Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
Lihegve vánszorgok az erdőben, nem állhatok meg, de víz és étel nélkül nem húzom sokáig. Most először vettem a bátorságot és elszöktem és ahogy sejtettem utánam jöttek. Próbálom elkerülni a városokat, nem tudom kik lakják, vagy hol vagyok. Végig csak az erdőt követtem és mivel nem merek más hova menni így csak a fák vonásait látom, néha meghallom az engem üldöző emberek hangjait, de a fáradtság kikészít és egyre jobban fogy az erőm. Ők is fáradnak és egyre többen maradnak le, de mivel több éve ott voltam náluk túl sokat tudom, így élve, vagy holtan kellek nekik. Fáradtan esek össze egy fa alatt és láncaim csörgése megtöri az erdő hangját. Kifújom a levegőt és a sebemből tovább folyik a vér, mely befesti a füvet. Nem sajnáltak. Szökésemkor eltalált egy nyílvessző és csak egy apró pihenőnél tudtam csak kihúzni magamból. Lehet, hogy hiba volt, de most nem akadályoz a mozgásban. Minél tovább fekszem annál jobban fáradok és annál lehetetlenebb, hogy felálljak. Lepörög előttem az egész életem. Az a sok szenvedés, az a sok seb. Minél jobban visszatekintek annál jobban látom, hogy nem tettem semmit. Csak tűrtem és azt vártam, hogy, majd valaki tesz valamit. De ez nem így van. Csak most értem el valamit. Most mikor az utolsó lélegzeteimet veszem. Elértem, hogy nem egy koszos cellában halok meg, ha nem az erdőben, ami állítólag a tündék területe. Lassan lehunyom a szemeimet és még egyszer nagyot szívok a levegőből. Sokkal másabb. És ennek örülök. Örülök, hogy utoljára megérinthettem a füvet és az erdő illatát élvezhetem még. Lassan elveszítem a fájdalom érzettet. Nem tudom mi történik körülöttem, de már nem érzek semmit.
Néha elgondolkodom, hogy mi lenne, ha elhagynám a várost, és elindulnék, felfedezni a világot. Hiszen keveset láttam belőle, csak elsiettem idáig, szemem szinte zárva tartva, és azóta is itt vagyok. De hogy pontosan mi is vesz körbe... Arról fogalmam sincs. A legmesszebbre eleddig csak a város melletti erdőbe mentem. Ahogy ma reggel is. Néha-néha kijárok ide a lovakkal, hogy ők is többet lássanak a környezetükből, mint a legelőt és a várost. Azonban a mai reggel szokatlan volt. Más volt. Az erdő felbolydult. Alig hagytam el a határát, a madarak félelmét, csendjét éreztem, és valahogy az is végig borzongatta a hátam, ahogy az erdő fái között végig járt a szél. Minden érzékem azt súgta, hogy valami nincs rendben. És akkor meghallottam egy apró csörrenést. Nagyon rövid volt a hang és halk, de tudtam, hogy mi az. Jó magam is hordtam ilyen terheket: láncokat magamon. Nem vagyok harcos, de a ló, amin ülök, zömök és erős. Egy rúgása messzire repíthet egy embert, ha nem vigyáz. Minden esetre reméltem, hogy nem banditák vannak a közelben. Ügetve haladtam előre, éles szemeim a fákat fürkészték. Alig vettem észre, de feltűnt. Egy hófehér kéz az egyik fa tövében, csuklóján bilincs. Egy éles irányváltás és már ott is voltam. Egy tünde. Leugrottam a nyeregből és azonnal letérdeltem hozzá. Meleg volt a talaj a vérétől. Két kezembe fogtam arcát és magam felé emeltem. Félig, vagy talán teljesen eszméletlen volt. Egyik tenyeremmel arca alá tartottam, másik kezem orra és szája elé tettem. Még lélegzik, de gyengén. Bőre hideg és sápadt. Sok vért veszített. - Kérlek, ne mellettem halj meg... - suttogom aggodalmasan és finoman visszaeresztve a nő fejét a fa kiálló gyökerére. Természetellenes hangokat hallok. Felkapom a fejem és körbe nézek. Ha felemelem, gyorsnak kell lennem. Bárkitől is szökött meg, még keresi. A láncokat itt nem tudom levenni, ahogy a sebét sem ellátni. Előbbiek hangosan fognak csöngeni, s a lovon még jobban, egyenesen magunkhoz vezetve az üldözőt. De ha azoknak nincs lova, akkor nem lesz gond. De nem hiszem, remélem, hogy nincs lovuk. Úgy csak utolérték volna őt... Egyetlen paranccsal lefektetem a lovat. Így könnyebb feltenni a nőt a hátára, bár még így is nehéz megemelnem. A láncok csörögnek, de végül csak keresztbe rakom a nyergen. Ezután gyorsan felpattanok a lóra és kétszer nyelvemmel csettintve állítom fel. Ezután természetesen vágtára ösztönözve őt sietek a lánnyal a város felé. Ruhájánál fogva tartom a lovon félkézzel, másik kezemmel a ló sörényét fogom, mert a kantár most túl hosszú és amúgy is ráfektettem a lányt véletlen. Néha azért hátra pillantok, remélve, hogy nem jár senki a nyomomban.
Sötét van és hideg. Nehéz a lélegzés, nem érzem magam alatt a talajt. Meghaltam volna? Nem, még élek. Tudom, hogy még itt vagyok ezen az oldalon, hiszen érzek. Érzem valakinek az érintését, a fájdalmat, ami a sebemből árad, érzem a levegő keringését. Fáradt vagyok. Nem tudom kinyitni a szemem. Belegondolva nem is akarom. Belefáradtam már abba, hogy csak tűrök, belefáradtam mindenbe, az életbe is. Végül is milyen élet az, amit a rabszolgák élnek? Egyszer már eljátszottam ez a cellában. Hogy nem akarok felkelni és inkább feladom, de nem tettem meg. Nem, mert nem akartam abban a vasketrecben feladni. Feladni... Épp erre készülök most is. Feladni mindent, mert meguntam, hogy arra kényszerülők, hogy fogadjam el azt, hogy egy senki vagyok, se jövővel, se múlttal. Lassan fellángol bennem a tudat, hogy én nem akarok meghalni. Élni akarok. Tudni akarom, honnan származom és, hogy hol tudnék élni. Nem akarok többé láncokat hordani, nem akarom az életem leélni olyan sebekkel, amiket azoktól kaptam akiket szolgáltam. Enyhén megéreztem egy illatot, egy lónak az illatát. Valaki rám talált és elvisz. Ahogy a ló halad és rázkódom a sebem egyre jobban fáj. Legalább tudom,hogy még nem állok olyan közel a halálhoz. Erőt veszek magamon és egy kicsit kinyitom a szemem. Nagyon nem látom, hogy ki visz és hova. Egyedül a lovat láttam és a sörénye színét. Fáradt voltam így nem tudtam sokáig nyitva hagyni a szemem és elájultam. Mikor felébredtem a széna érintése simogatta kezem. Nehezen kinyitottam a szemem és körülnéztem. Egy fa épület és a szénából ítélve egy istállóra gondolnék. Lassan megmozgatom magam és felülök. Lovak hangját hallom kintről és némileg ki is láttam. Bevallom tévedtem és egy karám volt ahol az említett épület volt. Szokatlan volt nekem ez az egész és ebből tudtam, hogy vagy olyan ember talált rám aki nem tudja ki vagyok, vagy valaki más. Lassan felkeltem mit sem törődve sebemmel és kimentem a friss levegőre. Körülnéztem és semmi nem volt ismerős egyedül az erdő egy része. Tehát a tudtom nélkül egy város közelében voltam csak mivel nem akartam sem magamnak, se másnak gondot okozni így minden várost próbáltam elkerülni, amennyit csak tudtam. De mi van az üldözőimmel? Feladták volna, vagy meghaltak? Nem tudom, de mivel egy ismeretlen városban voltam választhattam: Elmegyek és tovább gyalogolva, majd lesz valami, vagy kockáztatók és megvárom "megmentőmet" és megtudhatok párdolgot. Végül inkább az ismeretlent választottam és elmerültem a lovakat nézve. Szemeim sorban a különböző paripákat nézték, akaratlanul is azon gondolkodva, hogy melyik milyen lehet.
Vágtával hamar elérünk a többi lóhoz, és a karámhoz. Szoktak itt gyerekek játszani, farmerek sétálni, katonák járőrözni, vándorok és karavánok elhaladni, emiatt aggodalmasan néztem újra és újra körbe, de szerencsémre nem volt a környéken senki. Leugrottam a nyeregből, bevezettem a lovat az óvóhelyként működő kis épületbe. A finoman lehúztam a nyeregről a lányt, és a karjai alá nyúlva tartottam, helyeztem a szalmára. A vért gyorsan letöröltem a lóról, hogy ne száradjon rá, bár barna szőrén nem nagyon látszódik szerencsére. A sarokba húztam az ájultat, és betakartam szalmával, hogy ne vegyék észre, ha valaki benéz. Ezután lendületesen felugrottam a lóra ismét, elhagytam vele a helyet, be siettem a városba. Egyenesen egy herbalistához mentem, gyorsan vettem mindent, ami kellhet a seb ellátásához, majd szinte fejvesztve mentem vissza az idegen lányhoz. Reméltem, hogy nem lesz halott, mire visszaérek. Szerencsémre, nem volt az. Amit tudtam, megtettem az ő érdekében. Lemostam a sebet, majd sót tettem rá, aztán valamiféle algát adott a nő, hogy ez jó lesz. Átkötöttem, hogy mindezek rajta is maradjanak, aztán elmentem a közeli kúthoz. Merítettem vizet, megmostam benne a kezem. Kiöntöttem a fűre a vödör vizet, majd húztam újat és elvittem, hogy a lovak itatójába öntsem. Három kört mentem, mire végre teljesen megtöltöttem, addigra már az egész ménes ide ügetett. Ezután kezdtem el csutakolni azt a barnát, akivel elhoztam a lányt. Nem maradhatott rajta nyom. Szinte száz százalék, hogy valaki keresni fogja. Éppen végeztem vele, amikor megkordult a gyomrom. Visszasétáltam a lányhoz, letérdelve megnéztem, milyen állapotban van. Szerencsére még mindig él. Szerintem ezen az éjszakán fog múlni, hogy túl éli-e. Betakartam szalmával ismét, aztán vissza kellett vezetnem a lovakat a városba. Egy vastag pléddel sétáltam vissza este, és étellel a szatyromban. Oda érve még mindig eszméletlen volt. Nem csoda, a halál szélén állt. Betakartam, és éjszaka azon ügyeskedtem, hogy a kezén lévő bilincsektől megszabaduljak. Nem megy. Ehhez nagyobb erő, vagy kulcs kell. Épp csak a láncok szemeit tudtam lefeszíteni róla, legalább csörögni nem fog. Az éjszakát vele töltöttem, és vártam. Néha elaludtam, de alapjáraton túlságosan féltem, hogy meghal, így nem rántott magához teljesen a sötétség. Éjjel kötést cseréltem még rajta, ha kellett, meg olyan algát is. A hajnali napsugarakat látva kénytelen voltam felkelni és elindulni a lovakért. A napi teendőkkel nem maradhatok el. Túl feltűnő lenne. A városban úgy tűnt, nem tudnak a nőről, és nem is kereste senki. Legalább is feltűnően. Ez persze nem jelent semmit. Gyanús alakok mindig is voltak az utcákon... Talán dél volt már, mikor a karám szélén ülve az ebédemet ettem. Kenyér és kolbász. Volt még nálam, meg két kulacs víz is. Ma már többször a lányra néztem. Még élt, és ez megnyugtatott. Úgy éreztem, megmarad. És szerencsére a sejtésem beigazolódott. Hamarosan megpillantottam az alakját a kis tákolmány ajtajában. Leugrottam a deszkáról, aztán oda siettem és finoman visszatessékeltem az árnyékba. Déli napsütés miatt minden árnyék gazdája alatt állt. Emberi nyelven szólaltam meg. - Nem szabad még felkelned. A sebed elég mély. - visszaültettem a szalmára óvatosan, majd letérdeltem, sarkaimra ültem és az oldal táskámból elővettem még kenyeret és kolbászt, meg a kulacsokat. - Egyél, biztos farkaséhes vagy. - kínáltam őt, miközben egy csikó érdeklődően bámult befelé ránk az ajtónál. - A nevem Cenra. - mutatkozom be, és őt figyelve várom, hogy ő is megmondja a nevét. Lesz mit megmagyaráznia. És azt hiszem, nekem pedig majd rejtegetni kell... Ami nem a legjobb ötlet valaha.
Nem, mintha értenék a lovakhoz, de kíváncsian néztem, hogy melyik miben m ás, mint a többi. Nem élvezhettem sokáig a nap melegét, mert valaki visszahúzott az építmény hűvös árnyékába. Olyan hírtelen jött, hogy szemeim kikerekedtek és csak bámultam. Mikor feleszméltem akkor már a szénán ültem és elkezdtem nézni, hogy ki az aki visszarángatott. Meglepődve láttam, hogy egy tündével ülök most szemben és ismét lefagytam. Gondolataim körülötte forogtak és azon voltam, hogy ezeket elrendezzem. Még sosem láttam senkit, aki olyan lenne, mint én. Mit kéne most mondanom? Később felfogtam mit mondott, de én jelen állapotomban nem akartam ülni. Amúgy is engem üldöznek nem maradhatok itt. Nem akarok senkire sem bajt hozni és azt sem tudom megbízhatók e benne. Mondjuk most mentette meg az életem és nem egy szekéren, vagy egy cellában ébredtem, de mennyire szabad bíznom benne? Hiába futottam hosszú ideig az erdőben most nem tudnék ülni így ismét felállok, bár ez csak akkor fog sikerülni, ha ő is engedi. Végül ismét ránézek és megfogalmazom a kérdésem. - Miért segítettél? - úgy gondolom, hogy ezt jogosan tehetem fel. Nem ismer nem tudja, hogy kik kergetnek a többség ott hagyna engem a fa alatt. Nem igazán akarok vele ismeretséget kötni minél kevesebbet tud rólam azaz ő érdekeit is szolgálja. A legjobb az lenne, ha az üldözőim közül egyik sem találna ide, de nem lehet minden úgy ahogy én akarom. Ahogy felém nyújtja az ételt, amit nagy valószínűséggel ő is evett elveszem a tekintetem róla. Hozzá szoktam már, hogy nem eszek így néha rá sem tudom nézni az ételre. Lehet, hogy korog a gyomrom, de egy falatot sem tudnék lenyelni. Szemeim az érdeklődő csikót nézik ez segít kicsit átgondolni a dolgokat. Nem azért nem nézek a lányra, mert rondának tartanám, csak akkor a kérdéseim lefoglalnának és nagy lenne a valószínűsége, hogy elmondanék neki olyan dolgokat is, amiket nem kéne tudnia. De maradni sem akarok, nem szeretnék a terhére lenni. Ha engedi, hogy felálljak teszek pár lépést az ajtó felé. Nem lépek ki rajta, hiszen neki is vannak kérdései és, ha itt akar marasztalni akkor csak egy kis időre engedek a csábításnak utána tovább is állok. Nem tudom, hogy merre fogok menni csak azt, hogy innen el. Ha eljuttok odáig, hogy olyan messze vagyok, hogy már nem keresnek elgondolkodom mit is fogok kezdeni ezzel a szabadsággal. Talán legyek vándor, aki keresi a helyét? Vagy telepedjek le valahol? Vagy engedjek bosszú vágyamnak és toborozzak olyanokat akik segítenek nekem? Nem tudom. Egyelőre most még elkel érnem azt a bizonyos távolságot.
Se egy köszönöm, se egy erigyj a fenébe, se egy név. Csak egy kérdés, ez mind, ami ki jön a száján. Persze közben felkel, hiába kértem meg, hogy ne mozogjon. Ha felszakad a sebe, onnantól kezdve már az ő gondja. Halkan sóhajtok. Tulajdonképpen miért is mentettem meg..? - A lágy szívemnek, és együttérzésemnek köszönheted. Voltam hasonló helyzetben. Nem tudhatom, hogy bűnöző vagy-e, aki a bitófától menekült-e el, vagy csak egy fogoly, aki a szabad élet reményében szökött el. Bárhogy is, kockázatot vállaltam azzal, hogy segítek. Ha másért nem, legalább az esélyért az életre egy köszönömöt csak megérdemlek. - szusszanok bosszúsan és felkelek a szalmáról. - Novigrádban vagy. A csuklódon bilincsek. Le kell szedni rólad, de azt itt nem lehet. Ha gondolod, ebben még segítek, de akkor azt kell tenned, amit mondok. Ha utadra mennél, csak tessék, de amíg azok rajtad vannak, mindenkinek szemet fogsz szúrni. Főleg így. - nézek végig rajta. Kissé véres, hiszen sokat engedett élete nedvéből. Karjaimat keresztbe teszem és várakozóan figyelem, hogyan dönt.
Halom a hangján, hogy valami nem tetszik neki később meg is mondja mi. Nem igazán vagyok tisztában a köszönöm fogalmával, talán azért, mert nem is hallottam ezt a szót. - Sajnálom, ha megbántottalak én csak...nem igazán tudom, hogy kell másokkal bánni. De...köszönöm. - én ezt tudom a legjobban, bocsánatot kérni. Nem volt eddig semmi okom azt mondani, hogy köszönöm csak azt, hogy sajnálom. Novigrád...nem halottam még róla még az emberek között sem. Bár mit is tudok én? Egy megláncolt tünde vagyok, akit ölésre képeztek ki. Mikor megemlíti a bilincseimet akkor a csuklómra nézek. Valóban már nem csörögnek, de egy részük még rajta van. Igaza van megkel szabadulnom tőlük és ez egyedül nem fog menni. Szükségem van az ő segítségére és ez nekem nem esik nehezemre bevallani. - Ha nem probléma akkor kérném a segítséged. - szólalok meg és ránézek. Végre megszabadultam az emberektől és nem szeretném elszúrni ezért, ha kell hallgatok rá és azt teszem, amit ő mond.
Kicsit oda csípek neki, amiért nem köszönte meg a segítséget, és a szavai után most kicsit úgy érzem, hogy nem kellett volna ilyen... nem is tudom... Nem kellett volna kifacsarnom belőle a köszönömöt. Hozzá szoktam, hogy az emberek mogorvák, és nem gondoltam volna, hogy egy tünde ne tudná az illemet. Tévedtem. De most emiatt kíváncsiság gyúlt bennem. - Semmi gond. Felejtsd el, túl szigorú voltam veled. - mondom. Ezután persze elmondom, hogy ha megakar szabadulni a bilincsektől, akkor segítségre lesz szüksége, és szerencsére ezt be is ismeri. Rám pillant, a segítségem kéri, én pedig felkelek a szalmáról és bólintok. - Segítek. De először egyél. Sok vért vesztettél, és az energiádra szükséged lesz. Este megyünk majd vissza a városba, a sötétben könnyebb lesz téged becsempészni. Tudom is már, hogyan fogjuk ezt leszedni rólad. - mondom egy apró mosollyal, kezemmel bilincse felé bökve, aztán ismét felé nyújtom az étket. - Most egyél! - kérem őt finoman.
Nem tudok semmit sem a tündékről, jobban belegondolva az emberekről sem sokat. Ha esetleg a sors úgy döntött volna, hogy inkább az egyházba dobnak be akkor tudnám azokat a dolgokat, amiket mások már megszokottnak hisznek. De így, hogy a sereghez vittek így ezek elmaradtak és inkább a kiképzésemre és az erőm korlátozásával foglalkoztak. Mikor azt mondja, hogy felejtsem el azt, amit mondott akkor valami megszorul bennem. Még nem éreztem ilyet és nem is tudom miért érzem ezt. Tekintetemmel őt követek ahogy feláll és felém nyújtja ismét az ételt. Egy előnye van annak, hogy rabszolga voltam az étel megvonás, vagy a rossz minőségű ételek azoknak hála sem válogatós nem lettem, de kevés élelemből is képes vagyok jól lakni. Az ételre néztem és megállapítottam, hogy ez nem olyan, amihez hozzá szoktam. Ez sokkal ízletesebbnek és ehetőnek tűnt, mint a rohad hús, vagy a maradék. Hiába nem voltam éhes és alig tudtam ránézni elvettem, mert nem akarom, hogy válogatósnak higgyen. Egy aprót haraptam bele és elkezdem egy két falatot enni. Lassan ettem, mert nem tagadom, hogy ízlett és szerettem volna kiélvezni ezt a finomságot. Mikor azt a második falatot is lenyeltem vissza adtam a lánynak az ételét.
Hiába kérem, hogy egyen rendesen, két falat után nem eszik többet. Nem igazán értem. Ha valaki egy napig nem eszik, a szervezet éhséggel reagál. Ez a lány pedig úgy néz ki, mint akit éheztettek. Arca kissé beesett, és habár karjain némi izom fellelhető, nem úgy tűnik, mint akit rendesen tápláltak. Nem értem ezt az egészet. Vagy önmagát kínozza a nem-evéssel, vagy mások szoktatták erre rá. Valószínűleg utóbbi. Habár csak két falatot evett, nekem már ez is elég. Legalább össze nem fog esni. Remélhetőleg. Mikor visszaadta azt a pár falatkát, eltettem, majd körbe néztem. Egy pokrócra van szükségünk. Az most itt nincs. - Várj meg itt. El ne mozdulj, hallod? Ha valaki jönne, bújj a szalmába! Hozok neked álruhát... vagy legalább is valamit, amivel nem tűnsz ki a tömegből este. - mondom, aztán sietve meg is iramodok Novigrád felé. Alig fél óra alatt teszem meg az utat, mert szaladok rendesen. Ki is fulladok, és talán egy-két ember meg is néz, de azoknak csak vicceskedve intek, hogy "elfelejtettem valamit". Ami végül is igaz lehet, mert visszafelé már a lópokróccal szaladok. Amint visszaérek a rejtekhelyhez, óvatosan körbe nézek, majd bekukkantok. - Hahó?
Látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy csak ilyen keveset ettem, de ennyi telt tőlem. De nem mondja azt, hogy egyek még, így nem is zavar. Várom, hogy mit fog mondani és kis idő múlva megtudom mit is kell tennem. Várni. Abban jó vagyok. Nem szóltam neki semmit csak néztem ahogy elrohant. Ismét egyedül és most arra kéne ügyelnem, hogy csendben maradjak. Nem lesz nehéz. Kicsit jobban körbe tekintettem és megláttam egy gerendát fölöttem. Nem voltam rest fel is másztam a tetejére. Szeretek mászni és ezt már akkor is tudtam mikor évente egyszer megengedte az egyik katona, hogy a felügyeletével némileg szabadon járkáljak a környéken és a fákat megcélozva felmásztam rájuk. Érzem, hogy sebem újra felsajdul, de nem nyílt szét így mikor felértem némi boldogsággal üldögéltem a hátamat a falnak támasztva. Míg ott ültem elgondolkodtam és apró célokat tűztem ki magam elé, vagy legalábbis terveket, hogy mit kéne csinálnom ahhoz, hogy megálljak a saját lábamon. Hálás vagyok a lánynak, amiért segített, de nem akarok a nyakán maradni és bajt sem hozni rá. Nem tudom mióta lehetett távol teljesen elmerültem a gondolataimba. Mikor meghallom a hangját lenézek egyenesen rá. Ha arra kér akkor leugrom, de, ha nem akkor még kiélvezem egy kicsit, hogy itt fent lehetek.
Miután visszaértem a kis menedékhez, eleinte nem találtam a lányt. Fene se gondolta volna, hogy felfelé kell nézni... pedig de! Ott gubbasztott a gerendán, mint valami madár. Kicsit el is mosolyodtam ezen. Ügyes. Jobban rejtőzködik, mint gondoltam. Kreatív ötlet egyébként. Lerakom a lótakarót az egyik box korlátjára. - Most vissza kell vinnem a lovakat az istállóba. El fog tartani egy darabig, amíg ide érek érted. Kérlek, addig is maradj itt. Itt hagyom a kis táskám, ha éhes lennél, tudsz enni, ott van még a maradék, amit visszaadtál. - mondom, ezzel le is veszem a kis bőrszütyőt az oldalamról és már sietek is kifelé, hogy elvégezzem a dolgomat. Most kapkodok, pont ezért a lovak is kicsit csalafinták, nem igazán akarják azt csinálni, amit én szeretnék. Végül azért csak sikerült visszaszenvedni őket Novigrádba. Sietek is vissza ismét, miután a megfelelő boxokba be terelgettem őket. Amikor oda érek a karámhoz, pisszegek egyet. Már szerencsére sötétedik, mire oda érünk Novigrád kapujához, már sötét lesz. Ha megtalálom, intek, hogy jöjjön oda hozzám. Ezután rá terítem a takarót. Igen, lószőrös, lószaga van, és szerencsére hatalmas, barna pléd. Kiválóan le is ér a földig. - Kicsit görnyedj majd be és jajongj halkan, mint egy hátfájós öregasszony. - mondom, miközben úgy igazgatom rajta a plédet, hogy csuklyaszerűen legyen a fején is, takarva arcát, alul pedig a nyakától fogva lefelé az egész testét takarja. Ha a lány begörnyed, tényleg olyan lesz, mint valami púpos öreg vénség.
Mikor visszajött akkor nem kéri, hogy jöjjek le inkább azt akarja, hogy maradjak ott. Hát rendben nekem mindegy. Letesz valami pokróc szerű valamit és a tarisznyáját is itt hagyja, majd elmegy. Én meg csak ott gubbasztok a gerendán, mint egy gyerek, aki rosszban sántikál. De nem panaszkodom jó itt fent nekem. Miután elment ismét gondolataimat fürkészem. Kikel találnom mihez akarok kezdeni. Kikel találnom merre fogok menni illetve, hogy. Mondjuk az már egyértelmű, hogy gyalog, de ki tudja mit hoz a holnap. Már sötétedni kezdet mire észbe kaptam. A hasam is már jelezte, hogy már eljött az idő, hogy legalább egy falatot egyek. Lehajoltam a tarisznyáért és a már általam megkezdet ételt ettem. Igaz most sem sokat, de többet mint múltkor. Visszatettem a helyére és vártam. Nem sokkal később vissza jött ő is és leugrottam a helyemről. Sötét volt mikor elértük a kaput mikor úgy adódott felnéztem az égre nézni a csillagokat. Most először látom tisztán a csillagos eget. Halvány mosoly jelenik meg arcomon, amit észre sem vettem, de, amint gondolataim visszaterelődtek a valóságba mosolyom eltűnt. Elértük a kaput és mikor oda értem hozzá rám terítette a pokrócot. Mikor megkér, hogy görnyedjek egy kicsit össze felemelem egyik szemöldököm. Tényleg? Játsszam el az öregasszonyt? Legyen. Végül összegörnyedek és a kedvéért halkan fájlalni kezdem mindenem, ami igaz is főleg a sebemnél, de ez most mellékes.
Nem szól egy szót se, de legalább azt csinálja, amit mondok neki. Nekem ez is elég. Amint görnyedni kezd, bele karolok, mintha én vezetném, és tartanám. Az őröknek ismerős vagyok, láttak már engem rengetegszer. Itt élek jó ideje, nem is sejtenek semmit, ahogy látom. Nem foglalkoznak velünk. Persze, néznek minket egy kicsit, de egyébként a saját témájukkal és gondolataikkal vannak elfoglalva. Én ennek ellenére is úgy izgulok, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről, homlokomon megjelenik egy apró vízcsepp. Csak akkor nyugszom meg kissé, mikor áthaladtunk a kapun, és az utcán már eleget sétáltunk ahhoz, hogy ne lássanak. - Jó, most már nem kell játszanod az anyókát. Gyere, siessünk! - engedem el a karját és sietve elindulok. - Húzd le a plédet a fejedről, de takarja a ruhát és kezed. Mintha köpeny lenne. - szólok hátra neki, miközben sietős léptekkel megyek a kovácsműhely felé. Amikor oda érek, körbe nézek. Egyelőre egy lélek nincs az utcán. A kohó a kovács háza mellett van, abban kis tűz ég. El nem oltják, folyamatosan éltetik a tüzet. Ezt méghozzá a kovácsinas dolga, aki a ház oldalának aljában ülve, a falnak döntött háttal durmol. Ismerem a fiút, alig tizenhat éves, tanulja a szakmát a mestertől. Jellemre aranyos, mindig megbámul, ha elmegyek mellette. Nem lesz nehéz rávenni, hogy segítsen. - Hé! - ébresztgetem halkan, ahogy oda guggolok mellé és megrázom a vállát. A fiú felriad és fel is pattan egyből. - Figyelek a tűzre, figyelek! - mondja, mintha csak azt hinné, hogy a kovács jött ellenőrizni. Láthatóan megnyugszik, mikor szembesül azzal, hogy csak mi vagyunk. Persze a pillantása gyanakvóvá válik egy pillanatra. - Segíthetek? - kérdezi, mire hátranézek a nőre, majd körbe, és végül rá. Nincs itt senki rajtunk kívül. - Ami azt illeti, igen. Gyere, mutasd meg neki. - intem közelebb társam, majd megfogom a kezét és felhúzva róla a lóplédet, megmutatom a vaskarpereceket az inasnak. - Segíts ezt levenni róla! - kérem halkan, és látom a fiú arcán, hogy nagyon nincs ínyére a dolog. - Szökött rab? - Nem rab. Egy gonosz ember tartotta szolgaságban. Jogtalanul. Elmenekült, megsérült. Alig élte túl. Segíts kérlek ezt levenni róla. - a történet első felét persze füllentem, hasamra csapva mondok valamit, de azt olyan határozottan, mintha igaz lenne. - Ha nem rab, és jogtalanul volt szolgaságban, mire ezt a rejtőzködés és éjszakai kérés? Miért nem kéred meg nappal a kovácsot, hogy csinálja meg? - kelletlenül nézek ismét körbe, de az utcán még mindig nem látok szerencsére senkit. Addig legalább gondolkodom a válaszon, de ez a pár másodperces előny is elég, hogy kitaláljak valamit. - Senkiben sem bízhatok, csak benned. Tudom, hogy az emberek kegyetlenek tudnak lenni hozzánk. De azt is tudom, hogy te jószívű vagy. Nem bízhatok másban, csak benned. Nem tudni, hogy a volt ura mennyit fizetne érte, de azt tudom, hogy rajtad kívül mindenki más a kutyák elé vetné őt, ha azért koronát kapna. Kérlek! Te vagy az egyetlen reményünk! Segíts nekem... Segíts és adósod leszek! - kérlelem halkan, megfogva a fiú vállát. Láthatóan kezd megtörni a jég, mert végül sóhajt. Szinte látom a szemében a "fene a jó szívemet" gondolatot. - Rendben. De ha bajba kerülünk, rátok fogok mindent! - megy végül bele, mire nagy kő esik le a szívemről. - Majd mondd azt, hogy kényszerítettünk. - mosolyodom el végül. A fiú kutatni kezd a szerszámok között, ami jó lehet, én pedig újra az utcát kezdem kémlelni.
Nem így képzeltem el a szabadságom első óráit, de nem tehetek mást. Kell a segítsége, amit el is fogadok, de egy kicsit rosszul érzem magam. Nem tudom mik itt a szabályok, de azaz érzésem némileg az életét kockáztatja értem én meg nem tudok érte semmit se felajánlani. Gondoltam rá, hogy legfeljebb, majd később visszafizetek mindent, de a gondolat végig ott volt a fejemben. Teljesítettem, amit kért és csendben követtem. Egy fiúhoz vitt, aki éppen nagyban számolta magában a bárányokat. Cenra felébresztette és úgy tűnt ismerik egymást. Megmutattam a láncaimat és érdeklődve figyeltem tovább. Mikor Cenra elmondott egy kis "mesét" azzal kapcsolatban, hogy miért vannak ezek rajtam egy halvány mosoly keletkezet arcomon. Nincs is olyan messze az igazságtól. Igen fizetnének értem. Nekik mindegy, hogy élve, vagy holtan kerülök elő csak legyek meg. Holtan többet fizetnek, mint ha élve vinnének vissza. Ha élve visszakerülök pár napig megtűrnek aztán addig vernek, míg bele nem halok. Bár, igaz eddig is mindennap ütöttek, de kellettem nekik, hogy a tündékre fogják a dolgokat, amiket természetesen velem intéztek. Nem vagyok büszke a tetteimre, de az életem volt a tét és akkoriban nem akartam meghalni és az is hatással volt rám, hogy így neveltek. "Csendben húzódj meg az árnyékban, tűrj el mindent és talán túléled, ha játszod a jó kislányt." De mivel ez a talán nekem nem volt elég így megpróbálkoztam a szökéssel. De, hogy mi sül ki ebből azt nem tudom. Hallgattam a beszélgetést és néha-néha körbe néztem bele a vak sötétségbe, ahol a szemem csalva egy halvány csík táncot járt előttem. Nem rémisztett meg a sötétség inkább egy társként gondoltam rá, aki elrejt és megóv. A sötét cella volt az én szobám. Lassan megszoktam azt és kezdtem otthonosan járni benne. Megtanultam, hogy az oda vezető úton mi merre van még a vak sötétben is. Ha adnának egy papírt letudnám rajzolni a pontos mását a hordok és egyéb felszerelésekkel egyűt. Nem szeretném szó nélkül hagyni ezt az egészet, ami ott történt velem, de majd ha csak eljön az ideje. Addig is kiakarom alakítani az életem és utána foglalkozni velük.
Az útitársam nem szól egy szót se, ahogy próbálom meggyőzni a fiút arról, hogy segítsen. Végül csak sikerül, és elkezd a szerszámok között kutakodni. Én némán figyelem az utcát, aztán a fiút, aki pár perc elteltével oda jön egy szerszámmal, ami fogalmam sincs, hogy mire lehet jó. Elhelyezi a lány kezét, rajta a láncokat, és az eszközt használva felfeszíti a láncszemeket a csuklónál. Így azoktól megszabadultunk, de a karperec még mindig rajta van. Ez láthatóan még mindig gondot okoz neki, mert hümmög valamit, aztán visszafordul a ládához és elkezd benne ismét kutakodni. Kinézek az utcára, és most látok egy városőrt közeledni, úgy hogy betolom a lányt a kohó mögé, és bebújok mögé én is. Hamarosan meg is hallom a hangokat, ahogy az egyik őr megáll, és oda szól a segédfiúnak, hogy mit csinál. Háttal valószínűleg nem ismerte fel, de amint megfordul a fiú, már leesik neki, hogy nem egy tolvajjal van dolga. A fiú "rendet" tesz, és ez elég is az őröknek, hogy tovább haladjanak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és lépek ki a fedezék mögül. A fiú arca azonban nem árul el sok jót. Mikor azt mondja, erre nem talál eszközt, felsóhajtok. - Ki tudná leszedni? - kérdezem elhúzva a számat. - Bármilyen tolvaj egy tolvajkulccsal, vagy mágus. - válaszolja a fiú, én pedig a lányra nézek. Egy ilyen ismerősöm sincs. Mihez kezdjek most? Talán a fogadóban lesznek tolvajok. - Köszönjük. - mondom és elindulok, intve a társamnak, hogy jöjjön ő is.
Egész érdekesen próbálja meg meggyőzni a fiút, hogy segítsen rajtam. Ráadásul nincs is messze az igazságtól. Nézem ahogy a srác kutakodik. Szokatlan nekem, hogy ilyen fiatalon itt dolgozik. Ahonnan jövök egy kovácsot ismertem, aki a sereg kardjait csinálta. Öreg volt, szakálas, ősz és házas. Eleinte nem kedvelt mikor találkoztunk, de muszáj volt elviselnie nem egyszer hagytak ott a vas csörömpölése mellett mit sem törődve, hogy sérti a fülem. De a kovács a végére megkedvelt és egyre többször szolt hozzám néha vissza válaszoltam innen is tudtam meg egy kicsit többet róla. Mikor elkezdi felfeszíteni a láncot nyugton maradok hagyom had dolgozzon. Mikor teljesen lekerülnek rólam a láncok kezeimre nézek. Most már nem hallom a csörgést, ha megmozdítom a csuklóm. Elkezd remegni a kezem és melegség áraszt el, mint mikor az istállóban ültem, vagy amikor azt hittem itt a végen, de a gondolat miatt, hogy legalább szabadon. Ez lenne az öröm? Nem állhattam így sokáig mert a lány betolt a kohó mögé és lapítottunk. Meghallom a hangokat és meg is tudom miért. Úgy látszik az őrök erre kószáltak. Lassan elmentek és mi is előjöttünk. De a fiú azt mondta, hogy a karpereccel már nem bír megbirkózni. Egy tolvaj kellene...egy tolvaj. Vajon milyen lehet egy tolvaj? Sosem tudtam őket elképzelni. Hm...kíváncsi lettem. Ránézek a lányra, aki már indulna is és int nekem, hogy kövessen. Vajon oda megyünk ahova gondolok?
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Néha elgondolkodom, hogy mi lenne, ha elhagynám a várost, és elindulnék, felfedezni a világot. Hiszen keveset láttam belőle, csak elsiettem idáig, szemem szinte zárva tartva, és azóta is itt vagyok. De hogy pontosan mi is vesz körbe... Arról fogalmam sincs. A legmesszebbre eleddig csak a város melletti erdőbe mentem. Ahogy ma reggel is. Néha-néha kijárok ide a lovakkal, hogy ők is többet lássanak a környezetükből, mint a legelőt és a várost. Azonban a mai reggel szokatlan volt. Más volt.
Az útitársam nem szól egy szót se, ahogy próbálom meggyőzni a fiút arról, hogy segítsen. Végül csak sikerül, és elkezd a szerszámok között kutakodni. Én némán figyelem az utcát, aztán a fiút, aki pár perc elteltével oda jön egy szerszámmal, ami fogalmam sincs, hogy mire lehet jó. Elhelyezi a lány kezét, rajta a láncokat, és az eszközt használva felfeszíti a láncszemeket a csuklónál. Így azoktól megszabadultunk, de a karperec még mindig rajta van. Ez láthatóan még mindig gondot okoz neki, mert hümmög valamit, aztán visszafordul a ládához és elkezd benne ismét kutakodni. Kinézek az utcára, és most látok egy városőrt közeledni, úgy hogy betolom a lányt a kohó mögé, és bebújok mögé én is. Hamarosan meg is hallom a hangokat, ahogy az egyik őr megáll, és oda szól a segédfiúnak, hogy mit csinál. Háttal valószínűleg nem ismerte fel, de amint megfordul a fiú, már leesik neki, hogy nem egy tolvajjal van dolga. A fiú "rendet" tesz, és ez elég is az őröknek, hogy tovább haladjanak. Megkönnyebbülten sóhajtok fel és lépek ki a fedezék mögül. A fiú arca azonban nem árul el sok jót. Mikor azt mondja, erre nem talál eszközt, felsóhajtok. 