Kökörcsin & Wilkina @

Ichaer hátán lovagoltam be Buki városába. Nem olyan régen jártam itt, egy hölgy kért fel, hogy a környéken élő fojtó lidérceket kicsit ritkítsam meg, s bizonyítékul hozzam el tíz nyelvét. Undorító dolog kivájni a nyelvüket. Nyálas, ragad, folyik... a hideg is kiráz. Leszállok fekete kancám hátáról és vezetem tovább.
-Átkozott egy dolog. Ichaer helyeslőn horkant s nem hagyja el messzire lábam. Jó tanítás, nem kell félnem hogy hátra hagy. Lassan de biztosan elértem ahhoz a házhoz, hol a nő lakik. Portáján sepreget, dúdol egy dalt.
-Hölgyem! A tíz fojtó lidérc nyelv! Mutatom neki a zsákot, mibe beleraktam. Háláját követve néhány aranyat is kaptam. Nagyjából ötvenet, legalábbis súlyra annyi. Csuklyám felhúzva lovagoltam tovább. A szürkület leereszkedett, ideje betérnem valahova. Még ha sajnálom is a pénzt érte, Ichaernek szüksége van egy nyugodt éjszakára. Az ivó melletti sikátorból érdekes, fenyegető beszélgetés szűrődik ki. Nem nagy figyelmet szenteltem a dolognak, de egy hang mégis arra késztet. ~Olyan ismerős, de honnan?~
-Ichaer, Maradsz! Parancsolok a lóra, mire az nem követ tovább. A sikátor sötétjébe vetve magam megpillantok pár fazont, s az ismerős hang tulaját. ~Kökörcsin? Gondolhattam volna.~ Geralt már bemutatott egymásnak és megsúgta, hogy egyedi képessége, hogy röpke pillanat alatt nagyon nagy bajba keveredik. Csuklyám takarásából szólítom fel a támadókat távozásra. Amennyiben a szép szó nem elég, harcba elegyedem velük. Kevés esélyük van a csoportos támadás ellen. Bárhogy is történik a kimenetel ugyan az, Kökörcsin mellé lépek rejtélyesen.
-Mond felismersz-e így, Költő? Teszem fel a kérdést. Hallottam híreket, miszerint Vilkas is és én is alulról szagoljuk a fecskefüvet, érdekel, mit tud a bárd.




P.S.:Remélem megfelel ! Ha nem, javítom. Mood: Isara

Wilkina & Kökörcsin -

The Poet of the Pack @

- Na, te bárdok gyöngye, most dalolj!
Négyen állnak körbe, engem, egyedül, egy szerencsétlen, fegyvertelen költőt, mind a négy zsiványnál tőr vagy bicska, én meg csak annak köszönhetem, hogy nem estem még össze, mert egy fal tartja a hátamat - de lehet, ha nem lenne, már egyenesen hátba szúrtak volna.
- A-azt se tudom, kik vagytok, és mit akartok! Teringettét, már a vacsorára valót sem keresheti meg a vándor trubadúr egy kocsmában anélkül, hogy ki ne akarnák rabolni!? - magyarázkodom kétségbeesetten, és már kiabálnék segítségért, mire az egyik kurafi hasba térdel - hogy az a…!
- Az életedre valót keresheted meg, te spion, ha kiköhögöd, hol van a főnököd!
- Nekem nincsen semmilyen fő--! - krahácsolom, de a végére se jutok, mire a kérdezősködő tőrének pengéjét érzem már a torkomon. - Ne-nem tudom…! Fogalmam sincs, kiről kérdezel, de nem tudom, hol van! - hadarom gyorsan.
Az istenek verjék meg, ha ezek temeriai kémek, nekem végem van. De mit tudjam én, hogy hol van az a hegyomlás, akit keresnek?! Keressék csak maguk, azért kémek!
- Halljátok, fiúk, nem tudja…! - röhögnek föl a haramiák. - Lehet, a költő úr túl sokat dorbézolt mostanában, fel kéne egy kicsit frissülnie!
Az az anyaszomorító körbenéz, és vele együtt én is, és te jóságos Melitele, ne, csak a kutat ne vegye észre, édes istenek…!
- He, mit szól, dalnok úr, fog tudni énekelni, ha egy kicsit megfürösztjük?
- Csak meg ne fázzon ilyen hidegben!
Összekoccannak a fogaim, meg azt hiszem a térdeim is, amíg a betyárok röhögcsélnek, de egyszer csak valaki odaszól a bandának a sikátor széléről - édes istenek, meg vagyok mentve!
- A saját dolgoddal foglalkozz, kislány, vagy móresre tanítalak én mindjárt! - indul meg az egyik zsivány az idegen nő felé, a másik három még engem őriz, de két pillanat se telik belé, és már a haramia testének puffanását hallani a földön - még csak kiáltani sem volt ideje.
A három megmaradt delikvens egymásra néz, majd rám, aztán felhúzzák a csuklyájukat és olajra lépnek - de még kapok egy öklöt a gyomromba, hogy az anyjuk úristenit…! Hörögve és morogva próbálok kiegyenesedni a görnyedésből a falba kapaszkodva, de a megmentőm már ott van mellettem, mire ez sikerül - és kiráz a hideg a kérdésétől.
Feltekintek rá, és ha nem lógna a nyakában a Farkas iskola vajákmedálja, akkor is tudnám, ki ez a nőszemély, ó, hát hogyne tudnám! Már a hangjából fel kellett volna ismernem!
- Wilkina…! Drága Wilkina…! ...Te még élsz?! A rosseb vigyen el téged is a rejtelmes megjelenéseddel, hogy nem lehet manapság csuklya nélkül mutatkozni nyílt utcán! - mérgelődöm, mire végre rendesen kihúzom magam. - Hát nem mondom, jókor jöttél, már azt hittem, ki kell alkudoznom magam ezenkek az akasztófavirágoknak a karmai közül…!
A levágott férfira esik a tekintetem, aki a földön hever, és még szerencse, hogy már besötétedett, különben biztos elhánynám magam a látványtól… Vissza is pillantok gyorsan a nőre.
- Minden esetre… Köszönöm - biccentek, megkockáztatva egy félmosolyt a nő felé.  




P.S.:Csodálatos kezdő lett, és előre is bocsi, ha sokat kell majd rám várni néha. ^^”Mood: The Story Begins

Kökörcsin & Wilkina @

Sajnálatos módon egyikőjük nem hallgatott reám. Szomorú sóhajt követve rántom elő acél kardom, mivel egy könnyed csapás sorozattal terítem le a rám támadót. ~Kislány az édesanyád térde kalácsa…~ Triss-nek és Yennefer-nek hála megtanultam nem mocskosul beszélni s nőiesen elküldeni az embereket a lehető legtávolabbi meleg éghajlatra. Ha máshogy nem akkor pengém segítségével. Szúrósan tekintek a maradékra, kik távozásra adták fejük. ~Chh… még nem is szórakozhatok velük…~ Míg Kökörcsin feláll, egy határozott mozdulattal távolítom el a vért pengémről. Felel kérdésemre s hatalmas, gyerekes mosoly jelenik meg arcomon.
-A halott madarak nem dalolnak. Valakinek pedig kifejezetten szándéka, hogy Vilkas és én se daloljak. Nem akarok kellemetlen meglepetést okozni neki azzal, hogy élek. Majd csak akkor, ha a torkának szegezem a kardom. Vigyorom továbbra sem lankad. Ahogy az akasztani valókra utal kuncogok, mindig szépen tudta kifejezni magát, de hát… nem is hiába bárd.
-Igazán nincs mit. De gyere, meghívlak egy pár italra, s ha szükséges egy szobára is. Még a végén meglátogatnának ezek hárman éjszaka. Geralt pedig életem venné, ha nem védeném meg drága legjobb barátját. Ajánlom fel még egy kis szolgálatomat. Beszédem van vele, amit jobb, ha nem hallanak mások. De ha dalba foglalta amit tud, az sem rossz. Ha esetleg támaszra lenne szüksége, segítek neki.



P.S.:Itt is lennék ! Kicsit összejött minden szóval, lehet napi egy reaggal tudok majd szolgálni mindenkinek. Mood: Isara

The Poet of the Pack @

Nahát, szóval a Farkaslányra is vadászik valaki… Már szinte meg sem lep. Hiába ért véget a háború Nilfgaard-al, a fű alatti áskálódásoknak éppen most jött el az ideje, amikor mindenki azt gondolja, béke van. Nem véletlen, hogy engem is most találtak meg ezek az anyaszomorítók, pedig Melitele a tanúm rá, hogy Thanned szigetén láttam utoljára a redaniai titkosszolgálat nevén nem nevezhető atyaúristenét. Bár ezek szerint még életben van, annak ellenére, hogy valaki nagyon szeretné halottnak tudni - csak úgy, mint Wilkinát, bár úgy fest, róla már el is terjedt a halálhíre.
Nagyon előzékenyen felajánlja, hogy fizeti a cehhet ma estére a kocsmában és a fogadóban is - és remélem, hogy tényleg csak ilyen előzékeny, és nem lekötelezni szeretne, de… Geralt említésére akarva-akaratlan is elkomorulok. ...Ó, ha tudná, ha tudná, hogy téged, drága barátom, hogy ért utol az a te nagy végzeted, ami elől futottál, majd amit úgy űztél, mintha nem volna holnap… Tényleg nekem kell lennem annak, aki elmondja Wilkinának, hogy a te halálhíred nagyon is, túlságosan is, kegyetlenül is igaz…?
- A Fehér Farkas már nem veszi el senki életét… - sóhajtom, ahogy elindulok Wilkinával a kocsma felé. - Még nem hallhattad hírét, mert még én, aki ott voltam vele Ríviában, és láttam, amit láttam, még én sem daloltam róla egy árva szót se.
...Mit mondhatnék még? Vannak dolgok, amikről még egy magamfajta trubadúr is csak sok idő után tud rímeket faragni...




P.S.:Kedves, ha három napig nem írsz, se fogok neheztelni - én ugyanis úszom a tartozásaimban. xD Ja, és őőő... spoileralert? x'DMood: Storybook

Kökörcsin & Wilkina @

A bárd elkomorodását látva éreztem, hogy rossz hírrel fog szolgálni. Ezt a fajta megérzést már, úgy mond tudatnak tudnám definiálni. Hisz' ez nem csak egy felszínes dolog, hanem valami olyan, mi azonnal motoszkálni kezdett a fejemben. Az első mondat után, mintha meghűlt volna a vérem. Mintha... elhagyta volna a testem. A második mondatot követve könny szökött szemembe. ~Az nem lehet...~ Dermedten álok meg és úgy tekintek Kökörcsinre, mint egy kis leány arra, ki tudatja vele szeretett és kedvelt nagybácsija halálát. Mindenkihez, a Farkas iskolájában szoros szálak fűznek, és Geralt, hiába segített a gyerek kori fog váltásban, ahogy szinte mindenki, nagyon fontos és karakteres személy az életemben. Vagy csak volt. Fel sem tűnt, hogy arcom kipirult és könnyeim is patakot formáztak, felszántva fehér arcom csepegtek az utca hideg kövére. Összeszorítom állkapcsom és egy mosolyt erőltetek magamra. Keserű, bizakodó mosoly ez.
-Biztos... biztos azt csinálja amit szokott... Eltűnik aztán... aztán mindenki halottnak hiszi és... és egy nap feltűnik, mintha mi sem történt volna. Nevetek halkan, kelletlenül, röviden. Amit az agyam már befogadott, hogy ő nincs többé, szívem tiltakozón ellent mond. Gyomrom is görcsbe rándul, de nem tehetek ellene semmit. ~Miért? Miért nem tudtam hamarabb elindulni. Talán... talán akkor segíthettem volna rajta.~ Korholom magam, dühöm kiül arcomra, sosem tudtam ezt elrejteni. Leveszem tekintetem Kökörcsinről, hogy érezze vagy érzékelje, ez nem ellene irányul. Sokkal inkább magam ellen. Ha Kökörcsin mond vagy tesz valamit, megvárom ezt követően oldalán lépek be az ivóba.

Mindenre nincs más, mint elfogadni a tényt.




P.S.:Végre! Drágaságos telefonom hajlandó volt azt csinálni amit én akartam Mood: Isara

The Poet of the Pack @

Mint minden pletykafélének, a halálhíreknek is megvan az a jó-rossz tulajdonsága, hogy vagy igazak, vagy nem. Mindig felröppennek halottnak hitt személyekről mendemondák, hogy itt meg ott látták, él és virul, sőt, elgyepált egy egész kocsmáravaló haramiát - na meg ereje teljében levő emberekről is el szoktak terjedni olyan hírek, miszerint rég fűbe haraptak, vagy esetleg ellógják a munkájukat a novigradi főtéren, miután nyakon csípték egy vaskos kenderkötéllel. Épp ezért jómagam nem is szoktam elhinni ezeket az álmos verebek által csiripelt pletykákat, nem én! Ha valaki, akkor egy magamfajta sokat megélt trubadúr tudja, hogy az ilyen híreknek éppen annyira szabad csak hinni, mint a költői túlzásoknak egy balladában. Okosabban teszi az ember, ha csak azt hiszi el, amit a tulajdon két szemével látott.
...De mi akkor a teendő, ha a tulajdon két szememmel láttam a ríviai pogromot? Láttam a cimborámat, a mindent túlélő barátomat, ahogy kivérzett a főtéren, láttam, ahogy Zoltán és Yarpen maguk cipelték a csónakba, amelyben Ciri várta, én magam pedig Yennefert emeltem be mellé, aki hiába próbálta az élete árán is megmenteni a vajákot, mindkettejüket utolérte a végzete. ...Vagy az egész csak egy látomás volt? Ahogy köddé váltak ők hárman, Geralt, Yennefer és Ciri, egy elsuhanó unikornis-fantom kíséretében - de hiszen mind láttuk. Én is, Triss, Yarpen és Zoltán is, s most vagy mindannyian ennek a könyörtelen illúziónak a foglyai maradunk halálunkig, vagy Wilkina naiv reménykedése valamilyen boszorkányos módon beigazolódik… De mégis ki a francot akarok én ezzel becsapni…?
Ejh, szép kis kompánia vagy, Kökörcsin, megmentenek a biztos haláltól, te meg erre megríkatod a hősnődet. Jajj, édes Melitele, ha van valami, amit sose bírtam elviselni, azok a női könnyek! ...Mit tegyek most? Finoman Wilkina vállára teszem egyik kezem, s óvatosan megszorítom, az ivó felé terelgetve, ahonnan nemrég rángatott ki a négy kémkezdemény olyan sebességgel, hogy még a lantom is ottmaradt. A zubbonyom zsebéből előhúzok egy kis keszkenőt, (tudom is én, honnét van, de egy V betű van belehímezve, szóval egészen biztosan nem az enyém) s felé nyújtom, de aztán mégis inkább én törölgetem le a könnypatakocskákat az arcáról, majd elteszem a textildarabkát.
- Gyere, no, azt hiszem, mindkettőnkre ráférne most valami lélekmelegítő. Aztán te is elmesélsz nekem mindent, meg én is neked. Az előbb már leültem egy asztalhoz és éppen sört akartam kérni, amikor az a négy akasztófavirág kirángatott...
Belépek Wilkinával a kocsmába, és az első, amin megakad a szemem, hogy két legény a lantomat vizsgálgatja, az egyik tartja, a másik nézi.
- Az az én lantom, teszed le, te gazfickó?! - ripakodok rájuk, ott is teremve, és a hangszer nyakára fogok - na már csak az hiányzik nekem, hogy a kincsemet valaki megint megfújja!
- Hinnye, kő’tőuram, bocsássa meg kend, de amikó’ azok a kurafik kirá’ccigá’ták, má’ asszittük, megnyuvasszák oszt vissza se gyün! A hóttaknak meg úccse kő lant! - mentegetőzik az egyik bitang, de a lantomat csak nem ereszti!




P.S.:Hát jó soká várattalak, ne haragudj!Mood: Yggdrasil

Kökörcsin & Wilkina @

A halálhírek mind mind olyan... kiszámíthatatlanok. Honnan lehet tudni, hogy igaz vagy sem? Hogy az alanya nem e valami őrült tréfát eszelt ki, hogy múltja elől elmeneküljön, megsemmisítve maga mögött mindent. Mint a kelepcébe csalt bandita aki a hidat felgyújtja maga után.
-Köszönöm, Kökörcsin. Valamint... ne haragudj, hogy hagytam elveszíteni az önkontrolt. Mosolygom rá, már nem olyan erőltetetten, mint az imént. Sokkal inkább hálásan. Hálával tartozom, hogy elmondta, hogy igyekszik megvigasztalni. -Rendben. Valóban jót fog tenni. De akkor is én fizetek Vigyorintok rá és büszkén kihúzom magam. Mint egy sebzett farkas ki sebei ellenére is képes védelmezőleg felállni. Ám belépve gyorsan fel kell mérnem a helyzetet. Legalábbis kellett volna. A fejemet elhomályosító vér vörös köd még átláthatatlanabb lett, ahogy Kökörcsin szeretett hangszerét két egyén méregeti. ~A lehető legrosszabbkor kell ennek most megtörténnie. ~ Féltve a lantot és a közelben lévő Kökörcsint, a másik egyént igyekeztem elkapni. Egyik kezemmel tarkóját ragadnám meg, míg másikommal alkarját és egy asztalra hasaltatnám fel. Ha figyelmesebb lettem volna, fentebb fogtam volna meg karját és nem törtem volna el könyökét. Az orrától így is, úgy is búcsút kellett vennie, hisz a tölgy asztalok nem szakadnak csak úgy be. Még ha régiről is van szó. Arcomon egy rövid időre vigyor kúszott, mely vicsorba váltott, ezzel torzítva nőies arcom. -Most szépen Dögvirág, szólsz a kis barátodnak, hogy adja vissza azt ami nem az övé! Megértetted? Esetleg nem? Az sem baj, egyikőtök sem érdemli meg az akasztófát, ellógtok majd kettecskén a mester gerendán! Hörgöm fülébe, talán kissé önelégülten és figyelmetlenül Az oldalamat védtelenül hagytam, így aki ki szeretné szabadítani a "pajtiját" viszonylag könnyű dolga akad.

Talán sikerült átlendülnöm a ló túloldalára. Talán nagyon is. Tudom, hogy most se Geralt, Vilkas, Ő sőt még Kökörcsin sem lehet megelégedve velem. A viselkedésem még a magam részére is igen szégyenleni való, nem, hogy azoknak akiknek a nevével olykor-olykor együtt említenek.





P.S.:S lám, elkapott a harci hév. Megint... Mood: Isara

Wilkina & Kökörcsin -

The Poet of the Pack @

Hogy a mennydörgős mennykő vigye el az ilyen számító cselszövőket, mint ezek, még hogy a halottaknak úgyse kell lant?! Hát meghaltam én?! A háromarcú Melitele hétszentséges, aranyba foglalt csecsére, legalább azt várná meg ez a két lator, hogy leszúrjanak, vagy megfojtsanak, és csak utána rabolnának ki!
De látom, Wilkina is elkapja a másik gazfickót, és mire észbekapunk mi ketten a lant két végén, a szerencsétlen alkalmi tolvaj már terítékre is került az asztalon. Csak úgy reccsen-roppan, és nem csak az asztal - azaz, Farkaslány, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Aztán ahogy rámordul a kiterített zsiványra, a társa azzal a lendülettel el is ereszti a lantom, és három szempillantás alatt eltűnik a szemünk elől, úgyhogy visszahelyezem a hangszerem a hátamra, mielőtt még más is szemet vetne erre a mesebeli tünde remekműre.
Sajnos a győzelmünk meglehetősen rövid ideig tart csak, mert ahogy a söntés felé pillantok, látom a kocsmárost előbukkanni, mint egy tisztes méretű medvét a bozótból, ahogy egyenesen elénk dobog. Ó, te jó ég, már csak az hiányzik, hogy az ablakon át dobjanak ki mindkettőnket…
- Vá-várjon, kocsmárosuram, meg… megmagyarázom, szóval ez a két… azaz hogy már csak egy bitang---
- Érdekel is engem az a szerencsétlen - dörren vissza a férfi, olyan orgánummal, hogy beleremegnek a falak is (nem, én nem, én sziklaszilárdan állom a hangját!) - Örüljön, hogy ép bőrrel megúszta, úgy köll neki, ha rabolni akar, oszt olyan segghülye, hogy elkapják. Maga meg vigyázzon jobban arra a kurva mandolinra, költőuram.
Már épp kijavítanám ezt az egész mérsékelt hangulatú medvét, hogy nem mandolin, hanem lant, amikor fájdalmasan felnyíg az asztalon nyekergő bitang.
- Az orrom…! ...A karom…!
- Mit akarsz, te szukafattya?! Ezt a rőthajú fehérnépet elnézve örüljé’, hogy még a helyén van a karod, te nyomorult, és nem tépte ki mind a kettőt tőbő’! - dörmögi a kocsmáros, aztán Wilkinára villant egy vigyort. - Hanem aztán, harcias egy vajákasszonyság maga - oszt az asztalomat ki fizeti meg, he?
Az én tekintetem is a néhai, szilaj tölgyfa asztalra téved, és csakugyan, nem csak a zsivány orra tört be csúnyán, hanem az asztallap is, amire feltálalták.
- Tőlem aztán annyi pofát tör be naccsád, amennyit nem szégyell, rájuk és fér, basszameg - de a kárt azt megfizeti, értem?




P.S.:Bocsi, hogy mindig ennyit váratlak… ^^”Mood: Lazare

Kökörcsin & Wilkina @

Gyűlölöm az ilyet. Még ki sem lehelte a lelkét, de neki már az értékre fáj a foga. Nem egyszer vesztettem el majdnem így Ichaer-t. Szerencsémre jól képzett csata kanca, nem hagyta, hogy hozzá érjenek. De egy lant? Az nem harap, nem rúg. Mégis Kökörcsin és ki tudja hány ember kenyérkereső eszköze. A kocsmáros hangja nagyjából vissza sem térített az ivó nedves deszkáira, sokkal inkább Kökörcsin hangja, kiért most elkapott az aggódhatnék. ~Ha valami köze van ezekhez, felnyársalom. De nem szépen, ahogy illik, hanem a  heréitől a fejéig.~ Elengedem a bitangot, ki lecsúszik az asztalról. A fogadós elé állok, persze, ki ne lenne magasabb tőlem és sárga szemeimet az övébe fúrom. Halkan suttogok és ujjammal egy primitív jelet rajzolok fel, mely egy felfelé álló háromszög a bal oldalán egy apró bemélyedéssel.
-Axii! - suttogom igen halkan. Sosem volt az erősségem a mágia, de mivel nem túl nagy az erszényem, nem biztos, hogy meg tudnám vendégelni így Kökörcsint, hogyha rámegy a bugyim az átkozott asztalra. -Nos, mennyibe is kerül egy ilyen asztal? - mosolygom rá nőiesen, hátha segít, bár már most bánom ezt a döntést. Ami biztos, hogy olcsóbbra kell kijönnöm, min eredetileg. -Valamint, szeretném a legjobb minőségű italodat a barátomnak.-oda adom neki a kért oren mennyiséget és helyet foglalok a véres asztalnál. Kökörcsinnek intek, hogy üljön le mellém.
-Ne mondj semmit kérlek! Tudom nem vagyok a legügyesebb vaják. Inkább szégyen mintsem dicsőség a létem. Szomorodom el egy kicsit és a tulaj után nézek. Övemről leveszek egy fiolát és meghúzom. Mi más lenne mint Fehér sirály! Nem hiszem hogy más segítene most eloszlatni a ködöt. Pontosabban új ködöt ereszteni a szemem elé. Nem vagyok nagy ivó így ez a pici is elég lett ahhoz, hogy orrom és járomcsonton pozsgássá váljon. -Mond csak kökörcsin! Nem hallottál véletlen Vilkas-ról valamit? teszem fel a kérdést, ha ő nem szeretne másról beszélni.



P.S.:Hát... remélem megfelel Mood: Isara

The Poet of the Pack @

Teljességgel s minden bizonyossággal meg voltam győződve arról, hogy vagy a termetes kocsmáros hajít ki mindkettőnket az ablakon, vagy vaják-társnőm haragjában levág egy-két orrot, amit valaki véletlenül beleütött a más dolgába, de férfiasan bevallom, hogy tévedni kényszerültem. Ugyanis ez az élelmes hölgyemény egy bitangegyszerű, ámde annál hatásosabb, kecsesen ívelt női praktikával - a mosolyával, hogy pontosak legyünk, bár lehetne szó másfajta ívről is - kibékítette a mérges fogadóst, és a biztonság kedvéért egy vajákos varázslegyintéssel is megsuhintotta, hogy biztosan a kívánt hatást érje el. A temperamentumos kocsmáros pedig már oda is böki kevésbé temperamentumos stílusban, hogy tíz oren lesz a rommá tört asztal, s amint ezt megkapja Wilkinától, már megy is, hogy elénk teremtse a legjobb italát - ah, ha egy üveg igazi, toussaint-i Est Est volna…! De ebben a Melitele háta mögötti csehóban aligha akadhat ilyesmi…
Még figyeltem egy pár pillanatig a söntés mögött eltűnő fogadós alakját, és csak is így fordulhatott elő, hogy Wilkina azelőtt letelepedett a véres asztalhoz, mielőtt még megkérhettem volna, hogy ne tegye. Ugh, ha csak a vörös foltokra nézek, rögtön elfog a hányinger…! Pfuj, de rémes egy látvány--- Ó, jaj, nem, csak azt ne gondolja ez a lány, hogy miatta fintorgok így…! Na jól van, vér ide vagy oda, mellé ülök, Melitele lássa lelkem, túléltem én már azt is, hogy halántékon lőttek egy nyíllal, egy kis vér az asztalon már igazán semmiség azért, hogy egy elszomorodott lánynak vigaszt nyújtsak!
- Ejnye, no, ne mondj ilyet, te! Ha nem jöttél volna, most épp a kinti kút mélyén csücsülnék, és az a két lator vígan meglépett volna a lantommal - nem, nem mandolin, a fogadósunk nem ért hozzá. - mondom neki biztatón, egyik kezemmel a kocsmáros után legyintve, másik kezem pedig a vállára teszem, amíg azt figyelem, hogy egy fiola tartalmát felhajtja. Valami vajákfőzet lesz az, hinnye, mennyit láttam én olyanokat Geraltnál…! ...Ajh, és már megint, már megint az én drága, néhai cimborámnál kötnek ki a gondolataim…
Bármi is volt abban az üvegcsében, Wilkina arca kipirul tőle, s még mielőtt mindketten belesüppednénk az egyikünkre sem jellemző, de ezúttal mégiscsak ránktelepedni készülő melankóliába, Wilkina Vilkas felől érdeklődik, s inkább én is ebbe az irányba terelem a gondolataimat.
- Hmmm… Hát, éppenséggel… - kezdenék is bele az elbeszélésbe, mert hallottam én egyet s mást Cidaristól Kaedwenig - bizony van ám annak másra is haszna, ha ember foglalkozását tekintve vándor dalnok! Olyan éles a hallásom, hogy még azt is meghallom, mit pusmognak két asztallal arrébb! ...Méghozzá éppen rólunk pusmognak!
Teringettét, nem lesz ennek jó vége…




P.S.:Parancsolj, ne haragudj, hogy ilyen soká tartott! Remélem, fogsz tudni rá jönni. ^^Mood: Tavern at the End of the World

Kökörcsin & Wilkina @

Kökörcsinről lerí, hogy ő nem erre az opcióra számított. Sokkal inkább véresebb vagy szomorúbb végre, mint az, hogy repülünk néhány csizma jókívánságával az ülepünkön. De hát nem. Ilyen ez a női fortély, még ha igen ritkán alkalmazhatom, de ezzel is másabb vagyok a többi Farkastól. Amint Kökörcsin helyet foglalt mellettem úgy könyökölök fel az asztalra, hogy engem lásson ne a környezet szennyét. A biztatására mosolygom, majd a mese belekezdésekor vállára hajtom fejem, mintha megártott volna az üveg tartalma.
-Amint lehet húzd le az italt és szedjük a sátorfánkat különben nagyon megüthetjük magunkat. Ne haragudj, hogy nem tudok jobb szállást felajánlani, mint az erdő és védelmezésem. Suttogom alig hallhatón és bízom a jó fülében. Bár félek a susmorgók hamarabb közbe avatkoznak, minthogy eltűnjünk. Ennek ellenére hasonló hanyagsággal támaszkodom fel. ~Csak járjunk sikerrel.~ Amíg a megtermett kocsmárost várjuk gyorsan és észrevétlenül próbálom bepótolni az elmaradásom, mégpedig a terem felmérését.



P.S.:Rövidke lett ugyan, de sok mindent ki lehet hozni Mood: Isara

Poet of the Pack @

Az ember azt gondolná, mindig öröm, ha egy ilyen csinos, és mégis csintalan leányzó kissé csiccses állapotban a vállára borul és a fülébe suttogja a titkos vágyait. Az egyetlen kivétel e törvényszerűség alól alighanem az, ha a fentebb említett eseménysor egy kaedwen határán levő, Melitele háta mögötti, nevesincs csehóban történik, közvetlenül azután, hogy négy azonosítatlan nemzetiségű akasztófavirág megkísérelt vízbefojtás árán is szóra bírni bizonyos redaniai illetőségű spionista professzor, vagy professzionális spion holléte felől. Továbbmegyek, nevezett csinos-csintalan kisasszony az személyesen, aki a kútba merítés már-már szakrális és szakszerű vallatási módszerének alkalmazásától megóvott, mi több, a harcias haramiák egy negyedét le is vágta. Az pedig, hogy mindezeket követően két lant-tolvajló lator közül egy éppen ezen az asztalon hagyta ott a fogát - nem képletesen, ellenben szó szerint, mert bár Wilkina mindent megtesz azért, hogy semmiképp se lássam azt a vörös pacát a betört tölgyfaasztal közepén, én biztos vagyok benne, hogy a fa és a pofa találkozásakor nem csak az asztallap és a fickó orra tört be, hanem egy foga is ki - már csak mindennek a teteje volna.
De, még ez sem indokolná feltétlenül, hogy ne legyen valamilyen kellemesebb felhangja az eljátszott jelenetnek, az már viszont annál inkább, hogy Wilkina elébb említett “titkos vágyai” leginkább arra irányulnak, hogy minél hamarább tűnjünk el innét. Én, hogy őszinte legyek, ritkán szoktam ennyire egyetérteni azzal, hogy hagyjunk hátra egy fogadót és annak minden luxusát - úgy mint meleg vacsora, jó bor, kényelmes ágy és puha takaró - de a szükség törvényt bont. Főként akkor, hogyha a kocsma többi tölteléke pusmogva, de érezhető ellenszenvvel tárgyalja ki az iménti szóváltást a fogadóssal. Ha jól hallom, a két asztallal odébb, velünk szemben ülő társaság, akik már szemlátomást nem szomjasak, de helyi lakosoknak néznek ki, olyasmikről pusmognak, hogy a vajáknő megbabonázta a kocsmárost, és képesek olyan képtelenségeket állítani, hogy mindannyiukat meg fogja bűvölni, és csak Melitele tudja, mi mindenre képes még egy ilyen “mutáns” - így, szó szerint. De Wilkina alighanem még nálam is jobban hallja a bagázst - nem csak őket, a többi sustorgót is a többi asztalnál. Na szép, ha legalább arról az átkozott Dijkstráról, és az eltűnt Farkas-vajákról is ilyen intenzitással pletykálna a nép, ahogy a szörnyvadászokat szidják!
- Ugyan, hozzászoktam én már, hogy a csillagos éggel takarózom esténként... kicsit cúgos, de majd melegít a bor - súgom vissza Wilkinának, és mintegy varázsszóra megjelenik végre a kocsmáros is, elénk téve az italt. Átkarolom a lány vállát, még mielőtt azoknak a nyomorultaknak a sustorgó sértéseit hallva magára venné, és rájuk rúgná az asztalt.
- Egészségünkre! - emelem a korsóm a lány felé mosolyogva, hogy hozzákoccintsam a vajákfőzet fiolájához, majd jó nagyot kortyolok a borból. Nem egy Est Est, de megteszi.





P.S.:444 szó. Jó soká várattalak, elnézést érte!Mood: Wine Wars

Kökörcsin & Wilkina @

Az ember lánya könnyen hiheti, hogy mindig lehet jobb az élet. A toronyba zárt hercegnő, kit sárkány őriz. Ő miben hihetett annyi ideig míg el nem jött érte a királyfi. ~Minek nekem királyfi?! Itt van nekem a Farkas iskola vajákjai, a Medvécském és a trubadúr, ki most hagyja, hogy kedvemre dorbézoljak, betörve egy orrot és levágva egy férfit a szeme láttára.~ Ám ebben a kisé melankolikus helyzetben, egy trubadúr vállán kicsöppenő könnyek közt nehezen lehet jobbra gondolni. A trubadúr ölelésére fejét megemeli és szemét a férfi szemeibe fúrja. ~Ég a város, ég a ház is, Ignivel pedig ez a csehó is.~ Gondolta a nép morajára, szájával tátogta is, így a férfi le is olvashatta, ha rá figyelt. Amint a kocsmáros letette a kupát és Kökörcsin megemelte azt koccintásra, én is megemelem üvegem koccintásra. -Majd melegítelek én is!-mosolyog rá kisé csintalanul és szendén eltakarja kezével nevető száját. Jó viccelődni olyannal, aki egy kicsit ismeri, hiszen nem veszi vér komolyan, ám számíthat valamire, ami hasonló ahhoz. Például, hogy füsttelen tüzet gyújt és betakarja egy pléddel, ami Ichaer nyeregtáskájában van összehajtva. -Egészségünkre! – noha tartalma kong az ürességtől, mégis úgy teszek, mintha innék. Pár csepp így is nyelvemre hull, így a nyelést is tudtam valamilyen szinten szimulálni. ~Azért örülök, hogy ilyen jó varázslónak látnak.~ Nyugtázza a dolgot és ha Kökörcsin is készen áll a hely elhagyására a pulthoz sétál kifizetni az italt. Közben fél füllel és szemmel Kökörcsint igyekszik biztonságban tudni. Ki tudja milyen alja népi emberek éldegélnek még ebben a porfészekben. Mintha Ichaer érezné az indulást, hallom, ahogy lábával a talajt kaparja. Patái egyenletesen koppannak, tehát nincs bajban. De mi?



P.S.:248 szavacska, labor képalkotás tanulása közben xDMood: Isara

Poet of the Pack @

Amikor botcsinálta, régi-új társnőm szép szemeinek fénye csekélységemre esett, mintha láttam volna megcsillanni bennük valamit, amit ritkán lát az ember egy vaják szemében. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a szokatlan csillogás annak az eltátogott, tüzes dalocskának volt a fénye, mellyel Wilkina megörvendeztetett - még szerencse, hogy igazán jó megfigyelő vagyok, és némiképp le tudtam olvasni ajkairól, mire akar kilyukadni. Ejh, csakugyan jobb lesz, ha mihamarább távozunk!
Nem is tart soká, míg italaink összekoccintjuk, s mosolyt csal arcomra a Farkaslány megjegyzése.
- Az rám fog férni!  - nevetek én is, és már éppen belegondolnék, milyen jó is volna tűz mellett összebújni, amikor eszembe jut egy bizonyos Medve. Nos, volt is, és még bizonyosan lesz is nem egy féltékeny férfiú, akik elől már tisztes gyakorlottal tudok meglógni, de Wilkina élete párja nem az a figura, aki ellenében e tudásomat próbára szeretném tenni… Bátor vagyok én, Melitelére esküszöm - de nem hülye!
Aztán, ahogy a bor végére érek, Wilkina már pattan is, hogy rendezze a cehhet, s lehet, az udvariasság megkövetelné, hogy én tegyek így - de ha egyszer ragaszkodott hozzá, hogy a vendége legyek, ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Nem is fogok, mindazonáltal hamar otthagyom a rommá tört asztalt - az isteneknek hála…! - s lantommal hátamon már készen is állok, de még mielőtt távoznánk, nem hagyhatom szó nélkül ezt a “kedves” vendéglátást!
- Kedves hölgyek és jó urak, üdítő egy társaság voltak ma estére, azonban azt kell mondjam, hogy a művészet és kultúra oltárán tett áldozatuk sajnálatos módon elűzte múzsáimat. Így kénytelenek lesznek nélkülözni csekélységemet, a híres Kökörcsin mestert és egész repertoáromat, de ki tudja, egyszer még érheti kendteket az a szerencse, hogy errefelé hozzon utam! - Remélem, soha.
Kalapom emelem, és már indulhatunk is hű hátasainkhoz az istállóba.





P.S.:291 szó. Jó soká várattalak, elnézést érte!Mood: Wine Wars

Kökörcsin & Wilkina

Talán kicsit őrülten, talán kicsit piromániásan tekintek Kökörcsinre, ki talán komolyan is vette rím faragványom. Nem vagyok én olyan, hogy ok nélkül gyújtsam emberekre az ivó helyüket. Bááár... Meg kell hagyni, nagy késztetést érzek ennek a meggondolatlan cselekedet megvalósításában. De szerencsémre valaki képes a gyász mellet józanul ítélkezni. Amiért csak hálát adhatok akármelyik istennek.
-Ebben biztos vagyok. - ismerem már annyira, hogy tudjam, bármely nőt az ujjai köré tudja csavarni. S hogy utána meglép a féltékeny férj urak, szeretők elől, az sem meglepő. De hogy odavessem medve eledelnek, az nem játszik. Meg sem fordul a fejemben, ami nem igaz teljesen, de a lényeg nem lesz Medve eledel. Nem adok rá okot. Elcsodálkozom szavain, hogy még így is képes büszkeséggel beszélni a költészetről. Mosoly játszik sérült arcomon. Nem olyan őrült, sokkal inkább nőies, szeretet teli. Nyomába szegődve lépek ki a kinti világ sötétségébe, miben azért kicsivel jobban látok, mint ő. Elkísérem az istállóig, hol lovát helyezte, előtte azért Ichaer-t is eloldom. Nem kell fognom a szárat, hogy kövessen, magától teszi. Az istállóba nem megyek be, de fülelek, nehogy itt lepjék meg megint szerencsétlent. A legsötétebb helyen a legváratlanabb pillanatban. Nyeregtáskámból előveszek egy cukorrépát és odaadom Ichaer-neki, ki boldog horkantással fogadja el az édes eledelt. Jó jutalomfalat, egy olyan harci kancának, ki tényleg bármit megtesz. Közben persze gyakran sandítok az istállóba, mikor kerül elő a dalnok és indulhatunk táborhelyet keresni.
-Ne haragudj, hogy megvontalak a csehó adta kényelemtől és bevételtől. - kérek tőle elnézést, kicsit lehajtott fejjel, amint megjelenik mellettünk.


 Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom

Zene: Tavern / Inn Music

Poet of the Pack @

Amikor bűbájos vajáktársnőm kíséretében kilépünk végre az ivóból, felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől - ilyen érzés az, amikor az ember a saját lábán távozik a kocsmából még azelőtt, hogy a felhergelt tömeg rásegítene szándékára néhány felebaráti farbarúgással. Wilkina csak mosolyog, mint akit meghatottak iménti, csúfondáros szavaim a nagyérdemű közönség felé. Hála Melitelének, ugyanis éppen az volt a célom, hogy ha máshogy nem is, de szóban elégtételt vegyek a pusmorgó parasztok elsutyorgott szitkaiért - és imádkoztam, hogy szarkasztikus szózatomat követően ne hajítsanak utánunk se kést, se korsót. (Bár nem mernék megesküdni, hogy ez nem történt meg, ugyanis miután becsukódott mögöttünk a kocsmaajtó, valami irdatlanul nagyot csattant a vén tölgyfadeszkákon. Remélhetőleg az ajtó jobban tartja magát, mint az a jobb sorsra érdemes asztal…)
- Akkor hát induljunk, nincs miért itt vesztegetnünk az időnket - mondom, ahogy elindulok az istálló felé, hogy felnyergeljem Pegazust, s mit ne mondjak, sokkal nyugodtabb vagyok annak tudatában, hogy a Vörös Farkas is velem tart. Na, nem mintha félnék, kérem alássan, de kettőnk közül mégis csak Wilkina fegyverzi le ügyesebben a banditákat - meg a temeriai titkosszolgálat tetten ért tagjait.
A sötétben eltart egy darabig, mire végre felnyergelem hű hátasomat, aki csak elégikus, passzív rezignanciával nyugtázza sürgölődésem - na szép, mondhatom, akkor is ilyen egykedvűen bámészkodott alattam, mikor halált megvető bátorsággal átkeltem a Szalagon, hogy beénekeljem magam Brokilon erdejébe, miután… Miután. Hess innen, átkozott emlékek, nincs most idő a melankóliára! Kivezetem Pegazust az istállóból, és valami egészen csodával határos módon senki nem próbál meg leszúrni, megverni, kútba dobni, kivallatni, kínvallatni, megölni, de még csak kirabolni se. Micsoda üdítő változatosság!
- Hát, nem is tudom, megbocsássak-e! - felelem Wilkina mentegetőzésére, felhúzva az orromat, majd elmosolyodom, egyértelművé téve, hogy csak ugratom a lányt. - Na jól van, legyen, megbocsátok, de csak azért, mert megmentetted a lantom és az életem, bár ez a kettő tulajdonképpen ugyanaz - nevetek. - De most már tényleg induljunk. A hideg kiráz ettől a falutól, brrr! - azzal már fel is ugrom Pegazus hátára, s ha a Farkaslány is fölkapaszkodott hátasára, indulásra nógatom a sajátom. - Előre!





P.S.:Jó soká várattalak megint, elnézést érte!Mood: Wine Wars

Kökörcsin & Wilkina

Kilépve bevonom rutinosan az ajtót és előrébb is lépek, mielőtt bármilyen szúró, vágó eszközt dobnának az ajtónak, ami átszúrhatja az ajtót, rosszabb esetben engem is. A hang alapján csak egy korsó volt. Meg kell valjam, örülök, hogy Kökörcsin meg tudta menteni a többséget heves láng kakasoktól. Meg neki is egyben maradt a hátsója, az enyém is és a tálcám is viszonylag éppen maradt. Mosollyal hálálom meg a tettét és szerencsére Ichaer sincs veszélyben bár nem kellett kétszer jelezni, hogy jöjjön. Ichaer nyugodtan hagyta, hogy hátam neki vessem, megtámaszkodva rajta. Karomat mellkasom előtt keresztezem és a csillagos eget figyelem. Furcsa érzés fog hatalmába... Főleg, hogy talán már két szerettem is onnan figyel. Állítólagosan Vilkas halott, Geralt-ot Kökörcsin látta elesni... Nagy levegőt fújok ki és megpaskolom Ichaer erős nyakát. Érzi idegességem és ő is feltekint a csillagos égre. Milyen szép lenne még egyszer ilyen éjszaka összegyűlni a farkasokkal tábortűz mellett meséket hallgatni. Mik inkább cselekedetek, mint mesék, de gyerekként jó volt ezeket hallgatni, mint szörny anatómiát. Mikor kilép és felel kérdésemre ártatlan gyermekiességemmel fordítom el fejem, kicsit leszegve és bocsánatkérő pillantásokat vetek rá. Csak ezt követően emelem fel fejem, és láthatja játékos mosolyom. Feleletére bólintok és Ichaer-re lendülve elindulunk Kökörcsin és Pegazus mellett.
-Mond csak, van valami elképzelésed, hol akarod tölteni az éjszakát? - nézek rá kérdőn macska szemeimmel majd megropogtatom nyakam.
-A közelben van egy természetes gödör. Nem mély, de ép elég, hogy a tüzünk fényét felfogja. - ajánlom, ám ha más ötlete van szívesen követem és tábort verünk ott ahova gondolja.

 Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom

Zene: Tavern / Inn Music

Poet of the Pack @

Amikor Buki cseppet sem barátságos ivójának istállója előtt végre mindketten indulásra készen álltunk, s én is túltettem magam a tényen, hogy ezen az estén a föld lesz az ágyam és a csillagos ég a takaróm, lovaink hátán vezényszavamra mindketten elindultunk. Remélem, az a három kurafi is végérvényesen megfutamodott, és nem fognak minket követni!
- Nos, kedveském, elképzelésem éppenséggel volna, ó, de még milyen! - hunyom be szemeimet, ahogy felelek Wilkina kérdésére, s ahogy felelevenítem a szép emlékeket, elmosolyodom, majd költői sóhaj hagyja el ajkaimat, miután ismét az útra vetem tekintetem. - Azt képzelném el, hogy Beauclaire kastélyának legelőkelőbb hálótermében, ahol maga Anna Henrietta hercegnő szendereg, dőlnék le a puha tolldunnára mellé, és ölelném magamhoz Őkedvességének karcsú és kecses alakját, simítanám végig puha és illatos bőrét, és takarna be selymes és göndör, arany fürtjeivel, míg a legszentebb művészet oltárán áldozunk…! Ah, be kár érte! - sóhajtok sanyarúan, hisz nem hogy Menyétke nyoszolyájába, de még Toussaint földjére sem tehetem a lábamat többé, különben elbúcsúzhatok szegény fejemtől.
- No jól van, túlzok, igazándiból beérném bármelyik csinos falusi fruskával és egy szalmaboglyával is, az ilyesminek is megvan a maga romantikája… - teszem hozzá. - De hasonlóban ma este aligha lesz részem, nem igaz? Jut is eszembe, mi a helyzet a Medvéddel? - kérdezem, no, nem mintha merném én felvenni a versenyt a Vörös Farkas dörmögőjével, de hát… az istenekre, én is férfiból vagyok, Wilkina pedig minden sebhelye ellenére is egy gyönyörűséges nő! Az vesse rám az első követ, aki nem játszott el a gondolattal, hogy…!
Nos, azt már szeretett néhai barátom többször a fejemhez vágta, hogy túlontúl idealista vagyok, mi több, egyenesen illúziókat kergetek néha - sajnálom, szakmai ártalom - az azonban, ahogy Wilkina kijelentésével egy pillanat alatt földbe döngöli minden reményemet arra, hogy legalább egy viskót keressünk magunknak, fenemód fájdalmasan érint.
- ...Ami azt illeti… végső soron, az a gödör is megteszi - sóhajtok nagyot. - Vezess, kérlek, én rád bízom magam! De azért valamit eszünk, ugye? Valami szárított húst, vagy ilyesmit! Meghalok éhen! Éhesen nem lehet szép ódákat és dicső balladákat dalolni, kedveském, nem bizony, csak szomorú elégiákat és keserű eposzokat, azt pedig… - állok meg egy pillanatra, ahogy Wilkinára tekintek, halvány mosollyal. - Arra pedig most egyikünk sem vágyik, nem igaz?




P.S.:Jó soká várattalak megint, elnézést! Mood: Wine Wars

Kökörcsin & Wilkina

Az indulásra megszorítom lábaimmal kancám erős oldalát és csípőmmel rásegítek noszogatásként. Csizmát nem annyira szeretnék most használni. Még a végén elszelel és véletlen itt hagyjuk a poétánkat. Arcom az ég felé emelem, borostyán szemeim a feltűnő csillagokon függesztem, míg hallgatom Kökörcsin elképzelését az éjszaka eltöltéséről. Végül, mivel beszél, újra rá figyelek és arcom is felé fordítom. Mosoly kúszik sebzett arcomra és megcsóválom fejem. Ki gondolta volna, hogy ilyesmi kényelemre vágyik... ~Na de Kökörcsin!~ Folytatnám tovább gondolatom, mikor szóba hozza a medve férfit. Kipirulok a gondolatra és enyhe haragom is tova száll.
-Régen futottam vele össze. Akkor még jól volt. Nem ajánlom neki, hogy eldobja a harci eszközét, mert magam fogom feltámasztani és megölni amiért meg mert halni. Aztán újra feltámasztom és megszeretgetem. - nézek rá elszántan, mintha komolyan is gondolnám. Dehogy gondolom én! Egy ujjal nem érnék hozzá komoly bántalmazásként, a gyakorlások pediglen mások. Látom rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet, de vajákként kicsit nehéz bárhova is bekéretszkednem éjszakára. A szavaira elmosolyodva paskolom meg nyeregtáskám.
-Ne aggódj, akad itt pár jó falat. - mosolyodom el és a kérdésére egy halványodik mosolyom, majdnem keserűen hathat. Bólintok a mester szavára.
-Így van. - majd Ichaerrel a mélyedéshez megyünk. Szerencsére jól emlékeztem, nincs messze és alkalmas a fedett tűzhöz. Ahogy a közel érünk hozzá, leugrom lovam nyergéből és elkezdem előhalászni a fontosabb dolgaimat. Vagyis inkább amik kelleni fognak hozzá: kovakő, a takaró, a friss élelmet tartalmazó tatyóm. Kipányvázom hű hátasom és elkezdek készülődni a tűzhöz.

 Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom

Zene: Tavern / Inn Music

Poet of the Pack @

- Mi az, te rajtam mosolyogsz? Piha, szépen vagyunk! - húzom fel orrom, miután lefestettem Wilkinának az elképzeléseimet arról, hogy hol tölteném legszívesebben ezt az estét, mire a Vörös Farkas csak elnéző mosollyal ingatja a fejét. Hah! - Azt hiszed talán, kedveském, hogy csak tréfálok? Hát, pedig el kell hinned nekem, mert az elmúlt fél évet nem máshol töltöttem, mint Őszeretetreméltóságának két szép karja… meg keble… meg combja… khm, szóval, az én édes Anariettám forró ölelései közt! - mondom büszke mosollyal, s bár szeretném, de nem merem kedves becenevén hívni az én szép hercegnőmet, mert hát… Végülis, oka van annak, hogy én többet a lábam be nem tehetem Toussaint-ba, fővesztés terhe mellett…
Íly módon pedig inkább el is terelem a szót némi szerényebb esti elképzelés felé, de ha már a szerelemnél tartunk - mert valahogy minden költő ide lyukad ki minden egyes alkalommal; ezúttal bizonyára az erdei utunkra eső telihold fényének derengése az oka - rákérdezek, hogy szolgál Wilkina párjának egészsége. Ni már, hogy elpirult! Mint valami szende szűzleány! Hah, hát ennyit arról, hogy a Füvek Próbája kiöli az érzelmeket a vajákokból! Aztán Wilkina szavaira nem tehetek róla, de jóízűen felkacagok.
- Lennék is, meg nem is ennek a te Medvédnek a helyében! - vigyorodom el, de aztán hamar le is konyul a mosolyom, mikor világossá válik számomra, hogy a ma estét nem hogy puha vánkoson, de még egy zörgő szénaboglyában sem fogom kipihenni, csak egy verem alján, és az egyetlen, amit magamhoz ölelhetek majd, az a lantom. ...Ehh, jól van, legyen. Volt már rosszabb is…
Hagyom hogy Wilkina mutassa az utat, s felzárkózom mellé Pegazussal, ahogy megindulunk leendő táborhelyünk felé - de az legalább némi örömmel tölt el, ahogy kérdésemre felelvén a vajáka meglapogatja a nyeregtáskájának oldalát, és bizalmas mosollyal biztosít róla, hogy akad némi harapnivalója két főre is. Bár belátom, mégse kellett volna olyan keserű ívet adnom mondanivalómnak, mert rögtön le is lohad a mosolya. A fenébe is, Kökörcsin, hát nem pont az a szándékod, hogy jókedvre derítsd ezt a szegény lányt?!
- Így-így, de egyet se félj, amint megvacsoráltunk, eldalolom neked a legszebb költeményeimet! Mit szólsz? Mindet, amit nemrégiben Toussaintban szereztem! Ó, imádni fogod őket, főleg azt, amelyiket a beauclaire-i költőversenyre írtam még tavasszal! Úgy kezdődik, hogy “Szomjan halok forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok” - no, milyen? - kérdezem, mert Wilkina, nő lévén, tán Geraltnál kissé jobban értékeli a költészetem.
Aztán egyszer csak kompániám megállítja lovát, és leugrik hátáról. Áh, hogy meg is érkeztünk! Na tessék, hiába itt a szép holdvilág, én legfeljebb az erdő széléig látok el, a Vörös Farkas bezzeg bizonyára még a sötét lombok közt prédára leső fülesbaglyot is észrevenné! De magam is leszállok Pegazus hátáról, majd Wilkina paripája mellé kötöm s lenyergelem, aztán lantommal hátamon lépek a vajáka mellé, aki már bele is fogott a tűzcsiholásba.
- Minek bajlódsz azzal a kaviccsal? Neked csak egy csettintésedbe, meg valami ignibe kerül, és máris lobog a tábortüzünk! - jegyzem meg, mert hát mégiscsak kényelmesebb, ha az ember vaják-kompániája nem rest használni az erejét és megkönnyíteni az ilyen hétköznapi dolgokat is, mint a tűzgyújtás.




P.S.:Jó soká várattalak megint, elnézést! Mood: The Vagabond

Kökörcsin & Wilkina

A költő makacskodása méginkább mosolygásra késztet. Igen, mosolygom rajta. Felvidít, hogy éli az életét. Ami neki jutott.
-Elhiszem Kökörcsin. - vigyorgom rá sokatmondón. Szinte gonoszkásan. Hiszen mindennek ára van. Minden tettünkért meg kell fizetnünk és a következményekkel együtt kell élnünk. Talán most fogom fel, hogy mit is jelentenek ezek a dolgok. Sok időnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek atyám, a Keserű Farkas tanításaira.
A költő hirtelen téma váltására, mely nem is akkora kitérő az előzőtől pír jelenik meg arcomon s elregélem azt mit tudok. Számomra ez igen csekély, hisz aggódoma  bundásért, a szakállára gondolok, de ezzel kell beérnem. Vajákok vagyunk, nyomunkba szegődve a halál. Ha pedig elhívnak hát menni kell. Fehér Raffard nem segíthet mindig... a kacajára szám szegletében megjelenik a mosoly okozta gödröcske. Látom meg talán érzem is mennyire lelombozza a hideg talaj és a sötét égbolt alkotta sátor gondolata. De nem tudok jobbat. Nem hiszem, hogy bárki beengedne minket akár az állataihoz. "Méga végén elkapnak valami korságot." Cseng fülemben amit fejemhez vágtak. Ch.. immunis vagyok mindenre. Valójában... akármennyire is szomorú a helyzetünk annak kell hálát adnom, hogy élek és anyakamban függő farkas medál nem ugrál jelezve a közelben vészt.
-Mindenre vevő vagyok. Még ha magam nem is leszek sosem dalnok. Mindig kell egy kis vidámság, ha a fájó múltat háta hagyni kívánnánk. - próbálkozom valamivel, dehát nem vagyok bárd, s valami batár kontár ebben a szakmában. Mintha Kökörcsinnek adnék a kezébe ezüst kardot, hogy csapjon le egy fojtólidércet. Milyen buta gondolat. S hogy kontárságom felett szemet húnyjon mosolygom játékosan, gyermekiesen. Az erdő éjszaka egyáltalán nem csendes. Se nem békés. Megannyi apró nesz, megannyi villanó szempár. S ezt emberek nem látják, nem érzik az erdők jellegzetes illatát. Mikor a tűzzel babrálok és Kökörcsin szóvá teszi az igni-s dolgot szomorúan sóhajtok.
-Sajnos nem vagyok Geral-t vagy Villas. Jelenlegi koncentráció hiánya miatt az erdő is kapna a lángokból. Na meg, van egy testvérem aki eltörte az ujját, így nem tud jeleket használni. Nekem is jobb felkészülnöm az ilyenekre amilyen zsákbamacska vagyok. Vagy ha jobban tetszik a fekete macska szerencséjével élek. - mosolygom rá vicceskedve majd elkezdek a kavicsokkal életet adni a tűznek. Ichaer feszülten súnyta hátra füleit ahogy a láng hirtelen lobbant előttem. Felállva mellé lépek és megvakarom füle tövét. Szegényemnek mumus a hirtelen kelentkező láng. Leveszem róla a nyerget és a pokrócot. Megvárom míg Kökörcsin keres magának egy tetszőleges helyet és Ichaer lótakaróját leterítem és odaadom neki a másik takarót, természetesen ha igényli. Ezt követően visszatelepszem a tűzhöz és a táskámból előveszem a füstölt húst. Addig el leszünk vele míg a nyúlcombok sülnek. Közben a férfire emelem hosszúkás pupilláim.
-Ne haragudj, ennyi tellik egy magamfajta útkoptatótól. - mosolygom rá felemelve karjaim és a húsra figyelek.

 Jegyzet:Remélem megfelel, ha nem javítom

Zene: Tavern / Inn Music

Poet of the Pack @

- Úgy is van, magam sem mondhattam volna szebben! - bólogatok egyetértőn a Vörös Farkas azon kijelentésére, miszerint mindig kell egy kis vidámság. Másra nincs is most szükségünk! ...Na jó, de, de ha elkezdeném sorolni, mi mindenre van szükségem még, az egyáltalán nem volna költői... - Márpedig vidámságból akad a dalaimban bőven, majd meglátod! - nevetek, ahogy megigazgatom hátamon a lantom.
Nemsoká meg is érkezünk a ma esti szállásunkhoz, s miután lovankról lekerülve nekiláttunk készülődni, látván, hogy Wilkina a kövekkel babrál, szinte csak úgy mellékesen kérdeztem rá arra a tűzvarázsló vajákjelre, ami megkönnyítette volna a munkáját. Magyarázatát hallva azonban elmosolyodva, hümmögve ülök le mellé, ölembe véve lantom, hogy behangoljam.
- Végülis is, igaz. De szerintem az ember, vagy hát vaják, addig használja ki a képességeit, amíg tudja! Na, nem mintha arra akarnálak biztatni, hogy gyújtsd fel az erdőt, Melitele mentsen attól…! - nevetek, majd mire Wilkina tüzet csihol a kövekből, és lassan begyullad a farakás, én is végzek drága hangszerem felhangolásával, s egy lágy akkordot pengetek végig a húrokon.
- Á, köszönöm, ez mindenképpen jó lesz! - hálálkodom, mikor a vajáka a kezembe nyomja a pokrócot, de egyelőre csak magam alá terítem - hideg a föld, no, nem is kicsit!
Amíg pedig a rőthajú szörnyvadász szerény vacsoránk előkészítésével foglalatoskodik, én addig is biztosítom a kellemes aláfestőzenét, halkan dudorászva.
- Ó, ez több is, mint elég, hmmm, már az illatából megmondom, hogy finom falat lesz! - szimatolok a levegőbe, majd újfent végigpengetem a húrokat, kedves dallamot játsszva. - No, addig is, ezt hallgasd meg, ó, ezt biztosan imádni fogod! Mint említettem, még Toussaint-ban írtam, egy költőversenyre, melyet hogy hogy nem, meg is nyertem, a szépséges Anna Henrietta maga illesztette a fejemre a babérkoszorút…! - mesélem a lánynak, majd megköszörülöm a torkom, s ujjaim máris suhanni kezdenek a húrokon drága lantom egész testén, mint szerelmes férfi simításai legkedvesebb szeretőjének alakján.






P.S.:Jó soká várattalak megint, elnézést! Mood: The Vagabond

Poet of the Pack @

Ahogy a dalom végére érek, és a Vörös Farkas megtapsolja az előadásom, kalapom leemelve hajtom meg magam felé, amennyire tudom ültömben.
- Ugye, szép dal lett? Megérdemeltem érte azt az arany babérkoszorút! - húzom ki magam aztán. Büszke vagyok erre a balladára, mi az, hogy! Hajh, be jó is volt a szép Beauclair-ben, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy libapecsenyét vagy roston sült lazacot egyek ebédre - és hogy Menyétke ugye csak nem akarja fejemet vétetni azért, mert véletlenül udvarolni találtam az egyik udvarhölgyének…!
Wilkina filozofikus kérdésekre azonban felhümmögök, míg a szárított húst rágcsálom, amivel volt szíves megkínálni.
- Micsoda gondolat, most hogy mondod! Tudod, kedveském, megvallom neked, álmomban sem számítottam rá, hogy költői kérdésem egyszer csak ilyen prózai fordulatot vesz. Az az én nagy bajom, hogy nem ittam még eleget ahhoz, hogy az ég felé törjek a gondolatok szárnyán, pedig az igazi költészet a borban van, mhm, úgy bizony! A borban pedig ott lapul az igazság - mi más volna hát a költészet maga? De erre már te is rájöttél, különben nem kérdezted volna a véleményem - mosolygok rá. - Azt kérded, minden útkoptatót befogad és kitaszít a világ? Én erre azt mondom neked, hogy csak a kiváltságosokat. És kik a kiváltságosak, kérdezhetnéd? A kiváltságosak azok, akik köré termett egy világ a világban. Az egyik kitaszítja, a másik pedig befogadja - egyszerre - bólintok rá, aztán magam is felpillantok a csillagokra, ahogy a Vörös Farkas tette. ...Vajon a holtak lelkét melyik világ fogadja be…?
- Szóval - sóhajtok aztán, továbbra is a csillagokat fürkészve - csak azt akartam mindezzel mondani, hogy az embernek szüksége van a barátaira. Igaz barátokra! Mindig is mondtam Geraltnak, hogy az én könyvemben semmi más nem számít, csak a barátság. Illetve, a barátság, és a szerelem. És a művészet. Ó, és a bor…!




P.S.:Jó soká várattalak megint, elnézést! Mood: Back on the Path