Yennefer & Filavandrel

Bármennyire tanácsolta mindenki, sosem hagytam fel a fuvolázással. Nem voltam olyan tehetséges zenész, mint Toruviel, de szenvedélyes szerelemmel fordultam a szépség felé és mohón igyekeztem megragadni, több vagy kevesebb sikerrel. Ezúttal éppen a délutánba forduló napot figyeltem, ahogy sötétarany zuhataggá válva szűrődött át egy orgonafa ágai között, ami valahogy átvészelte az emberek bosszúját. Elkalandozva kerestem a múló időhöz illő dallamokat, hol vidám, pattogós táncokat, hol andalító, kedves szonátákat csalva elő az egyszerű, de mégis minden apró részletében tökéletes hangszerből.
Nem minden aén seidhe értékelte a művészetet, de én szinte imádásként tekintettem rá, egy őszinte, nyíltszívű szertartásként, amely talán még elérhette a természet megkeményedett szívét. Nem volt már olyan tiszta előttünk Dana Méadbh arca, hogy pusztán szavakkal csodálhassuk, annál lágyabb, ősibb és titkosabb imák kellettek. Az én imáim dallamok voltak.
De, mint manapság mindent, ezt sem végezhettem teljes magányban anélkül, hogy valahonnan dh’oine illatot ne sodorjon felém a szél. Meg kellett hagyni, ezúttal egy kellemes aroma lengte körbe, a múzsámul szolgáló orgonát idéző virágillat és egres kesernyés, de karakteres egyvelege, de az sem tudta elfedni, hogy kiből áradt.
Egyik szememet felnyitva figyeltem a palotán végigvonuló, hollóhajú nőt. A tartása ugyanazt az igényességet és megfelelő bánásmódot jussul váró büszkeséget sugározta, mint Enid an Gleanna és Ida Emean aép Sivney, a levegő pedig ugyanolyan láthatatlan förgetegként csavarodott meg körülötte.
Egy daerienn. Ha jól emlékeztem a leckékre, amelyet Enid kérlelhetetlenül elvárt tőlem, a fekete-fehér öltözet és a villogóan ibolyalila tekintet Yennefer, az Aedirn-i király tanácsadójának ismertetőjegyei voltak. Elképzelésem sem volt, mit is kereshetett a Virágyok Völgyében, de ha ilyen nyugalommal – bár kissé sietve – sétált a palota folyosóin, valószínűleg a hercegnő vendége lehetett.
- N’te va, daerienn!* – szólítottam meg, miközben kissé eltoltam magam az orgonafa gyenge törzsétől. – Caemm ’ere!**
Úgy emlékeztem a varázslók mind beszélték az Ősi Nyelvet, ahogyan ők nevezték, ugyanis még évszázadokkal ezelőtt az aén seidhe bölcsektől tanulták a mágia rejtélyeit és ahogyan majd’ minden városuk alapzata, ez is átvészelte pazarló gyarapodásukat, csupán rejtőzött a kapzsi, haszonleső alkotásaik alatt.
Nem voltam biztos benne, hogy felismert, de talán elég hihetően keltettem egy befolyásos tünde nemes benyomását, hogy elgondolkozzon, ki is lehetek. Ezúttal is az én színeim, a sötét, esti ég kékje és ragyogó ezüst talár volt rajtam, selyemövvel és díszes karddal a derekam körül, egyedül a homlokomról hiányzott a fehérarany fémpánt, amire a koronát cseréltem.
Valójában nem is igazán értettem, miért állítottam meg, de úgy éreztem fontos lehetett az itt léte. Dh’oine vagy sem, egy varázslónő mindig okkal járt-kelt. Ha pedig Enid beszélni óhajtott vele, akkor nekem is kötelességem volt.

*Állj meg, varázslónő!
**Gyere ide!

️️️️️️️
Még ki sem ürült rendesen a fejem Enid rögtönzött ― és felettébb önkényes ― magánaudienciája után, még benne kavarogtak a legterhesebb gondolatok ezüstös utófonákjai, már tudtam, hogy Ida Emean ― akinek jelenlétét, pontosabban annak hiányát egyébként meglehetősen furcsálltam ― úgyszintén beszélni óhajt velem. Nem kívántam ezt megtagadni tőle, de azon kívül, hogy a palota egyik pontjából át kellett érnem egy másikba ― úgy tűnik, épp a palotakerten át ― hálás voltam, hogy egy kicsit kiszellőztethetem a fejem. Voltak nagyon is valós teóriáim arról, hogy miről szeretne velem beszélni, legyen szó Ciriről, a Páholyról, vagy épp egyéb, nagy horderejű katasztrófákról, de Ida még Enidnél is nehezebben kiszámítható volt, így biztos nem lehettem egyikben sem. Ismét úgy éreztem, háborúba indulok. Csak épp nem mágiával, hanem mentálisan vívjuk meg.
Ezen gondolataim véget nem érő spirálja közepette fuvolaszót véltem hallani a kerengőben. Valaki csodaszép tünde dallamokat csalt ki a hangszerből, váltakozó tónusban, hol jókedvűen és pattogósan, hol lassan és szívszorítóan. Ha nem lett volna sietős a dolgom, talán még le is állok gyönyörködni kicsit ebben a hamisítatlan, ősi melódiában, de nem voltam benne biztos, Ida mennyire értékelte volna, ha arra hivatkozva váratom meg, hogy a vele való audienciát inkább tünde muzsikára cseréltem.
Fordultam egyet a visszhangos kerengőben, a kertben álló orgona ontotta az illatát, árnyékában pedig ezüstös hajú tünde pihent.
Tőle származtak a dallamok.
És most engem figyelt.
Az intő szóra először csak lelassítottam, majd végül megálltam, jó nyolc lépés lehetett köztünk. feltámadt a birke végi szellő, mindenféle virágszirmot hozott magával. Belekapott a tünde egyenes, ezüstfehér hajába. Megcirógatta hollófekete, viharosan egybecsavarodott loknijaimat. Nemes vonások, királykék talár, ezüsttel kombinálva. Mindent értettem.
Tényleg csak a korona hiányzott róla.  
Anélkül, hogy levettem volna róla értelmezhetetlen, ibolyakék pillantásomat, a kerengő mozaikkövéről a kert füvére léptem, pár lépésre megállva tőle.
― Ceádmil, Filavandrel aén Fidháil. ― döntöttem meg a derekam kissé, üdvözlésképpen. ― Még mielőtt kérdeznéd, nem, még nem találkoztunk. Én mégis tudom, ki vagy.
Azzal is tisztában voltam, hogy a világperemi, valamikori tündekirály a Virágok Völgyében tartózkodik, de arra a legkevésbé sem számítottam, hogy épp a palotakertben fogom megtalálni, virágok és fű közt, egy szál fuvolával.  
― Gyönyörű volt az iménti dallam. Mondd csak, miben állhatok a szolgálatodra? Mi az, ami miatt feltartóztattál?

Yennefer & Filavandrel

Yennefer tekintete ugyanolyan kérlelhetetlen volt, mint a tartása. Minden lépése, minden apró rezdülés, amit a gyenge szél a hollófekete hajának tincsei közé rajzolt azelőtt számon kérte rajtam a tiszteletlen megszólítást, mielőtt a nő maga mondott volna bármit.
A megszólításra halványan elmosolyodtam.
- Cinikus, ellenséges és sokkal többet ért, mint először gondolnád. Így foglalt össze Enid, mikor rólad beszélt, Vengerbergi Yennefer. Úgy látom nem próbált átejteni. De most egy kissé előre siettél, ugyanis eszemben sem volt megkérdezni, találkoztunk-e. Az aén seidhe emlékezete nem olyan könnyen koptatható, mint a dh'oine-oké, ráadásul te magad sem vagy könnyen felejthető. Pontosan tudom, hogy először állunk egymással szemben - csupán azt nem ezúttal miért.
A fuvolaszóra tett dícséretét elengedtem a fülem mellett. Az embereknek szokása volt negédes, hazug szavakkal elaltatni egymás figyelmét, eltakarva a rejtett tőrt vagy megvetett csapdát a diplomácia ingoványos erdejében. Nem feltételeztem, hogy a varázslónő szánt szándékkal akart volna kihasználni egy ilyen véletlenszerű találka alkalmával, de ahogy a vipera sem tagadhatta meg a jellemét, biztos voltam, hogy a daerienn is belém mart az első adakozó alkalommal.
- Én is ismerlek valamelyest, Yennefer. Nem annyira, mint Enid an Gléanna vagy Ida Emean aép Sivney, de eléggé, hogy tudjam, a jelenléted általában vihart hoz vagy vihart jelez. Arra pedig illik felkészítenem a népemet. Ezúttal melyik?
Egy jó királynak mindenhez értenie kellett, amelybe a varázslónők intrikái is beletartoztak. Bár már nem tartottam magam királynak, Enid-nek szüksége volt a tanácsaimra, nekem pedig ehhez ismernem kellett a világot magam körül. Át kellett látnom azt a szorító, húsba vágó selyemzsinóros hálót, amit a politika jelentett és bármennyire fájt beismernem, nem tudtam Vengerbergi Yenneferről annyit, mint kellett volna.
- De nem kívánlak feltétlenül feltartóztatni, daerienn. Bárhová is tartasz, biztosíthatlak, séta közben is ugyanolyan jó társaság vagyok. - mosolyodtam el halványan, miközben a fuvolát hagytam elsüllyedni egy szarvasbőr tokban. - Közben elmesélhetnéd, mi hozott Dol Blathanna palotájába. Mármint nyilvánvalóan Enid, ezt azt hiszem nem kell ecsetelned, de valamilyen oka neki is volt erre.
Persze, megkérdezhettem volna én magam a Völgyek Százszorszépét és minden bizonnyal készségesen elmesélt volna mindent, amiről úgy hitte, tudnom kell. Azonban én jobb szerettem magam dönteni erről a jelzőről, így biztosabbnak tűnt egyenesen a bajok forrásától tudakozódni.
És egyébként is, szerettem volna lenyűgözni a hercegnőt. Milyen tanácsadó volt az, aki mindenről harmadkézből értesült csak?

️️️️️️️
Magam is elmosolyodtam a lágy, tavaszi szellő forgatagában, ahogy a valamikori Tünde Király összefoglalta nekem Francesca ― egyébként meglepően pontos ― jellemrajzát. Ám csak az ajkammal. A szemem nem mosolygott.
― Milyen figyelmes Enidtől, hogy ott rontja a renomémat, ahol csak tudja. ― szúrtam közbe, még mielőtt kitérhettünk volna kalandos nem-találkozásunk történetére. Ezúttal az ajkaim sem mosolyogtak. ― Látom már, hogy esetedben, Eniddel és Ida Emeannal ellentétben, nem sokra megyek az udvarias frázisokkal. Annyi baj legyen. Megkönnyíti mindkettőnk számára a további kommunikációt.
Igazam volt. Tényleg fabatkát sem ér, ha az ember lánya udvariasnak próbál látszani. Még ha őszinte is próbál épp lenni, az aen seidhe sérelmei olyan mélyen gyökereznek az emberek iránt, hogy azt egy-két szép szó nem fogja felülírni. Teljes joggal. Vegyük például a fuvolaszó esetét. De azért én még bízok benne, hogy mire a beszélgetés végére érünk, egy kicsit, csak egy igazán picit enyhíthetek ezen a centúriákon átívelő előítéleten, és pozitív terminusokon válhatunk el. Nem voltam az ellensége. Sem Enidnek, sem pedig neki.
Filavandrel ködös jellemzésére vettem egy mély levegőt, ám ahelyett, hogy sóhaj formájában kifújtam volna, behunytam a szemem.
― Általában pedig szeretek a figyelem középpontjában lenni. De nem akkor, amikor rossz híreket kell közölnöm. A jó hír az, hogy a viharidőt ezúttal nem én hozom. A rossz pedig, hogy ettől még megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül jön.
Végülis, ma már nem kisebb tünde, mint Enid Findabait kedvét teljességgel lelomboztam a hozott hírekkel, ám a megoldás teljes hiányával, mit nekem még egy? Ami azt illeti, tán kettő is, ha Sivney lányával is meg kell osztanom mindezt.
Szórakoztatott az aen seidhe cinizmusa, megtaláltam benne önmagam stílusát, így hát a meglehetősen fennhéjázó, és felettébb gőgös megjegyzésre ezúttal őszintén elmosolyodtam, pajkos szikrával a szememben.
― Épp Idához indultam. Alig, hogy elbúcsúztam Enid-től, már kaptam is a hírt, hogy ő is látni szeretne. Örülnék a társaságodnak. ― míg az ezüsthajú tünde felállt az orgonabokor tövéből, és rendezte a vonásait, no meg a fuvoláját, addig én kiráztam pár virágszirmot a hajamból. Amint úgy ítélem meg, mindketten készen állunk, sétára inditáltam a virágok illatorgiájában. ― Akár hiszed, akár nem, nem állt szándékomban megállni Dol Blathannában. De ha már meg kellett állnom néhány íjász és maga Enid Findabair parancsára, maradni akkor sem szándékoztam a szükségesnél tovább. Most mégis itt vagyok, és egy csodaszép virágoskertben sétálok nem kisebb személy társaságában, mint Filavandrel áen Fidhail. ― pillantottam játékos csillogással a szememben oldalra a nálam jóval magasabb tündére ― Azt hiszem, ami miatt feltartóztathatott egyébként halaszthatatlan és sürgős dolgaim közepette, az az lehetett, hogy a saját szemével szerette volna látni, ahogy a halottnak hitt, mi több, még el is temetett Háború Lovasnője belovagol Vengerberg határába. Nem tudom, hogy épp kiábrándítottam-e, vagy épp, hogy örömet okoztam vele, de minden hiedelem és híresztelés ellenére nagyon is élőnek bizonyultam.
Hittem benne, hogy ez a hír még a javamat szolgálja egyszer. Valakivel szemben. Óvatosan kellett hát eljárnom, az érdekemet szolgálta, hogy minél kevesebben tudják biztosra ― valóban élek. Szerencsére Ida Emean és FIlavandrel esetében számíthatok Enid diszkréviójára. Nem, nincs rá semmi garancia. Bíznom kellett benne.

Yennefer & Filavandrel

Tekintve, hogy a varázslónő is felhagyott a tettetett udvariassággal, én is eldobtam a maszkként hordott felsőbbrendűséget és valóban őszintén mosolyodtam el. Halványan, visszafogottan, mintha Yennefer még nem érdemelt volna többet, de őszintén.
- Paloták falaki között mindenki udvarias, daerienn. Ha hagynám, hogy néhány dicséret és formaiság alakítsa az ítéletemet, a világon mindenki képes lenne befolyásolni. Egyébként is jobban szeretem az őszinteséget. – feleltem, miközben a nő mellé léptem és vártam, hogy vezessen. Különös volt, hogy a saját palotámban ő irányította a lépéseinket, de láthatóan nem sietett. A téli fagy alól lassan előbújó virágok és az épp szirmaikat bontó fák mintha súlyos illatukkal utat rajzoltak volna elénk, a varázslónő tudatosan megkomponált parfümjével együtt egészen körbevettek minket, a napfény játékosan csorgott át ágról levélre. Úgy tűnt Dol Blathanna, és Tor Arann kertjei is a legszebb arcukat mutatták épp.
Yennefer mély lélegzetét hallva elszakítottam a tekintetem a szélben andalgó, apró orgonavirágokról és résnyire húzott szemmel vizsgáltam a gondterhelten lecsukódó, ibolyaszínű szemeket. A mágusok a világ egy egészen más szeletén éltek, mint akár az aén seidhe, és főképp a dh’oine így hajlamosak voltak túlértékelni a saját problémáikat. Szerintük mindig minden aprócska rezdülés a varázslat szövetén a világok alkonyát jelezte, amelyet természetesen ők tudtak egyedül megakadályozni. Ez így volt Ithlinne Aegli aep Aevenien óta, és mégis – valami, egy mélyről jövő, természetes dallam azt dúdolta, hogy kivételesen nem a saját fontossága nehezedett Vengerberg varázslónőjének vállaira.
- Rettenetes vihar lehet, ami ennyire felhőbe borítja a tekinteted. Ami csak megerősít abban, hogy még Ida Emean is megbocsájtja majd a tartóztatást. Viszont ha nem te hozod el, úgy miért rád bízták a rossz hírek futárának szerepét?
Természetesen egyáltalán nem lepett meg, hogy a Hegyek Bölcseként elhíresült aén sevherne sem maradt érzéketlen a varázslónő érkezésére. Annál nagyobb talány volt, hogy Enid miért nem hívta meg legközelebbi bizalmasát és támogatóját az audienciára, de sejtettem, hogy hamarosan erre is fény derült Yennefer szavaiból.
Óvatosan elcsíptem egy virágot, ami a hollófekete, vad rendezetlenségben valami ősi rendet követő hajtincsek közül hullott ki a daerienn igazítása közben és halvány mosollyal magam elé emeltem.
- Alig láttunk tavaszt Dol Blathanna-ban. Évtizedek óta ez a második, és a szél máris tépi le a virágokat az ágakról, mintha túl sokat kértünk volna. – Engedtem az apró szirmokat szétoszlani a levegőben, miközben viszonoztam Yennefer pillantását, noha kevesebb játékossággal. - De igazad van, daerienn. A kert gyönyörű, ahogy az egész Völgy is és jobb szeretném, ha megmaradna ilyennek. Mesélj erről a viharról, legyen bármilyen megállíthatatlan és elkerülhetetlen.
Persze, akármilyen szépen és bizakodóan hangzott az a határozottság, amivel védelmembe vettem otthonom minden szépségét, csak idő kérdése volt, mikor emésztik el újra a háború lángjai Dol Blathanna-t. Aedirn, Kaedwen, még talán Nilfgaard sem nyugodott bele teljesen a Szabad Tündék Országának létébe.
Gyűlöltem ezt a nevet. Olyan volt, mint egy mesterkélt, újonnan kreált dolog, egy nem régen megszületett csoda. Egy kezdeményezés.
A dh’oine királyok elérték, hogy az ő kegyelmük eredményének tűnjön az, amit Enid kiharcolt. Mintha az egész Kontinens elfelejtette volna, hogy az emberek kora előtt tengertől hegyekig az aén seidhe otthona feküdt.
- A ríviai pogrom. – mosolyodtam el keserűen, szinte szomorú tekintettel. – Tündék, törpék és még ki tudja hány Ősi Faj vére, ami azóta az emberek földjeit hízlalja. Enid említette, hogy a híresztelések szerint meghaltál, miközben egy vatt’ghern életét próbáltad megmenteni. De, ha megbocsájtod nekem a cinizmust, nem igazán adtam neki hitelt. Azok, akik a Káosz erőit mozgatják néhány ujjrándítással szinte bármit el tudnak hitetni bárkivel. De feltételezem a hercegnő kissé máshogy viszonyult a visszatérésedhez.

️️️️️️️
Rizikós döntés volt kivillantani a fogam fehérjét, vele együtt igaz valómat Filavandrel előtt, de mesterkéletlen, már-már őszintének ható mosolyát látva némiképp megnyugodva tapasztaltam, hogy megérte vállalnom ezt a kockázatot. A felesleges udvariasságot méltató gondolatra csupán érdeklődéssel hümmögtem.
― Van, amikor az udvariasság nem szolgál semmi egyéb célt, mint a tiszteletadás. Valószínűleg sosem beszélnék erről olyasvalakivel, aki nem adott előzőleg engedélyt arra, hogy elhagyjuk a formaitásokat. Ténykérdés ugyan, hogy még egyszer sem találkoztunk személyesen, de ez nem jelenti azt, hogy nem jutott el hozzám egyetlen rólad keringő történet sem. Azok alapján pedig kivívtad a tiszteletemet, most pedig már az őszinteségemet is magadénak tudhatod.
A jó Melitele anyácska tudja csak, hogy ezzel gazdagabb, avagy szegényebb lett-e. Ereje teljében pompázó magnóliafák és vérbükkönyök, bazsarózsa és hibiszkusz bokrok, a szélben vígan lengedező tulipán- és krókusz ágyások mellett haladtunk el. Minden léptemmel kínosan ügyelve arra, hogy még véletlen se tapossak meg egyetlen irreguláris mintában serkent százszorszépet se.
― A kérdés jogos. ― méláztam el magam is egy pillanatra, hogy vajon miért én, míg félrehajtottam egy barkától nyüzsgő ágat ― Az ok, amiért én hozom a hírt, az az, hogy én magam láttam. ― pillantottam Filavandrelre hosszú idő óta először ― Ne neheztelj Enidre, amiért nem hivatott be az audienciára ― felelem lágy dallamossággal, mintha csak meghallottam volna a gondolatait.
Mert így is volt.
― Az érkezésem olyan váratlan port kavart, hogy csodálom, amiért ő maga időt tudott szakítani rám. Minden bizonnyal amint a távoztommal elcsitultak a kedélyek, annak rendje és módja szerint megtárgyalja veled is, amit most a tudomásodra hozok.
Épp csak elkaptam a szemem sarkából azt a virágocskát, amelyiket úgy tűnik, viharos, egybecsavarodott, hollófekete tincseimből ráztam ki, ahogy utána pillantottam, nem számítottam rá, hogy a felettébb kellemes virtusú kompániám röptében el is kapja. Egészen melegre sikerült az a mosoly, amivel Filavandrel szavait jutalmaztam.
― Dana Méadbh az idén elkésett kissé. Bizonyára így kéri a bocsánatunkat. Enid bizonyára keményen dolgozik, hogy a Virágok Völgye ismét méltó legyen a nevéhez.
Ha valamiben, ebben biztos voltam. Lehet mondani, hogy gyakorlatilag semmiben nem értünk egyet kolleganői szinten, de a motivációi tisztaságát sosem kérdőjelezném meg.
Azt hittem, másodjára könnyebb lesz erről beszélni.
Tévednem kellett.
Jópár szívdobbanásba beletelt, mire szóra tudtam nyitni a szám. Filavandrel tekintetét azonban most kerültem ― mintha legalább is az én szégyenem lenne, hogy rossz hírt hozok.
― Legyen hát. Úgy ismerem Enidet, hogy aligha maradna távol tőled az információ fél óránál tovább, úgyhogy akár elébe is mehetek a dolognak, és megoszthatom veled én magam, méghozzá kertelés nélkül. A vihar metafora, amivel éltél, találóbb aligha lehetne, ugyanis a szféránkat a Farkasförgeteg fenyegeti.
Adományoztam neki néhány pillanatot, hogy biztosan megértse ennek jelentőségét, mielőtt folytattam volna.
― A förgeteg a Loc Eskallot-on álló Avalon szigeten vesztegel épp. Vagyis, pontosabban abban a zsebdimenzióban, melyet Ciri nyitott nekünk a ríviai pogrom után. És csak idő kérdése, hogy mikor szabadul el onnan.
Bizonyára Filavandrel is pontosan tisztában Ithlina próféciájával, így feleslegesnek gondoltam kitérni ennek jelentőségére. Talán nem olyan mélységekben és volumenben, mint Ida Emean, de a jóslat esszenciáját bíztam benne, hogy maradéktalanul megragadja.
Megértő némaságban bólintottam a kompániám gyászos szavaira. Ami azt illeti, magam sem emlékszem vissza szívesen a ríviai tragédiára.
― Még mindig nincsenek pontos adatok az elhunytak számáról ― teszem hozzá csendesen ― És bocsásd meg, amiért helyreigazítom a mágiahasználókról tudni vélt tudásod, de a halál nagyon is valóságos fenyegetés számunkra. Va'esse deireádh aep eigean, va'esse eigh faidh'ar. Ezek a szavak ránk is érvényesek. Még most sem vagyok benne egészen biztos, hogy hogy lehetek itt. Talán az obszidián csillagom mentett meg. Talán Ciri, és az ő Ősi Vére. Mindenesetre kaptam egy máodik esélyt, és nem szándékozom elpazarolni. ― pillantottam újra metsző hirtelenséggel a kompániámra ― Ami pedig Enidet illeti… Nos, nem álltunk túl közel egymáshoz azelőtt sem, de azt bátran állíthatom, hogy nem kívánta a halálomat, így amikor mégis annak a híre jutott a fülébe… El sem tudom képzelni, miképpen reagált. Valószínűleg volt más gondja is egy nem túlságosan szeretett kolleganő elvesztésén túl is. Ezt alighanem tőle kell megkérdezned.

Yennefer & Filavandrel

Valami különös, velem együtt született ellenszenv a mágia minden formája iránt azt a képzetet ültette el bennem, hogy a varázslónők csak marakodni tudtak. Így őszinte meglepetésként ért az a gyengédség, amivel Vengerbergi Yennefer a védelmébe vette Enid an Gléanna elmaradt meghívóját a tanácskozásukra, amit nem tudtam egészen palástolni.
- Ne aggódj, daerienn, sokkal több és nagyobb sértés szükséges ahhoz, hogy én neheztelni kezdjek Enidre. Végülis a vrihedd tisztek halála után mit számít egy kis titoktartás?
A szavaim sértettebbnek tűnhettek, mint szántam őket, de nem bántam. Nem gondoltam, hogy a legostobább majomembereken kívül bárki elvárta volna, hogy Filavandrel a Világperemi szép mosollyal lépjen tovább a saját népe halálán és egy porszemnyit se nehezteljen a koronás főre, ami igenlően biccentett a gyilkosságokra.
Megbocsájtottam Enidnek, de ez nem jelentette azt, hogy el is fogadtam. Megértettem, de a gyászt nem dobtam el, a lelkem legmélyén még ott égett egy mécses minden aén seidhe életéért, amit elveszítettünk.
A varázslónő mosolya szólhatott nekem és a Virágok Völgyének is, de jótékonyan az utóbbi számlájára írtam és elpillantottam egy díszes, indákat utánzó rézkeretes ablakon túl a végtelen mezőkre.
- Dana Méadbh nem kér bocsánatot, Yennefer és kétlem, hogy visszatért volna közénk azóta, hogy a vad, burjánzó élet belefulladt a hamuba. De talán egyszer, ha kitartóan csalogatjuk a virágok közé, még megpillanthatjuk a lába nyomát. Enid pedig kitartó, mestereket fogad, tervez és alkudozik, lépésről lépésre állítja vissza a völgy szépségét. Még Ida Emean is segíti, minden misztikus hatalmat megmozgatva, hogy a természet feléledhessen az álomtalan álmából, amibe az emberek ekéi taszították.
Elszakítottam a tekintetem a tájról és kissé sajnálkozó arccal pillantottam vissza Yennefer ibolyaszín szemébe.
- Elnézésedet kérem, az én koromban egy aén seidhe könnyed esik a melankólia csapdájába. Épp a viharról meséltél…
Úgy tűnt a daerienn is adózott a színpadiasság erényének, a rövid szünet, amivel a hír hatását akarta további magasságokba emelni szinte tökéletesen volt időzítve – már egy dh’oinehoz képest.
- A Farkasförgeteg? – kérdeztem vissza hitetlenkedő arckifejezéssel. – Úgy érted a misztikus, kiismerhetetlen vész, amit Ithlinne Aegli aep Aevenien megjövendölt az azóta elhíresült jóslatában?
Meg kellett vallanom, magamat is összezavaró cinizmussal fordultam a jövendölések és tisztánlátók szavaihoz. Az aén seidhe isteneit olyan meggyőződéssel hittem, ahogy egyetlen ember sem a saját vallásait, de ott voltam, mikor Dana Méadbh elhagyott és akkor is, mikor megmutatta magát. A jóslatok közül azonban egyetlen egyet sem láttam még beteljesedeni, ám hiba lett volna komolytalanul hozzáállni bármiféle mágikus anomáliához. A Káosz ugyanis egy létező, kézzel fogható és földeket perzselő hatalom volt, amely igen könnyedén törhetett derékba bármilyen erős nemzetet.
- Áh, igen, Cirilla. Lara Dorren aép Shiadhal félvér gyermekének leszármazottja, már ha jól értesültem. Különös, hogy a haen ichaer éppen benne mutatkozott meg, de nem akarom áltatni magam, hogy bármennyit is értenék az ilyen hatalmakhoz. Ha azt mondod, képes volt világok közé rejteni és megóvni a haláltól, Enid pedig komolyan vette, követem a hercegnő példáját. De ahogy hallom talán épp Cirilla nyitott ajtót a Förgetegnek.
Néhány pillanatig hallgattam, és hagytam, hogy a lépteink ütemes koppanása segítsen elsimítani a gondolataimon kiütközött érdes széleket. Két lehetőségem volt – vagy addig faggattam a varázslónőt a kevésbé tiszta részletekről és hihetetlen apróságokról, míg a tél be nem állt, vagy egészen rábíztam a Völgyek Százszorszépére, hogy hitelt adjon neki. Az utóbbi tűnt most a legegyszerűbbnek.
- Remélem gyümölcsöző volt a találkozótok és sikerült valami megoldást találnotok a fenyegetésre. Vagy tévedek?

️️️️️️️
Nem mulasztottam el észrevenni, mennyire imponált is a peremvilági tündének, már a meglepetésén túl, amit és ahogy nyilatkoztak Enidről. És ebben azt hiszem, vitális szerepet játszott a frissiben, jó terminusokkal lezárt magánaudienciánk.
Filavandrel hangjából mégis valami egészen mást vélek kihallani. Sértett gőgöt. Büszkeséget. Sebeket. Még emlékszem a cintrai béke kitételeire. Nem lehetett egyszerű döntés.
― Távol álljon tőlem, hogy a pártját fogjam, hisz nem vagyunk olyan jóban, hogy akárcsak a barátnőmnek nevezhessem, de hogy titkolózna, épp előtted, azt nehezemre esik elhinni. Bizonyára nem volt módja értesíteni, hisz sürgette az idő. Ha nem tartóztat fel saját maga, bizonyosan tovább vágtattam volna a völgy területéről.
Filavandrel aén Fidháil-nak minden oka és joga megvolt dölyfösen viselkedni, talán még Eniddel szemben is. Ha nem is épp amiatt, ami az imént történt, akkor a rég történtek után. És nem állt szándékomban elállítani a haragjától, hisz épp személyes tapasztalatból tudom, hogy ha tombolni akarok, úgyis fogok. De szerettem volna, ha tisztán lát. Szinte sajnáltam, hogy semmi közöm a dolgaikhoz. Mi több, a magam részéről fontosabb és személyesebb ügyek szólítanak el Dol Blathannából, olyan hamar, amint csak lehetett.
Elébb a szép, nyúlánk arcra, majd Filavandrel tekintetét követve magam is a végtelen mezőkre pillantottam. Azt elemezgettem, hány dekád, hány centúria csalódást hallok ki vajon az ezüsthajú aen seidhe hangjából.
― Igazán így gondolod, Filavandrel? Szerintem nagyon is köztünk jár. Csak épp tett róla, hogy ne ismerjék fel. Danamebi mindig is az élő védelmezője volt, amíg élet van a völgyben, sosem fog igazán elhagyni benneteket. És ki tudja, lehet, egy nap megmutatja valós arcát az aen seidhe-nek. Arra a napra pedig készen kell állnia Dol Blathanna minden lakójának.
Magyarázkodását hallva csupán könnyedet legyintettem, egészen melegre sikeredett, de még mindig szigorúan az udvarias keretek közt tartott mosoly húzódott az ajkaimra.
― Ne kérj bocsánatot. Ne tőlem. Negyedannyit ha éltem, mint te, el sem tudom képzelni, mihez kezdenék a haragommal, csalódottságommal, csüggedtségemmel és bánatommal, ha háromszáz, négyszáz évig hordoznom kéne, anélkül, hogy kiadhatnám magamból. Ami pedig a vihar-metaforát illeti…
Bölcsen hagytam elég időt, hogy a világperemi aen seidhe nem csak meghallhassa, de igazán meg is érthesse a rossz hír súlyát. Fel voltam készülve rá, hogy nem lesz oly kompetens a témában, mint mondjuk Enid, de a szkepticizmusa, ami átsütött a hangján, őszintén meglepett. Azt hittem, minden tünde tiszteli Ithlinát és a munkásságát, ha másért nem, már csak azért, mert tünde jövendőmondó volt, és nem ember.
― Lám, lám. Minden próbálkozásod ellenére, amivel próbálod velem elhitetni, hogy semmit sem konyítasz az elemi erőkhöz és a mágiához, mégis csak tudod, amit tudni érdemes. ― engedtem meg magamnak egy könnyed fricskát, még mindig az elegancia határain belül maradva ― A förgeteg, ami fekete fellegekkel támad a horizont felől, mint Fenrír a régi tünde legendákban. És felfal mindent, ami az útjába kerül. Nem akarom, hogy a végén még drámai érzéket tulajdoníts nekem, maradjunk hát annyiban, hogy nagyobb szükség van most a Mezők Királynőjére, az élő védelmezőjére, mint azt elsőre gondoltuk volna. ― felelem komolyan, az előbbi élcelődéstől teljesen mentesen, majd ugyanezzel a komolysággal folytattam. ― Varázslónők vagyunk, Filavandrel. Méghozzá a hatalmasabb fajtából. De közel nem vagyunk annyira hatalmasak, mint Ithlina, Lara Dorenn, vagy akár csak Ida Emean. Attól tartok, a vihar megzabolázása Tér és Idő úrnőjének kezében van ismét csak. Az ősi vérében, a magban, amely nem kihajt, hanem lángba borul. Ezért is sürgős a távozásom. Mert eleddig még csak a nyomára sem akadtam. A vész pedig közeleg, Filavandrel. És lehet, nem marad utánunk senki és semmi, hogy visszahozza a völgyet teljes pompájába. ― pillantottam rá metsző hirtelenséggel, hogy érezze ibolyakék tekintetem teljes súlyát.

Yennefer & Filavandrel

Emlékeznem kellett volna a tanácsra, amit még Darvimid mondott sok, sok évvel ezelőtt - ne mondj semmit egy daerienn előtt, amit nem akarsz visszahallani tőle legalább háromszor olyan hosszan. A mondás ugyan inkább az aén seidhe varázslónőkre vonatkozott, de Vengerbergi Yennefer ugyanolyan makacsul nem volt hajlandó elengedni a lopva kijelentett szavaim igazságát.
- Feleslegesen sok szót pazarlunk erre, Yennefer. Csupán szófordulat volt, ugyanolyan biztos támasza vagyok Enid an Gléanna-nak, mint száz éve. A haragom sem neki szól, inkább a dh'oine királyoknak, akik ilyen dolgokra kényszerítették.
Az, ahogyan engem próbált vigasztalni Dana Méadbh hiánya miatt sokadjára lepett meg. Úgy értesítettek az ibolyaszemű boszorkány egy éles nyelvű, cinikus nő volt, aki a legkedvesebb ismerőseivel is ha más nem élcelődő modorban beszélt, de ezek szerint ma támogató kedvében találtam.
- Megható, ahogy beszélsz, daerienn, de szkeptikusabb vagyok annál, mint hogy ilyen egyszerűen meg lehessen győzni. Ameddig nem látom meg újra az Örökkévalót Dol Blathanna mezeinek szélén a virágok között táncolva, ahogy hajdanán, senki és semmi nem győzhet meg arról, hogy itt van. De meg kell vallanom meglep, hogy te magad ilyen erősen hiszel benne. Mindig úgy gondoltam a varázslónők nem szívlelik a vallásokat, legyen az bármely egyház vagy szekta.
Természetesen lényeges különbség volt a dh'oine hitek és az aén seidhe élő, látható istenei között és aki csak egyszer is találkozott velük ugyanolyan mélyen gyökerező hitre talált, mint én. Mégis, akik olyan tudományosan méricskélték a Káoszt, mint a legnagyobb mágusok hajlamosak voltak elvetni mindent, amit nem tudtak ugyanígy vizsgálni.
Ahogyan a jóslatokat és legendákat is, egy most mégis fente ránk a karmait. Legalább is Yennefer ezt állította, Enid pedig hitelt adott neki, így nekem is ezt kellett tennem.
- A tudásom csak annyi, amennyit Dol Blathanna hercegnője megkövetel tőlem. Igen gyatra politikus lennék úgy, ha nem ismerném a Kontinens politikai harcainak szereplőit, és ahogy én tudom, Cirilla is egy közülük. Engem úgy értesítettek a leány a nilfgardi császári udvarban van, de kétlem, hogy erről ne tudnál.
Természetesen volt néhány dolog, amelyről Enid engem sem avatott be, pedig éreztem, hogy ott rejlenek a háttérben. Valami lappangó titok közte és a többi varázsló között, amiről úgy hitte nem érdekem tudni. Ha másra nem is, Yennefer látogatása legalább arra jó alkalmat adott, hogy ezek mögé pillanthassak.

️️️️️️️
― Ebben biztos voltam ― pillantottam megerősítést várva oldalra az ezüsthajú tündére ― Sajnálom, ami Dol Blathannával történt, és abban is biztos vagyok, hogy nem volt egyszerű áldozat lemondani a Scoia’taelről. De még mindig erősek vagytok. Tiétek a völgy, és virágzik. Meg fogtok erősödni. Talán nem holnap, és nem is rögvest azután. De egy nap. Az pedig egy jó nap lesz.
Mosolyogtak a kövér, illatos akácfürtök, ahogy elhaladtunk virágkapuvá nőtt ingoványuk alatt, pompáztak a viráglugasok és magukkal ragadt bennünket a széllel táncoló virágszirmok színes kavalkádja. Csodálattal pillantottam a hitetlen aen seidhe-re.
― Miért olyan meglepő? Nem sokkal könnyebb valami olyasmiben hinni, amit legalább már egy marék tünde, törp, és ember látni vélt? Melitele, Freya és a többi felsőbb istenség nem alakítja aktívan az emberek életét, akkor sem szólnak bele a halandó körforgásba, ha imádkozunk hozzájuk, áldozatokat hagyunk kint, és a többi. Te magad mondtad, hogy egykoron láttad. Danamebi nem csupán az élet védelmezője, legyen az flóra, fauna, vagy bestia, de nélküle nem ünnepelnénk olyan átlagos dolgokat sem, mint az Imbolc vagy a Lughnasadh. Ha Danamebi végleg eltűnne, nem volnának évszakok, nem volna semmi. Ezt számomra, mivel hogy az én személyes hitemről kérdeztél, sokkal könnyebb megérteni és elfogadni, mint bármi mást. Bár ez nem jelenti azt, hogy megszállott hívője volnék. Talán csak szentimentális lettem attól a sok mindentől, amiket nemrégiben átmentem. Mindenesetre elfogadom a te álláspontodat is, Filavandrel. Csak azért viszont, mert nem hiszel benne, a világvége még fenyeget.
Ahogy a világperemi tünde baljós nap árnyékát veti az én egyetlen kislányom fölé, akaratlanul is elkomorodtak vonásaim. Legalább három szívdobbanás telt bele, mire felelni tudtam.
― Hallottam állításokat. Suttogásokat és hazugságokat. Mert hogy ez nem igaz. Nem lehet az. Ciri sosem hagyná magát elkapni. Önként meg milyen apropóból menne oda? Nincs ott semmi, ami az övé. Való igaz, Emhyr elvett valakit, aki nem Ciri, és együtt uralkodnak Nilfgaard meg Cintra felett. Nem, Ciri eltűnt valahová Rívia után, és senki sem tudja, hol van. Ezt biztosra tudom. És meg fogom találni. ― pillantottam komoly, jeges tekintettel az ezüst üstökű tündére ― Kerül, amibe kerül. A világ sorsa függ tőle.