Janka & Grienath

"Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek,
Megfagynak, kik engem szeretnek."

Több évszázadnyi céltalan élet után nem olyan egyszerű találni olyasmit, ami képes lekötni a figyelmem. Néha azt gondolom, hogy egyszerűbb volt ösztönlényként létezni, mikor a táplálkozáson kívül lényegében semmi más sem számított. Nem vágytam társaságra, nem akartam beszélgetni - hiszen beszélni sem tudtam -, csak a vadászat létezett számomra, s hogy a fogaim belevájhassam a puha - vagy éppen kemény - bőrbe. Azonban miután az a varázsló a tornyába vitt, s annyi éven keresztül próbált belém értelmet verni, onnantól teljesen megváltozott minden. Igazából teljesen más lettem, más vágyakkal és igényekkel, na meg több gonddal és gondolattal.
Néha ha olyanom van, denevér alakban ki sem mozdulok egy sötét barlangból. Néha viszont arra van igényem, hogy elvegyüljek az emberek közt, még ha ez nem is olyan egyszerű. Hogy magam mögött hagyjam az állatias énem, s azt csináljam, amit az emberek, még ha ez kimerül abban, hogy csak fekszek céltalanul a négy fal közt egy puha ágyon, civilizált körülmények között. Most is épp ilyen késztetést érzek magamban, ezért lépek be a nevesebbnek és nagyobbnak tűnő fogadóba, persze nem úgy, hogy mindenkinek elsőre feltűnjön a sápadtas bőrömből, hogy miféle vagyok. Fejem a föld felé döntöm, s egész testem egy hosszú, fekete köpeny fedi, míg hollószín hajkoronám alatt megbúvó arcom csuklya takarja. Nem megyek odabent túlságosan közel senkihez, bár ez nem olyan egyszerű, hiszen az éj szép lassan leszáll, s az emberek a munka után már gyülekeznek egy jó pofa sörre, s némi mulatozásra. Halk és borzalmas nóta szól az egyik sarokból, a másikból veszekedés, a harmadikból pedig olyan magas szintű eszmecsere, hogy azt nem csak nem értem, de nem is akarom. Vannak itt tehát bőven, s mielőtt még az új elfoglaltságomnak annyi lenne, odalépek a fogadóshoz, s kikérek magamnak egy szobát. Akad még némi pénz az erszényemben, hiszen az utolsó vacsorám, ami nem mellesleg túlságosan régen volt ahhoz, hogy teljes mértékben nyugodt legyek, elég sokat tartott magánál. Egyértelműen szajha volt, s mivel annyi mindenkit kóstoltam már meg, biztosan állíthatom, hogy annak a nőnek borzalmas volt az íze. Igazából pár korty után belelöktem a patakba, mielőtt még egy szerencsétlen fajtársam belekóstolna...
Egy üveg borral a kezemben lépkedek fel végül a szobák felé, azt tervezve, hogy csak élvezem az emberi környezet ezen az éjjelen, annak magányát, s minden civilizált mivoltát. Talán később szerzek magamnak valakit, akinek ínycsiklandozó vére hozhat némi melegséget... Nem csak talán, biztos. Kezdek eléggé éhes lenni, s ha sokáig húzom, akkor ehhez bizony már társul némi vadság is, ami viszont leleplezhet. Egyszóval, vannak terveim mára, amikről nem is sejtem, hogy hamarosan megbuknak.
Az ajtómhoz érve hamar megtorpanok. Halk nótát hallok onnan kiszűrődni, melyet pár percig biztosan hallgatok odakintről. Aztán egy határozott mozdulattal nyomom le kilincsét, ami ha nem mozdul, akkor a saját kulcsommal nyitom ki az ajtót. Belépek, s egyből betolom azt magam mögött. Kérdőn pillantok a bent levő kisasszony felé, kinek ott pihen a kezében egy felettébb kellemes hangú játékszer.
- Hölgyem, azt hiszem, szobát tévesztett. - leemelem a fejemről a csuklyát, majd meglengetem a levegőben a kulcsomat, amit pontosan ehhez a zárhoz terveztek.
- Bár, ha ilyen szép dallamokat játszik nekem továbbra is, megengedem, hogy maradjon. - s mintha úgy venném, hogy beleegyezett, rögtön magunkra zárom az ajtót. A  köpenyt kicsit széjjelebb bontom, miközben lassan indulok meg a kisasszony felé.
- Magácskának nem odalent kellene inkább játszania? Sok fület megmentene attól a kontártól, aki éneknek nevezi azt a mocskot, ami kijön a száján. - nevetek fel szórakozottan, s az ablakhoz lépkedek, hogy leellenőrizzem, nyitva van-e. Jobb a biztonság, főleg egy magamfajtának.