Emilia & Grienath

"Az igazi szenvedélyek halálosak."

Már egy jó pár napja minden egyes estén ott ülök a füstös kis fogadó egy félreeső szegletében, pont úgy, ahogy az a mesékben megvagyon írva. Csuklya takarja arcom szegletét, melynek egészen a mélyére süpped a képem, így a fáklyákkal borított homályban nem látni túlságosan bőröm sápadtas árnyalatát. Amíg rendelem magamnak az italt, fogy az orenem, addig pedig még meg sem szól a pultos kisasszony, aki jobbnak látja, ha nem keveredik velem inkább beszédbe, hiszen az ilyen titokzatos alakok sosem jó szándékkal térnek be a fogadókba. Esetemben azonban nagyon téved, ha ezek a gondolatok keringenek a szőke kis fürtök alatt. Nem az a célom, hogy áldozatokat szedjek. Most nem. Sokkal inkább az, hogy minél többet tudjak meg arról a bizonyos társulatról, akik a napokban fognak érkezni ebbe a kis faluba. Igen, mindenki azt gondolná, hogy bruxaként elment az eszem, hogy ilyesmi egyáltalán érdekelhet, hiszen nekem az erdők és barlangok mélyén lenne a helyem, ahol várom, hogy az áldozataim besétáljanak a csapdámba... Ugyan. Az általánosítás jelen esetben azonban nekem kedvezhet, hiszen ki gondolná egyáltalán, hogy egy bruxa megfordulhat egy ilyen rendezvényen úgy, hogy nem anyaszült meztelenül, véres pofával jelenik meg? Ugye, hogy abszurd a gondolat is maga? Szerintem is.
Az emberek csak suttognak, kíváncsiskodnak, míg végül össze nem áll a kép. Két nap múlva érkezik a társulat, s még aznap este előadnak sok mindent. Itt az esély! Nem csupán arra, hogy megmutassam a saját, varázslatos hangom a népnek, hanem hogy találjak egy finomabb falatot ezeknél az egyszerű parasztoknál. Mert hát valljuk be, azért a körítés sem mindegy. Már. Régen mindegy volt, de hát annak már több, mint háromszáz éve lassan. Az igényeim szinteket léptek az idő múlásával, így sokkal szívesebben mélyesztem magam egy olyan hölgybe, kinek finom alakját egy mesés ruha hangsúlyozza ki, kinek hajkoronája virágillatú, s kinek megjelenése kecses és nőies, ki mozgásával és hangjával is képes lenne elvarázsolni. Jó, tudom, talán kissé magasak az igényeim, de hát ha esélyem van a válogatásra, miért ne tehetném meg? Miért ne lehetnének különleges vágyaim? Az sem jó, hogy állatias vagyok, mint egy egyszerű bruxa, az sem jó, ha túl emberi, mint valami piperkőc nemes... Azt hiszem, ebben a világban csak holtan lennék jó.
Hamar elrepül ez a két nap, s ez idő alatt már nem térek be újra a faluba, csupán közvetlenül az előadás előtt. Eddig inkább meghúztam magam az erdő mélyén, s kitisztítottam azt az egy szem ruhát a hosszú köpenyen kívül, amit nem is olyan rég aggattam le egy kereskedőről. Természetesen szükség volt itt-ott némi javításra és átszabásra, de hát az időm ezt engedte, s legalább elterelte a figyelmem kicsit az éhségről. Ezért érkezek most üres gyomorral, hiszen ezzel csak növelni akarom az élvezeti értéket, ha egy szépséges egyénbe márthatom a fogaim a hajnal érkeztével. Az öltözékem majdnem elegáns. A fekete szín az alap, kiegészülve némi vöröslő árnyalattal, illetve egy a nyakam köré tekert, vérszínű, vékony sállal oldalt megkötve, mely inkább szolgál dísznek, semmint védelemnek a hideg elől. Nem mintha szükségem lenne rá... Így toppanok be a tömeg szélére, nem messze a színpadtól, s onnan kezdem figyelni az eseményeket. Bájos hangok, kellemes öltözet, de... Még nem az igazi. Még nem jelent meg a fő attrakció, ezek csupán elenyésző porszemek lehetnek, akik körítést adnak a fő látványosságnak. Nekem!
- Félre! Én következek! - levonul az egyik csoport, mire hirtelen ötlettől vezérelve előreverekedem magam, s oldalról úgy sétálok fel a színpadra, mintha én is a műsor része lennék. Nem pazarlom az időm, hiszen abból most nincs sok, minden bizonnyal le fognak küldeni hamarosan. Ám addig is... A hangom kieresztem. A varázslatos dallam szelíden száll a nézőközönség felé, belemarva lelkük féltett részébe, megforgatva benne egy vágyott tőrt, mely édesen perzseli fel a vérüket. Mély hangom olykor alant zeng, olykor magasabban búg, mígnem váratlanul belevetem magam a közönség sorai közé. Éneklek halálról, vágyról, csókról, ölelésről, vérről, csupa sötét és mocskos dologról, mely sokakban mégis áhítatot ébreszt. Letessékelni sem kell, távoznék én magamtól is, hiszen ennyi hírnév bőven elég volt számomra, s arra, hogy egy szebb formának felkeltsem az érdeklődését. Mielőtt az alakom elveszne az est sötétjében, tekintetem utoljára egy hölgyével akad össze, kire rákacsintok, s el is tűnök azonnal. Látszólag. Persze, néhány méterrel odébb megállok az egyik ház sarkánál, előhúzok némi papírba tekert dohány, s lágy füstfelhőt gerjesztek magam köré.