Két bárd egy csehóban

Janka & Kökörcsin @

Amikor barátságosnak csak közepes jóindulattal nevezhető módon Őfelsége, Temeria uralkodója, Sodden és Brugge hercege, maga Foltest király személyesen útnak indított Vizima városából Redania felé, mondhatjuk, hogy egy egészen kicsikét elbizonytalanodtam afelől, hogy én, pont én volnék a legalkalmasabb e nemesnek legfeljebb liliomos címerek alól nézve nevezhető feladat elvégzésére. Ó, persze, volt énnekem tapasztalatom a redaniai titkosszolgálattal, és annak nevén nem nevezhető atyaúristenével is - akit amúgy valamilyen furcsa oknál fogva minduntalan énrajtam keresnek, hogy a himlő vigye el annak a hegyomlásnak minden haragosát - de hogy Temeria koronás fője emiatt oly hajmeresztő ötlettel álljon elő, hogy engem küld a néhai Vizimir udvarába “nézelődni”...!
Férfiasan bevallom, csak és kizárólag azért voltam hajlandó rábólintani e felkérésre, mert Őfelsége meglepően őszintén és nyomatékosan adta tudtomra, hogy szerény véleménye szerint nálam jobb embert keresve sem találna (mely vallomás, hogy őszinte legyek, némi büszkeséggel is eltöltött) - hovatovább hozzám hasonló híres trubadúrnak viszonylag ritkán éri meg nagyhatalmú uralkodók parancsait visszautasítani. Dalnok vagyok én, nem udvari bolond, kérem szépen! De sajnos mindezen körülmények aligha változtatnak a tényen, hogy jelen pillanatban Pegazus hátán ülve baktatok a sajnálatos módon túlon túl is közeli Redania határát jelző Pontar folyó felé, hogy La Valette városának révéből átkeveredjek a folyón túlra.
Ahogy a város neve eszembe jut, mosolyt csal arcomra a hasonló néven bemutatkozó, temperamentumos vajáknő emléke, akinek köszönhettem, hogy hetekkel ezelőtt nem igazolódott be azon tünde jövendőmondó jóslata, aki nekem egyszer megálmodta, hogy kötél által fogok veszni. Ejh, sose gondoltam volna, hogy ezt kívánom egyszer, de legalább annak a mérgelődő macskavajáknak a társaságát magam mellett tudhatnám, ha már a sokkalta kedvesebb, de hasonlóan temperamentumos Wilkina kíséretéről még Kaedwenben le kellett mondanom. (Volna még egy vaják, akinek az a mogorva, mufurc, szűkszavúan szentimentális társasága, minden rigolyája, sőt, még a skrupulusai is mindennél jobban hiányoznak - de mit tehetnék… Legyen neked könnyű a föld, cimbora, bárhová is vitt végső utad.)
Késő délutánra jár, mire egy nagyobbacska községbe visz az utam, egy csinoska fehérnép pedig kérdésem és néhány szép szavam hallatán pironkodva útbaigazít, hogy Szederszít névre hallgat e falu.
- Nocsak, igazán bájos egy név, mondhatni költeménybe illő! De lefogadom, hogy a kegyed nevénél nem szebb. Mondja kérem, kedves kisasszonyka, akad-e Szederszít falvában fogadó, ahol egy fáradt dalnok megpihenhet?
- Akad biz’, jóuram, az ipam ángyikájáé az, úgy hívják, hogy Szederinda, engemet meg úgy, hogy Boróka - kuncogja a leány. - Hallja, kend, ilyen is ritkán van itten, hogy egy nap rögtön két igric is betér a faluba!
Felvontam a szemöldököm, majd leszálltam Pegazusról.
- Kettő? No nézzenek oda…
Na tessék, még ez is…! Ha ez a másik ne adj Melitele az az akasztófáravaló Kristyán Morgenstern lesz, akinek évekkel ezelőtt megígértem, hogy pofán verem plágiumért, biz isten, meg fogom tenni! Megköszönöm a bazsalygó Borókának az útmutatást a fogadó felé, és miután Pegazust az istállóba vezettem, lantommal hátamon betérek a kocsmába, és egyből meg is hallom rivális kollegám zöngéit - de egészen biztosra merem venni, hogy nem Morgenstern az, hacsak ki nem herélték azóta.
Nem-nem, ez bizony egy tiszta, női énekhang, mely íves trillákkal és lágy kötésekkel éppen annak a majd száz éve élt cintrai dalnoknak, Johann Aurumnak balladáját zengi. Jól ismerem ezt a dalt, hogyne ismerném - hiszen az én szép Szemőm énekelte nekem utoljára.
Körbenézek a helyiségben, s teszek pár lépést a hang irányába, hogy meglássam, ki lehet ez a lány.





P.S.:549 szó, ne haragudj, soká várattalak!Mood: Vörös Rébék

Két bárd egy csehóban

Janka & Kökörcsin @

Amikor beléptem a kocsmába, a magasságos Melitele szúette szobrának fából faragott angyal arcára esküszöm, de mind a háromra megesküszöm, hogy már szinte teljesen készen álltam beváltani az ígéretem ennek a hamis hangú, plagizáló paprikajancsinak - egészen pontosan azon ígéretemet, hogy tisztességesen pofán verem, ha még egyszer összehoz vele a balsors. De mit adnak az istenek, annak az akasztófa-énekeket kornyikáló akasztófavirágnak, születési nevén Kristyán Morgensternnek nyoma sem volt a szederszíti Szederinda Fogadóban. Akadt helyette azonban valaki más, aki tiszta és erőteljes mezzoszoprán énekhangja alapján milliószor jobb társaságnak bizonyult volna ahelyett a rímlopó lator helyett - már amennyiben ez a drága dalos pacsirta nem éppen az én közönségem előtt csivitelte volna el azt az ezeréves, bemelegítő gyakorlatnak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető dalocskát, amibe a Vörös Rébék után kezdett bele.
Néhányan már körégyűltek, úgy hallgatják a trillázó trobairitzet, s mivel még volt hely, közelebb léptem én is hozzá, s felmértem: hosszú, barna tincseit hátul összekötve hordja, arcán még a kocsma gyér fényében is látni, milyen fiatal - a nyakamat rá, hogy az iskolapadból szökött ki! Férfi inget és nadrágot visel, és még a bakancsára is úgy tapad a föld, mintha csak az volna ráírva, “régóta koptatom az utat”. Aztán ahogy a kis nádirigó elszakítja tekintetét lantjától (alighanem még nem tanulta ki, hogyan kell ezt feltűnés nélkül csinálni) elkapom a pillantását - és az a tekintet minden pénzt megér. Elkerekedik két szép, kék szeme, barna szemöldökei magasra szaladnak a homlokán, és hallom, hogy kizökken a játékból - még úgy is, hogy szerencséjére épp a versszak végére ért, s az avatatlan fülek pusztán lélegzetvételnyi szünetet hallhatnak az elakadásba. Azt kell mondanom, meglehetős elégedettséggel tölt el e reakció, s ezen elégedettségem alighanem arcomra is kiül egy mosoly formájában. Hiába, ha az ember olyan hírnévvel bír, mint csekélységem, nem meglepő, ha minden faluban akad legalább egyvalaki, aki felismeri - ha pedig még költőpalánta is az illető, mint ez a leányzó itten, mindenfélefajta szerénykedés nélkül mondhatom: el is várom, hogy felismerjen!
Ez a szépszemű igricpaszuly viszont még túl fiatal ahhoz, hogy az én arcomra is kiüljön a felismerés, ugyanis halványlila dunsztom sincs, ki lehet - azt azonban hallom, hogy szorult belé némi tehetség, minek okán hamar visszarázódik az előadásba, hogy befejezze a dalocskát. Viszont izgatottságát kiválóan jelzi, hogy a tempo allegretto a folytatást követően hamar átcsap allegroba... Tart aztán egy szusszanásnyi szünetet a következő dal előtt, s míg a folytatásra vár a közönség, odabiccentek a kocsmárosnak, akinek azonnal felderül az arca, amint meglát, hátamon hangszeremmel. Azonban, még mielőtt szóba elegyedhetnénk, éppen elcsípem a csintalan csalogány pillantását, nevezett nevét-sem-tudom bárdbabocska pedig ravaszul rám vigyorog. Na nézzenek oda! Ez kihívás, kérem szépen!
Rázendít aztán arra a Zethies-szerzeményre, amit meg se tudom mondani, mikor játszottam vagy hallottam utoljára, s tán csak emiatt vagyok olyan előzékeny, hogy megvárjam, míg befejezi a dalolászást, de amint a végére ér, elé lépek. Az odasereglett nézőközönség már alighanem csak erre várt, hisz mióta beléptem, mindenki látja, hogy itt bizony két bárd van egy csehóban - a kérdés már csak az, hogy megférünk-e vajon?
- Szép volt ez a dal, kisasszony! Az ember azt hinné, kiskegyed az akadémián tanulta neves mesterektől, csak kár, hogy túl ifjú még ahhoz, hogy ez igaz legyen - jegyzem meg kihívó mosollyal arcomon, s egyen-ketten a közönségből felnevetnek. Persze, tudom én, hogy semmi nem zárja ki, hogy ez a lányzó éppenséggel Oxenfurtból lógott el ide, de a cukkolásnak épp ez volna a lényege. Belegondolva, utoljára Essivel, az én drága Szemőmmel ugrattuk egymást így… Hogy hiányzik!  





P.S.:Voilá~Mood: Naranca

Mester & Janka

Van közönségem, van énekem, van dalom és van hangom, van kedvem és van mim is? Nem jut eszembe hirtelen egy rím sem, előfordulhat ez velem egyáltalán? Egy rímtelen bárd, mint valami harmadrangú vígjáték címét látnám, melyet a társulat nem sok sikerrel próbál másodrangúvá alkotni. Ó édes istenek, mind ti kik ott fent vagytok, miért kezdtem el egy lehetletnyi tempóval gyorsabban játszani? Most biztosan a világ legnagyobb balfékjának tart, hogy elrontottam egy ennyire egyszerű dolgot, istenem, kizökkentem a játékomból teljesen. ezt még nagyon, de nagyon gyakorolnom kell. Az ez előbbinél pillanatra megállok, itt gyorsabb vagyok, hibát hibára halmozok, de jó hogy csak ketten vesszük észre ezeket a marha gyorsan orvosolandó és kiküszöbölendő hibákat.
Igazából, nem is tudom mi ütött most belém. Itt van Ő, egy igazi nagy név a szakmámban, láthatóan mind a ketten ugyanarra a közönségre pályázunk, csak én mivel hamarabb érkeztem, emiatt meg is kaptam, ő már csak kiütni tud a nyeregből és rámosolygok, egy pimasz mosollyal. Úgy tűnik, megakadt a mozdulatában, és nem teljesíti a szándékát, hogy beszéljen a kocsmárossal. Ezzel eléri sikeresen, hogy egy több mázsányit nyomó kő gördüljön le a szívemről. Ahogyan azt is, hogy helyét egy több tonnányit nyomó vegye át. Könyörgöm, mi van ma, próbáljuk meg lámpalázassá tenni Jankát nap? Nem mintha nem sikerült volna, teljességgel széjjelcsesztem az egyiket, begyorsítottam és felfedezte, mit fogok ezért én kapni, bele se merek gondolni igazából. Kedves Melitele, add, hogy megnyíljon a föld és elnyelje az egyik bárdot. Vagy ne is közölünk valakit, hanem szimplán az egész közönséget, azért még szeretnék beszélni Vele. Kikérni a véleményét, segítséget kérni, faggatni a szerzeményeiről, elérni, hogy megtanítsa azokat a csodás műveket, még ha lyukat is kell a hasába beszélnem hozzá. Nem, nem egy elvetemült rajongó vagyok, hanem egy kíváncsi leányzó, ki olyannal találkozik, kire nagyon is felnéz.
Elém lép, esélyt sem adva ahhoz, hogy belekezdjek egy újba, rámosolygok válaszul. Jól van, hagyom beszélni, addig is összeszedem magam, és nem csak egy álarcot tartok fönt. Próbálok nem túlságosan vigyorogni, itt van Ő, az aki miatt választottam ezt az életet, ezt a pályát, ki, bár tudta nélkül, de segített abban, hogy elszökjem a feleséggé válás elől. Már miért lennék túl fiatal hozzá? Azért ugyanannyinak nézek ki, mint ahány éhes vagyok, szemüvegre van talán szüksége?
- Hogy is hívják önt uram? Tudom, itt van a nyelvem hegyén, Tribróm uraság nem lehet hiszen ő egy törp, s legendákat zengenek a művészethez való hozzáértéséről. Pöpörcsin ön vagy Töpörcsin? Tudom, valami virág név, csak nem jut eszembe, hogy pontosan melyik is. Megvan, Kökörcsin! Mutassa meg ön, hogy játszotta volna ezt a darabot, ha úgy gondolja, hogy nem jártam még iskolapadban –  nyomom a kezébe a lantomat és megyek is  a nézőtérre  – ne is vesztegessük az értékes másodperceket a lantja behangolására, az enyém már rég bevan –   nagyon remélem, hogy  a nagy betűs Mester elvállalja, annyira szeretném hallani ahogy újra zenél, de próbálom nem jelét adni. Biztos, ami biztos, hogy már nagyon de nagyon régóta akarok vele találkozni, és az se gond, hogy itt történt meg  a dolog. Olyan vagyok mint a nem is tudom, nem jut eszembe egyetlen egy hasonlat sem hirtelen, ami annyira ritka, minthogy befogom a számat órákig társaságban. Gyerünk már, kezdje el pengetni  a húrokat azokkal a lerajzolni való ujjakkal, mely a rossz nyelvek szerint a szebbik nemen is szokott játszani, dallamokat kicsiholni.

Jegyzet:Jegyzet helye Zene: Zenecím

Két bárd egy csehóban @

Sok mindenre számítottam ettől a fiatal fruskától, de arra, bizony mondom, nem voltam felkészülve, hogy üdvözült mosollyal fog tekinteni rám, mikor elé lépek - mintha legalább is maga a magasztos Melitele istennő lépett volna be a kocsmába e szent napon. Teringettét! Ez a leány felnéz rám! Mármint nyilvánvalóan felfelé tekint, hiszen ő széken ül, én pedig előtte állok, ennek okán tagadhatatlan a közöttünk fennálló fizikai szintkülönbség, de úgy éljek, láttam én már ezt a tekintetet, hajajj, nem is egyszer! Márpedig, ha valaki, akkor én, a híres-neves Kökörcsin mester felismerem a rajongás ragyogó sugarait egy szempárban, különösen egy ilyen, drágakőként csillogó tekintetben, mint amilyen eme ismeretlen költőpalántáé.
De aztán, a csöndesen rajongó mosolygást követően meg is szólal ám ez a dalosmadár, nem hagyva viszonzatlanul iménti, könnyed és játékos élcelődésem - nincs mit szépíteni ezen, a szellemesség a mi szakmánkban kötelező - és attól tartok, esélyem sem volt kendőzni az érzelmeimet, mind kiültek az arcomra. Elsőként a meglepődés, hogy ez a barna fürtös bárdbabocska visszakérdez, ki vagyok, másodjára a felháborodott meglepődés, hogy van mersze ahhoz a mélynövésű, parókás piperkőchöz, ahhoz a Hordódöngető Tribrómhoz vagy ki a fittyfenéhez hasonlítani! Vérig vagyok sértve! Harmadjára még az orromat is felhúzom, ahogy a kis igricpaszuly tettetett tanácstalansággal tanakodik a nevemen - azt bizony látom már, hogy incselkedés terén volt lehetősége alaposan kiművelnie magát, vagy egyenesen istenadta tehetsége van benne! Na megállj csak, kis madárkám, kapsz te mindjárt olyan választ, hogy azt bizony nem teszed zsebre--- Mi a mennydörgős mennykő…?!
...Még mielőtt felelhettem volna, a trillázó trobairitz a kezembe nyomja a saját lantját, lelibben a közönség közé, és vár, hogy eleget tegyek a kihívásnak. Azért ezt még egy magamfajta, sokat megélt vándor dalnoknak is beletelik bő két pislogásnyi időbe, hogy megeméssze - de amikor megemésztem…! Ezt nevezem kihívásnak! Felszegem állam, ahogy kezemben a leány lantjával állok, s látom a közönség sorai közt néhány nézőt, ahogy vigyorogva összesúgnak, s arról pusmognak, hogy itt bizony költői viadal fog zajlani pillanatokon belül, hiszen, mint az látható, elfogadtam a kihívást. De van ám a hangversenyeknek rendes menete, drágaságom, nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen megúszod!
- Nos, kedveském, igazi megtiszteltetés a helyedre ülni a szederszíti Szederinda Fogadó nagyérdemű közönsége előtt! - hajlok meg kalapom emelve, majd amint felegyenesedem s a helyére illesztem fejfedőmet, küldök egy vigyort a kékszemű költőpalánta felé. - De még mielőtt belekezdenék abba, hogy megmutassam, én miként játszottam volna az iménti nótát, mindenek előtt engedd meg, hogy rávilágítsak egy apróságra: nevezetesen arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne add a hangszered, a legdrágább kincsedet, önként egy riválisod kezébe! Ha nem a méltán híres Kökörcsin mesterrel, azaz csekélységemmel állnál szemben, még az is megtörténhetne, hogy a kedvesnek hitt kollegád fogja, és a földhöz vágja szeretett lantodat, minden lelkifurdalás nélkül!
Néhányan meglepetten felhikkannak a közönség soraiból, így gyorsan hozzáfűzöm:
- Isten ments, hogy én ilyesmit tegyek, nem én, de ismerek egy-két faragatlan rímfaragót, akinek a kezébe inkább kapát kellett volna adni hangszer helyett, hogy földet műveljen és ne verseket, mert előbbivel tényleg gazdagabbá tehetnék a népet, míg az utóbbival csak fülfájást okoznak, - sóhajtom - de egy-néhány ilyen alak bizony megtenné! Aztán nézhetnél, kedveském, hogy odalett az, amivel nem csak a kenyered keresed, de bizony-bizony az élet értelmét is - hisz ez maga a művészet, nem csak egy munka!
Summázom, majd bólintok, megköszörülve torkom.
- Nos tehát, kedveském… hm, mi is a neved? Téged még nem előzött meg a híred. Mindenesetre nem akarom untatni a közönséget, hogy olyan dalt játszom, amit már egyszer hallottak, úgyhogy, ha megengedik - pillantok végig a tűkön ülő társaságon - egy saját szerzeményemmel örvendeztetném meg Önöket!
Nem is várakoztatom soká a publikumot, de még egy kacsintást megengedek a kis költőpalánta felé, és ha már úgyis a kezembe nyomta, hát az ő lantján kezdek játszani. Szép hangszer, s csakugyan jól be van hangolva, húrjai zengésén hallani a megannyi gyakorlást, s a lant nyaka szinte már magába itta gazdája finom ujjainak minden ívét és mozdulatát… Pattogós allegretto entrée-t játszom az idegen, mégis ismerős hangszeren, aztán lágy hangon belekezdek a dalba:

A hosszú s dicső út során
Elfújta már fagy és szél
A tovatűnő valóság
Édes illatát s melegét.

Távoli hegyek ormai
Akár a fátylas árnyak,
S disszonáns dallamai
A rejtett igazságnak.

Dicsőség Néked, Nap Atyánk,
Megszelidítem lángjaid!
Dicsőség Néked, Hold Anyánk,
Gyermekként iszom könnyeid!

A csillagtalan éjjelen majd a farkas lesz
A vigyázó szem, őre tiszteletnek s hűségnek, hűségnek!

Tűz és jég táncol
Szívemben, akár mámor!
Tűz és jég táncol
Szerelemben, óh, mámor!

Az édes szülőapákért,
Kiknek ereje bennem él,
Az édes szülőanyákért,
Kiknek harcolok sorsáért,

Táncolj, táncolj,
Táncolj tűz és jég, táncolj!
Táncolj, táncolj,
Táncolj tűz és jég, táncolj!

Még csak a felénél járok a dalnak, de már most táncra perdülnek néhányan, s bár lopva figyelem a közönséget, sokkal jobban érdekel az ifjú költőkisasszony minden reakciója.




P.S.:Soká várattalak megint, kedveském, remélem, nem neheztelsz! A dalt pedig 0:55-től ajánlom szeretettel. Mood: Danza di Fuoco e Ghiaccio

Valaki mondja meg nekem, hogy most az istenek kegyének, vagy kegyetlenségének kell betudhatnom, hogy itt van Ő, aki miatt az vagyok aki vagyok. Ha nem lett volna ott azon a napon, azon a régi, elfeledett napon, és nem lett volna rám ekkora hatással, akkor jelenleg már bekötötték volna a fejemet. De nem tették, mert akkor hallhattam őt, a zenéjét, és mikor ki kellett találnom, hogy hogy másszak ki abból a szerepből, mibe belekényszerítettek volna, hát már nem is volt kérdés, a kedvenc elfoglaltságomnak, a zenének hódoljak! Ó, de ha Ő nem lett volna, mily szerencsétlenül jártam volna. Nem is tudja, hogyan is tudhatná, hogy mit tett a sorsommal azon a végzetes napon, mikor ő csak pengette a lantját, utamat, életemet ezáltal eldöntve. Kinek a szívét nem melengetette volna meg az az édes melódia, mi oly csodás volt, hogy eldöntöttem, megtanulom a hangszerek titkát, a kották kódját, melyek mások számára csak katyvaszhalmazok.
Oké, azt hiszem így marad a szám, vigyoron, nagyon ciki ha én most tollat, tintát szerzek és autogramot kérek tőle? Mármint, nem szokásom ilyen őrültségre adnia fejemet, [s]a szösz fenét nem[/s] de én szeretnék tőle egy aláírást, még ha ő nem is tudja, hogy miért. Felnézek rá, ő lenne a mesében az, akinek útnak indító a szerepköre, még ha utána évtizednyit kellett várni, hogy a hős megtegye az első lépését.
Lehorgasztott fejjel, megszeppenve hallgatom őt, mint kisdiák a tanárnál, aki összeszidja őt egy balul sikerült felelet miatt. Értse meg, nem gondoltam erre, én sajnálom, annyira sajnálom, máskor nem fordul elő ez, megígérem. Soha többet, ez a lant értékesebb mint az életem, amivel nem is túlzok igazából. Hiszen, eme fából készült csoda évek óta próbálkozásaimnak tanúja, én hangolom be, vigyázok rá, meg minden. Hallom a hangokat, ahogy hirtelen ugranak oktávokat, hogy felsikolt egy kisasszony.
A Mester nem ilyen barbár, rossz minőségű bögre, ugye? Ugye nem most fogja összetörni az álmaimat, mint ahogy polcleszakadás a rajta tárolt tányérokat? És nem, hálásan lélegzek fel, föl se tűnt igazából, hogy fél percig bent tartottam a levegőmet.
 - Csak a maga kezébe adnám a lantomat, más idegen hozzá se érhetne. Egy pillanatig azt hittem, hogy ön is egy durván megmunkált fadarab –   életem értelme, ezzel is egyet kell értenem. Istenem, Mesterem, hogyan is tudhatnád, hogy ki vagyok, mi vagyok? Bőven elég nekem már az, hogy zenémet nem szidtad, hogy ezek szerint legalább elviselhetőt produkálok.
 - Janka Peterson –   válaszolom neki széles mosollyal az arcomon, tisztán érthetően. Most még mi kell ide? Ő, a nagy Ő megkérdezte, hogy ki vagyok, mi a nevem! Kell nekem ennél több? Itt van, zenél, a lantom a kezében, és egyáltalán, létezik! Hogy rajongok érte? Kérlek, az értelmező kéziszótárban a rajongónál az én képem van. Mármint, tudok viselkedni, meg minden, de na. Egy élő legenda ez az ember. És saját szerzeményt játszik! Oké, ma biztos, hogy nincs karácsony?
Egy rakoncátlan tincset elteszek a szemem elöl, miközben az ujjait figyelem, mik a lantom nyakán vannak, hogy és miként fogják le a húrokat. Hogyan penget, mit használ hozzá, benyúl-e a húr alá, vagy csak egy simával elintézi. Mik  a fogások, van-e számomra ismeretlen, csúsztat-e esetleg közben. Mind-mind olyan dolog, mik a legtöbb embernek fel se tűnnek, de nekem igen. És a dal! Gyönyörű. Ritmust elkapva dobolok combomon az ujjaimmal, szerencsére azt sikerült megállnom, hogy dúdoljak is mellé.
Egy pillanatban, mikor nem figyel, megtörlöm a szememet. Nem mintha ez az ének az emberek megsiratására van, sokkal inkább a megtáncoltatására, de szemembe attól még könny gyűlt. Ha nem lenne az utolsó előtti versszak, az maga lenne a tökéletesség, de persze nem mindenkihez olyan kegyes a sors, hogy a szülei engedjenek gond nélkül a döntéseinek. Van akinek ki kell harcolnia. Belenézek egy pillanatra férfi szemébe, majd elkapom a tekintetemet.
Ő lenne az én útnak indítóm, ha egy mesében lennénk. Most meg valaki, akire felnézek.


Jegyzet:  Inkább az a kérdés, hogy te neheztelsz-e rám a megvárattatásért?  Zene: Zenecím

Két bárd egy csehóban @

Amikor baráti gesztusként felhívtam a kis költőpalánta figyelmét a tényre, miszerint meggondolatlan cselekedete fatális tragédiába fulladhatott volna, láttam az arcán az őszinte elborzadást, ahogy ráébredt igazamra. Mindazonáltal, ahogy ő maga is mondja, biztosítom róla, hogy én sose, a hétszentséges, háromarcú Melitele aranyozott melltűjére esküszöm, hogy sose tennék ilyesmit egyetlen egy ifjú és tehetséges igricpaszullyal! Hah! Még hogy rosszul megmunkált fadarab!
Aztán végre a leányzó is bemutatkozik, és úgy vigyorog közben, mint a vadalma. Szóval Janka. Babszem Janka!
Viszont a közönséget a világért sem lennék hajlandó tovább váratni, így a fürge allegrettoban játszott bevezető után belekezdek szerzeményem első strófájába, s mire az első refrénig eljutok, már vidáman táncolnak a fogadó közepén álló kis emelvény előtt, melyet most önkényesen színpadnak neveztünk ki. Ah, be szép látvány! Egy igazi dalnoknak semmi nem melengeti meg úgy a szívét, mint amikor a műve ily mértékben magával ragadja a közönségét! Mondjon nekem aztán bárki bármit, ennél nagyobb boldogság a világon nincs!
Ujjaim sebesen, de törődőn cirógatják Janka lantjának húrjait, s finoman siklanak a hangszer nyakán, jobb lábam sarkával pedig tompán ütöm a ritmust a vén fadeszkákon, míg a dallam szárnyalva táncra kel és kergetőzik a pörgő-forgó menyecskék szoknyáinak fodraival, és vígan ropja együtt a délceg ifjak csizmáinak ritmusára láthatatlan körtáncát. Majd ahogy csitul kissé a dallam, úgy folytatom tovább az éneklést:

A Rímek időtlen terén
Életre hívja majd dalom
Angyalseregek erejét
Hogy szörnyekkel harcba szálljon.

A kortalan Teremtéshez
Fog hiú lelkem esengni,
És e démon tükörképe
Az időkön túlra szökni.

Dicsőség Néked, Nap Atyánk,
Megszelidítem lángjaid!
Dicsőség Néked, Hold Anyánk,
Gyermekként iszom könnyeid!

A csillagtalan éjjelen majd a farkas lesz
A vigyázó szem, őre tiszteletnek s hűségnek, hűségnek!

Tűz és jég táncol
Szívemben, akár mámor!
Tűz és jég táncol
Szerelemben, óh, mámor!

Az édes szülőapákért,
Kiknek ereje bennem él,
Az édes szülőanyákért,
Kiknek harcolok sorsáért,

Táncolj, táncolj,
Táncolj tűz és jég, táncolj!
Táncolj, táncolj,
Táncolj tűz és jég, táncolj!
Még egy kissé megremegtetem az utolsó hangot, mielőtt belefognék abba a dallamfutamba, mely ezután következik, s vadul örvénylő szólamokban táncol, dalol, pördül és röpül, hogy a végén pihegve lassuljon le, s egyúttal elérkezzen a méltóságteljes befejezéshez, s tán csak véletlen, de épp ekkor kapom el a kékszemű költőnövendék szikrázó pillantását, melyet rögtön félre is kap, mintha csak lopva merne feltekinteni. Ahogy a záróakkordok utolsó rezgését követően elhal a dallam, úgy lassít és áll meg végül vagy öt-hat táncoló pár, majd a közönség nevetve és tapsolva ujjong, én pedig felállok, s elégedetten mosolyogva meghajlok előttük.
- Ez lett volna hát részemről a bemelegítő ujjgyakorlat! Most pedig, kedves Janka, te jössz, jer fel ide, vedd vissza a lantod, és mutasd meg, mit tudsz, hadd hallám! - vigyorodom el, s nyújtom a kisasszony felé a hangszert - nem, nem a sajátomat, azt a drágaságot a világ minden kincséért sem adnám ki a kezeim közül! Túl sokszor fenyegetett már a Sors azzal, hogy elveszi tőlem e becses remekművet!




P.S.:Soká várattalak megint, kedveském, remélem, nem neheztelsz! A dalt pedig 0:55-től ajánlom szeretettel.
Mood: Danza di Fuoco e Ghiaccio