Egyre jobban betagozódtam a csapatba, így, hogy ebben a seregben nagyobb volt a tolerancia a hozzám hasonló másfajúak iránt, noha sokan nem értették, hogy mit keresek a reguláris seregben, amikor valószínűleg egy Scoia’tael egységben több létjogosultságom lenne. Talán igazuk volt, talán nem, de a tényeket semmi se változtathatta meg: az emberek közt szolgáltam, mert bebizonyítottam, hogy van jogom ott lenni. Noha kevésbé voltunk tevékenyek, mint amikor a Scoia’tael tagja voltam, így is eleget kaptam a harcból, főleg a stílus mássága miatt: noha én a magam részéről sokszor használtam ki a környezetet bujkálásra, hogy az alkalmas időben lecsaphassak, ha volt rá lehetőség, de a fő módszer már a szemtől szembe folytatott ütközet volt. Eleinte kicsit szokatlannak bizonyult, de ahogy telt az idő, egyre jobban belerázódtam.
Egy nap aztán megérkezett a nagyobb utak egyikét figyelő felderítő az állomáshelyünkre, és átadta az üzenetet, miszerint egy redaniai alakulat halad a táborunk felé, és le kell csapnunk rá. Nagyjából öt óránk volt összekészülni, mielőtt a legjobb pozícióba kerülnek ahhoz, hogy lerohanjuk őket. A tábor rendje fel is borult, úgy nézett ki, mint egy felrúgott hangyaboly, azonban ennek a rendezetlenségnek is megvolt a maga rendje, és három óra múlva mindenki katonás rendben felsorakozva elfoglalta a helyét, és a kijelölt helyre meneteltünk. A hangulat nagyjából megszokott volt: a levegő tele volt feszültséggel, de mégis mindenki izgatott volt. Az erdőben állomásozva gyakrabban voltak rajtaütéseink, de két-három hétnél nem küldtek az ellenségek gyakrabban csapatokat, azok is egyre kisebbek voltak, mert nem tudták, hogy mi történt az előzőleg odaküldöttekkel. Hiába, alaposak voltunk.
Gyorsan eltelt az idő, és meghallottuk, hogy közelednek. Mindenki azonnal lelapult, kivéve néhány állatot, akik a kezdeti riadalmuk után visszamerészkedtek hozzánk, de most a hirtelen mozdulatok, és főleg a megnövekedett feszültség miatt gyorsan eliszkoltak. A hangok egyre közelebb értek, én pedig elkezdtem visszaszámolni magamban. ~ 3… 2… 1… ~ Mire a nullát kimondtam volna, a Scoia’Tael-ek velőtrázó csatakiáltása még a gondolataimat is megakasztotta. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Újabban az volt a szórakozásom, hogy kiszámolom, mikor csapunk le, és egyre jobban ment. Mindig két hullámban támadtunk: a másfajúak meglepték a csapatot, és amint a meglepetés ereje elmúlt, az emberi sereg is csatlakozott a küzdelemhez, így hátba támadták, és rövid úton fel is morzsolták az ellenséges csapatot. A küzdelmeink rendre gyorsak voltak, tiszták, és a mi részünkről nagyon kevés áldozattal járók. Ez sem volt kivétel. Röviddel a Mókusok rajtaütése után kitörtünk, onnan pedig a dulakodás nem tartott tovább tíz percnél. Két halottunk volt, tőlük pedig nem menekült el senki. Éppen azt számolgattam, hogy hányan voltak ezúttal, mikor a parancsnok hangját hallottam.
- Támadt egy igazán vad ötletem.
- Éspedig? Mi forog abban a két gömbölyű füllel határolt golyóban? - Fordultam hátra. Nem rég óta volt a feljebbvalónk, hadászati szempontból sziporkázott, de egyéb tekintetben nem gondoltam túl briliáns elmének. Ő viszont gyorsan hozzászokott a beszólásaimhoz, így azt figyelembe se véve válaszolt.
- Nagyjából annyian vannak, mint mi. Vegyük át a páncéljukat, és masírozzunk vissza egészen Novigradig. Ott törjünk borsot az ottaniak orra alá, aztán húzzuk el a csíkot. - Ajánlotta. Felszaladt a szemöldököm a homlokom közepéig, de aztán leeresztettem. Ez nem is olyan rossz ötlet, feltéve, hogy túléljük, de akkor majd kinyírom a parancsnokot ezért.
- Rendben, csináljuk. - Mondtam tárgyilagosan, és elkezdtem a méretemnek megfelelő öltözéket keresni. A többiek sokkal könnyebben engedelmeskedtek a parancsnoknak, amúgy is csak velem volt problémája, engem nem fogott meg a karizmája valahogy. Rövidesen sok páncélcsörgés hallatszott, amíg átöltöztünk, de a procedúrának másfél óra alatt vége is lett, mindenki talált magának jót.
- Mehetünk. - Bólintott a parancsnok, és rendbe állva elkezdtünk masírozni. Megtaláltuk a táborhelyüket, és azt felpakolva visszaindultunk Redaniába. Az út nem volt rövid, de csodával határos módon senki nem állított meg egyszer se. A Pontaron egy kicsit nehéz volt átkelni, de megoldottuk, és egy hónap múlva megláttuk Novigrad magasztos kapuit. Egész úton bőszen nézelődtem, mert ilyen északon még sose jártam, de a várostól pláne elállt a lélegzetem. A merengésből csak a parancsnok kemény hangja rántott ki.
- Raibhilín!
- Igen, Uram! - Vágtam haptákba magam, még beszólni is elfelejtve.
- Menjen az istállóhoz, kérje el a lovaikat. A legjobbakat. Nincs messze. - Mutatott az irányba.
- De miért én?
- Mert maga jól beszéli a nyelvüket. Indíts! - Parancsolt rám. A fejemet lehajtva indultam el, de csakhamar felegyenesedtem. Nem jöhetnek rá. A közös nyelv számomra nem volt annyira ismeretlen, a második családom megtanított, hogyan boldoguljak el, így tudtam, hogy bár a tudás kicsit berozsdásodott, amíg nem kell hosszú, bonyolult mondatokat mondanom földtől elrugaszkodott témákról, nem lesz baj. Odaértem az istállóhoz, ahol éppen futtatták a lovakat, a lovász pedig ott állt az erre kialakított tér mellett. Megszólítottam.
- Jó napot.
- Jó napot. - Válaszolt.
- Lovakra lenne szükségem. A mieink elfáradtak az úton. Utána megyünk tovább. - Mutattam a táborunk irányába, ahol már jól láthatóan felhúzták a redaniai lobogót. Közben észrevettem egy, a lábát lustán lóbáló lányt, akinek a hajánál már csak a bőre volt fehérebb.
- Gyere be a napról! Leégsz! - Szóltam neki oda barátságosan, igyekezve fenntartani a jó katona álcáját, alig odafigyelve a lovászmesterre, aki már elkezdte körbemutogatni az istállót. Nem volt mit tenni, utánamentem, de előtte még intettem a lánynak, hogy jöjjön ő is. Szemrevaló volt, és láthatóan itt dolgozott, bizonyosan nem bánta volna, ha a láblógatás helyett van mit csinálnia.

- Ez a ló kissé virgonc, de egy határozott sarok képes jobb belátásra téríteni, ez itt olyan nyugodt, mint a sírban fekvő nagyapám, de kitartóbb, mint egy mahakami törp, ez pedig... - Mondta, egyre csak mondta, én pedig egy idő után már nagyon untam, mit beszél, és inkább kikapcsoltam. Miközben igyekeztem nagyon elgondolkodó arccal bólogatni, azon járt az eszem, hogy hogy fogom megszerezni ezeket a lovakat. Pénzt nem küldtek velem, tehát valószínűleg a sereg lobogójára hivatkozva kellett volna elhoznom a hátasokat, ami nehezebb lett volna.
A morfondírozásom közepette arra lettem figyelmes, hogy az idősebb férfi elment mással foglalkozni, és rábízott a lány gondjaira... már ami a lovakat illeti. Megráztam a fejemet, és ránéztem a lányra.
- Mindenképpen melegvérűek. Csatalovak legfőképpen. - Böktem hátra újból, jelezvén, hogy a sereggel vagyok. - Az pedig teljesen természetes, hogy nem cserélni fogunk. - Tettem hozzá, ahogy őszintén a szemébe néztem. Tiszta volt, és ártatlan, mintha egy gyermek íriszeit figyelném, ezzel viszont éles ellentétben állt az, hogy milyen hozzáértően állt a lovakhoz.
- Mióta vagy itt? - Kérdeztem hirtelen. - És honnan jöttél? Nem hasonlítasz az itteniekre. - Egy ilyen kinézetű, ártatlan tünde tényleg ritkaságszámba megy Novigradban.