Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Ha valakinek a nyomában ennyi évtized lohol, mint mögöttem, olykor becsúszik olyan elfoglaltság a szürke hétköznapokba, amik elsőre ostobának és értetlennek tűnnek, és... Másodjára is.
- Tartsd már normálisan azt a rohadt fáklyát! Ha mozgást látsz, azonnal üss, ne gondolkozz! - adja ki parancsba az egyik "tiszt", aki a helyi közösség védelmére esküdött fel két üveg rozsvodka között, aztán azóta is próbálja tartani a frontot. Ám ezen a helyen nem történik soha semmi izgalmas. Pár család él csupán az erdőben szorosan egymás mellett, így hát már az is izgalomnak számít, ha pár részeg fiatalra rá kell szólni, vagy a szomszéd libáját be kell gyűjteni, mert az a fránya megint elkóborolt. Ezek a napok azonban bőven hoztak izgalmat a kis hely életébe, s ezt biza' nekem köszönhetik, ugyanis az első napon elragadtam a jelenleg legfiatalabb lánykát, aki mindössze az ötödik évét tölti ebben az unalmas világban. Elraboltam, azonban nem bántottam, s mindössze pár óra múlva elengedtem. Ő vígan szaladt vissza a szüleihez, nagy volt az öröm és a boldogság. A következő napon azonban ismét elvittem. Az az utánin is, s azt követőn is. Olykor megmutattam magam, olykor egy szempillantás alatt vittem el. Jelenleg pedig őrt állnak a ház előtt, s a leányka ágya mellett is, arra várva, mikor bukkanok fel újra. Legyen hát meg az akaratuk!
- Jó estét kívánok! - lépek ki nagy vigyorral az egyik fa árnyékából, mire hirtelen mindenki felém kezd rohanni. A kislány ágya mellett levők azonnal ott hagyják őt, s azok is kifutnak a házból. Én pedig mellettük be szélsebesen, s mire egyáltalán eljut a tudatukig, hogy eltűntem, már meg is szólalok mögöttük.
- Semmiből sem tanultok. Az égvilágon semmiből. - vonom meg a vállam egy halk sóhajjal, a kezemben levő leányka viszont nagy mosollyal kapaszkodik a felsőmbe. Mire pedig ezek kinyögnék az első szót, ami jelen helyzetben jóanyám szidalmazása, addigra már el is tűnünk újra. Most másfelé viszem a porontyot, aki szemmel láthatóan nagyon élvezi ezeket a kirándulásokat. Eléggé messzire szaladok vele, hogy még véletlenül se találjanak ránk. Ők nem is, én azonban valami hangot hallok meg nem messze tőlünk. Egy pillanatra ugyan megállok, amíg a gyereket az oldalamra függesztem, ám utána ismét alig egy szempillantás alatt termek ott, ahonnan a hangot hallom. A sötétség nem akadályoz meg abban, hogy észrevegyem a lágy, zöldellő bőrt, s hogy a kisasszony bizony elég rossz passzban van.
- Örvendek a találkozásnak! - intézem az alant kuporgó felé. - Mássz a hátamra! - szólok oldalt a leánykának, aki azonnal hátramászik, s megkapaszkodik a nyakamban nagyokat kacagva.
- Szép nénit ne bántsd! - mutogat a kisasszony felé, s mintha csak hallgatnék a parancsra, úgy hirtelen lehajolok, becsúsztatom egyik kezem a térde alá, míg másikkal a hátára simítok rá, s felemelem őt is furcsa gyengédséggel, persze ha nem tesz ellene valamit. Az érintésem jéghideg, a bőröm sápadt, s nem éppen tűnök egy bizalomgerjesztő alaknak.
- Szia! Beteg vagy? - kérdi őt a kislány, ám a következő szavak már benne maradnak, hiszen újra szélsebesen elkezdek futni nagy vigyorral az arcomon. A távolban már lehet hallani a dühös parasztokat, ideje hát továbbállni! Sejtésem szerint ez a hölgyemény egy ruszalka, így a közeli folyó felé veszem az irányt. Szélsebesen száguldunk a fák közt, míg el nem érjük a partot, ahol leguggolok, s óvatosan beeresztem a hűs vízbe ezt a zöldellő szépséget.
- További szép estét! - hajolok meg enyhén, s mire egyáltalán mondani tudna valamit, már csak a hűlt helyemet láthatja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most látott utoljára...

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Az a különös érzés még azután is ott kering elmémben, miután ott hagyjuk a gyermekkel a hölgyet. Kellemes megnyugvás lesz úrrá rajtam, mi azt eredményezi, hogy a hangulatom is feljavul annak ellenére, hogy valójában az unalom űzött engem oda a faluba. Hiába derültem jót a kétségbeesett próbálkozásokon, nem mondhatnám, hogy hatalmas izgalmak kerítettek a hatalmukba. Még ez az egy szem gyerek is szórakoztatóbb, mint az az ostoba népség, akik még akkor sem tudnák visszaszerezni a Pipacs névre hallgató ötévest, ha mozdulatlanul állnék előttük. Miért könnyíteném hát meg a dolguk? Pár óra után visszaviszem ismét, ám a következő nap újra megjelenek.
- Ha adhatnék egy tippet... Zárjátok be az ablakot. - sóhajtom unottan, mikor megjelenek a kócos lányka ágya mellett, felkapom, s alig egy másodperc alatt eltűnök vele az ablakon át. Túlságosan megkönnyítik a dolgom, de hát időm, mint a tenger összes cseppje, hetekig is képes vagyok ezt játszani velük, amíg meg nem unom. Kár, hogy az hamar be szokott következni...
Egyelőre azonban elviszem Pipacsot egy rétre, ahogy talán egy órán át játszadozik a virágok között, amikből nagyon hamar és nagyon ügyesen készít magának egy fejdíszt. A látszat ellenére nem vagyok oda gyerekekért, ez a példány sem hat meg túlságosan, egyszerűen az unalmam olyan szintre lépett, amikor már mindenhol keresem az elfoglaltságot. A következő órában már az erdőben lépkedünk egymás mellett, az ötévesnek pedig be nem áll a szája. Épp azt ecseteli alig érthetően, hogy milyen csudajó lekvárt főzött az anyja, amiből úgy belakott, hogy rosszul volt tőle, mikor kicsit messzebb megpillantunk jó pár vaddisznót egy fa körül.
- Cocák!!! - üvölti el magát hirtelen, mire az egyik felénk les, s egyből megindul az irányunkba.
- Viselkedj! - morgok rá, s megszorítom a kezét, mikor ő is meg akar indulni a vaddisznó felé. Az állat nem tágít, úgyhogy gyorsan felteszem a lányt a legközelebb fára, s ráparancsolok, hogy nyughasson és kapaszkodjon. Ám ő egyből heves integetésbe kezd afelé a fa felé, amit a többi körbeáll.
- Szép néni! - kiáltja hangosan, ezzel mindegyik figyelmét ránk terelve. Remek... Mint egy viharos széllökés, úgy termek ott a legtávolabbi mellett, minek erősen beleharapok a nyakába, s rúgok rajta egy nagyot. Most nem szórakozok, így az állatnak esélye sincs visszavágni, elvérezve hullik az avarba. Ekkor egy kósza pillantással felfedezem, hogy ki bújik a lombok között.
- Nézzenek oda! Kezdem azt hinni, hogy valaki veszélyesen szeret élni! - mosolygom ás intek az ágak közé a nem is olyan ismeretlen hölgynek, és ahogy a zöldellő bőre kissé eltereli a figyelmem, váratlanul egy erős szúrást érzek meg a lábamon, s azonnal elterülök a földön a lökéstől.
- A rohadt életbe! - morgom haragosan, s mielőtt elmémre újra egy halovány köd telepedne, gyorsan felállok, s pár másodperc leforgása alatt mindegyiknek keresztülszúrom a nyakát egy vastagabb ággal, melyet időközben begyűjtöttem a földről. A lábam ugyan vérzik az egyik agyarától, de nem olyan vészes az a seb ahhoz, hogy akadályozzon a továbbhaladásban. Ám azt hiszem, valakinek újra segítségre van szüksége. Megállok hát az alatt a fa alatt, ahova felszökött színes hajú kisasszony, s előre nyújtom a kezeim.
- Ugorj! - nem tudom, hogy érti-e egyáltalán, amit mondok neki, így kezemmel is mutatom, hogy elkapom, ha ugrik.

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Viccesebb lett volna gyorsan kívánni egy olyat, hogy egy hölgy pottyanjon az ölembe, hiszen ez pillanatokon belül megtörténik. Nem is akármilyen, egy igazán különleges kisasszony. Ruszalkákkal nem igazán volt még dolgom az életem során, ez persze nem véletlen. Ők nem éppen egy harcos népség, s az én fajtám hírét messze zengik a népek, ott csengünk vissza a dalokban, a rémtörténetekben, velünk ijesztgetik az aludni nem akaró kölyköket. Egyszóval, ha volt is valaha körülöttem ilyen szépség, biztosan nem mutatta meg magát, ha megérezte és meglátta, miféle alak vagyok. Egészen eddig a pontig... Szomorú belegondolni, hogy annyi unalmas és senkiházi ember nyaka volt a fogaim alatt, miközben ezek a gyönyörű teremtések végig itt voltak a természet lágy ölén. Tőlem talán egy karnyújtásnyira...
A kellemes vonásai némi melegséggel töltenek el, bár feltűnik, hogy nem igazán pillant felém. Tán belerondítottam volna a természet rendjébe?
- Valami baj van? - kérdem a lányt a karjaimban, s teszek előre pár lépést. - Talán direkt keresed a bajt? - hajolok kicsit oldalra, hogy lássa azt az apró mosolyt, ami elterül sápadtas arcomon. Olyan érzésem van hirtelen, mintha egy folyót ölelnék magamhoz...
- Hogy hívnak? - kérdem tőle halkan és lágyan, ám ebbe hirtelen belerondít egy hangos kiáltás. Pipacs természetesen eddigre már lemászott a fáról, s most épp nekifutásból dobbant az egyik kiterült vaddisznó hasán, majd úgy ugrik a hátamra, mint egy csimpánz.
- Nath! Nath!!! NATH!!! - egyből elkezdi cibálni a hajam, s be nem áll a szája.
- Mi van már? Nem megmondtam, hogy maradj a helyeden? - feljebb mászik egy kicsit, onnan figyeli hatalmas, csillogó szemekkel a kezemben levő kisasszonyt,
- Szejintem vedd fejeségül!!! Az annyija jó lenne... - bújik a nyakamhoz, ám az idillinek tűnő jelenet hamar véget ér, mikor egy nyílvessző száguld el a vállam felett, felhasítva a bőröm, ahonnan hamar egy kisebb vérpatak indul meg a karjaim közt levő hölgyemény irányába. A helyzet már csak azért dühítő, mert senkinek sem tűnt fel, hogy az a gyerek lóg a hátamon, akit épp meg akarnak menteni, s ha mondjuk épp belemozdulok, akkor őt találják el? Haragosan pillantok magam mögé, ám a kezemben levő hölgyet nem engedem el, sőt, inkább jobban magamhoz húzom.
- Ostoba emberek! Mégis mit műveltek?! - ott áll mögöttünk az a pár paraszt, akik felesküdtek a lány védelmére. Hányingerem támad tőlük, de végül utasítom a gyereket, hogy lassan másszon le rólam.
- Nem! Hadd maradjak veletek, kééérlek! - sírja Pipacs, ám a parasztok ezt is máshogy értelmezik.
- Elbájolta a gyereket is! - kiáltják, azzal lánykára szegezik az íjakat. Ez most meglepett... Az emberi hülyeség úgy látszik, határtalan. Pipacs megszeppenve lóg le rólam félig, de a lába még nem éri a földet. Ha most itt hagyom, akkor ezek a nyomorultak esélyesen meg fogják ölni. Ingerült sóhajjal ugrok egy aprót, hogy visszadobjam őt a hátamra, s mire kettőt pisloghatnának ezek a hitványok, mi már sehol sem vagyunk. Újra útba ejtjük a folyót, ahova a tegnapi nap hoztam el a bajba jutott hölgyeményt, s most is ugyanazzal a gyengédséggel teszem őt a vízbe.
- Maradj itt. Nem biztonságos odakint. - mondom ezt úgy, mintha nem is vámpír lennék... S ekkor meg sem várva a válaszát, újra eltűnünk a fák között Pipaccsal, mielőtt idevonzanák azokat a szerencsétleneket. Nem éppen így terveztem ezt a napot, azt meg kell hagyni...

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Ez alatt a csekély idő alatt hamar kiderült számomra, hogy a kisasszony nem beszéli a közös nyelvet. Nem olyan meglepő, hiszen a létem hajnalán még én magam sem voltam képes értelmes szavakat formálni, s ha nem talál rám anno az a varázsló, akkor könnyen lehet, hogy egyrészt most is épp olyan elfajzott lennék, mint régen, másrészt pedig nem is biztos, hogy élnék. Az értelem felbukkanása sok mindentől megmentett már, ám ezzel együtt sok gondot okozott. Jelenleg például szívesen kiverném a fejemből azt a folyóbeli hölgyet, de ez sehogy sem sikerül. Hiába írok le jó pár kört a magasban denevérként az éj leple alatt, hiába tömök magamba egy egész patkányt, s hiába válok meg végleg Pipacstól, ki szomorkásan ballag vissza a családjához, jelenleg semmi sem segít. Az viszont biztos, hogy találtam jobb elfoglaltságot annál, mint hogy riogassam azokat a hitványokat...
A következő nap hamar elérkezik, s én ostoba naivsággal lépkedek a folyó mellett már az első napsugarak felbukkanásakor. Miért is? Igazából magam sem tudom... Hogy megmentsem újra az elkóborolt virágszálat, aki úgy vonzza a bajt, mint emberek a pestist? Jó, nem a legszebb hasonlat, de hát a vámpír fia nem minden nap akadhat össze egy ruszalkával! Olykor halkan köhintek, olykor belemerítem a kezem a hűs folyóba, hátha valami - vagy valaki - megragadja, ám semmi sem történik. S mielőtt még idiótábbnak tűnök, inkább gyorsan eltűnök innen.
A tündék kápráztató kultúrája még egy magamfajtát is képes magával ragadni. Bár jobban szeretem a nyirkos barlang kellemes dohos illatát, kísérteties visszhangjait, s komor sötétségét, mégis be kell látnom, hogy ezek a hegyesfülűek nagyon is meg tudják adni az ünneplés módját. Teljes felszerelésben lépek be közéjük, s oly' sokak lenge ruháját megtagadva belőlem alig látszik valami. Egy hosszú, fekete, fűzős felső takar felülről, kezemen lenge kesztyű, míg alul is egy ében nadrág takarja sápadt bőröm. Arcom előtt egy maszk díszeleg, mely alól csupán a zölden villódzó szemeim és a halovány ajkaim bukkannak ki. Fülemre rálóg fekete hajam, így valamilyen szinten nem keltek olyan nagy feltűnést. Könnyeden járok köztük, kerülve a kontaktust, s élvezve ezt a különleges atmoszférát, amit ezzel a sok dísszel és dallammal varázsoltak ide. A mai éjjelen nem célom senkit sem bántani - kivéve azt az alakot, akiről leloptam a ruhát. Lassan többeknek lopom el a ruháit, mint az életét...
A máglya felgyullad, s egy hosszas séta után végül megállok a tömeg szélén, onnan figyelem a cikázó lángnyelveket, melyeket bágyadtan törnek az ég felé. Sok arc bontakozik ki a félhomályból, ám hirtelen egyetlen marad meg bennem csupán. Színes bőr, bájos arc, s egy felettébb varázslatos, virágból font ruha. Most nem sietek. Lassan lépkedek át a másik oldalra, s megállok közvetlenül a kisasszony mellett.
- Ceádmil, esseath elaine aevon'laith. - felelem a hegyesfülűek nyelvén kissé esetlenül. Ilyen apróságokat azért sikerült már eltanulnom a tündéktől, s lévén, hogy itt látom őt újra, feltételezem, hogy ő is ért belőle valamit.
- Nem gondoltam volna, hogy újra felbukkansz. - sandítok felé. - Érted akár egy kicsit is, amit mondok? - megragadok váratlanul egy vöröslő szirmot a ruháján, s mint aki jól végezte dolgát, elveszejtem azt ajkaim közt.

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

- Részemről az öröm. - biccentek aprót, mikor az a kellemes mosoly szétterül a kisasszony arcán. Őszintén szólva meglepő ezt látni, hiszen talán lehet némi sejtése arról, hogy miféle alak vagyok, már ha egyáltalán beavatta valaki a vámpírok rejtelmeibe. Hűvös érintésem már nem egyszer tapadt az ő zöldellő, meleg és puha bőréhez, melyre úgy omlott rá a hosszú hajzuhatag, mintha csak egy gyönyörű ruhaköltemény lenne. Még a hangja is csilingelő, mintha bűbájjal lenne átitatva az egész lénye. Egy magamfajtára nem kellene, hogy ilyen hatással legyen, de hát mit tehetnék ellene? Semmit. S nem is akarok.
- Á, szóval nem érted, amit mondok... - jegyzem meg megint csak a saját nyelvemen, hiszen a tündék nyelvén nem sokat tudok. Valahogy meg kell találni a közös hangot, ha kicsit jobban meg akarom ismerni. Több próbát azonban egyelőre nem teszek, hiszen a hölgyemény váratlanul megragadja a kezem, s egy kicsit elhagyatottabb utcára húz be. Én nem bánom. Sőt... Hagyom, hogy vezessen, könnyeden száguldok utána, mindvégig a virágokból font ruhát figyelve. Aztán megállunk, s a tekintete úgy szövődik az enyémbe, mintha mondani szeretne valamit vele. Aztán érkezik az a különös érzés a fejembe, mely nem ölt szavakat, sokkal inkább érzéseket, ettől függetlenül mégis megértem. S kezdem azt hinni, hogy megbolondultam. Kérdőn pislogok a lány felé, majd reflexszerűen pillantok magam köré, hogy ez most valóságos-e? Halk sóhaj szökik fel végül belőlem, ahogy a halovány zöld íriszeim visszakúsznak a kisasszony különleges szemei felé.
- Birke. - ismétlem meg, s a lángok felé pillantok. Utána váratlanul óvatosan megérintem a hölgy vállát.
- Aibhne? - ekkor szívemre helyezem a kezem. - Nath. - halk nóta szólal fel a távolból közben, s páran táncra fakadnak. Önfeledt nevetés hallatszik fel több helyről, mire én magam is szélesen elmosolyodom.
- Tánc. - biccentek egy összeboruló pár felé, majd fél lépést teszek a szépség irányába, s kinyújtom a kezem. - Te. Én. Tánc? - miért ne? Nem vagyunk már idegenek egymásnak, hiszen egy apró kötelék kialakult már akkor, mikor először visszavittem őt a vízhez, másodszor pedig ez részemről csak erősödött. Lehet, hogy csupán megbabonázott ez a kisasszony, de ha ilyen kellemes, miért állnék az útjába?

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Apró emlékfoszlányok bukkannak fel bennem arról az időről, mikor még az a varázsló tanított nekem szavakat, s én ügyetlenül utánoztam ajkainak mozgását. Ez a leányzó azonban mégsem emlékeztet önmagamra. Én akkor mindent és mindenkit meg akartam ölni, s csak is azért utánoztam a varázslót, mert szörnyen untam már magam abban a szűk ketrecben, amiben eleinte tartott.
- Érez. - mutatok a szíve felé, majd a halántékomra biggyesztem az ujjbegyem. Azt hiszem, értem, mit akar mondani, hiszen a szavai kimondatlanul keringenek a fejemben, s meglepő, de nem is kell kimondania azokat. Ilyet még sosem éreztem, egészen új tapasztalatokkal sikerült gazdagodnom már most.
- Aibhne. - ismétlem meg én is újra, bár az én számból ez e név még kissé durván száll ki, nem olyan könnyeden és légiesen, mint a kisasszonyéból. Érdekes, hogy valójában mindketten a természet gyermekei vagyunk, mégis mennyire ellentétes oldalon állunk. Míg őt mindenki istennőnek nézhetné, maga a tökéletesség megtestesítőjének, addig tőlem inkább távol tartaná magát mindenki, hiszen közelebb állok a halálhoz, mint az élethez. S tessék, jelenleg mit sem számítanak azok a bizonyos ellentétek.
A tánc említésére egyből sikerül újabb mosolyt varázsolnom a driád arcára, s én is széles vigyorral válaszolok, mikor elkezd táncolni. A látvány egészen elképesztő, s teljesen megbabonáz, ahogy a zöldellő hajzuhatag lágyan úszik a szélben, ahogy a virágból font ruha édesen leng a levegőben, s ahogy az öröm kiül a szépséges vonásaira. Pedig valójában... Ennek nem kellene így történnie. S mégis, én is mozdulok mellette, mikor megragadja a kezem. Ugyan ő sokkal szabadabban csinálja, mint én magam, de azért talán nem vagyok olyan béna, mint azt elsőre gondoltam. Olykor körbejárom őt, olykor pedig előtte lejtek pár tánclépést, egy ponton azonban közelebb lépek hozzá, s kezem a derekára simítom. Másikkal magamhoz húzom az ő kezét, s tenyerem az övéhez érintem. Halk dúdolás hallatszik fel belőlem, csupán a kíváncsiság kedvéért. Vajon egy ruszalkára is hatással lehet, vagy ő immúnis az ilyesmire?
Ha nem húzódik el, úgy egy ideig így maradunk. Lábaim olykor enyhén lépnek balra, majd jobbra, s egészen varázslatos látványt nyújt ez a kisasszony a hold bágyadt tükre alatt. Ám a szép mindig oly' kevés ideig tart... Hamarosan már nem csupán ketten állunk a szűk kis utcában, hanem két másik kisasszony is minket kezd fürkészni az egyik sarokról. Nem is igazán tudom, hogy mit látok az arcukon. Talán féltékenység, esetleg gyanakvás, vagy valami egészen más?

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Ilyen ünnepségen még soha életemben nem vettem részt. Ritkán jelentem meg tündék között, s mindig úgy hozta a sors, hogy az egy teljesen átlagos nap volt, mentes a díszektől, a tömegtől, s a hangos kacajoktól. Az emberek egészen máshogy szórakoznak. Ők talán komolyabbak a maguk módján, s nagyon könnyen esnek át a ló túloldalára. Részt vettem már pár komolyabb, nemesnek összehozott bálon, s olyanon is, ahol már az első öt percben mindenki részeg volt. Olyanon is voltam, ahol az egész este csendben és unalmas telt, s olyanon is, ami igen csak hamar fülledt orgiába torkollott. Most sem igazán a saját szórakozásom vonzott ide, vagy az, hogy becserkésszek valakit s a vacsorámnak kiáltsam ki, sokkal inkább az a különleges fonál, mely megjelent Aibhne s köztem akkor, mikor először a karjaimba fogtam. Titkon valahol reméltem, hogy ő is felbukkan a tömegben, de ezt talán még magamnak sem igazán akartam bevallani.
Ahogy az ő különleges érzései s az én bűbájjal itatott dallamon összekeveredik, egy egészen varázslatos aura keletkezik körülöttünk. A homályos tekintete arra utal, hogy rá is hatással van az énekem, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. Lélekben sokkal erősebbnek tűnik, mint az átlagos emberek, így akár még ki is zárhatta volna azt a hatást, amit próbáltam benne kelteni a dúdolással. Ahogy puha kezei az arcomat érintik, én óvatosan eltűrök egy kósza tincset az arca elől, melyről e mozdulat hatására könnyedén a föld felé hullik egy sárga szirmú virág. Halk sóhaj hagyja el a szám, mikor közelebb hajol, s derekát szorosabban ölelve hagyom hát, hogy ajkai az enyémekre simuljanak. Egy röpke pillanatra pedig teljesen elfeledem, hogy vámpír vagyok... Szinte kilépek a saját testemből, s összeolvadva Aibhne mámorító aurájával, az éterben tovább folytatjuk a táncunkat. Viszonozom a csókot, s mikor enyhén a fal felé kezdem őt tolni úgy, hogy lábaimmal az övéihez simulok, egy pillanatra szertefoszlik a virággal borított köd. Vámpír vagyok, s még ha akarnám, akkor sem lennék képes elnyomni önmagam.
Hűs ajkaim alól váratlanul egy másodperc töredékére előbukkannak fogaim, s ugyan nem harapok, nem teszek semmiféle vad mozdulatot, mégis akaratlanul nyúlnak azok hosszabbra, így a kellemes csók enyhe fájdalommal ér véget. Szájának kicsiny szegletét éri az egyik hegyes fog, mely képes arra, hogy akár a kemény bőrt is átharapja gond nélkül. Így a driád finom bőre könnyedén hasadhat fel, s ha közben nem tesz hirtelen valamit, akkor minden bizonnyal egy kósza kis vércsepp kibuggyan az apró, alig észrevehető seb mélyéről, hogy az a nyelvem hegyén landoljon.
- Sajnálom! - válaszolom szinte azonnal, s kicsit távolabb lépek tőle. A szó jelentése nem csupán a vonásaimra ül ki, de elmémben is ott ég tovább. Azonban... Valóban sajnálom? Az íze egyszerűen... Semmihez sem hasonlító. Mámorító és részegítő, olyan, amitől még képes lennék függővé is válni. Igen, a vére senkinek sem ugyanolyan. Van a silány és átlagos, mely a táplálkozáson kívül semmi másra sem jó, s van az olyan, mint ezé a driádé is, melyet akár fulladásig is képes lennék inni. A két lány közben elkezd közelebb lépegetni hozzánk eléggé gyanakvóan, s jelenleg annyira elkábulok a lány vérétől, hogy hirtelen azt sem tudom, mi lenne most célszerű lépés.

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Egy ilyen törékeny, természeti gyönyört kétlem, hogy túlságosan nagy bátorsággal áldott volna meg a sors, hiszen ha már csak azt nézzük, hogy a számuk nem is annyira csekély, mégsem volt még egyhez sem szerencsém. S milyen jól teszik, hogy nem mutatkoznak meg mindenkinek! Ők hoznak egyensúlyt a természetbe, s ha nem lennének, biztos vagyok benne, hogy az erdők s a rétek sem pompáznának úgy, hiszen azok mintha visszatükröznék a szépségüket. Ezért lep meg annyira, hogy Aibhne ahelyett, hogy összerezzenne az apró fájdalomtól, sokkal inkább kíváncsian kezd fürkészni azokkal az igéző szemekkel. Én pedig kíváncsiságának eleget téve hagyom, hogy ujja átszökjön ajkaimon túl, s végigsimítson azon a veszedelmen, mely már annyi ember és állat végzetét hozta el. A fogak az én fegyvereim, s biztosan állíthatom, hogy a lelkem egy kicsiny darabkája is beléjük költözött. Direkt nem mozdulok bele az érintésébe, hiszen az iménti példa mutatja, hogy milyen könnyen lehet vele sebezni, ám a lány kissé óvatlan, így újra csak felsértem finom bőrét egy ponton. Még ennek az egy cseppnek is túlságosan mámorító az illata ahhoz, hogy ne akarjam hagyni, hogy elvesszen csak úgy, így hát finoman megragadom a csuklóját, visszahúzom magamhoz, s ajkaimat enyhén rátapasztom az ujjára. Nyelvem gyengéden járja körbe a kis járatot az ezüstös folyóhoz, lassan haladva közelebb hozzá, míg végül halkan felsóhajtva veszem magamhoz a kósza a cseppet. Érezheti, hogy nem akarom bántani, hogy nem akarom szétmarcangolni a csodálatos bőrét úgy, ahogy azzal a vaddisznóval tettem, ugyanakkor a lelkem mélyén mégis feléledni látszik az az ősi ösztön, melyet az évek során valamennyire sikerült elnyomnom, hiszen ez szükséges volt ahhoz, hogy túllépjek az állatias énemen, s teljesebb életet élhessek. Aibhne vérének különleges zamata mégis olyan, melyet nem ereszthetek csak úgy el, s melyet mégsem vehetek magamhoz erőszakkal. Annyi érzés kering benne, hogy biztos vagyok benne, hogy a fájdalom és a szomorúság is a cseppek mélyére szökne, ha bántanám.
A szavaira bólintok, s ekkor tudatosul csak bennem, hogy talán megint túlságosan sokat töltött távol attól folyótól, amely élteti őt. Így mit sem törődve a felénk haladó, gyanakvó tündékkel, ha megindul a kisasszony, akkor én hűen követem őt, mint valami őrzővédő. Miközben haladunk a tömegben, megint csak nem megyek hozzájuk túlságosan közel, s a szemkontaktust sem keresem. Ott lépkedek végig mögötte, s ha már belevetettük magunkat az erdőbe, és távolabb kerültünk a kíváncsi szemektől, akkor váratlanul, kérdezés nélkül emelem fel a driádot, csupán még nem indulok el vele. Tekintetem az övébe fúrom, s erősen gondolok arra a kérdésre, hogy "Mehetünk?". Ha beleegyező lesz az válaszul adott érzés, akkor ugyanazzal a sebességgel indulok meg a folyó irányába, mint amilyennel az előző két alkalomkor is száguldottunk.

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Amit titkon kerestem, azt megtaláltam. Mikor a tömeg szép lassan úszik el mellettünk s magunk mögött hagyjuk a tündék valójában számomra is kellemes világát, nem érzek semmiféle hiányt magamban. Ez mind csak egy szépséges dísz volt Aibhne körül, hiszen ő volt a fénypontja az egész Birke nevezetű ünnepnek. Ahogy pedig bevetjük magunkat a fák ölelésébe, úgy abban a pillanatban felejtem el a hegyesfülűeket, s koncentrálok egyedül a driád halovány árnyképére, mely kecsesen bontakozik ki a sötétből.
Nem tudom, mennyire keríti hatalmába pontosan, hogy távol került a folyójától, de nem akarnék kockáztatni, ezért is ajánlom fel a segítségem. Az ölembe fogom pihekönnyű testét, s hamarosan villámgyorsan száguldanak el mellettünk a fák és a bokrok. Az ő szeme talán fel sem tudja fogni ezt a hatalmas sebességet, ám az enyémnek ez teljesen természetes már. A világ ilyenkor megáll egy kicsit mellettem, s néha úgy érzem, hogy az időm is több lesz ezáltal. Gyorsan elérünk hát az otthonához, ahova épp oly' óvatosan engedem bele, mint ahogy eddig mindig. Pár lépést teszek hátra, s onnan figyelem tovább, ahogy a virágok a földre hullanak, s teljes szépséges valójában gázol beljebb a hűs vízbe.
Ebben a pillanatban még az is elég, hogy csupán szemem világa érezheti azt a gyönyört, amit Aibhne látványa nyújt. Mintha varázslat lengné őt körbe, úgy tündököl a lassan ereszkedő folyóban. Amíg visszanyeri az erejét, addig én elhelyezkedek a földön, s míg egyik lábam feljebb húzom, a másikat hosszasan elnyújtom. Ezüstös vérének mámorító íze még mindig ott van a nyelvem hegyén, s ez nem olyan, mint az emberek éltető nedűje. Ez valami sokkal magasabb szinteken áll, olyanokon, amelyet nem szabad hagynom, hogy csak úgy elússzon. Mintha a testem általa magasabbra lenne képes törni...
Mikor megfordul a lány, én intek neki aprót, jelezve, hogy még itt vagyok. Eddig mindig úgy hozta a helyzet, hogy azonnal távoznom kellett, de nem ma! Feltolom magam végül a földről, s kíváncsian pislogva indulok meg lassan az irányába, de a víz partján megtorpanok egy pillanatra. Arcomon egy gonosz mosoly fut át hirtelen, minek következtében elhajítom oldalra a maszkom, s levetem magamról az utolsó darab ében szövetet is, ami takar. Sápadtas bőröm szinte csillog az éjben, s ahogy a hollófekete hajam lágyan kapkodja a szél, úgy teszek meg furcsa módon hátrafelé pár lépést. Aztán megállok, s épp azzal a hatalmas sebességgel iramodok meg, mint amit a lány is tapasztalhatott. Azonban a víz peremétől elrugaszkodok, s kezeimet előrenyújtva siklok bele a kisasszony mellett, teljesen biztosan lefröcskölve őt. Nagy vigyorral az arcomon bukok fel végül a felszínre, s lassú evezéssel indulok meg felé készen arra, hogy ha közelebb érek, akkor tenyeremmel újabb adagot söpörjek felé.

Álainn & Grienath

"A Hold sehol.
Vak, szürke ég.
Véres kötés az este.
Hiányod sebe üszkösül.
Új nap, ki tudja, lesz-e?"

Kacaja gyönyörű dallam számomra, mely édesebb a legcsodásabban megkomponált lantmuzsikánál és a legszebb énekszónál is, s hirtelen annyira a hatása alá kerülök, hogy szinte elmémben hallom visszhangzani a nevetését. Kétségkívül bűbájról lehet szó, épp olyanról, amilyet én magam is szoktam alkalmazni. Hát ilyen lenne tán átélni? Még ha esetleg arról is lenne szó, hogy Aibhne valójában egy gyilkos driád, aki ilyen trükkel szerez magának táplálékot... Hirtelen még ez sem tudna eltántorítani.
Pár pillanatra elfelejtem, hogy ez a kisasszony a folyó szülöttje, így mikor próbálnám becserkészni, természetesen fordul a kocka, s eltűnik a hullámok közt. Érzem, ahogy megcsiklandozza a talpam, mire lejjebb nyúlok, s ha elérem, akkor ujjaimmal végigsimítok a hátán. Azt gondolom, hogy tesz még körülöttem pár kecses kört alant, ám ő tündérként bukkan fel a habokból, s szinte még a szám is tátva marad a látványától. Kissé ködös tekintettel fogok ujjaim közé egy kósza tincset a hajkoronájából, s óvatosan húzom végig azt közöttük.
- A vértől hamar életre kapok. - kiejtem ugyan hangosan a szavaim, most mégis inkább arra koncentrálok, hogy ezek az elmémben jelenjenek meg képek és érzések formájában. Azonban nem feltétlenül lehet kellemes Aibhne számára, hiszen egy fiatal fiút érzékelhet, kinek a vöröslő nedűjének a nagy részétől megfosztottam, ám számomra pontosan ez jelenti az életet. A halál maga.
- Gyakran megsérülsz? - kérdem ismét hangosan, de innentől mindig azon leszek, hogy az ő igényei szerint jelenjenek meg a kimondott dolgok a fejemben. Vajon miféléket képes ott felfedezni?
- Én is érzem. Ez bűbáj lenne a részedről? - ujjaim arcára simulnak rá, s lágyan a tenyerembe merítem hűs bőrét. Annyira varázslatos érzés, hogy szinte magát a folyót tartom a kezemben...
- Én így közelebb csalom magamhoz az embereket, s kevésbé kegyetlen módon vetek véget az életüknek. - súgom halkan, szavaim után pedig újra felcsendül az a halk dallam, melyet ott az utcán már megismerhetett. Szavak nélkül dúdolom a különös nótát, közben pedig kezem lesiklik a vállán, s csuklóját megérintve húzom magamhoz közelebb a kezét.
- Meggyógyult. - pillantok ujjára, melyről eddigre eltűnt az az apró kis seb. - Itt is meggyógyult? Jobb lesz alaposabban szemügyre venni... - színpadias hangon felelem, majd kíváncsian közelebb hajolok hozzá, ekkor pedig ha nem húzódik el, ajkaimat gyengéden tapasztom az övéire, mindvégig azon töprengve, hogy vajon ha szépen kérném őt, megtisztelne a vérével újra apró fájdalmat áldozva azért, hogy elvegyem tőle?