Eskel, Gabriel & Karméle @

Nem sokkal azután, hogy átléptem Kaedwen határát, érdekes dolog történt. A Lod-nak keresztelt kisvárosban álltam meg csupán egy kupica italra, de végül maradtam egy gyakorlottan előadott mesét hallgatva – alighanem nem először regélik el – hogy az éppen ebből a városból származó Cregennan, tehetséges varázsló, ellenben derék és szerény férfi hogyan szeretett bele a nagyhatalmú tünde beavatottba, Lara Dorrenbe. Bár Larát egy másik beavatottnak, valami Avalaknak ígértek, a két fiatal szerelme csak egymásért égett, mi több, megejtette Lara Dorrent. A szerelem, mely kibékíthette, majd összekovácsolhatta volna az egymással hadban álló embereket és tündéket, rút véget ért. Abban az emberek és a tündék is érdekes módon egyetértenek, hogy Lod-i Cregennan-t az emberek árulónak nyilvánították, és követelték tőle, hogy hagyja el a beavatottat, ám amikor Lod-i Cregennan erre nem mutatott hajlandóságot, kardélre hányták, és megesküdtek, hogy ugyanezt a sorsot szánják a gyermeknek és az anyjának is. Lara Dorren végzetét illetően azonban… A tündék és az emberek is mást regélnek. A tündék szerint úgy ér véget a mese, hogy a viselős Lara Dorren a redániai királynénál, Cerro-nál kér menedéket, de Lara könyörgése nem lágyította meg a dh’oine kőszívét, és elhajtotta a nőt. Lara végül, miután az anyatermészet ölén megszülte gyermekét, reggelre halálra fagyott. Az embereknek más variánsa van a történet végével kapcsolatban. Szerintük Cerro királyné felhívta Lara Dorren figyelmét arra, hogy tán azoknak a bocsánatát és védelmét kérje, akiknek ártott hatalmával és varázserejével, ő nem adhatja meg neki ez. Lara Dorren válaszul erre azt felelte, hogy a pusztulása a királyné kezén szárad egyedül és amiért elutasította, a saját végzetét is magára szabadítja, ugyanis az elkövetkezendő tíz generációra valamiféleképpen elátkozza. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mindez mit jelent, vagy hogyan kell elképzelni, mindenesetre régi történetnek tűnik ez már. Nem olyasmi, amivel egy vaják tudna mit kezdeni. Én azt hiszem, így utólag, hogy senkinek nincs igazán igaza. Olyan régi már ez az ellenségeskedés tündék és emberek közt, hogy látom a potenciált, miszerint mindkét oldal megpróbálná besározni a másik oldalt. Épp, mikor a kupica aljára értem, kivágódott a taverna ajtaja, mögötte pedig ott állt fújtatva a falu elöljárója – valószínűleg futva tette mg az utat. Körbefuttatta a tekintetét az egybegyűlteken, majd megállapodott a tekintete énrajtam. Láthatóan akadt valami mondanivalója, ugyanis izgatott láng lobbant a szemében, ahogy felmérte, kiféle-miféle vagyok.
- Vaják! – rikkantott oda nekem.
- Hájpacni! – vágtam le a söntésre az elfogyasztott snapsz korsóját.
Volt, aki csak részegen felröhintett, de páran azért felszisszentek. Hé, nem én kezdtem személyeskedni! Azért láttam rajta, hogy nem vette épp jónéven, de valószínűleg féltette az irháját, azért nem ellenkezett. Csak büszkén kihúzta magát, és megpróbálta lehúzni a zekéjét, hogy fedje azt a nagy hordó hasát, amivel büszkélkedhetett. Karikás jókedvemnek bár még nem szakadt vége, de miután otthagytam két koronát a pulton, rávettem magam, hogy a férfi elé lépjek.
- Na, mondja, mire kell magának vaják?
Az elöljáró krákogott, majd belekezdett.
- Látom, kacagni támadt kedve. Majd nem fog, ha meglátja Lod bestiáját!
- Miféle bestia? – tettem karba a kezem, már-már unottan. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy a szörnyek látványa csak nekik idegen.
- Minden pirkadatkor, és minden szürkületkor jelenik meg a városhatárban a szántón – folytatta az elöljáró.
Hnn, ez érdekes. Ha lidérc, meglehetősen irreguláris a viselkedési mintája.
- Másvalami?
- Hatalmas rémség! Nagy, hatalmas szarva van, nem csinál semmit, csak ott áll minden reggel, és minden este, mintha muszáj volna! Félek, hogy előbb-utóbb betör a városba!
Nem lidérc. Lesi? Hjajh, de hiányzik nekem most innen a farkas és a mantikór!
- Megnézem, mit tehetek az ügyben, jóember. Maga csak tegyen félre a részemre egy olyan dagadt kis erszényt tele tallérral, amilyen maga.
Megveregettem a férfi vállát, aztán magam mögött hagytam a tavernát. Nos, szürkület már éppen elmúlt, és egy pár óra még volt pirkadatig. Jobb híján fogtam az én jó öreg csatakancám, Złoty-t, és kantárszáron vezetve átbaktattam vele a földekhez. Azt hiszem, itt az ideje meditálni egyet. Úgyis leszoktam róla.


P.S.:637 szó ~Mood: Bamalam

Karméle, Gabriel & Eskel @

Meglepően kellemes idővel fogadott Kaedwen a határon való átkelés során. Őszintén szólva, bármilyen furcsán hangozzék is, mindig örültem, ha már a kaedweni királyság rögeit verték fel Skorpió patái, elvégre ez egy valamit szinte biztosan jelentett, mégpedig hogy haza felé tartok, Kaer Morhenbe. Attól még messze volt az időjárás, hogy télre hazahúzódjak, de valóban meg akartam látogatni a farkastanyát. Tároltam otthon néhány ritkább anyagot és a minapokban érdekes rajz került a kezeim közé miközben néhány napi járásra innen megtisztítottam egy alp tanyáját. Régies, de érdekesnek tűnő bőrnadrág tervrajza, amit talán elkészíttethetnék egy mesteremberrel, de grifftollakat momentán nem tartok a nyeregtáskában, otthon viszont hagytam vagy tucatnyit. Na meg Vesemirt se lenne rossz látni, bizonyára otthon van a vénember, legalábbis ha van egy kis szerencsém.
Gyakran jártam meg ezt a vidéket, így már ismerősként üdvözölte kénsárga szemeim pillantását a látkép, Krawitz kis kereskedő állomása. Egy fűrészmalom, egy kalmár háza meg egy kocsma, szinte semmi az egész, de a környékbeli parasztok ide hordják az áruikat. A helybeli kufár régi ismerősöm volt, régebben megszabadítottam egy fél tucatra való óriás százlábútól a környéket, némi meglepetésként ért, hogy ki is lettem tisztességgel fizetve. Alapvetően kedveltem Krystoffot és azt hiszem ő is érzett irántam valami tisztelet félét. Úgy döntöttem ránézek az öregre, hát a kis kocsma felé irányítottam Skorpiót. Remélem még mindig olyan remek rozsvodkát tartanak a háznál.
Fertályóra múltán löktem be az alacsony, nádtetős épület ajtaját és sétáltam be az ivóba. Már első pillantásra kiszúrtam a kövérkés, pirospozsgás, az elhízott emberekre jellemző kortalan, pufók arcú kalmárt, aki egy vaskos izomzattal megáldott, félmeztelen, mell alá érő szakállú, kopasz fickóval iszogatott éppen gondterhelten, de ahogy felpillantott felém az ajtó csattanására örömteli mosoly ömlött el a képén és hívogatóan intett felém az asztalukhoz.
- Eskel! Barátom! Gyere egy italra! Öröm téged látni! - rikkantotta, mire magam is biccentve oda léptem. Megpördítettem egy széket, majd lovagló ülésben rápattantam. A szakállas fickó meglepetten bámult a képembe, de aztán felém nyújtotta lapát tenyerét.
- Tomás volnék, kovács. Az egyetlen a faluban - recsegte. - Krystoff mester barátait mindig szívesen látjuk.
- Eskel - csaptam a tenyerébe. Volt egy szorítása az már szent, mintha satuba raktam volna a kezem. - Vaják. Valószínűleg szintén az egyetlen a faluban.
- Csak nem? - ragyogott fel a kovács szeme, ami számomra már igazán beszédes volt. Itt valami probléma van. Kérdőn bámultam vissza, mire Krystoff elém tolt egy jó adag vodkát és megöblögetve a torkát belekezdett a dologba.
- Megmondom őszintén, Melitele anya ajándékának tekintem, hogy erre tévedtél barátom - kezdte. - Már gondolkodtam, hogy kiírok egy felhívást a táblára, de talán nem is lesz erre szükség... - küldött felém egy reménykedőpillantást, miközben megolajoztam a torkomat a vodkával, majd biztatóan bólintottam.
- Na mesélj!
- Az úgy van, hogy néhány hete eltűnnek a környékbeli parasztok vágóállatai. Széttépi és elragadja őket valami. Szárnyasokat, kisebb kutyákat, ilyesmiket. Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, valami vadra gyanakodtam, amit a helyi vadászok kilőnek majd. Csakhogy két nap előtt eltűnt a juhászbojtár a földekről, aki a nyájat őrizte éjjel. Aztán egy fiatal lány, aki este lement a folyóra a mosott ruhákat összeszedni éjjelre. Az ilyesmi már nem tréfadolog. Tegnap éjszakán pedig Tomás mester olyasmit látott, ami már elgondolkodtatott. Nem emberi lényt az éjben, bizony. Na de mesélje el ő...
- Nincs ezen sokat mit szaporítani a szót - vonogatta irdatlan széles vállait a kovács. - Rémséges volt. Vékony karok, puffadt hasú test, irtózatos szarvas fej, meg aztán olyasfélék a karjai, mint a kacsa lába, szörnyű lebernyeg lifegett ott neki. Megmondom én az őszintét vaják uram, én annyi mézes pálinka után úgy még sose futottam ebben az életben.
- Hmm... - merengtem el. - Mekkora volt ez a jószág Tomás mester?
- Nagy volt Eskel, irtózatos nagy... - bizonygatta Krystoff, de a kovács bizonytalanul rázta a fejét.
- Hát talán olyan irtózatos nagy azért nem. Termetes ember magasságú, de iszonytató, borzalmas! Én mondom, minden vér a lábamba szállott a láttára...
Elgondolkodtam. Tomás meglehetősen jóra való ember, a részegnek mindent felnagyít az ital, ami megijeszti, de ez a fickó eszén maradt. Szerencse. Vékony tagok, puffadt test, bőrlebernyeg, szarvak? Vagy csak ellaposodó fej? Könnyű összekeverni az éj sötétjében. Fléder lenne? Talán. Bizonyára fiatal, bizonytalan példány, azért megy állatra elsősorban. Még csak most ízlelt embervért.
- Van a környéken temető? Kripta? Ilyesmi? - kérdeztem.
- Órányi járás innen Lod városa, amellett van egy régi temető... - vetette fel Tomás.
- Rendben, utána nézek - bólintottam. - Megfelelő fizetségért cserébe természetesen.
- Mit szólnál 100 orenhez barátom? - kérdezte sóhajtva Krystoff, mire vállat vontam.
- Más esetben alkudoznék, de... Vendégül láttál már néhányszor és azt hiszem amolyan barát félék vagyunk valóban. Legyen. Megnézem a 100 orenedért.
Kilöktem magam alól a széket, megittam a pia maradékát, majd neki is indultam utána nézni a dolgoknak.

Jó bő óra múltán már Lod határában jártam. Megnéztem a korábbi támadások helyszíneit, legalábbis ahol a bojtár eltűnt. Volt némi száradt vér maradványa és láttam, hogy nehéz testet cipelt magával valaki, de a könnyű esők a nyomok nagy részét már eltüntették. Talán majd a patakparton, a cselédlány elleni támadás nyomai. Nem sok reményem volt ehhez. Mindenesetre ideje lenne lefőznöm egy fecskét azt hiszem, abból már egy nyeletnyi sincs a zsákomban, aztán megnézni a nyomokat meg a temetőt. Ha igaza van, akkor bizonyára oda vette be magát a beste. Előbb azonban észrevettem egy barátságos kis tábortüzet az egyik szántóföld melletti pihenőhelynél. Legalább tűzifát nem kell gyűjteni. Közelebb léptetve lovam bizonyára kanca szagát érezve boldogan nyerített fel, mire megveregettem a nyakát.
- Nyughass Skorpió! Munka közben nem hajtjuk a szoknyát - kuncogtam, majd kiléptettem a tűz fényébe. Felfegyverzett nőalak térdelt nekem háttal, velem szemben meg két helybeli gazda melegedett, akik rám pillantva elborzadva kapták maguk elé a karjukat.
- Irgalmas istenek!
- Melitele segíts!
- Csak nyugalom - intettem bágyadtan, nyugtatóan. - Én is csak a tűznél pihennék órácskát. Vándorló vaják vagyok nem jelentek veszélyt - ráztam a fejemet.
Közben a gazdák is átestek az arcom jelentette első sokkon és megbátorodva intettek vissza.
- Jöjjön csak vaják mester uram, ahol háromnak jut hely, ott a negyedik is megfér.
Leugrottam a nyeregből, elő kotorva az alkímiai összetevőket rejtő kis zsákomat. A nő valószínűleg meditál, nem akartam megzavarni, nagyon meg se néztem magamnak, helyette magam is a tűzhöz térdeltem, visszaültem a sarkaimra és szakavatott kezekkel válogattam szét néhány alapanyagot. Foltos gombát, kis csokornyi fecskefüvet, fojtólidérc agyának maradványát. Igen, két fecske egy időre fedezni fogja a szükségleteimet.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Eskel, Gabriel & Karméle @

Beletelt némi időbe, míg egy félreeső, de mégis előnyös panorámát nyújtó, talpalatnyi kis helyen megtelepedtem. Kikötöttem Złoty-t nem túl távol legelészni – erről jut eszembe, nem ártana a következő városban rendes abrakot venni neki, a ló nem élhet csupán füvön – pár perc rááldozásával gyűjtöttem tűzifát, amiből tábortüzet vertem. Szerencsére magát a tüzet előteremteni volt a legkisebb erőfeszítés. Kézfejemet az igni megfelelő jelére formálva könnyed lángnyalábokkal hevítettem fel a megrakott tábort, az pedig hamarosan odaadó táncba kezdett. A lodi elöljáró azt mondta, a bestia – amit én ördögfajzatnak nézek (bár ahhoz meglehetősen irregulárisan viselkedik) – minden korán reggel és minden késő délután jelenik meg ezen a mezőségen. Így hát akartam, nem akartam, reggelig volt még pár órám, a legbölcsebb, amit tehettem, az az volt, ha meditáltam egyet. Kényelmesen el is helyezkedtem hozzá, térdelésben, lazán tartott karjaimmal az ölemben. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy múljon az idő. Még egy óra se telt bele, amikor bizonytalan sustorgás ütötte meg a fülemet.
- Szerinted alszik? – kérdezte egy félénk, női hang.
- Úgy tűnik… Ha igen, elég különösen teszi… Mindenesetre ne menj túl közel. Gyere, csak ide a szélére.
- Szerinted… Ugye nem fogja bánni, hogy megálltunk a tüzénél?
- Csak nem. Különben is, csak pár órácskáig maradunk, csak amíg meg nem virrad annyira, hogy megtaláljuk a Lod-ba visszavezető ösvényt. – susogta vissza lágyan egy fiatal férfihang, aztán elcsendesedtek. Vagyis azt hittem, mert nem sokra rá egy ló nyerítése, majd egy sokkal karakteresebb, mélyebb baritonon pendülő hang követte. Egy-két apró izom megrándult az arcomon, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy kirángasson a meditatív állapotból. Ahhoz viszont elég volt, hogy már meg tudjam számolni, hogy ezúton nem egy, de nem is kettő, hanem három vendég is az én tüzemen élvezkedik. Hát micsoda vérszipoly társaság ez! Bár, ha jól hallom, az egyik éppen vaják, aki bizonyára jól tudja, menyire bosszantó is, amikor a vajákot meditálás közben megzavarják, így maga sem teszi. Kifinomult orrom különösebb odanézés és találgatás nélkül elárulta, mi készül. Pár foltos gomba, némi fecskefű, valami vizes, nem túl árulkodó illatú szerv, ha Fecske készül, akkor az bizony egy fojtólidérc agyveleje, vagy ami megmaradt belőle. Szaglásomon kívül a kíváncsiságom is feltámadt annyira, hogy megérdeklődjem, ugyan miféle vadra feni a fogát, amikor a távolból meghallottam felsejleni még egy ló négy patáját, és feltételezhető lovasát közeledni. Ilyen a világon nincs! Újabb két-három arcizmom rándult görcsbe, ezúttal már a dühtől inkább, mint az elillanó koncentráció hiányától, ahogy egy harmadik férfi, negyedik útonálló csatlakozik ehhez az istenverte hirtelen hanzához.
- A jó Melitele anyácska három szépséges arcára! Hogy a vaják lányát már meditálni se hagyják nyugton! – csaptam egy ingerültet a combomra, majd  szemrevételeztem az egybegyűlteket. Legtávolabb a két gazdát, akik félelmükben (és alighanem az összeverbuvált különös csapat okozta lehengerlő atmoszféra miatt) egymásba kapaszkodtak, mellettük egy barna hajú, sebhelytől torz arcú férfi, már megállapítottam, hogy vaják – csak azt nem, hogy melyik iskolából – keverte a fecskének valót, őmellette pedig, legközelebb hozzám egy… hát, ki tudja. Ha ő is vaják, leteszem a hajam. – Na, halljam? Ha már mind ilyen felettébb udvarias mód, de leginkább önkéntes alapon kisajátították a tábortüzemet? Kik vagytok, és mi dolgotok erre? De kurva gyorsan ám!
Aranyló, sárga szemeimet végigfuttattam a társaságon. Az ősz hajú veterán bemutatkozását persze már pont elcsíptem ébren, de nem baj, ha kifejti részletesen, hogy miféle rémségről beszél. Az a másik meg, a sebhelyes arcú, az meg aztán egy szót se szólt arról, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Hogy én? Én majd akkor mutatkozok be, ha megkérdik, ki vagyok.


P.S.:573 szóMood: White Orchard

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

Alig fertályórája foglalkozhattam a Fecske elkészítésével, mikor újabb vándor érkezett a barátságos fénnyel világító kis tűzhöz és helyet kért magának, ami itt a falu közbirtokán rendkívül felesleges, ám kifejezetten udvarias gesztus volt. Ráadásul még be is mutatkozott, ami szintén nem volt túl gyakori errefelé. Ennek ellenére én először csak egy rövidet biccentettem felé, a főzetkészítés legkritikusabb szakaszánál jártam, amikor a vaják figyelme jobb ha csak egy dolog fókuszál a lehető legteljesebb mértékben, de alig pár másodperc múlva már az újonnan érkező alak felé fordultam. Veterán harcosnak nézhette volna bárki, abból a fajtából, aki bár már bőven java korában van, de semmiféle tacskónak nem ajánlatos még megkérdőjelezni a falkavezér helyét. Nekem a páros kardok és a jellegzetesen elszíneződött szemek ennél többet is mondtak. Bár a medálját nem láttam, esélyesen az inge alatt lóg, de szinte biztosan távoli testvérhez volt szerencsém.
Már nyújtottam volna felé a kezemet, mikor az eddig csendben meditáló nő is megelevenedett. Megelevenedett? Nos, legfeljebb amennyire lehet ilyen kedélyes kifejezéssel említeni mondjuk egy vulkán kitörést. Hogy egészen pontosan miért dühös az nem derült ki számomra, igaz ez a fehérnép indulatos tagjai esetében megfigyeléseim szerint amúgy sem ritka jelenség. Amúgy is délvidékinek tűnt, gyors pergetett beszéde alapján Toussaint környékén láthatta meg először a nap áldott fényét, az meg meleg vidék, mondják a nők vére is forróbb azon a tájon, hajlamosabbak a vértolulásra. Mindenesetre a legérdekesebbnek akkor is az a tény tűnt, hogy minden jelen szerint kolléganő. A páros kardok itt sem hagytak túl sokat a fantáziának. Vastépte ajkaim önkéntelen mosolyra húzódtak, ahogy hallgattam a feltörő szavakat, amolyan atyáskodó, elnéző, "nem baj, majd kinövi" tekintettel mértem végig. Vaják lánya, mi? Viszonylag kevés vajáknak született lánya vagy fia. Erősen nullához közeli a számuk... De legalább értettem mire gondol a déli hölgyemény. Nem foglalkozva különösebben az indulataival a veterán felé nyújtottam a jobbomat:
- Eskel - mutatkoztam be, majd előhúztam a nyakamban ezüstláncon függő farkasfejes céhmedált a mellényem alól. - Örvendek a találkozásnak Montbel uram. Ami azt illeti hallottam a szomszédos településen ilyesféléről, annak a nyomán járok, ellenőrzöm az eddigi támadások helyszíneit, mindössze a fecskéim pótlásának idejére álltam meg a tűznél - innentől enyhén kifordítottam a felső testem, hogy a további szavaim érezhetően már mindkét vajáknak szóljanak, még ha szóban csak az idősebb férfihez fogalmaztam is őket. - Elvégre az északi királyságokat Vizimától Novigrádig és Ban Ardig vendégszerető népek lakják és itt senkitől sem fogják megkérdezni, sajnálja-e a tüzét egy település pihenő helyén. Ez talán csak a déli vidékeken lehet divat...
Nyugodtan felálltam, majd Skorpióhoz lépve a nyeregtáskából kis csomagocskát halásztam elő, meg egy hasasabb butykost. Még most is ösztönösen figyeltem az éjszaka hangjaira, noha a legtöbb szörnyszülött van annyira intelligens, hogy három vaják szagát érezve inkább más irányba fordulna, amelyiknek meg nincs ennyi esze, attól egy magunk fajtának sincs félni valója. Visszalépve a tűzhöz visszatérdeltem elé és kibontottam a csomagocskát.
- Vaddisznó hús. Ha már a vendégszeretetnél tartottunk, szívesen megosztom az úti társakkal - az összekapaszkodó parasztok felé pillantottam. - Ez természetesen mindenkire vonatkozik. Meg ez is - mutattam fel a butykost. - Nilfgaardi párlat, de a jobbjából való.
- Nem akarnánk mink zavarni... Azt hiszem inkább megindulunk Lod felé... - dadogta zavartan a kissé testes férfi ember.
- És eltévednek a koromsötét éjszakában, olyan időkben, mikor ha jól gondolom három errefelé járó vajákot is felbérelnek a helyiek mindenféle érdekes természeti jelenségek felszámolására... - bólogattam értően.
- Akkor legalább had tegyem hasznossá magam az étellel - próbálkozott a lány, amire már nem ellenkeztem és ha másnak sem volt ellenvetése felé nyújtottam a jó darab húst, hogy megsüsse mindenki számára. Útjára indítottam a nilfgaardi pálinkát is jó szívvel. Egyik se került semmimbe mondjuk. A vaddisznó két napja rontott rám a bokorból, annyi húst nem hagy veszni az ember, a pálinkát meg jó két hete, még a határ túloldalán találtam egy embertől elhagyatott, de legalább éhíntől lakott kunyhóban. Miért maradna ott, ha egyszer másnak nem kell?
A sülő hús illata töltötte be hamarosan a kis tisztást, jómagam pedig füllel követtem a társalgást, hogy ha úgy adódik, közbe szólhassak, de a szemeim útitársaim lovain pihentek. Sokat elárul az emberről a lova és nem is hiszem, hogy most csalódtam volna ezen igazságban. Az öreg Gabriel lova erős, szívós és felette gyors telivérnek tűnt, ami kiválóan van gondozva, a lányé szilaj és erős, harcias kanca, kopottasabb szőre és enyhén hámló patája mutatta, régen abrakolt már, nyilván türelmetlen, hamar továbbálló típus a gazdája. Három vaják egy tűznél e alapvetően békés tájon. Melitele útjai kifürkészhetetlenek. Hála legyen neki érte.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Karméla & Eskel, Gabriel/ Három Vaják@

Fura egy társaságot hozott össze a sors. Három vaják, és két földműves, talán testvérek voltak, nem tudta biztosra megmondani, esetleg szeretők, és ezzel sincs gond, nem csak a vajákok kiváltsága az, hogy egyik ágyból, vagy szénakazalból a másikba pattanjanak, és szerencsére nem kell tartaniuk attól, hogy bizony némi kellemetlen következménye lesz ezeknek a kalandoknak, betegségek, vagy éppen gyermekek… bár talán a feldühödött férjek, testvérek, kik vasvillákkal és egyéb, válogatott szitkokkal dobálják meg a szerencsétlen vajákot, ki véreres kardját használta. Talán nem az a gondja a népnek, hogy mutánsok, hanem az, hogy akármerre járnak, ott felszarvazott ifjak, férjek maradnak. Persze mind ez nem vonatkozik Gabrielre, nem szokása szarvakat aggatni másokra. S elnézve az ifjú, sebhelyes arcú fivérét, ki egyszer jóképű lehetett, neki sincs ilyen szerencséje. S bizony ez kegyetlen egy térfája az életnek.
Örömmel vette volna a kézfogást, de úgy tűnt, hogy az eddig csendesen meditáló nővérük, vagy Gabriel esetében a húga, csak meditálásában volt csendes és békés. Másodpercek alatt vált békés folyóból a haragos tengerré, ami nem kímélt se embert, se csónakot, mindent és mindenkit a sziklákan lök, és darabokra törte őket. S bizony némi szennyet is felköpött, ami nem illet egy ifjú hölgyhöz, még akkor se, ha vaják volt az illető. Gabriel csupán egy halkat sóhajtott, alig láthatóan forgatta meg a szemeit, de egy halovány félmosoly megbújt ősz bajsza alatt. Fiatalság tüze lobogott még a lelkében, vadul és tombolva, de idővel majd csitul, finomodik, és a nyelve se lesz olyan csípős, mint a basiliskus mérge.
- Örvendek, Eskel.- közelebb hajólt, és barátságosan megrázta az ifjú kezét.- Ahogy gondoltam, egy ifjú farkas.- barátságosan elmosolyodott, és viszonozta a gesztust, láthatóvá tette a medálját.- Kérlek, mond el kedves Eskel úr, hogy viseltetik Vesemir egészsége? Évtizedek teltek el azóta, hogy Kaer Morhen falai közt jártam, igaz, most is oda tartottam, csak az utamat meg kellett szakítanom egy felkérés miatt. S ha jól sejtem nem vagyunk egyedül ezzel. Ha szabad érdeklődni, milyen vadat követsz Eskel úr?- barátságos volt a hangja, és mosolya szélesebb lett, amikor meghallotta Eskel szavait, amik egyesekben azt a látszatott kelthette, hogy Gabrielhez szóltak, de az igazság az volt, hogy inkább a hölgyhöz intézték őket.- S kegyedben kit tisztelhetünk, ifjú vaják hölgy? Bár bátorkodnám megjegyezni, hogy egy ilyen ifjú, és dekoratív macskához nem illik ez a kóbormacska viselkedés, ha nem sértem meg a szavaimal kegyedet. S bocsássa meg, hogy az engedélye nélkül foglaltam helyet a tüzénél, ha esetlegesen útjaink hasonló módon kereszteznék egymást, nem fog megismétlődni.- volt egy erős sejtése, hogy a hölgy melyik iskolából is jöhetett, és Gabriel szavai mik elhagyták ajkát, nyugodtak és kedvesek voltak, és mire befejezte a beszédet, Eskel is visszatért, némi hússal és egy butykossal.- Ha Toussaintban járnál, mindenképpen ajánlom a borukat, nincs párja sehol, még ha jó vodkát akarsz, akkor Skellige legyen az úticélod.  S’ hallgassanak az ifjú vajákra, nem tanácsos ilyen sötétben elindulni. Ha a rémségek el is kerülnék önöket, az erdő kevésbé rémes lakói még magukra találhatnak. Sokkal jobban járnak, ha itt maradnak velünk.- úgy fest, hogy Eskel szavai is elegek voltak, sőt, cserébe a hölgy jelentkezett, hogy megsüti a húst, ez igazán figyelmes volt tőle. Gabriel pedig remélte, hogy jól is fog sikerülni, de talán besegít majd.
Mikor pedig a kör hozzáért, örömmel vette el a pálinkát, beleszagolt, majd elégedetten elmosolyodott, és meghúzta a butykost, ízlelte a pálinkát, tapasztalta, majd lenyelte.
- Nem tévedtél Eskel úr, Nilfgaardi létére tényleg igazán kellemes az íze. Kegyednek mi a véleménye?- kérdezte az ifjú vaják hölgyet, nem szeretné, hogy úgy érezze, kimarad a társalgásból, illetlen lenne.


Jegyzet:580Zene: "Heroes"

Eskel, Gabriel & Karméle @

Ahogy lassan rendeződni látszódtak a viszonyok a Lod határában égő tábortűz körül, és megtelepedett a két gazda – vagy testvérek, vagy szeretők, én nem ítélkezek, de még a két fivérnek látszó militáns is, az én indulataim is csitulni látszottak. Tán nem rója fel senki egy egyedül utazó vajáknak az óvatosságát, különösen nem szürkület után. Hisz ki tudja, kiféle-miféle alakok cirkálnak sötétedés után, könnyű prédára lesve. Ez valami, amiben egyes emberek vajmi kevéssé különböznek a szörnyetegektől. Még szerencse, hogy erre is van egy kardom. Azonban nem tudtam nem rosszallón összehúzni a szemem, ahogy mindkét fivérem arcán undok nosztalgiát véltem kirajzolódni, amit annak tudtam be, hogy szerintük túlontúl fiatal és tapasztalatlan vagyok még. Még ilyet! A vajákokat azzal szokás gúnyolni, hogy olyan öregek, mint a századforduló, mi ez az új divat, hogy már a fiatalokat is kigúnyolják? Az anyátok úristenit, hát azt! Csendben és türelemmel követtem aranyló szemmel, ahogy a magát Eskelnek mondó farkas kezet ráz a magát Gabriel Montbelnek mondó griffel. Érdeklődő láng lobbant aranybarna szemeimben.
- Ó, lám-lám, egy griff. Ez aztán a felettébb érdekes fordulat. Azt hittem, az az iskola teljesen kihalt. – nem ez volna az első eset, hogy kihaltnak hitt iskola vajákjával hoz össze a sors. Nem is olyan rég volt szerencsém egy mantikórhoz. – Úgy tűnik, tévedtem. Rég nyugtatott meg utoljára így a tény. – engedtem meg magamnak egy szolid mosolyt. Érdeklődve hallgattam az öreg Vesemir körül forgó történeteket. Személyesen sosem találkoztam vele, de hallottam legendákat róla, azt pletykálják, öregebb, mint Kaer Morhen büszke várának kövei.
Tehát egy farkas, aki feltehetően egy nekrofág vagy egy ogroid nyomában jár, és egy griff, aki egy lidérc nyomában jár. Felettébb érdekes. A felvetésre, miszerint pedig irigy volnék, hogy nem szívesen osztom meg a tábortüzem velük, csak undokul elfintorodtam.
- A jó Melitele anyácskára! Nem a tűzről szólt ez az egész! Hát honnan tudtam volna, hogy fivérek, vagy útonálló kurafik vagytok, akik kihasználnák, hogy egyedül utazom, ráadásul épp aktívan meditálok? Manapság ráadásul már nem is olyan gyakori, hogy két vajákot hozzon össze a sors, nem hogy hármat! Egyszerűen nem vagyunk már elegen ilyen véletlenekhez. Különben is… Igaz szívetekre. Melyiktek szereti, ha megzavarják meditáció közben? – zártam le az érvelést. – Nem mindegy már? Itt vagytok, és nem zavarom el egyikteket se.
Szemmel követtem, ahogy farkas fivérem feláll, de csupán addig, hogy a lova nyeregtáskájához lépjen, és kivegyen belőle szám szerint két dolgot, aztán pedig meggyőzi a lodiakat, hogy jobb, ha maradnak, míg megpirkad. Ezzel kivételesen egyetértettem, de nem erősítettem meg Eskelt a szavaiban. A hölgy nekiállt megsütni a darab vaddisznó húst, a bugykos pedig körbejárt. Egy pillanatig haboztam csupán, mielőtt elvettem volna, különösebben meg sem kellett szaglásznom, hogy tudjam, ez egy bikát is leterítene, mielőtt meghúztam a bőrszütyőt.
- Uhh, na, ez aztán, ha valami, akkor jobbhorog a májnak. – tovább küldtem az alkoholt a gazdáknak, szeretőknek, testvéreknek. A szép az lenne, ha egyszerre mind. – A nevem Karméle La Valette. Vaják a macska iskolából – ezen a ponton nem mulasztottam el bőrvértem alól előhalászni a medálomat, és megmutatni, hogy mindenki jól lássa. – A lodi elöljáró bérelt fel azzal az indokkal, hogy minden szürkületkor és minden pirkadatkor valami hatalmas rémség randalírozik éppen itt. – mutattam körbe legvidámabb barakkunkon – Meglehetősen irreguláris viselkedés, már csak kíváncsiságból is utána akartam nézni, mi lehet ekkora, és jelenik meg ilyen különös időkben. Az időt mulattam épp pirkadatig, amikor kibővült a tábor.
Magam mellé húztam könnyű bőrből varrt utazószütyőm, és a mélyébe nyúltam.
- Tessék. Rozskenyér, pár szem burgonya és kétnapos kakukkfű a húsra. Megosztom veletek, engesztelésül, amiért úgy rátok dörrentem.  
A griff szavaira csak felhúztam az orrom.
- Mintha Felinát hallanám, kirázott a hideg, pedig itt ülök a tűz mellett.
A kakukkfűvel sülő hús illata egyre csodálatosabb dolgokat művelt az orrommal, szomjas sem voltam, hála a nilfgaardi párlatnak, és mindemellé jutott pár karéj kenyér, és szem krumpli is. Minden tökéletesnek ígérkezett.
- Nos, olybá tűnik, hogy bár mindhármunkat különböző figurák béreltek fel, de ugyanazt a kurafit keressük. Azt javaslom, kombináljuk erősségeinket. Több kar többet bír, több macskaszem többet lát.


P.S.:654 szóMood: Punagra

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

A hangulat azért lassan elkezdett oldódni a tűz körül, elvégre ha távolról is, de testvérek lennénk vagy mik, a két paraszt pedig igen tisztességesen és udvariasan viselkedik. Az idős férfi medálja láttán felszaladt a szemöldököm.
- Griff? - kérdeztem érezhető csodálkozással. - Meg van annak hetven éve, hogy utoljára találkoztam valakivel az Ön iskolájából Montbel uram. Sergey de Tasson igazi úriember és bátor vaják volt, sajnálattal hallottam később a halálhírét, akkoriban tejfelesszájú kölyök voltam és segített levadászni egy garkaint. A Gabriele Montbel név sem hangzik számomra ismeretlenül. Hét évvel ezelőtt hallottam egy komolyabb lidércjárás hírét Lyriából és egy vérátkot megtörő vaják hőstettét. Megtisztelő uram - bólintottam. - Karméle, örvendek a találkozásnak. A Macska iskolából sem mostanában futottam össze senkivel...
A veterán vajákmester kérdésére csak a vállamat tudtam megrántani, de megmaradtam a nyílt és őszinte válasznál.
- Kaer Morhen ugyan a legelső erődje volt a vajákoknak, a kezdet helyszíne, de nem áll jobban mint bármelyik másik. Az egykori vár mostanra inkább romhalmaz - ismertem el. - Sosem heverte ki az ostromot, ami azt illeti mi is elég csapni való kőművesek vagyunk. Vesemir maga a Farkas Iskola azt hiszem, még mindig. Az öregnek már eszi a hideg az inait a tél közeledtével, közelebb húzódik a kandallóhoz, de a nyáron még mindig levágott egy brukszát. Néha azt hiszem keményebb, mint a kövek, melyekből Kaer Morhen épült - magyaráztam.
A nő is megbékülni látszott a jelenlétünkkel és felfedte a maga céljait. Érdekes, amit ő mondott nem illett a képbe. Bár az öreg Gabriel prédáját még nem ismertük, de a magaméval nem volt sok hasonlóság Karméle elbeszélésben. Viszont a lodi elöljáró említésére rosszallóan ingattam a fejemet.
- Remélem egy konkrét, fix összegben állapodtál meg vele - morogtam. - Alacsony fickó, szélte-hossza egy, inkább gurul, mint sétál, fontoskodó modorral? Ez itt Kaedwen, a farkasok otthona - pöccintettem meg a medálomat - elég jól ismerjük már. Ha csak egy komolyabb összeget kértél vagy ajánlott, az akkor olyan húsz oren lesz... Minden esetre az én kuncsaftom nem sokban hasonlít a tiédre. Embermagas, vékony végtagok, puffadt test, bőrlebernyeg, szarvak. Szerintem a sötétben látták csak szarvaknak az ellaposodó koponyát és fléderre tippelek. Fiatal példányra, ami még egyelőre csak inkább a házi jószágra támad, egy pásztorbojtár és egy uradalmi cseléd kivételével. Legalábbis erre gondoltam, míg meg nem néztem a helyszínt. Sajnos a nyomok nagy részét már elmosta az eső, de annyit láttam, hogy vannak ugyan valami kis vérnyomok és valaki egy ideig nehéz testet húzott a fűben. Ez nem jellemző az alsóbbrendű vámpírokra, ritkán ragadják magukkal a prédát. Úgy gondoltam majd utána nézek a temetőben.
A beszélgetés közben kakukkfű és sült hús illata kezdett körülöttünk terjengeni, mire szép lassan összefutott a nyál a számban. Mostanra határozottan kezdtem megéhezni, de az érdekes társaság lekötött. Hiába, ritka dolog az életben, hogy a magunk fajtából hárman üljék körül a tüzet, akik mind másik iskolákban edzőttek. Hamarosan elkészült a parasztlány a sütéssel és mindannyian rávethettük magunkat az ételre. Hát leginkább én, Gabriel azért úriember volt a zabáláshoz, Karméle meg csak-csak hölgy... nagyjából... A nő szavaira bólintottam egyet.
- Nincs kifogásom ellene - feleltem. - Több kard, nagyobb esély a győzelemre. Ha a sztaroszta egy húszassal akarja kiszúrni a szemedet, akkor megosztom veled azt a százast, amiért én vállaltam. Ez amúgy is inkább baráti szívesség egy régi ismerősnek - vigyorodtam el. - A macskaszemhez viszont csak korlátozottan tudok hozzájárulni, csak az alapokkal, a főzethez kifogytak az összetevőim - tártam szét a karjaim.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Valaki & te/cím@

Szinte szemnek nem is látható bánat suhant át a ráncos arcon. Fájó emlékek, és fájó jelen, hogy talán tényleg az egyetlen griff, aki „szárnyal” az égen. Ha csak azok kevesek, kik még legutóbb éltek, nem repültek haza a fészekbe, és talán néhány fiókával is gazdagabbak lettek. Ostoba és talán reménytelen álom ez egy vénséges vén vajáknak. De nem akar az lenni, akivel megszakad a griffek sora.
- Oh, Sergey, talán túl bátor is volt, és sajnos ez lett az oka, amiért olyan korán itt hagyott minket. Nem mennék bele a részletekbe, de olyan megbízást vállalt, amire nem készült fel eléggé. De megnyugtat a tudat, hogy mások is keseregtek a halála miatt.- barátságosan rámosolygott az ifjú farkasra.- Túlzásokba esik, ifjú Eskel úr. Csak azt tettem, amit egy jó iparosnak tennie kell, a szakmájához képest a legjobbat nyújtani.  De önöknek se lehet oka a panaszra, hiszen a leghíresebb iskolát képviseli. Ha valaki vajákot emleget, akkor nagy az esélye, hogy a Farkasra terelődik a szó.- szó mi szó, jól esik öreg szívének, hogy páran ismerik a nevét, de eltörpül a híre egy híres farkas mellett.- Talán nem is áll mesze az igazságtól, kedves Karméla. Mi se sokan maradtunk, talán már tényleg én vagyok az utolsó képviselője az iskolámnak, de remélem, hogy tévedek, és akad még elvétve pár griff, kik szárnyaikat kitárva szelik az eget és prédára lesnek.- bár így lenne, de még mindig reménykedhet Gabriel, a hideg beálltakor megtudja, hiszen akkor minden vaják hazatér, hogy kiteleljen.
- Egyszer jöjjenek el az iskolámba, szívesen látok vendégeket, és talán találnak valami olyat is, aminek hasznát vennék.- hiszen miért is sajnálná a tudást a testvéreitől?- Ismerős érzés, még ha lassabban is öregedünk, mint mások, egyszer minket is elér a kor. Emlékszem még Vesemirre fiatalabb éveiből. Túlzás nélkül állíthatom, hogy vívás terén kevesen vennék fel velem a versenyt, de biztosra veszem, hogy Vesemir feladná nekem is a leckét, ami nem is meglepő, hiszen ha jól tudom, a vívás oktató lenne a farkasok közt.- annyi szent, hogy említésre méltó párbajuk lenne, két vaják, két vívásoktató, nem párbaj lenne már az, hanem a pengék tánca.
Halványan elmosolyodok Karméla szavain. Hevesség és tűz, pont amilyennek egy ifjú hölgynek lennie kell, vagy inkább egy ifjú macskának.
- Ismételten elnézését kérem ifjú Karméla. Ebben igaza van, zavaró tud lenni, ha meditálás közben zavarnak meg minket. De ha egyes útonállók úgy gondolják, hogy egy meditáló vaják könnyű célpont, nos… akkor azt hiszem, hogy megérdemlik a sorsukat. Hiszen egy pihenő macskát is nehéz meglepni, hát még akkor egy macska vajákot milyen nehéz lenne.- mosolygott tovább.- S ezért hálásak is vagyunk, szerény személyem legalábbis az volt.- barátságos tűz mellett pihenteti öreg csontjait, ezért igazán hálás lehet, hiszen a tűz is jobban esik úgy, hogy ha másokkal megoszthatja.
Nem igazán tud hozzászólni ahhoz, amiről most volt szó. Eskel úr ismerte az előjárót, aki Karmélát bérelte fel, de ezen nem is kell csodálkozni, hiszen ez a farkasok területe, természetes, hogy ismerik azokat, akiket ismerni kell. Csak csendesen hallgatta az ifjakat, közben pedig a lángokat figyelte, ahogy táncukat járták, csendben, arra várva, hogy kapjanak még valamit, amit elemészthetnek.
- Akkor ideje megosztanom az én prédámat. Azt mondták, hogy egy lószerű, fehér a színe, vörösek a szemei, az orrából lángokat ereget, a szájából pedig vér folyik. Valami lidércre gyanakszok, vagy talán valamifél démon lehet.- kíváncsi volt arra, hogy mivel is állhat vagy talán állhatnak szemben. Tényleg nem lehet véletlen, hogy három vajákot is összehozott a sors.
- Ez igazán nem szükséges, ifjú Karméla, hiszen mi voltunk azok, akik kérdezés nélkül telepedtek meg a tüzednél.- de minden esetre elfogadja a felkínált csekélységet, úgy illik. Ahogy illik csendben is elfogyasztani az ételt, és bár szóvá tehetné azt, ahogy az ifjú Eskel úr elfogyasztja, de igazából Gabriel vendég a farkas odúban, nem illendő.
- Köszönöm kedvesem, igazán jól sikerült.- küldött egy barátságos mosolyt az ifjú parasztlánynak, aki volt olyan kedves, és elkészítette a húst.- Ahogy nekem sincs ellenvetésem, három ezüst többet ér, mint egy. S ne csak én maradjak adósa a társaságnak.- felállt, és visszasétált a lóvához, a nyeregtáska alól elővett egy borsüveget, majd visszavitte a társaságnak.- Ezt még Toussaintből hoztam magammal, maradjon titok, csak így őtönkközt, nem szokásom nagy összegeket kiadni alkoholra, de ezt az ajánlatot nem hagyhattam ki. Anna Henrietta saját bora, amit csak az uralkodóház tagjai ihatnak. Cserébe a tűzért, a húsért, és a társaságért, megosztanám önökkel.- kihúzta a dugót, majd megszagolta azt, az pedig üveget pedig továbbadta a többieknek.


Jegyzet:SzószámZene: "Zenecím"

Eskel, Gabriel & Karméle @

Utálnám a tényt, ha miattam lett volna olyan rémesen feszült a hangulat a tábortűz körül, pedig olybá tűnik, hogy így volt, ugyanis ahogy magam kisimultam és elcsitultam, valahogy az ötünket körbe lengő atmoszféra is csitulni látszott. Hé, ne rója fel nekem senki, a macskák a természetükből fakadóan szeszélyesek.
- Griffel még nem volt szerencsém találkozni az Úton. Csak macskákkal, viperákkal, farkasokkal, sőt, még egy mantikórral is. De örülök, hogy most ezt is lehúzhattam a bakancslistáról. Felróvom ezt annak, hogy mindössze még csak hat éve koptatom. Mi az? Igen, fiatal vagyok az olyan balladabéli figurákhoz képest, mint Sergey de Tasson, vagy bármelyik mester itt a tábortűz körül, de úgy sejtem, hogy az, hogy még életben vagyok, tanúskodik valamiről. Montbel uram meg ne adja fel a reményt, ha beáll a tél, és visszakényszerül a fészekbe, még érhetik kellemes meglepetések. Őszintén kívánom, hogy így legyen. – vállat vontam a farkas szavaira – Ez azért van, mert azóta a bizonyos vaják torna óta, melyet a farkasok és a macskák is másképp mesélnek az ifjoncaiknak, a macskák észrevétlenül, sőt, időszakosan működtek. Lehet, hogy az ifjúságom nem előny az Úton, de arra mentség, hogy a régi bűnökre egy csepp gyógyírt nyújtsak. – lefordítva, az ősök bűneiért ne a gyermek fizessen meg. A griff felajánlására meg sem próbáltam letagadni a meglepett vonásokat, amik kiültek az arcomra. – Ez egy nagyon különös felajánlás. – Magam elé idéztem Leonartot és Felinát, akik valószínűleg foggal-karommal ellenkeznének, ha én invitálnám meg az összes vajákot az almunkba, akikkel valaha összeakadtam az Úton, és hirtelen rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem olyan gyakori jelenség egy másik iskola diákja egy idegen erődben. Ugyanakkor talán épp ideje elásni a régi csatabárdokat, és tiszta lappal egymás tenyerébe csapni. Érdekelt volna a farkas véleménye erről. – Nagyon különös, ugyanakkor nagyon kedves is. Feltétlen élni fogok vele, ha egyszer Caingorn környékére sodor a sors.
Érdeklődve hallgattam a Vesemir és a Kaer Morhen körüli meséket. Ingert éreztem élcelődni egyet a vén farkas és a Kaer Morhen kora közti párhuzamon, de végül lemondtam róla. A régi bűnökre szánt új gyógyszer nem kíván új haragokat szítani egy kis jókedvért cserébe sem. Csak legyintettem.
- Borítsunk rá fátylat. És bár igazat kell adnom Montbel mesternek az észrevételével kapcsolatban, meg kell jegyeznem, hogy sokat változott ez a vén Kontinens, jóuram. Régen lehet, hogy nem lett volna két kurafinak mersze magányos vajákra támadni, ma már… - vállat vontam – Ahogy mondja, megérdemelnék a sorsuk.
Egy kósza pillanatra ráncba szaladtak a vonásaim.
- Ő az, ő az! Az a kurafi! Tán csak nem baj, ha a farkasok vadászterületére tévedtem prédáért? – nem feltételeztem erről a hirtelen összeverbuvált társaságról, hogy ilyesféle presztízst tudnának magukénak, ugyanakkor tény és való, hogy a farkasok a legbüszkébbek a hat iskola diákjai közül. De egy pillanat töredékéig mégis így hangzott. Elvigyorodtam – A humor kedvéért egy olyan kövér szütyőt kértem tőle, amilyen ő maga. Meglehet, hogy megpróbál majd átverni, de a tény, hogy két fivérrel is összehozott a sors, jót eszünk és jót iszunk, rögtön feledteti a tallér hiányát. – a felajánlásra azonban éhesen felcsillantak a szemeim - … De ki vagyok én, hogy ingyen tallért elutasítsak?
Tőlem szokatlan profizmussal mélyedtem bele a farkas leírásába. Volt átfedés az én bestiám és az övé közt, de nem teljes az egyezés. Hm. Mekkora az esélye annak, hogy egy ilyen kicsi községben kettő különböző bestiát is jelentsenek? És akkor még a griff meséjét nem is hallottuk.
- Egy micsoda? – meg sem próbáltam letagadni, hogy Montbel megbízása nem hogy meglep, de egyenesen megrökönyít – Tudom, hogy a rémült pórnép azért szeret túlozni, de ez… Ez valami, ami még az ő képzeletüknek is sok. – körbekínáltam a kenyeret és a kakukkfüvet – Ragaszkodok hozzá.
A sülő hús illata, és az erős alkohol aromája mardosta a gyomrom az éhség felé, úgyhogy amint a falubéli asszony késznek nyilvánította a vadhúst, tőrt vettem elő, és bőséges porciókat szelve mindenkinek jutott mit ennie. Alig kezdtünk neki, máris eszembe jutott valami.
- Mh! – tele volt a szám, így értelme nem lett volna beszélni, csak mélyre túrtam a táskámban, miután az utolsó csepp zsírt is lenyaltam az ujjamról, majd a farkas felé mutattam két sűrű, zöld folyadékkal teli flaskát* – Kettő van készen, és van berbekán gyümölcsöm még egyhez, ha van alkoholod és vized. Az egyiket odaadom szívesen – nyújtottam felé, hadd vegye el, addig oda sem figyeltem, hogy Gabriel miért állt fel, csak amikor visszaült a tábortűz mellé, szakadt fel a tüdőmből egy testes nevetés.
- Sangreal van nálad? Az anyád úristenit! – elvettem az üveget, hogy beleszagoljak, majd elismerőn hümmentve bele is kortyoltam, mielőtt továbbadtam volna. – Uraim, bármi is az, ami ellen három vajákor béreltek fel a lodiak, a jó Melitele anyácska legyen hozzá irgalmas, mert mi nem leszünk! Egészségünkre!

*A Witcher 3 információit vettem canonnak.


P.S.:764 szóMood: Bad Guy

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

Nem hagytam öreges gondolataimat a múlt ködébe veszni, kemény instrángra fogva őket tartottam magam a jelenben. Bármennyire kedveltem is Sergeyt és bármennyire nagyszerű ember és útitárs is volt azokban a régmúlt napokban, most az új ismerősökre kellett fókuszálnom. Mert volt is mire. Gabriel Montbel egy eleven legenda volt, csak Vesemirhez meg lassan ugye már Geralthoz mérhető személyiség a vajákok között, Karméle pedig egy ifjú, tüzes és mi tagadás igen szemrevaló macska. Nem illik akár csak gondolatban is itt hagyni a társaságot. A délvidéki cica szavaira önkéntelenül elvigyorodtam az én koromban már bizony gyakorta fájós ízületeimre gondolva, hiába a szabadtéri táborozások sokasága évszázad alatt még a vaják testét is kikezdi lassacskán.
- És senki nem is vonta kétségbe a képességeidet Karméle - feleltem tisztelettel. - Az ifjúságnak is vannak határozott előnyei - tapintottam meg önkéntelenül a derekamat. - Mire kiérdemeljük a medálunkat, bármelyik iskolában is tesszük azt, az adottságainkat kellően megcsiszolták az úthoz. Egyetértek veled, bár nem hallottam mostanság vándorló griffről, de ezek a hírek nehezen terjednek, a parasztoknak egyik vaják olyan, mint a másik, nem nagyon tudnak különbséget tenni köztünk, meg hát amúgy is nagy ez a kontinens. Semmi se zárja ki, hogy bajtárs várja haza Montbel uramat. Kedves Öntől a dicsérő szó, de aligha hinném, hogy a farkasok annyival többet tudtak volna tenni bármely más iskolához képest, egyszerűen csak Kaer Morhen volt az első fészek - vontam meg a vállamat.
Karméle szavainak élét kiéreztem a szavaiból, nem volt titok előttem sem klánjaink története, de ezzel sosem foglalkoztam különösebben. Inkább a következő fojtólidérc számított mindig is, mint az, amit az útszélen hagytak rég sírjaikban porladó eleink. Szavaira bólintottam hát határozottan.
- Régi bűnök, rég elfeledett lapok a történelmünk könyvében - feleltem. - Ha az oldalon megszáradt a tinta, azt már hiába javítgatnánk, jobb újat kezdeni. Nem mellesleg, nem is mi írtuk azokat az oldalakat - legyintettem, részemről ezen a jelentéktelen intermezzon túl is lépve.
Gabriel felvetésére felé fordultam és mosolyogva bólintottam, majd nagyot kortyoltam az éppen nálam járó pálinkából, mielőtt feleltem.
- Már nincs annyi farkas, hogy a régi címeket és tisztségeket tarthassuk, de valóban, ha valaki a vívómester lehet Kaerben, az csak Vesemir - ismertem el. - Egy gyakorló küzdelemről olyan legendák között, mint Önök, valóban legendák születhetnének. Noha magam is értek valamicskét a fegyverekhez, ha még meglennének az ilyen régi hagyományok azt hiszem joggal mondhatnám magam a Szükség Mesterének, de azt hiszem csak a harc megtekintéséből is rengeteget tanulnék - bólintottam mintegy megerősítésként újra, tisztelettel.
A Szükség Mestere mára már szinte szándékos archaizálásnak számított említés szintjén is, a legkorábban kiveszett cím volt a vaják oktatók közül, eredetileg, régen, a nem karddal, hanem egyéb fegyverekkel való vívást oktatta a tanítványoknak. Nagyon hamar felhagytak a használatával, a legtöbbünk szívesebben szentelte magát teljes mértékben a kardnak, nagyon ritkán fordult elő a gyakorlatban, hogy egy vaják kénytelen legyen egy földön heverő egyéb fegyvert felkapni, ezért hamar feleslegesnek találták, én szinte csodabogárnak számítok széles körű fegyverismeretemmel. Ha ugyanannyi időt szánnék az alkimiai és mágikus ismereteim fejlesztéséra, mint egy átlagos vaják, akkor érződne is a hiány kardforgató képességeimen. De én inkább a kevésbé profán módszerekben vagyok gyenge, a vas még sosem hagyott cserben.
Gabriel barátságos invitálása engem kevésbé lepett meg, mint Karmélét, hiába a macska titokzatos lény, legendák szólnak a rejtett igazságokhoz fűződő kapcsolatáról. A griff sosem bánta, ha az égen szárnyalva szemügyre veszik. Enyhén meghajtottam magam a felajánlására.
- Megtisztelő Montbel mester - feleltem. - Noha a tél elmúltával általában inkább melegebb vidékek felé veszem az utamat, de egyszer mindenképpen élek a lehetőséggel és Kovir felé irányítom Skorpió orrát. Megjegyezném a farkasodú sem zárja már kapuit igen rég óta. Kedves ismerőseinket is vendégül látjuk az utóbbi időben és nem tagadjuk meg a vendégszeretetet utat járó társainktól sem, függetlenül a medáljuk formájától, ezt viszonylag biztosan mondhatom - fojtottam el egy mosolyt. Szent ég, mennyit tudna anekdotázni Vesemir, ha egy jobb sorsra érdemes vaják betéved hozzánk...
Karméle éles visszakérdezésére megráztam a fejemet a beszélgetés előre haladtával.
- Ugyanmár. Régen nincs annyi vaják sehol, hogy hagyományos vadászterületekről beszélhessünk - legyintettem. - Kaedwen észak legnagyobb országa, nem tudja territóriumának vallani mindössze hat vaják, főleg, hogy mi is gyakorta elkalandozunk innen. Én magam szinte minden évben megfordulok Cidarisban, szeretem azt a vidéket, pedig ha jól emlékszem a régi térképekre elég messze túl van a hagyományos farkas-területeken. Mindössze figyelmeztetni akaratalak, hogy ne érjen meglepetés - tártam szét a karjaim röviden. Furcsa. Felettébb ellenséges, támadó olykor, mindennek mögöttes értelmet tanúsít. Vajon mégsem temette el annyira a klánjaink közötti régi dolgokat vagy egyszerűen csak ilyen a természete, netán ez a macskák nevelési módszere? Mindegy, különös, de megszokjuk. - Nem ingyen munkáért mondtam, hanem részesedés a feladatból, amelyben részt veszel. Így tisztességes - válaszoltam egyszerűen.
Ahogy előkerült az immár átsült étel én nem haboztam elfogadni Karméle felajánlását és a tőlem megszokott módon, katona módra ettem, vagyis a lehető leghamarabb befaltam az emberes hússzeletet. Tény, ritkán mozgok nemesi udvarokban, nem kenyerem a nilfgaardi etikett, de hát vándor vajáktól talán nem is nagy elvárás. Ugyanakkor az információink összevetése meglehetősen furcsa összképet mutatott. Ez alkalommal egyetértettem Karmélével teljes mértékben, aminek hangot is adtam.
- Hasonlóképpen vélekedünk. A te és az én prédám között csak méretbeli eltérés van igazán, de a félelem könnyedén felnagyítja az ellenséget egy rémült paraszt szemében, netán az alkohol. De Montbel uram kísértet lova... - ráztam a fejemet. - Sosem hallottam, hogy túlvilági szellem ló vagy egyéb hátas alakját öltse magára, semmiképpen sem lehet ugyanaz az összes. Elvileg... Mindenesetre kíváncsivá tesz, az biztos. Megnézném a helybeli temetőt, az enyém leírása eléggé hajaz alsóbbrendű vámpírra, és ha kísértetről van szó, annak se rossz kötődési pont, de ha volna jobb ötlete valakinek én szívesen fogadom a tanácsokat - néztem útitársaimra. - És ezt is megköszönöm - vettem át Karmélétől a berbekán gyümölcsöt szükség esetére.
Na ekkor került elő Gabriel uram nyeregtáskájából a butykos, benne a híres Sangreallal, amit éltem száz esztendeje alatt, bizony még én sem kóstoltam. Elismerően csettintettem a nyelvemmel.
- Ez bizony nem akármi Montbel uram, ha földi halandónak alkalma adódik megkóstolni az ilyesmit, arra bizony aligha mondhat nemet. Ön igazi úriember, hálásan köszönjük - ezzel átvettem az italt Karmélétől kis tósztja után, majd magam is belekóstoltam a fenséges nedűbe.
- A fegyvertársi barátságra! - csatlakoztam és én is továbbadtam a butykost.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Karméle, Eskel & Gabriel@

- Nocsak, egy mantikórral? Nem is tudom hány tél telt már el azóta, hogy volt szerencsém ahhoz, hogy az utam keresztezte egy mantikórét. S ahogy Eskel úr mondja, az ifjúságnak is megvannak az előnyei.- bajsza alatt elmosolyodott Eskel deréktapogatására.- Kegyed ellen sokan csak a tapasztalatukra hagyatkozva győzhetnének, egy macska gyors és cseles, és ne féljen kedves Karméle, biztosra veszem, hogy kegyedről is fognak énekek szólni, és azért jobb ha tudja, a balladák mindig túloznak. Levadászok egy baziliszkuszt és holnapra már arról énekelnek, hogy egy sárkány volt, holnapután pedig a sárkányok királya, ha létezik olyan teremtmény, de ha nem, nos, a dalok akkor is arról fognak szólni. A macskáról ki úgy játszik a szörnyekkel, mintha csak egerek lennének.- halvány és barátságos mosoly jelent meg az ajkán.- Köszönöm a kedves szavakat, és az ifjú Eskel úrnak is. Remélem tényleg úgy lesz, hogy várnak otthon, és nem csak az egerek a sarokban lesznek a társaságom. Ebben igaza van ifjú Eskel úr, a parasztoknak egyik vaják mint a másik, de bármerre is járjunk, ha vajákot említenek, mindenki a farkasokra gondol, nem csak mert az elsők voltak, hanem a tagjaik miatt is híresek. Hallottam én is Ríviai Geralt történeteit, és ha csak a fele igaz, akkor nem csoda, hogy tényleg mindenki a farkasokat említi meg elsőnek, ha vajákokról van szó.- elcsendesedett, és inkább figyelte a két ifjú közt kialakuló rövid párbeszédet. Minden vaják iskolában ismerték a történeteket, a macskák és a farkasok közti ellentétet.
- Ahogy ifjú Eskel úr mondja. Kár már azon rágódni, amit leírtak, fel kell venni a tollat és jobb történeteket vetni az oldalakra. A múlt már nem számít, a jövő titok, a jelen pedig ajándék, ne befolyásolja egyik se a másikat.- nem felelősek azért, amit mások követtek el, egy fiút ne az alapján ítéljenek meg, hogy mit követett el az apja, ne legyen a neve a billogja.
- Ugyan, ismét túlzásokba esik ifjú Eskel úr, nem hiszem, hogy legenda lennék. Páran ugyan emlékeznek ennek a vén vajáknak a nevére, de halálom után ki fog kopni, és nem leszek egyéb, csak egy apró kis lábjegyzet a Sors könyvében. De ahogy ismerem Vesemirt, talán már csak a korunk miatt is azon versengenénk, hogy ki dől ki előbb a vodkától.- egy széles félmosoly bújt meg a szakállában, már amennyire egy félmosoly lehetett széles.- Rég hallottam ezt a titulust, nálunk is csupán egy valaki volt, akit ezzel illettek, és bár én se csak a kardokhoz értek, de nem nevezném magam annak. Kérem, ifjú Eskel, tiszteljen meg, és vessen erre egy pillantást és mondja el a véleményét.- lecsatolta az oldaláról a korbácsát és Eskel felé nyújtotta.
- És mégis, én megtettem. Nem zárjuk be a kapuinkat egy fivérünk és nővérünk előtt se, legalábbis még nem szolgálnak rá, addig jut hely mindenkinek, aki a tűzünknél akar megmelegedni. Legyen az egy magányos farkas, vagy egy kóbor macska.- oda lenne a becsülete, ha egy rászoruló előtt csapná be az ajtót, nem lenne képes úgy tükörbe nézni, hogy ne akarja leköpni azt az arcot, ami visszanéz.- De ne felejtsák el a csuklyát, hiszen tudják, felénk onnan lehet tudni, hogy nyár van, melegebb az eső.- utalt itt arra az aprócska tényre, hogy gyakoriak arra az esők, néhányan viccesen meg is szokták jegyezni, hogy arrafelé nem barnulnak, hanem az a rozsda.- Akkor én is élek majd a felajánlással, talán hamarább, mint gondolnánk.- aprót biccentett, ezzel fejezve ki a háláját.
- Azt hiszem, hogy az lehet ennek az oka, hogy létszámunk már oly kevés, és sokan csak mesének hisznek minket, akikkel a kis szörnyeket ijesztgetik a nagyok, hogy ha nem eszik meg az elkapott parasztot, mielőtt kihűl, akkor este az ágyuk alatt leszünk. S mégis, könnyedén meglepődnek, amikor kiderül, hogy ha mesék is vagyunk, akkor bizony a rosszabbik fajtából.- bár ha teheti, nem olt ki életet, helyette inkább megpróbálja szavakkal meggyőzni az illetőket, ha azok mégse használnának, hát akkor talán pár vágás elég lesz, csak végső esetben venné el az életüket.
Ehhez a témához nem nagyon tud hozzászólni, a jelek szerint Gabrielt más bízta meg a munkával, és a prédája is teljesen más volt. De ez nem zárta ki azt, hogy talán mégis egy és ugyan az volt a munka.
- Amondó vagyok, hogy egyformán kell elosztani a jutalmat. Így lenne igazságos. S ismét igazat kell adnom kegyednek, ifjú Karméle, a társaság feledteti az esetleges anyagi kárt, pontosabban az anyagiak hiányát.- főleg mert nem is volt rá szüksége annyira, legalábbis Gabrielnek nem, elég régóta koptatta már az utat ahhoz, hogy legyen megtakarítása.
- Engem is meglepett a leírása, de hallottam már olyanról, hogy egy ló, akivel kegyetlenül bánt a gazdája, visszatért, hogy megkeserítse az életét, egészen addig, még a gazda bocsánatot nem nyer valahogy. De talán tényleg csak túlzás az egész, arról én se hallottam még, amit elmondtam.- reméli, hogy tényleg csak költői túlzás volt, semmi egyéb.
- Egy hölgynek pedig nem mondunk nemet.- elfogadta a felkínált kenyeret, és elővette a saját „részét”, amivel talán még jobb kedvre derítheti a testvéreit.
- Nos, igen, sikerült szert tennem rá. Egy árverésen vettem… nem volt éppen legális a rendezvény, de azt hiszem, hogy megérte azt a kis kockázatot egy eféle ital, amire a legjobb alkimisták is büszkék lennének.- nem létezett jobb bor, legalábbis úgy tartották, és talán igaz is, mert még Gabriel se ízlelt finomabbat.- Majd pont a testvéreimtől fogom sajnálni? S azoktól, akik gondoskodtak a vacsoránkról? Úgy illik, hogy a többiek is kapjanak belőle.- egy pillanatra így mindenki úgy érezheti magát, mintha Anna Henrietta lenne, vagyis valaki, aki az Ő helyében volt, többnek, mint amik. Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett cserébe a vendéglátásért, a kedvességért, amiben részesítették.
- Ahogy kegyed is mondja Karméle, és ahogy ifjú Eskel is. Izgalmas, kalandokban és teli erszényekben gazdag útra.- kortyolt párat, és be kell, hogy ismerje, nem túloztak, tényleg olyan jó volt, mint mondták, talán még jobb.


Jegyzet:960Zene: "Zenecím"

Eskel, Gabriel & Karméle @

Amikor barokkos körmondatokban beszélő barátom kiragadta meglehetősen tarka találkozásaim egyvelegéből a mantikór szót, csak szerényen bólogattam. Tisztában voltam vele, hogy milyen ritka is ez a találkozás, tán nem volnék egyedül sem, ha azt feltételeztem volna, hogy a mantikórok, és velük együtt az iskolájuk teljesen kihalt erről a vén Kontinensről.
- Volt szerencsém Velenben összefutni egyel. Meg egy farkassal. Úgy alakult, hogy épp ugyanazt a lesit néztük ki mind a hárman, de ahelyett, hogy összecivakodtunk volna rajta, úgy döntöttünk, hogy a miénkhez hasonló csapatként állunk ki Gors Velen lesije ellen. Gondolom, nem kell megindokolnom, hogy miért ez volt a legjobb döntés, amit valaha hozhattunk. A lesik veszélyes kurafik, ha egyedül van a vaják. De hárman együtt gyerekjáték volt. Hiányoznak a lányok – sóhajtottam ábrándosan – Mert hogy lányok voltak.  
Bár senki nem kérte, de mindenki kapta ezt a mesét a batyujába. Nem igazán tudtam szellemi közösséget vállalni a fájó ízületekkel és a rozsdás csontokkal, de erről bölcsen hallgattam. Ami késik, az majd utolér engem is.
- Hát ne is! Aki valaha abba a hibába esett, hogy alábecsülte a képességeimet, csak mert fiatal vagyok, vagy nő, netán mindkettő, már rég alulról szagolja az ibolyát!
Bár mélyebben nem szívesen mentem volna bele a mesébe. Ugyanis az érintett nem bestia volt, hanem nagyon is hús-vér kurafi. Magyarázkodni azonban a legkevésbé sem szerettem volna hasonszőrűek előtt.
Magam is őszintén reméltem, hogy ha Gabriel mester hazatér télire, kellemes meglepetésben lesz része. Én magam még nem döntöttem el, mi legyen. Idén először érzem úgy, hogy ha haza is térnék Kerack-ba telelni, nem várna ott senki és semmi. Lehet, érdemes volna fontolóra vennem a mesterek meghívásait? Vagy ez a macska úgyse fázik, legyen hát az Úton Tél Haván is?
Van egy olyan zsigeri megérzésem, hogy ha szóval nem is mondják ki, a farkas és a griff is úgy érzi, ellentéteset mondok azzal, mint amit gondolok. Sosem bántam különösebben, ha kilógtam az emberek sorából, ez valami olyasmi, amivel minden vaják megküzd. De amikor a vaják a vajákok közt érzi magát kakukktojásnak, ráadásul nem az első alkalommal, az jobban húsba vág. Melankóliáról szó sem volt, inkább apátiát éreztem a félreértések kapcsán. Talán nem véletlen, hogy vajákok sosem kerülnek egy tűz közé.
- Megnyugvással tölt el, hogy mindketten így gondolják, uraim. A magunkfajtát pedig épp azért fizetik, hogy előre irányba törtessen. Az arról való elmélkedést és gondolkodást, ami a múltban történt, talán jobb is, ha a nagyvárosi akadémikusoknak hagyjuk.
Érdeklődés csillant a szememben, ahogy végre valami olyasmi téma felé sodródtunk, amihez úgy tűnik, valamelyest konyítottam. Nem túlságosan, de ha úgy tetszik, ez tisztán szakzsargon volt.
- Bármikor elfogadok egy barátságos kihívást bármelyikőjük ellen, uraim! Lexikális tudás szintjén nekem is megtanították ezt a kifejezést, de gyakorolni még sosem gyakoroltam. Különben is, minek? Én amondó vagyok, hogy a vaják az vaják. Ha törött seprűnyél, vagy hordódonga akad is a kezébe, mert épp nem fér a kardjaihoz, azzal is bárkinek ellátja a baját.
Úgy tűnik, rajtam kívül nem igazán lepett meg senkit Gabriel mester invitálása. Még Eskel is rákontrázott, hogy bármikor szívesen lát bennünket Kaer Morhenben… Szégyelltem magam, amiért nem voltam biztos a dolgomban, de élek a gyanúperrel, hogy Felina kikaparná a szemem a helyéről, ha idegeneket hívnék meg az Alomba. Már ha egyszer úgy dönt, hogy tényleg hazatér…
- Szeretném azt mondani, hogy én is szívesen látlak benneteket minálunk, és bár a mestereim már nem élnek, hogy ellenkezzenek, a testvéreim vendégszeretetében közel sem vagyok ilyen biztos. Főleg nem a nővéremében, Felináéban. Mindazonáltal én ismerem jó Gabriel uram viszontagságos vidékeit, és a farkasok büszke, havas erődjét is, majd bezörgetek, ha úgy hozza Fortuna.
Megint ez a különös érzés, olyan, mintha bújócskáznánk, és én volnék a hunyó.
- Akkor megnyugodtam. Én már egy olyan érában születtem, és kezdtem vadászni, amikor már nem lehetett hagyományos vadászterületekről beszélni, de ki tudja, ezt más is így gondolja-e. Jobb biztosra menni. Inkább rákérdezek, mint hogy félreértés szülessen belőle.
Huncut fény csillant a szememben, ahogy a farkas átlátott a turpisságomon, pajkos mosollyal díjaztam.
- A~ah, lebuktam. – a griff felé fordítottam a tekintetem. Olyan nemesien, magasztosan viselkedik. Kenterbe veri még a farkasok büszkeségét is. Mi macskák, hát ha valamit nem szeretünk pedig, az az osztozkodás – Alighanem úgy a legigazságosabb. Legyen így!
Jobbomat Eskel felé nyújtottam, a balomat pedig, keresztbe vetve a jobbomon, Gabriel felé, hogy mindenkinek jusson valami kézfogásra alkalmas jobb-féle kéz.
Úgy tűnhetett, hogy mióta egy tábortűzön osztozunk, mindennel ellentétes a véleményünk Eskellel, így aztán meglepő, egyszer s mind frissítő fordulat volt, hogy a griff nagymester prédája ennyire kilóg a képből.
- Nem lehetetlen, nem is azt mondtam. De kétségkívül azt a hatást kelti, hogy minimum két különböző lényről beszélünk. Már ha tényként kezeljük, hogy az én prédám, és Eskel mester prédája kísértetiesen hasonlít egymásra. A legjobb, amit tehetünk, az valóban az, hogy meglátogatjuk a helyi cintermet. Pirkadatig azonban van még pár óra, most együnk!
Most, hogy minden egybegyűlt és összeforrt, kakukkfüves vadhús, rozskenyér, pálinka, és sangreal, nem volt más dolgunk, mint mindet elfogyasztani. Hátha a farkas se neheztel majd úgy rám, ha látja, hogy megosztom vele a készleteimet.
- Köszönjük a jóltartást, Gabriel uram. – mindenki azzal imitált koccintást, amivel tudott. Butykosokkal és palackokkal. Jó társaságban tényleg repül az idő, nem hazudtak a filozófusok. A vadhús meglepő tempóban fogyott, a rozskenyér karéjonként tűnt el, a butykosok pedig percről percre könnyebbek lettek. Életben tartottam volna a tüzet, ha lassan nem virradt volna meg.



P.S.:880 szóMood: Wine Wars

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

- A trubadúrok már csak ilyenek Montbel uram, elvégre túl kell licitálniuk egymás történeteit, hogy az övékre dobjon a jó nép pénzérméket - nevettem vidáman, majd bólintottam Karmélére tett jövendölésére. - Igaz, ami igaz, kétlem, hogy kihagynák a lehetőséget az efféle rímfaragók megénekelni egy szép hölgy küzdelmét a gonosszal meg a szörnyekkel. Mondom ezt úgy: a baráti körömben akad több is az efféle lanttal járó alakokból. Az övék egy ilyen szakma - szelídült vigyorrá a nevetés arcomon.
Karméle szavaira viszont érdeklődően kaptam fel a fejemet. A Mantikór, hogy nő lenne, abban nem volt meglepetés, Zerrikaniában mégis mi lenne? Az egy matriarchátus, viszont volt egy farkas is. Nagy kő esett le a szívemről, eszerint összefutott kis húgommal.
- Tehát találkoztál Wilkinával - fordultam felé. - Más farkaslány nincs. Örülök a hírnek, tavaly nem ért haza télre, aggódtunk érte. A lesi pedig sosem egyszerű szörnyszülött, nagyszerű képességek kellenek ellene, de ennek nyilván nem szenvedtétek hiányát - bólintottam tisztelettel.
Gabriel szavaira elutasítóan intettem a kezemmel és ellent mondtam a bölcs öreg griffnek ez alkalommal, igaz azért a kellő tiszteletről nem feledkezve meg.
- Geralt valóban egy eleven legenda, de azért nincs ezzel egyedül jó testvérem - válaszoltam. - Nagyon kétlem, hogy olyan nagyon hamar koptatná el az idő vasfoga kegyelmed nevét, elvégre a mai napig tanulunk az elmúlt idők legendás vajákjairól, márpedig ezen legendák közé joggal besorolható Ön is, legalább félszáz történetet tudok felsorolni ami az Öreg Griffről szól akár most is. Az ilyen hír nem fakul meg napok alatt. Inkább századokban mérhető.
A farkas-macska ellentét kapcsán nem akartam több megjegyzést tenni, jobb azt hagyni békében a sírjában nyugodni. Nekem nem fáj eleink vitája, az biztos, minden ami minket meghatároz, az saját tetteink, amiket a jelenben teszünk. Én nem fogok századokon átívelő vendetták katonája lenni, az már hétszentség. Karméle büszke szavaira vidáman biccentettem.
- Miért is ne? Ha letudjuk ezt a különös ügyet, állok elébe bármilyen gyakorlásnak - feleltem, majd kézbe vettem a Gabriel által nekem nyújtott bőrkorbácsot, amit gondosan megvizsgáltam. - Egyértelműen rendelésre készült darab, az alapja az úgy nevezett koviri korbács lehet, ami a nilfgaardi pusztító korbács továbbfejlesztése. Annak a kilenc kötegébe még éles kagylóhéjakat vagy köveket fűztek, inkább kínzóeszköz volt, mint valódi harcra tervezett eszköz, csontig tépheti a húst. A koviri ennek továbbfejlesztése, ahol visszahajló vashegyekre cserélték ezt, egységesebb és jobb súlyeloszlása okán hatékonyabb a harcban való használatban is. Ez a fegyver külön rendelésre, szörnyek vadászatára készült darab. Acél helyett ezüstkampókat kapott a súlyeloszlása mégis tökéletes, nyilván a kampókban van némi ólommag, a nemesfémek ehhez túl könnyűek. A bőr maga baziliszkusznak tűnik első pillantásra, de valójában utólagos festés műve, ez kukorixról származik, ami érthető, bár a baziliszkuszé tartósabb, ha lábbeliről van szó, a kukorixé nehezebb, ami jól jön a fegyver ütőerejének. Legalább kétszer esett át javításon, a kilenc összecsavart szíjból kettő későbbi betoldás, méghozzá két külön alkalommal. Egyértelműen más korú szörnyetegek bőre, mindkettő jóval fiatalabb volt az eredeti szörnymadárnál. A fegyver több mint harminc esztendős feltehetőleg, linger tölgy a markolata, ez a növény Dol Blathanna és Brokilon erdőségeit leszámítva már kiveszett északon, Nilfgaardban pedig soha nem is nőtt. Remek fegyver. Így első ránézésre ennyit tudok mondani Montbel uram - nyújtottam vissza az eszközt, kíváncsian várva tévedtem-e valamiben.
Karméle szabadkozni kezdett közben a kölcsönös meghívások kapcsán, amire őszintén szívből elnevettem magamat és abszolúte barátságos hangnemben válaszoltam neki, ne érezze magát kínosan a nagy vendégbarátságok közepette.
- Ahány ház, annyi szokás Karméle. Jómagam is csak fedelet, ételt, italt, ágyat tudok felajánlani, a testvéreimért nem tudok felelősséget vállalni - kuncogtam. - Na jó, a legtöbbjükért igen, de Lambert öcsém egy másik kategória. Mondjuk úgy igencsak rendben van az a bizonyos túltengő hormonháztartása, ha egy magadfajta, lábujjától haja végéig igencsak szemre való nőt lát. Na az ő stílusáért még Vesemir sem merne felelősséget vállalni. Ahogy a kellő tiszteletéért sem - néztem most Gabriel felé.
A lányhoz hasonlóan magam is kereszteztem a karjaimat és elfogadtam a közös parolát. Én ezt az egészet egy jó ideje már nem kifejezetten pénzért csinálom, van elég megtakarításom a törpe bankokban, persze azért sosem jön rosszul a költő pénz, de ha most szögre akasztanám az ezüst kardot, akkor is elélnék az ágyig és párnáig kényelmesen, de ugyan minek? Egyedül az esőt nézve? Értelmetlen. A vajákok nem ágyban halnak meg békésen.
Lassan eljött a hajnal és miután a helyiek útba igazítottak minket a helyi kurgánok halmai felé lóra kapva megindult a triónk. Bármi szörnyeteg is kísértse Lodot, annak a szénája nem áll túl jól. Rövid lovaglás után elértünk a temetőbe vezető útra, amely előtt két katona posztolt. Egyikük, egy nagy bajuszú, sovány veterán megálljt intett felénk, így hát hozzá léptettünk.
- A kasztellán úr parancsára az út a különös események kivizsgálásáig le vagyon zárva... - dörmögte. - Tovább menni csak engedéllyel.
- Értem. De minket szerződtettek, hogy megoldjuk a különös eseményeket - válaszoltam.
- Hát akkor bizonyára kaptak menlevelet is.
- Nem a kasztellán szerződtetett minket, hanem a lodi sztaroszta.
- Nekem akkor is parancsom van, hogy továbbmenni csak engedéllyel.
- Értem. Ki adhat engedélyt?
- A kasztellán.
- És hol a kastélya?
- Nyugatnak, jó órányi lovaglásra.
- Jól van, beszélünk vele.
- Az meglepne.
- Nem tartózkodik otthon?
- Alighanem.
- Hol találjuk?
- Ott - intett maga mögé a temető elé.
- Értem. Akkor megvárjuk, míg lerója kegyeletét és kijön.
- Hát ha van idejük, táborozzanak csak le.
- Köszönjük, de annyi időt csak nem vesz igénybe. Régen bement már?
- Kinek mi a régen?
- Hát úgy időben mégis...
- Egy hete.
- Egy hete?! - hökkentem meg.
- Annyi.
- Mit tud csinálni egy hétig odabent?
- Fekszik azt hiszem.
- Szentségimádást tart?
- Meghalt.
- Hogy mi?! - rökönyödtem meg.
- Meghalt. Eljött kivizsgálni a parasztok szóbeszédét szörnyekről, ide állíttatott két katonát, hat derék fiúval bement, valami nyestféle megzörgette a bozótot, az meg a szívéhez kapott és meghalt.
- De akkor ti mi az istennyilát csináltok itt?
- Őrködünk.
- De hát az uratok halott!
- A parancsot nem vonták vissza...
- Senki nem megy be?
- Csak akinek van menlevele.
- És az honnan szerezte?
- A kasztellántól, mikor még élt.
- És aki most akar bemenni?
- Beszélnie kell a kasztellánnal.
- Na várj! Az örököse esetleg?
- Elvitte a sárgaság öt éves korában.
- Akkor ki örökli a várát?
- Egyházi föld ez, majd akit a kracewojzi érsek kijelöl.
- Akinek a tiszte tíz esztendeje beöltetlen?
- Az lesz az, látom tájékozott ember az úr!
- De mi be akarunk oda jutni!
- Menlevelet kell kérnie a kasztellántól...
Segélykérően néztem a társaimra. A griffek hírhedetten ügyesek a jelek használatában, Karméle egy gyönyörű nő valamit csak kitalálnak, mert ha rám hagyják, én ezt a kettőt leütöm...

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Eskel, Karméle & Gabriel/cím@

- Úgy van, ahogy mondja, Eskel úr. Ahogy a madarak is túl csicsergik egymást, úgy bizony a trubadúroknak is túl kell mesélni a másikat, vagy nem kapják meg az áhított csengő érméket. Csak néha előfordul, hogy ha nem tudnám kiről is szól a történet, bizony fel se ismerném, annyira megváltoztatták őket.- de hát erre van szüksége az egyszerű népeknek, mesékre, történetekre, hősökre, kikre felnézhetnek, tűz körül hallgathatják, ahogy meg éneklik azokat a csodákat, miket vajákok, vagy fényes páncélú lovagok tettek, valakik, akikre felnézhetnek, és példát vehetnek.- Hatalmas hiba lenne, ha így tennének, a sötét hajú szépség, aki úgy vetette be magát a harcok közepébe, hogy még a férfiak is irigyelték érte, Ő lesz majd a hölgyek és lánykák hőse, követendő példa.- hasonlóvá vált a mosolya, mint Eskel úré volt. Mindenkinek szüksége van egy hősre, legyen az fiú vagy lány, nem igazán számít.
- Ejha, szavamra, bizony tényleg azok, jobban nem is dönthettek volna. Ifjú koromban voltam olyan ostoba, hogy egyedül mentem egyre. Éppen csak elhagytam a fészket, túli önbizalommal, nagyravágyással, és bizony kevesen múlt, hogy nem maradtam ott. Úgy megkergetett, hogy kis túlzással még a hátasomat is lehagytam. Természetesen, amikor elmeséltem a mestereimnek, egy alapos fejmosás, és konyhaszolgálat után már felkészülve tértem vissza, de még így is sikerült pár olyan heget beszereznem, aminek még mai napig megvan a nyoma. Elnézést a kis kitérő miatt, nem az én történetemről volt szó. Ha hiányoznak, hát majd keresse fel őket, de hogy egy mantikór, és még hölgy is, a mai napom csupa meglepetés.- meglepve ugyan, de elismeréssel a szemeiben nézte Karmélere. S mint kiderült, Eskel úr még ismerte is az említett farkas vajákot, ami igazából nem is olyan meglepő, elvégre egy iskolából származnak.
- Egyszer minden férfi megtanulja, hogy ne becsüljön alá egy nőt, legyen az vaják, vagy se, de a találékonyságuk nem ismer határokat. Az említett úr pedig… nos, rossz macska farkát akarta meghúzni.- örül a vén szíve, hogy Karmelé is megoldotta a saját gondját, és megtanította az uraknak, hogy a macskának karmai is vannak.
- Bár jólesnek ezek a szavak, Eskel úr, de azért kissé túlzásokba esik. A végén még azt kell gondolnom, hogy hátsó szándékai vannak, és el akar csábítani. De jó ha tudja, nekem előtte udvarolni kell.- halványan elvigyorodott, majd halk nevetés tört ki belőle.- Csak vicceltem, ne rémüljön meg, nyugodtan hátat fordíthat nekem, a hölgyek társaságát kedvelem.- jobbnak látta, ha ezt letisztázza, egyesek talán tényleg félreértenék a viccét, és hamar elterjedne a híre, hogy bizony elég fura hajlamú vaják járja az utakat, asszonytermészetű.
- Csak azt remélem, hogy az akadémikusok legalább mindenki számára érthetően fogják leírni. Alkalomadtán megtud fájdulni a fejem a sok nyakatekert, hosszú, és talán csak úgy, hasra ütés szerűen kitalált szavak miatt.- persze talán azért írják úgy, ahogy, mert nem egyszerű népek kezébe szánják, de bizony talán évek múlva már máshogy lesz, és akkor hiába a szép szó, hiába minden, ha nem fogják megérteni a fontosságát azoknak, amiket leírtak, hát előfordulhat, hogy könnyen wc papír lesz a jussa azoknak a lapoknak.
- Megtisztelő ajánlat, de attól tartok, hogy túl öreg vagyok én kegyedhez. Féltem a vén csontjaimat, könnyen törhetnek már. De bizony igaza van, kedves Karméle, akár egy fakanállal is nyerhet.- nem teszi hozzá, hogy persze függ az ellenféltől is, képességeitől, és még a létszám is fontos, de nem akar túlontúl kioktató lenni. Inkább Eskel szavaira figyelt, és bizony lenyügözték Gabrielt, elismerően füttyentett. Mást nem is nagyon tehet.
- Szavamra mondom Eskel úr, eddig maga az egyetlen, aki ilyen pontos leírást tudott adni, és ehhez elég volt egyszer kézbe vennie. Le vagyok nyűgözve. Sőt, szinte szégyellem magamat, én nem tudtam volna így elmondani, pedig elméletileg az enyém lenne. Abban is igaza volt, hogy kétszer esett át javításon, legalábbis ez a változata, az eredetiből egyedül a markolat maradt meg, és bizony több mint harminc már, a markolat van már vagy nyolcvan is. De már tudom, hogy kire is fogom ráhagyni.- aki ennyit tud mesélni egy fegyverről, az a személy bizony értékelni is tudja, és bár remélhetőleg soká lesz még az, mire rámarad valakire, de az megnyugtatja, hogy jó kezekbe fog kerülni.
- Ugyan, nem kell szabadkoznia Karméle kedves, ahogy Eskel úr mondta, ahány ház, annyi szokás. Én is csak a magam nevében beszélhetek, de mivel lehet, hogy egyedül vagyok már griff, így azt hiszem, hogy nem kell a fivéreim miatt aggódnom.- mosolygott.- De ha mégis, mivel oktató is vagyok, rangidős, így bizony megint csak az én szavam dönt otthon. S nálunk nem kell tartania attól, hogy egy ifjú vaják szemet vetne kegyedre, hiába van Eskel úrnak igaza, és kegyed tényleg kifejezetten előnyős külsővel lett megáldva, ami még egyes hercegnőket is iriggyé tenne. Abból pedig semmi baj nem származhat, ha biztosra akar menni, jobb az, mint utólag bocsánatot kérni.- bár való igaz, manapság már tényleg nincs úgy nevezett terület, ahhoz már túl kevesen vannak.
Követi a többiek példáját, és szerencsére nem kell a tenyerükbe köpniük a kézfogáshoz.
- Igen, egyet értek, az a legjobb, amit tehetünk, és talán kiderül, hogy nem más, csak egy kellemetlen tréfa az egész, amit az alkohol űzött a helyiekkel.- ha már voltak olyan kedvesek, és mindenki megosztott mindent, a legkevesebb az volt, hogy Gabriel is elfogyasztja a megsült húst, inni a borból és pálinkából, harapni a kenyérből.
Ideje volt hát indulniuk, Gabriel annyira nem ismerte a környéket, részéről természetes volt, hogy Eskel úr lesz az, aki elől megy, és Karmélevel pedig majd követik.
El is értek a temetőhöz, már csak egy kis akadályt kell legyőzniük, de ahogy elnézi ezeket az „akadályokat”, bizony nem lesz olyan egyszerű. Nem egyszer volt már része ilyenekben, de hogy ez ilyen lesz, arra nem számított, még álmaiban se. Az elején még kis elismeréssel nézte a két őrt, hogy ilyen hűségesek a feladatukhoz, de hamar átvette a helyét a meglepődés, amit majd az értetlenkedés, és mikor Eskel megfordult, látva az arckifejezését, talán némi könny is megjelent, hála a visszatartott nevetésnek.
- Khm, biztos por ment a szemembe.- dörzsölte a szemeit, és eltakarta a vigyorát, még baljával gyorsan leírta az Axii jelet.
- Két ilyen tisztességes őrnek kijár egy kis jutalom. Hallják a zenét? Önöknek szól, nosza ragadják meg egymás kezét, és táncoljanak, mink pedig nem is zavarnánk, tovább állunk. Mire pedig a Nap tízet üt, nyugodtan hagyják abba.- s ahogy mondta, a két őr lassúzni kezdett.
- Azt hiszem, hogy mehetünk is tovább. Vár ránk egy feladat.- rámosolygott a társaira, és mikor elhaladt a táncolok mellett, két kis erszényt dobott melléjük.
- Kárpótlás, egy kis arany, ha elkopna a csizmájuk a tánc miatt.- bár nem jellemző Gabrielre ez a fajta tréfa, de úgy érezte, hogy van az a fokú ostobaság, ami már megérdemli.


Jegyzet:1095Zene: "Zenecím"

Eskel, Gabriel & Karméle @

Amikor bárdokkal kapcsolatos diskurzusunk végére értünk, valahogy mind egyetértettünk abban, hogy a jó trubadúr urak (és hölgyek) már csak ilyenek. Mi, vajákok, aligha fogunk felhagyni valaha a szörnyvadászattal, a bárdok pedig, mindezt hőstettként megénekelve aligha fognak felhagyni a balladaköltéssel. Ez nem a kígyó meg a farka féle történet, ez, míg vaják koptatja a vén kontinens útjait, sosem ér véget. Érthető, hogy Eskel úgy felkapta a fejét a szavaimra, ha szó esett volna valamelyik macska testvéremről a tűz körül – mint ahogy nem – én is egy szempillantás alatt az izgalom tüneteit produkáltam volna. Valami azonban nem klappolt, és ez az értetlen, már-már komor grimasz az arcomra is kiült.
- Találkoztam vele. De nem ezen a néven mutatkozott be. Ciri-nek hívták, egész biztos vagyok benne. A mantikórt pedig Jieh-nek. – fordultam egy pillanatra Gabriel felé, majd vissza Eskel mesterhez – Ezüstösen ragyogó, hamuszürke haja, és smaragdlángú szeme van. Egész biztosan nem ismersz ilyet?
Mindenesetre ez nagyon különös. Nem lehetett imposztor, azokat a fintákat és parádokat csak vajákoktól tanulhatta, valahogy mégsem illik az Eskel által felfestett képbe. Vettem egy nagy levegőt.
- Úgy a! Úgy elláttuk a baját, hohó, csak úgy füstölt! Tényleg füstölt, hála a naftalinnak – heherésztem. – Engem óvatosságra neveltek. Szomorú, de a legfontosabb leckét épp a mesterem halála tanította, aki egyedül birkózott meg egy küklopsszal. Alul is maradt. Nem szégyen segítséget kérni, ha volna, aki segédkezet nyújt. Szerintem jól jártunk. Élünk, és még meg is tripláztuk az aranyat.
Izgatott láng lobbant a szememben, hogy legalább Eskel elfogadja a kihívásomat.
- Kifogások, Gabriel mester! Mi mind tudjuk, hogy a vajákok csontja kemény, mint az vas. De Eskel urammal, ha a végére jártunk a lodi rejtélyeknek, szívesen összemérem az acélkardomat.
A jó meccs reményének lángja hirtelen engem is fűteni kezdett. Hisz manapság az, hogy két vaják megmérkőzik egymással még ritkább annál, ha két vaják összeáll egy küldetés erejére. Figyelmesen, bár némiképp – nagyon is – untam azt az ostoros intermezzót, de igyekeztem evésnek álcázni a hirtelen érdektelenségtől rám törő álmosságot. Gabriel mester tréfának szánt, azonban hátrafelé – haha – elsült vicce hallatán olyan hangos hahotázásban törtem ki, hogy kis híján félre is nyeltem.
- Elég, elég! – kacagtam harsányan – Minél tovább magyarázod, annál rosszabbat teszel az ügynek! Amúgy meg, nincs abban semmi szégyen. Én sem vetem meg sem a férfiak, sem a nők társaságát.
Egy pillanatra bársonyos bőr, előbb kék, majd zöld szemek, formás, apró mellek, hullámos szőke, sötét varkocsok, és egyenes ezüstös tincsek keveredtek a képzeletemben. Egy biztos, legközelebbi találkozásunkkor már tudom, mivel fogom cukkolni a griff vajákot. Vállat vontam.
- Engem nem zavarnak az ellenséges, vagy épp vágyakozó pillantások, már régen megszoktam őket. És ha az urakat sem háborítja a testvéreim villogó macskaszeme, és csendes pöffeszkedése a sarokban, akkor engem is egészen nyugodtan meglátogathatnak télidőn Kerack-ban. Annyi az ágyunk, mint a nyű, és mivel olyan sokan se vagyunk, az életből meg az italból is jutna mindenkinek bőséggel.
Kézfogással is megerősítettük egyetértésünket, mely arra vonatkozott, hogy mindenképp a lodi cinteremben kezdjük a hajnalt. Sokat mondjuk nem aludtunk, inkább elpusztítottuk a maradék élelmet és alkoholt, jókat beszélgettünk és sokat nevettünk, mielőtt elszántuk volna magunk a munkára. Bár az éjszakai alvás hiánya bennünket nem is büntet olyan kegyetlenül, mint bármelyik más halandót. Felszereltem azt az én lusta csatakancámat, Złolyt, aztán kissé lemaradva Eskel mögött, Gabriel mellett baktattam. A sírkerthez érkezve leugrottunk lovainkról, mindahányan voltunk. Én hátrább várakoztam, hagytam, hogy a lodi ismeretű, türelmes farkas tárgyaljon az ajtónálló militánsokkal. Az érdeklődés kezdetén még megőriztem érdeklődő, sőt, tettre kész virtusomat, de minél lejjebb csúsztunk e komédia kiszámíthatatla spirálján, annál nehezebben uralkodtam nem csak a mimikámon, de a hangomon is. Szimplán csak a kasztellán szó prüszkölős, elfojtani kívánt, de minden igyekezet ellenére félhangos formát öltött nevetésre ingerel, és míg Gabriel mindezt meg sem próbálja elrejteni, én és a kancám egymást támogatjuk jókedvemben. Karikás hangulatomnak az vetett véget, hogy láttam, Gabriel uram orvosol mindent a jó öreg aaxival, sőt, még meg is táncoltatja kicsit őket.
- Ejnye, Gabriel uram – szidtam meg játékosan – Hát milyen ördögfajzat maga?  Elég lett volna somne-val elaltatni őket jó hosszú időre.
Arról csak csendben értekezek, hogy nekem se hagyott túl sok harapnivalót.
- Nos, menjünk, ha már mehetünk. – a nekropoliszon kívül hagytam a lovam, ahogy beléptünk mind a hárman. Elsőre semmi gyanúsat nem lehetett látni, kócos rendben, különböző állapotban lévő sírhalmok sorakoztak, ferde keresztekkel, félbetört sírtáblákkal, némelyiket teljesen benőtte a gaz, de volt olyan is, amelyet egész patinás rendben tartottak. Némelyiken friss, halott virágok nyögték az illatukat.

P.S.:725 szóMood: Nightingale

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

Érdekes a mi lélektelen fajtánk, mely üres kagylóhéjként cipeli üres testét újabb és újabb szörnyfészkek felé ha a néphitnek hinni lehet, ami már alapvetően meglehetősen ritka dolog. Ehhez képest ha akad némi jóféle itóka a magunk fajta is remekül tud szórakozni és ugratni egymást. Mi következik ebből? Vagy mégsem vagyunk annyira lélektelenek vagy Toussaint bora még lelket is ölt az emberbe. Igazán remek zamata van, úgyhogy még meg sem lepne. Karméle szavaira rosszul leplezett döbbenettel bólintottam egyet kurtán.
- De ismerem - feleltem. - Ő Ciri. Ami miatt meglep, mert nem tért meg télre Kaer Morhen falai közé, ellenben a halálhíre elért hozzánk - egyszerűsítettem a dolgokat, nem vagyok jó trubadúr hogy olyasmiket meséljek, amiket hallottam és talán a felét sem értem. - Nem ez az első, nem is az utolsó eset, hogy hamisan kél halálhíre egy vajáknak, de ez alkalommal nagyon megbízható forrásból érkezett, akiről tudom, hogy nem hazudna. Valamiképpen tévedett a szemtanú. Ami, tekintve hogy tapasztalt boszorkány, meglehetősen furcsa. De örömteli. Köszönöm a híreket - biccentettem. Sok kérdést vet ez fel. Vajon csak ebben tévedett Triss? Vagy Geralt testvér meg az a kiállhatatlan ágyasa is..? Lesz minek utána nézni.
Az öreg Gabriel szavaira nagyobb részben bólogattam, de a kis fricska már némi mosolyra bűvölte vastépte ajkaimat, és fojtott kuncogással feleltem rá.
- Ócska, régi tréfa, de... A kaedweni hegyek magasában őrzi a nyájat a pásztor. Fél évben egyszer jut le, számadás idejében a hegy aljában lévő kis falu fogadójába. Bemegy az atyafi és elkiáltja magát: Ételt, bort meg nőt! A kocsmáros mester megtörll a pultot majd így felel: ételem van, borom van, elvégre fogadó ez, de nő az nincs, mert hát fogadó ez. De ha gondolja kend ott dolgozik az istállóban a nagy bajuszú Stepan. Hát de én nem vagyok olyan - morogja a pásztor, kosztol, iszik, visszamegy a nyájához. Fél év elrepül, újra letér a fogadóba. Ételt, bort meg nőt! Ételem még mindig van, borom még mindig van, nő meg még mindig nincs, feleli a kocsmáros, de ha gondolja az atyafi, a nagy bajuszú Stepan még mindig az istállóban dolgozik. Hát de én nem vagyok olyan - morogja a pásztor, kosztol és visszatér a hegyek közé. Újabb fél esztendő, újabb számadás ideje, megint betér. Ételt, bort meg nőt mos már az istenfáját! Hát étel és bor nem probléma, de nő az nincs - rázza a fejét a kocsmáros. Bár ha gondolja a koma, a nagy bajuszú Stepan... A pásztort bizony már igen nagyon töri a frász, kínlódva így szól: Hát jól van, de ez maradjon ám meg hármunk között. Na az, ami nem fog menni - így a kocsmáros. Hát mert miért nem? - hökken meg a pásztor. Hát tudni fog ugye róla maga, tudni fogok róla én, aztán meg tudni fog róla a Stepan, na meg az az öt faszi, akik lefogják a Stepant, mert hát ő sem olyan - Gabrielre vigyorogtam. - Tartok tőle ide is kéne hasonló esetben az az öt atyafi, úgyhogy nem, nem aggódom.
Biccentéssel köszöntem meg a dicsérő szavakat, amelyek a szaktudásomnak szóltak a pusztító korbács kapcsán, de ez valahol természetes volt a szememben. Fegyveremből élő ember vagyok, a jó szakember pedig ismerje is a szerszámait.
Útra kerekedve pedig hamarosan a holtak utolsó nyughelyének bejárata előtt huzakodtam a két strázsával, akik bár valóban igazán elhivatott és hűséges emberek voltak, de azért tőlem ma este igazán szarhatnának angolnát a reteráton. Koponyacsontjuk épségére határozottan jó hatással volt, hogy a vén griff vette a kezébe a dolgokat és elkezdtek gyakorolni a szüreti bálra. Karméle alig igyekezett elrejteni széles jókedvét, de még én is mosolyogva bólintottam a griff mesternek. Ha kissé kemény megoldás is lett, de belehalni nem fog senki, ellentétben azzal, ha esetleg eb kell vernem a fejüket. Olyanból volt már baleset.
Megnyílt hát előttünk a temető végre, ott pedig alapvetően szépen rendben tartott sírhelyek, egy központi égető hely és a nemesi család mauzóleuma fogadott minket. Azonnal nyomok után vetettük magunkat rutinos vajákokként, átszimatolva a talajt a füvet, a sírokat, a fejfákat, az égetőt, felnyitottuk a mauzóleumot is. Mindhárman veteránok vagyunk, így együtt itt egy kósza svábbogár se kerülhette el a figyelmünket. Az eredményt azt hiszem a kripta előtt állva én foglaltam először össze.
- Ebben a sírkertben az elmúlt legalább egy évben egy kósza ghoul át nem futott. Bármi kísértse is a környéket, nem fléder, sem nem nekrofág - ráztam meg a fejemet, amennyire láttam társaim egyetértően hümmögve bólintottak rá. Nem volt mese, máshonnan kell megfogni az ügyet. A város talán több szerencsét hoz.
Lóra kaptunk, elhaladtunk a hagyományos kaedweni csatakrészegen dülöngélős csűrdöngölőt járó strázsák mellett és a város felé poroszkáltunk halkan osztva meg egymással gondolatainkat. A Lod fölé magasodó dobról lefelé ereszkedve éles szemünk a fogadó előtt kikötött díszes szerszámozású és takarójú nehéz harci mént figyeltek meg. Megállítottam Skorpiót és árnyékot tartva tenyeremmel a szemem fölé szemügyre vettem a jószágot.
- Címeres lótakaró, lovagé - mormoltam. - Vörös. A Lángoló Rózsa lovagja. A címer... levágott sisakos fej lándzsán... ó hogy Melitele szoptasson meg a nagylábujjából, pont téged kellett ideenni a rossebbnek... - fogalmaztam a nem annyira nemes bálok szokványos nyelvezetén, majd Karmélére néztem. - Rejtsd el a medálodat - tanácsoltam. - Úgy tűnik a Lángoló Rózsa is hírét vette a környékbeli problémáknak és szakembert küldött. Ha őszinte akarok lenni, nem is rosszat. Ulrich de Quel-Dhorma. Veterán lovag, magasan képzett szörnyvadász és fanatikus. Az Örök Tüzet szerintem feldugták a végbelébe a lovaggá ütésekor. Mindent meg fog tenni, hogy belénk kössön. A macska vajákok pedig törvényen kívülinek minősülnek Kaedwenben. Régebben elég sok orv- és bérgyilkosság volt a számlájukon, valami 4-5 királlyal ezelőtt lett kimondva a macska medálra a vizsgálat nélküli halálos ítélet. Ma már aligha emlékeznek rá túl sokan, de mérget vehettek rá, hogy Ulrich igen. Ha meglátja azonnal letartóztattat az elöljáróval és hóhért is hamar kerítenek. Próbáljátok nem felvenni az úri modorát, amíg nem adunk rá okot, nem tud belénk kötni egyébbel. És véletlenül se próbálkozzatok az axiival. Fanatikus, az elméje fel sem veszi a befolyásolási próbálkozást. És ne becsüljétek le. Eszes, képzett és aljas - sóhajtottam.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Eskel, Karméle & Gabriel/cím@

Eskel, Gabriel & Karméle @

― Ez az, Gabriel mester, ez az! Úgysem lett volna értelme ellenkezned, legalább jót szórakozunk mindketten, míg összemérjük a kardunkat. És mást. De szigorúan csakis az után, hogy a végére jártunk a lodi bestia ügyének.
Valahogy mégis csak megnyugtatott, hogy Eskel, a másik Farkas a társaságunkban ráismert Cirire a leírásom alapján. Nem tudom, miért. Talán azért, mert így számomra is világossá vált, hogy nem álmodtam a vele való találkozást.
― Ami késik, nem múlik. Amíg tudod, hogy él, van rá kilátás, hogy egyszer csak felbukkan. Azt viszont, hogy merre ment, vagy épp hol lehet most, nem tudom neked megmondani. Sajnálom.
Azért még készségesen visszabiccentettem, mielőtt meghúztam a butykosunkat, mintha csak az segítene. Vajon látom-e még valaha, vagy az Út, ami a vajákok élete és halála, elválaszt bennünket egymástól?
Elébb közepes, majd egyre növekvő érdeklődéssel hallgattam Eskel, állítólag kifejezetten szakállas tréfáját, amihez valahogy valamiért sehogy se volt szerencsém eddig. Mindenki legnagyobb balszerencséjére épp akkor ittam újabbat a Sangreal-ból, amikor a vicc a csattanójához érkezett.
Nem igazán volt választásom. Vagy visszaprüszkölöm a bort, vagy megfulladok.
Előbbi mellett döntöttem.
Persze, mérgezte a hangomat, hogy a kis híján félrenyeltem az alkoholt, de nem változtatott a tényen, hogy harsány hahotázásban törtem ki.
― Nem bírom! ― karikás jókedvemben még a térdem is megcsapkodtam párszor.
Továbbadtam a butykost, hogy más is ihasson, de arra számítottam legutoljára, hogy Gabriel, a griff vaják mester még ezt is meg tudja fejelni.
― Elég már! Megpukkadok a nevetéstől! ― nevettem magam könnyesre a jó griff mester kárára.
Ezt a tábortüzet két derék vaják társaságában míg élek, nem felejtem el.
― Legyen hát, uraim. Ha valaha Kerackba eszi magukat a fene, és kéne valami jó ital, meg egy tűrhető ágy az éjjelre, zörgessenek be a Macskák erődjébe, és hivatkozzanak a nevemre. A tél nagy részét magam is ott töltöm.
Ezek után még átmulattuk az éjszakát különböző mesékkel, faviccekkel, aztán hajnalban elkapartuk a tüzet, majd útnak indultunk.
― Milyen figyelmes. No, essünk neki…
Nem mintha engem különösebben meghatott volna a fejenként egy-egy agysejttel rendelkező darabont sorsa, akik egy már rég elhunyt kastellán parancsára őrködnek még mindig, de azt hiszem, ez volt a humánusabb megoldás.
A kár csak az volt, hogy mindezt hiába intézte el nekünk a jó griff mester.
A ciszteremben ugyanis az ég világon semmi gyanúsra nem akadtunk.
― A legizgalmasabb dolog, ami ebben a temetőben történt jó hosszú ideig, uraim kérem, bizony mi vagyunk. A Szürke Farkasnak igaza van. Máshol kell folytatnunk a keresést.
Ki-ki felpattant a maga lovára, és a közeli domb felé levágva az utat Lod felé igyekeztünk. Menet közben Lod történelméről fecsegtem, ha valamelyik mester esetleg nem ismerte volna legendát a lodi Cregennanról és Lara Dorrenről, ám a regét félbe kellett hagynom, ahogy ráhunyorogtam a fogadó előtt állomásozó, felszerszámolt lóra.
― Az ott nem… ? ― kezdtem bele, de sajnálatos módon, s mindenki nagy bánatára Eskel megerősítette, amitől tartottam ― És gondolom, nincsen ló a gazdája nélkül… Hogy fordulna anyád a másik oldalára a túlvilágon…
Megfogadtam a farkas tanácsát, és elbújtattam a vicsorító macskafejet a kámzsámban és egyéb kendőimben, aztán pedig nekiláttam lebontani a mellvértemet, hogy csak a gyolcsingem legyen rajtam. A vért elemeit, és a fegyvereimet úgy döntöttem, Złoty-n hagyom. A férfiakra pillantottam.
― Egyet se féljenek, uraim. Ha kérdezősködésre kerül sok, olyan előadást kerítek ennek a kurafinak, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy más dolgába üsse azt a görbe orrát.
Kész tervet forgattam a fejemben. Persze, a tény, hogy fegyvertelen és vérttelen leszek, feltételezi, hogy a griff és a farkas védelmére leszek utalva, ha esetleg nézeteltérésre kerülne sor, de úgy hiszem, erre nem lesz szükség. Ha pedig mégis, hát a vaják a kardja nélkül is vaják.


P.S.:603 szóMood: 太陽系デスコ

Karméle, Gabriel & Eskel / cím @

Meg kellett állapítanom egy érdekes dolgot. Karméle a szó általánosan elfogadott értelmében nem volt egy klasszikus szépség. Nem volt benne túl sok a kislány-áémok törékeny hercegnőiből, a tenyerét kardmarkolat törte, a lábai lovaglástól izmosak, a csípője széles, gyerekkora óta meg kellett szoknia az erőteljes felső test megtartását, az arca sem egy kifejezett baba jellegű,jóval erősebbek, természetesebbek a vonása. Ettől függetlenül összességében vonzó nő, de ahogy mondani szokás, semmi különleges. Ám ha nevet, az bizony őt s jelentősebben megszépíti. Mindkettők tréfája elérte a célját a lán esetében én pedig rövid ideig elmerengve néztem az ajkak mögül az önfeledt kacagásban előtűnő kis fogakat. Hmm.. Vajon harapós a cica? Fejemmel körözve roppantottam ki a nyakamat, hogy elűzzem a feladathoz nem illő gondolatokat. No persze sem férfi, sem mutáns mivoltomat nem tagadhattam meg, de elvonatkoztatni azért megtanultam egy évszázad alatt.
Nem mintha túlságosan gyakran fordulnék meg Kerrackban, ahol a macskák fészke elhelyezkedik, de azért egy félmosollyal biccentettem az általános meghívásra. Ha kevés is az esélye, hogy valaha kihasználjam, a mi szakmánkban nem árt az ilyesféle a tarsolyban, ki tudja ki, miért és hol kezd el kergetni minket... A temető ellenben csak csalódást kínált. Ha nagyon akartuk meg tudtuk találni, hogy az egykori kasztellán konkrétan hol esett össze, merre ment a temetési menet, stb, stb, de rendellenes az semmi. Magunk mögött hagytuk hát a gyászos helyet és  helybeli tehetségkutató két legfrissebb versenytáncosát. Gabriel logikájával nem vitatkozhattam, hát inkább magam is megengedtem egy vigyort a helyzet tükrében.
Mondjuk ez a vidám vigyor hamar lefagyott a pofámról, amikor feltűnt a község és a címeres takaróba burkolt csatamén. Szerencsére Karméle azonnal megértette a figyelmeztetést és a jelvényét két formás melle közé rejtette. Az istenek szeretik a hülye vicceket, hogy mindig egy kis darab vasnak van szerencséje... - gondoltam és megálltam a fejrázást. Helyette Gabrielhez fordultam.
- Ó igen, jól ismerem a lovagot - bólintottam. - A jellemrajzáért felelősséget vállalok. Ritka nehéz eset, még a rendje mércéjével nézve is. Viszont minden látszat ellenére nem hülye és el kell ismerjem, meglepően jó szakember. Vette a fáradtságot, hogy tanuljon is a szörnyekről, a barom nagy pallosa mellett ezüsttel vert fejű buzogányt cipel magával, a legtöbb magafélével ellentétben használni is tudja a pajzsát, nem csak egy vekni kenyeret kötöttek az alkarjára. Remek harcos, de nagyon remélem nem sok ifjonc lép a nyomába a Lángoló Rózsában, mert akkor hamar felkopik az állunk. A szokásos. Ingyen dolgozik. De... jól csinálja - húztam el a számat rosszallóan. - Az egyetlen igazi hibája Ulrichnak a forró vére. Nagyon hamar ki lehet hozni a sodrából. Ha úgy érzitek, hogy valami olyasmire kezdene rátapintani, amit nem kötnétek az orrára, akkor tapossatok bele kissé a lelki világába. Amíg dühöng, nem igazán gondolkodik logikusan és lassan tud csak lecsillapodni.
A tanács után megirányoztuk a falut, ahol persze érdeklődést keltett a három fegyveres utazó, főleg mindegyik dupla pengével szerelve, a gyerekek kiáltásaira összefutott a fél település. Nagyobb baj, hogy a lovag is megjelent. A Rózsa bíbor-fekete csatavértjében kellően impozáns látvány volt, ez tény, de az arca sokat rontott neki is a megjelenésén hozzám hasonlóan. Egykoron durván megéghetett, az arca bal oldala fel a koponyatetőig egyetlen brutális heg szinte, tompa, savószín szemeiben csak intelligencia csillogott, jóindulatnak a szikrája sem. Fejét tarkopaszra beretválta, ellenben ajkait hosszú, lelógó bajusz fedte el. A negyvenes évei derekán járhatott, de a mimikai ráncok hamar elmélyültek a képén. Nem egy vidám embert sejtettek a keserű vonások. Kifejezetten gyomorbeteg arcot kölcsönöztek a nagydarab, jó mázsa körüli, nagy csontú férfinak. Hát bátyja, neked se lehetett akkora rothadt nagy kihívás megtartani a szüzességi fogadalmadat... Nyílt undorral meredt ránk, engem pedig felismert, miközben leugrottam a lovamról meg is szólított minket.
- Büdös korcsok! - köpte azonnal ridegen, de érezhető fojtott agresszivitással. - Mit kerestek itt?
- Ulrich de Quel-Dhorma, a Lángoló Rózsa lovagja - biccentettem. - Az Ard-Carraigh-i nagy váruk szentségőre. Hogy mi mennyire örülünk a találkozásnak...
- Eskel, a Szürke Farkas - sziszegte. Bármennyire utált is minket, a neveltetése adta udvariasság győzött. - Az eretnek vajákok Farkas Iskolájának Kaer Morhen- fegyvermestere. Az év elejétől a perjel címet viselem - húzta ki magát büszkén.
Szóval előléptették és most már vagy három tucat ifjú lovag szolgál alatta, akiket pont ilyen fanatikus faszkalappá fog képezni. Csodálatos.
- Gratulálok - feleltem szárazon. - Tudtommal semmilyen törvényt sem sértünk Lodban a látogatásunkkal, úgyhogy csillapodj perjel.
- Lod védelmezését magamra vállaltam a gonosz erőivel szemben! - húzta ki magát. - Itt nincs dolga szentségtelen mutánsoknak. Azt ajánlom, hogy álljatok tovább mihamarabb!
- A helyzet az Ulrich, hogy mi is magunkra vállaltuk a falu védelmét - vontam meg a vállaimat.
- Ti gazemberek vagytok! - szűrte a fogai között a Lángoló Rózsa harcosa. - A legnagyobb baj idején s megkopasztjátok a szegény népet a...
- Ugyan már Ulrich, nem vagy te ennyire hülye - csóváltam a fejemet. - A rendednek tizedet fizet egyház dézsmában a falu. Ha bármelyikünknek elküldi a falu vagyona tizedét havonta, elhiheted, minden díjazás nélkül, lóhalálban jövünk segíteni, ha úgy adódik. De nemez a helyzet. Szóval mielőtt szentté avatjuk a rendedet, inkább osszuk meg egymással amit tudunk.
A lovag összeszűkült szemekkel, gyanakodva bámulta Karméle mellkasát, kutató pillantása a vért alá lógó nyaklánc oldalara vetült. Lassan, ridegen kezdett bele a mondandójába.
- A vén eretnek jelvényét ismerem, jó messze tévedt a Griff a fészkéről - morogta. - De a másik... a fehércseléd... miért rejti a magáét?
Ajvé, egész jó nyomon jár ez a barom és egy véreb kitartásával képes ráharapni bármire. Aztán szájzárat is kap. Megcsóváltam a fejem.
- Mert valójában álruhás hercegnő - feleltem gunyorosan. - Ideje volna féltérden kezet csókolnod neki, ahogy az illem megkívánja.
A lovag szeme idegesen megvillant. Helyes. Hamar ki fog futni a türelméből. Akkor pedg csak a dühével fog foglalkozni.
- Ne szórakozz velem Eskel! Látom a vajákok átkos jeleit. A gonosz szemeket. Látni akarom a medálját, hallani akarom a nevét - kötötte az ebet a karóhoz.
- A medalionra vagy kíváncsi, vagy arra, hogy leoldja a vértet a melle fölül Ulrich? Az a szüzességi fogadalom nehéz dolog, én megértem - csóváltam látszólag vidáman a fejemet, majd bizalmaskodó gesztussal odasúgtam neki: - A rendházatokkal szemben egy utcányira van egy marha nagy bordély. Tudom javasolni. Szüzeknek féláron van az első...
Quel-Dhorma érezhetően az idegszála végére ért velem kapcsolatban, a feje elvörösödött, a halántékán kidagadt a verőér. Fújt mint egy bika, aztán a két társam felé lépett egyet kényszerítve magát a nyugalomra, de ökölbe szorult, remegő keze jól mutatták, nem áll jól az önuralommal.
- Kik vagytok? - meredt rájuk.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Eskel, Karméle & Gabriel/cím@

- Ránézésre azt mondanám, hogy majdhogy egyforma a hosszuk. De a győztest megkérném, hogy csak óvatosan velem. Öreg vagyok már, a térdeim se bírják annyira, a hátamat nem is említem. Úgy ropog, mintha egy csontváz lovagpáncélban járná a táncot.- előfordulhat, hogy kissé túlzott ezzel, de nem volt már olyan, mint hatvan évvel ezelőtt, tudásával fel tudja venni a versenyt a mai fiatalókkal, de gyorsaságban és fizikai erőben már alul marad, még ha egy átlagos ember mindig nem érhet a nyomába.
Ifjú Eskel is mondott egy viccet, ahogy a vén vaják is, és úgy fest, hogy a legjobban a hölgynek nyerte el a tetszését. Nem is csoda, Gabriel is így nevetett, mikor elsőnek meghallotta. Ezért szerette a vicceket, nem volt belőle sértődés, a nevetés nyelvén mindenki értet. Még ha nem is volt egyforma a humorérzékük, egy megfelelő vicc el tudta űzni a sötét fellegeket.
- Ugyan ifjú Karméle, egy kis nevetésbe még senki se halt bele, egyébként is, szokták mondani, hogy a nevetéstől gyógyulunk és a hölgyek szépülnek. Kegyed akkor pedig sokat nevetett már.- nem szalasztja el a lehetőséget, hogy bókoljon a hölgynek, még ha nem is azzal a céllal, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön vele, csupán udvariasság és az igazság, ahogy azt a fejébe verték.
- Ha netalán a télen nem érnék vissza a Griffek fészkébe és arra járok, mindenképpen élek a vendégszeretettel, és a tűz mellé kuporodok én is.- ahol a macskák dorombolva alszanak, talán egy griff is odafér még, hogy vén csontjait átmelengesse. Attól pedig nem tart, hogy a macskák enni akarnának belőle, öreg madárnak már rágós a húsa.
Eltelt az este, és nyakukon volt a hajnal, ideje tenni is valamit, ha már felbérelték hármukat.
- Bár a szaguk alapján, jobb lett volna, ha tánc helyett valami közeli vízhez küldtem volna őket.- nem meglepő, a hozzájuk hasonló legények gyakorta kerülik a fürdés lehetőségét, de igazik is van, hiszen kevés esélye van annak, hogy valaha bálba hívják őket.
Igaza volt a Macskának abban, hogy hármuk voltak a legizgalmasabb dolog a temetőben, és bárcsak mindenhol így lenne. Bárcsak ne kellene oly gyakran hullarablók miatt járkálniuk, vagy dögevő szörnyekre vadászniuk. Ha már sokaknak életükben nem volt nyugtuk, legalább holtjukban ne zargassák őket.
Sajnos a Farkasnak igaza lett, és olyanokba botlottak bele, akikbe nem kellett volna. De sajnos elő szokott fordulni, hogy egy fényes nap után beborul az ég, és eső lesz.
- De azért csak óvatosan Karméle, ne vágjon túl mélyre a nyelvével.- fűzte hozzá még a vajákhölgy szavaihoz a sajátjait. Nem lenne jó, ha nyelvek után a pengék is táncolnának.
- Kevés fenyegetőbb dolog van az erszényünkre, mint a hozzáértő és ingyen dolgozó lovagoknál. De a jó oldala az, hogy kevesebb az ártatlan áldozat. Ha véletlen ténylegesen kihoznánk a sodrából, az nem jelenti azt, hogy az esze helyett a kardját fogja járatni? Az se lenne túl szerencsés, ha lenyesnénk belőle egy vagy két darabot.- még csak az kéne, hogy egy ilyen lovagot darabolnának fel, sokat rontana a vajákok hírnevén.
A helyiek nézelődése sose volt túl nagy baj, de az már inkább zavarta Gabrielt, hogy néhány, eléggé kirívó alak is megjelent a színen. Ennyit arról, hogy talán csendesen, nyugodtan megtudják úszni az egészet. Nem tehet róla, de a vaják ismét az orrnyergét kezdte dörzsölgetni, baj lesz még ebből, az biztos. S Eskelnek be se kell mutatnia a vezetőjüket, elég ránézni az arcára, hogy tudja Gabriel, kivel is áll szemben. Egy sokat megélt lovag, aki akár egy regény lapjairól is kiléphetett volna, a fanatikusak fejezeténél.
- Korcsok? Pedig telivér a lovam.- mondta halkan. Urlich pedig inkább Eskelre figyelt, és neki intézte a csöppet sem kedves szavait. Amikor a fanatizmussal az erő is társul, akkor kapnak valaki olyat, mint ez az Ulrich, a vakok vakját. S még hogy védelmezi Lodot, ingyen persze, csak elvárja, hogy cserébe ételt, italt, szállást kapjanak, és egyesek talán még fehérnépet is. Nagyobb rablók voltak ezek, mint a vajákok, kik megszabják az árat, elvégzik a munkát és tovább állnak. De legalább a jelek szerint Eskel úr rálépett arra az útra, hogy felmérgelje a lovagot, ahogy azt javasolta.
- Na de kérem jó uram, még hogy vén? Második fiatalságomat élem, a hajam és szakálam se ősz, hanem ezüstös, olyan vagyok mint a jó bor, idővel nemesedek csupán.- bajusza alatt el kell rejtenie a mosolyát, amit Eskel szavai váltottak ki. Tán még a nevetés is kitörne belőle, ha tényleg térdre ereszkedne a lovag és kezet csókolna a „hercegnőnek”.
- Csupán a fény játéka miatt hiheti azt, hogy gonoszak a szemei, nincs abban semmi gonosz, csak egy kis pajkos játékosság.- nem tagadja, élvezi, hogy oda-oda bökhet ennek a lovagnak, akit a sajátjai szentnek hisznek, még mindenki más egy fanatikus ostobának. Akinek tényleg nem túl nehéz a farkára lépni, és felmérgelni.
- Ha jól tudom jó uram, az illem úgy követeli meg, még egy lovagtól is, hogy elsőnek bemutatkozik és csupán utána tesz fel kérdéseket. De ez esetben eltekintek ettől, tekintve, hogy még korán lehet és talán még be se fejezte a reggelijét, vagy reggeli imáját, esetleg szüzességének elvesztését. A nevem Gabriel Montbel, a Koviri nemes Montbel család utolsó élő leszármazottja, jó barátja Tankred kormányzónak, a Griff iskolának vívás oktatója. Az ifjú hölgy pedig, kinek lehet a keblére kíváncsi, nos, ha úriember és követi az etikettet, akkor úgy illik, a férfiak elsőnek bemutatkoznak a hölgyeknek. Remélem eleget tesz ennek, hisz lovag lenne, nem pedig valami közönséges barbár.- mondta mosolyogva.





Jegyzet:1095Zene: "Zenecím"