Macskaszem és Zafír @

A késő délutáni *¹erdőben léptettem a legújabb lovunkon. A mester kapta, őt nem is áll szándékunkban majd elajándékozni. Habár herélt, nagyon szét, magas állat. Lábai kecsesek, mozgása ruganyos, szőre pedig belesejlik az erdő sötétjébe. A fák levelein keresztül sütő, lassan lemenő napfény zöldesre festi fekete bundáját, fehéres sörényét. Nem sokat járok errefelé, de a lovat amúgy is tesztelni kell, minden helyen megállja-e a helyét. A mester kérése. Úgy hogy, most erdőben lépegetünk, az egyik kis menedékem felé. Egy patak mentén elindulunk felfelé egy nagyobb dombon. A fák leveleit néha megdézsmálja a ló.
- Ralf! - szólok rá. Nem szabad ilyet csinálnia. Persze, mint aki tudja is ezt, hátra csapva a fülét figyel a hangomra, de aztán mintha semmi se történt volna, csak rágja a lopott élelmet. Amikor megérkezünk a kis tisztásra, leszállok a nyeregből és leveszem róla. Úgy is itt leszek pár órát. Persze egyből a hűs csermelyhez lép és már iszik is belőle, míg én halkan *²dúdolgatva lépek oda a víz egy bővízű ágához, amely a tengerbe torkollik. Itt a fák között van elrejtve egy már mohás, repedt, félig elsüllyedt fehér csónak. Az oldalán már kagylók fészkelnek, míg a halak élvezik a rejtekét. Tekintetem felemelem a nem túl távoli vízesésre, amelynek zúgása kicsit.. mintha más lenne. Homlok ráncolva lépek közelebb a vízhez és nézek fel rá, mikor hirtelen a semmiben fény jelenik meg és valami keres dologgá változva kiköp valamit a patakba. Ralf is és én is megijedünk. A különbség az, hogy ő felnyerítve neki lódul az erdőnek, hozzá közelebb volt az a valami. Én először fenékre ülök, de nem vagyok rest azonnal fordul és az első fa mögé bújni. Onnan lesek ki. Látom, hogy a "mi" inkább egy "ki". Ralf elszaladt, én fegyvertelen vagyok, és a nyereg elől... Ha az illető támadó szándékkal érkezett, akkor jobb, ha nem vesz észre.



P.S.: *¹TájMusic: *²Sailboat of mine

Cenra & Adalbert/ Macskaszem és zafír @

Azt hihetnénk, hogy egy Vaják számára, egy régi rom felderítése különösebben semmiség, ahhoz képest, ha egy bestiával kell megküzdeni. Nos, ahogyan egy szörnyeteg levadászásához is meg kell tenni a szükséges előkészületeket, úgy a gyanús rom felderítése sem vehető félvállról. Különösen akkor nem, ha állítólag kísértet lakja. Persze Adalbertben végig megvolt az a gyanú, hogy a torony sokkal inkább valamiféle kincset rejt, semmint egyszerű köveket, de amíg nem járt ott és látta a maga két macskaszemével, hogy miről is van szó, addig aligha mondhatott volna elfogadható véleményt az ügyről. Az esetleges kincs lehetősége, egyébként Őt is felcsigázta, hiszen komoly vagyonra tehetne szert, nem kellene egy jó darabig szörnyeket fogdosnia. Hivatás ide, hivatás oda, időnként megengedhetne magának egy kis luxust. Óh, a novigradi piroslámpás negyed… mennyire is hiányzik neki a tiszta, pénzen vásárolt élvezet egy kiadós vadászat után. De ő most Skeligén van és el kell végeznie a munkát, amellyel megbízták. Kincsről nem volt szó, tehát, ha bármit talál, az az övé, elvégre nem ígértek neki túl sok fizetséget a Síró-torony kísértettének leöléséért. Már, ha tényleg van valamiféle lény ott.
Elsők között Sundban élő és ottani elöljárót kereste fel, hátha tud valamit a toronyról. Az öregek sok mindent beszéltek, amelynek a fele lehetett badarság, de ha értő fül hallgatta a történetet, akkor hamar meg lehetett lelni az igazságot a mesés lódítások közepette. A helyzet az volt, hogy Adalbert komolyan csalódott és pozitívan. Sund elöljárója, ugyanis a következő történettel állt elő, amikor a Síró-toronyról kérdezett.
„ A nagyapám mesélte jó uram, amikor még gyermek voltam. Ő ugyanis az apámmal, a torony építésén dolgozott, mint kőfaragó. Az akkori Jarl engedélyt adott a Medveembereknek, hogy maguknak szállást építsenek, cserébe meg kellett védeniük a szigetet. Ezek termetes méretű férfiak voltak, úgy mesélte megboldogult nagyapám. A parasztok féltek tőlük, hiszen erősebbek voltak a medvéknél is. A torony építése sokáig tartott, először a lakótorony részét húzták fel a környéken élő parasztok, utána egy kisebb fallal is körbe vették. Miután elkészült a torony és a körülötte húzódó fal, a parasztokat soha többé nem engedték be. Zászlójuk nem volt, a Jarl néha napján egy-egy futárt szalasztott a toronyba, visszafelé az egyik toronylakóval jött. Mi történt a toronnyal? Az új Jarl adót akart kivetni a lakókra, mert kellett a pénz hajókra a portyákhoz. A medveemberek nem akartak fizetni egy petákot sem, a Jarl pedig megostromoltatta a tornyot. Elfogatta az ott lakókat, akik derekasan küzdöttek, állítólag a Jarl is megsérült, majdnem levágták a karját. Egy hajszálon múlott, hogy nem veszett oda. A torony pincéjében mindenféle ördögi praktikák kellékeit találták, állítólag a torony összes lakóját, mind a hetet, a tömlöcbe zárta és hagyta őket éhen veszni. Semmiféle kincset nem lelt a toronyban, üres kézzel távozott. A tornyot meg haragjában felégettette, azóta nevezik Síró toronynak, mert állítólag a tömlöcben odaveszettek sírnak és jajveszékelnek. „
Az öregnek vagy nagyon jó fantáziája van, vagy remek memóriája. Adalbert meg volt győződve, hogy inkább az utóbbiról van szó. Szó sincs mesebeli kincsről, királynőről, vérmes sárkányról és számos habókos butaságról, amit az emberek összehordanak. Viszont, van valami olyasmi a történetben, ami Adalbertet egyáltalán nem hagyta nyugodni. A Medveemberek, erősen emlékeztették a Medve iskola tagjaira. Tény, hogy vándorlásai során egyetlen egyel sem találkozott, de a medvetermet a meg nem értett alkímiai kellékek megtalálása, arra engednek következtetni, hogy az iskola egyik erődje lehetett. A torony elveszejtése is jellemző, korábbi védelmezőik ellen fordultak, mert azt hitték, hogy tele vannak kincsekkel. A vajákoknak számos kincsük van ez tény, de az nem arany vagy egyéb csecsebecse, hanem az általuk összegyűjtött és őrzött tudás. Fölöslegesen gyűjtögetnének aranyat, amikor a különböző összetevők és alapanyagok sokba kerülnek. A kísértet, vagyis kísértetek pedig az éhhalálra ítélt és odaveszett vajákok szellemei lesznek. Adalbert úgy érezte, hogy innentől személyes ügye a torony átvizsgálása és lehetőség szerint társai megszabadítása. Ha többet nem is tehet értük, ennyit, hogy tisztességgel eltemeti a csontjaikat és megszabadítja őket a bolyongástól, kötelessége. Három napon keresztül készült, elvégre egy ideje nem volt különösebben készleten megfelelő fegyverolaj, ami a kísértetek ellen komoly segítség lenne. Fel kellett főznie és fegyverét be kellett kennie a megfelelő olajjal, hogy testvérei megvadult szellemeivel felvehesse a harcot, amíg rábukkan a csontjaikra és eltemeti azokat, hogy békében nyugodhassanak.
A torony átkutatása tökéletesen ment, mindaddig, amíg bele nem lépett valami csapdába. Lehet, hogy a medve iskola tagjai szövetségben voltak valami varázslóval. Mint az a … hogy is hívják? Ja igen! Mostanában lépten-nyomon bele lehet botlani a kocsmákban a farkas iskola béli Geraltról szóló balladákba. Persze, a fene se tudja, hogy mi igaz, ezek a költők szeretnek színezni. Danolásznak róla, mintha valami legendáról. De visszatérve a csapdára… Adalbertnek nagy mázlija volt, hogy a teleport csapda nem szaggatta darabokra. Ehelyett egy patak kellős közepén landolt, arccal a vízbe. Hatalmas csobbanással érkezett, csoda, hogy nem tört a nyaka, mégis vannak előnyei a mutánslétnek. Hangos nyögések közepette ült fel a patakban, amely nem volt kimondottan mély, de elég hideg ahhoz, hogy szemernyi idővel se töltsön benne több időt, mint amennyi szükséges. Lassan kikecmergett a partra, megigazította hátán a kardjait és beleszippantott a levegőbe. Alig pár pillanattal később megszólalt hangosan.
- Hol vagyok?
A kérdés inkább hangzott önmagának feltett költői kérdésnek, semmint annak az ismeretlennek, akinek a szagát kiszagolta. Bár Ralf szaga erősebb volt, nem kellett sokat szimatolnia, hogy a ló gazdájának illatát is meglelje, elvégre vaják.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír @

Nem láttam még hasonlót... Habár mágiával találkoztam már, hiszen én is úgy jöttem erre a világra, de akkor is csukva volt a szemem. Most viszont, kifejezetten a szemeim előtt láttam valamit. A férfi úgy esett az arcára, hogy attól tartottam, ki is tört a nyaka, de szerencsére... vagy nem, de élt. Fel is kelt, kimászott a vízből és valami fura volt benne. Mármint azon kívül, hogy tele volt fegyverekkel és kulacsokkal. A szeme. Láthatóan a levegőbe szaglászott és megszólalt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy magának, vagy hozzám beszél? Bizonytalan voltam. Válaszolnék is, meg nem is. A sok fegyver nem túl bizalomgerjesztő, az biztos. A legjobb az lenne, ha Ralf visszajönne és el tudnék slisszolni a férfi elől. Ahhoz azonban meg kell kerülnöm, mert a ló pont a másik irányba ment. Tulajdonképpen az idegen kettőnk között van. Csak ki tudja, milyen messzire futott a jószág.
Amennyire tőlem telik, halkan, az aljnövényzet rejtekében kezdek osonni, görnyedve, hátha megtudom kerülni úgy, hogy nem vesz észre. A patak azonban pont útban van, és annak partján nincs semmi, ami takarhatna. A bokorban azért még megállok, csendben a férfi felé sandítok és megvárom, hátha hátat fordít, hogy átsurranhassak egyik növényzet mögül a másik mögé.
Ha egy ilyen pillanat eljön, akkor egyből ki is használom a lehetőséget és megiramodok a fák között szemeimmel a fekete lovat keresve. Messzire biztos nem ment el.

Ha nincs rá lehetőségem, akkor csak a levelek rejtekében a megfelelő pillanatra várok. Meg nem szólalok, és elő sem bújok. Nem őrültem meg teljesen, nem fogok egy fegyveres alak elé csak úgy ki merészkedni. Fene se tudja, hogy kiféle, miféle. Lehet, hogy bandita, aki aztán életem veszi, a lovat meg ellopja. Na azt nem szabad megkockáztatnom! Nem viheti el a lovat.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert/Macskaszem és zafír @

Adalbertnek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy nincs egyedül. nem csak az idegen illata, de a közelgő ló szaga és prüszkölésének hangjai is arra utaltak, hogy ló és lovasa a közelben tartózkodhatott, amikor a portálon keresztül megérkezett. Így pár pillanattal azután, hogy kikecmergett a patakból és feltette félhangos, részben önmagához szóló költői kérdését, rájött, hogy valószínűleg meglephette, talán meg is ijeszthette a ló gazdáját. Elvégre ő maga sem számított arra, hogy egy napos délutánon valahol a szárazföldön köt ki. Adalbert viszont nem ijedős, de a ez nem mondható el másokról. Tekintve, hogy semmi kedve a végtelenségig az erdő közepén tengetni életét és feltett célja, hogy mielőbb visszajusson skeligére befejezni a rábízott munkát, amely esetleg olyan jutalommal is kecsegtet, ami a jelenlegi időkben áldás lehet a vajákokra nézve, hangosan szól. Egyértelmű jelét adva annak, hogy tisztában van az idegen jelenlétével. Ha az idegen nem bújik elő kénytelen lesz blöffölni, méghozzá a ló elvitelével kapcsolatban. Nem kenyere a lopás, sosem volt tolvaj, sem pedig rabló. Ezt a rejtőző fél ugyanakkor nem tudja.
- Vaják vagyok és nem akarlak bántani. Nyugodtan előbújhatsz. - mondja és nyomatékosítva szándékát, hogy esze ágában sincs bántani senkit, elindul a prüszkölő ló irányába. Azon okoskodva, hogy a ló gazdája, majd csak előbújik, ha azt látja, hogy viszik a lovát. Adalbert pedig meglép a lóval, ha a gazdája nem dugja elő a nóziját, hiszen nincs ideje arra, hogy kisded játékot játsszon egy ismeretlennel. Ha a ló makrancoskodna, egyszerűen megoldja a problémát, az Axii jellel lenyugtatja a paripát, majd kedves szavak közepette lassan, kerülvén a hirtelen mozdulatokat, simogatni kezdi a lovat.
- Így ni, látod, téged se bántalak. Mi a neved? Mert van neved, ugye? Találunk neked valami jó nevet. - mondja, miközben paskolgatja a paripa nyakát és ujjaival fésüli a ló sörényét. S Adalbert különösképpen nem ért a lovakhoz, de eme állat termetét és tartását figyelve, úgy véli, hogy remek állatról, fajának egy kivételes példányáról van szó.
- Drága lennél te nekem Lazac. De a legközelebbi városig elviszel ugye? Hát persze, hogy elviszel ...
A csali bedobva a zavarosba, a kapásra kell várni, hogy a ló gazdája előkecmeregjen a csalitosból, elvégre nem ülhet ott tétlenül, amikor éppen készülnek elvinni a lovát. Az idegen azt ugyan nem tudja, hogy Adalbertnek esze ágában sincs ellopni a lovat, a szituáció mégis a gazdátlan ló rekvirálására emlékeztet. Ha a ló gazdája mégis felbukkanna, Albert meghajol a nő előtt és bemutatkozik.
- A nevem Adalbert LaCroix, vaják, gyógyító és utazó vagyok. Ez a ló pedig, ha nem tévedek az Öné. Megőriztem, bár alig bír magával, száguldásra született. Mondja s kedélyesen mosolyog, elvégre a csali bevált.  

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír @

Sikerrel veszem a lopakodást, egyik helyről a másikra, sőt, még a patakon át is. Az idegen látszólag nem vett észre, gyakorlatilag tudja, hogy itt vagyok, mert konkrétan hozzám szól. Vaják. Vaják, vaják... Hallottam róluk, egyesekről ódákat zengenek, de találkozni még sose találkoztam egyel se. Sok dolgot mondanak róluk. Szörnyeknek, mutánsoknak nevezik őket, mert elvileg azok is. Szörnyek, akik szörnyek ellen harcolnak. Eszközökként tekintenek rájuk, addig jók, míg a helyi bajokat el nem intézik, aztán mehetnek, amerre akarnak. Kapzsinak és drágának mondják őket.
Míg ezen gondolkodom, a férfi már meg is találta Ralfot és készül elvinni. Szemeim elkerekednek. Azt a büntetést, amit én kapni fogok, ha elviszi! Hirtelen lépek elő a növényzet mögül, majdnem meg is botlok az ágában.
- Nem viheti sehova azt a lovat! Jól megjegyeztem ám az arcát, Vaják! Ha elviszi... - hadarom, de félbe szakítom a mondatot, amikor hátra fordul egy elégedett mosollyal a fején. Ó. Meghajol és bemutatkozik, én pedig csak állok és pislogok, mert továbbra is csak örül a fejének, hogy előhúzott a bokorból. De legalább nem ártó szándékú. Még. Mélyet sóhajtok.
- Cenra'aen Mevunni a nevem. Lovász....segéd. - mutatkozom be én is, aztán nyelvemmel csettintek kettőt, hívva az állatot, amely engedelmeskedve is szépen oda léptet hozzám. Megfogom a kantárt és kikötöm az egyik fához, ami mellettem van. Ne bóklásszon el, amíg hozom a nyerget.
- Hogy került ide? Jól van egyébként? Hatalmasat esett. - teszem fel kérdéseimet Adalbertnek, lépteim közben rá pillantva. Fogom a nyerget a földről, oda viszem Ralfhoz, és felnyergelem.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert/Macskaszem és Zafír @

Terve, amely szerint úgy tesz, mintha el akarná tulajdonítani a lovat, tökéletesen bevált. A rejtőzködő idegenről kiderült, hogy tulajdonképpen egy ártalmatlannak tűnő tünde lovász. Apropó, segéd. Eléggé megszeppentnek tűnt a lány, amikor ráébredt, hogy előcsalták a rejtekéből és milyen ügyesen. A vajákon azonban szemernyi ellenséges érzelem sem látszott, még akkor sem, amikor Cenra egy csettintéssel magához hívta az értékes lovat. Elvégre a lovak értékes állatok, főleg ezekben az időkben. Különösen egy ló nélküli vaják számára, akinek semmi kedve sem volt az erdőben naphosszat rostokolni. Adalbert, csak pár lépést tett előre, hogy ne érezze magát feszélyezve a tünde és úgy válaszolt a neki feltett kérdésekre.
- Köszönöm kérdését, igen figyelmes öntől, hogy megérdeklődi hogylétemet. Szerencsére vaják vagyok és az efféle esések, vajmi keveset ártanak nekem. Sokkal veszélyesebb dolgok is történnek egy vajákkal, semmint egy ilyen esés. – a férfi teljesen nyugodtan, szinte már-már szenvtelen hangon válaszolt a kérdésre. Azon, hogy miként került ide, egy röpke pillanatok erejéig elgondolkodott. Semmi kedve sem volt az egész történetet elejétől a végéig elcitálni. A nőt, valószínűleg különben sem érdekelte volna, hogy a Síró-torony mikortól lett kísértetjárta és pontosan merre is található, azon kívül, hogy Skeligén. Mindezek ellenére, végül ezt a kérdést sem hagyta megválaszolatlanul, semmi kedve sem volt udvariatlanul bánni azzal, aki reményei szerint „megmentője” lesz ebben a krízisben.
- Igen hosszú történet, amellyel cseppet sem kívánom untatni. Ugyanakkor tekintve, hogy megijesztettem hirtelen felbukkanásommal, megnyugtatásképpen annyit elárulhatok, hogy egy kellemetlen csapda áldozata lettem. – az igazság pontosan ez, elvégre, a toronyban az a teleport csapda, eléggé jól el volt rejtve ahhoz, hogy egy vaják se találja meg egykönnyen a nyomait. Adalbertnek komoly szerencséje volt, hogy ide teleportálták és nem valami ennél is borzalmasabb helyre. A csapda már vagy nem működött és végül ide juttatta és ezzel kimerítette Adalbert egy napra való szerencséjét, vagy alapjáraton is véletlenszerűen teleportálta el az áldozatait, de akkor Adalbertnek még nagyobb szerencséje volt.
- Nos, kegyednek van lova, hálás lennék érte, ha elvinne a legközelebbi településig. Pénzszűkében vagyok, azt tehát nem garantálhatom, hogy ezért komolyabb ellenszolgáltatást is képes lennék fizetni. – tekintve, hogy Adalbert, egyébként még vágott, macskaszemeivel is jóképű férfinak számított, egy megnyerő mosollyal toldotta meg szavait. A piacoló asszonyok esetében be szokott jönni, mondhatni így alkudja le az alma árát. Tünde lovászoknál még sosem próbálta, elvégre ritkán botlik az ember efféle kompániába. De a jó vaják holtáig tanul és most itt az ideje az új tapasztalatok megszerzésének. Különösen akkor sem lenne elveszve, ha a nő nem akarná elvinni magával a legközelebbi településig, elvégre a gyalogolni sem rest. Azonban maga a tény, hogy nem tudja pontosan milyen messze és merre van a legközelebbi település, határozottan megkönnyítené a dolgát. Pénz nélkül egyébként sem juthat vissza Skeligére, tehát mindenféleképpen kell találnia egy települést, ahol remélhetőleg belebotlik valamilyen kiírt megbízásba is. Van egy olyan sejtése, hogy rövid ideig ismét redáni és temeri illetőségű szörnyeket fog gyilkolni.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír @

Hát, csak kicsaltak a bokorból. Kicsit el is húzom a számat. Mikor lettem én ilyen amatőr..? Bár lehet, hogy a büntetés mértéke sokkal nagyobb félelmet keltett, mint az a gondolat, hogy ez a dolog hamis lehet. Persze élvezi, hogy át vert. Ki ne élvezné, mikor bejönnek a számításai? Na mindegy. Hamar túlteszem magam rajta, ehelyett a felől érdeklődöm, hogy honnan jött, és hogyan, és a miért ugyan még nincs közte, de az előző kérdéseimre tett válasza igazából választ adott arra is, meg előtte arra, hogy nincs semmi baja, mert "vaják". Csapdába esett és itt lyukadt ki.
- Szegény pára. - sóhajtok. Valamennyire azért áttudom érezni a helyzetét. Magam is valami mágikus dolgon jöttem át ide, és fogalmam sincs, hogy hogyan juthatok vissza. Bár valahogy kétlem, hogy a férfi esetünkben világokat váltott. Lehet, hogy csak helyszínt, mivel meglehetősen nyugodt.
- Maga az első vaják egyébként, akivel találkoztam. Fogalmam sincs, mit bírnak, mit nem. - mondom egyszerűen ki az igazságot. Még azt se tudtam, hogy sárga a szemük. Bár valahogy a leírások alapján csúnyábbnak képzeltem őket. Sokkal. Mutánsoknak hívják őket... tehát.. gondoltam aránytalanul hosszú a karjuk...? Vagy nagy a szemük..? Rókafarkuk van? Fene se tudja, annyi badarság kering. Azon persze nem lepődök meg, hogy szeretné, hogy elvigyem a következő városig. Végül is tudok belőle némi előnyt kovácsolni. Legyintek egyet a felvetésre, hogy megfizeti a "szállítást". Ez a sármos mosoly pedig igazából váratlanul ér. Mármint... nem tudom. Helyesnek mondható férfi, de én egy bizalmatlan hölgy vagyok. Egy mosolytól nem fogok senki lábai elé heverni, de még szép szavakkal se könnyen "törnek meg".
- Elviszem én Novigrádig, nem telik semmibe. Nem vagyunk túl messze tőle. Cserébe meséljen nekem erről a dologról, ami ide hozta... - kezdem egy kicsit bizonytalanul. Megerősítem az egyik szíjat, majd felülök Ralfra. Lábamat kiszedem a kengyelvasból és kicsit előrébb csúszok az első kápa felé a nyergen. Így a kengyelbe lépve, mögém tud ülni a nyeregbe, a hátsó kápához szorosan. Persze nem túl kényelmes, mert nem két személyre tervezték ezt a nyerget, de nem akarom, hogy mellettem sétáljon, és azt sem akarom, hogy csak Ő üljön a lovon. Nem bízom még benne, hogy egyedül rajta hagyjam. A kantárt persze én fogom, és csak akkor indulok el Ralffal, hogyha Adalbert kivette a lábát a kengyelből. Ha kivette, én beteszem a saját lábam, és csak ezután indulunk meg.
- Tud lovagolni? - kérdezem a vállam felett hátra pillantva rá.
- Csak őszintén, ha kérhetem! - kérem, nem is véletlenül. Ha azt füllenti, hogy tud, és közben mégsem, akkor lovaglás közben igen könnyen lepattoghat a nyeregből... és most nincs kedvem magánórákat tartani.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert/Macskaszem és zafír @

A vaják tökéletesen elégedett az eredménnyel, ami a mosoly következményeit illeti. Elvégre, semmilyen ellenszolgáltatást sem kell nyújtania azért, hogy lóháton mehessen Novigradba. Adalbert kissé talán furcsán is tekint a tünde hölgyre, elvégere miért érdekel egy lovászt, hogy ő hogyan került ide? Mindenesetre komoly gyakorlatról tesz tanúbizonyosságot, amikor ruganyos mozdulatokkal Cenra mögött terem a nyeregben, s miután kivette lábait a kengyelből, két kezével átfogja a nő derekát. Jól érezhető, hogy a fogás magabiztos, de nem durva, a férfiról pedig hamar kiderül, hogy kerüli a direktbe tapizást. Egyszerűen kapaszkodik és bár Adalbert még ilyen közelről is megtudja különböztetni egy tünde nő illatát a lóétól, mégsem tesz olyasmit, amely a fehér nép szemében udvariatlan tolakodásnak számítana. Az vitathatatlan tény, hogy a férfi számára tetszetős a tünde hajadon, de több tisztelet szorult belé, mint a városi csőcselék többségébe. Ő nem erőszakkal szerzi meg magának a nőket, az nem Ő stílusa. Öröm az ürömben, hogy a patakban való fürdés, méghozzá ruhástul, nem kedvez a a közös lovaglás szárazon való megúszásának. Adalbert ruhájából kifolyó víz, először a lány dereka környékét, majd a nyerget is eláztatja. A férfit ugyan nem zavarja, hogy vizesen ücsörög, elvégre eddig is vizes volt.
- Nem mondanám magamat mesteri lovasnak, de gyakorlott vagyok. A vajákok gyakran és sokat utaznak. Igazából, ha bejárnám egész északot és meglátogatnám a déli Nilfgardot, esetleg elutaznék a messzi Zerrikániába, nos ... szórakoztató és kiterjedt útikönyvet írhatnék. De a helyzet az, hogy a vajákok élete tele van veszéllyel és cseppet sem nyugodalmas. Vegyük például a mai napomat, ha az a teleport csapda, ahogyan gyanítom, nem romlott volna el, lehet egy hegy mélyén tengődő barlangban kötöttem volna ki, vagy a tenger fenekén. Bármilyen szívósak is vagyunk mi vajákok, nem vagyunk hallhatatlanok. - mondja Adalbert kedélyes cseverésző hangsúllyal. Elvégre a mai napja, ennél jobban eddig nem alakulhatott volna. Túlélte a csapdát, egy tünde hajadon hajának illata elnyomja a ló szagát, mellesleg úton van egy városba, ahonnan reményei szerint, mihamarabb hazatérhet és folytathatja a küldetését.
- Estig tudnék mesélni a vajákokról, ha ma estére tud biztosítani szállást és némi elemózsiát, szívesen válaszolok a kérdéseire. Ki kellene találnom, hogy merre tovább és a ruhámat is meg kellene szárítanom. - a lány talán ekkor érezheti először a férfi kezének tapogató mivoltját, de hamar rájön, hogy a férfi a nedves ruháját tapogatta meg és nem Cenra formáira fente fogát ... vagyis ujjait.
- Attól tartok hölgyem bocsánatkéréssel tartozom, kissé eláztattam kegyed öltözékét. Ruhamosást nem szoktam vállalni, de Skeligén az egyedülálló férfi, többnyire maga mossa ruháit, ahogyan a mondás is tartja ... "magad uram, ha szolgád nincsen. " - tréfás megjegyzésével igyekszik csökkenteni azt a tetemes kellemetlenséget, amit a nőnek okozott a ruhák eláztatásával. Ő mindenesetre igyekezett elütni a dolog élét. Csak remélhette, hogy a tünde nő is van olyan nyitott és jó kedélyű, hogy egy nevetéssel megtoldva eltekint eme aprócska hiba fölött.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír @

Felülök Ralfra és megkérem az urat, hogy őszintén nyilatkozzon arról, tud-e lovagolni. Szerencsémre megszólalnia sem kell, mert már a felszállásából látom, hogy nem először ül nyeregben. De nem is másodjára. Kissé megnyugszom, mert ez azt jelenti, hogy gyorsabban is mehetünk. A lábát is kiveszi a kengyelből, amit külön értékelek, hogy nem kell érte szólni. Beteszem magam a lábam és már el is indulunk. A fák között még csak lépegetni fogunk. Senkinek sem hiányzik egy púp a fejére az ágaktól. Persze a nyereg összeszorít minket, és kicsit kényelmetlenül érzem magam ilyen közel egy idegenhez, azért az, ahogy kapaszkodik, megnyugtat. Láthatóan, érezhetően nem használja ki a helyzetet. A hideg azonban elkezd kirázni, ahogy a vizes ruhája átáztatja az enyémet. A nyereg egyébként bőr, annak baja nem lesz a víztől, viszont az biztos, hogy egy-két alkalommal prüszkölni fogok. Persze kérésemre az úr neki is áll a mesélésnek, én pedig hallgatom a mögülem jövő hangot.
- Mit ne mondjak, az eddigiek alapján biztos olyan könyv lenne, amit szívesen olvasnék. Nem mondanám, hogy sajátos a stílusa, Adalbert, de az bizonyos, hogy szórakoztató alak. - mondom ki őszintén egy halovány mosollyal.
- Figyeljen a lehajló ágakra, Ralf magas egy lószemély, ne verje be a fejét. - figyelmeztetem kicsit hátra fordítva a fejem, majd ismét előre nézek. Amikor a vaják megkér arra, hogy szállást is biztosítsak neki, ingatom a fejem. Aztán lepillantok, mikor megérzem, hogy kezei elhagyják a helyüket. Szerencsére nem otromba mód tapogat, csak a vizes ruhát érinti meg. A szavaira elengedek egy mosolyt. Tetszik ez a mondás, magam is használni fogom, ha olyan helyzetbe kerülök.
- Ki kell, hogy ábrándítsam uram. Nincs szállás, amelyet adni tudnék. Én is egy szobát bérlek az egyik novigradi fogadóban, nincs nekem saját otthonom. Elviszem oda magát. Ott kivehet ön is egy szobát, megszárítkozhat. Ruhát illetően... -  itt kissé elgondolkodom. - ...nem hiszem, hogy az én ruháim közül bármelyik is jól állna magán. Bár kétség kívül megnézném, ahogy magára próbálja húzni apró lábam csizmáját. Nincs senkim se, akinek a ruháját oda adhatnám. Azonban ismerem a fogadóst, az asszonya kedvel engem. Mivel közel vannak hozzánk, az üzleteink kölcsönösen jól járnak a másik hasznából is. Ők a mi lovaink hirdetik, mi az ő fogadójukat. Az asszony biztos ad majd egy-két kölcsön ruhát, ha szépen kérem. - viccelődök én is kicsit a ruhákkal. Ahogy elképzelem az ingemben, fűzőmben az urat a szavaim közben, hát nem sok kell, hogy kitörjön belőlem a nevetés. Persze a megoldás azért az eszembe kúszik.
- Sokkal fog tartozni nekem ezekért a dolgokért, vaják uram. - mondom egy félmosollyal hátra nézve. Persze nem gondolom komolyan. Az, aki ilyen apróságokért koronát kér, szerintem kicsinyes és zsugori. Nekem nem megerőltető ilyeneket csinálni. Amíg nem a saját terembe kell beengednem másokat, nem gond.
- Sokat hallottam egyébként a vajákokról, de maga teljesen másmilyen... kinézetre is. Nem tudom, mennyire zavarja magát, ha érdeklődöm, hogy lett ilyen és miért? - kíváncsiskodom, miközben a fák között, elől, már látni lassan az erdő szélét. Egy-két perc és kiérünk, onnantól kezdve pedig már vágtathatunk.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert/cím @

A vaják kissé fészkelődött olykor-olykor, a tünde hajadon remek társaságnak bizonyult, bár a vizes ruha, a lány illata és a testük közelsége egyre kellemetlenebb helyzetbe kezdte hozni a férfit. Így természetesen kimondatlanul is hálás volt a nőnek, amikor szavaival elterelték Adalbert gondolatainak folyását egy másik mederbe. Bár kétség sem férhet hozzá, hogy a lány észrevehet valamit a dologból. Igen, határozottan érezhető, hogy kissé vívódik a férfi, kezei gondosan ügyelnek arra, hogy ne tegyen szemtelen mozdulatokat.
- Nos, egyszer talán megírom azt a könyvet. Szükség lehet egy útmutatóra az újabb vaják generációnak, meg aztán sosem lehet azt tudni, lehet szórakoztató olvasmányt eredményeznek majd utazásaim. Sajnálattal hallom, hogy nem tud szállással szolgálni, szíves örömest költöttem volna el étkemet az Ön társaságában.
Tény és való, hogy Adalbert meg van egy kissé szeppenve, a tünde hajadonok többsége nem szokta ilyen szívélyesen fogadni az ember férfiakat. Egy vehemensebb tünde nő, már keresztüllőtte volna a torkát, nemhogy még azt is hagyja, hogy mögé üljön és átkarolja a derekát. De ez így van jól, ennek így kell lennie, elvégre el kell jutnia Novigradba. Amikor Cenra arra tereli a beszélgetést, hogy beszéljen kicsit a mutációjáról, pár pillanatig hallgatásba borul. Nem tépett fel a lány különösebb sebeket a lelkén, egyszerűen csak azon gondolkodik, hogy miképpen meséljen erről az egészről. Elvégre, egyáltalán nem könnyű téma.
- Tudja kedves, ez egyáltalán nem könnyű téma. A vajákká válás, elég fájdalmas dolog és közel sem veszélytelen. A Füvek Próbájának nevezzük, és halálos kimenetellel járhat. A legrosszabb esetben, minden jelölt, aki átesik ezen a Próbán, belehal a dologba. A legjobb esetben, tíz fiúból három éli túl és alakulnak ki benne a vajákokra jellemző mutációk. A recept a próbához szükséges anyagokhoz titok, még előttem is. Régen volt ez már, hogy magam is átestem egy ilyen próbán, jó sok évtizeddel ezelőtt.
Ezek után elhallgat, csendben haladnak kettecskén, ha Cenra nem kérdez semmit. Aztán a férfi keze felsiklik a lány mellkasán, a keblek alatt áll meg pár centivel és érezheti az oldal irányú húzást. Ki akarja rántani a férfi a nyeregből? Nem. Egy növény ágának félreérthetetlen reccsenése után a húzás abba marad, a férfi ismét egyenesen ül a nyeregben és a kéz sem lopakodik tovább. Mondjuk, ott marad ahol. A másik azonban előnyúlik, megjelenik Cenra alkarja mellett.
- Nézze, Boszorkánykörte! Nem sok köze van a körtéhez, mert nem rokona, inkább olyan, mint a som, ehető. Pontosabban, a neve, Balissza gyümölcs, de illetik az előbbi névvel is, mert alkímiai receptekhez használják. Az íze elég fanyar, ritkán eszik, még a gyerekek sem kedvelik az íze miatt. De serkentő hatással van a szervezetre, ezért tesszük bele különféle főzetekbe. Ha nincs a vajáknak elemózsiája, időnként ezt eszi, igénytelen növény, így sok helyen fellelhető. A tündék, milyen gyümölcsöket esznek?
Kérdezi és ha Cenra elveszi a Balisszát, akkor szakít magának egy másikat. Jóízűen beleharap és várja a lány válaszát a gyümölcsökről. Aztán észbe kap és lejjebb csúsztatja a kezét.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír

- Mesemondó @

- Öten voltak, ha mondom!
- Tudsz te egyáltalán számolni, te részeg disznó, tizenöt bandita volt, nem kevesebb!
- Én vagyok a részeg, te félkegyelmű, amikor te állandóan hármat látsz mindenből, annyi sört vedeltél!?
- Na jól van, uraim, az nem fontos, hányan voltak, inkább azt meséljék el, mit csináltak? - kérdem a két új ivócimborámat, akikkel nemrég megegyeztünk, hogy némi talpalávalóért cserébe megvendégelnek jóféle enni- és innivalóra a novigradi Szomjas Ökör fogadóban.
- Na hát költőuram, ez az öt---
- Tizenöt!
- Kitekerem a nyakad, ha még egyszer belepofázol, te tuskó! Na! Szóval, ez az öt bandita itt portyázott már egy ideje Novigrad környékén, az egyiküket ismertem is, az ipam ángyikájának a fattya volt, és hogy mekkora egy hólyag, legyen neki könnyű a föld! - mondja ez a derék legény, azzal meghúzza a söröskorsót.
- Úgy legyen! - kontrázok rá, én is nagyot kortyolok a habos nedűből, bár most már tényleg érdekel, hogy és mi esett a történet főszereplőivel itt Novigrad környékén. Na nem mintha én nem gyűjtöttem volna elég mesélnivalót, amíg errefelé jöttem, lehet, éppen ez a csapatnyi gazfickó lopott meg és akasztott fára, de istenuccse, ez a tündelány meg a vaják jó nagy kalamajkába keveredhetett!
- Nnna, szóval, költőuram, ott tartottam, hogy ez öt… de lehet, hogy tényleg inkább tizenöt zsivány éppen arrafelé vette az útját, amerre a vaják meg az a lovász tündelány baktattak - különben meg az a fehérnép itt üzletel a lovaival a Pajkos Póniban! Na, de a történetre visszatérve, jött ez a huszonöt haramia...

A hét rabló közül hárman a magasra nyújtózó fák lombjai közt várták, hogy a ló és két lovasa közelebb érjenek, mindhármójuk nesztelenül ajzotta fel íját. A bokrok között a másik négy az út két oldalán rejtőzött el, ruháik álcázó színének köszönhetően szinte teljesen beleolvadtak a növényzetbe, s már kivont kardokkal várták lassan közeledő áldozataikat. A vezérük szintén az egyik fa ágai közt rejtőzött el, de jól látta őt mind a hét társa - ők tudták, mit kell figyelni. Vártak.
Ahogy a beszélgető páros elhaladt az első két haramia rejteke mellett, de még nem érte el a másik kettőt az úton, a vezér jelt adott a három íjásznak - s három nyílvessző azonnal süvítve szelte át a levegőt. Az egyik íjász, egy magas, nyurga alak, aki csuklyát viselt és sálat az arca előtt, a nyeregben elöl ülő lányt vette célba - ő tűnt a könnyebb áldozatnak, mivel nem védte semmi szemből, nyílvesszeje pedig bele is fúródott a szép hajadon bal vállába.
A másik két íjász a férfit vette célba, de vele nehezebb dolguk volt. Egyikük a hátára célzott, remélve, hogy éppen eltalálja a nyakszirtjét a két kard között, a másik azonban ennél biztosabbra ment, és a férfi csípőjére célzott, talán egy egészen kicsit lejjebb, mint kellett volna, s így a nyíl a férfi jobb combja felé süvített - és talált is bele.
A vezér következő jelére a négy bandita előugrott a bokrok közül, ketten rézsút hátulról, ketten szemből fogták körbe az utazókat, mind a négy zsivány kezében kard vagy szablya, ketten rövid tőrt is rántottak hosszabb pengéjük mellé másik kezükkel, a másik kettő pedig máris a ló kantáráért ugrott, hogy elkapják. A három íjász közben felajzotta következő vesszőjét, és vártak a vezér parancsára, aki a következő pillanatban már artistákat megszégyenítő kecsességgel ért földet az úton, éppen a sebesült páros előtt.
Arcát kendő takarta, mint a társaiét, de csuklyát nem viselt, így látható volt tarkóján összefogott, több tucat ujjnyi vastag fonatba rendezett, válla alá érő gesztenyeszín haja.
- Azt ajánlom, meg se próbáljatok küzdeni, se menekülni, különben nem juttok tovább élve - szólalt meg a teremtmény tiszteletet parancsoló alt hangon, egyik kezét csípőjére téve, míg a másik kezében egy csontmarkolatú dobótőrt tartott, amivel még sosem tévesztett célt.
- Adjatok át szépen mindent, ami érték - pénzt, ékszereket, fegyvereket, élelmet, meg ezt a szép paripát, aztán mehettek az istenek hírével, amerre akartok. ...Vagy amerre tudtok.
Egy-két zsivány felnevetett röviden, és szinte reménykedtek benne, hogy a két utazó nem fogja könnyen adni magát - viszketett a tenyerük egy jó kis csetepaté után.




P.S.:Ímhol az első, mindenható mesélői reag, jó szórakozást~Mood: Rókatánc

Macskaszem és Zafír @

Először nem értem, mi a fene ékelődött közénk. Először. De aztán valahogy kezdem sejteni. Biztosra nem tudhatom soha, hisz nem látok hátra. Annyi bizonyos, hogy a gondolatba, hogy egy férfi hímtagja nyomHATja a hátam, kissé belepirulok. A férfi szavai azonban kizökkentenek.
- Ehrm, az, hogy nem tudom megvendégelni, nem jelenti, hogy ne ehetnénk együtt. A fogadó épp csak pár háznyira van az istállótól. - mondom, majd figyelmesen hallgatom, ahogy a vajákká válásról beszél. Szóval.. nagyrészt halálos. El sem tudom képzelni, miért visz valakit a lélek erre az útra.
- Mindig vaják akart lenni? Vagy kényszerítették...? - kérdezem elmerengve. Biztos vannak olyanok, akiknek nincs vesztenivalójuk, ezért ilyesmit is megtesznek. Ezután meglepetten nézek le, ahogy átkarol a karjával és kissé félre dönt. Vissza is fogom a hátast, hogyha lelökne, akkor ne essek nagyot, mert innen elég nehéz lenne ez ellen hadakozni. Már épp nyitom a szám, hogy faggassam, mi a fenét képzel magáról, mikor előre nyúl a keze... amiben van valami. Meglepetten nézek a gyümölcsre és veszem el, egyik kezemmel elengedve a kantárt. A magyarázatot hallva szagolom meg a somot, és csak egy aprót, finomat harapok belőle fogaimmal, hogy csak megízleljem. Közben Adalbert keze visszacsúszik a helyére: még ha késve is, ezért ezt inkább nem hozom fel. A kérdésre elmerengek. Azt tudom, hogy otthon milyen gyümölcsök vannak és miket esznek, de hogy ebben a világban a fajtámbeliek mit esznek, na arról fogalmam sincs. Nem töltöttem köztük időt.
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Emberek neveltek. - válaszolom halkan.
- Novigradban pedig nem sok tünde él rajtam kívül. - alig hogy kimondom ezt, meghallok egy ismerős hangot: egy pendülést és süvítést. Még mielőtt bármit tehetnék, egy nyíl fúródik a bal vállamba. A fém hegy gond nélkül hatol át ruhán, bőrön, de még a húson is, és csak a szerencsén múlik, hogy nem ér csontot, illetve nem szögel össze kettőnket a lovon. A támadás lendülete szinte neki csapja a vállam a férfiénak, és ha ez nem lenne elég, a ló is megriad.
De nem csak ő. Én is. A lovak különösen érzékenyek az érzésekre, átveszik a rajtuk ülők érzéseit, hangulatát. Nem csoda tehát, hogy a következő két lövés után ijedtében megtorpan, és két lábra ágaskodva ledob minket a hátáról. Az érkezés borzalmas, a hátamra esek már reflexszerűen, de pont ettől a vállamba fúródott nyíl mozdul, fájdalmat hagyva a mozdulat mögött. Hamar vér festi vörösre a karom, s a vállamtól lefelé csurogva a fehér inget is vérszínűre változtatja keblemen. Alant is, csak az nem látszik már a bőr fűzőtől. Mire felpillantok, két bandita már a lovat próbálja lefogni. Az állat erős,  magas, riadtan próbál szabadulni. Felágaskodik, megbokrosodva rúg hátra, mint aki az életéért harcol. Pedig ezek nem akarják őt bántani... Mocskos lótolvaj banditák! Amíg a láthatóan vezér alkat elénk áll és beszél, én addig felülök az avarban. Emlékszem még, mire tanított Erdal a túlélésről. Letöröl a nyíl végét, így a hosszabbik részétől megszabadulok, és több mozgásteret kapok. Persze fáj, jobban, sokkal jobban. Tekintetem végig fut a közelharcosokon, de feljebb is emelem a fejem. A nyilak fentről jöttek. Persze, mi más kéne a férfinek, mint minden, amint van. A nyakláncomra fogok. Az egyetlen érték, ami fontos nekem, jobban, mint bármi. Nem fogja egy piszkos, véreskezű bandita markában végezni. Remélhetőleg Adalbert jól van. Körbe pillantok, a lóról ő is leeshetett. Szinte imádkozom, hogy ne legyen annyira sérült, hogy harcolni ne tudjon. Egyelőre rá vagyok utalva.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert @

A mondás úgy tartja, hogy a jó vaják holtáig tanul. Úgy tűnik, hogy Adalbert számára ez a mai nap is tartogat valami fényes leckét, amelyet alaposan meg kell tanulnia. Mert, tanulni szinte mindenből lehet, nem, csak egy ősi fóliánsból, amely alkímiai eljárásokat és összetevők leírásait tartalmazza. Az aktuális lecke, hogy nőzni bizony körültekintően kell, mert hiába ücsörög az ember fia, egy csinos tünde hajadon háta mögött és gyötrődik kényelmetlen-kényelmes helyzete miatt, ha nem figyel oda környezetére. Adalbert bizony elkalandozott, elméjében egy forró fürdő, egy üveg ízletes vörösbor és az előtte ülő hajadon élveteg sóhajai járnak. Pontosabban, csak jártak, mert bizony-bizony hamar kirekesztette a valóság, eme csodálatos képzelgésből. Átkozni sincs ideje a pillanatot, amikor elkalandozott az elf hölgy öle irányába, mert vesszők suhognak a szélben és Ralfnak az egyik pillanatról a másikra ledobni támad kedve őket. Szó sincs itt arról, hogy a vén csődör megirigyelte volna a férfi vágyálmainak szövögetését. Annak az oka, hogy a földön találja magát és alaposan odaverte magát, a bozótból előbukkanó banditák. Ivonne jól mondta, egyszer veszélybe sodorja magát a nők miatt. Minden mást elhitt a vajáknak, aki sajátjaként nevelte, de ezt az egyet erősen tagadta, eddig a pillanatig. Adalbertnek persze azonnal brilliáns terve akad, mert komoly célokat dédelget maga előtt. A banditákat egyébként sem kedveli túlzottan, de ha Cenrát megmentve győzi le a banditákat, kitárulkozhat előtte a kapu. Óhh, igen, ez lesz itt a jutalom a hős vajáknak, aki megmenti az elf hajadont. Ahhoz viszont, először is össze kell, hogy kapja magát, kicsit összegezni a dolgokat, hogy mit tud tenni. A combja fáj, röpke pillantást vet a lábából kiálló nyílvesszőre. Ezért valaki még fizetni fog, méghozzá az életével. A banditák vezérének kilétét nem kell kitalálnia, hiszen előáll és közli is kívánságlistáját, ami elég hosszú. tulajdonképpen mindenüket át kellene adniuk, ami kicsit sok. Baljával felsegíti magát a földről, miközben jobbjának ujjai észrevétlenül az Axii jelére hajlanak.
- Tombolj!
Hangzik el az egyetlen szavas parancs Ralfnak a lónak. Ez ugyan nem egy képzett csatamén, amely parancsra célirányosan rúg az ellenség homlokára, de kapálásával, táncával és most már Adalbert feltüzelő parancsára tombolással is kellő mennyiségű kárt képes okozni a körülötte állókban. Hölgy társára pillant, igyekszik felmérni helyzetét. A nyílvessző a vállában, egyáltalán nem jó jel, de úgy tűnik, hogy nem hal bele a dologba. ne is, mert ha ennek vége, akkor benyújtja a számlát. Egyetlen vaják sem dolgozik ingyen. Ez tény, nem mese. De nem szól neki semmit, bőven elég dolga akad így is, mondjuk túlélni és nem pánikba esni. Egyelőre hagyja Ralfot tombolni, remélhetőleg elég zűrt csinál, addig lopva körültekint, a nyílvesszők nem a semmiből jöttek, tehát forrásuk kell, hogy legyen. Vaják érzékeivel ki is szúrja az íjászokat a fáról. Elég sokan vannak, itt az Acélnál valami okosabb dolgot kell kifundálni, hogy leszerelhesse a támadókat.
- Még egy lóval se bírtok el, milyen rablók vagytok? Nem, nem, ez így működésképtelen, hát nekem kell megtanítanom benneteket mindenre?
Adalbert kivár egy kicsit, hátha a vezérük belebonyolódik a ló megfékezésére tett kísérletbe. Ralfot nem fogják tudni lenyugtatni azzal, hogy megfogják a kantárt, legalábbis az Axii gondoskodik erről.
- Segítsek vagy ne, mielőtt mindenkit agyonrúg az a ló?! Ne legyetek hülyék, ha meghaltok, csak Ő jár jól. Hallgassatok rám!
Újabb Axii jel, ezúttal a legközelebb állókra. Vicces lenne, ha a banditák csoportja kettészakadna. Persze Adalbert még sosem csinált ilyesmit, így a sikerben egyáltalán nem biztos száz százalékig. Ráadásul, ha sokat használja az Axii-t előbb utóbb elfárad. De addig is remek móka lenne két táborra bontani a banditákat. Hirtelen ötlettől vezérelve Cenra felé fordítja fejét.
- Mondd meg nekik, hogy milyen jól járnának, ha rám hallgatnak.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír

- Mesemondó @

- Na, költőuram, ha látott már maga megbokrosodott lovat, ez a bestia mindegyiken túltett! Asszongyák, úgy táncolt, mint egy igazi csatamén, mint egy… olyan vízi paripa, mi az már na…!
- Tudja, dalnok úr, az a kelepi, vagy mi a franc!
- Kelpie! Mint egy kelpie! - nagyot húzok a sörömből, és megtörlöm a szám.
- Az, na látja, tudja maga, pedig nem is szörnyvadász!
- Nem, én nem ártom magam ilyen veszedelmes foglalkozásokba - nevettem. - De azért már mentettem meg vajákot, hajj, nem is egyszer! Volt, hogy egy dzsinn karmai közül halált megvető bátorsággal én menekítettem ki a kedves vaják cimborámat - na, de majd erről dallok, hogy ha megvolt a vacsora! Addig meséljenek csak tovább, hogy is volt azzal a huszonöt haramiával? - kérdeztem újdonsült cimboráimat, miközben a fogadós lánya - ejj, de csinos kis menyecske! - letette elénk az étket.
- Egészségünkre! Na, hát az úgy volt, költőuram, hogy az a harminc lótolvaj körbeállta a paripát, az meg úgy pörgött-forgott és rúgott, hogy vagy tíz zsiványt fejen talált, aztán azok ott is maradtak! Állítólag az a vaják, valami Adalwolf vagy Adalbern…
- Adalhard!
- Te a pofádat tömjed, vagy én tömöm be! Szóval ez az Adalbert nevű vaják babonázta meg valami mágiával azt a lovat…! Aztán, amikor ezt látta a Tolvajok Fejedelme, máris odaugrott a sebesült tündelányhoz, a torkának szegezte a kést és azt mondta…

- A kurva élet…! - morogta a vezér, mikor a ló, amit már mind a négy földön tartózkodó társa akart elkapni és megzabolázni, a földre került férfi kiáltására égtelen tombolásba kezdett. Az egyik tolvaj elég merész volt, hogy mindezek után is megkísérelje elkapni a kantárt, és meg is kapta érte a jutalmát: a ló teljes erőből halántékon rúgta mellső lábával - a tolvaj pedig egy pördüléssel elterült a földön, feje alatt pedig hamar vörös tócsa jelent meg, gyorsan növekedve.
Az első gondolata az volt, hogy a férfi egy varázsló, de legalább is olyan személy, aki jártas a mágiában, máskülönben nem tudta volna az irányítása alá vonni a lovat, márpedig akkor ha megölik ezt az embert, a hátast nem fogják tudni lecsillapítani - és a férfi replikázása csak megerősítette ebben a gondolatában. Szabad kezével azonnal intett a fák ágai közt álló íjászoknak, hogy ne lőjenek, pedig azok már felajzották újra az íjaikat.
- Sarek! Nem bírunk vele!! - üvöltötte az egyik rabló, aki a lóval foglalkozott még, a másik kettő közül pedig az egyik a halott társukat próbálta volna összekaparni - teljesen esélytelenül.
- A kurafinak igaza van! Nem tudjuk elkapni a lovat! - kontrázott rá a harmadik talpon levő haramia, aki már a ló közelébe se mert menni.
Sarek hördült egyet, majd villámgyorsan az avarban ülő, sebesült tünde előtt termett, és már meg is ragadta a jobb karját, annál fogva rántotta állásba. Magának háttal pördítette és úgy vonta magához, a karját hátra csavarva - tudta, hogy a bal karjával a vállába állt nyílvessző miatt nehezebben fog hadakozni, a jobbját pedig erősen tartotta, aztán a dobókés pengéjét a lány nyakához szorította.
- Csendesítsd le a lovat, te szukafattya, vagy a kis barátnőd látja kárát!




P.S.:Elnézést a késlekedésért!Mood: The Infernal Minions of Sarek

Macskaszem és Zafír @

A dolgok hamar felgyorsulnak. A vaják kimond valamit, amitől Ralf mintha megbokrosodna. Sose láttam még lovat ennyire... nem is tudom. Rémisztőnek. Kell is rá pár ember, hogy megpróbálják lefogni, de az egyikőjük nagyon pórul jár. A kovácsolt vas úgy töri be a fejét, hogy többé nem nyitja ki a szemét. Mire feleszméltem, a vezérük felrángat a földről, hátra csavarja az ép kezem, a torkomnál pedig megérzem a hideg pengét. Nincs sok lehetőségem mozogni. Nem féltve ujjaim és tenyerem, elkaphatnám a pengét és eltolva a torkomtól, rohanhatnék, ám a vállamba állt nyíl miatt ez a mozdulatsor gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Így hát nem maradt más hátra nekem, csak az ajkam és a nyelvem. Most kiderül, mit tanultam az emberektől.
- Több okból is rossz lóra tettetek. - mondom, pillantásom az íjászokra emelve, ha már a mögöttem lévő vezért nem láthatom.
- Ilyen közel vagy, s nem látod a szemét? Nem egy egyszerű emberhez beszélsz. Egy vajákkal állsz szemben. A könyörületén múlik az életed, akkor is, ha elveszed az enyémet, bár ahogy hallom, annak mindig híján vannak. - habár előre nézek, természetesen ezt a vezérnek szánom.
- Egy szörny, amely szörnyeket öl. Most még nem tartozol a szörnyek közé, de mit gondolsz, minek fog nézni téged, ha egy ártatlan, és fegyvertelen lovász életét elveszed..? - próbálok hatni rá egy kicsit mentálisan, de ha nem is sikerül, az biztos, hogy legalább a figyelmét egy picit leköthetem, amíg a férfi kitalál valamit. Majd később bocsánatot kérek tőle, amiért így neveztem, de a szituáció sajnos néha hazugságot, vagy erős szavakat szükségel. Bár kétlem, hogy a férfi ne értené meg, vagy megbántódna ezeken. Sajnos ahhoz, hogy kicsit a magunk oldalára tudjuk billenteni a mérleg nyelvét, az kell, hogy elbizonytalanodjanak, hogy egy kicsit féljenek. Ahhoz pedig fel kell nagyítani az ő alakját.
- A minap ölt le egyedül egy baziliszkuszt, egy karcolással jött csak vissza. Most is csak a játék kedvéért, a kihívás miatt éltek még. - mondom teljesen magabiztosan. Ha a vezér nem ijed meg, talán a kompániájának a többi tagja egy vajákkal való bajuszakasztásba azért nem menne bele. Nem erre szerződtek.



P.S.: TájMusic: Sailboat of mine

Cenra & Adalbert @

Adalbert cseppet sem érezte jól magát abban a helyzetben, amelyben aktuálisan volt. Nem kizárólag, a miatt, mert egy nyílvessző állt még mindig ki a lábából vagy, hogy úgy esett le a lóról, hogy közben kellemes dolgokról ábrándozott az előtte ülő tündéről. Sokkal inkább azért, mert a tünde a bolondját járatta vele. Még hogy nem tudja, hogy mi az a vaják. Bah, ide rozsdás bökőt, ha még egyszer bedől egy nőnek, ez volt az utolsó eset, hogy olyasmibe sétált bele, amit lazán el is kerülhetett volna. még hogy a minap egyedül ölt meg egy baziliszkuszt. Az nem most volt, hanem két héttel korábban, amikor még Skeligén volt és egyetlen idióta, fél marha bandita sem akarta kirabolni. Erre, alig néhány órája tér vissza Novigradba, majdnem letörik nemesebbik szerszáma, mert leesik egy lóról és idióták akarják kirabolni. A banditák vezére, közben úgy okoskodott, hogy a tünde életével zsarolhatja Adalbertet. Hatalmasat tévedett, ugyanis Adalbert szemernyi kötődéssel sincs a tünde felé. Ennek ellenére felemeli egyik kezét, amelyikkel többnyire a jeleket szokta használni. Elege van ebből a nőből és az okoskodásából. egy nő ne menjen rablóvezérnek, mert, olyan csúnyadolgok történhetnek vele, mint, amilyet Adalbert eszelt ki a számára. A rablók vezére nem tűnik varázslónak, akkor ugyanis, már rég okozott volna valami eredményt, ebben az állóháborúban és a medálja is rezgett volna. Jó szerencsével az Axii ellen sincs semmilyen védelme. Ujjai a megfelelő jelekre görbülnek és összeszedi minden erejét. Ezzel a huszárvágással, igazából, ha minden jól megy, az egész bandát képes lesz lefejezni.
- Vetkőzz!
Parancsolja, ellentmondást nem tűrő hangon a banditák vezérének. Egyáltalán nem érdekli a nő, egyszerűen elege van a helyzetből és a banditák minden bizonnyal meglepődnek majd, ha a vezérük egyszerűen elkezd vetkőzni, Adalbert utasításának megfelelően. Ezek közönséges banditák, egy ilyen esemény hatására, jó szerencsével hanyatt homlok menekülni fognak. De, ha elmenekülni nem is fognak, hát beadhatják a derekukat és talán még Adalbertet is megválasztják az új vezérüknek. Abban az esetben meg fogja őket jutalmazni, méghozzá korábbi vezetőjük testével. Ezek férfiak, a banditák vezére pedig szemernyit sem tűnik vénséges rondaságnak. Adalbert reménykedik benne, hogy sikerült a terve és a vezér elkezd megválni a ruháitól. Akkor már csak annyi kell, hogy a banditák a bizarr műsorba feledkezve megfeledkezzenek róla. Adalbert ugyanis ebben az esetben kirántja combjából a nyílvesszőt és egyik zsebéből előkotorja a Fecskét. Elvégre a torony felderítésére azért vitt magával néhány főzetet.
A műsort nem kizárólag saját maga szórakoztatására igyekezett elindítani, sokkal inkább azért, hogy lehetősége legyen végrehajtani pár dolgot. Mondjuk a tündét is el kellene látni, elvégre a vállsebe nagyon fájhat. S ha minden jól ment, méghozzá tervei szerint, akkor még egy mondattal is megtoldja, csak úgy a hatás kedvéért.
- Akartok, szórakozni vele egy kicsit? Dolgozzatok nekem és azt tehettek vele, amit akartok.


P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Macskaszem és Zafír -

Mesemondó @

- Nem mondja?!
- De mondom én, há’ itt gebbedjek meg, ha hazudok, költőuram! Fehérnép vót a Tolvajok Fejedelme, addig éljek! - mondja újdonsült ivócimborám, és nagyot húz a sörből.
- Ez má’ nem fehérnép, ez má’ asszonyállat! Egy rohadt rima, én mondom, más nőstény nem áll banditának! - kontráz rá a másik, majd böffent egyet, a kiváló vacsora elismeréseképp.
- Na, na, uraim, több tiszteletet, a végén még a cédák megsértődnek, ha banditához hasonlítják őket - mosolygom a bajszom alatt, a két jómadár meg felröhög.
- A’ má’ igaz… Na de, ha má’ asszonynál tartunk, az a tündelány, az a szépség meg, tudja, mondtam, itt a lovardája Novigradban, a Pajkos Póni, ejnye mán, hogy hívják azt a leányt, valami Cervona, vagy Cynthia, na…
- Celestia!
- Kuss már! Szóval ez a Cenra nevű tündelányzó meg már majdhogynem kidumálta a kést annak a ribancnak a kezéből, aki túszul ejtette, de azt képzelje, költőuram, hogy az a vaják, az az Adalbert, na, az mit művelt…! Hinnye, na, most kapaszkodjon, dalnokúr, mert hanyatt esik székestül…!

A tolvajok vezére vicsorgott az arcát takaró sál alatt. Próbálta megosztani figyelmét a foglya és az időközben állásba került férfi között, akiről mint kiderült, vaják, és próbálta másodpercek alatt eldönteni, hogy megéri-e nekik ez az egész hercehurca néhány koronáért és egy átkozott lórért, ami egy emberét már agyonrúgta. A tünde folyamatos beszéde egy kicsit sem könnyítette meg a dolgát, olyannyira nem, hogy litániájának egy levegővételnyi szünetében dühödten ráförmedt:
- Elhallgass, te másfajú szuka, vagy kivágom a nyelved!
Haragosan mérte végig a lovat körülálló, illetve a halott bajtársuk mellett guggoló három társát, akik sajnos elég közel voltak hozzájuk ahhoz, hogy a tünde minden szavát hallják, s látszódott az arcukon a rémület, amikor Sarekre pillantottak, majd kardjaikat markolva vissza a vajákra. Mindennek a tetejébe a túsz még folytatta is a szövegelést a leölt baziliszkuszról, amit a vezér végleg megelégelt, s már épp emelte volna kését, hogy beváltsa ígéretét, amikor a vaják egyetlen szavára megállt a keze a mozdulatban, s kiesett belőle a kés.
Eleresztette a tündét, s hátrébb lépett tőle, majd a parancsot követően, az egész banda legnagyobb döbbenetére, vetkőzni kezdett.
Kioldotta sálját, s a földre dobta - arcán látszott, hogy alig lehetett több tizennyolc évesnél, szemei köré mégis sokkal több évnek tűnő tapasztalatot festett a sors. A többi ruhadarabot is, szép sorjában, minden felesleges mozdulat nélkül kezdte ledobálni magáról - a zubbonyt, a szíjakat, az öveket, az inget...
A banditák dermedten álltak és tátott szájjal bámulták, mind a földön, mind a fák ágai közt, s észre sem vették, hogy eközben a vaják kitépte combjából a nyilat, s megivott valamit - mire visszapillantottak rá, már mindannyiukban megérett az elhatározás; még ha nem is ugyanarra.
Az, amelyikük eddig a halott mellett guggolt, most felállt, s még mielőtt bárki megállíthatta volna, bevetette magát az erdőbe, hanyatt-homlok menekülve a messzebb levő táboruk irányába, ahol a lovaik vártak. Az egyik íjász azonnal ráüvöltött:
- A kurva anyádat, gyere vissza bazmeg, vagy szétlyuggatom a hátad, te gyáva féreg!
A másik két bandita közül az egyik kirántotta rövid tőrét is kardja mellé, s a vaják elé lépett, készen a támadásra, mit sem törődve azzal, hogy így a másik két íjász elől kitakarta a férfit.
Ez a két íjász azonban rögvest felajzotta íját, s csak arra várt, hogy társuk elálljon az útból - vagy hogy a vaják levágja, ők pedig azonnal lőhessenek a szörnyvadászra.
A harmadik íjász, aki a menekülő után kiáltott, nem csatlakozott hozzájuk, helyette íját eltéve elkezdett lemászni a fáról, ugyanis látta, hogy azon társuk, amelyik nem indult meg a vaják felé, milyen tekintettel méregette a vezérüket a szörnyvadász felszólítását hallva - és a sebesült tündét is. Mi több, ez a bandita el is indult a két nő felé, a lefele mászó íjász pedig követte, de hogy azért, hogy visszatartsa, vagy azért, hogy csatlakozzon hozzá, azt még senki nem tudta.




P.S.:Elnézést a késlekedésért, soká tartott. A képen meg az arc a lényeg, nem a ruha. xDMood: Lazare