Valeera Strellint

Fonetikus kiejtés: Valéra Sztrelint Becenevek Vex, szüleinknek: Kicsi Vex Életkor 20 év Látszólagos kor 20 év Csoport/faj Bárd Foglalkozás Diák lennék Jelenleg semmivel, de remélhetőleg idővel költészetemmel.

Különleges képességek/faji adottságok

Talán szülei szakmája miatt jobban bírja az alkoholt, mint a legtöbben. Jó érzékkel képes hangszerhez nyúlni. Igen sportos hála annak, hogy gyakran kell meglépnie őrök elől. Talán szerencsés, hogy nem férfi és nem a megcsalt férjek elől kell ezt tennie.

Jellemrajz

Sokszor gondolkoztam el azon, milyen is a jó bárd? Talán csendes megfigyelő, aki minden részletre óhatatlanul felkapja fejét s türelmesen vár. Utána pedig a megfigyelésből, némi költői túlzással felépít egy mesét vagy egy balladát. Talán. Vagy szerelmes saját vagy hangszere hangjába és órákon át képes cserfesen beszélni? Olykor mély költői túlzásokba esni? Nem tudhatom igazán, hiszen vannak ilyen, vannak olyanok. Magam pedig valahova a kettő közé sorolnám. Ha valami izgalmasabb dolog történik, csak fülem hegyezem, igyekezve a legjobb kérdéseket feltenni. Ha pedig nem történik semmi? Lantom húrjaival keltek dallamot. Mint minden diák én is hajlamos vagyok csínyek elkövetésében és szerencsémre nővéremet sem kell noszogatni, hogy velem tartson.
Mindig bízom képességeimben, hogy elég gyors és hajlékony vagyok egy-egy őr elől való menekülés közben. Olykor talán távolság tartó vagyok bizonyos személyekkel, barátaim iránt viszont teljes odaadással vagyok. Viszont az őket érő fenyegetésre hevesen reagálok. Ha pedig nővéremben próbálnak kárt tenni, akár pszichésen akár fizikálisan, kevés dolog tud megállítani, hogy ne álljak bosszút. Talán az érzelmeimmel ugyan úgy tudok játszani, mint hangszeremen. Talán némelyiket túl mélyen élem meg, de engem így szeretnek.

Megjelenés

Hajam akár a tengerészeknek rossz időt jósoló Napnyugta vöröse, talán hasonló érzést kelthetek abban, kivel volt már dolgom. Szemeim mocsár zöld színével olykor kacérak, vidámak, míg máskor könny mosottak. Fehér bőrömtől elüt ajkam, minek halovány színt kölcsönzök. Termetileg vékonyka, megáldva amivel csak lehet. Az ének óráknak hála nagy tüdőkapacitással rendelkezem, mit kamatoztatok az őrök elől való meneküléskor. Ennek hála pedig folyamatosan edzésben tartanak az olykor rosszul sikerült kiruccanásaink. Bal csuklómon pedig mindig ott díszeleg a színes szalag, hogy meg tudjanak különböztetni Enesie-től.

Előtörténet

Sok mindent hallani Tossiant földjeiről. Messze híres a borról, mit a helyiek oly’ jól el tudnak készíteni. De leginkább a tivornyázók kik megfordulnak ebbe a meseszép területén e csodás kontinensnek. Sokan gondolják úgy, hogy eme földön könnyebben jutnak gazdagsághoz, hírhez, remek nőhöz, italhoz és itt is ragadnak. Ha pedig beteszed a lábad Beauclair, a fővárosba, valahogy ott is ragadsz. Vagy alkoholtól mámorosan vagy épp az üzleted indult be olyan jól, hogy megérje neked itt maradnod. Ha pedig azt nézzük, hogy a többi területen, több a nép, kevesebb a kis és közép nemes, itt bizony -ha jó az üzlet persze- hamar szert lehet tenni egy kisebb -akár nagyobb- vagyonra. A mi családunk is ilyen. Jól sikerült az üzlet a borral, borászati kellékekkel és szövetekkel. Mondhatni, nagy múltúak vagyunk, harmadik generáció óta üzletelnek és még mindig tudják magukat tartani.
A fiatalokat pedig gyermek áldást is kaptak, hiszen büszkélkedhetnek egy fiúval, kit remélem jól beletanítanak a kereskedelem rejtelmeibe és átveszi majd a stafétát a szüleinktől, és két leány gyermekkel, kik emellett ikrek. Épp csak annyi különbség van köztünk nővéremmel, amit semmi perc alatt meg tudunk változtatni, csupán hajunk jellege. Bár, ha Enesie nedves hajjal fekszik aludni reggelre hasonló lesz enyémhez. Anyánk nagyon megszenvedett a világra hozásunkkal, mégis, teljes mértékben elégedett lehet velünk. Ő pedig egy igen erős nő, felépült a megpróbáltatás után. Már akkor is jó testvérek voltunk, ugyanis nem kellett attól tartani, hogy az egyikünk elveszi a másiktól az éltető folyadékot. Megosztoztunk, már akkor is. A későbbiekben pedig már szüleink is azt vették észre, hogy hamar összekevernek minket s hogy megkülönböztethessenek minket, különböző színű szalagokat kell viselnünk mind a mai napig.
Testvéremmel pedig hamar le lehetett kötni a figyelmünket, még pedig, ha valaki énekelt nekünk. Ezt leginkább anyánk vagy dadánk tette, ha felsírtunk vagy nem bírtak lenyugtatni minket. Mosolyogtunk ilyenkor és lélek tükreinket azon a személyen tartottuk, aki éppen énekelt. Későbbiekben, aki hangszeren játszott, hamarabb lekötötte a figyelmem. Amint alkalmasak lettünk, hogy tanuljunk, szüleink mindent elkövettek, hogy így is legyen. Írás, olvasás és egy kis számtan. A hangszerek használata sem maradhatott el. A hangszerekkel igen jól boldogultam, ahogy minden olyannal, ami cselekvéshez kötött, de amit be kellett nyálazni, az sosem ment jól. Ebben nővérem az ügyesebb és jól is van így.
Talán a testvéri kötelék miatt, talán mind a kettőnk simulékony jelleme miatt hamar egyensúlyba hoztuk a dolgokat. Míg ő dallamokat és rímeket faragott, én kíséreté voltam, refréneket dalolva mellette. Bolond és hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem voltak kisebb harcok, bár ezek hamar elültek mindenféle verekedés vagy boszorkányság nélkül. Viszont az sem igaz, hogy minta gyerekek lettünk volna, hiszen sok csíny róható fel a számlánkra, hála hasonlóságunknak.
17 éves korunkban pedig elhagyhattuk a várost és az Oxenfurti Akadémián folytattuk tanulmányainkat. Szerencsénkre szüleink támogattak minket ebben, nem pedig megszabták, hogy már pedig kereskedők leszünk mi is. Enesie jobban örült annak, hogy ilyen nagyhírű iskola padjait koptathatjuk. Enesie nehezen tanult bele a hangszerek használatába, igyekeztem segíteni neki, amiben csak tudtam. Ő pedig nekem, hogy a magolós tárgyakból ne tudjanak fogást találni rajtam a tanítóink. Míg testvérem volt az aki minden kötelező olvasmányt elolvasott, én voltam aki elolvasta, határidő előtt pár nappal, utána átbeszéltük, hogy mi lehetett a lényege és mi felett siklott el a másik. Természetes volt, hogy én voltam, aki sok mindent nem tudott észben tartani, ha megszenvedtem egy-egy művel. Csillagászat érdekes volt, matematika kisujjból jött, hála szüleinknek és a ritmus érzéknek, nyelvtan, retorika, dialektika és a Zene. Nem meglepő, hogy mind a kettőnk figyelmét ez kötötte le legjobban.
„Éljetek, hogy mesélni tudjatok.” – mondták az öregek. Nővéremmel pedig ezt meg is fogadtuk. Voltak alkalmaink az iskola falain kívül. Iszogattunk, szerintem az összes jó helyet tudjuk és kívülről fújjuk az ár táblát. Menekültünk őröktől és kerültem verekedésekbe. Nem is egyszer. Lassan pedig tanulmányaink végéhez közeledünk és a jövő zenéjét még nem vetettük papírra.

Példareag

A kollégium sötét folyosóján lépkedek szobánkig. Megrázom fejem és vöröslő tincseim az arcomba hullnak. Ujjaimmal beletúrok hajamba és hátra simítom. Belépve a szobába nővéremet látom az asztalnál ülni. Épp valami könyv fölött gubbaszt jegyzetel. A mécses fényében viszont épp látom arcán a szomorúság apró jeleit. Ökölbe szorítom kezem és közelebb lépek hozzá, hogy a másik széken helyet foglaljak. Megfogom vállát és komolyan tekintek rá.
-Szia, megbántott? -kérdezem továbbra is komolyan. Válaszolnia sem kell, hogy tudjam a választ. Sóhajtva mérgesen nézek az ablakra, majd valami furcsa vigyor ül arcomra. Elveszem az asztalra helyezett szalagját és sajátomat teszem helyére. Felhelyezem csuklómra majd ravasz vigyort villantok felé egy kacsintás kíséretében. Megbánja az a kutyafattya, hogy a testvérem megbántotta. Azonnal sietek végig a folyosón és az udvaron egy rejtett lyukon keresztül távozom. Mit is mondott En, hol szokta elütni az időt? Némi gondolkodás és kóvájgást követően meghallottam azt a kellemetlenkedő hangot elhúzom szám. Meg vagy te kurafi. Lassítok lépteimen, tartásom ugyan egyenes. Kicsit lehajtom fejem és meg dörzsölőm szeme, mintha kipirultam volna a kesergéstől. Amint belépek, a három diák nevetése alább hagy s közelebb lépek hozzájuk. A fiú kezdemény, ki testvérem bánatáért felel, széles mosollyal üdvözölne.
- Enesie, mit szeretnél még? – kérdésére a két társa lazán ül. Közelebb sétálok hozzá és megállok mellette.
-Én.. Én… – játszom el mintha szipognék, majd a következő pillanatban megragadom haját és az asztallapba verem arcát és odaszorítom. -Ha még egyszer megbántod, ez lesz a legkevesebb problémád! Megértetted? -sziszegem fülébe és még egy kis nyomást gyakorlok rá majd elengedem. A másik kettő már felismerte a csalást, a harmadik még elcseppent vérét sajnálja. Ch.. ilyenkor bezzeg nincs nagy pofája.
-Őrült vagy Vex. -köp egyet oldalra, miközben mellkasom előtt keresztbe teszem karjaimat.
-Meg egy utolsó szajha. – törli meg száját egy vigyorral és társaira tekint, tőlük kérve elismerést. De a társaik inkább már nyakukat behúzzák, ismerik mocsárzöld szemeim ingoványos jellegét. Akármelyik pillanatban elsüllyedhet a bele tekintő. Ha így akar játszani, játszunk így! Közelebb lépek hozzá büszkén, majd lendítem kezem, mintha meg akarnám pofozni, de ökölbe zárom ujjaim találkoznak arcával, majd gyomrával. Meggörnyed a fájdalomtól, mire még egy rúgást is kap jutalmúl.
-Remélem ezt megbeszéltük… – hangom sejtelmes, talán rosszindulatúnak is mondható. Mivel biccent sarkon fordulva távozom. Kint kifújom a levegőt, káromkodom egy rövidet és elindulok vissza. Néhány őr mellett elslisszolok, néhányat egy kő zajával elcsalok, majd újra rejtett lyuknál vagyok, hol bemászva megszabadítom hajam pár rakoncátlan ágtól. Majd elkezdek vissza sétálni szobánkba. Ugyan azon a sötét folyosón. A lángok meg-meglobbannak. Majd belépve az ajtón nővérem mellé ülök a széken, visszaadva szalagját.
-Nem fog legközelebb megbántani. – ölelem meg szelíden.