Roche és emberei az éj leple alatt észrevétlenül körülzárták a fogadót. Ves, Finch és íjászai a számszeríjakkal felvértezve felmásztak a háztetőkre. Ott elrejtőzve pedig pozíciót foglaltak a kémények mögött. Többi embere a kocsma körüli utcákon hármas-négyes csoportokban tömörülve elzárták az utakat. Roche nem bízott semmit a véletlenre.

A feltűnés elkerülésének érdekében Silas és társai kékszalagos ruháik fölött álruhákat viseltek, hogy úgy tűnjenek, mintha csak utcai lézengők lennének. Roche maga is álruhát öltött. Fegyverkabátja fölé fekete köpenyt vett, a köpeny csuklyáját pedig az arcába húzta. Övén csak a kardot és a tőrt hagyta. Az álruhás rajtaütést legjobban a fiatal Igo élvezte, aki annyira komolyan vette civil szerepét, hogy még egy utcasarkon álló csinos kurtizánnak is ajánlatot tett.

- Később! – förmedt rá Roche mikor látta, hogy katonája valóban komolyan gondolta a szemrevaló nő nyújtotta szolgáltatások igénybevételét. Parancsnoka szigorú parancsára Igo csalódottan vette tudomásul, hogy a szolgálat közbeni együttlét elmarad.

Szerencsére a többi katonájának nem járt hasonló gondolat a fejében. Roche szigorú fegyelemre intette valamennyit. Nem tudhatták, hogy mikor kell majd közbe lépniük. Ha egyáltalán be kell avatkozniuk. Ezért résen kellett lenniük. Roche előre ismertette velük a tervet, így már csak rajta volt a sor.

Amint a fogadó körül elvonultak a járókelők Roche előlépett a sötétből és csöndesen a taverna mellé kötött lovakhoz osont. Tőrével elvágta a kikötött kantárszárukat, hogy felhajtás esetén az ijedt állatok szétszaladjanak az utcákon. Nem hiányzott, hogy a nő lóháton próbáljon meg eliszkolni.

Roche ezután a kocsma ajtaja felé vette az irányt. Az ódivatú kocsma rozoga cégére alatt egy fekete macska ült. Ahogy az ajtóhoz lépett a félszemű kandúr kíváncsian a parancsnokra nézett. Nyakörvén függő biléta elárulta a nevét. Plutónak hívták.

Roche ügyet sem vetve rá a kilincsre tette a kezét. Ám mielőtt kinyitotta volna még egyszer hátratekintett. A szeme sarkából látta, ahogy a legközelebbi háztetőről Ves odaint felé. Jelezte, hogy készen állnak. Roche biccentéssel nyugtázta a néma üzenetet, majd belépett a fogadóba…



P.S:A fekete macska szépirodalmi utalás Edgar Allan Poe Fekete macska című novellájára. Remélem tetszik!

Roche elvárásaihoz híven a fogadó estére megtelt vendégekkel. Ilyenkor bújtak elő az éjszaka nyughatatlan vándorai és csavargói. Beleértve ezen rétegek kevésbé erkölcsös képviselőit is. Ma este azonban Roche figyelmét csak egy bizonyos éjjeli ragadozó kötötte le. Egy fiatal nő, aki éppen egy sarokban álló tölgyfa asztalnál ülve fogyasztotta vacsoráját.

Mielőtt azonban Roche hozzáfordult volna, először a pulthoz lépett. Lehet, hogy a kocsma teltházas volt, mégsem lett volna helyes döntés a vendégekkel teli asztaloknál lerendezni az ügyet. Hallgatóságra vagy szemtanúkra ilyen kényes ügyben nem volt szükség. Sem neki. Sem a hölgynek. Feltéve, ha az jót akar magának…

Amíg a kocsmáros a kulcsot kereste, addig Roche vetett egy pillantást a kihívó ruhát viselő hölgyemény felé. A nő fehér arcát rövid, fekete haj keretezte, ami fényesen csillogott a fölötte függő gyertyalámpás fényében. Feketére festett szempillái alól pedig egy ragyogóan szép zöld szempár tekintett a külvilágba. Hollótollai enyhén megrezzentek a vállvédői alatt, ahogy hátradőlve kényelembe helyezte magát a padon. Az asztalán maradt üres tányér és boros pohár elárulta, hogy már lassan lepihenni készült a kiadós étkezés után.

A fiatal nő határozottan helyesebb volt annál, mint amilyennek a jelentésekben leírták. Ezt azonban Roche nem rótta volna fel a hírszerzőknek, csupán csak óvatosan megjegyezte magának. Számos bűnözővel találkozott már élete során, mégsem látott még ehhez a hölgyhöz hasonló tolvajt. Látott benne valami különlegeset, amit nem tudott hova tenni… Kár lett volna bilincsre verve egy sötét cellában viszontlátni. Mégis csak rajta állt, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választja-e. A parancsnok csak a döntés jogát tudta felajánlani neki.

A taverna félhomályában talán még veszélytelennek is tűnt volna, ha nem villant volna elő a tompa fényben az oldalára kötött khopesh. Ritka fegyver volt, de a jelentések alapján Roche egyből felismerte. Ilyen fegyvert nem mindenki használt csupán önvédelemre. A parancsnok tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Hivatásából fakadóan tudta, hogy az ártatlan külső igen veszedelmes ellenfelet tud takarni…

Miután kifizette rendelését, csöndesen a nő asztalához sétált. A hölgy szemei kíváncsian Roche-ra szegeződtek, ahogy ő az asztalhoz lépve fölé magasodott. A parancsnoknak nem állt szándékába elriasztani, így a lehető legudvariasabb hangnemével szólította meg:

- Niorodice kisasszony. – köszöntötte üdvözlésképpen kissé fejet hajtva. - Birtokomban van néhány információ, ami érdekelheti, de négyszemközt kell beszélnünk. – Mielőtt folytatta volna a nő elé tette a kulcsot, amiért az imént fizetett. - Bátorkodtam saját költségemen kibérelni egy emeleti helyiséget, ahol ismertetni tudnám a részleteket. Lenne szíves velem tartani?

Roche hangja szívélyesen csengett, mégis hagyta, hogy határozott tekintete elárulja, hogy valóban komoly indok miatt kereste föl az érintettet…



P.S: Bízz bennem Nio!

A parancsnokot annyira meglepte a hölgy váratlan lépése, hogy még reagálni sem maradt ideje. Számíthatott volna rá, hogy egy szépséges tolvaj nem csak lopásra használja a kezét… Mégsem gondolta volna, hogy a nőnek lesz elég bátorsága egy fegyveres idegennel kikezdeni. Vakmerő volt és szemtelenül pimasz. Mindazonáltal azt meg kellett hagynia, hogy egyáltalán nem volt ostoba. Csakúgy, ahogy ő sem.

Roche tudta, hogy mire megy ki a játék. Egy közelebbi terepszemle zavarkeltéssel fűszerezve… Évszázadok óta bevált tradíciós módszer. A Kékszalagosok is hasonló katonai elvek alapján cserkészték be a Scoia’tael bandákat. Csak éppen másfajta technikai megoldásokkal kivitelezve…

Habár ellenkezhetett volna, mégis a pillanat hevében hagyta, hogy a nő végig simítsa a mellkasát és karját. Nyilván azért, hogy meggyőződjön róla, hogy nincsen-e nála még egy tőr a köpeny alá rejtve. Amit nyugodtan kereshetett, mert kivételesen nem oda tett. Nem volt rejtett fegyverre szüksége ahhoz, hogy eltudjon bánni egy olyan nőszeméllyel, aki… egyre közelebb húzta őt magához, miközben céltudatosan bűnös gondolatokat próbált meg ébreszteni a fejében...

Szerencse, hogy nem ma kezdte. Ha valamelyik katonáját küldte volna be, akkor mostanra már alsóneműs túszként kellene kimentenie őt a hölgy karmai közül… Ves esetében pedig nem tudta volna eldönteni, hogy az ő vagy a célpont testi épsége miatt kellene jobban aggódnia...

- Kisasszony... Az ajánlata rendkívül csábítónak hangzik. – felelte nyugalmat erőltetve arcvonásaira. Kissé vesződött a szavakkal. Az ágyékához nyomott comb valóban zavarba ejtő volt. - Megtisztelve érzem magam, hogy lehetőséget kínál nekem. Talán élnék vele… – folytatta erővel kényszerítve magát, hogy közömbösen tekintsen az izzó szempárra, amíg vetett egy gyors pillantást a hölgy keblére. - …ha nem más okból jöttem volna ide. -  Addig is a saját érdekében azt javasolnám, hogy tartsa tőlem távolabb a kezeit, mert… – mondta immár határozottabban célzással, majd átfogva a vadmacska kezét a saját dereka felé emelte... hogy ott óvatosan végig tudja simítani a nő ujjait az oldalán tartott tőr élén. A mozdulat közben a parancsnok közelebb hajolt hozzá, hogy a fülébe tudja súgni a mondandója végét.

- …nem csak egy penge lehet éles… - suttogta sejtelmesen, majd a másik kezével egy gyors mozdulattal kikapta a nő mellei közül a kulcsot, mielőtt az ellenállhatott volna. Majd a vállainál fogva eltolta magától a tolvajt. Ezt követően pedig nem törődve a rájuk szegeződő kíváncsi tekintetekkel Roche a lépcsők felé vette az irányt, mintha mi sem történt volna.

- Volna kedves most már velem fáradni? Vagy meggondolta magát? – kérdezte sürgetően. Közben magában azon tűnődött, hogy nem lett volna szükség erre a közjátékra, ha katonáival egyszerűen csak betörik a kocsma ajtót és lehetőséget sem adva a hölgynek vasra verve kivezetik az épületből. Ám belegondolva, ha rögtön ehhez a megoldáshoz folyamodott volna, akkor az előbb nem tarthatott volna a kezében egy igencsak formás feneket…



P.S: Bocsáss meg Nio, de Roche nem adja be könnyen a derekát!

Roche először azt hitte, hogy a nő csupán az időt akarja húzni azzal, hogy italért megy. Amikor viszont megindult felé mindkét kezében egy-egy pohárral anélkül, hogy egy lépést tett volna a Roche mellett magasodó lépcső irányába, már világossá vált számára a helyzet. Nem állt szándékában előre menni. Nyilván nem akarta, hogy a parancsnok a kiszolgáltatottabb felével nézzen farkasszemet. Most nem volt olyan merész. Láthatóan „bájainak visszautasítása” arra ösztönözte, hogy elővigyázatosabban viszonyuljon hozzá.

Roche a maga részéről arra számított, hogy vakmerőségében a nő fog előre menni, mert akkor szemmel tudta volna tartani. Megbizonyosodhatott volna róla, hogy valóban vele megy és nem próbálja meg hátba támadni őt. Ehelyett azonban a hölgy szándékosan kifogást keresett magának. Lehet, hogy a bizalom lehetőségét próbálta meg felajánlani (vagy elhitetni) azzal, hogy poharakkal a kezében akart mögötte jönni. Teli kézzel valóban nem tudott fegyvert elővenni. Ám ez a fegyvertelenség lehetett jó álca is. Ha háttal állna neki, akkor a nyakába tudná önteni a bort. Azzal pedig időt tudna szerezni magának a menekülésre… Mindenesetre Roche-nak rossz előérzete volt. Úgy érezte, mintha a tolvaj azt szerette volna, hogy elbízza magát.

A katonaság alatt megtanulta, hogy a legrosszabb, amit egy fegyveres személlyel tehet az az, ha leveszi róla a szemét vagy hátat fordít neki. A hölgy még nem adott (nyíltan) okot arra, hogy megbízzon benne. Ez az érzés azonban kölcsönös volt, mert ő sem bízott benne. Nem az volt a célja, hogy a tolvaj bízzon benne. Annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy a közös együttműködésre bizalomra volna szükség.  Adhatott volna neki bizalmat azzal, hogy hátat fordít. Ám Roche nem arról volt híres, hogy nyomós indok nélkül hozta volna sebezhető helyzetbe magát. Elég kockázatot vállalt már azzal, hogy négyszemközt akar lenni egy olyan személlyel, aki bármikor meggondolhatja magát az együttműködés terén. Valami más megoldásra volna szükség…

Kényelmetlenségében Roche a lépcsőt kezdte el szemlélni. Kissé rozoga, de kellőképpen széles. 12 darab lépcsőfok, ami után még van egy folyosó az ajtókig. Olyan közel, mégis olyan távol… Roche előre látta, hogy nem lesz hajlandó ilyen távolságot háttal megtenni. Azt pedig előre tudta, hogy hölgyemény nem fog előtte menni a kedvéért. Ha más helyzetben lett volna, talán erősködött volna, hogy menjen előre. Eddig azonban a nő a saját akaratából akart vele tartani. Nem kellene provokálnia, hogy ez változzon… Roche fejében végül egy harmadik lehetőség bontakozott ki.

- Udvariatlanság volna hagynom, hogy a nekem szánt italt is a kisasszony vigye. – mondta végül Roche átvéve az egyik poharat a nő kezéből. Csak azért, hogy a másik kezével ezután meg tudja markolni a tolvaj üresen maradt tenyerét. Nem túl erősen, de nem is túl finoman. Ezután Roche a poharat tartó kezével intett a hölgynek, hogy lépjen mellé a lépcsőn.

– Jöjjön mellettem! – szólt rá könnyed utasításként. Ha egymás mellett lépkednének, akkor egyikőjük sem mutatná a másik felé a sérülékenyebb oldalát. A kézfogással pedig biztosra mehetne abban, hogy a nő valóban mellette marad, mielőtt belépnének a szobába. Nem hiányozna, hogy kereket oldjon anélkül, hogy a lényegre térnének…



P.S: Roche előtt két út kínálkozott… Erre ő elindult egy harmadikon. Remélem nem bánod Nio! Próbáltam kreatív lenni.

A meséről ejtett gúnyos szavakat meg se hallotta. A katonaságnál már megszokta, hogy egyes problémák megoldására nem éppen szokványos módszereket kell alkalmazni. A nőnek inkább hálásnak kellett volna lennie, hogy a nevetséges kézfogás helyett nem valami számára kedvezőtlenebb ötlet mellett döntött…

A nő közelebb húzta magához, így újra közelebbről is megcsodálhatta azt a mélyen izzó zöld szempárt. Talán újra a szépségével próbálta meglágyítani a szívét. Nem mintha korábban sikerrel járt volna vele… A kihívással pedig nem törődött. Nem gondolta, hogy van jelentősége tekintve, hogy a hölgy ezután nem ellenkezett vele tartani az emeletre.

Egészen addig hitte ezt, amíg az ajtóhoz nem értek. Odaérve ugyanis mikor elakarta engedni a kezét, a tolvaj megszorította azt és maga felé húzta. Nem akarta engedni, hogy kinyissa az ajtót. Roche pedig hiába akarta volna a célra a másik kezét használni. Az abban tartott pohár megakadályozta, hogy azzal nyúljon a köpenye zsebébe rejtett kulcsért. A nő belekortyolt az italában, de a parancsnok még innen is látta szemében csillogó gúnyos szikrákat.

Roche nem tudta, hogy kire legyen jobban mérges. A tolvajra, amiért szemtelenül továbbra is akadályozta a munkájában. Vagy önmagára, amiért nem hagyta, hogy az emberei rögtön lerohanják a kocsmát. Ennyi idő alatt a hölgyeményt már régen láncra verhették és elhurcolhatták volna a palota valamelyik üres cellájába. Ilyenkor bánta a parancsnok, hogy a józan eszére hallgatott, nem pedig vakon engedelmeskedett...

Ha igazán akarta volna, akkor kitéphette volna „fogvatartott” tenyerét a tolvaj karmai közül. Ám a parancsnok erővel kényszerítette magát, hogy megőrizze a hidegvérét. Még nem fogyott el a türelme... Volt ötlete, hogy hogyan szabadíthatná ki magát a kellemetlen helyzetből. Mégis az előző döntése után járó következmények után úgy döntött, hogy ez alkalommal inkább először kérdez és csak azután cselekszik.

- Talán a folyosón óhajt társalogni? – kérdezte unott, színtelen hangon, amivel a hirtelen fellángoló ingerültségét próbálta meg leplezni. Miközben válaszra várt egy gyors pillantást vetett a nő válla fölé. A kicsiny folyosón még négy ajtó állt, amik mögül a parancsnok nem vélt újabb hangokat hallani. Látszott, hogy a vendégek inkább inni vagy üzletelni jártak ide, nem pedig itt éjszakázni. Ez a körülmény pedig jól jött a parancsnoknak. Amíg nem zavarja meg őket senki, addig nem fog nehezére esni a folyosón ácsorogva beszélni. Feltéve, ha a nőnek nincsenek más tervei…



P.S: *Döntés lehetőséget kínál Nio-nak.*

Amikor a Niorodice-nak nevezett tolvaj szó nélkül elengedte a kezét, Roche igencsak meglepődött. Azt gondolta, hogy külön „könyörögnie”, azaz fenyegetőznie kell majd a kezének szabadságáért. Ám ehelyett a nő valamiért meggondolta magát… A parancsnok meglepettségében még a hirtelen haragját is félretette, mert immár nyugodtabb hangon szólalt meg.

- Itt most már nyíltan beszélhetünk. Már untam egy kicsit a sok kisasszonyozást. Nem az én stílusom az ilyesmi. – mondta szórakozottan megdörzsölve a tenyerét. Közben magában arra gondolt, hogy már jó ideje nem fogta meg a kezét senkinek sem. Legalábbis anélkül, hogy nem akarta volna azt kitörni a helyéről…

Odalent azért viselkedett olyan formálisan, hogy nehogy magára vonja a kéretlen figyelmet. Akármennyire is takarta arcát a csuklya Roche tudta, hogy ha valamelyik kocsmai lézengő felismerte volna, akkor az megpecsételte volna a tervének sikerét. A nő elmenekült volna, ő pedig kereshette volna őt egész Temeriában...

- Arról pedig biztosíthatlak, hogy minden kérdésedre választ adok, amennyiben hajlandó végighallgatni. Ami pedig a szobát illeti…

Roche egy határozott mozdulattal berúgta az ajtót. A zár annyira rozoga volt, hogy még a nagyobb erőkifejtés hiányában is engedett. Nem lett volna szüksége kulcsra, hogy ki tudja nyitni. Ha ezt tudta volna korábban, ki se fizette volna. Bár akkor gyanúsabbá vált volna a fogadósnak az emeleti feljövetelük. Végül is minden rosszban volt valami jó…

A tölgyfa ajtó kinyílt, feltárva előttük a szoba minden részletét. Így a nő mostmár láthatta, hogy az ajtó mögött nem bújt meg semmilyen fenyegetés számára. Roche-nak eszébe nem jutott volna katonáit a fogadó szobáiba tömöríteni. Az túlságosan bonyolult művelet volna tekintve, hogy az emeleti ablakokon kívülről csöndes módszerekkel nem igen lehetett volna bejutni… A kicsiny szobában csak néhány bútordarab foglalt helyet, hogy takarosabbá tegye az egy éjszakás szállásnak kijelölt helységet.

- Amint láthatod nem rejtettem el benne semmit, ami ártani tudott volna. Csak azért ragaszkodtam egy zártabb területhez, hogy hallótávolságon kívül legyünk. Amiket mondani fogok nem tartozik senki másra. Különösen nem kocsmai iszákosokra meg az információkereskedőkre. – tette hozzá a nő szemébe nézve.

A kihallgatás veszélye túl nagy volt ahhoz, hogy megmerte volna kockáztatni azt, hogy egy asztalnál beszéljék meg a részleteket. A parancsnok ezért döntött végül inkább egy emeleti szoba mellett.

- Akkor hát Niorodice… - folytatta Roche távolabb lépve a hölgytől, hogy háttal neki tudjon támaszkodni a folyosó falának. - Mondd, mit tudsz a temeriai Kékszalagos katonai alakulatról? – kérdezte a parancsnok, miközben ajkához emelte a kezében tartott boros poharat. Noha nem volt hajlandó engedni, hogy hamis biztonságérzetben nyugtassa magát, Roche akkor is most már nyugodtabb fordult a nő felé. Elvégre most jött el az a pillanat, amire annyira várt…


P.S: Felgyorsítom az eseményeket!

Amikor az ajtót berúgta azt határozottan, de nem nagy erővel tette. Ha rozoga ajtó nem engedett volna olyan könnyen, akkor nem merte volna nyugodtan megkérdezni a nőt arról, hogy ismeri-e egyáltalán azt az egységet, akit a nyakára küldtek. A fogadósnak nyilván nagyon jó hallása kellett legyen, ha megbírta hallani az esti kocsmazaj közepette is… De Roche olyan mérges volt, hogy már ez a hátráltató esemény se tudta már jobban felbosszantani.

Kihasználva a helyzetet a falnak támaszkodó nőt a vállainál megragadta (nem törődve vele, hogy a kezei közül a pohár a földre hullva összetört) és testével neki szorította az ajtófélfának. Mintha éppen egy egészen más tevékenység közben nyílt volna ki az ajtó… A fogadós dühtől izzó szemekkel közeledett feléjük, de látva a helyzetet hirtelen megtorpant előttük.

- Remélem, hogy ez kárpótolja a kárért. - mondta Roche látszat bűnbánattal az arcán, majd elővett a zsebéből egy erszényi orent. Nem volt olyan felelőtlen, hogy egy nagyobb összegű pénz nélkül jött volna el. A mérges fogadós kétkedve nézte a felé dobott erszényt, de jobban megszemlélve annak tartalmát, végül láthatóan lejjebb csitult a paprikás kedélye.

- Legközelebb legyenek csendesebbek! Különben kénytelen leszek újra felnézni! – mondta egy rút vigyorral az arcán, majd még egy sanda pillantást vetve rájuk, végül távozott a rozoga lépcsőkön.

Mielőtt azonban a nőszemély tehetett volna még valami hátráltató tevékenységet, hogy újra belé fojtsa a szót… Roche egy hirtelen mozdulattal megmarkolta kezeivel a nő szabadon maradt alkarjait és azoknál fogva szegezte újra a tolvajt az ajtófélfához.

- Ettől talán lesz kedves végre végighallgatni. – mondta fenyegetően Roche. Nem érdekelte, hogy mennyire hat irreálisnak az, hogy a falnak szegezett nőhöz kezd el beszélni ahelyett, hogy kirángatná az kocsma ajtón a katonáinak. Egyáltalán nem érdekelte már a helyzet…

- Attól félek elfogyott a türelmem. Mivel nem hiszem, hogy hajlandó volna végighallgatni és talán kölcsönös érdekből segíteni nekem elkapni az igazi tettest… Ezért számítson arra, hogy a Vizimai börtönben fogja végezni, ahol a kihallgatás után nem csak egy állami dokumentum meglopásáért, hanem több katona meggyilkolásáért fogják felakasztani. Én tudom, hogy nem ön tette. Bizonyítékot találtam rá, hogy megbízásra cselekedett. De senkit és most már engem sem érdekel, hogy nem ön tette ezt.  A hatóságnak nem az igazi tettes, hanem bűnbak kell, hogy letudják zárni ezt a kényes ügyet. Én pedig ezek után hajlandó vagyok megadni nekik azt, amire vágynak... A maga kedvéért nem fogom többet kellemetlen helyzetbe hozni magam csak azért, hogy egy kölcsönös együttműködéssel talán megkönnyítsem az életét. – sziszegte a legmélyebb megvetéssel a hangjában.

Túl volt azon a ponton, hogy részletesebb magyarázatot adjon az államérdeket érintő lopásokról vagy a hivatalnokok sorozatos megöléséről. A nő magyarázata sem érdekelte. Már az elején leszögezte számára, amikor az épületbe lépett, hogy fontos ügyben keresi, mégis csak az idejét húzta és nem volt hajlandó végighallgatni őt… Rochenak elege lett az egészből. Volt már dolga tolvajokkal. Nem is eggyel. Volt, akit Niorodicehoz hasonlóan álruhában ment el kihallgatni és akár nagyobb pénzösszeget együttműködést felajánlani. Mégsem került olyan helyzetbe miattuk, hogy majdnem egy óráig vesztegeljen csak azon, hogy négy szemközt beszélhessen velük. S nem kellett közben olyan problémákkal foglalkoznia, mint hogy hogyan menjenek föl a lépcsőn vagy hogy melyikük nyissa ki az ajtót. Azok a tolvajok legalább voltak kedvesek kést szegezni a torkának, ha nem állt szándékukban szóba állni vele ahelyett, hogy csak az idejét húzták volna…

- Ellenállhat, ha akar. Megpróbálhat elmenekülni innen. Nem érdekel. De hírhedtebb személyként nehezebben fogja ezután élni az életét erről biztosíthatom. Akkora fejpénzt fognak verni önre, hogy fogadókban se fog tudni megszállni anélkül, hogy ne akarná ezután valaki a hatóság kezei közé adni. Talán megtud majd élni a vizimai nyomor negyed árnyékában… Ott a maga fajták eltudnak vegyülni. De a piszkos üzletei iránt talán megfogyatkoznak majd az érdeklődők... S a volt kollégái közül is számítson néhány új ellenségre. Ha érdekükben áll, talán a magas fejpénzért szívesen feladják majd önt a hatóságoknak. De ha nem teszik, az sem érdekel. Vannak fontosabb ügyek is, amikkel szolgálni tudom Temeriát, semmint az egységemmel ezzel foglalkozzam. – köpte dühtől eltorzult arccal, miközben előreláthatóan várta, hogy a nő ellenállást tanúsítva megpróbáljon megszökni a markából.

Roche tudta, hogy a tolvaj nem tud a katonáiról a kocsma körül, így nyugodtabb lehetett a dolgában, hogy helyette talán nekik sikerül majd elfogniuk, ha őt sikerülne félreállítania. Lovon nem menekülhet, mert azokat már korábban elkötötte a helyükről. Ha pedig mégis kudarcot vallanának a Kékszalagosok s a tolvaj mégis csak megszökne előlük… Roche-t most már egyáltalán nem érdekelte, hogy a nő az árnyékok közt bujkálva tengeti tovább az életét vagy egy temeriai bitófán végzi. Egyáltalán nem érdekelte már az egész helyzet.

Elege volt a játékból, amibe önként ment bele, mégis csak a sors akarata szerint önmagát hozta folyamatosan nevetséges helyzetbe az együttműködésre tett hasztalan kísérleteivel. Mindezt csakis azért, hogy megpróbáljon elérni egy partnerséget, aminek érdekalapját az adta volna, hogy ő elfoghatja az igazi tettest ezzel szolgálva Temeria érdekeit. Még a tolvajnak (akire nyilvánvalóan szándékosan verték rá a gyilkosságokat) a közös társulással sikerült volna tisztára mosnia nevét ebben az ügyben, hogy elkerülhesse ezzel a bitófát. Felajánlott neki egy esélyt, amire talán más katonai vezető egyáltalán nem vette volna a fáradságot… De elfogyott a türelme. Látta, hogy teljesen eredménytelen és értelmetlen, amit csinál. Vernon Roche eljutott egy olyan pontra, hogy ne érdekelje tovább…



Szószám: 

Biztos volt abban, hogy kemény szavai elegendőek lesznek arra, hogy a tolvaj megelégelje a játszadozást és fegyvert fogjon ellene... Mikor azt mondta, hogy elfogyott a türelme, akkor nem a levegőbe beszélt. A szemei szikráztak a dühtől. Ám az, hogy a nő nem próbált meg kiszabadulni a szorításából megtántorította őt annyira, hogy végig tudja hallgatni a mondandóját.

A hölgy arckifejezéséből rögtön leszűrte, hogy mennyire ostobának tartja őt. Nem mintha érdekelte volna. Azt mindenesetre bánta, hogy kénytelen volt ilyen kései órában a nyomába szegődnie és egy cseppet sem kedélyes társalgásba bonyolódnia. Azt azonban nem mondhatta senki, hogy nem volt elég türelmes és kitartó a célja elérésében. Temeria érdekeiért akármire hajlandó volt. Még ha ez azt is jelentette, hogy hamarabb őszül meg…

Noha nem tartozott semmilyen magyarázattal, mégis úgy döntött, hogy végül felfedi a részleteket. Már csak azért is tett így, mert a hölgy volt olyan szorult helyzetben, hogy kénytelen legyen végighallgatni őt.

- Államtitkot loptak el egy bizonyos temeriai táborunkból. Olyan precizítással, amit egy közönséges zsebmetsző nem tudott volna végrehajtani. Egy helyszínen nyomozó kémünk jelentette, hogy megfordult a táborhely közeli fogadóban. Ne csodálkozzon rajta! – felelte a nő arcát figyelve. -  Kegyedet az alvilági körökben jól ismerik. Azt is sikerült megtudnunk, hogy nem egyedül volt ott, illetve távozott onnan. Közönséges tolvajként nem sok hasznát látná ezen dokumentumnak. Nyilvánvaló, hogy megbízásra cselekedett. Fölösleges volna tagadnia! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Az iratokat és megbízóját keresem. – folytatta határozottan. - Amennyiben nem hajlandó legalább az egyiket a kezemre adni, akkor kénytelen leszek letartóztatni helyette. Ennyire egyszerű az egész. Feltéve, ha nem szeretne elmenekülni. Vagy ne adja Melitele együttműködni! Ez esetben elkerülheti a kalodáját. Akár Ön végzett a katonákkal, akár nem. Kezeskedhetem róla, hogy megússza az önre irányuló vádakat. De az ellenkezőjét is. A döntés a maga kezében van. – fejezte be végül még mindig a nő arcát kémlelve. Erősen tartotta, de nem szorította jobban a falhoz. Úgy volt vele, hogy nem sietteti előre a menekülési szándékot…

A tolvajokat nem kötelezte hűség a megbízójuk irányába (főleg nem azután, hogy megfizették a szolgálatukat), így a parancsnok jó okkal számíthatott arra, hogy hajlandó lesz elárulni őt. Azzal is a segítségéére lehetett volna, ha hajlandó lett volna visszaszolgáltatni neki az ellopott iratot. Bár az már valószínűleg határon kívül volt, így annak az előkerülésére kevesebb esélyt látott.

Tudta, hogy egy bűnözőben megbízni kockázatos lépés. De a nőnek több vesztenivalója volt, mint neki. Ha átveri vagy meglép akkor tudni fogják, hogy összejátszik a megbízóval. Akkor pedig tudni fogják, hogy kit kell felkutatni elsősorban… Ebben a két esetben a többi lépést utána a temeriai katonaság fogja megtenni. Az ő serege csak közvetítő szerepet látott el. Semmi mást…



P.S: Válasz.

Amint szorul a nyakán a húrok, már nyilván beszédesebb. Kár, hogy olyan mély harag fortyogott benne, hogy magyarázkodás itt már csak olaj volt a tűzre.

- Talán még szívesen útjára is engedném, ha nem kellett volna órákat vesztegelnem egy ilyen semmitmondó magyarázatért. – köpte az arcába.

- Holtak nem beszélnek. Az italozás pedig feledékennyé tehet… Szóval nincs szilárd kifogása, hogy ne lehetett volna véletlenül ott… - felelte nyitva hagyva kérdést. Neki ez is bőven elég. Nem egy ártatlant tesznek a katonai erők bűnbakká. Hanem egy tolvajt. Azokból pedig, hogy eggyel több vagy kevesebb van senkit nem érdekel.

Nő magyarázott valami férfiről is, mintha azzal borzolni tudná az idegeit. Bőven előtte sikerült már felhergelnie annyira, hogy most döntésre jusson.

- Ha azt a férfit is olyan örömökkel ajándékozta meg, mint a félórás lépcső és ajtó előtt veszteglés, akkor egyáltalán nem irigylem szegény ördögöt. – felelte színtelenül.

- Tagadja, hogy köze lett volna az eseményekhez? – kérdezte fenyegetően felemelve a hangját. Fölöslegesen kérdezte. A tolvaj gúnyos mosolya számára mindent elárult. Elsötétült a tekintete. – Ám legyen.

Engedve dühének váratlanul elengedte a tolvaj a fél kezét, hogy előkaphassa az oldalán függő kardot.

Minden pillanatok alatt történt. Már emelte a fegyvert, hogy megcsúfítsa, amikor a kintről süvítő szél kivágta a mellettük nyíló ablakot. Az ablakkeret keményen oldalba vágta, amitől nem csak elengedte, de hátra is tántorodott a nőtől. A nyitott ablak hívogatóan nyílt a közeli háztetőkre...

Megtántorodva, de továbbra is karddal a kezében, dühtől szikrázó szemekkel nem tudta nem nyilvánvalóbbá tenni magát. Ha van a tolvajban még egy marék túlélőösztön, most old kereket a háztetőkön átvágva. Különben a börtön hűvösétől megkímélve ő maga fogja levágni őt.

Itt és most.



P.S: Még egy válasz tőled és a következő válaszommal lezárom a cselekményt.