️️️️️️️
Rengeteg idő eltelt, mióta Geralttal elváltunk a vizimai víztorony alatti nagypiacon. Annyi idő telt el, hogy meg sem tudom rendesen számolni. És amennyi idő eltelt, annyi minden történt is. Eszembe jutott Francesca Findabair, aki azért állta utamat, hogy Ciriről faggasson, de aztán nem kis erőfeszítések árán eltérítettem a szimatát egy nagyobb hal, a Farkasförgeteg ígéretével. Eszembe jutott Filavandrel arckifejezése, amikor minderről tudomást szerzett. Kellemes meglepetésként ért, mikor Ida Emean Aep Sivney nem a lányomról, a vajákról, vagy a világ sorsáról akart velem beszélni – csupán arról, hogy társuljak vele a tünde populáció csökkenésének megfékezésében, ha megállításában nem is. Eszembe jutott Eskel, és a kikimór fészek, aminek kipucolásához egyesítettük erőinket – ő a teljesített kontraktus, én pedig a néha Geoffrey Monck egykori dolgozószobájának fellelése érdekében. És Valdemar, aki olyan tényeket hozott tudomásomra, amely záros határidőn belül kifordíthatja önmagából a kontinens jelenlegi életét. Eszembe jutott a temeriai kékszalagos egység, akik rám kényszerítették, hogy próbáljam megtalálni Triss Merigold-ot nekik, de még épp időben lógtam meg a karmaik közül. És Ciri. Minden körülötte forog. Az én világom, és Geralt világa is. Az egész kontinens sorsa az ő kezében van.
Éjfekete tintába mártottam a pennám hegyét, és gyöngyrúnákkal körmölni kezdtem.

„Kedves Geralt!
Engedd meg, hogy átugorjam a formaiságokat, ugyanis lépten-nyomon elcsípek balladába illő hőstetteidből egy-egy foszlányt, különösen a nagyobb városok vonzáskörében, így aztán tökéletesen tudom, hogy jól vagy. Az idejét sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy valahol a temer erdőségben magukhoz tértünk. Bizonyára magad sem voltál épp tétlen, miután elváltak útjaink, úgy hiszem, épp itt az ideje, hogy végre személyesen találkozzunk. Bizonyára számtalan mesélnivalód van legújabb kalandjaidról, és biztosíthatlak, hogy történésekkel épp én sem maradok majd adósod. Cidaris-ban, a Sonatina fogadóban megtalálsz. Várni fogok rád.

Üdvözöl:
– A Te Yennefered”

Ahogy haladtam a levéllel, és a tinta is megszáradt a pergamenen, lehetett látni igazán, hogy mégsem egészen éjfekete volt az a tinta – ibolyalila volt. Összetekertem az elkészült üzenetet, és mezítláb sétáltam az ablakhoz. Hófehér szatén köntösöm alja suhant utánam a nyikorgós fa padlón, viharos, zabolázatlan göndör hajam fenyegető rengetegként hullott alá és nyújtózott majdnem egészen a derekamig. Ujjaim közé fogtam egy madárkoponyára formázott darab kristályt, mely egyetlen igémre életre kelt, és egy éjfekete vércse alakját vette fel. Őrá bíztam a levelet. Aztán kiengedtem az ablakon, a vércse pedig ijjogva szárnya alá is vette az eget. Hisz úgyis tudta, kit kell keresnie, és hol találja. A pergamennek orgona és egres illata volt.  

Yennefer& Geralt @

Egy erdőszéli falu volt az, ahova elkeveredett, ugyanis régóta hallotta az itteni rémtörténeteket, nagyjából négy napja, ahogy a környékre tévedt. Szinte semmi nem maradt a pusztítás után, a falusiak meg inkább a pincékbe húzták meg magukat éjjelre, és reggelre pedig a pusztítás látványa fogadta őket, pár gyereket indítottak útnak a hírrel, hogy támadja őket valami, és mindenüket odaadják, hogy megszabaduljanak végre az éjjeli látogatótól.
A gyerekek haza sem akartak menni. Érdekes. Ha szörnyről van szó az pedig Geralt szakterülete.
Hamarosan éjszaka bele is botlott az Üvöltőbe, hajszál híján múlott Keszeg élete, de még a pöffeteg bombáját is időben tudta valamelyest használni, azért ő sem bolond, ennyi megélt kaland után is a túlélésre törekszik, és ha meglehet oldani okosan, minél kevesebb végtag elvesztésével, akkor miért is ne?
Reggel a falu főterén a szörnyeteg fejével állt Keszeggel az oldalán, és várta , hogy a falusiak előkerüljenek. Nem épp úgy festett, ahogy a regényekből kilépő hős, ezüstösen csillanó páncéllal a mellkasán. Bőr mellvértje lassan már javításra szorult, így a következő pihenőénél, majd ez lesz a soros.
A hajnal első sugaraival éri a levél, amelyet a vércse ad át neki. A madarat felismeri, ez csak Yen lehet, a papíros illatozik az orgona és egres, és a boszorkánynő jellegzetes írását is bármikor felismerné.
Végig néz magán, talán nem vértől csöpögő kézzel kéne írnia, bár ezek szerint a falusiak szerint újabb hőstettet hajtott végre, hiszen a falu megmenekült.
A vércse a vállán pihen, nem szállt még el, amint legalább a kezeit meg tudta mosni, választ ír, mindig is ügyelt arra, hogy olvasható legyen az írása, ki tudja mikor kell üzennie írásban. Így válaszol.

„Yen,

Két nap múlva érkezem!

Geralt”

A tőle megszokott terjedelmesség jellemzi a levelet is. Szerinte is jobb, hogy ha személyesen beszélgetnek, és senki sem hallja azt, hogy miről, vagy kikről.
Mert igenis fontos neki a lilaszemű boszorkány, így nagyon reméli, hogy senki és semmi nem kerül az útjába, aki megakarná ölni, vagy feltartóztatni, szörny ölés címén.
Estére érkezik, és előbb Keszeget szedi rendbe az istállóban. Tudja jól, hogy Yen szereti ha tisztán érkezik, és két nappal ezelőtt, meg is fürdött a korábbi incidens után, de azóta utazott, ez sem lesz jó belépő valószínűleg a boszorkány nő számára. Amúgy szeret fürdeni, ki ne szeretne tiszta lenni? A vajákot is efféle fából faragták, nézd:

Az istállóból kilépve a holmijaimmal felszerelkezve végig pillantok a fogadón, jellemző, hogy ad a látszatra Yennefer, és ez valahol meg is mosolyogtat, borotválkoznom is kellene, fáradtan nyújtom ki a végtagjaimat és indulok a fogadóba.
Yennefert keresem, és amint útba igazítanak a szobájához, már megyek is, azért kopogok.
- Yennefer, én vagyok, Geralt.


P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

️️️️️️️
Hazudnék, ha azt mondanám, nem lepett meg a tény, hogy a megbűvölt vércse választ hozott számomra. Arra számítottam, hogy hozzávetőlegesen akkor merül majd ki a varázslat, amikor a vércse megleli nekem a vajákomat, és ugyan kérnem nem kell majd, ő mégis visszahozza az immáron élettelen kristálykoponyát. Mondanom sem kell, hogy a legrosszabb fordult meg a fejemben, amikor az éjfekete vércse bekopogtatott a Solatina ablakán. Arra számítottam, hogy Geralt majd tudomásul veszi, hogy látni kívánom, és egyszer csak lóhalálában megjelenik. A második gondolatom az volt, hogy a levél tárgya kerek elutasítás, vagy késedelemre vonatkozó kifogás lesz – mert hát, mi más oka volna visszaírni az én fehérhajú vajákomnak? Ehhez képest egy kész malomkő zuhant le a szívemről, ahogy a pergament kibontva megláttam az én kedvesem macskakaparását – eszem ágában sincs bántani érte, arra, amire ő használja, több mint elég. Mm, micsoda gavallér lett a Fehér Farkasból. Kész gentry, aki egyetlen hölgyet sem hagy lógva. Szóval két nap múlva – ha Geralt azt mondja, az úgy is lesz. Ez legalább nekem is hagy némi időt, hogy előkészüljek a fogadtatására. Nem titkolt szándékom olyan körülményeket teremteni, melyek közt Geralt mentálisan és fizikálisan is feltöltődhet. Nyilvánvalóan a főztömtől megkímélném, de köztudottan a Solatina halételei és tengeri fogásai az egész partvidéket maga mögé utasítja. Ha pedig az Útra töltődne fel kolbásszal, szalonnával, kenyérrel, hát az egész belváros a rendelkezésére állt. Másrészt szerettem volna megfüröszteni – általában azt is meg tudom állapítani, hogy a jelenlegi Keszegjének milyen színe van, de ezúttal nem ez volt a célom. Szimplán kedveskedni vágytam, némiképp lelazítani a több napos út után, és ugyebár tudvalevő, hogy a vajákoknak nem úgy megy a fürdés, ahogy a varázslónőknek – sokkal körülményesebb, sokkal több előkészületet és sokkal több munkát igényel, mint részünkről. Azzal nem akartam megalázni, hogy magam szerzem be az olyan alapvető főzethozzávalókat, mint a vérehulló fecskefű vagy a kutyatej, bíztam benne, hogy Cidaris herbalistái, alkimistái le tudják fedni ezirányú igényeit, mindazonáltal a sokkal nehezebben – és drágábban – beszerezhető fioláimat, retortáimat és lombikjaimat kész örömmel voltam hajlandó a rendelkezésére bocsátani, csak úgy, mint a szobámban berendezett alkimista állomást, és annak minden felszerelését. És mindezek mellett, alatt, és közben reménykedtem benne, hogy jut idő arra is, hogy rendesen felzárkózzunk egymás eseményeivel, híreivel, sikereivel és kudarcaival.
Elérkezett a „két nap múlva, én pedig minden előkészületnek a végére értem, és ahogy ígérte, Geralt is megérkezett. Biztosan nem tudhattam, de mint hogy más nem szokott kopogtatni az ajtómon, tudtam, hogy ő az. De ha nem is lettem volna biztos a dolgomban, a hangja, az az összetéveszthetetlen, letagadhatatlan ténnyé tette számomra. Intettem egyet a kezemmel, az ajtó pedig halkan kitárult a férfi előtt.
–  Kerülj beljebb.
Megvártam, míg átlépi a küszöböt, és ha magától nem hajtja be az ajtót maga mögött, megteszem én a másik kezem másik intésével. Csak aztán léptem elé, hogy üdvözöljem. Színeimben ugyanazt képviseltem, mint mindig – üdítő fekete és fehéret, és ugyanazt az illatot viseltem, mint mindig – orgonát és egrest. Csípőre tettem a kezem, de a férfi láthatta, hogy szobormerev arcomon mégiscsak halovány mosoly húzódott.
– Szervusz, Geralt. Meglepően pontos voltál, kellemes meglepetésként ért.
Csak eztán libbentem oda hozzá, hogy a vállait érintve üdvözlő csókban részesítsem, amit ki is tartottam egy, de inkább kettő vajákszívdobbanásig, elszakadva pedig hosszan és mélyen az övébe fúrtam ibolyavizű pillantásomat.
– Bízom benne, hogy hogy az ideúton minden zavartalanul ment. Oh, ha már itt tartunk: meg kell köszönnöm neked a répondez-t, amit a meghívásomra feleletül adtál. Nem számítottam rá, de annál nagyobb örömmel fogadtam. Kérlek, foglalj helyet, ahol jónak látod. Biztosan kimerültél minden szempontból. Áruld el, mivel kínálhatlak? Étekkel, vagy itallal? közben pedig elmesélhetnéd nekem legújabb kalandodat…