Thicker than the Water

of the Womb@

- Tudja, kisasszony, a vicc szerint honnan lehet tudni, hogy Kovirba megérkezett a tavasz?
Condwiramurs gyilkos pillantással meredt házigazdájára, miközben ingerült mozdulatokkal csavarta ki a vizet utazóköpenyéből. A férfi nem vette észre a tekintetét, így nyugodt hangon folytatta a vicc csattanójával:
- Egy kicsit melegebben esik az eső.
- Haha.
Az álomjósnak elege volt Északból és annak fagyos időjárásából. Miután a tőle telhető legtöbb vizet kifacsarta kabátjából, egy sóhajjal terítette a ruhadarabot az egyik szék támlájára a kandalló elé. A mozdulatot követően az oneiromantában felmerült, hogy perceken belül olyan pára fogja belengeni a szobát, hogy nedves, gesztenyeszín fürtjei a lágy hullámokból szabályos csigákká fognak göndörödni - de ez már igazán alig számított bármit is a jelenlegi körülmények között. Különben, nem is értette. Július közepe volt, a Nagy Nap szerelmére!
- Szokott lenni nyár is ebben az átkozott országban? - morogta Condwiramurs a költői kérdést, miután mellénye belső zsebéből az asztalra hajított egy megsárgult, ütött-kopott, feltört pecsétű levelet, majd levetette magát a székre, hogy  kifűzze a csizmáit. A férfinek alighanem a hallása sokkalta élesebb volt, mint a látása, ugyanis eképp felelt:
- Hogyne, kisasszony. Többnyire az augusztusi teliholdat követő első keddre esik.
Az álomjós megütközve pillantott vendéglátójára, ahogy keze megállt a mozdulatban, mellyel az átázott bakancsát igyekezte lecibálni bal lábáról.
- És általában szerda estig tart - fejezte be a gondolatot a férfi.
- Ez is egy vicc akart lenni...?
- Nem.
Az ázott varázslónő lenyelt egy káromkodást, majd tovább küzdött a csizmájával, s mire sikerült lerángatnia magáról a lábbeliket, vendéglátója magára hagyta, azzal búcsúzva, hogy a forró fürdő egy fertályórán belül kész lesz. Condwiramurs a férfi távozását követően sziszegve és szitkozódva cincálta le magáról egymás után a vizes ruhadarabokat: egy pár csöpögő, ráncos harisnya landolt a kandallópárkányon, az átázott szoknya az alsószoknyával együtt rogyott a padlóra, a gyűrött blúz és mellény pedig a szék ülésén terült ki. Az álomjós aztán könyörtelenül száműzte fűzőjét az ágyra, az alatta viselt - még egészen száraznak is minősíthető - alsóruhával együtt, majd leráncigálta magáról a bugyogót, és elgyötört nyögéssel hajította a harisnyák mellé. Még a bugyimból is facsarni lehet a vizet, gondolta mérgesen.
Dideregve, egy köntöst magára kapva caplatott el a gazdagon berendezett fürdőbe, aztán amint belemerült a melengető vízzel, illatos olajokkal és fürdősókkal telt dézsába, egy kicsit megenyhült a koviri körülmények irányába. Ha az időjárás maga olyan zord is volt, mintha egyenesen a Farkasförgetegnek képzelte volna magát, az Északi Királyságok közt is a legészakibb országban honoló luxust nehéz lett volna utánozni. Így hát az álomjós elmerült a vízben - és gondolataiban is, azon töprengve, vajon elég volt-e a lan exeteri levéltárban családfák és születési anyakönyvi kivonatok tanulmányozásával töltött idő ahhoz, hogy meglegyen a horga az álmodáshoz. Ugyanis egy nagyon különleges megbízást kapott.
Kovir mára legnagyobb üvegmanufaktúráját ide s tova csaknem százötven éve a Muran-család birtokolta, és ennek a famíliának a feje, Petro Murano volt az, aki az álomjóst felbérelte. Az ötvenhat éves úriember, bár rangját tekintve nem volt nemes, akár az is lehetett volna, olyan fejedelmi gazdagságban élt, s mivel korára való tekintettel már inkább fiaira bízta az üzletet, ő maga a családfakutatásnak szentelte szabadidejét. Úgy érezte ugyanis, hogy az a nemesi rang mégiscsak dukált volna a családnak - és igencsak megkönnyítette volna a dolgát, ha bizonyítani tudta volna, hogy felmenői közt akadt esetleg nemesi sarj. Vissza is követte a Muran-család tagjait apai és anyai ágon egyaránt, egészen a boldogult ük-ük-ükapjáig, a Muran-műhely alapítójáig, Ferdinand Muranoig és annak húgáig, ám az asszony családjához érve elvesztette a fonalat. Mintha egyszeriben az az ág utód híján kihalt volna. Sokáig azt is hitte, hogy így van, ám aztán a lan exeteri levéltárban kutakodva a kezébe akadt egy levél, feltöretlen pecséttel, melyet ennek a bizonyos Ferdinandnak címeztek - csak alighanem sosem jutott el hozzá. Petro volt az első, aki majd másfél évszázad után először olvasta Ferdinand húgának örömteli szavait, melyben beszámolt testvérének nemrégiben született fiáról.
Ezt a levelet hozta el Condwiramurs a szállására. Többször átolvasta a levéltárban is, de úgy érezte, biztosabb horog lesz belőle, ha vele van. Ekörül forogtak a gondolatai most is. Lehunyta szemeit, ahogy felidézte magában a kopott papiros tartalmát, s fejét finoman a dézsa peremének döntötte. Az eső kopogott a fürdő festett üvegablakain, a gyertyafény lágy félhomályba vonta a helyiséget, az álomjós teste pedig teljesen ellazult a meleg vízben - olyannyira, hogy egyszer csak elaludt.

Ferdinand Murano nagy sóhajjal tűzte ki kontraktusát Lan Exeter külvárosának Zerkalo névre hallgató terén. A hasonlóképp elnevezett kerület volt Kovir téli fővárosának azon városrésze, ahova a kézművesek, iparosmesterek, céhek és manufaktúrák települtek, többségük pedig üvegkészítéssel, üvegfúvással foglalkozott. Itt lakott és dolgozott a Muran-család legidősebb férfi tagja is, bár nehezen tudta eltartani családját. Nem mintha nem lett volna kereslet a koviri üvegre - de sokan vállalkoztak ebben a mesterségben, neki pedig kicsi volt a műhelye ahhoz, hogy nagyobb és több pénzt jelentő megrendeléseket tudjon teljesíteni. De nem ez volt az egyetlen, ami a férfi szívét aggodalommal és aggállyal töltötte el ezúttal.
Ferdinand tett egy fél lépést hátrébb, de továbbra is gondterhelten ráncolta homlokát, ahogy újra végigfutotta a felhívásba írtakat a reggeli nap vastag felhők mögül előbukkanó, borongós fényében.


Laura Murananak, helyesebben most már Laura di Spalatonak tegnap előtt kellett volna megérkeznie Lan Exeterbe, legalább is bátyjának írt levelében arról tájékoztatta Ferdinandot, hogy július tizenharmadikán érkeznek meg hozzá “mindketten, kíséretükkel együtt.” Így írta legalább is az asszony, fivére pedig nyilvánvalónak tekintette, hogy sógora, Michael di Spalato is nejével tartott ezúttal, noha tudta a férfiről, hogy kifejezetten gyűlölt utazni, és ritkán hagyta el a Velhad megye északi részén elterülő birtokát.
Július tizenötödikén azonban még se híre se hamva nem volt a rokonság érkeztének, Ferdinand pedig kezdett nagyon is aggódni egy szem húgának épségéért. Nem sokat segített aggályain az a gondolat sem, hogy az évnek ezen szakában Kovir hegyes-völgyes, fenyvesekkel borított és büszke bércekkel ékített tájain gyakorta esett az eső. Az utak, bár relatíve jó minőségűek voltak, a sok esőzés miatt ígyis-úgyis sárossá és csúszóssá váltak - ha még ehhez némelyik meredekségét is hozzávette az ember, joggal aggódhatott az utazók épségéért. Már csak azért is, mert egy sárba beleragadt, vagy az úton felborult karaván még a kisebbik baj lett volna - de az északi hegységek ősi fenyveseit nem csak emberek lakták, hanem megannyi vadállat is. Farkasok, medvék - de ezeknél sokkal, sokkal szörnyűbb rémségek is...
Ferdinand remélte, hogy hamar akad a hirdetésre egy zsoldos - lehetőség szerint egy egész csapat akár - de még hálásabb lett volna a Sorsnak, ha egy vaják jelentkezik elsőnek. De onnantól, hogy a hirdetést kihelyezte, aligha tudott volna mit tenni, mint hogy várakozzon. Így hát visszatért a műhelyébe, hogy addig is elfoglalja magát, míg egy jelentkező fel nem bukkan.


Jegyzet:Ne verj meg, hosszú kezdő lett, de azért remélem, értékeled. Szóval, mint már tudod, határidő nincs, akkor írsz, amikor kedved tartja, kérdés-kérés, óhaj-sóhaj, panasz, sirám, kritika esetén tudod, hol találsz! Jó játékot! ^^
Zene: Back on the Path

Thicker than whatever @

A vaják járt már erre azelőtt. Noha magára a kontraktusra nem emlékszik vissza szívesen ― hibáztatja érte bárki is? Egy alattomos és rosszindulatú boszorkánymester önzőn kihasználta a saját céljaira, és ráuszította valakire a saját céhéből. S ha ez még nem volna elég, ezt az illetőt is is felbérelte ugyanaz a boszorkánymester, de a tetejébe még azzal is áltatta a medve iskolás kollegát, hogy átkozott váltány volna! Ő! Aztán persze ahogy erre rájöttek a kuzinnal, a varázsló elébe álltak, de az, érezve a végét, eltűnt, mind a háromszáz-háromszáz koronával, amit a vajákoknak ígért. Ez előtt csak egyszer járt fent ennyire északon, Talgarban ― az a megbízás viszont sokkal kellemesebb emlékeket ébresztett benne. A vaják különösebben nem volt válogatós. Tűrte a hideget és a meleget is egyaránt. Azt azonban szerette, hogy idefent, amilyen gyakorta esik az eső és borús az ég, nem vágott úgy a vándor szemébe. Egy régi viccet juttatott az eszébe.
― Tudod, honnan lehet tudni, hogy Kovirba beköszöntött a tavasz? ― kérdezte a lovát a szörnyvadász, mire a paripa csak lustán prüszkölt egyet. ― Egy kicsit melegebben esik az eső. Na és azt tudod, mettől meddig tart a nyár? ― a vaják lusta csatakancája, Złoty csak unottan szusszant egyet ― Az augusztusi teliholdat követő első keddtől egészen szerda estig.
A vaják a város határába érve leugrott a ló hátáról, és a főtér felé vette az irányt, ― mint utólag megtudta, ezt Zerkalónak hívták ― munka reményében. A hirdetőtábla legtöbb felhívásával nem tudott mit kezdeni, lakodalmi meghívók, lába kélt értékek, megüresedett céhbéli pozíciók igyekeztek a vaják számára érthetetlen elánnal eladni magukat. Ám akadt egy, az egyetlen a felhozatalban, ami felkeltette a szörnyvadász érdeklődését. Csak volt egy kis bökkenő…  
― Ötvenet?! Hát meg van ez húzatva? Ötvenért a kutya nem fogja elvinni ezt a harmadrangú escort munkát, én mondom neked, ide látom! ― Złoty, a vaják hűséges, de annál lustább csatakancája méltatlanul prüszkölt, majd felnyihogott. ― Mit mond’sz? ― bármi is volt az, a macskaszemű, nyakában vicsorító macskamedált viselő úgy tűnik, megértette, mert hunyorogva ismét átfutotta a papiros rövid, de tömör felhívását, majd a homlokára csapott. ― Hinnye! Hát nem igazad van? Bocsáss meg, lovacskám. Úgy tűnik, több eszed van, mint nekem.  
A dolog ugyanis úgy állt, hogy a lába kélt ― bár a vaják állította, hogy egyszerűen csak megszökött a kilátásba helyezett családlátogatás elől ― fehérnép felkutatásáért kínált ötven bizántot, ha az ember átszámolja novigradi koronába, akkor bizony kétszáz tallér üti a markát. Más volt a helyzet, ha Temeriában akadt volna dolga: abban az esetben egy novigradi tallért hat temeriai oren váltott volna ki. A vaják nem volt egy kifejezetten tehetséges bankár, a számokhoz is körülbelül addig értett, míg a politikához: amíg a munkájának köze volt hozzá. De annyit azért felfogott, hogy csak azért, mert valamiből több van, jelen esetben orenből, az nem jelenti azt, hogy gazdagabb. Csupán azt, hogy a háborúból kijőve Redania hamarabb állt talpra, és ami náluk kétszáz koronába kerül, az Temeriában ezer orenbe. Na jó, gondolta a vaják, de ha már így vagyunk, akkor nem a koviriak csinálják a legjobban? Kimaradtak a háborúból is, semleges és gazdag iparország voltak, és lesznek is, és ami Novigradban kétszáz koronába fájna, az nekik megvan ötven bizántból. Hát, ha egyvalamit jól csinált Nilfgaard, gondolta, az az egységesítés volt. Igaza van annak a kurafinak a trónon! Mit szenvedjen váltókkal meg átváltásokkal? Floren, oszt’ jó’van. Há’ nem?
― Az anyátok keservit ― vakarászta meg a szörnyvadász a tarkóját, leszakajtotta Murano mester felhívását a hirdetőtábláról, majd kantárszáron ragadta a lovát ― Lába kélt, vagy szökött arácska, ötven tallér az ötven tallér.  
Két fertályórával ― és három, immáron erősen foghíjas gégemetszővel ― később a vaják el is talált a Muran üvegfújó műhelyhez, mihelyst útbaigazították. Kikötötte a lovát a műhely előtt árválkodó irányjelző táblához, aztán belépett az üzletbe. Az ajtó felett kis rézcsengő vidám csilingelése jelezte a betérő vendéget. A macskaszemű idegen úgy tetszett, csodálattal és meglepetéssel pillant körbe a színpompás, festett, fújt és öntött üvegkavalkádon, olajlámpásokon, ékszereken, mozaikszerű asztallapokon és egyéb dísztárgyakon. Levegőt is alig mert venni, nehogy véletlen összetörjön valamit.  
― Adjon isten! Murano mesterhez jöttem, a felhívásra. Vaják vagyok; Karméle, La Valette-ből. ― a szörnyvadász először céhének jelképét, a vicsorító macskafejet ábrázoló medaliont, végül a hirdetőtábláról leszakított felhívást mutatta fel, utóbbi közben véletlen megbillentve egy érzékenyen munkált, finom precízióval és odaadással fújt nazairi üveg elefántot. Utána kapott, hogy még időben elkapja, mielőtt az a padlóra zúg és ripityára törik. A vaják káromkodott

P.S.:730 szóMood: Giltine the Artist

Thicker than the Water

of the Womb@

Muran mester műhelye a bolthelyiségből nyílt, az imponzás kőépület hátsó része felé. Keskeny és szűk, ámbátor igen magas portája előtt ízléses cégér, méghozzá egy valódi tükör lógott, hogy egy betérő se tévessze el a műhely bejáratát - mely pusztán azért volt ilyen vézna, mert Lan Exeterben az ember a kapuk szélessége után fizette az adót. Ferdinand a műhelyében dolgozott, és egy árva nyikkot sem hallott meg a bolt ajtaja fölött lógó csengő dallamából, minden figyelmét lekötötte ugyanis a szájában tartott fúvócső túlsó végén dagadó üveggömb formájának kialakítása. De hát ezért bízta meg azt a haszontalan suhancot, akinek a boltban kellett volna üldögélnie, és riasztania a mestert, ha vevő érkezett - csak hogy ennek a mihasznának nyoma sem volt a helyiségben, amikor Karméle, La Valette-ből belépett.
Szerencsére a vajáknő nem volt egy elveszett teremtés, és hamar magához ragadta a kezdeményezést, hangos köszönés formájában, ami már nem kerülte el Muran mester figyelmét sem. A férfi letámasztotta a félkész üvegvázát a fúvókával együtt hűlni, majd megtörölte verítékes arcát egy rongyban, aztán kifordult a műhelyből a boltba - bár elsőre a figyelőállásba ültetett suhanc hiánya tűnt fel neki, s csak utána a szörnyvadász.
- Az ördög vigye el ezt a semmirekellőt, hát ezért tartom, hogy itthagyja a posztját?! - háborgott a mester, majd mérgelődve a belépő felé fordult, s szemlátomást megütközött vendége látványán. Először a vajáknő céhének medáljára pillantott, majd a meglóbált hirdetésre, amit alig pár órája szögezett ki Zerkalo főterén - aztán tekintetébe sokkos rémület költözött, mikor a szörnyvadász a nagy hadonászás közepette megbillentett egy, a könyöke környékén egy kis polcocskán ülő, nazairi elefántot mintázó üvegtárgy ormányát. A vajáknő káromkodva kapott a törékeny holmi után, és csak Melitele tudja, miféle csoda folytán, de még épp azelőtt kapta el a jobb sorsra érdemes csecsebecsét, hogy az végérvényesen és visszavonhatatlanul szilánkokra tört volna az üzlet padlóján. A mester felsóhajtott, s arcát bal tenyerébe temette.
- Adj’ isten, magának is - mormogta, ahogy ismét felpillantott a vajáknőre, ezúttal végigmérve amazt tokától bokáig, s elgondolkodott a hasonlóságon közte, illetve a helyére rakott ormányos üvegállat között. Hogy is szokás mondani? Elefánt a porcelánboltban? Vagy üvegben. Mindegy.
- Szerencséje, hogy elkapta. Jöjjön inkább be a műhelybe, ott beszéljünk - mondta, abban reménykedve, hogy ott talán kevesebb kárt tud csinálni a nőszemély. Előre engedte amazt, míg ő bezárta a bolt ajtaját - ha már az üzlet őrzésével megbízott siheder kereket oldott.
Ferdinand aztán követte a vajákot a műhelybe, lehúzva kezeiről a kesztyűket, amelyeket a forró matérával való foglalatoskodáshoz húzott a kezeire, s amint megállt a nő előtt, az első kérdése ez volt Karméléhez:
- Szóval már asszonynép is lehet vaják…? - méregette eltöprengve amazt, bár hangjában nem volt sem felháborodás, sem vád, mi több, még azt is hozzátette elgondolkodva: “Talán jobb is…” Azzal megköszörülte torkát, s a lényegre tért.
- Na, hát én a szerződésbe leírtam mindent. A húgomnak két napja kellett volna megérkeznie Splitből az urával, de se híre se hamva. Eddig, ha meglátogatott, mindig küldött előre futárt, hogy jelezze, mikorra ér ide pontosan, vagy ha valamiért késne - módos úr a férje, amolyan kicsit rigolyás nemes, de legalább a Laurával jól bánik. De most a futár se jött. Ráadásul mostanság bitangsokat esett az eső… Aggódom érte… Sok a beste arrafelé...  - fejtette ki akadozva, kezét tördelve. Mindig is nehezen öntötte szavakba az érzelmeit, aztán a vajáknőre nézett. - Ötven bizáncit adok, ha élve hazahozza nekem. Azután kifizetem. Megegyeztünk? - nyújtotta felé jobbját, bizakodón.


Jegyzet:Na, ezt is letudtam. Ne haragudj, hogy megvárattalak! Remélem, tetszett, kérés-kérdés esetén tudod, hol találsz. ^^ (567 szó lett.)
Zene: Back on the Path

Thicker than whatever @

Amikor belenézett az üvegmanufaktúra portájára, mint egy felhívásként kihelyezett tükörbe, egyetlen gondolat futott át La Valette-i Karméle fején, melynek rögvest nem átallott hangot is adni.
– Megöregedtem, basszameg. – állapította meg a tükörképét megszemlélve, melyhez való igaz, nem gyakran volt szerencséje. Nem ilyen tisztán és egyértelműen. S mint hogy Zloty egyetértőn prüszkölt a megállapításra, ha nem egyenesen azt tette hozzá, hogy „és milyen nehéz lett”, a vajáknő még illette a hátasa szegyét még egy incselkedő suhintással. A valóságtól azonban aligha állhatott volna távolabb – Temeria Tigrise ugyanis még be sem töltötte a harmincadik őszét.
Karméle La Valette-ből elsőre nem értette, az öreg üvegfúvó kiről beszélhet, de hamar összerakta a képet a nemlétező üvegfúvó inasról, akinek az lett volna a dolga, hogy figyelmeztesse a mestert, ha betérnek a manufaktúrába. Hozzászokott már a méricskélő tekintetekhez, vaják léte és nő léte okán is, ritkán mindkettő miatt egyszerre, s meg is találta rá a legjobb gyógyírt. Kihúzta hát magát, hogy még nagyobbnak tetszen, mint amilyen, s csípőre tette a kezét.
– A mester uram még sosem látott még vajákot? Vagy esetleg nőt?
Ez rendszerint elhallgattatja a kíváncsiskodókat, és egy kicsit magukba szállnak. Vannak persze kivételek, mint például az a három foghíjas gégemetsző, akiknek az imént látta el a baját, de feltételezte, hogy Murano mester nem képezi ezt a kategóriát. A majdnem pórul járt nazairi üvegelefánttal esett eset azonban egy kissé visszavett kikapós hangulatából, különösen a vén mester reakcióját látva.
– Elnézést, igazán nem akartam. – mentegetőzött a Cidariszi Párduc, majd megszívlelve az üvegfúvó bölcs szavait inkább a nyomába szegődött, hogy kövesse a műhelybe.
A műhely maga már kevésbé imponált a vajáknőnek, de a legkevésbé sem csodálkozott rajta. Minden csillogó, cifra és színes portéka, köztük a jobb sorsra érdemes nazairi üvegelefánt kikerült a kirakatba. Nem tudja, miért érte hát csalódásként, hogy a műhely forró, vasszagú és rezesen szürke. A mester kérdésére Karméle a már korábban látott mód tette csípőjére a kezét.
– Miért ne lehetne? – kérdezett vissza rögvest. – Tán nem minden nő fizikuma alkalmas erre a szakmára, de még köztünk is akad egy-egy olyan alkat, mint én.
Nem érezte szükségét erőfitogtatásnak – egyrészt azért nem, mert hamar megértette Murano mester szavaiból, hogy egyáltalán nem kritikának szánta – másfelől azért, mert pontosan tudta, hogy a mellvértje és az alkarvédője közt kilátszó látvány magáért beszél. Türelemmel végighallgatta még egyszer az üvegfúvó összefoglalóját, s maga is arra jut, hogy valóban csak néhány részlettel tette színesebbé a kitűzött felhívást.
– Megegyeztünk, mester uram. – azzal bele is csapott a férfi kezébe, de olyan igazán jó férfiasan. – Felhajtom a nyomaikat, bárhol is vesztegelnek, és épségben visszakísérem őket a mester uramhoz.  

P.S.:419 szóMood: Bla Bla Bla

Thicker than the Water

of the Womb@

Muran mester, amint a vajáknő kihúzta magát s foghegyről odavetette neki a kérdését, hörrent egyet, majd összefonta karjait a mellkasán, goromba tekintettel méricskélve tovább Karmélét összevont, sűrű szemöldökei alól. Egy kicsit tán feljebb kellett szegnie az állát, hogy állja a vajáknő tekintetét továbbra is, de ezt a mozdulatot lehetett értelmezni úgy is, mint a kihívásra való felelet gesztusát - ámbár a verbális válasz sem maradt el az üvegműves részéről.
- Láttam én, csak nem egy szerzetben a kettőt egyszerre - jelentette ki, de aztán mogorvasága ebben a megjegyzésben ki is merült. Hirtelenharagú és indulatos, egyenesen forrófejű ember volt, mint a láng fölött hevített üveg maga, ám amilyen hamar felkapta a vizet, legalább olyan hamar el is párolgott a mérge - különösen a vajáknő szerencsétlenkedését látva a jobb sorsra érdemes üvegelefánttal. Aztán mikor Karméle még elnézést is kért, már csak legyintett a mentegetőzésre, s átsétált vele a műhelybe.
- Na jó, hát én csak úgy kérdeztem, kíváncsiságból - dörmögte aztán, amikor a vajáknő kifejtette, miként lehet ő szörnyvadász, de nem is időzött már sokat a kérdés körül, hamar kifejtette inkább bővebben a kontraktusának célját, majd még azt is hozzátette:
- Jó gyors volt kend, éppeg csak pár órája jöttem vissza, miután kiszögeztem a hirdetőfalra azt a cetlit. Csak aztán a Laurát és az urát is ilyen gyorsan találja ám meg… - sóhajtott fel reménykedve. Aztán amikor Karméle a tenyerébe csapott s meglepő, de nem annyira váratlan férfiassággal kezet szorított vele, maga is hasonló erővel viszonozta a gesztust.
- A próféta szóljék kendből. Járatos észak felé, Spalato irányába? Remélem, mert nem tudok magával menni elkísérni a keresztútig - ingatta fejét a mesterember. - Ha itt hagynám a műhelyt és a boltot arra a semmirekellő segédemre, mire visszaérnék, talán egy-két üvegszilánkot ha találnék belőle… - dörmögte csak. - De meg fogja ismerni az utat, északnak megy, át a fenyvesen, egy kicsit még a Tango mentén, aztán utána elkanyarodik a hágók közé… …Ott meg aztán jó meredek és sáros, és… - tette még hozzá, de aztán mégis inkább elhallgatott, megköszörülte a torkát. - Szóval ha van még kérdés, akkor kérdezzen, ha meg nincs, akkor isten magával és eridjen útnak. És le ne borítson nekem semmit a polcról kifele menet, vagy kifizeti - figyelmeztette a vajáknőt előrelátóan, miután búcsút intett neki.


Jegyzet:És újra Úton vagyunk. 376 szó.
Zene: Back on the Path

Thicker than whatever @

Látta ám, hogy a mester annyira nem értékelte a kikapós jellegű kérdést, s ugyan megvolt az oka a felelősségre vonásnak, nevezetesen, hogy annyiszor kapott már ilyen és ehhez hasonlatos tekinteteket, hogy lassan elfogy rá hajszálat osztani, kifejezetten tetszett neki a huncut csillogás a vén üvegfújó szemében.
– Ah, ha csak úgy nem. – hümmögött nagy komolyan a vajáknő. – Hát akkor most jól nézzen meg magának a jó mester, lehet, többet az életben nem lát ilyet.
Úgy érezte, Muran mesterrel emberére talált – maga is hasonlóan indokolatlanul fel tud gerjedni a másik iránt, aztán pillanatok múlva úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Spontán békekötésük jeleként pedig ő maga is legyintő mozdulatot tett, hogy borítsanak fátylat az egészre.
– A kíváncsiság nem bűn. Még ha egyesek azt is mondják.
Hát hogy is felejthetné el a mondást: „a kíváncsisága vitte sírba a macskát”? De azt csak kevesen tudják, hogy ez nem a teljes közhely. A vége úgy hangzik: „De az elégedettség visszahozta.” Szeretett volna valami zengő, nagy feleletet adni rá, hogy a sors keze lehetett a dologban, hogy ilyen gyorsan rálelt a kontraktusra, ha nem egyenesen a végzet szólt bele az események folyásába, de az az igazság, hogy maga sem hitt abban, amit mondani kívánt.
– Teljes véletlenségből alakult így. – vallotta meg. – Körülbelül akkor érhettem Exeterbe, mikor mester uram kitette. És ugyan nem jellemző, hogy több vaják hemzseg egyazon városban, előfordulhatott volna, hogy más előbb lecsap rá. Vagy nem a Zerkalo felé veszem az irányt, hanem egyenesen a Gondola T felé. – fejtegette a mesternek, hogy nem a reflexein múlt a dolog, hanem a vakszerencsén, úgyhogy arra is alapozzon az eltűnt testvérlányával kapcsolatban is.
Nem lepődött meg rajta, hogy Muran mesternek markáns kézfogása volt – inkább az éett volna a különös, ha nem így lett volna.
– Ne aggódjék, mester uram, hozzávetőleg ismerős vagyok a környéken. Huzamosabb időt töltöttem Talgarban. Spalato-ban nem gyakran fordulok meg, inkább kikerülöm, de az útjelző tábláját jól ismerem. A Tango-t meg, aki eltéveszti, az meg is érdemli.
Észak, fegyves, hágó. A fejét rázta, hogy minden világos.
– Minden világos, mester uram. Nem várom el, hogy itthagyja ezt a sok törékeny csecsebecsét egyedül, tudok én vigyázni magamra. Meg a portékájára.
Azzal búcsút is intett, és amerről jött, arra távozott is. Bolond lett volna nem feltölteni a készleteit, ha már Exeterben jár, s ugyan munkaeszköz tekintetében egész jól állt, élelemből kevésbé, be is újított néhány tartós elemózsiára, két rúd kolbászra, zsírszalonnára, tepertőre, keménysajtra, és kenyérre, s meg kellett állapítania, hogy rettenetesen megdrágult minden, mióta itt járt. A vaják káromkodott. De aztán a vaják hátába szállt a jó csatakancájának, és kiléptetett rajta Lan Exeterből. Különben is zavarta a fülét a sokféle zaj – habár meg kell állapítania, hogy más városokhoz képest Exeter kevésbé utcabűzös. Aztán amikor már fenyvest rótta, hirtelen eszébe jutott valami.
– Valamerre erre fészkelnek a Griffek – állapította meg, Zloty pedig helytelenítőt prüsszentett egyet. – Igazad van, lovacskám. Végtére is a nyár derekán járunk. Jó vaják ilyenkor dolgozik.  


P.S.:478 szóMood: All is not as it seems