Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég
A hajnal első sugarai törik meg a sötétség birodalmát Vizima utcáin. Még nem indult meg teljesen az élet, sokan még az igazak álmát alusszák vagy éppen még el sem mentek aludni. A pékek például már nagyban készülnek a reggeli kétszersültekkel, ahogyan a piactéren is már pakolnak ki az árusok serényen. Az éjszakára beosztott városi őrség tagjai azonban már az utolsókat húzzák, türelmetlenül várják a váltás érkeztének idejét. Azt hiszik az emberek, hogy ilyenkor még senki sem figyeli őket, azonban nagyot tévednek. Az árnyak közül egy kíváncsi szempár villan fel, aki még a reggeli órákban is töretlenül figyel minden egyes jelentős momentumot a város életében. Ez a szempár egy tarka házi macskához tartozik, aki pedig nem más, mint én. Igen-igen, sokan kérdezhetik, hogy nincs-e jobb dolgom, mint a korai bágyadtságban szenvedő embereket macskaalakban figyelni? A válaszom erre az lenne, hogy jelenleg nincs. A hétköznapjaim teljesen az én irányításom alatt állnak, hiszen nincsenek családtagjaim, barátaim vagy kalandtársaim, akik befolyásolhatnák az előre kiszámíthatót. Ebből kifolyólag elég gyakran megesik, hogy unatkozok, s unalmamban macskaként keresem a bajt vagy a szokatlant. Ez persze sok mindent jelenthet a számomra, hiszen az emberek sok szokatlan dolgot csinálnak, amikor éppen nem figyeli őket senki – vagy legalábbis úgy hiszik, hogy nem. Így lettem szemtanúja temérdeksok orrtúrásnak, hátsóvakarásnak vagy éppen művészien messzire elrepülő köpéseknek. Ilyenkor mindig beigazolódik, hogy jobb nekem távol a városoktól és a falvaktól, elvégre elég különösek tudnak lenni az ott élők. Mindenesetre nem adom fel, s töretlen hittel keresem tovább a veszélyt vagy a különlegességet a reggeli hétköznapokban. Óvatosan állok fel, s kezdem el nyújtani elmacskásodott végtagjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy ha egy helyben maradok, csak ugyanannak a hátsóvakarásnak leszek a szemtanúja ezredszerre. Így tehát elindultam a főtér felé, át Vizima változatlan utcáin. Nagyon szeretek macskaként létezni, hiszen senki sem számít ilyenkor arra, hogy akit ők macskának hisznek, az valójában egy varázslónő. Csak azokkal gyűlhet meg a bajom, akiknek van némi hozzáértésük a polimorfiához, de szerencsére ilyen személy csak nagyon kevés van. Így tehát élvezem a láthatatlanság előnyeit, hiszen szerencsémre az is nagyon ritka, hogy bárki megtorpanna egy kisállat láttán a reggeli nagy sietségben.
Halványlila gőzöm sincs, hogy mégis mi a fészkes fenéért jöttem ebbe a városba, szerintem egy vaják inkább menne meztelenül egy kikimór barlangba, mint én a szülővárosomba. Beleszagolok a levegőbe, semmit, de semmit se változott ez a hely azóta. Szellőt egy istállóba rakom, és a lovászfiú lelkére kötöm, hogyha bármi baja lesz a lovacskámnak, rövid úton a dédunokája is a perköltségeket fogja nyögni, meg a kamatokat. Jobb esetben. Rosszabb esetben képtelen lesz nemzeni, melyről személyesen gondoskodom. Nem mintha nem hagynám ott az orenjeim egy részét, kifizetve ezzel a napidíjat és Szellőcske ellátását, de attól még aggódom érte. Csak szétnézni jöttem, utána állok is tovább, még egy napot se tervezek itt tölteni. Hajamat befontam, egy citromsárga szalag fogja össze a végét. Nincs bennem semmi különös, önmagamat adva bandukolok az utcákon, szemlélem az embereket. Ugyanazok a boltok, ugyanazok a helyek, ugyanott kelletik magukat a kurvák, sőt, még néhány zsebmetsző is ugyanott próbálkozik. Komolyan nem történt semmi? Vagy, csak én vagyok az aki túlságosan is megszokta a változást és most beleun túl gyorsan egy nagyváros mindennapjaiba? Érdekes kérdések, melyeken szívesen elmerengenék máskor. Máskor, nem ma, mert ma fontosabb dolgom is van, mint az élet értelmein merengve azon filozofálni akár, hogy a vajas kenyér miért mindig a vajas oldalára esik, a macska miért mindig talpára esik. Tényleg, ha egy macska hátára vajas kenyeret kötünk, és a két dolgot megfogva ejtjük le egy házról, mi lesz? Mire esik? A macskuszka talpára, vagy a vajas kenyér vajas részére? Esetleg másik helyre? Ha igen, miért? Kéne találnom vaalkit, aki hajlandó velem kísérletezni. Ahogy bandukolok a nevesincs utcákon ilyen kreténségéken töprengve, kiszúrok egy gyönyörű ciculit. Édes Melitele, miért ilyen csodálatos? Sétálok hozzá, láthatja, nincs bennem semmilyen ártó szándék, nem az a fajta lány vagyok. Szimplán imádom az állatokat, ez minden. - Cicc, cicc, gyere csak ide te szépség! Mert egy szépség vagy, mondták már neked cicácskám? – Guggolok le hozzá, mikor utolérem és kinyújtom a karomat, hogyha akarja, megszagolhasson, eldönthesse, akar-e egyáltalán hozzám jönni most. Gyerünk, max hülyét csinálok magamból – egy nagyon szép cicmarek vagy te, mondták már?
Be kellett látnom, hogy semmi sem tart örökké, ahogyan a láthatatlanságom sem. Természetesen nem ez az első alkalom, hogy egy macskakedvelő ember megszólít engem, ahogyan az sem, hogy ilyen lekezelő, babusgató nyelvezettel teszi ezt, de reménykedtem abban, hogy ez most nem fog megtörténni. A lány talán még a huszadik életévét sem töltötte be, s fiatalos jelleméről a hajában lévő sárga szalag is árulkodott. Sablonos módszerekkel próbált a bizalmamba férkőzni, bár legalább azt értékelem, hogy nem ugrott egyből rám és nem próbálta széttörni apró testem törékeny csontjait. Igazából, ha jobban belegondolok nincs jobb dolgom annál, minthogy egy temeriai kislány önbizalmát növelgessem, így belemegyek a játékba. Néhány másodpercig meredten bámulom, majd, óvatosan közelebb lépek hozzá, s szinte színészi tehetséggel szagolgatni kezdem a kezét. Ezután jön a jól bevált dörgölőzés, mely minden bizonnyal kierőszakolja gyanútlan áldozatomból a cirógatást és a simogatást. Amennyiben a tervem jól működik, s a kényeztető kezek meg is érkeznek selymes bundámra, azt egy középmély hangzású dorombolással díjazom is. Be kell vallanom, az egyik legjobb dolog a macskalétben, hogy ártatlanul élvezheted az emberi érintést. Persze ez nem olyan gyakori nálam, annál sokkal távolságtartóbb vagyok, hogy ez rendszeres legyen, de… azok a kék szemek számomra csak kedvességről és őszinteségről árulkodtak. Egy leheletnyi ártó szándékot se észlelek sem a gesztusaiból, sem a pillantásaiból. Miután kiélveztem a kényeztetés örömeit, kitörök karjainak szorításából és farkamat csóválva kacéran visszapillantok rá, jelezve ezzel számára, hogy kövessen… játszani szeretnék vele. Vizima hatalmas utcái számunkra nem lesznek mások az elkövetkezendő órákban, mint egy hatalmas útvesztő bohókás folyosói, s benne az emberek csak jelentéktelen akadályok. Ha cicázni szeretne, hát azt megkaphatja tőlem. Kezdődjön hát a macskafogó!
Azt hiszem, mikor úgy döntöttem, hogy soha az életbe be nem teszem a lábamat még egyszer a szülővárosomba, inkább meghalok, rosszul tettem, most éppenséggel kurvára örülök, hogy nem tartottam be, különben nem találkoztam volna ezzel a gyönyörű cicussal. Édes istenem, kedves Melitele, miért is ilyen nehéz egy utazó élete, hogy ne tudjon magával vinni egy kiskedvencet, hiszen annyira nehéz vigyázni arra, hogy ne másszon el, ne szökjön el. Igazából, nem lett volna gondom, ha nem jön a kezemhez a ciculi, de így most élvezetet lelek abban, ahogy simogatom a gyönyörű, tömött bundáját, melynek tapintás selymesebb, mint bármelyik anyag amit eddig tapinthattam. Semmi mást nem teszem, csak guggolva cirógatom a macskuszt, aki ezt egy igazán szép dorombolással díjaz. Ó, ha tehetném, megtartanám, de nem lehet. Nem, nem, nem, nem lenne megfelelő gazdája ennek a csodának, hiszen nem vagyok olyan anyagi helyzetben, és nem tudnák rá vigyázni. Farokcsóva? Mit akarhat, esetleg kergetőzni, ha már megfogtam a macskát, fogjam meg újra? Nekiiramodik, én meg tiszta szívből kacagok. Végülis, megtehetem hogy újra gyerekként viselkedjek, kis, neveletlen kölyökként, szóval a macska nyomába lépek. Szállj, úgy ahogy a szél, dúdolom magamban, miközben könnyedén ugrok arrébb a szembejövő nő elől, aki ezt egy igen velős káromkodással díjaz, meg az anyám emlegetésével. Szerintem mire abbahagyja a hölgyemény a mérgelődést, az egész családfám, összes élő rokonom vízért fog kiáltani. Egészen szépen jönnek a szavak a szájára. Hol a macska? Nem látom hirtelen. Megvan! Rohanok hozzá, láthatja hogy azért nem egy úrihölgy vagyok, akit a négy fal között tartottak, ha mozgásról van szó. Szerencsémre. El leszel kapva, cica, és meg leszel nyomorgatva.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
A hajnal első sugarai törik meg a sötétség birodalmát Vizima utcáin. Még nem indult meg teljesen az élet, sokan még az igazak álmát alusszák vagy éppen még el sem mentek aludni. A pékek például már nagyban készülnek a reggeli kétszersültekkel, ahogyan a piactéren is már pakolnak ki az árusok serényen. Az éjszakára beosztott városi őrség tagjai azonban már az utolsókat húzzák, türelmetlenül várják a váltás érkeztének idejét. Azt hiszik az emberek, hogy ilyenkor még senki sem figyeli őket, azonban nagyot tévednek. Az árnyak közül egy kíváncsi szempár villan fel, aki még a reggeli órákban is töretlenül figyel minden egyes jelentős momentumot a város életében. Ez a szempár egy tarka házi macskához tartozik, aki pedig nem más, mint én. Igen-igen, sokan kérdezhetik, hogy nincs-e jobb dolgom, mint a korai bágyadtságban szenvedő embereket macskaalakban figyelni? A válaszom erre az lenne, hogy jelenleg nincs. A hétköznapjaim teljesen az én irányításom alatt állnak, hiszen nincsenek családtagjaim, barátaim vagy kalandtársaim, akik befolyásolhatnák az előre kiszámíthatót. Ebből kifolyólag elég gyakran megesik, hogy unatkozok, s unalmamban macskaként keresem a bajt vagy a szokatlant. Ez persze sok mindent jelenthet a számomra, hiszen az emberek sok szokatlan dolgot csinálnak, amikor éppen nem figyeli őket senki – vagy legalábbis úgy hiszik, hogy nem. Így lettem szemtanúja temérdeksok orrtúrásnak, hátsóvakarásnak vagy éppen művészien messzire elrepülő köpéseknek. Ilyenkor mindig beigazolódik, hogy jobb nekem távol a városoktól és a falvaktól, elvégre elég különösek tudnak lenni az ott élők. Mindenesetre nem adom fel, s töretlen hittel keresem tovább a veszélyt vagy a különlegességet a reggeli hétköznapokban. Óvatosan állok fel, s kezdem el nyújtani elmacskásodott végtagjaimat. Rá kellett jönnöm, hogy ha egy helyben maradok, csak ugyanannak a hátsóvakarásnak leszek a szemtanúja ezredszerre. Így tehát elindultam a főtér felé, át Vizima változatlan utcáin. Nagyon szeretek macskaként létezni, hiszen senki sem számít ilyenkor arra, hogy akit ők macskának hisznek, az valójában egy varázslónő. Csak azokkal gyűlhet meg a bajom, akiknek van némi hozzáértésük a polimorfiához, de szerencsére ilyen személy csak nagyon kevés van. Így tehát élvezem a láthatatlanság előnyeit, hiszen szerencsémre az is nagyon ritka, hogy bárki megtorpanna egy kisállat láttán a reggeli nagy sietségben. 
