Friedrich Biberach

Becenevek: Bíbic, Biberach, “Héte!”, Kölyök, Vakarcs, Frici, Fritz, Fricska (egyetlen személy hívja így, akinek nem veri be a képét azonnal erre a névre) Életkor 12 év Látszólagos kor Attól függ, milyen alakot vesz fel Csoport/faj Váltány Foglalkozás Tolvaj, zsebmetsző, időnként kurva (nem önszántából)

Különleges képességek/faji adottságok

Alakváltás - bármilyen élőlény alakját képes felvenni, amivel közel egy súlyban van, és nem csak a külsejét, de az emlékeit is replikálja, illetve az adott lény vagy személy tanult képességeire is szert tesz

Jellemrajz

Valahol mélyen eltemetve a jellemében még meg-megcsillan néha a gyermeki önmaga, legalább is a kíváncsisága és az őszintesége feltétlenül erre vezethető vissza. Sőt, ha elég sokáig marad valaki a társaságában, még akár azt is megkockáztatná, hogy ez a fiú kifejezetten kedves és aranyos is tud lenni - de ember legyen a talpán, aki hosszútávon elviseli ezt a kölyköt önszántából. Káromkodás szempontjából bármelyik matrózzal vagy martalóccal fel tudja venni a versenyt, és tán még túl is szárnyalja. Átkozottul szemtelen, mint a piaci légy. Bár alapvetően nem keresi a balhét, ha beszólnak neki, visszaszól - vagy éppen üt, mikor hogy jön ki. Mivel nem túl magas és nem túl nehéz, elég könnyen le lehetne gyűrni, de szerencséjére többnyire fürgébb és ruganyosabb az ellenfeleinél, és mindig tudja, mikor kell meglépni egy csetepatéból. Imádja a csillogó dolgokat, és ha nem lenne hivatásszerű tolvaj, akkor is elcsórna mindent, ami egy kicsit is értékesnek tűnik - vagy éppen szépen csillan a napfényben. Szóval nem ritka, hogy órák, brossok, gyűrűk, karperecek és fülbevalók mellett találni nála fogaskerekeket, dobókockákat vagy talizmánokat… vagy éppen kulcsokat, lakatokat, kilincseket, egy komplett zárat, egy 24 darabos aranyozott étkészletet… Meg egy üvegszemet. (Ne kérdezz semmit.)
Igyekszik olyan durvának és kiállhatatlannak mutatni magát, amennyire csak lehet. Minden élő embert gyűlöl, leginkább a gazdáját, és még magának se hajlandó beismerni, hogy igenis vágyik arra, hogy beilleszkedjen az emberek közé, és szeretne szeretni valakit. Más kérdés, hogy nem mer, mert eddig sose lett jó vége a dolognak, és még túlságosan haragszik mindenkire emiatt - meg azt se tudja igazán, hogyan is kéne szeretni valakit emberként.
Nem sokat segít a helyzetén, hogy kénytelen egy olyan embert szolgálni, aki tudja, mi ő valójában, és azzal tartja maga mellett, hogy megöleti, ha szökni próbál, vagy ellene szegül. Így pedig jobb híján elviseli, hogy ennek az embernek minden parancsát végrehajtsa, ellopja neki, amit kell, kikémleli, amit parancsol, vagy éppen alakot váltva olyan információkat és tárgyakat hoz neki, amit csak akar. Jobb esetben megússza ennyivel, rosszabb esetben a gazdája nem csak így húz hasznot a képességéből, hanem arra is használja, hogy kellően sokat fizető kliensek rajta éljék ki a perverz vágyaikat, kihasználva, hogy bárkinek az alakját fel tudja venni, akivel találkozik - vagy megles ruha nélkül. Bármit megtenne, hogy megszabaduljon ettől az embertől, de nem meri megölni, sem ellenszegülni a parancsainak, úgyhogy egyelőre viseli a sorsát, és igyekszik azzal könnyíteni a lelkén, hogy mindenkinek visszapofázik, alkalomadtán verekszik, no meg elcsen apró, ám annál fontosabb dolgokat, lelkifurdalás nélkül.

Megjelenés

Ugyan alakváltó, de nem csak, hogy nem szereti sűrűn váltogatni a külsejét, de nem is tanácsos, ha életben akar maradni az emberek között. Az eredeti alakját soha nem is veszi fel, és utálja is, lévén tudja, hogy egy kicsit sem szép, sőt, egyenesen ronda. Többnyire egy tizenegy-néhány évesnek tűnő fiú alakját viseli, aki 6-7 éve az első “szerelme” volt. Ebben az alakban a haja szőke, a válláig ér, szemei kékek és nagyok, már-már riadtnak tűnnek, és valahogy nagyon ártatlannak néz ki emiatt az egész arca, aminek köszönhetően az érzékenyebb lelkű asszonynépnek meg szokott esni rajta a szíve, és esetleg egy kiflit vagy egy almát odaadnak neki ajándékba.
Ha küldetésre megy, vagy épp nincs nincs a gazdája a közelben, akkor használja a másik alakját, amit jobban szeret: egy nem túl magas, de már serdülő, 14-15 éves fiú alakját. Ilyenkor a haja vörös, a bal szeme kék, a jobb pedig zöld, az arca közel sem ártatlan, sőt. Viszont olyan vigyora van, hogy nem csak az összes bakfis ájuldozik tőle vörösödve, hanem a tisztesebb korú fehérnép is újra visongó fruskának érzi magát, ha látja. Az ilyesmi őt a legkevésbé sem szokta meghatni, ugyanis a korabeli fiúk jobban érdeklik - bár nem rest hasznot húzni az asszonynép jóindulatából néha.

Előtörténet

Ott kucorgott a nádasban teljesen mozdulatlanul, és figyelte, ahogy egy bíbic szélsebesen áttáncol a sekély víz tükrén ennivaló után kutatva. Fogalma sem volt már, mióta duzzogott a pocsolya szélén, és lassan már azt is elfeledtette vele az üresen korgó gyomra, hogy mi okból haragudott meg az anyjára, de még volt benne egy icipici dac, ami miatt mégis egy pár perccel tovább gubbasztott a bíbicet figyelve. Aztán amikor hallotta, hogy valaki közeledik, egy szempillantás alatt elillant minden dacossága, és rémület kúszott a gyomrában honoló éhség helyére. Ki akart osonni a nádasból, de túl nagy zajt csapott, és az idegen azonnal észrevette.
- Ki van ott?! - kiáltott egy parancsoló, de meglepően vékony hang, majd kisvártatva a gazdája is megjelent, és félresöpörte a nádszálakat a bújkáló elől, majd hátrahőkölt: nem lehetett több 12 évesnél, szőke volt, alacsony és vékony, és legalább annyira meg volt rémülve, mint a frissen felfedezett lény.
- Fúj, de ronda vagy! - szaladt ki a száján, és egyből valami bot felé nyúlt, amit maga és a lény közé emelt fenyegetően. - Meg ne mozdulj, hallod!?
- Nem akarlak bántani…! - mormogta a lény, reszketve pislogott fel a fiúra, még kisebbre összehúzva magát, bár eleve nem volt sokkal nagyobb, mint a “támadója.” Mondta az anyja, hogy ne kerüljön emberek szeme elé így, de most már késő volt - biztos volt benne, hogy ez a fiú mindjárt üvölt a szüleiért, és rögtön végeznek vele.
A fiú azonban nem üvöltött senki után, csak felvonta szemöldökét, és közelebb lépett a lényhez.
- ...Egyáltalán, mi a fene vagy te? - lépett hozzá közelebb, meggyőzte a lény riadtsága, hogy nem kell tőle tartania, ráadásul volt nála egy bot is (nem mintha ez nagy előnyt jelentett volna egy fojtólidérc ellen például, de ez őt egy fikarcnyit sem érdekelte jelenleg.) A lény hátrább húzódott és nem válaszolt, a fiú pedig leguggolt elé, vigyázva, hogy ne sározza össze nagyon se a csizmáját se a ruháját - csúnya verést kapna érte az anyjától. Kíváncsian méregette a furcsa lényt, amit talált, meglepte, hogy beszélt emberi nyelvet, és akaratlan eszébe jutottak azok a hülye mesék, amikkel a dada altatta a kishúgát.
- ...Hé… Te is egy ilyen… izé… elátkozott mifene vagy?
A lény nagyokat pislogva emelte rá a tekintetét, de nem felelt ezúttal se.
- Na, olyan izé, tudod…! Elátkozott hercegnő, akit elvarázsolt valami boszorkány!
A lény kapva kapott a lehetőségen, és azonnal bólintott. A fiú szemei felragyogtak, és még el is mosolyodott. Eldobta a botot és közelebb hajolt a “hercegnőhöz.”
- Akkor téged vissza lehet változtatni! Erről mesélt egy csomót a dajka! Hogy valami nagyon rusnya dologgá változtattak egy hercegkisasszonyt, aztán jött a herceg, és meg kellett csókolnia, hogy visszaváltozzon! Szóval ha te is ilyen királykisasszony vagy, akkor ha megcsókollak, gyönyörű leszel, ugye?
Szegény lény nem merte bevallani, hogy halvány dunsztja sincs, miről beszél amaz, arról meg végképp ötlete sem volt, hogy mi az a csók, de nem merte kockáztatni azt sem, hogy a fiú rájöjjön, mi ő valójában, így kénytelen-kelletlen bólintott megint, és reménykedett, hogy lesz egy pillanat, amikor el tud menekülni, de a fiú gyorsabb volt. Megragadta a kezét, és bár fintorgott, de kihúzta a növényzet közül, állásba rángatta, és a vállánál fogva tartotta, így a lénynek esélye sem volt elmenekülni.
- Nna, akkor most meg foglak csókolni, te pedig visszaváltozol, jó? - mondta, és bár átsuhant némi undor az arcán, gyorsan becsukta a szemét, és azzal győzködte magát, hogy megéri megcsókolni egy ilyen rusnya valamit, ha gyönyörű királylány lesz belőle - ő meg majd feleségül veheti aztán, és herceg lesz, sőt, király, és uralkodni fog, és soha többet nem kell majd korán kelnie és megetetni az állatokat meg kiganézni az istállót. Szóval megcsókolta a lényt.
A lény pedig csak állt és pislogott, döbbenten, azt se tudva, fiú-e vagy lány.
Nagyjából három szívdobbanásig tartott az egész, de ez volt a lény három leghosszabb szívdobbanása egész életében.
Aztán a fiú végigmérte, és bosszúsan vette tudomásul, hogy a hercegnő továbbra is ugyanolyan rusnya, mint volt.
- Te hazudtál! Nem is vagy elátkozott hercegnő! Különben már vissza kellett volna változnod! Fúúúj, és én még---
Eddig jutott a morgolódásban, amikor az ocsmány lény helyett saját magával találta szembe magát, és a szava is elállt a látványtól.
- Tessék. Átváltoztam. Mostmár gyönyörű vagyok.

***
1267-ben kitört a háború. A nilfgaard-i katonák pár nap alatt végigvonultak a vidéken és elfoglalták egész Lyria és Rívia területét, porig égették a falvakat és kifosztották a városokat. Aki tudott, menekült észak felé - aki nem, azt vagy elkapták és elrángatták rabszolgának a császárság bányáiba, vagy ha nő volt, megerőszakolták, vagy felkoncolták és felakasztották az első fára. Nem mindegyik lehetőség zárta ki a többit.
A fiút semmi nem érdekelte ebből. Azt se tudta, mi az a háború, egészen addig a pillanatig, amíg nem találta szembe magát az akasztottak fájával.
Meg se bírt mozdulni. Hallotta a katonák lovait közeledni, de nem bírta levenni a tekintetét a fán lógó, megcsonkított testekről.
- ...Anya…
Az egyik katona a szőke hajánál fogva ragadta meg, majd rögtön az ingére markolt, és felrántotta a lovára, keresztben maga elé vetette, és ordított valamit a társainak, azzal megsarkantyúzta a lovát. Az állat felágaskodva nyerített, és vágtázni kezdett, a katona pedig már most számolgatta, mennyit fog kapni ezért a kölyökért. Ha egy kis szerencséje van, nem a bányában köt ki, hanem még katona is lehet belőle, még egy kicsit nagyobb szerencsével még a háborút is túlélheti, esetleg.
Nem is sejtette, hogy az ordítozó kölyöknek még ennél is nagyobb szerencséje lesz.

***
Pár pofon és egy ököl a gyomrába elég volt, hogy jobb belátásra bírja a gyereket, és ne kiabáljon, a szökési kísérleteit pedig úgy zárták rövidre, hogy az aktuális hadiszállásukként funkcionáló, csak félig lerombolt épület pincéjében rákattintottak egy bilincset a bokájára, aztán rázárták az ajtót. Ugyanebbe a szobába halmozták a falvakból és városokból rabolt értékeket, a pince legmesszebbi sarkába meg az élelmet, épp elég messze ahhoz, hogy a kölyök láncai ne engedjék hozzáférni semmihez - pedig mocskosul éhes volt, és rettenetesen szomjas is.
Végighüppögte az estét, aztán valamikor elaludt, de elég éber álma volt, hogy azonnal magához térjen, amikor neszezést hallott a pince ajtajánál. Összekucorodott és rémülten fülelt, ahogy a valami kaparászott az ajtó előtt, majd kattant a zár, a valami pedig beosont. Szinte ki se kellett nyitnia az ajtót, elég vékony volt, hogy átférjen egy kis résen, és máris visszacsukta az ajtót. Csuklyát viselt, és mivel a szemei már hozzászoktak a sötéthez, hamar megtalálta, amiért jött - lekanyarított a hátáról egy szövetzsákot, és rövid mérlegelés után elkezdte belepakolni, amit tudott. Eltűnt a zsákban három rúd kolbász, egy karéj szalonna, egy fél kerék sajt, egy fürt répa, egy szütyőnyi tavalyi dió és az összes krumpli, amit csak bele tudott szuszakolni a zsákba.
Összecsomagolta, majd a hátára vette a zsákot, futó pillantást vetett az összelopkodott tárgyakra, és néhány apróságot zsebre vágott a tetejéről, majd indult volna kifelé. Ekkor mozdult meg a fiú, és ahogy megcsörrent a lánc, a tolvaj majdnem elejtette a zsákot ijedtében. Falfehér arccal tekintett a zaj forrása felé, majd megütközve látta, hogy egy szőke kisfiú pislog rá úgy, mintha legalábbis a megváltást remélné tőle.
Végső soron azt is remélte. Esdeklőn tekintett az idősebb fiúra, és kénytelen volt a szájára tapasztani a kezét, nehogy véletlenül is hangot adjon ki, amire felkelnének a katonák. A tolvaj is ettől félt, de ahogy az ajtóra pillantott, és hallgatózott, végül csak elszánta magát. Letette a zsákot, és a fiatalabbhoz lépett, leguggolt mellé, majd a zsebéből előhúzott egy hosszúkás, vékony fémrudat a végén egy aprócska kampóval. Felényújtotta. A fiatalabb már majdnem elvette, amikor visszahúzta a kezét. Azt se tudta, mit csináljon azzal a vacakkal, fogalma sem volt, hogy kellene használnia. Fintor futott át az idősebb arcán, és már majdnem otthagyta a kölyköt, de aztán mégis megvárta, míg a fiú végül elvette a tolvajkulcsot.

***
- Az istenek verjenek meg, ha már követsz, legalább tartsd azt a kurva tempót! He?! Lóduljál meg, vagy seggberúglak!
A szőke fiúnak éppen csak a feje búbja látszott ki a karjaiban cipelt ételkupac mögül, amit a fiú bízott rá, miután kiszöktek a pincéből. Szitkozódott, de csak halkan, és igyekezte beérni az idősebbet. Egész nap mentek, kerülték az utakat, és már alkonyodott, mire megérkeztek az úticéljukhoz, de ezt csak akkor érzékelte, amikor nekiütközött az idősebb fiúnak, amíg az várta. Nagy nehezen kilesett a kupac mögül, és majdnem el is ejtette, amikor meglátta a hullákat lógni a faágakról. Arra eszmélt fel, hogy az idősebb megrázta egy kicsit a vállát, és amikor visszapillantott a fára, már nem voltak ott a hullák, csak néhány üres kötélhurok tanúskodott róla, milyen terheket tartott a fa régebben.
- Gyere.
- ….Oda…?
- Ne szarj már be, nincsenek ott szellemek, meg hullazabálók se. De a katonák se járnak erre, mert már mindenkit megöltek.
Az idősebb nem teketóriázott sokat, levette a hátáról a teletömött zsákot, és a fa hatalmas gyökerei közt megbúvó odúba dobta, majd elindult utána lefelé. Túl szűk volt a lyuk ahhoz, hogy felnőtt ember beférjen rajta, de nekik éppen megfelelt.
- Na, jössz már?
Ment. Az idősebb után ment, és mindketten eltűntek az Akasztott Ember Fája alatt.

***
- Szóval, mi a neved?
- ...Friedrich… - felelte a szőke fiú, és nem hazudott, ennek az alaknak az eredeti tulajdonosát tényleg így hívták.
Az idősebb hümmögött, közben a nemrég szerzett rúd kolbász egyik felét majszolta, a másik felét Friedrich kapta meg. A másik fiú mostmár nem viselt csuklyát, így Friedrich látta, hogy vörös a haja, össze-vissza áll, az arca pedig szeplős itt-ott, de a szemei még ennél is különösebbek voltak. A jobb szeme zöld színű volt, a bal pedig kék.
- Ez egy kicsit hosszú. Fritznek foglak hívni, jó? Vagy Fricinek.
- Jó. ...És neked mi a neved?
- Péter. De hívhatsz Petyának.

***
Petya tanította meg mindenre. Tüzet gyújtani, nyomokat olvasni, az erdőben csapdákat állítani, halat fogni, fütyülni, énekelni, célbaköpni, fára mászni és fát faragni… és persze kitanította, hogyan kell használni a tolvajkulcsot, hogyan nyisson ki bármilyen lakatot vagy zárat, hogyan osonjon úgy az éjszakában, hogy még a tücskök se vegyék észre, és hogyan tömje meg a zsebeit mindennel úgy, hogy senki ne vegye észre és ne zörögjön. Együtt voltak, összetartottak, és soha nem hagyták cserben egymást.
Nem maradtak mindig az Akasztott Ember Fája alatt, el-elkalandoztak, amerre élelmet reméltek, vagy menekültekből, esetleg katonákból álló csapatokat. Valamelyikük mindig elterelte az emberek figyelmét, amíg a másik összelopkodta a nekik kellő dolgokat - Fritznek pedig könnyű dolga volt, miután megmutatta Petyának, hogy akármikor alakot tud váltani.
A vöröshajú ugyan meglepődött elsőre, de inkább lenyűgözte ez a képesség, semhogy haragra gerjedt volna - nagyon is hasznukra volt ez az adottság, talán még irigyelte is. Frici annyira megbízott benne, hogy az igazi nevét is elárulta neki: Bíbic.

***
A harmadik kölyökre Vengerberg felé menet találtak rá egy kis faluban. Három napja gubbasztott a halott családtagjai között, és őt is elsőre hullának nézték, de elég hangosan morgott, amikor megpróbálták arrébb tenni. Nagyjából 10 éves lehetett, barna hajú, barna szemű, jól megtermett juhászfiú - legalább is juhász lett volna. Jan volt a neve.
Aztán jött a negyedik, aki lemaradt egy menekülő karavántól, és az erdőben húzta meg magát, jobb híján. Kopaszra volt nyírva a feje, mert pár hete tetves lett, és ettől csak még viccesebbnek nézett ki a hatalmas lapátfüleivel. Viszont jól verekedett, és ezt azonnal meg is tapasztalta mindhárom fiú, amikor kiröhögték. Marcinak hívták.
Aztán jött az ötödik, aki majdnem őket rabolta ki út közben, és alig tudták elkapni a grabancát - napbarnított bőrű, fekete hajú és fekete szemű lelencgyerek volt, és azt mondta, Cickánynak hívják.
A hatodik és hetedik gyerek pedig már Ríviában csatlakozott hozzájuk. Amíg az ellenállók a partizánharcukkal lefoglalták a nilfgaard-i katonákat, ők nekiálltak mindent elcsenni, amit csak lehetett. Kinéztek maguknak egy biztonságosabbnak tetsző pincét, de egy nagyon fiatal nilfgaard-i katona már megelőzte őket. Az alig tizenötéves fiú ott rejtőzött el, hogy a megfelelő alkalommal dezertáljon - és mivel jól bánt a karddal, és hasznosak voltak az ismeretei a járőrözések idejéről és útvonaláról, így Karim-ot is bevették a csapatba. Két nappal később pedig a ríviai ellenállók közül csaltakozott hozzájuk egy nagyon kicsi és nagyon fürge futárfiú, aki azt állította, hogy nemesi sarj, Antonnak hívták, és bármilyen okoskodó is volt, látták hasznát.
Bevették magukat Ríviába, és egy idő után elterjedt a hírük, de sose kapták el egyiket se. Ők voltak az Elveszett Fiúk.  

***
Ott vészelték át a háborút, majd a nilfgaardi-ak visszaverését, és a cintrai békét is. Lassan helyreállt a rend a városban - vagy legalább is úgy tűnt, egészen a pogromig. Épp a kellős közepébe keveredtek bele.
Az emberek már javában csépelték a törpöket, tündéket, mindenkit, akiről csak sejteni vélték, hogy másfajú, az Elveszett Fiúk pedig hamar elszakadtak egymástól, de Péter és Fritz valahogy mégiscsak együtt keveredett ki egy mellékutcába. Még akár jól is jött volna nekik a zűrzavar, hogy el tudjanak csenni olyasmiket, amikre máskor esélyük sem lett volna, és Péter meg is próbálkozott vele - de életében először valaki észrevette, és gyorsabb volt nála.
- Tolvaj! Mocskos másfajú tolvaj korcs! - üvöltötte teli torokból a megtermett kofa, és nem teketóriázott sokat, a fiú vállába döfött egy késsel.
...Hogy ezek után miként kötöttek ki egy sikátor árnyékba vesző mélyén egy kapualjban, arra Fritz a mai napig nem tud visszaemlékezni. Reszketett, amíg a karjai közt sziszegő, idősebb fiút tartotta, mindketten csurom véresek voltak. Beborult az ég, és hamarosan esni kezdett, de nem akárhogy: ökölnyi méretű jégdarabok zuhogtak az égből, a hangjuk elnyomott minden más emberi vagy nem emberi ordítást. Épp csak megóvta őket a jégtől az a kis eresz, ami a kapu fölött volt.
- ...Petya…
- ….Ne szarj már be, ez... csak egy... karcolás…
Mondott még valamit. Egyikőjük sem hallotta a másikat, talán még saját magukat sem.
Amilyen hirtelen jött a jégverés, olyan hirtelen csitult is el - elhallgatott a jégdarabok dübörgése, és beállt a csend. Egy darab jég, de még csak egy csepp eső sem találta el őket - Fritz arca mégis csupa víz volt, ahogy magához ölelte a fiú jéghideg testét.

***
Arra sem emlékezett, mennyi idő telt el azóta, hogy elállt a jégeső. Sötét volt már, amikor összeszedte magát annyira, hogy ott bírja hagyni, és megkeresse a többieket, hogy elmondja nekik mi történt. Már ha a többiek még életben vannak.
Tétován ácsorgott a sikátorban, képtelen volt elindulni. Ő volt a “másfajú”, és Petyát szúrták le. Majdnem megint sírva fakadt. Aztán átváltozott, felvette Péter alakját, és ahogy az utolsó gondolatait is látta a fiúnak, tényleg elsírta magát.
Az egyetlen, amire nem figyelt oda, pedig mindig, minden egyes átváltozás előtt meggyőződött róla, hogy nem látja senki.
Csak akkor vette észre a férfit, amikor az már megragadta a grabancánál fogva, és hiába üvöltött és rúgkapált, mintha egy horogra akasztották volna a ruhájánál fogva, és ahogy a férfi halkan, alig hallhatatóan a fülébe morgott valamit, azonnal elhallgatott.

***
Amint a férfi a földre lökte, és felé tudott fordulni, megértette, miért érezte magát úgy, mint egy horogra akadt hal - a férfi jobb keze helyén egy fém kampó csillant meg az olajlámpa gyér fényében.
- Lám csak, ti még nem haltatok ki? Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy élő doppler akad a horgomra.
A férfi vigyorgott, fekete szakállát vakargatta a horog ívével. Szórakoztatta a fiú haragos pillantása.
- Ráadásul annak a nyomorult kis tolvajbandának a “vezére” - hogy is hívnak titeket…? Patkányok…?
- ...Az anyád tetves picsája.
Legalább akkorát koppant a feje a padlón, mint amekkorát az állkapcsán a férfi ökle. Nem is moccant egy fél percig, amíg el nem tűnt a csillagok zöme a szemei elől, de az arcát továbbra is csak zsibbadtan érzékelte. Fémes ízt érzett a szájában, de mielőtt még köphetett volna, a férfi a hajába markolt és annál fogva cibálta ülésbe, a kölyök viszont csak akkor hagyta abba a ficergést, mikor a kampó hegyét a bal szeme sarkában érezte - akkor viszont meg is dermedt, nyelt egy nagyot.
- Szemtelenek vagyunk, eh? - vigyorogta, lassan mélyebbre szúrva a kampóval, elégedetten hallva azt a vékony nyikkanást, ami a kölyök száját hagyta el, de ahogy ficeregni próbált volna, erősebben rászorított a hajára. - Na, na, na, ha ficánkolsz, a végén még megcsúszik a kampóm, és véletlenül ki találom tépni a szemed. Akkor aztán tényleg semmi hasznod nem venném, félszemmel nehéz lopakodni - hát még vakon.
Szavait nyomatékosítandó, beletérdelt a fiú gyomrába, az pedig igyekezett ajkába harapva visszanyelni a fájdalmát és a félelmét.
- Na, akkor kezdjük előröl. Ha visszapofázol, felvágom a nyelved. Ha szökni próbálsz, kikaparom a szemed. Ha pedig átversz, vagy megpróbálsz meglopni, levágom mind a két kezed, megértetted?
A fiú dacosan a padlót bámulta, de ahogy a férfi jobban ránehezedett a gyomrába térdelő lábára, hördülve bólintott.
- Remek. Mostantól a szolgám vagy. A megszólításom Haczyk úr, vagy Haczyk mester. Mostantól azt teszed, amit parancsolok, nem kérdezel semmit, és ha ellenszegülsz, kihajítalak a főtérre, mint a többi másfajú korcsot szokták - aztán megtudod, mennyire tartanak titeket az emberek.
A fiú komoran hallgatott - pontosan tudta, mennyire tartják az emberek.
A férfi a hallgatást beleegyezésnek értelmezte, lassan elengedte a fiút és felállt.
- ...Különben, hogy hívnak, kölyök?
- …….Fritz…
- Meg egy nagy lófaszt. Az igazi nevedet kérdem, vakarcs.
- Ahhoz meg… - kezdte volna dacosan, majd nyüsszenve hallgatott el, amikor látta megcsillanni a kampót a férfi kezének helyén. - ……... Bíbic.
- Jó fiú. Szóval Bíbic. Ezt akár el is felejtheted. Biberach leszel. Fritz… Friedrich Biberach. Na, talpra, vakarcs, indulunk. Ja, és tüntesd el ezt az alakot, válts vissza a korábbira. Rosszul vagyok a felemás szemeidtől.

Példareag

A távozó szolga alakját felvéve kifordult az ajtó mögül és elindult arra, amerről a szolgáló jött. Már a kezében volt egy kancsó bor, amit tévedésből tervezett vinni annak a hölgynek, akit a parancsa szerint meg kell lesnie.
Meg kellett lesnie, és beszámolni róla Haczyknak - azaz Haczyk úrnak -, hogy akad-e heg a nő combján, vagy sem. Nem volt ínyére a feladat, mint ahogy egyik sem, amit Haczyk bízott rá, de nem kérdezett semmit - azóta nem firtatta ezeket, amióta megérkeztek Lyriába pár hónappal ezelőtt, és végre volt egy olyan nap, amikor nem veréssel lett keltve.
Mivel lány volt a szolgáló, minden további nélkül bemehetett a női fürdőbe, és a meglesendő kisasszony - hiú nő volt - azzal sem fáradt, hogy egy törölközőt magára terítsen. Mérgelődve és egy intéssel zavarta el a szolgálót, hogy hagyjon neki végre békét, de áh, azt a bort mégiscsak hagyja inkább itt.
Engedelmesen meghajolt és otthagyta a bort, majd távozott, miután alaposan szemügyre vette a nőt - egyetlen heget sem talált a testén. Kiosont a hátsó ajtón, megbizonyosodott róla, hogy nem látta senki, és visszavette a kedvesebb alakját, félresöpörve kezével az arcába hulló vörös tincseket, aztán elindult Haczyk úr rezidenciája felé.
Természetesen a férfi elvárta tőle, hogy ne csak elmondja, de meg is mutassa, hogy valóban hegtelen a kilesett nő, és hiába mondogatta magának gondolatban, hogy nem ő áll a szobában anyaszült meztelenül, ez nem az ő teste, ez nem ő, ez valaki más, amikor Haczyk már a harmadik kört írta le körülötte, és tetőtől talpig végignézte úgy, mint valami kiállítási tárgyat, kénytelen volt az ajkába harapni, és inkább a padlóra szegezte a tekintetét.
Amikor a férfi végzett, egy ládából díszes női ruhát vett elő és ráparancsolt, hogy vegye fel, ma este pedig ebben az alakban kell felkeresnie egy bizonyos márkit, tőle majd megtudja, mi lesz a további dolga, és ha egy árva panasz érkezik rá, elbúcsúzhat az életétől.
Talán sejtette, hogy mi lesz a dolga azon az estén, és bár jótékony érdektelenséggel törődött bele ebbe is, mégsem igazán volt felkészülve arra, ami történni fog.
Amikor másnap pirkadat előtt visszakeveredett Haczykhoz, már a saját alakjában volt, a női ruhát otthagyta a márkinál - amúgy is menthetetlen volt már. Sejtette, hogy kapni fog még érte, de úgy érezte, hogy inkább a verés. Inkább vájja ki a szemét. Inkább tépje ki a nyelvét. Inkább vágja le mind a két kezét, mind a két karját, inkább, inkább tegyen vele bármit, ölje meg, ölesse meg, akasszák fel, de ezt többet ő nem.
Mielőtt még bement volna a házba, a sarkon nem bírta tovább, és kihányt mindent, amit aznap evett. Utána hamar beosont a cselédszobába, bevackolta magát a szalmával tömött fekhelyére, magára húzta a pokrócot, és meg se mozdult, amíg nem volt rá szükség - el is aludt, úgy, mint akit agyonvertek.
Sült hús illatára ébredt, de azonnal el is kezdett émelyegni tőle, viszont már visszaaludnia se sikerült, és nem is kellett, szeme sarkából látta az ajtóban álló gazdáját.
- ...Kár azért a szép ruháért… - jegyezte meg, a fiúnak fel se kellett néznie, hogy tudja, vigyorog, és a szakállát kaparássza a kampóval.
Szerette volna pofán köpni. Betörni az orrát. Elképzelte, ahogy feláll, és teljes lelki nyugalommal közli vele vigyorogva, hogy “baszódj meg és fordulj fel” - de nem tette. Ökölbe szorult mindkét keze, de nem mondott semmit, mert jobban vágyott arra, hogy békén hagyják.
Haczyk végül otthagyta, ő pedig arra gondolt, mennyire szeretne olyan bátor lenni, mint az a fiú, akinek az alakját viseli - de ezúttal már nem sírt, ha rá gondolt. Halkan dúdolni kezdett valamit, az első dalocskát, amit Petya tanított neki.

“He na-na, he na-na, he na-na-na, né-nanna
He na-na, he nanna, he na-nanna né-na...”

Kedves Fritz!

Elfogadva!

Ritka szomorú történet hoztál el nekünk a lapoddal, amit nagyon érzékletesen meséltél el. A witcher világa amúgy se egy habkönnyű tündérmese, de a történetedet olvasva már-már a Twist Olivér-i kilátástalanság érzete sejlett fej. Rengeteg tragédia érte a karaktert, amiknek a befogadóra gyakorolt hatását csak fokozza a gyakorlott kézzel megfogalmazott, alaposan átgondolt és jól megfogalmazott szöveg, aminek tragikusságát még csak fokozza az a szenvtelenség, ahogy a képzeletbeli elbeszélő szemlélteti ezeket a szívszaggató eseményeket.
Remélem, hogy sikerül akár önerőből, akár valaki segítségével kikecmeregned abból a morális fertőből, amibe Haczyk rángatott bele.
Addig is menj, foglald le az Avatarod és kezd bele a ténykedésedbe az oldalon.

Avatarfoglaló