Karméle & Kökörcsin

Szólít a kötelesség @

- Segítsééééég!! - üvöltöm torkom szakadtából, immáron nagyjából századjára. Őszintén, nem tudom, pontosan mennyit kiabáltam már, valahol tizenöt után elvesztettem a fonalat - bár azt az istenverte kötelet vesztettem volna el, ami miatt itt himbálódzok ezen az istenverte fán!
...Semmi válaszi. A lanyha szellőben megzizzennek a fák lombjai alattam, egy sor hangya pedig szorgosan menetel az avarban a fejem felett, én meg itt lógok magatehetetlenül, mert egy egész  csokorravaló akasztófavirág úgy érezte, éppen én, pont én leszek a legalkalmasabb áldozatuk arra, hogy egy ártatlan vándor dalnoknak az addigi megingathatatlan világlátását fenekestül felforgassák és a feje tetejére állítsák. Na de ha még csak erről lenne szó, hogy a himlő vigye el a mocskos söpredékét, de ezek a senkiházi szukafattyak még ki is raboltak!!
- Segítséééééééég!! - ordítom megint, mert még nem szállt eléggé a fejembe a vér - meglep bárkit, hogy semmi válasz nem érkezik ezúttal se? Hát engem már nem.
- Akkor hát, itt a vég. - intézem szavaimat a töretlenül menetelő hangyákhoz, amiket szemlátomást egy fikarcnyit sem hat meg drámai tragédiám. - Belegondolva, eddigi, nem túl rövid életem során annyi alkalom volt, amikor el tudtam volna táncolgatni a Halállal… Megjósolták ugyan nekem, hogy kötél által fogok halni, de hogy éppen így, fejjel lefelé lógva… Annyiszor akaszthattak volna fel hölgyszívek elrablásáért, vagy ezen hölgyek férjeinek és egyéb férfirokonságának felszarvazásáért, a fene vigye el, még kémkedésért is hamarabb juthattam volna a bitóra, mint hogy néhány útonálló söpredék kiraboljon és itt hagyjon az erdő szélén…!
Nagyot sóhajtok, egyre jobban zúg a fejem, és egyre kevésbé érzem a lábam. ...Én azt hittem, hogy szomjan halok elébb, aztán éhen, aminél kíméletlenebb halált keveset tudok elképzelni - de arra kell jussak, hogy hamarább fogok agyvérzést kapni.
- Pedig mennyi, mennyi bevégezetlen dolgom maradt még hátra…! Megígértem egy riválisomnak, hogy bizisten orrba vágom még, amiért lenyúlta az egyik mesterművem, az a kontár kornyikátor meg most éppen Oxenfurtban ihatja le magát a sárga földig, és bűntetlenül nyivákolja az én nótámat - én meg el se tudom húzni az övét! ...És mennyi, mennyi összetört hölgyszívet fogok magam mögött hagyni, ha itt ér utol a Halál…! Még csak azt se fogják tudni, ki vagyok, mi vagyok, hiszen még a lantomat is meglovasították a lovammal együtt azok a szedett-vetett gazfickók, és ha meg is talál majd valami kereskedő, aki véletlenül pont itt könnyítene magán, ha meglátja a földi maradványaimat, csak annyit fog mondani, “némá’, itt ez a szerencsétlen flótás, há’ kaparja el a rosseb, legalább jóllaknak belőle a varjak” - hát miféle méltatlan, otromba egy halál ez?! Nnnaaaaa, valakiiiiii, segítsééééééég!!
Hát én mindjárt elsírom magam. Szédülök, és nem csak hogy a feje tetején áll az egész világ, de még forog is…! Ez már a vég, a sanyarú vég…

Tótágast áll a világ,
Felfordult egészen,  
Nem a hóhért akasztják
A kivégző téren.

Rekedten krahácsolok egy sort, mert fellógatva még énekelni sem túl egyszerű, de az istenekre, ha már ki kell múlni, én bizony addig fogok dalolni, amíg a Halál el nem kezd rá táncolni!

Én lógok itt kötélen,
Kökörcsin, a költő,
Életem nem volt tétlen,
Bár csak emberöltő.

A fene vigye el, hogy fejreállítva még a rímek is jobban jönnek! Verje ki a himlő azokat az átkozott zsiványokat, legalább a lantomat hagyták volna meg nekem, hogy halálra énekeljem magam, mert ez az agyvérzés se jön ám olyan gyorsan, mint ahogy kéne - jajj ne, nem akarok én ennyit szenvedni, nem! Senkiházi fattyak, még csak embert se tudnak ölni tisztességesen…!

Amíg éltem, belátom,
Nem voltam jó ember,
De ezt, kérem alásson,
Meg nem érdemeltem.

Visszavonom, most már annyira fáj mindenem, hogy rímelni se tudok rendesen.
- Jó ember, jó ember, mi a mennydörgős ménnykű rímel arra, hogy jó ember?! Semmi! A jó ember rímtelen! ...Tenger? Mély tenger? Jó ember, mély tenger, ah igen, ez jó lesz, mély tenger, már hallom is, hogy morajlik! De ha tenger, akkor gyöngy, igazgyöngy, és… Essi, Essim, várj csak, mindjárt jövök én is, megint együtt fogunk dalolászni, csak majd adjatok kölcsön egy lantot, mert az enyémet ellopták! Tőlem aztán csontból is ki lehet faragva, az is biztosan tud olyan szépen zengeni, mint a fa! ...He, mi volt ez? Van ott valaki?! Valakiiiiii! Segítséééééég!



Mood: A csodák udvara

Wanna hang out? @

Nem egy faszináns történet ez a kettőnké. Már igencsak elhagytam Denesle-t, amikor egy kisebb településen áthaladva – olyan kicsi, hogy tavaly még híre sem volt – megállítottak a lakói, és felbéreltek. Biztos voltam benne, hogy valami csekély szörnyeteget kell levágni, ami amúgy biztosan nem is háborgatta volna a falu népét, ha azok nem lépnek a farkára. Ám meglepő módon nem így történt. Csak valami apró, személyes ügyben kellett bíráskodnom. Nem volt ellene semmi kifogásom, még némi pénzt is facsartam ki belőlük a mondvacsinált döntésemért, és még valami ebédrevalót is kitapostam a fehérnépből, és ha már ettem, az olyan száraz és unalmas volt, hogy egy kupa bort is kértem mellé. Mivel eldöntöttem egy vitás ügyet – nevezetesen valami olyasmi volt, hogy a Lázárék korcsa mindig a Wolfék verandájára piszkít, és ezt a Wolfék kikérték maguknak, a Lázár persze mindent tagadott. Javasoltam, hogy esetleg egyezzenek meg egy harmadik verandában, vagy tartsák az udvarra bezárva az ebet. A Lázár meg a Wolf összenézett egy pillanatra értetlenül, majd figyelemmel kísértem, ahogy egymást támogatva eltűnnek a tavernában. Csak a fejem csóváltam rajtuk. Senki nem mondta, hogy könnyű vajáknak lenni. De még zsoldosnak se. Egy szó, mint száz, amint feltöltöttem a készleteimet, és a gyomromat – no meg kiszórakoztam magam egy zárt ajtó mögött egy csacska szőkével – nem volt tovább maradásom. Felszerszámoltam a pihenésben ellustult kancámat, Złoty-t, tovább is álltam. Holopole-ba tartottam, de semmi konkrét dolgom nem volt arra. Csak még sosem vetett arra a sor, és azt reméltem, akad egy-két nagyobb falat egy éhes vaják számára. Kihívás éhínség gyötört! Gyönyörű idő volt aznap az utazásra. Nem volt túl meleg, sem túl hideg, az eső sem esett, időnként még a Nap is kisütött. Kicsit fújdogált a szél, de még jól is esett. Egy erdőségen haladtam át. …Nos, sok erdőségen, ha pontosan akarunk lenni, de ez az erdő, ami Denesle és Troy között terült el, nem volt kutya. Ez volt az első és egyetlen rengeteg, ami beszélt. Mit beszélt, rikácsolt! Nem is értettem, és ennek a fintor az arcomon is tökéletes tükre volt, ahogy nem értő tekintettel tekintettem körbe. Megpaskoltam a nyugtalankodó Złoty nyakát.
- Mit szólsz, már megint miféle helyre vetett bennünket a végzet, hm, Złoty? Szegény cickányt végre valaki megszabadíthatná már a szenvedéseitől…
Bár, most, hogy így jobban füleltem, nem mintha olyan nagyon szenvedett volna. Mi több, még dalra is fakadt! Nem hittem a fülemnek! Bolond ez? Előbb rázendít, majd segítségért rimánkodik? Hát tudja egyáltalán ez a félnótás, hogy mit akar? Egy ponton úgy hatott, mintha elhagytam volna a hang forrását, legalább is az akusztika egészen megváltozott a fák törzse és a lombozat közt. Megállítottam a lovamat, ő pedig méltatlanul felnyerített. Bárki is ez, alaposan megtréfálja épp az élet. Úgy tűnik, kifülelte Złoty nyerítését, én pedig most már csak azért is kíváncsi voltam az erdő eme elmeroggyant szellemére, hát leugrottam a nyeregből, és a kantárnál vezetve a hang irányába orientálódtam. Már akkor karikás jókedvem kerekedett, amikor csak félig láttam rá a függeszkedő tagra, de ahogy a látószögem is teljes rálátást engedett adni, jóízű, ropogós nevetés szakadt fel a tüdőmből.
- Hát, sok mindenre számítottam, banditákra, haramiákra, pórul járt csavargóra, de díszpintyre még csak gondolni sem mertem. Hogy ityeg a fityeg?
Karba tettem a kezem, és a páfrányokat legelésző kancám oldalának támaszkodtam. Végigfuttattam az idegenen az arany íriszek ölelésébe ágyazott hasított pupillákat, de nálánál jobban inkább a fára függesztett kötelet figyeltem meg.
- Ez aztán a függő ügy. Sodrott, len kötél, kitart vagy két hónapig. Háromig, ha sokat esik az eső. Mi legyen magával, mester uram?
No, nem volt kőből a szívem, de annyira szívderítő látványt nyújtott amaz, hogy én is nyújtottam kicsit a helyzetet. Rá kellett, hogy jöjjön, ha egy kicsit jobban megnéz, miféle figura is botlott bele. És ha erre rájön, bizonyára az sem okoz neki megerőltetést, hogy kitalálja: nem dolgozom ingyen.
- Hallgasson ide, mester uram. Megszabadítsam béklyóitól, melyek ehhez a helyzethez kötik?
Tudtam, hogy úgyis igent fog mondani. Nem volt más választása. Ha pedig leszedem onnan, lekötelezem, és fizetnie kell. Így hát türelemmel, és a győzelem ízével a számban vártam, mit fog felelni.  


P.S.:667 szó! Mood: Tam Pod Borem

Hang on there! @

Jóságos istenek, meg vagyok mentve…!
- Ide! Ide, itt vagyok, segítséééég! A magasságos Melitele küldte ide magát, akárki is legyen…! - üvöltöm, majd fuldoklom - affene, pedig nem is a nyakam körül szorul az az átkozott hurok!
De végre, végre fel is tűnik a megmentőm, előbukkan az út felől a bokrok közül lóháton, látom a felfelé lépdelő patákat, amik aztán megállnak, és a lóról felugró személy lábai földet érnek fölöttem, én meg próbálok annyira lefelé nézni, amennyire csak lehet, hogy lássam, miféle szerzet sietett a segítségemre - de a rosseb vigye el, siethetne egy kicsit jobban is…! ...Mit csinál már…? Az anyja úristenit, hát nem megáll és kiröhög?!
- Hogy én, díszpinty?! Kegyed egy költővel áll szemben, a híres-neves Kökörcsin Mester áll… azaz hogy függ maga előtt! - morgom méltatlankodva. Hát micsoda dolog ez! És még megkérdezi, hogy ityeg…! Nem azt mondom, hogy én nem röhögném ki őt, ha egy hasonló, fordított esetben találkoztunk volna, de az életem függ ettől a nőszemélytől, és ez minden, csak nem mulatságos! - És voltak ám itt haramiák, hölgyem, három is, akkorák, mint három hegy! Most képzelje, én csak békében át akartam kelni az erdőn, ezek meg, zsupsz, rám vetették magukat a bokrok közül, mind a négyen, és kiraboltak! Azok a lókötők meglovasították a lovamat, és vitték magukkal minden pénzemet - de még a lantomat is, a fene vigye őket! Az én szépséges, csodálatos lantom…! Nem is tudják, hogy micsoda kincs…! ...Kis híján meg nem öltek, csak itt hagytak megdögleni, hogy a himlő vigye el mind az öt zsiványt! Nna, mire vár még, szedjen már le innét!
Hiába sürgetem a zsoldos-félének tűnő fehérnépet, meg se moccan. Próbálom valahogy jobban szemügyre venni, de ebben a fejtetőre állt formában nem épp egyszerű, bár úgy veszem észre, mintha két kard lenne a hátán, meg a nyakában egy… Egy vajákmedál…? Akár még az is lehet, bár innen lentről minden csak nézőpont kérdése. (...Lehetne rajta szoknya is különben, a férfigúnya helyett… Talán úgy jobb belátásra tudnám bírni.) Minden esetre a köteleim állapotát igazán kötelességtudóan felméri, hangosan, és függőben hagyja a kérdést - meg engem is. Nem kell nekem három hónap - három percen belül is feldobom a talpam…! Már fel is dobtam, az istenek verjék meg! Az egész életem lóg a levegőben, ez a némber meg nem átáll humorizálni rajta! Na, megállj csak…!
- ...Hölgyem, tudja, hogy nem kötelező leszednie engem, de lekötelezne, ha mégiscsak megtenné! - kezdek rimánkodni, mert most már igazán úgy érzem, hogy közel az agyvérzés, ha még egy kicsit tovább lógok itt! - Függetlenül attól, hogy úgy fest, kegyed még csak soha nem is hallotta egyetlen csodálatos költeményemet sem, de nem veszem magamra igazán, megbocsátom, sőt, még el is dalolom önnek mindet, ha végre kötetlenül tudjuk folytatni a beszélgetést!
És még mindig meg se moccan, én ezt nem hiszem el! Jajh, mit akar még, én esküszöm, a csillagos eget lehozom neki, csak ő is hozzon le engem innen - azt nem ígérem, hogy feleségül is veszem, kardforgató asszonynépségnek veszélyes ilyen ígéretet tenni. (Nem mintha tapasztalatból tudnám!) Tán fizetséget vár, amiért megmenekít a haláltól?! Hát ide jutottunk…! Ha csakugyan vaják, akkor azt hiszem, egy nagyon csóró fajta lesz - de ha nekem azzal jön, hogy “azt add nekem, amit nem vársz otthon”...! Hogy is ne! ...Erre azt kérdi, leszedjen-e innét - könyörgöm, ne kérdezősködjön kiskegyed, hanem csinálja már, az ég szerelmére!
- ...Könyörögve kérem, kedves kisasszonyom, ne kötözködjön, én aztán nem kötöm az ebet a karóhoz! Meghálálom, ahogy csak egy magamfajta költőtől telik, csak vágja már el azt a kötelet, mert itt halok meg! Nem hallja, hogy szólítja a kötelesség...? Én már hallom! Zúg a fülem, nna, kisasszony, kérem szépen, szabadítson ki, mert meghalok! Jahajj, jajj, meg fogok halni…!




P.S.:Sokáig tartott, de felkötöttem a harisnyát.Mood: A csodák udvara

KöKarcsméle @

Złoty oldalának dőlve ráérősen kaparásztam a tegnap odakerült piszkot a körmöm alól. Felina mindig összeszidott, ha erre nem figyeltem. Szerinte egy nőnek fontos, hogy tiszta és ápolt kezei legyenek. Akkor is, ha az ember lánya vaják. Nem tudom, ő hogyan csinálta, hogy az ő körme mindig tiszta volt, bármilyen csatakos munkát is végzett épp. Kissé bánom, hogy már nem tudom őt megkérdezni.
- Ne essünk költői túlzásokba, mester uram. A véletlen hozott erre, meg a lusta kancám, bármennyire is romantikusnak találja a gondolatot, hogy isteni sugallatból fordítottam erre a lovam. Nem is annyira sugallat volt az, mint eszeveszett rikácsolás. Hála magának, mester uram, a költözőmadarak előbb repülnek délnek, és vissza sem jönnek vagy tavaszig.
Pillantottam fel rá egy kacér mosollyal körítve. A perceket számoltam. A feje már vörös helyett ibolyalila színekben kezdett játszani, akkor már nem sok ideje lehet, de kettő, esetleg három bőségesen. Bár nem úgy tűnik, mintha ez őt is zavarná, legalább is úgy ontja magából a szót, mintha nem lenne holnap. Lehet, tényleg azt hiszi, hogy számára nincs. Akkor meg nem mindegy? Felfigyeltem valamire.
- Kökörcsin? Az a Kökörcsin? – színleltem színpadias meglepettséget, aztán legyintettem - Sosem hallottam. De legalább a viszony kölcsönös, mert gyanítom, maga sem hallott még énrólam. Karméle La Valette, vaják a Macska iskolából.
Fülemet kölcsönöztem a további perlekedésnek, megértőn bólogattam mellé. Tipikus kis mese, gondoltam magamban. Egyedül átutazó lovas, erdőbéli zsiványok, eltűnt értékek… Amatőr hiba. Hiszen még a parasztoknak is jutott annyi józan paraszti ész, hogy nem egyedül szelik át az erdőt, ha dolguk akad a túlfelén, hanem kolóniákban. Olyan, mintha ez az arapapagáj szándékosan magának kereste volna a bajt. Pératlan bátorságról adna tanúbizonyságot, ha nem itt, nem így vetett volna bennünket össze a sors. Így kénytelen vagyok egyenesen vakmerőséget meghitelezni ennek az énekesmadárnak. Gyors fejszámolás után eltöprengtem valamin. Na, álljunk csak meg egy szeretőnyi szünetre… Hirtelen jött agyfasz uralkodott el rajtam.
- Mi a hétszentséges háromarcú Melitele aranyveretes vulvája?! Most akkor hárman voltak, négyen, vagy öten?!
Mulattatott a csapdában vergődő bárd karakterdrámája, de sajnos jóból is megárt a sok, mondta mindig Leonart, ha dorbézoltam, vagy elaludtam, és hát bármennyire szórakoztat a fejtetőre függesztett kakukkmadár áriája, lassan letelik az a kritikus három perc, azt pedig azért nehezen viselném, ha pár kellemes percért cserébe a két szemem előtt válna halálra.
- Na jól van, költő uram, legyen szíves átgondolni szélhámos életét, és azt, amit hajlandó érte felajánlani, amíg lekötelezem erről az öreg kőrisről.
Leakasztottam az övemről egy tőrt, gyakorlott mozdulattal megpördítettem az ujjaim közt, aztán Złoty kantárszárát megragadva a fa oldalához vezettem, amire a költőt felfüggesztették, én pedig a nyeregbe felkapaszkodva, majd onnan felemelkedve keresni kezdtem az ágak és a lombozat közt a kötelet.
- Magára mosolygott a szerencse, költő uram, úgy döntöttem, hogy kötélnek állok, ami magát illeti.
Halkan káromkodtam az orrom alatt, ugyanis előbb találtam szúrós ágakat, és fészkét vehemensen védelmező feketerigót, mint kötelet, de kitartó kutakodásom meghozta gyümölcsét, hamarosan megcsavarodva, feltekeredve, és kötelességtudóan ott feszült a kis alattomos.
- Kapaszkodjon, mester uram, ez lehet, rázós menet lesz.
Ráérős türelemmel kezdtem el vagdalni a kötelet, bele is telt egy időbe, annak okán, amit korábban is megjósoltam: friss, jó minőségű kötél volt, eltartott volna még több hónapon át is, ha nem járok erre. A kancámmal, bár igyekeztem úgy megállni, hogy ha a trubadúr le is potyog, ne essen akkorát, de lehet, a figyelmem ily megosztott formájában hiba csúszik majd a számításaimban. Recsegett-ropogott a kötél, ahogy szálanként pattintottam el, végül egy erélyes roppanás jelezte, hogy az anyag megadta magát, én pedig az elnyisszantott kötél végéért akartam kapni, hogy megtartsam, de nem voltam elég gyors. Ropp, reccs, puff, aztán csend.
- Ah… ! Igazán sajnálom. Él még, mester uram? – hajoltam ki kissé oldalra, hogy az ágak közt, a lovam feje mellett lepillanthassak a férfira. Eluralkodott rajtam a jókedv, nehezen álltam meg a kacagást.
- A világért nem kötnék bele magába, de bármennyire is rimánkodik, hogy kimúlik, minden látszat ellenére úgy tűnik, hogy maga nagyon is él.
Leültem, majd lecsúsztam a nyeregből, hogy segítsek eltávolítani a kötél utolsó maradványait, majd a karom adva egyetlen határozott mozdulattal húztam talpra.
- Így, nem is volt olyan vészes, nem igaz? Akkor még egyszer, hányan lovasították meg a lovát, meg az értékeit? Minél pontosabban, ha lehet, mert tököm tele van a meglepetésekkel mára.


P.S.:702 szó Mood: Barnabas

Hangin’ out @

Hogy a lepra vigye el, itt lógok még mindig fenn a fán, mint egy éretlen körte, és ez a nőszemély úgy játszadozik az időmmel, a szavakkal, meg velem, mint macska az egérrel! Azt a sértést még lenyelem, hogy azt tetteti, sose hallott se rólam, se a műveimről - világos, hogy blöfföl, hisz hírem bőven előttem jár, bármerre is vigyen az utam - de hogy még élcelődjön is a balszerencsémen, és kérdőre vonjon, hogy akkor mégis hány bandita játszott itt akasztófásat velem, az már több a soknál. Már éppen készülnék a fejére olvasni egy válogatott sértésekből álló, gúnyversnek is nevezhető szitokáradatot, amikor végre felém indul, és végre valahára kötélnek áll…!
Közelebb vezeti a lovát, majd felpattan rá, és már nem látom, mit csinál, de alighanem a függőségem okát keresi, hogy végre elvágja.
- Na, hát éppen itt az ideje, hogy tegye a kötelességét! Én aztán tényleg nem akarok semmilyen terhet sem kegyed nyakába akasztani, de lássa be nagysád, hogy az életem függ öntől!
Azt mondja, rám mosolygott a szerencse. Az, az én nagy szerencsém, az…! Mosolygós egy cafka az a Fortuna, és amióta fejreállították a világomat, a szerencse kereke is megfordult vele együtt… De reménykedem benne, hogy még azelőtt helyreáll a világrend, hogy beledöglenék és utolérne az agyvérzés.
Hallom, hogy a vajáknő káromkodik egy sort, és mit ne mondjak, rákontráznék, ha nem ordítottam volna már rekedtre a torkom…
- Hogy kapaszkodjak?! Mibe, mibe kapaszkodjak, mondja meg nekem?! Én olyan görcsösen kapaszkodom abba a nyamvadt kis életembe, esküszöm, ennél jobban már képtelen vagyok - de ha nem szed le innét kegyed hamarosan, akkor bizony tényleg kötél által fogok meghalni, ahogy azt megjósolta nekem egy tünde orákulum…! - sóhajtok fel keservesen, míg La Valette kisasszony - ha lehet kisasszonynak nevezni egy nőszemélyt, aki cifrábban káromkodik, mint én - nyiszálja a béklyóimat, de érzem, hogy az agyvérzés már közel van - bevégeztetett, itt fogok kimúlni.
- Hát, kedves vaják-kisasszony, ha már így alakult, és ha már mindenféleképpen meghalok, legalább kiművelem egy kicsit magát addig is, míg élek, ne mondhassa, hogy nem ismeri a híres Kökörcsin mestert… Na, idehallgasson:

Fellógatva zengi dalát
A trubadúrok gyöngye,
Táncra kéri fel a Halált,
S kicsordul a könnye.
Nagyot sóhajtok, miután eldalolom az előbbi nóta dallamára ezt a kis versszakot, de akkor már úgy éljek, ezt a vajáknőt is beleszövöm!

Arra járt egy lusta macska,
És jól kiröhögte,
A mancsával pofozgatja,
S a bárd lóg, mint egy körte.
És itt a vége, mert egy olyan köhögés jön rám ezután, hogy azt hiszem, a “körte” lesz az utolsó szavam…!
- Na, most már azt se mondhatja kegyed, hogy sose hallotta egyetlen versemet se-EHH!
Mikor nyiszálta el az a némber azt a kurva kötelet?! Akkorát puffantam a földön, mint egy liszteszsák, fejjel felfe--- azaz hogy lefelé, hogy a lepra vigye el! Hogy élek-e még?!
- Ahjahjahjaaaj, a fejem…! Megöltek…! Meggyilkoltak!! Meghalooook…!
Nyekeregve és nyöszörögve fordulok az oldalamra, majd a hasamra, szédülök, hányni fogok, én biz isten elhányom magam, ughh, az istenekre…! Felülni is alig tudok, de Karméle már meg is ragadja a karom, és állásba ránt - hogy az ördögbe van ekkora erő egy nőben?! - én meg épp csak elkapom a vállát és a nyakába borulok, mintha valami régi ivócimborám lenne.
- Há… Hárm… Hárman… - nyögöm ki végre, azzal bele is borulok La Valette kisasszony dekoltázsába.  




P.S.:547 - rövidül az a kötél. XDMood: The Story Begins

Szólít a kötelesség @

Nagyot, s ha már szakértő kompániám akadt, hadd éljek a szakmáját megillető szakkifejezéssel, drámait sóhajtottam mély, hörgős hangon, egyidejűleg azzal, ahogy válogatott szóviccek kavalkádjában sziporkázik. Fárasztó egy figurát fogtam ki magamnak, és ha ntitkon nem lapulna jó szív a kemény páncél alatt, a hétszentséges háromarcú Melitele aranyveretes vulvájára megesküszöm, itt hagynám. A vaják lányának néha egyszerűen csak azt súgja az ösztöne, hogy jobb kimaradni helyzetekből, és amilyen sűrűn járatja ez a fecsegő poszáta azt a szépen ívelt száját, hamarabb utolérhet bennünket a baj, mintha egyedül és néma csendben szelném át az erdőt.
- Nem szükséges emlékeztetni a kötelezettségeimre, aggódnia meg még annyira függőleges--- akarom mondani, fölösleges, mester uram, hisz látja, fára mászok a kedvéért, mit holmi vadmacska. Én csak egyvalamit kérek magától, úgy igazán, hogy csendben függjön tőlem, ha lehet. Ha az én fejem is beléfájdul a monológjába, akkor aztán jól nézünk ki.
Azonnal munkához is láttam az ágas-bogas lombozat közt, hogy elvágjam ezt a szerencsétlen kakukkmadarat földi terheitől, de amint újra rázendített, nem átallottam színpadiasan megforgatni a szemeimet, mielőtt a vállam felett lepillantottam volna rá.
- Azért csak ne essünk költői túlzásokba, költő uram. Nyelvbotlás volt, de jobb híján a rongy életéhez ragaszkodjon, mint sem máshoz. Mindenesetre ne izegjen-mozogjon úgy, az nem segít egy cseppet sem.
Nekiálltam elnyiszálni a kötelet, de nem jutottam vele túl sokra, mert az én oly szerencsésen kifogott paradicsommadaram ismételten rázendített. Csak a fejem ráztam ezen a ponton, oda se pillantva.
- Tudna még ennél is melodramatikusabb lenni… ? Jaj, nem, költői kérdés volt, nehogy megválaszolja nekem! – A dal folytatására sértetten felfújtam magam, mint egy pöffeszkedő macska – Az anyád picsája a lusta, te anyaszomorító! Költő uram az, aki úgy rikácsol itten, mint valami lepcses papagáj! Még rosszabb annál! Tudja meg, hogy azzal kötekedik, aki a béklyóit nyeszleti, idejét és energiáit nem sajnálva! Még hogy szatíra… ! Szatír, az!
Vérszemet kaptam a trubadúr tréfájától, Melitele lássa lelkem, igazán nem szolgáltam rá. Az emberek néha rém utálatos módon tudják kimutatni a hálájukat. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy olykor egy hullafaló vagy ördögfajzat gyilkos szándéka őszintébb, mint egy ember hálája. Kiráz a hideg, pfuj! Na de meglesz ennek a böjtje, trubadúr uram, te csak ne félj egyet sem!
- Ahh! Bár ne mondhatnám el magamról, hogy ki nem bassza meg…! Ezek szerint nincs sok barátja, ha jól sejtem, igaz, Kökörcsin mester?
Szó bennszakad, hang fennakad, kötél reccsen, csont roppan. Költő a földön! Elégtételt formáltak az ajkaim, ahogy egy ágba kapaszkodva kissé kihajoltam, hogy ráleshessek a bárdra.
- Pedig már épp azon voltam, hogy megérdeklődöm, nem ejtették-e véletlen a fejére a bölcsőből, de a karmája válaszolt helyette.  
Leugrottam a lovamról, és a jajveszékelő férfi mellé léptem, rövid méregetés után úgy ítéltem meg…:
- Megmarad – hát nyújtottam is a karom, hogy egyetlen erélyes mozdulattal állásba rántsam. – Már megint túloz, költő uram. Esett egyet. Megvolt az öt hüvelyk is. Ne adj Melitele, tíz---
De nem tudtam befejezni a mondatot, mert amaz már borult is a nyakamba, mit a nyakamba, a mellembe, és már épp azon voltam, hogy egy akkora jobbegyenest keverek le neki, hogy há-hár-három fogát köpi ki önként és dalolva, de végül eluralkodtam az indulataimon. Melitele keze kellett, hogy benne legyen, különben esküszöm, itt helyben megfojtom ezt a gyöngytyúkot.
- Tehát hárman… És merre mentek? Mennyire voltak felszerelkezve? Katonák voltak, vagy csak útonállók? Nem hallott esetleg valamit a terveikből, hogy letáboroznának, vagy--- szedje már össze magát, a kurva életbe, Kökörcsin mester!

P.S.:561 szó Mood: Lystochku chervenyj

Karméle & Kökörcsin -

Lógósok @

Nem mondom, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy vaják panaszkodjon rám, netán-tán csendre intsen - de ez mindösszesen egyetlen egy kiváltságos vajáknak engedtetett meg, és az… ...És annak már mindegy… Bár lassan úgy érzem, nekem is teljesen mindegy, és csak csendesen lengedezve várom, hogy ez a kedélyes vajákkisasszony megszabadítson a béklyóimtól így vagy úgy - tehát ha követnélek, drága cimbora, elvárom, hogy legalább egy kísértetiesen jó borral várj! (Azt pedig egyenesen ajánlom, hogy Essire vigyázz addig, Yen pedig bűvölje át nekem a drága lantomat!) Minden esetre, La Valette kisasszonynak semmi esetre sem kell, hogy miattam fájjon a feje (nekem bezzeg fáj ám, mióta fejre állítottak!), hallgatok én - mint a sír.
Csak az zökkent ki gondolataimból, mikor ez a vadmacska-vajáknő figyelmeztet, hogy kapaszkodjam - na, azt már nem állhatom meg szó nélkül! S még hogy csak nyelvbotlás, az istenekre, adok én ennek a macskanőnek mindjárt olyan nyelvbotlást, hogy csak úgy zenghet! Mindjárt hozzá is költök még egy versszakot az Akasztófa-énekemhez, aztán majd azt is beleírhatja az a Kristyán Morgenstern a verseskötetébe, ha már úgyis mindig az én nótáimat húzza - és még mindig nem vágtam pofán érte!
Ez a nőszemély meg még azt is nehezményezi, hogy némi kultúrát igyekszem csepegtetni a fülébe az utolsó leheletemmel! Még hogy én, melodramatikus! És még van képe lepcses papagájnak titulálni! Úgy nézek én ki, mint Duda Feldmarshall, mi?! Bánom is én, ha magára vette a gúnyversemet, de az istenekre, olyan lassan nyiszatolja azt a kurva kötelet, hogy esküszöm, újra tudnám írni Fél Évszázad Költészetét, mire végre---
Ó, hogy a rossebb vinné el…! Na tessék, ha nem az agyvérzés visz el, akkor a nyakam töröm ki, az istenekre, meghalok…! Meghaltam…! Kegyelmes Melitele, forog az egész világ, majd a vajáknő felránt a földről is - pedig úgy reméltem, hogy ha a kötél, mely földi porhüvelyemhez köt, elszakad, a helyére kerül minden, de nem! ...Vagyis… Na jó, talán a fejem mégis csak jó helyre került, így e két szép domborulat közé - istenuccse, ezért ki lehet bírni öt, tíz, de még harminc hüvelyknyi zuhanást és nyaktörő mutatványt is!
De bármilyen jó helyen is vagyok épp, visszarángat a valóságba La Valette kisasszony hangja, pedig már épp azon voltam, hogy elájulok.
- Ne üvöltözzön már úgy, na, az ég áldja meg, itt állok maga előtt! - mondom, de egye meg a fene, csak megállok a saját lábamon is már, megrázom fejem, és végre valahára nem érzem azt, hogy az agyvérzés fenyegetné létezésem… Élek…! Melitele áldja ezt a vadmacska-vajákot, minden nyavalyája ellenére!
- Ah, kedves La Valette kisasszony, ha maga nem lenne, nem tudom, ki szedett volna össze! Esküszöm, hogy hőstettéből balladát fogok faragni, és híre-neve fennmarad az utókornak…! ...Ami meg azt a három gazfickót illeti, útonállók voltak a javából, három zsivány, állig felfegyverkezve, hogy a lepra vigye el mindet! Még lovuk is volt, és mégis meglovasították az én gyönyörű Pegazusomat, meg a világ minden kincsével felérő lantomat! Hogy merre mentek, hát egyértelműen arra…! - mutatnék balra az úton, amikor is kételyem támad a biztos irányban. - Hm… Vagy erre… ...A teremburáját… Fejjel lefelé lógtam már, és tisztán láttam, hogy balra mentek, de fejjel lefelé az a balra már jobbra…! - mutogatok a vajáknőnek komolyan, de az arcát látva kicsit hátrább lépek tőle - szentséges Melitele, már majdnem olyan metsző a tekintete, mint Geralté!
- Jól van na, ne nézzen már rám így, az ég szerelmére, hát merről jött maga az úton?! Találkozott három nyomorult gazfickóval, akiknél egy lovastalan ló és egy meglovasított lant volt, avagy sem? Ha nem, akkor nyilvánvalóan a másik irányba mentek!




P.S.:585 szó. És mostmár kötetlen a társalgás. x)Mood: Lazare

Hang in there @

Elismerem, nem kisebb személy kérte a színes paradicsommadarat, hogy csendben függjön tőlem, mint csekélységem, de arra számítottam a legkevésbé, hogy a kérésemnek eleget is tesz. Kellemes meglepetés, mit ne mondjak. Legalább, ha visszafordulnak azok az anyaszomorító szukafattyak, ne adj Melitele erre tartana egy másik, nyertünk magunknak – úgy saccolom – hozzávetőlegesen tíz perc előnyt, mielőtt észrevesznek bennünket. Ha ugyanis félbe kell hagynom a kötelek lekötelezését, az egyenes út a jó trubadúr úrnak a túlvilágra. Na, tessék. A csend- és mosolyszünet épp addig tartott, amíg az a suta macska nyelvem meg nem botlik. Úgy rimánkodik ez az ékesszóló díszpinty, hogy még azt is kinézném belőle, hogy mindjárt hozzákölt egy mindent lezáró, csattanóval végződő versszakot a pimasz kis gúnyverséhez. Az mondjuk hétszentség, hogy ha megteszi, bizony isten csattanni fog. Valahol valami biztosan. És akkor aztán kétszer is meggondolja, hogy van-e türelme, no meg leginkább kedve szintre hozni a Hét Szabad Művészetből összekapirgált tudásomat.  
Na tessék. Nem megmondtam? Valahol valami csattanni fog. Ugyan nem ott, és nem az, amit eredetileg elgondoltam, de valahogy mégis csak így alakult. Nem így nézett ki a dolog a fejemben, de ahogy mondani szokás, a vaják lánya tervez, a kötél végez. Miután megbizonyosodtam róla, hogy a mester uram életben marad, segítségért kapálózó karjáért nyúlok, hogy állásba rántsam egyetlen határozott mozdulattal. És ha nem térne vissza az élők porondjára egymaga egy ilyen bravúros esés után – gyanítom, ebből is ballada fog születni, mire Novigrad-ba érünk, és mire odaérünk, előre látom, az lesz az esés mesés vége, hogy a két talpára érkezett - bizony isten az én haragom is rajta csattan.
- Tán a hallásával is baj van, jó költő uram? – hagyom, hogy amaz lemondjon rólam, mint támaszáról, fél szemem az egyensúlyán tartva körbejárom; a testbeszédéből és a testtartásából egyértelművé válik számomra, hogy lassan újraindul amazban a vérkeringés – Jobban néz ki, Kökörcsin mester. Már egészen emberi színei vannak, nem olyan vörös, mint egy újszülött csecsszopó. Bár ha visszaidézem, ahogyan rikácsolt, még támadnak kétségeim.
Felhagyok a körözéssel és megállok előtte, egyúttal karba fonom a karjaim. Elismerően biccentettem.
- Szívesen tettem. No persze, nem ingyen. Szépen és jól hangzik az a ballada, költő uram, de vajmi kevéssé lehet belőle disznópörköltet enni és ágyban aludni. Tallérral többre megyek, jó trubadúr uram. Koronával, orennel, florennel… Tudom, tudom, most jön az, hogy egy kanyi vasa nincs, mert minden azoknál a rühes kurafiknál van. Épp ezért fogom magam elkísérni azoknak a szukafattyaknak a nyomába. Ki tudja, egy kis szerencsével visszaszerezzük a dolgait, engem kifizethet a szolgálataimért, és még vérdíj is van rajtuk. – ábrándoztam mindenféléről, hogy ma este már forró levest és friss krumplipürét vacsorázok oldalassal, jó bort kérek mindemellé, aztán átmulatom az éjszakát valami csinos kis fehérnéppel, de a reményeimet máris szétkergette ennek a balfácánnak a hadoválása. Rögvest kihozott a sodromból, és ha nem lett volna elég a tekintetem, amivel átdöftem, selyemsáljánál megragadva húztam közelebb magamhoz – Tudja, mit, mester uram? Alighanem mégis csak az lesz a legjobb, ha maga hallgat, én pedig dolgozok.
Engedtem el azzal a lendülettel, és füttyentettem Złoty-nak, a lusta, deres kancámnak, aki ráérős nyugalommal zárkózott fel hozzánk. Felhúztam magam a nyeregbe, majd a karom adtam a férfinak, hogy felhúzzam magam mögé. Egyetlen erélyes sarokmozdulattal az út felé navigáltam a lovamat.
- Amerről én jöttem, arra egyetlen útonállót sem láttam, nem hogy hármat. Lyrát és gyönyörű Pegazust még annál is kevésbé, úgyhogy meg merem kockáztatni, hogy a másik irányba mentek tovább. Hacsak le nem tértek az útról. Abban az esetben mind a lovának, mind a mandolinjának búcsút inthet.    


P.S.:571 szó~Mood: Little Talks

Szólít a kötelesség @

Mondhat nekem bárki bármit, hogy a férfi akkor lesz Férfi csak igazán, ha háborúban állja meg a helyét vagy vész el, vagy ha komoly tudományokat űzve megleli az Élet Értelmét, de még azt is mondhatják nekem, hogy egy Férfi csak és kizárólag államférfiként lehet a legjobb helyen... Én meg erre azt mondanám, hogy a Férfi csakis egy szépséges nő ölelő karjai - vagy keblei, vagy combjai, az már igazán csak ízlés kérdése - közt lehet a legjobb helyen. Akkor pedig már igazán mindegy, hogy céda-e vagy grófkisasszony, parasztlány, avagy vajáknő az illető professzióját tekintve - a kebel az kebel, egy igazi férfi bármikor megtalálja köztük az élet értelmét. Sajnos nekem még azelőtt a saját lábamra kellett állnom, hogy megleltem volna a választ minden kérdésemre megmentőm dekoltázsában, s e szívtelen perszónának eszébe se jutott, hogy egy ekkora zuhanás, na meg ennyi hiábavaló függőség után épp olyan kótyagos a fejem, mint egy Geralttal és Zoltánnal lenyomott ivóverseny másnapján… De még arra sem gondol, hogy a körülöttem való körözgetése nem hogy nem segít, de még ront is a helyzeten!
- Hát, köszönöm alássan! Kegyed is sokkalta jobban fest így, hogy nem fejjel lefelé látom, bár mit ne mondjak, lentebbi perspektívából is tudtam volna értékelni a látványt, ha lett volna… És még hogy újszülött csecsszopó! Ha maga lógott volna órák óta azon a körtefán fejjel lefelé, a kegyed orcájának színe is vetekedett volna egy novigradi, kikötőbeli kocsmasoron edzett, tisztes alkoholizmusban megvénült matrózéval! ...Eh, teringettét…!
Csak úgy dőlt belőlem minden, ami eszembe jutott, mire végre kezdtem úgy érezni, hogy helyreállt a világrend, s a vérem is megfelelő mennyiségben van csak jelen a fejemben. Melitelének hála…! Meg ennek a szerencse-hozta vajáknak! Nem győzök hálálkodni, ahogy végre abbahagyja a keringést körülöttem és összefonja a karjait mellkasán.
Aztán persze, mint minden valamire való vaják, rögtön felhívja rá a figyelmem, hogy ő sem holmi irgalmas felekezeti jótevő, de egyúttal azt is belátja, hogy csekélységem, mint kirabolt, hogy úgy mondjam, a körülmények áldozata, igen nehezen fogom tudni megfizetni a szolgálatait… És legnagyobb meglepetésemre odáig hajlandó elmenni a fizettségért, hogy egyenesen levadássza az engem levadászó kurafikat, és még vissza is szerezze a jogos tulajdonomat! Na, kérem, ez már valami! Nem is húzom az időt, rögtön elmagyarázom, mifélék voltak azok az útonállók, mit vittek el, merről jöttek és merre mentek azok a szukafattyak - azaz hogy némileg elbizonytalanít ezutóbbiban ideiglenesen fejtetőre állt világlátásom, és azt kell, hogy mondjam, Karméle korántsem olyan érett és türelmes, mint Geralt… Legalább is abból, hogy a galléromnál fogva magához ránt és ismételten hallgatásra szólít fel, erre következtetek.
- Jól van, jól van, no, csak ne olyan hevesen! Nem akadályozom én a dolgában egy percig se, látja, kérem, hogy csak segíteni akarok! Mégis csak én volnék a sértett fél és a szemtanú is egy személyben!
Aztán végül csak felkerülünk Karméle lovára mindketten - ő előre, én meg a könnyednek és nőiesnek tűnő, de azért igencsak istenes rántásának köszönhetően mögé - és már indulunk is vissza az út felé.
- Na tessék, mondtam én kegyednek, hogy ha nem amarra, akkor emerre mentek! És már elnézését kérem, de se nem lyra az, se nem mandolin, hanem lant! - mondom felháborodottan, de ahogy belegondolok, hogy Karméle szavai szerint előfordulhat, hogy bottal üthetjük a lókötők nyomát, elfog a rémület. - No, ugye… ugye csak ugrat, kisasszony? Hiszen vaják kegyed, vagy mi! Még ha le is tértek azok a szukafattyak az útról, még… még egészen friss lehet a nyomuk! Kegyed meg aztán szörnyvadász a javából, illetőlegesen annak tűnik, csak nem ez a három akasztófavirág fog majd kifogni magácskán! Ismerek… ismertem ám én sok vajákot, egyet különösen, na, az bizony megtalált egy leányzót anélkül, hogy tudta volna, merre keresse egyáltalán, vagy hogy bármi kézzelfogható nyoma lett volna, és mégis…! - mondom aztán, s őszinte reménykedéssel tekintek a vajáknőre, ahogy végre kiérünk az útra, s a banditák nyomán indulunk tovább.




P.S.:635 szó.Mood: Go for it!

Wanna hang out? @

Egészen biztos voltam benne, hogy akkora taslit adok ennek a félnótás nótafának pillanatokon belül, hogy a fenekestül felforgatott világa után mindjárt a csillagokat is látni fogja, de végül – isteni sugallatra, vagy éppen az amaz iránt támasztott gondviseléséből – lemondtam az agresszor szerepről, amikor megbizonyosodtam róla, hogy ez az akasztófavirág tulajdonképpen se nem több, se nem különb egy anyátlan csecsszopónál. Annyira nagyon hím, hogy szimplán a tény háborítani képes lett volna – pedig én aztán nem válogatok, hogy nővel vagy férfival osztom meg az ágyam, és különösebben férfigyűlölők körébe sem sorolom magam, úgyhogy ha valamit, azt, hogy az akasztanivaló trubadúr mindezt kiváltotta belőlem, sikereinek igen kurta listájára fel kell, hogy jegyezzem. Csak a fejem csóváltam a szavaira.
- Én, kérem, fejjel lefelé is ugyanolyan rémisztő és romlott virtusú vagyok, mint bármikor máskor. De ha sokáig bosszant még, mester uram, megnézhet lentebbi perspektívából is – miután féltő gonddal úgy elástam, hogy csak a feje látszik ki a földből. A különbség a jó poéta és köztem az, hogy én nem lógtam volna fejjel lefelé sehonnan – mert nem hagyom meglovasítani sem a lovamat, sem az értékeimet, és hagyom élve távozni azokat az anyaszomorító szukafattyakat, akik felfüggesztettek; de ha mégis, akkor jóurammal ellentétben fél percnél többet semmiképp sem függtem volna senki kegyétől, ugyanis az igni a szó legszorosabb értelmében a kisujjamban van.
Egy pillanatra azt hittem, a monológ folytatása helyett az ebédje fog mindjárt felböffenni belőle, és bár egyáltalán nem csodáltam volna ennyi függeszkedés után, mégis megkönnyebbültem a ténytől, hogy megúszhattam ezt a képzelt intermezzót. Ha elégedettséggel nem is, de nyugalommal mindenképp eltölt a tény, hogy úgy tűnik, ez a füttyös énekesmadár megmarad. Bajos lett volna, ha elpatkol, és végül senki nem fizeti meg az erőfeszítéseimért járó jogos jussomat. Persze, ha már visszanyerte az öntudatával együtt a szabad mozgás örömét is, természetesen nem győzi ledumálni a csillagokat az égről, arról, hogy mekkora szerencséje van, és hogy milyen horizontális, illetve vertikális vektorokat és kiterjedést fog ölteni a hálája. A feje tetejére fordult világért sem szakítanám félbe, ugyanakkor, ha tényleg van olyan jó emberismerő, mint amilyennek hazudja magát, akkor bizonyára érti és érzi a testbeszédemből, hogy fogytán van az amúgy sem túl sok türelmem. Bár úgy tűnik, rájött magától is, anélkül, hogy a tudomására hozom, mert máris dalolni kezd nekem azokról a kurafikról, akik elrabolták nem csak a ménjét, de még az ukuleléjét is. Bár az tagadhatatlan tény, hogy a dolgomat meg nem könnyíti, hogy ez a bitóra való versfa virága hirtelen elbizonytalanodott az irányt illetően. Hát a jó Melitele anyácska szerelmére! Az irány akkor is irány, ha fejtetőre állítanak, csak egy kis tehetség kell hozzá, ami nyilvánvalóan máshová ment. Szerencsére jobb belátásra téríti a határozott fellépés, egy erélyes gesztus, és a jól konszolidált hangnem, amit megütnöm sikerült – ha már róla, mint célpontról lemondtam.
- Egy olyan sértett féllel egybeolvadt szemtanú, aki túlontúl is sokat karattyol, és abban sem sok a releváns információ. Nem állok én egy kis baráti tivornyával egybekötött cseverészés útjába, de mindkettőnk érdekében arra kell felszólítsam, hogy szorítkozzunk a tényekre. Tömören, lényegre törően. Különben tényleg megkérhetjük az Örök Tűz első szembejövő adeptusát, hogy vessen keresztet minden értékére.
Ha sikerül megértetnem vele a nézőpontomat, fogom magám, aztán meg a jó költő urat, és felülünk mind a ketten Złoty hátára. Az én lusta csatakancám nem volt elragadtatva a ténytől, hogy már nem csak az én fenekem súlyát kell cipelnie, hanem egy felnőtt férfipéldányét is, ugyanis érezhetően sértetten indult meg az ösvény felé.
- Nem csak két irány létezik, mester uram, a jobbra és a balra helyett mehettek egyenesen, visszafelé északnyugatnak, de még cikkcakkosan is. Ha volt egy kis eszük, ami nem valószínű, és aligha jó hír nekünk, akkor nem csak egyenesen és nem csak egy irányba meneteltek. – nagyot, ingerültet sóhajtottam az akadémikus szintekbe emelkedő leckétől – Úgy nézek én ki, mint valami oxenfurti adepta? Húros, és pengetni kell, nem? Akkor meg nem mindegy? Minek ez a sok flancos megkülönböztetés? Tőlem gitár is lehet, meg szitár is, ha ugyanúgy néz ki mond. A kutya legyen Bodri, a macska cirmos, a ló meg táltos.
Az ösvényre lépve megnógattam a lovamat, és a susnyásból kilábalva ő is szívesebben lépdelt tovább egy letaposott, sima úton.
- Persze, hogy nem fognak ki rajtam! Szégyen is lenne, ha ez a három semmirekellő járna túl az eszemen, bár méltányra illő volna, ha valóban volna ennyi eszük. Nagyon kevés azon lények száma, amik nem hagynak maguk mögött semmiféle nyomot. Az ember is ilyen. – érdeklődve hallgattam a trubadúr meséjét, és egy pillanatra megértettem, miért ezt a professziót választotta, amilyen beleéléssel mesél. Bárdnak bizonyosan jobb, mint vajáknak. De még banditának is. – Ismerek magam is, nem is egyet. Három macskát, egy mantikórt, és egy farkast. Kedvelem őket, és ez minden bizonnyal külcsönös is, hisz még élek. Ennél nagyobb elismerés vajáktól aligha van.
Körbefuttattam közben a tekintetem, hátha nyomra bukkanok. Egy levizelt fára, törött gallyra, füst csípő szagára, lovak jóllakott prüszkölésére, de egyelőre minden csendes és érintetlen.


P.S.:805 szóMood: Roki

Szólít a kötelesség @

Amikor becses megmentőm volt szíves felhívni figyelmem arra, hogy milyen következményekkel fog járni, amennyiben végeláthatatlannak a legjobb indulattal sem nevezhető türelme fonalának gombolyaga egyszer csak végérvényesen letekeredik lelki világának tűhegyes orsójáról, kénytelen voltam rájönni, hogy a női nem képviselőinek zömével ellentétben, ezt az asszonyfajzatot egészen biztosan nem fogom tudni megbékíteni szép szavakkal és bűvös bókokkal - de azért megpróbáltam. Elvégre, mégiscsak híres-neves, hivatásos trubadúr vagyok, ha van valami, amihez értek, az a szó- és tollforgatás! (Egy időben beletartozott ebbe a felsorolásba a köpönyeg is, de azok az idők már, Melitele-nek legyen hála, elmúltak.) De még mielőtt az életem megmentése és a fejtetőre állt világnézetem helyreállítása felett érzett szertelen szentimentalizmus elragadott volna, hogy hálámat szóban is kifejezzem Karmélének, muszáj voltam felelni vehemens vádjaira, ami a magántulajdonom eltulajdonításának ölbetett kézzel történő végignézését illette - tudni illik, ez egyáltalán nem így történt!
- Ahhoz egy szemernyi kétség sem fér, vajákhölgyem, hogy kegyed minden szemszögből nézve meglehetősen marcona, akarom mondani markáns jelenség, hű, de még milyen markáns... Ahem, oppardon, távol álljon tőlem, hogy kegyedet én fel merészeljem bosszantani! - poroltam le magam közben rendesen, aztán kezeimet békítőn feltartottam. - Azt is pontosan tudom, hogy magácskát aztán semmiféle martalóc nem merné háborgatni! Amelyik meg mégis, az bizonyára hamar búcsút inthet rövid és méltatlan életének… De én, én költő vagyok, vajákhölgyem, méghozzá nem is akármilyen! Az pedig az utazók és vándorok íratlan szabálya, hogy vándor dalnokokra, bárdokra, igricekre, csepűrágókra, trubadúrokra és költőkre rátámadni modortalanság! Illetlenség! Hogy úgy ne mondjam, a legnagyobb taplóság! A legfelsőbb művészet ellen elkövetett merénylet!
Ezután persze hálálkodhatok és magyarázhatok neki, amennyi tőlem telik, Karméle türelmének fonalát mintha úgy vágták volna el, akár csak ő maga az imént még bokámra csavarodó kötelet. (Remek hasonlat ugyan, de azért a vajákasszonyság tisztességesen megdolgozott, mire függetlenített a körtefától és elnyiszálta gúzsba kötő béklyómat, Karméle türelmének fonala ellenben egy bicskanyisszantástól úgy szakadt el, mintha csak erre várt volna.) Jajj nekem! Még szerencse, hogy a mentegetőzésemre méltóztatik elereszteni galléromat, ám míg mérgelődve öltözékem igazítom, újdonsült útitársam szavait hallva egy szempillantás alatt elpárolog belőlem minden neheztelés.
- Jól van, jól van, hallgatok én, mint a sír, kérem! Ne is késlekedjünk tovább, induljunk!
Hála az isteneknek fel is pattanunk a vajákasszonyság lovára, szegény kanca sértetten prüszköl, ahogy elébb Karméle, aztán én is hátára telepszem, de mit van mit tenni, amíg az én hűséges Pegazusomat vissza nem szerezzük, mégse kutyagolhatok utánuk! Ez a kétkardos nőszemély viszont tovább szítja rémületem, hogy sose látom viszont - se a lovam, se a lantom! Óh, nem, azt a tragédiát már igazán nem tudnám elviselni, ennyi veszteséget egy ember válla el sem bír! De legalább is nem ilyen sűrűn! Így hát, mikor morgolódó megmentőm zsémbes zsörtölődésének végére ér, minden erőmmel igyekezem abba a haloványnak tűnő, csalfa, vak reménybe kapaszkodni, hogy ha valaki, akkor ez a macskavaják meg tudja találni azt a három haramiát és minden kincsemet! Biztattam, s nógattam, még jobban, mint ő a lovat, s ahogy felelt, egy kicsit tán megnyugodtam. Nem azt mondom, Melitele kedvesanya kegyelme és annak a céda, forgandó szerencsének a  kacsintása is ránk fog férni, hogy visszakapjam ingóságaimat, de Karméle segítsége nélkül már rég feldobtam volna a talpam - a szó szerint vett értelmezés után átvitt értelemben is.
- Az már igaz, igaz… - bólintok kettőt utolsó szavaira, és még arra is merek ebből következtetni, hogy tán kedvel engem is mindezek alapján - legalább is annyira, hogy megmentette az életem és méltóztatja jutalom fejében előkeríteni minden vagyonomat. Töltöttem én már el elég időt ahhoz egy skrupulusos vaják társaságában, hogy tudjam, náluk hogy megy ez - lehet, hogy a mutációknak ki kellett volna írtania belőlük minden érzelmet, s lehet, hogy így is viselkednek, de azért… De azért mégiscsak megszánnak egy szerencsétlen, felkötött flótást, ha arról van szó, nem? Dehogynem. De persze, ha ezzel szembesíteném ezt a tettre kész vajákperszónát, bizonyosan földbe döngölne fejjel lefelé. Geralt tán csak a tőle megszokott rezignáltsággal elküldött volna a picsába… Jajj, hogy a mennykű csapjon belém, hogy lépten nyomon az én nyomorult cimborám szelleme kísért, még gondolatban is!
- És miféle farkasvajákot ismer kegyed? - kérdeztem aztán, mert nem hagy nyugodni a kíváncsiság, Kaer Morhen mely tanítványával találkozott Karméle korábban.





P.S.:683 szó.Mood: Kaer Morhen

Wanna hang out? @

Amikor barátom – a bárdolatlan bárd – hímes szavakkal kívánta csillapítani nőttön növekvő ingerületemet, még nem tudta, hogy fejre is állhatna – ismételten – akkor sem simíthatná el türelmem ideges macska módjára pöffeszkedő bundáját. De azzal, hogy még tovább húzza-nyúzza toleranciám szeszélyből és meglepetésekből szőtt igen kiszámíthatatlan fonalát, bizonyára a sorsot, és vele minden istenséget kívánta kihívni maga ellen. Más magyarázat ugyanis aligha létezett.
- Alighanem a jó trubadúr uram mindezzel már elkésett. – húztam össze kígyóéhoz hasonlatos, hasított pupilláimat macskásan sárga íriszágyon ölelő szemeimet – Ugyanis a kedvem lehet mondani, mostanra igencsak paprikás! – tettem csípőre a kezem ezen a ponton, küzdve az ingerrel, nehogy elröhögjem magam a félnótás nótafa naiv feltételezéseit nyugtázva – Valóban úgy volna? Ebben az esetben, jó trubadúr uram, azt kell, hogy mondjam, a jómaga ellen bűntényt elkövetett három, esetenként öt kurafi aligha ismerte eme minden útonálló által oly világos és egyértelmű szabályt. Vagy szimplán nem tudtak olvasni.
Bár a nagyhangú trubadúr felettébb módszeres gyakorlattal ment az idegeimre, végül, mentegetőzését hallva úgy döntöttem, megkímélem azt a rongyos… gallérját. Elébb én, majdan némi segítséggel a szerintem zajos – és a kancám szerint túlsúlyos – trubadúr is nyeregbe lendül. Złoty természetesen nincs odáig a grátisz málháért, ki is fejezi felém elégedetlenségét a többletsúly kapcsán némi zúgolódó prüszköléssel. Még szerencse, hogy nincs sok beleszólása. Csattogtam neki kettőt a nyelvemmel, idegen dialógusban ismételgettem egy szót, míg az erdei ösvény felé fordítottam az orrát. A kancám lustán ringatott bennünket a nyeregben, ahogy nekivágtunk az útnak.
Ha valaki, hát én csak megtalálok három kurafit, egy lovat és egy mandolint. Milyen nehéz lehet?
- A jó trubadúr uram is figyeljen, feszülten. Hátha meglát egy letört ágat, megérez valami füstöt, vagy meghall valami bokorzörgést. – pillantok hátra a férfira (mi a fene, féltünde?), mielőtt újra előre koncentrálnám a figyelmemet. A kérdést hallva azonban szentimentális felhő úszik a szemeim elé. Még szerencse, hogy ez a nótafa nem látja.
- A legszebbet, akit csak el lehet képzelni. A haja ezüstszürke, mint a hamu, szemeiben állandó, smaragd láng ég. Csúnya az arcán az a heg, nem lehet túl régi, még látni a körvonalait. A virtusa, mint a borotva, a nyelvét alaposan felvágtál. És ahogy táncol, ezüsttel a kezében… !
Eddig észre sem vettem, mennyire hiányzik is nekem, de most, hogy hirtelen rá terelődött a szó, úgy éreztem, a világ végére is elvágtatnék, ha tudom, hogy ő vár engem. A lángoló napkorong már lefelé szédült az égboltról, mire megritkultak a fák és az aljnövényzet, a horizonton falunak is csak jóindulattal nevezhetőm apró település bontakozott ki. Az esti derengésben a kocsma barátságos melege hívogató volt, a döngölt falú, nádtetős viskó oldalában négy férfi vitatkozott hevesen, három ebből egy (h)alomnak tűnt, illetve mögöttük egy rezignált, fehér csődör várta türelmesen a sorsát. Hátraböktem a bádnak a könyökömmel, előre biccentettem a fejemmel.
- Az a te lovad?


P.S.:455 szóMood: The Shelter

Szólít a kötelesség @

Amikor barátságosnak csak igazán durva jóindulattal nevezhető, Karméle névre hallgató vaják az én szofisztikált és becses, bocsánatért esdeklő szavaimat hallva azt találta mondani, hogy minden próbálkozásom a megbékítésére teljesen hiábavaló, mit ne mondjak, igencsak nehezményeztem kijelentését. Habár kétség sem férhet hozzá, hogy igencsak türelmetlen, mondhatni Macska-jellemű megmentőm - egy bizonyos Fehér Farkassal ellentétben - csakugyan könnyen kijön a sodrából, és valóban igen paprikás a kedve. Édes Melitele, segíts meg, mit tegyek!?
Bár amikor a csípőre tett kezű fehérnép nekiáll gúnyolódni rajtam és az utazó művészeket védő etiketten, melyet ez a három szukafattya kerek-perec felrúgott esetemben, hát bizony felhúzom az orrom sértettségemben!
- Azt biztosra veszem, hogy az a három analfabéta anyaszomorító egy rovást sem tud írni, de a csekélységemhez hasonlatos vándor dalnokok és csepűrágók védelmére szolgáló íratlan szabály épp azért íratlan, hogy az ilyen tapló tirpák szukafattyak is tudomásul vegyék! - mondom, mellkasomon összefont karokkal. Szerencsére bármily sokáig is vitatkozunk és alkudozunk egymással, végül csak útnak indulunk Karméle kancájára telepedve mindketten. Szegény hátas alighanem nem igen repes az örömtől kettőnk súlya alatt, de mit van mit tenni, kutyagolni márpedig én nem fogok ennyi felesleges lógaszkodás után! Bár nem tagadom, Karméle így is tud olyan megjegyzéseket tenni, melyek aggodalomra adnak okot, de Melitele anyácska - meg e marcona vaják - segedelmével már ugyan csak megtaláljuk az elorzott ingóságaimat… ugye?
- Figyelek én, fülelek én, vajáknagysád, de tudod, - tegezhetlek, ugye? - bármily jó is a hallásom, én azért szörnyvadász nem vagyok. Így eshet meg az, hogy minden reményem tebenned van csupán, hogy újra lássam hű hátasom és szeretett hangszerem! - sóhajtok fel keserűen, s hogy eltereljem gondolataimat e szörnyű veszteségről, inkább arra kérdezek rá, miféle Farkast ismer ez a türelmetlen Macska, hátha… Azonban Karméle feleletét hallva egészen elképedek, s igen magasra vonom fel mindkét szemöldököm meglepetésemben.
- Nicsak, de hiszen te pályát tévesztettél! Úgy áradozol erről a vajákról, mint egy fülig szerelmes bakfis, akinek akad némi érzéke a költészethez! - nevetek fel, bár mit ne mondjak, nem sok ezüstös hajú Farkas vajákot ismerek, szám szerint éppen kettőt, és az egyik egészen biztosan távozott az élők sorából, a másik meg… No-no-no-no, álljunk csak meg itt egy strófányi szünetre…! - Na várjunk csak, létezhet, hogy ez a te heges arcú, virtuskodó ideálod egy leány? Egy hamuszín hajú leány, zöld szemekkel, sebhellyel az arcán… Alig tizenhat éves, és fekete kancán lovagol, igaz? És ugye csak egy kard van nála kettő helyett? - faggatom Karmélét, előrébb is hajolva hozzá. Ha ez a lány Ciri…! Istenekre, hát visszatért?! Meg kell tudnom, hol van…! ...Bár… Kinek is mondanám el, hogy megtaláltam….? Ejj, az ördögbe… Ez a keserűség még mindig nem enyhül, hogy a fene vigye el, hiába raboltak ki mindenemből, legjobb cimborám elvesztése felett érzett komorságom mellett szeretett lantom hiánya is eltörpül…
Már lassacskán egészen ránk esteledett, alkonyi aranyló lángokba vonta a lenyugvó Nap a vidéket, és mire egy kis falucska akad az utunkba, már jócskán ránkesteledett… Mondanom sem kell, hogy a három gazfickót nem találtuk meg az úton. Pedig csak erre mehettek! Bár a szürkületi félhomályban ember legyen a talpán, aki lát bármit is, én legalább is mást nem veszek észre, csak a kocsma ablakain kiszűrődő, hívogató fényességet, a homályban csak elmosódott alakokat látok az ivó fala mellett. Egészen addig, amíg Karméle könyöke oldalba nem talál, és már éppen felkiáltanék, hogy méltatlankodni kezdjek, amikor a vajáknő felhívja figyelmem a gyanús alakok mögött várakozó, fehér lóra.
Erősen hunyorítva veszem szemügyre az állatot, és amilyen közömbösen ácsorog - még csak a füle botját sem mozdítja! - akár még az én hűséges Pegazusom is lehetne…! Aztán erről a tényről akkor bizonyosodom meg, mikor közelebb érve alaposabban meg tudom nézni magamnak. Semmi kétség, ez az én lovam!
De igen! Az az én drága Pegazusom! - kiáltom, és egyből elönt a méreg, ahogy a négyből három sötét alakban felismerem támadóimat. - Hé, ti szukafattyak! Ti lóképű lótolvajok! Azt hittétek, büntetlenül megússzátok, hogy meglovasítottátok a lovamat és minden ingóságomat?! - kiabálok az alakok felé, akik egyből ránk kapják tekintetüket. - Karméle, ezek azok a kurafik! Kiraboltak, és felkötöttek fejjel lefelé egy kőrisfára, na megálljatok csak, majd most móresre lesztek tanítva! - mondom, s amint a vaják megállítja kancáját, már le is mászom mögüle, őt is húzva magammal. Jól van, hát, verekedni ő mégiscsak jobban tud, de ezért is jött velem!




P.S.:704 szó.Mood: Kaer Morhen

Wanna hang out? @

Amikor bárd barátom sértetten összeráncolta a homlokát, türelmetlenül karba fontam a kezemet.
- Az egy dolog, hogy a szóban forgó önkéntes öngyilkos kurafik nem tartanak tiszteletben semmit, ami szent, vagy hivatalos, de velem ugyan nem eteti meg, trubadúr uram, hogy valamit, ami még csak le sincs írva, tisztelnie kéne annak, aki szentségekre pisál, és kápolnákat dúl fel, csak mert úgy ébredt reggel. Milyen felindultságból tenné, ha a szent törvény, mely sokkal komolyabban, csonkolással, vagy épp akasztással büntet, nem riasztja? Mi rettentené hát el attól, hogy felrúgjon pár szépen csengő szót, ha érdeke fűződik hozzá?
Rálegyintettem végül. Nem ez az egyetlen, ami ellentétet szül köztem és a bárd közt, de végül is, amíg a talléromat megkapom érte, addig a vevő az első. Nem nehéz megállapítani, hogy Złoty, ez a természetéből fakadóan lusta csatakanca nincs elragadtatva a többlet súlytól. Kutya egy világ ez, én mondom! Hátralestem a vállam felett a potyautasomra.
- Valami hasznom legyen is a jó trubadúr úrból, ha már leszedtem a körtefáról, ingyen utazik a hátasomon, és még vissza is szerzem a meglovasított lovát, és egyéb ingóságait. Sokba fog ez magának kerülni, jobb, ha előre felkészül rá. Különösen, ha a kardomat is fenni kell utána!
A poéta észrevételére, miszerint jóval lelkesebben nyilatkoztam a viszonyomról a kóbor farkassal, csak közömbösen rántottam a vállamon.
- Nem vagyok én verselőnek való. Bár mondják, hogy a többi vajákhoz képest többet beszélek, de hogy abból mind rímet lehetne faragni, az túlzás. A kardsuhintásaim inkább valók balladába, mint a szavaim. – a saját legnagyobb meglepetésemre egy cseppet sem sértett a dalnok csilingelő kacaja. Hát mi szégyellnivaló van a szerelemben? – Hm? Ah, igen, lány. Na és? Engem nem feszélyez az, ha valakinek nincs farka. Megoldom másképp.  A korát nem tudom pontosan, de fiatalka, az tény, a kanca és a kard is stimmel. Mi az ördög, maga gazfickó, egészen úgy beszél, mintha ismerné!
Míg is diskuráltunk és lovagoltunk, egészen utolért bennünket a szürkület – balszerencsénkre azonban nem találtuk nyomát azoknak a rühes szukafattyaknak, akik felelnének a trubadúr lovának és lantjának eltolvajlásáért. Találtunk viszont helyette gyér világosságot árasztó ivófélét, aminek a pajtájában sötét alakok, és egy bántóan fehér paripa leledzett. Amikor pedig oldalba böktem a bárdot, hogy véleményezze a jelenetet, nem akármilyen módon adta tudtomra az igazságot. Hagy hanggal, és még nagyobb sebbel-lobbal mutogat a pajta, és egyéb mellékletei felé. Amikor azonban helyettem helyettem dönti el, hogy mi itt most bizony csetepaté lesz, egyenesen a tenyerembe fejeltem.
- Gratulálok, te anyaszomorító! Most aztán lőttek a meglepetés erejének. – leugrottam a nyeregből, mér kardot sem rántottam, a zsebmetszők máris rövidkardjaikért nyúltak. Tipikus útonállók, minőségibb fegyverre nem futja nekik – Kökörcsin, kegyelmezz!
Kardot rántottam magam is, de ahelyett, hogy azonnal támadtam volna, igyekeztem megtartani magunk közt a hat lépés távolságot. Leonart azt tanította, ez elég ahhoz, hogy ne érhessenek kellemetlen meglepetések. Kiropogtattam az ízületeimet.
- Rossz döntés. Mi csak a beteg gebét, meg azt a kurva mandolint akarjuk visszakapni, de ha verést is kértek körítésnek, a jó utcába jöttetek.
Az esetek többségében a határozott kiállás elég, hogy szétzargasson pár hirtelen összeverbuvált vagabondot. Nem ez volt a helyzet ezekkel a gazfickókkal.
- Hallod ezt, Arthur? A cirmos cicaharcolni akar.
- Vigyázz – fintorogtam – Ez a macska kikaparja a szemed.
Teljességgel emberi csatakiáltások töltötték meg az erdőt, mielőtt vadmacska üvöltése nyomta volna el őket. Az első bátor delikvens nekem rontott – a tartása nem tükrözött eleganciát, tudást, mindössze az erejében és a penge élességében bízott. Nem volt nehéz félrehajolni az útjából, és elgáncsolni. Az Arthur nevű kurafi elejtette a pengéjét, ám ahelyett, hogy elvágtam volna a torkát, csak betörtem az orrát. Ez lefoglalta annyira, hogy legalább fél percig ne támadjon újra. A valószínűsíthető felbujtó bátran követte Arthur nevű cimboráját – kevés sikerrel. Aard ereje nem sok teret hagyott a vitának. Az illető akkorát repült, egészen neki a késdobáló oldalának, hogy az engedett a súlynak, és beomlott mögötte. A harmadik kurafinak esélyem sem nyílt megtanulni a nevét, ugyanis – jobb eszére hallgatva – kereket oldott, amint megérezte, merre fut ki a történet vége. A hüvelyébe csúsztattam az acélom.
- Tessék. Még csak a kardomra sem volt szükség. – az időközben erősen vérző, de határozottan élő Arthurhoz léptem, akit a nyakánál megragadott ruhánál fogva húztam állásba. – Na, Arthur. Beszélgessünk. Hol a trubadúr gitárja? Meg ha már itt tartunk, a pénze?

P.S.:696 szóMood: Invisible Strike

Szólít a kötelesség @

Amikor brutálisan széjjelcincált érveimet e macskaszemű- és türelmű vajákperszóna még verbálisan is jól megtaposta, hát őszintén bevallom, szóhoz sem jutottam hirtelenjében, csak sértetten húztam fel orrom a legyintését látva. Ennyit az emberi jóérzésről! Piha!
Aztán végre csak felkerülünk a lóra mindketten, és miután elindulunk az úton, lassacskán hajlandó vagyok eltekinteni bosszúságomtól, ahogy újra felvesszük a beszélgetés fonalát, de amint Karméle hátrapillant rám és már szinte a szó legszorosabb értelmében megfenyeget azzal, mennyibe fog kerülni nekem, hogy visszaszerezze a meglovasított lovam és elorzott lantom, majdhogynem újfent úrrá lesz rajtam a sértettség.
- Még hogy nekem?! Hát nem elég jutalom neked az, hogy az után a három szukafattya után begyűjtheted a vérdíjat?! Mert hogy biztosra veszem, esküszöm, a nyakamat rá a toussaint-i tilóra, hogy tetemes summát lehet összeszedni azért a három haramiáért akármelyik környékbeli falu csendőrségén! Különben is, csak akkor látsz tőlem akár egy tallért is, ha visszaszerzed az erszényem, mert hogy azok a gazfickók természetesen csekély honoráriumomat is elorozták tőlem!
Nem mintha nem szereznék bármelyik faluban igen szép summát, hisz hírem és nevem már messze előttem jár, így bármely ivó és fogadó tulajdonosa örömmel fizeti meg a dalaimat - de hát ördög vigye a honoráriumot, ha egyszer ezekben a kocsmákban rögtön helyben van a jó bor, meg a mindenre kapható, szép fehérnép szerelme… És ha már a szerelemnél tartunk, ez a vaják is, azt gondolom, igazán felcsaphatna költőnek, hisz szemlátomást bármilyen vérmes Füvek Próbáján is esett át, az mégse járt sikerrel annak tekintetében, hogy a szenvedélyességet kiölje belőle - nem úgy, mint az empátiát a magamfajta, pórul járt és életveszélyben függő bárdok iránt!
Bár bújtatott bókomat vállának csupán egyetlen rándításával rázza le magáról, mintha dicséretem valami rusnya dolog volna - na szép, mondhatom! - szavait hallva csak hümmögve bólintok rá kijelentésére.
- Nos, a kardsuhintásaidról még, hangsúlyozom, még nem tudok nyilatkozni, de élek a gyanúperrel, hogy amint megleljük a lótolvajló lantorzókat, fogom majd látni azokat a balladákba illő kardcsapásokat! Sőt, költői szavamat adom rá, hogy hálám jeléül valóban dalba is fogom foglalni a hőstetteidet, természetesen, a fizetséged egy részeként - próbálok észrevétlenül alkudozni a vajákkal, de ahogy a szürke hajú, zöld szemű Farkas vajákra terelődik a szó, nem bírok uralkodni magamon és izgatottan előrébb hajolok. Semmi kétség, ez Ciri! Ó, te magasságos Melitele, hát tényleg visszatért!
- ...Ismerem bizony, ó, de még hogy ismerem! Ha te azt tudnád, micsoda legendák szólnak arról a lányról! És micsoda tragédiába fulladt a küldetés, amely során megpróbáltuk megtalálni őt…! Mert, bármily hihetetlenül is hangozzék, de én magam is az ő keresésére indultam egy vaják oldalán - biztos hallottad már a nevét a híres Ríviai Geraltnak, az én drága cimborámnak… néhai cimborámnak… khm, tehát útnak indultunk, hogy a Thanedd szigetén történt puccs után a nyomára akadjunk az eltűnt Cirinek.
Ahogy tovább szövöm a történetet, szinte észre se veszem, mikor ér minket utol a szürkület, és hogy ez alatt az idő alatt mégis hogy a fenébe nem találtuk meg a három haramiát, azonban az első faluban, amely az utunkba akadt, végre ránk mosolygott a szerencse, s amint a félhomályban hunyorogva meglátom azt a gyanús gyülekezetet, melyre Karméle - illetőlegesen Karméle kifejezetten hegyes könyöke az oldalamba ékelődve - hívta fel a figyelmem, rögtön tudtam, mit kell tennem! Természetesen azonnal utánuk kiabálok, hogy esélyük se legyen elsunnyogni a félhomályban, és Karméle rögtön rájuk vethesse magát, és ahogy leugrottam a lóról, a vaják is így tett. Csak tudnám, mi az öreg istennek hisztériázik, amiért ezzel oda a meglepetés ereje, bahh, nők, értenek is a taktikázáshoz! Legalább a kardforgatáshoz, remélem, jobban konyít!
- Az én lovam nem gebe! És az egy lant, ha mondom, nem mandolin! LANT! - kiabálom a vaják lova mellől mérgesen.
Bár azt hiszem, félelmem alaptalan volt, ugyanis Karméle olyan szakszerűen és professzionális precizitással teszi harcképtelenné a szukafattyakat, amilyet utoljára Geralttól láttam - teringettét, ez igen…! Ahogy visszacsúsztatja a kardját a hüvelyébe, magam is mellé lépek, hisz a kereket oldott harmadik nyomorultat ha akarnám, se tudnám utolérni, túl van az már árkon-bokron, a csűrbe döngölt illető meg végképp nincs abban az állapotban, hogy egyáltalán beszélni tudjon. Ó, te jó ég, lehet, mégsem volt éppen jó ötlet felzárkóznom Karméléhez, ugyanis ennek az Arthur nevű kurafinak úgy dől a vér az orrából, hogy bármelyik bruxát idevonzaná a Pontaron túlról is…
- Utoljára mondom, drága vajákom, hogy az a hangszer egy…!
- ...Lant, te szukafattya - vág a szavamba a betört képű haramia és a földre köp egy vörös masszát, benne egy… ...az egy fog…? ...Mindjárt hányok…
- Méghozzá egy kurvadrága lant - toldja hozzá ez a mocskos tolvaj, és még undorító vigyorra is húzza a száját. - Olyan, mint valami műkincs, bazmeg, egy kibaszott tünde faragvány, és úgy el is adtuk, mint a pinty! Kétszáz koronát fizettek érte! Bezzeg azt a kehes gebét a büdös istennek nem akarja megvenni senki se…
Azt hiszem, fordult velem egyet a világ… Eladták… Eladták…! A lantom…!!



P.S.:802 szó.
Mood: Kaer Morhen

Wanna hang out? @

Mielőtt akár csak sóhajtani tudtam volna, botor barátom, a bohó bárd már majdhogynem adta tudtomra, hogy sérelmezi, amiért fizetséget merek felszámolni a szolgálataimért.
― Ha nem tűnt volna fel, mester uram, vaják vagyok, nem sintér! Persze, ha már így alakult, ostoba lennék nem megszedni magam ebből a három kurafiból, de ne gondolja azt egy pillanatig se, hogy akármelyik szerencsétlen körözöttért akár csak a kisujjam is mozdítanám! ― pillantottam hátra a vállam felett ― Én ugyan nem bánom! De minél több mindent kell kiállnom a kurva mandolinja meg a rühes gebéje miatt, annál több tallért fogok felszámolni!
A vaják esze megáll! Há’ nehogy már még én szégyelljem el magam, amiért vásárra viszem a bőröm, és pénzt várok cserébe! Mi lesz még itt? Karóba húzzák meg máglyára vetik a szörnyvadászt, mert a professzióját végzi?
Azt hiszi ez a kurafi, hogy nem veszem észre, ahogy alkudozni próbál? Heh, na nem baj. Annál kielégítőbb lesz az arca, amikor benyújtom a cehhet.
― Meglehet, mester uram, meglehet. Ha ellenállásba ütközünk, ― vagyis pontosabban én, mert erősen kétlem, hogy hasznomra lenne egy fegyveres összecsapásban ― megeshet, hogy vér fog folyni. Abban az esetben kérem a jó trubadúr urat, hogy tisztes távra álljék. A végén még lepecsételi ezt az indokolatlanul színes és díszes gúnyát. Ami pedig a balladát illeti… ― vontam vállat ― Elébb lássuk meg, hogy alakulnak az események. Különben kénytelen lesz egy egyszerű zsoldosról dalolni munka közben. Ebben pedig kétlem, hogy bármi romantikusat találna a közönsége.
Alapvetően nem hiszek a balladák varázserejében ― úgy értem, mire jók? Azon kívül, hogy a híre megelőzi a vajákot egy balladában. Én nem fekszem össze varázslónőkkel, nem mentem meg a világot a Fehér Fagytól, de még csak megalomán mágusokkal sem ütközök meg. Mit lehetne írni egy olyasvalakiről, mint én?
― Nézzenek mán oda! Há’ ki gondolta, hogy ismeri az én Cirimet? ― Tán az enyémnek túlzás nevezni, az a lány senkihez sem tartozik igazán. De az az éjszaka a miénk volt. Senki másé. Némán hallgattam a macskamedált viselő, magát farkasnak valló vajáklány történetét, mit történetét, legendáját, és akaratlanul az jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen milyen szerencsés is voltam, hogy lophattam két percet az életéből.
Le se tagadom, egészen lekötött Ciri balladája, ahogy végigmenekült a térképen üldözői elől, főleg a trubadúr mesés, dallamos hangján, és szívesen hallgattam is volna tovább, ám úgy alakult, hogy beértük a lótolvaj lantorzókat.
― Alighanem ezt a balladát később kell befejeznie, Kökörcsin mester! ― ugrom le a lóról, és hallom, hogy a bárd is így tesz ― Mindegy, ha mondom! Engedd már el!
Mindezt aközben intéztem hozzá, hogy valamelyest véglegesítettem a helyzetet, amibe belekerültünk ― az egyik kurafi ugyan meglógott, de a másik miatt nem kell aggódnunk. A harmadik pedig, az Arthur névre hallgató piszok pedig… Fogalmazzunk úgy, hogy a lehető legjobb kezekben van most már.
Eldurrant az agyam Arthur foghíjas szavaira. Be is húztam neki még egyet.
― Hoppá. Megcsúszott a kezem. Na, de sebaj, arra a fogra már úgysem volt szükséged, nem igaz? De igaz. Próbáljuk meg még egyszer ― helyezkedtem egy kicsit, vasmarkomban továbbra is a kurafi grabancával ― Figyelmeztetlek, Arthur: hosszú napom volt, éhes vagyok, fáradt, és most már bosszús is. Ha akarod azt a rongy életedet, elárulod nekem, hol van most a trubadúr hangszere. Ha nem, arra is tudok orvosszert. ― nyúltam hátra, rámarkolva a kardom markolatára, csak hogy érezze a dolog súlyát, ám amikor szembesít a ténnyel, hogy túladtak a lanton, hirtelen néma csendbe burkolóztam. Hosszú másodpercekig. Aztán még egyet behúztam Arthur-nak. Hallottam, ahogy reccsen egyet az orrcsontja. Majd felegyenesedtem.
― Nos, akkor azt hiszem, ennyi, mester uram. A gebéje ott lapít az istállóban. Fogadjon meg egy jótanácsot ― mint barát a barátnak. Felejtse el azt a kurva szitárt, és váltson inkább fuvolára.  


P.S.:614 szóMood: Alien Manifestation

Szólít a kötelesség @

- Na és, tán az acél kardot dísznek hordod?! Minden ember tudja, hogy a vajákok, de még a vajáknők is két kardot viselnek - ezüstöt a szörnyek ellen, és acélt az emberek ellen! - mérgelődök Karméle mögött ülve, míg replikázik nekem. - Az egy lant, ha mondom! A mandolin teljesen máshogy néz ki! Különben is, eddig a legnagyobb erőfeszítésedbe az került, hogy elnyiszáld azt az istenverte kötelet, na meg aztán, egy hozzád hasonló vajáknak mennyibe tellik megtalálni és elpáholni három haramiát? Ez már szinte rutinfeladat! Még egy fullasztánnyal is több a macera!
Na, hát nem véletlenül nem egy tipikusan női professzió a szörnyvadászat - ennyit pörölni, szentséges Melitele, bármelyik fiktív anyósom megirigyelné! Még szerencse, hogy amint szóba kerül a kardsuhogtatás, kicsit megenyhül ez a nőszemély, bár azért az öltözékemre tett megjegyzését hallva felhúzom az orrom sértetten.
- Hn! Ha éppen tudni akarod, nagyon is indokolt ez a díszes öltözék! Egy világhírű mesterdalnok nem szerepelhet holmi csapzott rongyokban! Mi másból tudná az egyszeri kocsmáros, hogy híres-neves költővel van dolga, akinek nem szúrhatja ki a szemét bagóval a fellépésért? De továbbmegyek, mi van, ha rögtön a csehóból egy grófnő vagy egy herceg meghívására kell a palotájukban koncertet adnom? Egy trubadúr nem jelenhet meg ilyen előkelő társaságban úgy, mint valami útszéli csavargó! De ha már a mesterségemnél tartunk, ugyan, ne becsülj engem ennyire kevésre, két kardsuhintásodból olyan hősi eposzt tudok faragni, hogy még te is elámulsz a saját kalandodon! Nem hiszed? Na csak várd ki a végét! Meglásd, ha rajtam múlik, fenn fog maradni a neved az utókornak, vagy ne legyen a nevem Kökörcsin Mester!
És ha már a legendás balladáimnál tartunk, amint világossá válik számomra, hogy Karméle is ismeri Cirit, nem állom meg egy kacaj nélkül a dolgot.
- Úgy fest, igazán kicsi ez a Kontinens! De hogy találkoztál vele? Igazán érdekelne, az a lány aztán híres arról, hogy akivel csak összehozza a Sors, arra mély benyomást tesz! Így járt az én kedves cimborám is, Ríviai Geralt, és… - ...a teremburáját. Hogy még mindig elakad a hangom, ha szóba kerül… - ...És ezután a skrupulusos vaják után mentem én is, míg kerestük Cirit… Na de várj csak, kezdem inkább az elején Cirilla történetét. Bocsáss meg, de mivel nincs lantom, sajnos azt a könnyfakasztó kíséretet, amit szereztem hozzá, nem fogom tudni bemutatni, elégedj meg addig is az énekhangommal. Khm-khm…!
Bele is kezdek Cirilla Fiona Elen Riannon, a Cintrai Oroszlánfiók és Cintra ostromának balladájába, úgy, ahogy egyszer régen előadtam egy fa alatt temérdek embernek, tündének, törpnek és mindenféle szerzetnek - és azok egytől egyig, fajtól és nemtől függetlenül meghatottan, könnyeikkel küzdve hallgatták énekem. Bár azóta írtam még hozzá néhány strófát, hanzánk hosszú útjáról és Ciri meneküléséről, e stanzákat még nem énekeltem el senkinek se, így hát Karméle az első, aki hallhatja. ...Ejnye, miért remeg így a hangom még mindig…?
Éppen ahhoz a részhez érek a dalban, amikor Regis egyetlen szisszenés nélkül kezébe vette és az istenek jeleként feltartotta a tűzforró patkót mindenki szeme láttára, ám ekkor egy faluba érve ráakadtunk a tolvajokra - és hirtelen minden nagyon gyorsan történt…
Mire ismételten kijavítottam ezt a szörnyvadász-perszónát, hogy az nem mandolin, hanem lant, már ki is ütött a háromból két jómadarat, a harmadik meg elszelelt, előttünk meg ottmaradt a betört képű Arthur, vagy ki… De legalább műértő ez a kurafi, ugyanis tisztesen kijavítja Karmélét hangszerem mibenlétét illetően - mire amaz ki is üti egy fogát… Pfujj. Félre is pillantok, amíg a vajáknő amolyan vajákos módszerrel kivallatja ezt a szukafattyat, ám mikor ez a lanttolvajló lator kijelenti, hogy túladott az életemet jelentő hangszeren, én… Én mindjárt elalélok…!
Még felocsúdni sincs időm, Karméle már azzal fordul felém, hogy hagyjam a fenébe azt a kurva szitárt (sic!) és fuvolázzak inkább…!
- ...Még… még mit nem…! Az a lant azóta velem van, hogy egy tünde odaadta nekem a világ peremén kárpótlásul azért, mert a korábbit egy fenyő törzsén ripityára törték…! Hát mi egy költő, mi egy dalnok a saját hangszere nélkül? Semmi! Egy medika gyógyír nélkül! Egy pap hit nélkül! Egy vaják kard nélkül! - sóhajtok fel keservesen. - Még, hogy váltsak fuvolára…! Mintha egy kardforgatónak mondanád, hogy ha eltört a kardja, harcoljon inkább baltával…! Jahahajj, mihez kezdjek most?!



P.S.:689 szó lett!
Mood: Steel for Humans

Kökörcsin & Karméle @

― Azért, mert van egy másik kardom kurafik ellen, az nem azt jelenti, hogy fűnek-fának szórakozásból lekaszabolom a fejét! Hát semmit nem tanult amellett a híres-neves vaják mellett, akinek a neve az istennek se akar eszembe jutni? Különösen nem akkor és úgy, hogy még csak illő módon se hajlandó honorálni a szolgálataimat! Ne jöjjön nekem a balladáival, mert feldugom őket a--- Majd megtanulom a nyomorult gitárjának a nevét, ha a mester uram távol marad a vajákprofessziótól, és méltóztatik nem kénye-kedve szerint meghatározni, hogy mi rutinfeladat és mi nem!
Hát nézzenek már oda! Nem megmondják nekem, hogy könnyebb három brigantival végezni, mint egy fullasztánnyal? Eszem-faszom megáll!
― Jójó, persze, biztos úgy van, ahogy mondja. Csak aztán nekem senki ne jöjjön azzal, hogy én nem szóltam előre! ― legyintettem rá a trubadúrok és a díszes öltözékek kapcsolatának címzett litániára. ― Előbb érjük meg azt a két kardsuhintást, mester uram.
Már bizony hónapok is elteltek azóta, hogy először, és egyelőre összehozott a végzet Cirivel, bele is telt pár pillanatba, míg összeszedtem az emlékeim az esettel kapcsolatban.
― Hnn, hogy is volt… ? Épp, hogy a végére jártam egy kontraktusnak Tagarban, aztán a visszaúton Gors Velenben kötöttem ki. A főtéren felhívás várta, hogy elvállalják: egy lesi terrorizálta a város széli erdőségeket, mindig közelebb és közelebb merészkedve a centrumhoz. A cetliért nyúltam, épp egy másik vajákkal egyszerre. Magas volt, napbarnított bőrű, szeme, mint a kígyóméreg, a nyakában vicsorító mantikórt ábrázoló érmét viselt. De még mielőtt nekiálltunk volna perlekedni, hogy ki is ért oda elsőnek és kit illet a lesi lemészárlásának előjoga, besétált közénk fekete kancáján ― én mondom olyan csoda lovat azóta sem láttam sehol! ― Ciri, a maga egérszürke hajával, smaragd lánggal égő szemével, egykoron szép arcát elcsúfító sebhellyel. Az ő javaslatára civakodás helyett hárman egyszerre alkudtunk meg, majd vonultunk ütközetbe a lesi ellen. Volt ott még más is, de mivel hogy nem akarom, hogy megénekelje, ezért nem mondok többet.
Felfigyeltem rá, hogy a trubadúr selymes énekhangja mintha egyetlen pillanatra megbicsaklott volna, de jóindulatúan nem vettem tudomást róla.
Azt hittem, ez elég lesz ahhoz, hogy legalább öt percre elhallgattassam, de tévednem kellett. A botor bárd ― ama lator! ― mentségére legyen mondva, hogy Ciri balladája sokkal jobban lekötött, mint bármi, amit korábban el kellett viselnem a torkából. Azon kaptam ugyanis magam, hogy néma érdeklődéssel hallgatom a ― valljuk be ― igencsak kalandos és gyanítom, erős lódításokkal megtoldott cintrai oroszlánfiók meséjét. S ahogy figyelemmel követtem a mesét, Cirit ismerve rá kellett jönnöm, hogy nem, esetében a legkisebb túlzás sem azt állítani, hogy ez a sok-sok minden mind megesett vele. Vajon látom-e még valaha… ?
Legnagyobb bánatomra azonban egy röpke pauzát kénytelenek voltunk beiktatni a balladába, míg háromból két kurafi baját alaposan elláttam. De legalább korábbi tanácsom megfogadta ez a ripacs, és távol tartotta tarka zekéjét a vértől.
Mindhiába.
A girhes gebe ugyan megvan, de a lant, akárhonnan nézzük, ki tudja, hol és milyen messze jár. Megforgattam a szemem.
― Majd én megmondom, mihez kezdjen most. Felejtse el a lantját, mester uram. És engem is. Nincs se szitárja, se gitárja, se mandolinja, ideje elfogadni, és szép kis summájából, mert felteszem, hercegek és grófkisasszonyok után van épp elég, tessék venni egy másikat. Az isten verje meg, hát vaják volnék, nem véreb, hogy valaminek a szaga után menjek, amit még csak életemben nem is láttam! Túl nagy vesződség, higgye el nekem, arról nem is beszélve, hogy a talléról, amiből a jussom fizetné, már épp kitelik egy új hangszer is. De nekem úgyis jó, ha kifizeti szépen az eddigi jussomat aztán elválunk a jó Melitele anyácska hírével.

P.S.:589 szóMood: Lémon