Bound By Nature@

Condwiramurs akkorát tüsszentett, hogy az asztalon pislákoló gyertya imbolygó lángja majdhogynem kialudt belé, ahogy remegve meghajolt a váratlan légáramlattól, majd lassan újra felpislákolt és kiegyenesedett.
Pazar, gondolta az álomjós szipákolva. A tél közepén Redania havas vidéke, most pedig a még nyár elején is fagyos An Skellig fjordjai. Sose gondolta volna, de visszasírta Vicovaro kellemesen enyhe éghajlatát, annak ellenére is, hogy a Nilfgaardi Birodalomnak ezen tartományában igazából nem lehetett találni az égvilágon semmit. Rettenetesen unalmas vidék volt, legalább is Condwiramurs így emlékezett rá gyerekkorából, most azonban igazán hálás lett volna a Nagy Nap melengető sugarainak cirógatásáért. Az egyetlen ok, ami miatt hajlandó volt beletörődni a zord hideg időjárás viszontagságaiba, és panaszkodás helyett inkább magára húzott egy harmadik pokrócot is, az a jelenlegi megbízásának tárgya volt.
Az Encyclopeadia Maxima Mundi egy cikkelye. Homályba vesző és egymásnak ellentmondó források állításainak kibogozásával bízták meg, minek okán már neves és jeles történészek és szakértők sem voltak képesek eldönteni, melyik információ volt igaz, és melyik a koholmány. Ezen zavaros és keszekusza információs háló középpontjában pedig egy bizonyos druida állt.
A hős druida - így hivatkozott rá sok korabeli feljegyzés, Effenberg és Talbot encikloédiája pedig maradéktalanul és teljes egészében kívánta bemutatni Ermion, avagy Erszényes életrajzát. Condwiramurs nem először találkozott ezzel a névvel - a druida ugyanis olyan közel állt Cirilla Fiona Elen Riannonhoz, az Ősi Vér Gyermekéhez, hogy ha akarta volna, sem tudta volna kikerülni a tanulmányai során. Mindazonáltal, még amikor Nimue tornyában is töltötte a gyakorlatát, akkor sem merült ki többen Ermion, a hős druida feltűnése, mint egy lábjegyzet a történelemkönyvek margóján. Mint maga Skellige.
Azt mindenki tudhatta, mi történt Ermionnal Cintra elestéig. No de utána? Erről már nem maradtak fenn biztos információk - legalább is nem a Kontinensen. Az a kódex azonban, amely fölött Condwiramurs órák óta görnyedt, egyedül An Skellig szigetén volt fellelhető - ám igencsak siralmas állapotban. Az álomjósnak sok idejét felemésztette, hogy ki tudja silabizálni az elmosódott rúnákat a töredezett lapokon, de elszántan igyekezte felgöngyölíteni az eseményeket, amelyekről a feljegyzésekben írtak. Száraz, és korántsem részletekbe menő szöveg volt, ám ez egy oneiromantának nem okozott problémát. Neki csak egy horogra volt szüksége, hogy az álmai megmutassák számára az igazságot.
A fázós varázslónő tovább olvasott hát, egészen addig, mígnem egyszer csak lekókadt a feje. Csak egy kicsit pihentetem a szemem, gondolta, ahogy homlokát a pergamen poros lapjának döntötte, a következő pillanatban azonban elnyomta az álom.

Öt évvel Cintra eleste után is még Crach an Craite állt a Hat Sziget Hét Klánjának élén, s bár Skellige jarljának vaskoronája Marnadal mezején a porba hullott a Tuirseach klán fejéről, Crach még nem helyezte azt a sajátjára. Legalább is a többi klán semmiképp sem ismerte el egyelőre.
Az an Craite klán feje méltó volt nagybátyjához vezetésben, személyiségének pedig csak javára vált, hogy Ermion, a hős druida, az elesett Cintrából visszatérve mellé szegődött. Bár Erszényes alapvetően Ard Skellig szigetére költözött vissza, akadt rá alkalom nem is egyszer, hogy felkereste An Skellig jarlját, a Tuirseach klán jelenlegi fejét, a néhai Eist Tuirseach fivérét, Bran Tuirseach-ot. Régről ismerték egymást, s Bran is legalább annyira kedvelte Ermion társaságát, mint fivére tette. Úgy alakult, hogy a hős druida ezúttal is Tuirseach erődjében vendégeskedett azon a napon, amikor egy különösen sietős, és meglehetősen viharvert lovas érkezett egy északabbra lévő faluból, hogy audienciát kérjen a jarltól. Abban a faluban lakott a Gunnhvatr család feje, aki a környező települések vezetéséért is felelt, rangjában pedig alig volt kevésbé nemes, mint a Tuirseach család. Bran, világéletében közvetlen ember lévén, örömmel hívatta asztalához az érkezőt, ugyanis Ermionnal épp az ebédjük közepén tartottak, a Tuirseach klán feje pedig épp befejezte anekdotáját azokból az időkből, amikor még a hős druida Eist oldalán szolgálhatott Cintra Nőstényoroszlánja mellett.
- Derék idők voltak azok, én mondom! Nem így van-e, Erszényes? - sóhajtott nevetve, arcán nosztalgikus mosollyal Bran, ahogy a mellette ülő, hajdanvolt tanácsadójára pillantott. Aztán ahogy felállt, az asztalra csapott tenyerével, hogy csak úgy döngött belé az ódon fenyőlap, a tálak és kupák pedig csörömpölve reszkettek össze a helyükön. - Na de most még egy korsó kell ide, szomjan ne pusztuljon nekem ez a jó atyafi, ha már jókedvemben talált! - kiáltotta a jarl kedélyesen, s ő maga kapott le egy fakupát a polcról, hogy csurig töltse mézserrel, és a vendég felé kínálja. - Igyál!
A vendég, ez a magas, vállas, sűrű barna hajú, szakállas férfiú előrelépett, s ahogy tiszteletteljesen átvette a kupát, a magasba emelte azt.
- Iszom a te egészségedre és bátorságodra, An Skellig jarlja, és a vendégszeretetedre! És iszom vele együtt a Hős Druida erejére és tudására is! - nézett először Bran, majd Ermion szemébe, azzal meghúzta a mézsert, s a köszöntő után jólesőn mordulva csapta az asztalra a félig kiürült kupát, majd mind helyet foglaltak.
- Aztán halljam, ki fia-borja vagy, és mi szél hozott ide? Beszélj csak bátran, ha én nem tudok rajtad segíteni, akkor senki. - szólt Bran.
A férfi egy pillanatra habozott, csak míg a druidára tekintett lopva, majd a jarlra emelte dióbarna tekintetét, és belefogott a történetbe.
- A nevem Erik, Agnar Gunnhvatr sógora vagyok. Épp őmeatta jöttem hozzád, jarl, ahogy mondtad, ha te nem tudsz segíteni rajtunk, akkor senki - sóhajtott egy nagyot. - Az történt, nagyjából két hónapja, hogy Agnar a fejébe vette, hogy kivágatja a Végerdőt. Az egészet! Fel fogja számolni, az utolsó farönkig, azt mondta…
- Elment ennek a szerencsétlennek a józan esze?! - csattant fel Bran, hangjában őszinte értetlenség és harag zengett.
Mindenki, így Ermion is tudhatta ugyanis, hogy a Végerdő azért kapta ezt a nevet generációkkal korábban, mert aki oda egyszer bement, azt ott érte utol a vég. Az emberek inkább kockáztatták az életüket a nyaktörő hegyormok és hágók közt, ha útra kellett kelniük, mert még a sziklaszirteken is több esélyük volt élve keresztüljutni, mint azon az erdőn át.
- Én próbáltam beszélni a fejével, mind próbáltunk - folytatta Erik. - Nekimentem, hogy ha már a szép szóra nem tudta kiverni a fejéből ezt a marhaságot, hát kiverem én belőle ököllel, aztán úgy helyben is hagytuk egymást, hogy három napig lábra se tudtunk állni… De még ez se volt elég. Elkezdett fanyűvőket keresni, fel is bérelt egy brigádot, de azok amint megtudták, hogy melyik erdőbe kell menniük fát vágni, volt, aki letette a fejszét, és hazament. Ők jártak a legjobban, mert volt, aki viszont munkához látott. Eleinte ment a dolog, aztán amikor már mindenki megnyugodott, hogy tán mégse átkozott az az erdő, akkor… - vett egy mély levegőt, ahogy az asztalra támaszkodott mindkét karjával. - A tulajdon két szememmel láttam, ahogy egy sereg holló feltűnt a semmiből. Úgy rajzottak ki a fák közül, mint egy fekete viharfelhő, és nekitámadtak mindenkinek, akit csak értek, csíptek, karmoltak, volt, akinek a szemét is kivájták! Néhány embert bekergettek a fák közé, de hogy ott mi történt velük, már nem látta senki, mert aki tudott, fedezékbe vonult… Aztán amikor elült a zaj és az üvöltés, kimerészkedtünk… És az erdő szélén ott álltak vérbefagyva a favágók, kicsavarva és átdöfve egy csomó ág és gyökér között, mint akiket a fák húztak karóba… - fejezte be a történetet Erik, ahogy nehéz sóhaj szakad fel mellkasából.
- És még ez se tette helyre annak a nyomorultnak az eszét?! - mordult fel Bran - ha így lett volna, akkor ez a férfi most nem lett volna itt.
Erik elkeseredetten ingatta a fejét.
- Ez vagy egy hónapja volt… Azóta is próbál favágókat toborozni… De mindenki hallotta, mi történt, és senki nem meri elvállalni. Hát nem hülyék azok, hogy a vesztükbe rohanjanak… Agnar viszont hajthatatlan. Egy hete kezdte el mondogatni, hogy ha kell, ő maga fog egy szál fejszével nekiesni az egész erdőnek… Mi már nem tudunk vele mit csinálni, jarl. Hátha a te parancsodra hallgat… - nézett aztán Branra, majd Erszényesre.
- Meg is érdemelné ezek után, hogy otthagyja a fogát…! - hördült föl a Tuirseach klán feje, s nehéz sóhajjal Ermionra pillantott. - Mit szólsz ehhez, Erszényes? Ekkora egy ostoba barmot… - ingatta fejét aztán.


Jegyzet:Parancsolj, itt is van, ahogy ígértem. ^^ Nincs határidő, akkor írsz, amikor jól esik! Jó játékot!

Hangulatzene: Words on Wind

️️️️️️️
Midőn Erszényes visszatért Cintrából ― és bár rémképei végérvényesen nem szűntek meg az üvöltő lángokról, az alapzatig rombolt, kaviccsá morzsolódott városról, a macskakő rései közt csörgedező, testes vérpatakokról, a felkoncolt, derék cintrai polgárokról, vagy azokról, akik inkább önnön életüket vették el, mint hogy a nilfgaardiak tegyék ugyanezt, Calanthe felismerhetetlenségig deformálódott holttestéről; lényegesen sokat csitultak és ritkultak ― belátható időn belül munkához fogott. A széthúzás iszonytató mértékű volt a Skellig szigetek druidakörei és hierofánjai közt, volt pont, amikor Erszényes azt gondolta, itt már Freya kegyelme sem segít. Hosszú hónapok kitartó és áldozatos munkájával, végeláthatatlan utazások a szigetek közt és tárgyalások sorával azonban a tél végére Erszényes elérte, hogy a druida körök ne morogjanak, fújjanak és mutogassanak ujjal egymásra, csak minden harmadik vagy negyedik apróság miatt. Ilyen és ehhez hasonlatos áldásos munkája, illetőleg természetesen elemek feletti hatalma, és öregvő korával járó bölcsessége okán a druidák körében tisztelet övezte, elébb, mint diplomatát és tanácsadót, utóbb pedig mint Ard Skellig hierofánját.
Az egyik ilyen alkalommal esett meg, amikor az An Skellig druidakörrel akadt tárgyalni valója, hogy annak jarl-ja, Bran Tuirseach ― akit Erszényes amaz néhai fivére, Eist okán különösen jól ismert, és nem mellesleg mondva kifejezetten szívlelt is ― invitálta magához vendégségbe. S mivel hogy a múltban sok időt töltöttek egymás mellett, illetőleg előreláthatólag ez a jövőben sem fog változni, Erszényes elfogadta a meghívást.
― De igen, jarl. Úgy van, ahogy mondod. ― felelte Erszényes lágyan somolyogva még mindig bozontos, ellenben egyre inkább őszülő szakálla alatt.
A druida mindennél jobban szerette a „régi napokat.” Azokat a napokat, amiket Eist szolgálatában töltött. Amikor a fiatal Crach an Craite, majd annak utódjának, Hjalmarnak ágyékkötőjét kergette. Calanthe nyers, egyenes modorát. Szerette Pavettát, a nőstényoroszlán leányát, és őszintén meggyászolta, amikor odaveszett a Sedna mélységében. Szerette Cirillát, Cintra utolsó rózsaszálát. Ki tudja, mi lehet vele. Él-e vagy hal. Egy nap majd, ha lerótta napjait a halandók közt, őt is magához szólítja Modron Freya kegyelme, és csatlakozik hozzájuk a túlvilágon. Az egy jó nap lesz.
Épp a forró halászlé és a roston sült kappan velejénél jártak, amikor előre be nem jelentett audienciát kértek a jarl-tól. Erszényes volt annyira rugalmas, hogy a világért sem hátráltatta volna a kormányzás ügymenetét ― tapasztalatból tudta, milyen nehéz is tudott lenni. Ugyan az elmúlt éveket elsősorban hierofánként, és csak másodsorban királyi tanácsadóként töltötte, memóriája nem kopott meg, ami a Skellig szigetek legnagyobb klánjait is házait illette. Fejének szerény, ámbár tiszteletteljes megdöntésével üdvözölte a férfit.
Ermion még csak meg sem rezzent, ahogy a jarl az asztalra csapott, pedig nem akárhogy tette ― ezt ugyanis a maga idejében hónapokig gyakorolta. Bran Tuirseach-nak ugyanis szokása volt csapkodni. Korsót, kardot, pajzsot, mikor mi akadt a keze ügyébe.
Erszényes tisztelte a jarlt, amiért maga szolgálta ki váratlan vendégét. Lehet mondani, hogy mostanra megette a kenyere javát, és bizony találkozott olyan lordokkal, urakkal, és igen, hölgyekkel is, akikbe nem feltétlen szorult ennyi bajtársiasság. A köszöntőt sem tudta mosolygás nélkül megállni.
― Igyunk rád, barátom, az egészségedre, és az egész Gunnhvatr famíliára! ― Erszényes a magasba emelte saját kupáját, majd ígéretéhez híven kiürítette azt.
Igyekezett a lehető legdiszkrétebben viselkedni, mint aki tudja, hogy épp nincs szolgálatban, hogy ha esetleg valami olyat hall, amihez semmi kötődése, azt gyorsan el is felejtse, de éberen annyira, hogy ha esetleg olyan az ügy, segédkezet tudjon nyújtani, bár senki nem kérte rá. S valóban nem sajnálta sem az időt, sem az energiát. Nem Bran Tuirseach-ra és An Skellig-re.
Erszényes már akkor rosszat sejtett, mikor Erik, Agnar Gunnhvatr sógora tétovázott, mielőtt kifejtette volna jöttének okát.  
― A Végerdőt?
Erszényes legalább olyan hitetlenkedve és kétkedve pillantott a jarl-ra, mint az rá. An Skelligen mindenki ismeri a róla keringő babonákat és meséket, már akkor is így hívták, amikor Erszényes ágyékkötős siheder volt, de még az apja is így emlegette a térséget. Senki nem tudta, kiféle, miféle lakja azt a rengeteget, és senki nem is akarta tudni.
― Agnar már igencsak benne van a korban. ― jegyezte meg békítőn Erszényes. ― Az észérvek az ő korában már annyit számítanak, mint halottnak a selyemsál. Ettől függetlenül a veszély valós. Nem engedhetjük meg magunknak, jarl, hogy holmi rögeszméből elveszítsük Agnar-t. Akármennyire túl is lőtt a célon ezúttal, a környező falvak körüli adminisztrációt kiválóan elvégzi, és nem mellesleg egy egész, nagy és szerető család gyászolná, ha meghalna. Köztük Erik is.
Végül Erszényes bármennyire is igyekezett észrevétlen maradni, mégis csak előbújt belőle a királyi tanácsadó. Nem hogy medvével verekedne, mint mi mindannyian, gondolta.
Erik története azonban sötét fordulatot vett, és bár Erszényes fel volt készülve rá, hogy tragikus véget ér, nem számított rá, hogy az ilyen elemien gonosz, vérszomjas és bizarr módon megy majd végbe. Nem tudta volna letagadni, mennyire meg is döbbent valójában, ahogyan azt sem, hogy képtelen volt nem szakértelemmel fordulni a probléma felé.
Feltételezéseit és teóriáit azonban egyelőre megtartotta magának. Megtudta, hogy mindennek már egy hónapja is volt. Nem volt azonban benne biztos, hogy bölcs dolog volt eddig várni. Már csak azért sem, mert a fanyűvők vesztőhelye egészen más arcát mutathatja mostanra, mint amilyennek Erik látta. Erszényes pedig nem volt vaják, hogy feltétlen észrevegyen olyan dolgokat, amiket más nem.
― Jól tetted, hogy a jó jarl-hoz fordultál. ― nyugtatta meg a férfit, a néhai Eist fivérének kérdése azonban mély gondolkodóba ejtette. ― Hmm, ez bizony nehéz ügy. ― ingatta a fejét Erszényes ― Más esetben megpróbálnám jobb belátásra bírni az öreg Gunnhvatr-t, de azt hiszem, ez alkalommal bizton kijelenthetjük, hogy nem sok sikerrel járnék. Marad tehát az alternatív megoldás: megszabadulni a veszélyforrástól. Így elsőre, csupán az elmondottak alapján a Varjakra gyanakodnék. Már az érintetlen druida körre. A róluk terjengő mendemondák alapján nagyon is olyasfajta csoportosulásnak tűnnek, akik ilyen vehemensen védelmezik a területüket, méghozzá ki tudja, mióta. Tulajdonképpen amit tudunk róluk, az majdhogynem a nullával egyezik meg.  De végső soron ők is csak emberek. Bizonyára meg lehet velük egyezni. Ha óhajtod, jarl, megpróbálhatom elsimítani az ügyet velük. Erik biztos elvezet engem az eset helyszínére. Hátha egy másik druida szavából többet értenek, mint a fejszékből és bárdokból.

Bound By Nature@

Amint elhangzottak a köszöntők, és Erik helyet foglalt An Skellig jarljával és a hős druidával szemközt, bár nem minden tétovázás nélkül, de belekezdett a történet elbeszélésébe, ami miatt felkereste erődjében a Tuirseach klán fejét.
Agnar Gunnhvatr megdöbbentő, s tán nem túlzás azt állítani, hogy meglehetősen eszeveszett elhatározását hallva, miszerint kivágatja a Végerdőt az utolsó farönkig, nem csak Bran, de Ermion is megütközve pillantott a hírhozóra. Erik tovább mesélte az eseményeket, Erszényes bölcs megjegyzését hallva azonban elhallgatott egy kicsit, s leszegte pillantását.
- ...Ez így igaz… - mormogta keserűséggel telt hangon. - Nem tudom, mihez kezdenénk, ha őt is elveszítenénk…
- Kétségtelen, barátom - felelt Bran is hajdanvolt tanácsosa szavaira, egy leheletnyit enyhébb tónussal talán. - Agnar derék férfi, hű harcos és jól érti, hogyan kell összefognia az embereket… Ezért is nem értem, mi a mennydörgős mennykő ütött belé hirtelen ezzel az őrültséggel… - ingatta fejét a jarl, de aztán intett Eriknek, hogy folytassa a történetet.
Ahogy Agnar sógora a baljós bevezetőt követően a tragédia végére ért, komor pillantással tekintett fel a jarlra és a druidára. Erszényes megnyugtató szavait hallva épp csak egy árnyalatnyit csitultak a gondterheltség zúgó örvényei a sötét szemek mélyén, s aztán Erik csendes érdeklődéssel hallgatta Bran és Ermion tanácskozását az ügyről.
- A Varjak…? Itt, An Skelligen? - pillantott a jarl hitetlenkedve hajdani tanácsosára, majd dörmögő hümmögéssel simított ősz szakállára. - Úgy tudtam, a jelenlétük csak Kaer Trolde ősi erdeit illeti… ...De az is szentigaz, hogy még senki nem jött ki a Végerdőből élve, hogy elmondja, miféle rémség tanyázik ott - sóhajtotta fintorogva. - Akár még azok is lehetnek.
- ...A Varjak? - tekintett őszinte elborzadással Erik a párosra. - Ha azok lakják a Végerdőt, akkor a Modron Freyára mondom, jobb lenne békében hagynunk őket… Talán még Agnar haragja is elcsitulna, ha azt mondanánk neki, hogy azzal a népséggel kezdett hadakozni hiábavalóan…! - próbálkozott a férfi, de Bran száját húzva felmorrant.
- Agnart akár a bokájánál fogva bele is lógathatnátok a tengerbe, az se hűtené le azt a forró fejét, ha a fanyűvők halála nem volt elég hozzá! - dördülte, majd Ermionra pillantott. - Igazad lesz, Mészi, csakugyan a veszély forrását volna érdemes kezelni… De jól meggondoltad te ezt, barátom? Tény, hogy keveset tudunk a Varjakról - de annál több mindent beszélnek róluk mindenfelé. Ha csak a negyede igaz azoknak a pletykáknak, akkor lehet, téged sem hagynak élve távozni az erdejükből, hiába vagy magad is druida… - mondta rekedtes hangon, a jól ismert érces tónusból pedig Erszényes azonnal megállapíthatta, hogy a jarl aggódott. A Tuirseach klán feje végül eképp folytatta a töprengést:
- De akármi is lakja a Végerdőt, attól még továbbra is őrültség kivágatni az egészet. Mi a megveszekedett fenét akarhat Agnar ennyi fával? Kegyes volt hozzánk a tenger mostanában, a fiaink és lányaink sok viharból kormányozták haza épségben a hajóinkat, ha a rakomány egy része oda is veszett… Annyi fa, amennyit a Végerdőből ki tudna vágni, egy akkora flottára elég lenne, amekkorát még Emhyr var Emreis sem látott életében! - csapott az asztalra Bran tanakodás közben, majd Ermionra pillantott, megerősítést várva.


Jegyzet:Nos, itt a folytatás, kicsit rövidebb lett, mint az előző. Határidő továbbra sincs, akkor írsz, amikor jól esik, kérdés-kérés esetén tudod, hol találsz. Jó játékot! ^^ (506 szó.)

Hangulatzene: AN CRAAAITE!

️️️️️️️
Midőn Erszényes kifejtette véleményét Agnar és a Végerdő kivágásának kapcsán, rá kellett jönnie, hogy bármennyire is igyekezett elsimítani az annak sógorából, Erikből áradó kételyeket és félelmeket, melyeket a tekintetéből olvasott ki, nem végzett elég alapos munkát. Hiába, öregszem, gondolta a hős druida.
― Mondott valamit? Bármit, akár neked, akár a menyednek? Esetleg bármelyik másik családtagotoknak, hogy miért akarja minden áron megritkítani a Végerdőt? ― kérdezte Erszényes, annak reményében, hogy egy kicsit jobban megértheti a helyzet mélységét, miután végighallgatta Erik, Agnar sógorának és Eist fivérének, Brannak, An Skellig jarljának aggodalmas lamentálását. Erszényes maga is az élet szolgálatában állt. Erre tanította őt nem csupán a druidák és Modron Freya hitvallása, de a háta mögött álló évtizedek és az eddigi élete alatt szerzett tapasztalatai is. Így tehát Agnar, vagy bárminemű további halál, legyen az fanyűvőé, vagy másé, szóba sem jöhetett. Nem, amíg ő vendégeskedett An Skelligen.
― Nem lehetetlen. ― jegyezte meg az alkalomhoz illő, hasonló komorsággal a hős druida, végigsimítva erősen őszülő szakállán, mihelyst a rejtélyes, és felettébb veszélyes druidakörre terelődött a szó. ― A Varjakról gyakorlatilag csak annyit tudunk, hogy léteznek. Semmi nem garantálja, hogy nem vándorolnak, vagy, mi több, nincsenek-e jelen minden szigeten, több kisebb tömörülésben. Lehet, hogy már emberemlékezet óta köztünk járnak, rejtve. ― Ermion, Ard Skellig hierofánja egyetértőn helyeselt elébb An Skellig jarljának, majd Eriknek, Agnar sógorának szavaira, majd így szólt. ― Mindenesetre a veszély nem lekicsinylendő, fakadjon bármi tőről is. És ennek semmi köze ahhoz, hogy kivágat-e egy egész rengeteget, vagy sem, habár személyes véleményem az ügyről, hogy a természettől csak annyit szabad elvenni, amennyire valóban szükségünk van. De ez most nem tartozik ide. Ami ennél sokkal fontosabb, az az, hogy az olyanokat, mint Agnar, a hirtelen felindulásból felbérelt favágói, és bárki más, aki ilyen-olyan okból a Végerdő határába keveredik, biztonságban tudjuk.
Erszényesnek azonban be kellett látnia, hogy a jarl igazat beszél. Agnar nem féli a halált, ha megfelelő szavakkal fordul An Skellig lakosaihoz, bizonyára támogatókra és követőkre lel. Annak pedig bizonyosan tragédia lett volna a vége.
A druida csak haloványan, de egészen melegen elmosolyodott Bran, Eist Tuirseach fivérének szavaira, bár annak okát nem árulta el.
― Természetesen, jarl. Inis Skellig druidaköreinek egyetemes összefogása ugyan nem csak és kizárólag az én tisztem, de mivel hogy az elmúlt hónapokat, éveket ennek az ügynek szenteltem, nagy összességében sikerrel, ha nem kérnél rá, akkor is megtenném. Nem csupán szakmai kötelességből, hanem a régi napokra való emlékezés végett is.  
A világért sem szeretett volna még ennél is nagyobb aggodalmat okozni a jarl-nak, akivel szinte családtagként szeretik egymást.
― Ötletem sincs ― vallotta meg végül Erszényes, ami Agnar és a Végerdő biztosította famennyiség kapcsolatát illette ― Talán Erik kideríthetné nekünk, amíg megnézem magamnak, ezúttal a saját két szememmel, hogy mi is zajlik Caed Diwedd ősi rengetegében. ― ezen a ponton Erikre pillantott ― Kérnék egy szívességet, barátom. Attól tartok, el kell vezetned engem az erdőség határába, ahol elválnak útjaink.
Erszényes kiürítette a kupáját, aztán lassan, ráérősen felemelkedett a székéből. Elvégre, nem sietett a halálba.
― Ha hajnalig nem jönnék, vissza, jarl… ― kezdte bizonytalan hangon, de aztán megmakacsolta magát ― Ha hajnalig nem jönnék vissza, akkor joggal feltételezhetitek a legrosszabbat. Abban az esetben élnék egy javaslattal. Égessétek fel a rengeteget. Nyoma se maradjon, se az erdőségnek, se a benne élőknek.
Erszényes ezek után búcsút intett Bran Tuirseach jarlnak, Eist fivérének, majd Erikkel, Agnar sógorával az oldalában távozott.

Bound By Nature@

Midőn Erszényes a történet elbeszélését követően feltette kérdéseit Eriknek, a férfi lesütötte tekintetét, és néhány hosszú pillanatig hallgatott, mielőtt felelt volna a druidának.
- Mondott ő sok mindent… Főleg azt, hogy a Végerdő “útban van”... De tőle kéne azt inkább kérdezni, hogy mire is gondolt evvel… - mormogta Agnar sógora, meglehetősen szűkszavúan nyilatkozva a dologról, amire a jarl nem állhatta meg, hogy ne tegye szóvá döbbenetét:
- Útban…? - nézett kérdőn Erszényesre, majd Erikre is, ezutóbbi azonban nem volt hajlandó ennél többet mondani, s utána is csak csendben hallgatta a két idősebb diskurzusát a Varjaknak nevezett szektáról.
Bran egyetértőn hümmögve bólintott rá Ermion azon okfejtésére, hogy tulajdonképpen mit is kereshetnek An Skelligen annak a druidakörnek a képviselői, s azzal sem tudott volna jobban egyetérteni, hogy bármi is fenyegesse a Végerdő melletti települések lakóit, az elsődleges szempont, hogy az embereket, no meg a felbőszült Agnart megóvják a rémségtől - és a saját rögeszméjétől. Erik felvetését hallva azonban hamar rádörrent a hírhozóra, elvetve annak ötletét Agnar dühének csillapítására - sejtette ugyanis, hogy ez a hír csak még inkább felbőszítette volna a férfit, s ezt Erszényes sem gondolta másképp.
Hanem amikor Bran a hős druidához fordult aggodalmas szavaival, Ermion haloványan, melegen mosolyodott el ősz szakálla alatt, a jarl azonban nem sokat látott a gesztusból. Hajdani tanácsosának és öreg barátjának tónusa azonban többet mondott neki mindennél, így a druida feleletére csak sóhajtva ingatta fejét.
- Legyen hát így, Mészi… - mondta végül, elvégre, mégse állhatta útját amaznak, hisz ha valaki, Ermion tudta, mire vállalkozik. Ám ahogy An Skellig jarlja tovább töprengett az ügy legnagyobb abszurditásán, nevezetesen, hogy Agnarnak mégis mi az ördögért van szüksége ennyi fára - már túl azon, hogy az erdő “útban volt” számára - a hős druida sem tudott mást tenni, mint spekulálni. Ahogy azonban Ermion Erikhez fordult, a hírhozó máris készségesen bólintott az idősebb férfi kérésére.
- Minden további nélkül. Hanem a Végerdőhöz elébb el kell mennünk a faluba, mert csak arra visz út. Hegyvonulat húzódik elébb végig, és csak Nas Moth’ca mellett van egy kis mező, amely a Végerdőbe torkollik a falunk után - magyarázta Agnar sógora, aki hamarjában felállt, amint látta Ermiont is így cselekdni, noha határozottan sietősebben pattant fel az asztaltól, mint a druida.
Bran azonban, ahogy hajdani tanácsosa kiszabta az ultimátumot, nagyot sóhajtva az asztalra csapott tenyerével, hogy csak úgy reszkettek belé a tányérok és kupák.
- Na jól van. Hajnalig várok. Ha addig nem térsz vissza, utánad megyünk - mondta komolyan, ahogy ő maga is felállt, hogy búcsúzóul testvérien magához ölelje az öreg druidát, azzal útnak eresztette Erszényest és Eriket.

Az út nem volt hosszú Nas Moth’ca településéig, úgy pedig végképp nem, hogy Erik igen sietős tempóra ösztökélte saját, s ezáltal Erszényes lovát is. A férfi nem különösebben kezdeményezett beszélgetést az alatt az alig pár órás út alatt, amíg a faluig elértek, csak néha-néha szólalt meg, mikor irányt kellett mutatni, esetleg figyelmeztette az öreget egy tuskóra vagy gödörre az úton. Persze, ha Ermion kérdezte, készségesen válaszolt, de nem zavarta a druidát, amennyiben esetleg a gondolataiba mélyedt volna. Így ügettek át egy keskeny úton a hegyoldal mentén, melynek sziklás csúcsai tőlük balra, észak-nyugat felé törtek a magasba, a másik irányba pedig meredek lejtőn zöldellő fenyőfák sorakoztak sűrűn.
Késő délutánba hajlott már a nap az égen, amikor Erszényes láthatta, hogy közelednek úticéljuk felé - az út kiszélesedett, s a hegyoldal mellettük egyre lankásabbá vált, majd hamarosan meg is pillantották a fenyvesből előbukkanó nagyobbacska település első házait. Nas Moth’ca lakói főként ércfejtéssel és ebből eredendően fémmegmunkálással foglalkoztak, illetve vadászattal és favágással. Mivel a tengertől több kilométernyi hegyvonulat, és a Végerdő vágta el a falut, a halászat és a hajózás szóba sem jöhetett, de kereskedni is csak dél felé tudtak, hiszen arra vezetett egyedül olyan út, amin egy nagyobb szekér is biztonságosan át tudott haladni. De a helyieknek így sem volt oka panaszra - már ami a megélhetésüket illette. Ami viszont a vezetőjüket…
Ahogy egyre közeledtek a településhez, a faluszélen lakók harsány füttyentésekkel, kiáltásokkal és integetéssel köszöntötték a hős druidát és Eriket - aki egyre jobban ráncolta homlokát, mikor az emberek egymásnak ordították: “Visszajött! Visszajött Erik, és hozott segítséget! Szóljatok Helgának!” Ermion vezetője gyorsabb ügetésre ösztökélte lovát, s a duidához fordult a magyarázattal:
- Helga a húgom. Agnar felesége. Valami baj történt… - mormogta aggodalmasan, s amikor a főtérre érkeztek, Erik húga, Helga, rohanvást érkezett eléjük.
Pirospozsgás, kerek arcú, dióbarna hajú lány volt, fiatal, alig tizenhét éves, ha lehetett. Sötét szemei azonban, melyek színükben és formájukban a leginkább hasonlítottak fivérééhez - keserű bánattól csillogtak, s orcáin mint két apró csermely, úgy csorogtak végig a könnyek.
- Erik…! - nyögte keservesen, ahogy a lóról leugró bátyja karjai közé vetette magát, s felzokogott.
- Csillapodj, Helga! Hoztam segítséget! Ermion, a hős druida, azt ígérte, segíteni fog Agnaron! - hadarta Erik kétségbeesetten, s az említettre pillantott, megerősítésért.
A húga hüppögve tekintett fel az ősz druidára, s ruhája egyik ujjával igyekezte letörölni arcáról a könnyeket, de a forró cseppeknek lehetetlenség lett volna megálljt parancsolni.
- M-már… késő… Agnar… az uram… berohant a Végerdőbe… egyszál… egyedül… Oda… Oda fog veszni…! - nyögte ki nehezen, majd ismét feltört belőle a zokogás.


Jegyzet:Na, hát jól megvárattalak téged is. Parancsolj, remélem, nem neheztelsz. ^^ Kicsit hosszú, de csak azért, mert azt mondtad, hogy többet nem vagy hajlandó az ebédlőben társalogni. =P (Lusta vagyok megmérni, ha érdekel, mérd le te. xD)
Hangulatzene: AN CRAAAITE!