Cirilla & Stella & Emhyr

Északon még dér fut az éjeken át, nyomában kihajt a csillogó jégvirág. Itt délen már gazdagon hull alá a nap éltető fénye, melege perzseli a bőrt. Két világ, két éghajlat. Hideg és forró. A káosz barbarisztikus ősereje a rend rideg fegyelmével szemben. Ezek egyesítésén, eggyé kovácsolásán dolgozom. Néha magam is úgy érzem, nem embernek való méretű feladat ez, persze nem is én fogom végbevinni. Nem egy generáció munkája. Ez majd a fiamra marad, legjobb esetben is. Ha nem az unokámra. De végbe kell vinni, ez történelmi szükségszerűség. Az pedig olyan erő, amivel ember nem dacolhat. Éppen ezért is kell ma ez a kis összejövetel.
Bizonyos szempontból Cirilla tökéletes ikonképe volt a császár feleségnek, úgy ahogy a naptemplomokban kiteszik a portréját. A grófnő elképesztő munkát végzett vele. De egyelőre semmi más, mint egy porcelánfigura. Egy ikon. Gyönyörű kép. Külsőség. Ideje megismernem a saját feleségemet, hogy mi lakozik benne. Hogy másra is meg lehet-e tanítani az étkészlet helyes elrendezésén és a csókra nyújtott kéz legelegánsabb tartásán kívül is. Meg akarom őt ismerni, több szempontból is. A hitvesi ágyban is, elvégre arra a bizonyos örökösre lassan igencsak szükség volna. De főleg mint embert. Tudni akarom, hogy milyen legbelül. Gyengének már láttam, ott a kertben, mikor a nevét kérdeztem. De olykor mindenki gyenge. A nap szemét is elfutja olykor a könny. Legalább egyszer megtörtént. Ott, abban a düledező várkastélyban, összetört remények, kivérzett államérdekek, egy újrakovácsolt család és egy ölelés rideg honában, vériszamós falak között bolyongó érzelmek kísérteteinek táncától övezve. Milyen ember vagy valójában kicsi észak csalogány? Egy császár anyjává leszel csupán vagy anyakirálynővé? Csupán feleséget szereztem, avagy társat? Kiderül. Ki fogjuk deríteni, hogy lehet-e a kedves kis csalogányból büszke sast nevelni.
Liddertal grófnője. Valaki, akinek sokkal több szerepet szánok a jövőben. Egy új generáció. Övé az ifjúság áldása és az öregség bölcsessége egyben. Azon igen nagyon kevés ember egyke, akiben bizonyos fokig megbízok és meg is becsülök. Más és több szerepet szánok neki a birodalom életében a jövőben, de kényszeríteni nem áll szándékomban. Valóban felajánlást és nem parancsot akarok közvetíteni. Eddig s messze inkább volt bejáratos belső köreimbe mint a nilfgaardi nemesség nagyobb része, kivéve talán Fitz-Oesterlen bárót és de Rideaux őrgrófot. A fehérszemélyek közül meg főképpen, ideértve egykori szeretőim sorát mind. Más az aki alkalmas lehűteni a test gerjedelmét és egészen más az, aki bölcs szavakkal tud beszélni, valóban megérteni a témát. Az egyik asszonyszemély drágaköves nyakéket kap tőlem. A másik tiszteletet és megbecsülést.
Merengve néztem a falon terpeszkedő óriási festmény finom, sötét vonalait, amikor halkan nyílt a belső szobám ajtaja. Kevesen fordulnak meg itt, ez nem fogadó terem. Ez a saját étkezőm és olykor dolgozószobám, amit az állam helyett a magam igényei szerint rendeztem be, már csak ezért s saját, privát szférám. Az itteni bútorok, noha gyönyörű, elegáns munkák, hiányzik róluk a burjánzó díszítés, aranyozás és egyéb hivalkodás. Funkcionálisak, de a maguk egyszerűségében is szépek, a mestermunka ereje árad belőlük. A falakon körben elhunyt császárok festménye, pontosan öt darab. Vaskos íróasztal, kényelmes, vérszín kárpitozású székek egy kisebb étkező asztal körül. Másik kis dohányzóasztal körül kényelmes fotelek, noha a pipagyújtó hiányzik. Kölyökkoromban megpróbáltam a pipát, köhögtem tőle. Ostobaságnak tartottam hát. Egy könyvespolc, rajta kódexek és iratok sora. Egy kiállított lovagi páncél a sarokban, természetesen szépen kiolajozva. A sisakot borzalmas erejű ütés zúzta be, ami sohasem lett kijavítva. Itt minden tárgynak, minden apróságnak története van, minden hozzám kötődik és belőlem fakad. Ezért is válogatom meg nagyon, ki léphet de be. Ez még az egyszerű szolgákra is igaz, személyesen hagyom jóvá azok listáját, akik itt szolgálhatnak. A belépő udvarmester rávetülő tekintetemmel találkozott és mint a legtöbb ember egy pillanatra meghőkölt. Biccentettem felé, mire gyorsan megköszörülte a torkát.
- Őnagyszentsége Cirilla Fiona Elen Riannon császárné és Őnagyméltósága Stella Congreve aep Liddertal, felséged meghívása szerint megérkezett! - jelentette be kenetteljes hangon.
- Örömmel várom a hölgyeket - bólintottam.
Az egyik őrgárdista kitárta az ajtót amelyen keresztül megérkezett a két hölgy. Érdeklődéssel pillantottam végig rajtuk, hogy mennyire viselik a hivatalos díszpáncéljaikat, vagyis a báli ruhát vagy mennyire értették meg, hogy csevejre és nem fogadásra hívom őket és váltottak könnyebb, mindennapibbra. Én s csak csizmát, lovagló nadrágot, inget és mellényt viseltem. Ez most nem hivatalos. Csupán sorsfordító mindhármunknak. Közben a háznagy elszántan belekezdett.
- Őnagyszentsége, I. Emhyr var Emreis, Nilfgaard császára, Vicov...
- Elég - intettem egyet. - A hölgyek egészen biztosan ismerik az összes címemet és rangomat. Kellemes vacsorára invitáltam őket, nem halálra untatni.
A háznagy derékból meghajolt és kihátrált a teremből én pedig az érkezők elé siettem. Cirillának nem hagytam időt a pukedlire, két kezemet a vállára helyezve tartottam álló helyzetben, majd a nyilvánosság előtt engedélyezett egyik legközvetlenebb gesztussal csókot leheltem a homlokára.
- Kedvesem. Ha megengedi, Ön még mindig tündöklően gyönyörű - üdvözöltem gy a lehető legfinomabban fogalmazva elcsépelt társaság bókkal, de odafigyelve, szándékoltan meleg hanghordozással. Liddertal grófnőjéhez léptem már közben intve, hogy emelkedjen fel a pukedliből. A szokványos kurta biccentés helyett egy jóval érzékelhetőbb főhajtással fogadtam és a jobb tenyeremet is a szívem fölé helyeztem. Ennél tiszteletteljesebb gesztust a császártól nem ismer az etikett.
- Grófnő! Egy üde színfolt a palota unalmas szürkeségében - üdvözöltem. - Szelleme beragyogja a fővárost, amikor itt üdvözölhetjük.
Miután mindkét hölgy egyenesen állt már a talpán én magam először is az ajtó mellett posztoló két testőrgárdistához fordultam. Pillantásom végigsöpört a rangjelzéseken, majd a kénsárga-fekete vállrózsás magasabb rangúhoz fordultam.
- Brigadéros, ez privát alkalom lesz, nincs szükség a szolgálatukra. Leléphetnek - közöltem.
A két gárdista olajozott, egyforma mozdulatokkal vetette súlyba az alabárdot, hangos csördüléssel csattantak a bokák, kivárták a hölgyek elbocsátó biccentését, majd katonás fordulat után kisorjáztak az ajtón. Persze nem mennek messzire, az ajtó túloldalán fognak posztot foglalni, de a magánszféránkat meghagyják nekünk. A nemeshölgyekhez fordultam.
- Örülök, hogy a magán szobámban üdvözölhetem Önöket - kezdtem kedélyesen. - Javasolhatom, hogy fogyasszunk egy apertifet a vacsora előtt? Erre az alkalomra hozattam egy üveggel a saját pincészetemből. Nem tudom tudják-e, de Toussaint függetlenségének egyik jelképes ajándéka egy szőlőbirtok volt, ami császári tulajdon. Nem mondom, hogy nem ittam még jobb bort, de azért nem is nevezném rossznak. Ehhez az alkalomhoz pedig illik a családi termés, azt hiszem.
Ha a hölgyek elfogadták a meghívást - és csak akkor! - a túlfal melletti kis vitrinféleséghez vezettem őket, ahol meghúztam egy zsinórt, majd előszedtem három ólomkristály poharat. A csengetésre libériás inas érkezett egy üveg fehér borral, amit átvettem, de kinyitni már nem hagytam, én vettem kézbe a dugóhúzót. Az első fél kortyot kis pohárkába löttyintettem, majd mindannyiunknak teleöltöttem a poharát és kiosztottam őket a társaságnak. Felmutattam a festményre. Határozott, kemény arcú férfit ábrázolt, karba font kezekkel. Vonásaink különbözősége nyilvánvalóvá tette, hogy nem lehet közöttünk vérségi kapcsolat, az Emreisek egyetlen tipikus jegyét sem hordta magán. nemes tartásban, távolba révedő szemekkel ábrázolta a festő.
- Nem is olyan nagyon régen a ma még ünnepnap volt a birodalomban. A születésnapja - biccentettem a fejemmel a festmény felé. - Ön, kedvesem, valószínűleg nem ismeri fel, egyetlen festmény vagy szobor sem maradt utána ezen kívül, azt hiszem. Grófnő? Esetleg Ön? Bár kegyed s igen fiatal volt még. Nos ez a férfi a Bitorló. Mivel a nevét én magam tiltottam be, nem fogom megszegni a saját parancsomat, maradjunk ennél. Az atyám elleni lázadás vezetője, aki ellen én vezettem zendülést. Ő átkoztatott el. mellesleg igazi katonai reformer, sokat köszönhet neki a mai nilfgaardi haderő - meséltem. - Csodálkoznak, hogy itt áll a portréja? Ne tegyék. Az öt festmény itt a birodalom öt legjelentősebb uralkodóját örökíti meg véleményem szerint. A Bitorló mindenképpen közéjük tartozik. Emlékszem, amikor megrendeltem ezt a festményt alig találtak az udvarmesterek egy művészt, aki kötélnek állt volna, valamiféle csapdát alítottak benne. Az első kép pedig inkább volt paródia, mint hiteles ábrázolás. Ostobaság... Személyesen beszélgettem el a festővel, mire megszületett ez - intettem a kép felé. - Sosem hittem az ellenség kigúnyolásában, lenézésében. Ha valakit nem tartunk magunkhoz méltónak, az nem ellenség. Maximum kellemetlenség. Egy ember értékéről az is sokat elmond, kit nevezhet ellenségének. Nekem a Bitorló az volt. Óh, de még mennyire! Egy ellenség, aki végül elbukott. De ez nem jelent, hogy el akarom őt feledni. Sőt! A múlt hibáiból tanulni kell. Főleg ha vagyunk oly szerencsések, hogy nem mi követtük el őket és más fizette meg a tanulópénzt. Elkalandoztam - mosolyodtam el, noha ez véletlenül sem volt igaz. Szándékoltan beszéltem az elhunyt császárról. Nagyon is szándékoltan. Mindkettejüknek hordoz ma még mondanivalót ma a Bitorló története. Még csak nem is fenyegetést. Inkább a lehetőségek ígéretét. Megemeltem a poharamat. - A birodalom első hölgyeire szépségben és bölcsességben - néztem rájuk vidáman, majd különös félmosollyal fűztem hozzá, - és egy fél kortyot az Ő emlékére - pillantottam vissza a festményre. - Legyen neki könnyű a föld.

Stella & Emhyr

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Vad óceánnak mély hullámain vergődöm én és küzdöm a szelekkel, emberekkel és embertelenekkel is. Minden este, minden reggel, minden hajnal s minden egyre csak... távoli. Már egy ideje annak, hogy a Felséges Császár akarata szerint elhagytuk Darn Rowant Stella asszonnyal. emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Oly izgatott, oly izgága voltam, hogy tán a kocsi nem is az útviszonyok miatt remegett, hanem a szüntelen pattogó sejhajom volt a ludas. Mikor érünk oda? Miért hívatott a felség? Engem is, igazán? Vagy csak drága jó nevelőmnek kell számot adnia valamiről s visz engem is?
Maradj már.
Mondta Ő, de hát persze, hiába is tudtam, hogy a világ végén rejtett kiskacsát mi végre is tartották ott, a tudat, hogy most a palotába visznek, minden dolgommal együtt... Egyszerűen álomszerű volt. Igen, ez rá a megfelelő szó. Igaz, ez fedi az elmúlt hónapokat is, egészen pontosan mindegy egyes percet, amit Stella asszony melegségében fürödve tölthettem el. Azt hittem, hogy kíváncsi rám, hogy.. hogy talán egy kicsit... hiá.. mindegy. El is feledtem, onnan könnyebb szemmel tartani s sokkalta könnyebb elrendezni a tévedést, ha majd megtalálja az igazit. Tudom, az eszem tudja, de mégis... Sétáltunk a kertben. Nem volt benne semmi különös, de... hmm.
Szánalmas.
Már csak mosolygok az élcelődésein. Eligazgatom a ruhácskáját, miközben karomra ültetve ácsorgok a nagy ólomüveges ablak előtt. Szemem a kerten pihentetem, azon túl is egy bizonyos személyen. Mély sóhajjal dőlök neki a falnak, s csak oldalról, a függöny takarásából pislákolok lefelé. Figyelem távolról, ahogy a ruhájának aranyveretes díszein csillan meg a napfény, kiszúrom még azt a rakoncátlan tincset is, mi tarkójánál kissé eláll a többitől. Figyelem, ahogy erős ujjai a szirmokat tapintják, ahogy pillantását a kerten hordozza végig. A birodalmának egy szebb szegletén. Innen nem hallom a hangját, nem érzem az illatát, mégis feldereng előttem a kép, mikor utoljára sétáltunk a kertben együtt. Mostanában... nincs rám ideje. Leköti a sok sok tennivaló, egyszerűen, én nem férek bele a napjaiba.
Mert nem akarja.
Szemöldököm megremeg és a szoknyáját a fejére fordítom. S aztán? Aztán szorosan magamhoz ölelem. Tudom... tényleg, igazán tudom. Csak hát... nem is értem. Olyan jó volna.
...Szereted?
Keserű mosoly s most én nem válaszolok neki. Leültetem az ablak melletti szekrény tetejére, elrendezem a ruhácskáját, majd újfent a falnak dőlve, karjaimmal magamat ölelve bámulok Reád, te nagy világ... egyetlen Napja. Egészen addig figyeltem Őt, míg csak az ablak engedte láttatni alakját,  s mikor már eltűnt a kert színkavalkádjából, úgy én is visszaültem az asztalomhoz tovább olvasni. Nem tudom mennyi idő telhetett el, hiszen valahol egészen máshol jártak a gondolataim, így összerezzenve keveredtem vissza a valóságba.
- Szabad!
Engedtem ki vékonyka hangom, s meglepetésemre inasok masíroztak a szobámba, előzetes engedelmemmel persze, hogy kézbesítsék a császári szeretet szimbólumát. Először valami tévedésre gyanakodtam, de... gyönyörű szép kék virágokból álló csokrot hoztak a szobámba s egy vázába helyezve azt az asztalomra ékelték. ezek mellett a virágok mellett állt a minap Ő is. Lélegzet visszafojtva hallgatom a szavakat, enyhe biccentés, végre elmentek én pedig összeroskadok a szoba közepén. Hallottad ezt?
Ne képzelj bele sokat.
De, de, de meghívott! Vacsorázni! Gondolt rám, és nézd a virágokat! Én, én... eszébe jutottam! Mámorosan hatott ez a felfedezés, kacagva öleltem magamhoz a csokromat és keringőztem vele a szobám teljes szélességében.
Dilinyós.
Nem érdekelsz, nem hallak, nem tudod elrontani az örömöm. Nem hagyom neked. Kék por lepte el a ruhám s ettől bizony belém is hasított a tudat, hogy így nem jelenhetek meg Őfelsége színe előtt. Semmilyen esetre sem. Össze is csődítem a virágaimat, habos fürdőt veszek, hajamat mossák meg s szárítanak, hogy a vacsorára elkészüljünk. Tejfelszőke tincseimet egy egyszerű kontyba dolgozzák össze, testemre egy fekete ruhácska kerül, pirossal hímzett szegényekkel. Semmi kirívó, semmi túldíszített, csupán egyszerű, de ízléses darabja ez a szabadidő ruhatáramnak. Egy napszimbólumú nyakéket még azért felveszek, de a hozzá tartozó fejpántot már hanyagolom, elég lesz a nyakék. Finom illatot kennek a fülem mögé és a csuklóimra.  
- Köszönöm, elmehettek.
Én magam is útnak indulok, elvégre, nem várathatom a felséges császárt egy pillanatig sem. Fekete topánom alig csap zajt a járólapon. Izgulok, szívem a torkomban kalapál, de bármi is lesz most, hát jöjjön. A folyosón összetalálkozom a palota legcsodálatosabb nőjével, ki anyám helyett is anyámnak mondható, üdvözlöm őt úgy, ahogy illik, ahogy tanultam.
- Szép jó estét Estella asszony.
Immáron közösen haladunk tovább az uticélunkhoz, s mikor elhagyjuk a közös helyiségeket, úgy lesz úrrá rajtam a rémület. A privát szobáiba tartunk? Hát mit tettem? Mi történt? Rá..rájöttek volna? Idegesen kapaszkodom meg a szoknyámban s egy fél percre majdnem elvesztettem önmagam, vagyis azt, ami még maradt belőlem. egy mély levegőt bent tartottam, majd nagyon lassan fújtam ki. Mindegy. Lesz ahogy lesz. Végre gondolt rám, végre időt kíván tölteni a társaságomban. Bármi is lesz, mosolyogva fogom fogadni. Még úgy is... hogy semmi sem igazán szól nekem. De... ezt már...megszoktuk. Nyílik a vaskos ajtó, beengednek minket, s mialatt hallom a bemutatást, úgy lépdelek beljebb, magasra szegett állal, de lefelé pillantva. Ujjaim közt már ott van a szoknyám fodra, ám még mielőtt illő köszönthetném Őt, erős kezek fogják apró vállam. Kezek, melyeknek az érintésébe beleborzongok. Mely erős, s mégis gyengéd, mely szinte átperzseli a ruhán keresztül a bőrömet. S ekkor csókja talál meg a homlokom közepén s én levegőt is elfelejtek venni. Szólni sem tudok, pusztán pilláimat lehunyva hagyom elröppenni a pillanatot. Bármi is lesz, mosolyogni fogok, így, ahogyan most is sután virágzik ki cseresznye ajkamon egy. Orcámra pír költözik, alig térek magamhoz, de még épp időben.
- Felséges Császárom... az Ön ragyogása mellett nem is tehetnék másként.
Halk, vékony hang ez, de legalább már nem remeg s míg Ő Stellát köszönti, illetve az őrökkel beszél, én jobbomat a vállamhoz emelem, hol imént ért hozzám. Talán hihetem azt, egy egészen kicsikét, hogy hiányoztam neki.
- Igen Felség, ha jól emlékszem a keleti termőföldek nagy része képezte az ajándékot s bár csapadékban bővelkedik a terület más szükségleteiben nem elégíti ki a szőlőtőke igényeit maradéktalanul, ezért sem lesz soha elsőosztályú a nedű.
Bukik ki belőlem néhány tanult elem, aztán riadtan szorítom össze a számat. A kérdésére csak biccentek, Stella szokta úgyis felügyelni mit eszem és iszom, így én akképp cselekszem, ahogy ő jónak gondolja. Bár mivel a Császárnak nem mondunk nemet, így várhatóan a kezemben fog landolni egy pohárka. Pillantását nem állhatom, de titkon, mikor nem rám néz, a vonásait kémelem. A markáns vonalain pihennek smaragd tükreim, szájának szegletét szemlélve jutok el a korona súlyától megjelent szarkalábakig, melyre ajkaim érintésével adnék... egek! Miket nem képzelgek! A mély bariton egészen részegítő, észre sem veszem s enyhén oldalra döntött fejjel figyelem őt, hallgatom a történeteit, s bólintok rájuk.
-És főként a Felséges Császárra.
Teszem hozzá csendben, s mikor kortyolok, a pohár fölött a festményre révedt arcát figyelem. Ez a történet... valahol zavar egy kicsikét, Stellára siklik a pillantásom, hogy vajh ő mit gondolhat, vajon, le tudom-e olvadni róla. Tudom, szemtelem vagyok... szemtelen, mert olyan akarok lenni, mint amilyen nagyszerű ő, az én drága anyám.