért és magára vállalt, nem bocsájtott volna meg magának, ha nagy baja esik. Hisz hogy tudna legközelebb Geralt szemébe nézni, ha miatta sérül meg egy barátja?
Nem kellett sokat várniuk, hogy előbukkanjon a hat tagú, szedett-vetett társaság, bár Shani ekkor ijedt meg igazán. A füvest kissé maga mögé tolta, lágyan, és örült neki, hogy nem igazán tette szóvá eddigi tettét sem. Szemeit le sem vette a martalócokról, és mikor a vezérük tekintete találkozott az övével, megborzongott egy pillanatra. Látta, ahogy amaz végignyalja az ajkait, ahogy a tekintetével szinte levetkőzteti, majd szavakkal is kifejezi, mennyire... várja az együtt töltött perceket. Shani keze lassan oldalra siklott, és a szíve megdermedt a rémülettől, mikor rájött, hogy a táskáját Skorpiónál hagyta, benne a késével, amivel megvédhetné magát.
Csupán magában káromkodott egy kicsit erre; a vaják már magára terelte a figyelmet, és fenyegetően közeledett feléjük. Mikor közölte velük, hogy csak azért szeretné mindegyiküket levágni, mert sértegették a lányt... Shani mogyoróbarna szemei kissé elkerekedtek, a szíve pedig igen furcsán dobbant a mellkasában. Úgy, ahogy talán még sosem. Hiába tette hozzá a férfi, hogy csupán kötelességről van szó, hisz rábízták... valahol mélyen minden nőt megérint, ha egy férfi a védelmükre kell a haramiákkal szemben, akik csak szórakoznának a testével és bemocskolnák a lelkét is.

És akkor elkezdődött. A fémek kondulása úgy indította el a viadalt, mintha egy templomi harang szólalt volna meg. Shani meg se moccant, ahogy a nyíl a lába elé huppant, ellenben amint az első láb természetellenes távolságba került a gazdájától, a lány lassan hátrálni kezdett, maga mögött tolva a füvészt is. Mélyen beszívta a levegőt, hogy nyugalmat erőltessen a lelkére, de kezei kissé reszketni kezdtek. El akarta venni a szemét a látványról, de képtelen volt rá.
S ugyanez történt annak előtte, Brennában, odakint, a csatamezőn. Ugyanígy röppent egy láb oldalra, ugyanígy lövellt fel a vér az elmetszett torokból, akár egy groteszk szökőkút, ugyanígy hörögtek az emberek a halál karmaiban vergődve. Brenna csupán... hangosabb volt, sokkalta hangosabb, és sokkalta nagyobb. Hallja valahol mélyen Rusty hangját, szinte látja maga előtt kis alakját, amint felé fordul. "Shani! Dologra! Marti, varázsolj még egy kicsit ide nekem, kérlek. Pirosat a piroshoz, fehéret a fehéret, sárgát a sárgához, és akkor nem lesz baj."
Nem tudja, mikor ereszkedett féltérdre, nem érezte az avar érintését a lába vagy a keze alatt, ahogy megtámaszkodott. Reszketett, egész testében, szája kissé elnyílt, ahogy küzdött saját maga ellen. Az élet... oly mulandó. És oly... kegyetlen. Túlságosan is kegyetlen. Miért? Miért kell mindig ilyesminek történnie? Miért?
-Ne...
Oly halkan beszélt, hogy saját füle sem hallotta meg, ámbár ez a kis szó is valamennyire észhez térítette. Ez nem Brenna, és nem az orvosi sátorban van. Most nagyon-nagyon messze van attól a helytől, mint térben, mind időben. Shani. Shani, az ég áldjon meg, térj észhez!!!
Nem tudja, ki szólította; talán a csontok roppanása, ami bár hiába volt távol tőle, és hiába olvadt bele a kard suhogásába, valamiért a pillanat, ahogy Eskel bordái tőrnek, oly hangosak voltak a számára, mintha a fülébe ordítottak volna. Mélyen, élesen szívta be a levegőt, kezével ellökte magát a földtől, nem érdekelte a térdére tapadt némi avar és rothadt falevél. Türtőztetnie kellett magát, hogy ne rohanjon előre, ne ragadja meg a vajákot és húzza ki onnan. Mint ahogy Geralttal is akarta tenni, mikor végignézte a mészárlást a város szélén. Mikor ázott tollú bagoly nézett vele farkasszemet, és tudta jól, ki az a bagoly...
Végül minden oly gyorsan csendesült el, ahogy a nyári vihar is elvonul a város felett. Eskel pár mozdulattal ütötte ki az alkimistát, beszéltek előtte, de Shani csupán az összetevőket raktározta el az elméjében, a "méreg" szóval egyetemben. S mikor a vaják végre elé lépett, kezébe nyomta az üveget, a lány szinte gépies mozdulattal szorította a markába, szemét végigfuttatva a csatateren. Lassan nézett fel Eskelre, tekintete üres volt kissé, sötét, és távoli. Shani még nem tért vissza teljesen pár pillanatig, de ahogy lassan tudata felmérte a sebhelyekkel borított arcot, ahogy orrát a vér és a mocsok bűze mellett a férfi szúrós illata is megtöltötte, a szeme egy pillanatra felcsillant. Az a borzalmas roppanás... kissé lejjebb nézett, a férfi mellkasára, de nem rettent még a vér láttán. Az üvegcsét ellenben senkire nem tudta volna így rábízni; nos, akkor egyenlőre marad abban az icipici szütyőben, ami a derekán lóg, majd kezei rögvest, nem félve tőle, Eskel oldala felé közeledtek, de nem érintették még meg.
-A táskámban van csak vérzéscsillapító... Vissza kell mennünk érte minél hamarabb, mielőtt rosszul leszel. Addig mutasd az inged... oh, az istenért kell ennyi mindent magatokra aggatnotok! Ne sajnáld, majd szerzünk újat. Hány bordád sérült? Kicsit fájni fog...
Shani olyan óvatosan tapogatta meg Eskel oldalát, amennyire óvatosan csak merte, ámbár az orvostudományban bizony némi fájdalmat és durvaságot el kell viselni annak érdekében, hogy a páciens megússza. Végül ő is körülbelül három, szerencsére nem teljesen eltört, csupán sérült bordát állapít meg, a vérzést viszont el kell állítani, minél hamarabb. A seb mély és éles, végigfut a férfi egész oldalán, gyarapítva vele az eddig megszerzetteket. Amint Eskel hajlandó rá, a már amúgy is felhasított ingből tép le határozott mozdulattal egy nagyobb darabot, két csíkra tépi tovább, összeköti az egyik végüket, majd kissé rongyba formálva, ami leszorítja a seben a vérzést, szorosan, de a bordákra vigyázva megköti a férfi vállánál.
Ő csak ezután fordul a csatatér, és vele a csonka kezű martalóc és az ájult alkimista felé. Először a csonka kezű következik; és nem érdekli, mivel fenyegették előtte. Mert az élet az élet. Mindenkinek csak egy adatik belőle.
-Mutasd. -szól, a körülményekhez képest kedvesen, de mégis kissé morgósan a csonka kezű felé. A férfi - vagy inkább srác - csak reszket, a sokktól megszólalni sem képest, rebegő szájjal mered levágott végtagjai felé. Eskel remek, tiszta és egyenes munkát végzett. Szinte morbid belegondolni, hogy csak Shani munkáját könnyítette meg vele. Ezúttal saját ingének aljából tép le két csíkot, leguggol a martalóc elé, és határozott, ámbár talán már túl durva mozdulattal köti el a pontoknál, amiktől lecsökken a kilövelő vér mennyisége, de elállítani teljesen nem fogja tudni, amíg nem varrja be rendesen. A szütyőben ellenben akad tű és ehhez való cérna. Ahogy előszedi őket és keskeny ujjai közé veszi a tűt, maga elé emeli a srác egyik kezét és halkan megszólal.
-Pirosat a piroshoz...
Nem folytatja tovább. Marti varázslatát pedig most hanyagolnia kell, így kizárja elméjéből a srác fájdalmas kiáltásait, mikor beleszúr a bőrbe és a húsba. Halkan, folyamatosan beszél hozzá, csitítgatja; nem tart már sokáig, és ha nem maradsz nyugton, megkérem a vajákot, hogy vágja le a fejed, én meg visszaveszem a rongyaim tőled. A mondat végül hatásosnak bizonyul, ámbár a vérveszteség és a sokk talán még jobban eltompítják idővel a páciens tudatát.

Az alkimista esetén ellenben csupán felszíni átvizsgálást tesz meg. A pulzusa rendben, normálisan lélegzik, akárha csupán aludna. Fejét félredöntve fordul a csonka kezű felé, aki szinte csak hüppög a földön ülve.
-Hamarosan felébred, és akkor eltakarodhattok.
Életben fognak maradni. És ez a lényeg. Akik halottak, azokon pedig nem fog tudni már segíteni. Cipőjéhez vér tapad, a kiömlött beleket pedig messziről elkerüli, mikor fejét kissé lehajtva visszatér Eskel mellé. Mikor felpillant a vajákra, a tekintetében már csillan az élet. A hála. És az a sötétség, ott mélyen. Brenna megannyi borzalma. Mégis... a vaják hiába hozta felszínre benne az emlékeket az imént, valamiért... ahogy itt áll mellette, és felnéz rá, sokkal távolibbnak tűnik az egész, már-már elviselhetőnek. Kedve támad felnyúlni és végig simítani azon a sebhelyekkel borított arcon, hogy köszönetet mondjon neki érte, de ennek még olyannyira nincs tudatában, hogy végül nem csinál semmit.
-Hogy érzed magad? Nem szédülsz? Van megfelelő főzeted?
Kérdezi, aggódó, törődő hangszínnel. A füves felé fordul; remélve, hogy amíg ő dolgozott, elszórakoztatták egymást kissé, majd ismét Eskelre tekint, de most hamar lesüti a szemeit.
-A méregkeverő hamar felébred, és akkor mehetnek. Menjünk mi is, ha valóban nála vannak a virágok. -biccent a füves felé. A gyermek. Még meg kell menteni a gyermeket... és Eskelt.
Nem akarja, hogy a vajáknak több baja essen. Sosem bocsájtaná meg magának.
 

Valamilyen különös oknál fogva egy pillanatra megremegett a keze. Csupán remélni tudta, hogy Eskel nem érezte meg azt a pillanatnyi habozást, amit ez okozott, ahogy a vaják megköszönte a fáradozásait. Fáradozás, ahh... ugyan, ez semmiség. Érte semmiség...

Elvégre az életét köszönheti neki, semmi több. Ha Eskel nincs, most ki tudja, mit tennének vele. Shani elég talpraesett, ügyes, gyors, és ha csak egy-két siheder srác lett volna, egy határozott tarkón ütéssel már mehetne is odébb, de ez annál jóval vészesebb szituáció volt. A fegyver egy ember kezében elvégre mindent megváltoztathat. Tekintete már épp felpillantana a férfi arcába, de a vicsorgó farkasfejen akad meg végül. Szája széle kissé elmosolyodik, és biccent, hogy tudomásul vette és ő is köszöni a... köszönet nyilvánítást.
-Legalább egyfajta egálban lehetünk addig is. Ha már ragaszkodsz a futáshoz, így legalább biztosan egyben is maradsz. A borda nem szúrta át a tüdőd, de azért lágy óvatos, ne adj nekik alkalmat rá.
Veregeti meg lágyan a férfi vállát, ahol nem szerzett friss sérülést, majd a ló és a füvész felé fordul. Megvárja, amíg Eskel egy határozott dobással felvarázsolja a bolondot a nyeregbe, majd megkerüli a férfit és mosolyogva nézi annak sutává váló mozdulatait. Nahát, milyen kellemesen cseng ez a kis nevetés egy vaják szájából. Geralt egész biztosan nem nevetett soha így. Kivéve talán az ibolyaszemű boszorka mellett, akiről a dalok szólnak. Nos, ha Geralt boldog, akkor legyen az, és harapja meg a lónak a... patáját.
Nem, félreértés ne essék, Shani nem haragszik a fehérhajúra, egyszerűen csak nem tudja, mit érezne, ha találkozna vele. Kicsit elfordul, ahogy lábát a kengyelbe támasztva egy határozott lendüléssel a füvész mögé ül, kezébe húzva a kantárt. Jobbnak látja, ha így helyezkednek el, így a sült bolond nem fog menet közben lezúgni hátulról, ha esetleg a lány nem figyelne a heves eső alatt.
-Hamarosan találkozunk.
Mosolyog le a vajákra, fejét kissé megemelve, majd hagyja, hogy Skorpió meginduljon előre.

Az eső pillanatok alatt rájuk terítette hatalmas paplanját, míg alig tíz másodperce még csak szemerkélt, Shani úgy érezte, most valaki egyenesen egy fazéknyi vizet zúdítanak a nyakába, újra  és újra, folyamatosan. Persze nincs ő cukorból, nem fog elolvadni ennyitől, de kellemetlen. Haja a fejéhez tapad, ruhái több kilóval tűnnek nehezebbnek, és kissé előre dőlve próbálja védelmezni a gyermek számára legfontosabb összetevőt, a virágokat. Ugyan nem esne bajuk némi víztől, de jobb, ha nem áznak el túlságosan, nehogy most, letépett állapotukban elveszítsék a hatásukat.
Szerencsére a sültbolond se szólal meg, fejét szinte a térdei közé hajtva, kezeit a tarkójára téve próbálja védeni magát a víztől. Annál jobb, ilyen stabil helyzetben nem fog lecsúszni a lóról, és Shani is jobban látja a környezetét, már amennyit az esőfüggöny enged, ami nem sok. Skorpió viszont rendkívül okos ló, megtalálja a járható ösvényeket, mintha már ezerszer járta volna végig ezt az utat. Ki tudja, talán csak tudja, hogy mi várja a fogadó eresze alatt, fedéllel a feje felett, és egyáltalán nem törődik azzal, hogy biztonságba és szárazba vigye a hátán ülő különös szerzeteket. Shani mégis elmosolyodik, és kicsit lejjebb hajtja a fejét, hogy védje az arcát a rájuk zúduló esőtől.
Gondolatai elkalandoznak kissé, teljesen rábízva magát a hátasra.
Eskel vajon merre járhat mostanra? Nem ismeri ennyire a vajákok természetét és testi adottságait, nem tudja, gyalogszerrel mennyi időbe telhet nekik eljutni A-ból B-be. Biztosan nem olyanok, mint egy törp, akik bár szeretik igénybe venni a postakocsik vagy más utazó alkalmatosságok kényelmét, ha szükséges, iszonyatos távolságokat képesek megtenni gyalogszerrel, meglepően gyorsan. Oh, csak adja az ég, vagy akár maga Melitele vagy bármi túlvilági lény, hogy épségben a fogadóba érkezzen. Shaninak ugyanis szándékában áll segíteni, és hát, kelleni fog az a forrongó víz is. Tudja, hogy a vajákelixírek egyfajta mérgek, és szívesebben gyógyítaná a férfit hagyományosabb eszközökkel, de az több kiesést jelentene a munkája szempontjából, egy vaják pedig... hát, ha nem ragad meg minden alkalmat, akkor felkophat az álla, lévén egyre kevesebb és kevesebb munkához jutnak.
Maguk alatt vágják a fát, ráadásul  a „Monstrum” se nagyon könnyíti meg a dolgokat. Az a szemét írás, ami egyszer Shani  kezében is megfordult, de végül csak morogva odébb dobta. Szemenszedett hazugság és kitaláció az egész, egy progromra való felbújtás, semmi több.

Skorpió lelassít, és az eső hevesen kalapáló ereje eltűnik az istálló teteje nyomán. Shani feljebb emeli a tekintetét, orrát megcsapja a kint zúduló víz mellett a zab és a széna jellegzetes, falusi illata. Felsóhajt, a levegő jólesően és megnyugodva szakad fel a tüdejéből, és mosolyogva paskolja meg az állat oldalát.
-Ügyes voltál, drága. Köszönöm.
Táska rendben, a füves rendben, ő maga is rendben. Ügyesen lecsúszik a lóról, majd lesegíti a csendes füvest is, aki ámbár mintha morogna valamit az orra alatt, talán olyasmi, hogy nem is volt rossz a pudlikutyán való repülés, de Shani nem szentel neki sok figyelmet, csak helyesel, miközben kissé hátrafordul, válla felett a szürke esőfüggönyt figyelve egy kicsit, de hamar egy képzeletbeli tarkónütéssel díjazza saját magát. Egy vaják nem lesz annyira gyors, mint egy ló, mit képzeltél, te lány? Ide fog érni... nem aggódj ennyire, ide fog érni. Nagyjából épségben. És a nagyjából úgy lehet érteni, hogy azzal, amivel el is indult.
Miután Skorpiót elrendezte, karon ragadja a füvest és belép a fogadóba. Az asszonyság alig leplezett izgatottsággal fogadja, lecsapja a konyharuhát a pultra, és mint egy anyóka, úgy siet elébe, folyamatosan duruzsolva. Shani elmosolyodik, megrázza kicsit a fejét, majd pillanatok alatt visszavéve kirurgusi jellemét elkezdi sorolni, mikre lenne szüksége. Természetesen a csobolyónyi víz az elsők között szerepel.

Nem kell sok, hogy a forrásban levő víz jellegzetes, bugyborékoló hangja felcsendüljön, és Shani munkához láthasson. A virágok főzete rendkívül hamar elkészül, illata alig van, az is kissé a mentára és a citromfűre hasonlít. Ahogy a lány az üst fölé hajol és beleszippant a levegőbe, elégedetten mordul fel egy kicsit. Erős, a virágok megtartották varázsukat, ez egész biztosan helyre fogja hozni reggelre a kölyköt. Az asszonyság már javában készíti a rántottát, Shani kérésére, aki elsősorban Eskelre gondolt emiatt. Hisz a férfi egész biztosan  éhes lesz, mire visszatér, ráadásul a gyógyulást mindig segíti, ha akad a szervezetnek utánpótlása étel képében. Hogy miért mosolyog? Nem tudná megmondani, a fogadósasszony sokat sejtető pillantását pedig figyelmen kívül hagyja. Oh, téved, egyszerűen csak a hála tetteti vele ezt az egészet.

A főzet ihatóra hűl le, forrni kezd a második csobolyó víz, mikor nyílik az ajtó és megcsapja őket a kinti hideg levegő és  a zuhogó eső illatának hulláma. A gyermek épp az utolsó kortyokat itta meg, nagyot nyelve, az agyagpoharat az ölébe húzza, mert bár Shani el akarta tőle venni rögvest, a tekintete most az  ajtó felé fordul, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkait. Megérkezett.
A férfi háta mögül érkező fény félelmetes árnyékba vonja őt, de ettől már maga a gyermek sem ijed meg. Elmosolyodik de egyenlőre egy kis biccentésnél több ereje nincs, lehunyja a szemeit. Shani erőnek erejével elszakítja a tekintetét a vajákról és kisimítja a kis beteg még forró homlokáról a szemébe lógó hajtincseket.
-Hamarosan kiderül. Ha fél óra múlva csillapul a láza, akkor a küldetés sikerrel zárul. Addig is hamarosan kész a tojás, együnk valamit. A ház vendégei vagyunk.
Mosolyodik el, mogyoróbarna szemei a vajákra pillantanak. Miért szorul össze a mellkasa...? Még szerencse, hogy nem tud ezzel foglalkozni, ahogy átveszi a nem mindennapi, de annál hasznosabb csokrot. Érdeklődve, és nem leplezett döbbenettel néz a növényekre, ujjai végig simítanak a hamamelis termésén, a töviscsiperkén, tekintete végig fut az összesen. Szinte ritkaságok, ráadásul igaz, töviscsiperke gyakran található a piacokon is, de Shani igazából... pont kifogyott belőle odahaza, szándékában is állt Oxenfurtba visszatérve másnap reggel kimenni a piacra és szerezni belőle párat. Igaz, eredetileg abból a pénzből, amit a tengerparti munkáért kapott volna, de... ez így még jobb.
-Az nem kifejezés. Azt hiszem, mondhatom, hogy ez a legszebb csokor, amit életemben kaptam. Köszönöm.
Emeli feljebb a csokrot, mintha meg akarná illatolni a növényeket, de a tekintete csak-csak felugrik  Eskelre közben. Nahát... meg kell hagyni, rendkívül aranyos. Más lány egész biztosan fintorogna egy ilyen csokor láttán, de Shani nem feltétlenül buta. Látja a mögötte rejlő szándékot, és kifejezetten imponál neki. Úgy tűnik, ezek szerint nem csak  az ő mellkasa szorul össze, és Eskelnél sem csak a törött bordák tehetnek róla?

-Felviszem őket száradni. Mire leérek, már kész is lesz a te vized...
„Meg a rántotta!”, kiált közbe a fogadósné vidám hanggal. Shani elkuncogja magát halkan, majd fürge léptekkel szinte felrepül a lépcsőn, hogy hamar a kivett szoba ajtaja mögött találja magát. Hosszan fújja ki a levegőt, egyik kezével eltakarva a saját arcát.
Mi történik...?
Nos, talán jobb is nem foglalkozni vele. Ugyan, Shani... egy magadfajta törött lelket mégis ki tudna elviselni? Jobb lesz, ha megpróbálod magad eltemetni, az érzéseiddel együtt. A növények az asztalra kerülnek, kiterülve, hogy egyenletesen és épségben megszáradhassanak,  majd mély levegőt véve visszatér a lépcsőre. Végülis, ma este még lehet vidám. A gyermek legyen jobban, egyenek, majd amikor nyugovóra térhetnek... majd akkor átadhatja magát a sötétségnek, csak addig kell kibírnia.
Mire leér, a fogadósné már porciózott, két agyagedényre szórva a hagymás rántottát, az egyik tányér széle kicsit letört, de ettől függetlenül használható, és ez a lényeg. Addig nem is tágított, amíg le nem sikerült ültetnie a  két fiatalt enni, majd a füvest vette górcső alá és próbált valami értelmeset kihámozni belőle, hogy akar-e a maradék rántottából vagy sem. A gyermek a fogadós éber tekintete mellett pihent, de arcának színe mintha kezdett volna lassan visszatérni, már most, alig tíz-tizenöt perc eltelte után. Shani nem szívesen evett volna, amíg nem teljesen biztos a kicsike állapotában, de az illatok kicsit megengedték neki, hogy megadja magát, igaz, csak alig két falatot evett, mielőtt kissé oldalra fordulva tekintete ismét a gyermeket fürkészte.
-Ugye, nem volt semmi különös az utadon? -kérdezte tőle Eskelt, hogy... nos, részben mert érdekelte is, részben hogy oldja a hangulatot. -Hamar megjártad, ennek örülök. Hogy van az oldalad? A főzetedben tudok esetleg segíteni?
Nem, a tekintete már nem csak  a gyermeket figyeli. A tea úgy tűnik, hatásos. A fogadós valamit mesél a picinek, aki már mosolyog, ez pedig jó jel. Nem, a tekintet már a vajákot is figyeli, anélkül, hogy akár ő maga is észrevenné. Aggódik érte, igen... de csak mert mégis csak együtt vannak ebben a kalandban, semmi több. Shani....!
…
Najó, Shani. Most az egyszer. Most az egyszer lehetsz... szentimentálisabb. Most az egyszer meg van engedve. De Brenna úgyis visszatér, ezt  ne feledd.
-Tudom-, gondolta magában. Nem akart lefeküdni aludni...
Gyengécske, nagyon halk, rövid, de kacaj csendül a kicsike felől, a fogadós arcán is mosoly szélesíti a bajuszt, a fogadósné csillogó szemekkel nézi őket, ahogy kezeit a rongyba törli. Tekintete Shanira és Eskelre ugrik, kissé bólint, hálával telve, majd visszatér a munkájához, hogy a füvessel törődjön. A gyermek rendben lesz, és ettől Shani szíve sokkal könnyebbé válik, legalább ebben a tekintetben. Megnyugodva sóhajt fel és mosolyodik el, ahogy lehajtja a fejét, az ölébe ejtett kezeit nézve, egyik körmével a másikat piszkálva kissé.