Cassandra & Lucio ️️️️️️

Mahakam. A hegység magasan, és hosszan nyúlik el a horizonton. Otthona sok lénynek, köztük olyan törpöknek, akiknek én hasznát szeretném venni. Egyedül indultam neki az útnak, Julien csak rövid ideig segített a portáljaival, mert neki egyéb feladatot adtam. Néha csak egy-egy vadász házban tudtam meghúzni magam, de volt, hogy pár házas helyiségek nyújtottak ágyat éjszakára. Talán harmadik napja lovagolhattam, mikor a hegység lábánál, az egyik hágó előtt, naplementekor egy falut értem el.
Még sürgött, forgott mindenki. Favágók, prémárusok. Mindenhol állatok trófeái díszelegtek. A látványomra fel-fel ragyogott egy-egy ember arcra. Első pillantásra elég közvetlen kereskedőnépségnek tűnnek. Szíves örömest igazítanak is útba, mikor megkérdezem, merre van a fogadó. Mivel a hágóból érkező vándoroknak és karavánoknak ők az első megállói, kétlem, hogy ne lenne hely, ahol meglehetne pihenni. Természetesen van is egy párszobás épület, az erdőhöz közelebb eső részén a falunak. Utam egyenesen oda vezet, Hátul, a féltetős karámba vezetem fekete heréltemet. Lenyergelem, tekintve, hogy itt kívánom tölteni az éjszakát. A nyeregtáskámból kiveszem a dolgaim, majd besétálok az épületbe. Néhányan, gondolom a helyi lakosok iszogatnak a söntésnél, de talán más utazók is vannak bent. Belépve lehúzom fejemről a köpenyem csuklyáját, hogy ne keltsek rossz benyomást. A kard, és tőr a hátamon így is megtévesztő lehet. A pulthoz sétálok, fémmel veretett bőrvértem némán, mereven állja a pillantásokat, miközben csizmám kopogása kísér oda.
- Egy szobát és vacsorát kérnék. Csak az éjszakára. - szólok a harcsabajszos, kissé kerekded fogadósnak, mire az megszívja az orrát.
- Szarvus va'. Jó lösz? - kérdi, mire biccentek. A pult alá nyúlva elővesz egy kulcsot, majd ráteszi a pultra. - Harmadik ajtó. Inni nöm kér? - támaszkodik meg.
- Csak ha hideg a ser. - válaszolom, mire mosolyra húzva a száját horkant fel.
- Üljön lö, kiviszem. - szól, mire bólintok. Néhány érmét a pulton hagyva ülök le az egyik asztalhoz, miután levettem hátamról a két fegyvert, tokostul. Az első, amit kihoz, az a sör. Kellemesen hűvös. - Maga is a felhívásra gyütt?
- Milyen felhívásra? - nézek fel a férfire, mire az megvakarta a fejét.
- Ríviában valami esteni ereklyét emlegettök. Egy rakás vándor elindút, hogy mögkörösse. - mondja, mire megmarkolom a korsó fülét.
- Talán. - felelem sejtelmesen, mire megint horkant, és visszamegy a pulthoz. A sertésnek még idő kell, míg megsül.    

Cassandra & Lucio ️️️️️️

Némán iszogatom hűs söröm, s míg ezt teszem, tekintetem végig fut a fogadóban lévőkön. Több helyi vadász, és favágó beszélget a pultnál, kicsivel hátrébb tőlük, a terem másik felében pedig egy hölgyre esik a tekintetem. Drága prémje, igényes ruhái, épp úgy elütnek ettől a közegtől, mint az én páncélom, és kardom. Nem bámulom, épp csak egy pillanatra nézek rá, és arra, hogy pergameneket olvas, aztán foglalkozom a magam dolgával. A seremmel, és az étkemmel, amit kihoz a fogadós. Gondolataimba merülve kezdek enni, ám az első falat után megakadok egy kicsit a mozdulatban. A fűszerekkel egybe simuló, még is ismerőst ízt érzek. Ha nem lennék az, ami, sose vettem volna észre azt az erős altató hatású növényt, amit az ételbe raktak. Alig pár pillanatnyi mérlegelés után tovább eszek, tekintetem a nőre akad, aki előtt szintén tányért látok. Vajon az övébe is tettek? Ha igen, lassan, de erősen álmosodni kezd. Bárhogy is, ha nem akarom magam lebuktatni, akkor játszanom kell. Elfogyasztom az ételt, annak tudatában, hogy rám az nem hat, de muszáj eljátszanom a fáradtat. Mire a végére érek az éteknek, addigra a leveleket szorongató kezek a terem túl oldalán elgyengülnek, ahogy a lábak is, a sötétség pedig magához ragadja a mágust. Az ételbe tett bódítószer kifejti a hatását a nőn, és én látom, hogy miként figyelik a férfiak. Várnak. Felötlik a gondolat. Az biztos, hogy a szándékuk nem jó. De mit tesznek egy kiszolgáltatott nővel, és férfivel? Volna egy-két tippem, de túlságosan... fura ez az egész. Ha még csak a másik idegent altatják el, hogy kihasználják. De engem? Ennyi erőfeszítést nem ér semmi, ami nálam, vagy rajtam van. Leteszem a csorba, kétágú villát, és egy utolsót kortyolok a sörömből, mintha észre se vettem volna, hogy "szar van a levesben". Nagyot sóhajtok, aztán pár perc múlva lehajtom fejem az asztalon fekvő kezemre, szemeim becsukom. El is engedem testem, akárha eszméletlen lennék.

-

Magamba bosszankodom Rita írásán. Ah, már megint a hisztije az új tankönyvek miatt. Indokolatlan, mégis előszeretettel kezd ezzel minden beszélgetést, és minden levelet. Egyszerűen már csak átugrom, hátha ír még valami valóban életbevágóan fontosat.
Mi tagadás, a költségvetés jövőbeli átcsoportosításának területei kétségkívül lényegesek, azonban kétszer is neki kell kezdenem annak a sornak. Rita kecses, ám apró betűi különös módon elhomályosodnak. Mi a fene? Próbálok fókuszálni, ám érzékeim egyre jobban eltompulnak: már a fogadóban morajló halk beszéd is egyetlen kavalkáddá mosódik össze.
Igevetésen még csak gondolkozni sincs időm, pillanatok múlva szűnnek meg a költségvetés jövőbeli átcsoportosításának területeit taglaló címszavak, és hullik rám a sötétség bársonyos, tompa függönye.


P.S.:Az élet állandó változás. Ha nem változunk, lemaradunk. Mi egy nap még igaz, való, hirtelen többé nem az, nem valós. Adódhat úgy, hogy ezt el kell fogadnunk, akármennyire fáj. 

Cassandra & Lucio ️️️️️️

A hölgy lassan rádőlt az asztalra. Ahogy ez megtörtént, a férfiak elhallgattak, és ránéztek. Ekkor jött el a pillanat, hogy kénytelen vagyok színészkedni, figyelem a nőt, és felállok, abba hagyva az evést. Ekkor már az étek felét megettem, szóval még nem lehet oly hatásos rám. Szerencsére az ájulást nem nehéz eljátszanom. Elindulok az idegen hölgy felé, mintha csak megakarnám nézni, hogy minden rendben van-e vele. Az első lépésem még rendes, a másodikat már húzom, a harmadikra térdre esek, de a kezeimmel támaszkodok a földön. Nem számítottam volna erőszakra, de a szemem sarkából már látom, hogy valaki felém közeledik. Egy rúgás az oldalamba, nyögve esek a hátamra. Sűrűn, laposakat pislogok, aztán egy újabb rúgás az arcomba. Ennyi elég egy átlag embernek, hogy az igazak álmát aludja, szóval úgy döntök, hogy magam is úgy teszek, mintha ez történne. Átkutatnak minket. Elveszik az orenektől nehéz erszényeket, fegyvereket, ékszereket, mindent, amire úgy gondolják, már nem lesz szükségünk. Még a fegyvereinket is elveszik, aztán a kisasszonyt vállra kapják, engem - nos engem ketten cipelnek nyögve, kicsit nehezebb vagyok.
Nem nyitom ki a szemem, testem elernyesztve várok. Sokat sétálunk, majd letesznek. Hallom a beszélgetést. "Segíts. Ott húzd meg! Tartsad!" mondják. Ezután nagy nehezen lábra emelnek Hátam valami nehéznek döntik. Vékony. A karjaimat hátul köré tudják húzni, és megkötözni. Egy oszlop, vagy nagyobb karó lehet. Oda kötöznek, úgy, hogy ne tudjak leesni. A mellkasomtól egészen a csípőmig oda kötnek, majd mint akik jól végezték a dolgukat, elmennek. Ekkor nyitom ki a szemeim, hogy lássam, mi történt mindezidáig.

A hölgy még mindig eszméletlen. Három ilyen fa oszlop van, én a középsőhöz, ő a bal szélsőhöz van kötve, szinte ugyan úgy, mint én. Az erdő felé állunk arccal. Ha oldalra fordítom a fejem, akkor mögöttünk is csak azt látok, de nyilván nem cigőltek minket messzire a falutól. A kérdés az, miért vagyunk itt? Vajon jönnek majd, hogy vicces csináljanak belőlünk? Vagy a farkasoknak? Annál egyszerűbb halál is létezik ennél, nem?
Talán egy óra telik el, és az idegen hölgy lassan kezd magához térni. Eleinte szédülősnek érezheti majd magát, és kábának. Kell egy kis idő, mire az altató kiürül a szervezetből.
- Jó reggelt. - mondom kelletlenül, annak ellenére, hogy éjszaka van már.
- Jól van? - kérdezem, annak ellenére, hogy tudom, semmi nem történt vele azon kívül, hogy ide hozták. De persze, mint szintén elkábított személy, erről hivatalosan nem tudok, úgy hogy kérdezgetnem szükséges.

Cassandra & Lucio @

Homályból homályba csöppenek. Mert amint szakadozni kezd az első, tompa sötét, helyét hideg morajlás veszi át. Foltok kúsznak a szemem előtt, amint lomhákat pislogva lassan visszatérek a valóságba. Forog velem a világ, különösen hullámzanak a sötét sziluettek. Hasogató fejemhez kapnék, reflex szerűén, azonban kezeim nem mozdulnak.
Megpróbálom felemelni a fejem, hátrahajtani nem tudom, valami megtámasztja. S akkor megérzem a szorítást, amely szinte körbeölel. Megmozdulni se bírok, vállamat is fájdalom, zsibbadtság járja át.
Lassan kezd kitisztulni a világ, kezdem felfogni, hol is vagyok. És rájövök, nem a kábaság sötétje telepszik rám, hanem egyszerűen éjszaka van. Előttem fák sziluettje körvonalazódik, feketén, gyéren a hold fátyolfényében.
Valaki mintha beszélne… A hang irányába fordítom a fejem, és egy másik alak sziluettjét látom. Az arcát nem tudom kivenni, ám úgy tetszik, ő sincs sokkal jobb helyzetben, mint én magam.
 - Ha magának ilyen egy jó reggel – mosolyodok el szarkasztikusan a kijelentése hallatán –, megkötözve ébredni egy erdő közepén… Igen, akkor határozottan jó reggelt.
Már egészen visszanyerem az érzékelésem, a szemem hozzászokik az éjszakához. Megpróbálom mozgatni a kezeimet, az ujjaimat a kötelek alatt. Nem tudom, ki a felelős ezért, de egész biztos, nem fogja megköszönni, ha ismételten találkozunk.
 - Nos, voltam már jobban is. Ám feltételezem – köszörülöm meg a torkom, ismételten az alaknak intézve szavaim – maga se önszántából jött.
Lassan kezdtek felsejleni az utolsó emlékképeim. Esélyes elméletek kergetik egymást a fejemben, ám mindegyiknek egy közös, nem túl fényes pontja van minden jel szerint elkábítottak. Ez, nos merő egyszerűséggel szégyen. Ah, ezért iszok mindig toussiantit.


P.S.:Az élet állandó változás. Ha nem változunk, lemaradunk. Mi egy nap még igaz, való, hirtelen többé nem az. Adódhat úgy, hogy ezt el kell fogadnunk, akármennyire fáj.

Cassandra & Lucio :copyright:️️️️️️

Figyelem, miként ébredezik a nő. A szarkasztikus "viccet" hallva arra a következtetésre jutok, hogy nagyobb baja nincs. Szerencsére nem akad ki, vagy hasonló, meglepő nyugalommal kezeli a helyzetet. Ez jó.
- Nem, engem se kértek szépen, hogy álljak ide. - válaszolok, szemeimet a sötét erdőre szegezem, és annak hangjait hallgatom.
- Nem igazán tudom, hogy mit keresünk itt egyébként. Könnyedén elvághatták volna a torkunkat. - mondom, és lepillantva körbe tekintek, hátha rajtam hagytak valamit, amivel szabadulni tudok.
- A nevem Marcus. - mutatkozom be, és ismét rápillantok.
- Egy kis türelemmel kell lennie, míg megpróbálom kiszabadítani magam, utána eloldozom magát is. Lenne néhány kérdésem az urakhoz, de gondolom Önnek is. - mondom, és csuklóm elkezdem ki-be forgatni. A kötél és az alkarvédő közti súrlódás elég lesz a szabaduláshoz, csak hát sok időbe telik.

Cassandra & Lucio @

 - Mi tagadás, az tény, hogy különleges a vendégszeretetük. Azonban nincs túl sok kedvem megvárni, amíg kiderülnek a szándékaik – jegyzem meg, ám kissé gondolkozóba esem. Ha meg akartak volna ölni minket, már valóban megtehették volna. Talán áldozatnak hagytak itt?
 - Cassandra vagyok – biccentek felé, viszonozva a bemutatkozást. – És ó, igen, szívesen elbeszélgetnék velük. Lehetőleg minél hamarabb, és szabad kezekkel. 
Miután konstatálom, a csuklóm meg se moccan, a kezem ujjai pedig valami kifacsarodott pózban nyomódhatnak a cölöphöz, felhagyok a próbálkozással. Ahhoz, hogy telekinézissel oldjam el a köteleket, látnom kéne őket, ez is legalább annyira esélytelen, mint kézzel igét vetni.
Nos, ha kézzel nem megy, majd megy lábbal. Egy próbát megér, jobb, mint tétlenül a „megmentésre” várni.
Először csak megmozgatom a csizmába bújtatott lábujjaimat, majd határozottabb, apró mozdulatokkal megpróbálok igét formázni. Amint érzem a perzselődő kötél szagát, diadalittasan mosolyodok el.


P.S.:Az élet állandó változás. Ha nem változunk, lemaradunk. Mi egy nap még igaz, való, hirtelen többé nem az. Adódhat úgy, hogy ezt el kell fogadnunk, akármennyire fáj.

Cassandra & Lucio :copyright:️️️️️️

Egyetértünk a hölggyel. Szívesen elbeszélgetnénk a falusiakkal, azonban ahhoz ki kell szabadulni. Megtudom a nevét is, mire biccentek felé egyet, aztán a saját kötelemmel foglalkozom. Lassan, de biztosan haladok a szabadulás felé, mikor látom, hogy a nő lábát emelve mozgatja meg azt kissé. A mozdulatra oldalt a kötele kicsit megperzselődik, de nem gyullad fel rendesen.* Tehát mágus. Kicsit meg is emelem a szemöldököm. Majdnem sikerült, amit akart. A csuklóm tovább mozgatom, ekkor azonban valami mély, kissé távoli, de igen hangos hangra kapom fel a fejem. Az erdő sötétjében, messzebb a fák között egy magas, hatalmas árny jelenik meg. Az én szemeimmel kivehető a szörny agancsos feje, ahogy felénk néz, de abban nem vagyok biztos, hogy ezt a nő is látja. Mindenesetre még én sem szívesen találkozok leshenekkel, mert borzasztó erős erdei rémek, amelyek, ha elég erősek, még minket is rendesen megizzasztanak. Így hát, amint a lassú, de határozott lépteivel elindul felénk, már sokkal erősebben és határozottabban dörzsölöm azt a kötelet. Nem mondom, hogy pánikba esek, de az biztos, hogy évekbe telik majd a gyógyulásom, ha ez a lény elkap. A nő pedig... hát ő valószínűleg nem éli túl.

Amint sikerült kitépnem magam a kötelek közül, a nőhöz siettem, és elkezdtem eloldozni őt. A leshen addigra már látta, min munkálkodunk, így kicsit sietősebbre vette. Hangos szárnycsapkodások hangja ütötte meg ügyeskedésem közbe a füleimet, aztán hollók károgása. Egy csapatot már is ránk küldött az a szemét láda!
- Bassza meg! - sziszegem az orrom alatt, ahogy a madár sereg akadályozni próbál, és csipkednek engem is, meg a mágust is. Ha Cassandra tud valami ügyes dolgot, amivel akadályozza a leshen mozgását, lehetőleg anélkül, hogy felbosszantaná, annak örülnék. A madarak így is megnehezítik, hogy kiszabadítsam.
- Ha elengedett a kötél, futnunk kell! - jelentem ki határozottan.


*Admini vélemény alapján sok gyakorlás szükséges eredményes varázslatokhoz, ha lábbal akarják csinálni, ezért a varázslat nem sikerült "teljesen".

Cassandra & Lucio @

 
Minden erőfeszítésem ellenére a kötél nem hullt le, azonban nem ez volt az egyetlen ok, amiért a kezdeti lelkesedésem alábbhagyott. A sötéten strázsáló fák felől egy öblös hang zengte be az éjszakát. Arra kaptam a fejem, amerről a forrást sejtettem, ám semmit se tudtam kivenni a fekete erdő körvonalain kívül.
Marcusnak akkor sikerült kiszabadítania magát, amikor az iménti körvonalakból egy nagytestű, mégis nyúlánk alak bontakozott ki, ami nem sokkal volt alacsonyabb a fáknál.
 - Oh, a jóédes… - elrántom a fejem, amikor szinte a semmiből hollók törnek ránk.
 - Kicsit igyekezhetne – jegyzem meg, ezúttal már idegesebben ficánkolva, ahogy megpróbálom kikerülni az engem érő csípéseket. Ah, istenit, csak váljanak szabaddá a kezeim.
Nem vagyok szakértője a szörnyeknek, azonban úgy sejtem, az a valami nem megszeretgetni akar minket.
 - Futni?! Remek, ha maga tudja, merre. Van olyan szerencsénk, hogy egy újabb ilyenbe szaladunk bele – kissé aggódva pillantottam a felénk tartó szörny felé, halkan káromkodva az újabb madár csípésektől.


P.S.:Az élet állandó változás. Ha nem változunk, lemaradunk. Mi egy nap még igaz, való, hirtelen többé nem az. Adódhat úgy, hogy ezt el kell fogadnunk, akármennyire fáj.

Cassandra & Lucio :copyright:️️️️️️

A nő ficánkolása, sürgetése, és a madarak csipkedése együttesen nem segít a dolgon, de sikerül kiszabadítanom őt. Karjaim lengetésével próbálom elütögetni, lökni, kergetni a madarakat tőlem. A felvetésemre, hogy futni kell, a nő kérdése feleslegesnek tűnt.
- Lehetőleg az ellenkező irányba! Nem hiszem, hogy olyan sokan lennének ebből! - mondom, a természet törvényeiből kiindulva. Minél nagyobb valami, annál nagyobb territóriumot tart magának, és mivel még nem látok másikat közeledni, vagy a hangját sem hallom, feltételezem, hogy egyedül van. Egyébként pedig pórul járunk, ha többen vannak, bármelyik irányba is megyünk. A nő mágiájára bízom magam, míg a hollók kezdenek visszavonulni, ahogy a leshen lassan, de biztosan közelebb ér, ha nem tesz a mágus valamit, hogy egy ici picit lelassítsa.
Ha mindez sikerült, és velem jön, akkor egyenesen az ellenkező irányba szaladok, mint amerről a szörny közeledik. A fák között sötét van, de a törzsek még annál is feketébben mélyednek az erdőbe, így nem annyira nehéz őket kikerülni a kiálló kövek, gyökerek már más kérdés, hogy bele akad-e az ember lába, vagy sem.

//Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott megírnom a választ. Lucioból nem sok ihletet adott nekem mostanában az élet, igyekszem kárpótolni izgalmas játékkal!//