Tribróm x Ren @

Rég volt utoljára ilyen kutyanehéz napom. Lazacozni indultam egy folyó északi, tiszta folyásánál, éhségemet csillapítandó. Arra azonban vajmi kevéssé számítottam – mondhatni semennyire, bár épp számolhattam volna vele, amilyen általános karmával rendelkezek – hogy egy közeli barlangban épp akkor ébred meg egy hatalmas növésű barnamedve téliálmából, lazacra éhesen. A termetét látva minden vér kiszaladt az arcomból, és bár nálam volt a kardom, úgy ítéltem meg, hogy jó lesz az neki fogpiszkálónak, ha már megevett, úgyhogy se szó, se beszéd, elhajítottam csapot, papot, és futni kezdtem. Briliáns ötletem támadt – amiben akkor még a deus ex machinea-t sem láttam: nyomomban egy felbőszült barlangi medvével megpillantottam egy, a folyón átívelő, kidőlt farönköt. Gondoltam, felugrok rá, átegyensúlyozok a túloldalra, a medve meg úgyse tud úszni. Ez volt a terv, legalább is. Ott és akkor dőlt dugába, amikor valóban felugrottam rá, hogy átkelek rajta a túloldalra, de az egyszer csak, a tökéletes mértani közepén unottan reccsent egyet, majd még egyet. Nagyobbat, mielőtt életuntan belecsobbant volna a gyors sodrású folyóba – rajta velem. Megszabadultam a medvétől, tény, mert hogy nem úszott utánam. Valószínűleg ő már tudta, amit én még nem: hogy a gyors sodrású folyó vízesésben végződik. Természetesen minden erőfeszítésem ellenére, hogy felússzak árral szemben, hasztalannak bizonyult, különösebb ellenállás nélkül, halálkiáltással lecsorogtam a zúgó alján összegyülemlett tóba. Beletelt vagy jó tíz percbe, mire iszaposan, csatakosan, hínártól és folyóhordaléktól tarkán kievickéltem a nádasba, ahol egy halálra rémült vadkacsa mama alaposan ellátta a bajom. Ezek után meg sem kellett volna lepődnöm, hogy a legközelebbi faluban járva, hogy egy kicsit visszaszerezzem a lélekjelenlétem, vízirémet kiáltva rám uszították az összes kutyát, amik egészen a következő községig kergettek, mire le tudtam rázni őket. Nem vágytam semmire, csak ülni fél, talán egy egész órát is, enni valami meleget és táplálót, netán legurítani egy sört, ezért a Vörös Delfin felé vettem az utamat, mely a Pékek utcájának legjobb tavernájának hírében állt. Arra azonban magam sem számítottam, hogy még be sem lépek az ajtaján, máris úgy hajítanak ki valakit, hogy csak úgy nyekken. Az eztán kerekedett kocsmai verekedés következtében az ablakon kirepült, és majdnem engem fejbekólintó szék pedig meggyőzött róla, hogy bölcs döntés volna nem megállni itt. Mindezek után – jóhiszeműen azt gondolván, ennél rosszabb úgyse lesz – betértem az első csehóba. Nem néztem a cégért. Kellett volna. Megjárva medvét, zúgót, dühödt kacsamamát, kutyákat, de még kocsmai verekedést és repkedő székeket is, nem vágytam másra, csak hogy végre ledobhassam magam egy élhető sarokba, és utolérnhessem magam. Egyszerre nagy hangzavar kerekedett, ahogy egy nagyhangú törp tisztelte meg jelenlétével a késdobálót – az ajtónálló őr pedig az ebédjével a jóindulattal is ipám korú padlót. Csak azért nem az én csizmámat, mert még időben félreléptem. Bár őszintén, egy ilyen nap után már nem osztana egy fikarcnyit sem. A törp felszökkent az egyik asztalra, és úgy látom, dobolni készült. Talán muzsikus. Vagy bárd, az még jobb. Valami fáradt mosolyféle görbült fel az arcomra, Zene, az most jól esne a lelkemnek. Gondoltam, elfoglalok egy élhető sarkot, és majd onnan hallgatom a mester tudományát, ám ahogy elhaladtam a jóindulattal is ángyikám korú asztal mellett, az a korábbi farönkhöz hasonlóan unottan reccsent előbb egy apróbbat, majd még egyet, egy nagyobbat, mielőtt életét kilehelve összeroskadt volna a törp alatt.  

P.S.:521 szóMood: Akasszuk fel!

Tribróm x Ren @

Az asztal összeroskadt a törp alatt, akár valami málhával túlpakolt öszvér. Nem volt mit szépíteni a tényen. Szépítettem volna, ha lett volna hova, mondjuk. Szóval a bútor atomjaira hullott, a törp meg be alá, de úgy, hogy még a két lába égnek meredezett. A mutatvány aligha nyerhette el a tetszését, ugyanis rögtön nilfgaardi uradalmi figurák által irigylésre méltó körmondatokkal illette szegény Bulma nénit, aki alighanem minderről mit sem tehetett, és a hiábavaló szólongatásra minden valószínűség szerint csak unott tunyasággal fordult egyet a sírjában. Meg is fogadtam magamban, hogy ha alkalmam adódik rá, rákérdezek, ki is ez a derék asszony. Hogy én? Belőlem csak az apátia áradt, ahogy próbáltam felülkerekedni a rajtam eluralkodó fejfájáson, és a tényen, hogy ma igazán nagyon semmi nem akar sikerülni. Akaratomon kívül tönkretettem egy amúgy igen koros és rozoga asztalt, testi- és lelki károkat okoztam egy törp trubadúrban, illetve anyagi kárt tettem az ivó berendezésében, ezáltal a kocsmáros zsebében. Nem tudom, miért gondoltam, hogy egy ilyen ritka szar nap után jó ötlet egy helyi tavernában megállni, és erőt gyűjteni, de őszintén hittem a gyógyító hatásában, erre nem összeesik ez a nyomorult asztal? Amilyen karmám van, mindjárt mutogatni is kezd, hogy „nilfgaardi!”, amire hiába visszakozok jobb ügyhöz méltó makacssággal, hogy „nem vagyok nilfgaardi”, már visznek is a bitóra. De ezúttal bizonyosan nem lett volna akkora szerencsém, mint valamelyik Bajomon (kis vagy nagy, egyre megy… Gyűlölöm északot), tán nem lett volna érdemes megkockáztatni mindezt. Erősen fontolóra vettem, hogy nyomok egy határozott, de annál természetesebb hátraarcot, amikor a nagy hangzavarra odatódult a csapláros. Ebben nem sok meglepetés volt, a ragadozó is egyből megjelenik, ha vérszagot érez. Bármennyire is sajnáltam, hogy valószínűleg a törp trubadúr fogja elvinni helyettem az egész balhét, minden megmaradt idegszálamat arra összpontosítottam, hogy hátat fordíthassak a jelenetnek, és az épp beözönlő tömegen átverekedve magam megközelíthessem a kijáratot. Már épp sikerült is volna, amikor erős rántást éreztem a grabancom tájékán, de olyat, hogy kis híja volt, hogy hátra nem estem. Félve lestem csak hátra a vállam felett.
- Jer’, szépfiú, táncójunk! – mondta mindezt egy nálam kétszer, ha nem háromszor testesebb asszonynép, akinek a hangja még az enyémnél is karakteresebb basszussal dörmögött. Hogy honnan tudtam, hogy nő volt… ?
- A-ah, várjunk, én nem---
Onnan, hogy ahogy magához rántott, hogy valami táncnak gúnyolt, koordinálatlan mozgás egymásutánt eljárjunk, a fejemet úgy szorította a két tehéntőgy méretű melle közé, hogy levegőt alig kaptam. Erre valószínűleg Debella is rájöhetett, ugyanis hamar sűrű mentegetőzések közepette hagyta, hogy levegőhöz jussak. De csak ahhoz, el nem engedett volna. Közben áthallgatóztam a kibontakozó szomszédos társalgáshoz, valami üvegszem körül ment most épp a vita. Muszáj volt meglépnem innen, méghozzá minél hamarabb, mielőtt még rám terelődik a szó. Ám legyen, belemegyek a táncba, legalább a pörgéseknek-forgásoknak hála könnyebben felmérem, hogy merre lehet távozni, ha már az ajtó nem jöhet szóba. Két ablakot is láttam, az egyik alatt sajnos egy egész asztal helyezkedett el, aminél ketten ültek, és nagy elánnal gwenteztek a gyertyafénynél, úgyhogy arra kizárt, hogy meglóghattam volna. Ellenben a másik… A másik alatt nem volt se asztal, se kliens, csak pár öreg doboz és hordó… Fáradt fény csillant a szememben. Ez lehet az! Megpörgettem Debellus cetus-t azzal a nem titkolt szándékkal, hogy amíg meg nem találja a gyök kettővel forgásból visszaszerzett egyensúlyát, én szépen suttyomban magára hagyom, és nemes egyszerűséggel, hirtelen felindulásból az ablakon távozok. A tervem tökéletes volt, azt leszámítva, hogy azt hittem, könnyebben szabadulok ettől a férfiak rémálmától. Olyan erélyes mozdulattal ragadta meg a karom, és fordított maga felé, hogy én szédültem bele.
- Hová, hová, kedvesem? Még fijatal az estv, még nem is attál nekem csókocskát!
- Cs-csókot… ?
N-na, azt nem! Valahol azért még én is meghúzom a határvonalat! Meg sem várta, míg érdemben válaszolok, már csücsörített is azzal a cserepes, bibircsókos, és enyhén bajszos szájával, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy minél hátrébb tudjak dőlni. Ez egy idő után, bár a ruganyosságom épp engedte, az ablaküveg miatt nem volt lehetséges, és mivel vészesen csók-közelbe kerültem, élesen más megoldást találtam a problémára. Egyszerűen elhajoltam a mérgező ajakérintés elől, hogy Enourmous Walrus helyettem az ablaküveget kapja le. Szemem sarkából kiszúrtam egy csapóajtót, és bár pusztán a látvány elég volt ahhoz, hogy újabb Bajomi rémkép-rohamot éljek át, úgy ítéltem meg, hogy az életösztön kedvéért túllendülök rajta. Térdelésben érkeztem az utolsó reménysugarat nyújtó kijárat mellé-elé, amikor…
- Nincs rajta zár?!
Ki talál ki egy olyan ajtót, amin nincs zár?! Hát csupa agyalágyult él itt fent északon?! A Nagy Napra mondom, ha még egy perccel többet el kell töltenem itt, én---
- Oi, kölyök! Micsiná’sz?! Hát nem tudod, az az ajtó hová vezet?
- …… Fogalmam sincs? – vallottam meg kényszeredetten.
Az asztaltól, ahonnan a hang jött, ezúttal jóízű nevetés hallatszott.
- Akkó kotródj innen, míg szépen mondom, baszod!
Feladom. Ebben a mocskos, kicsi, de zsúfolt késdobálóban fogok megdögleni. Ennyi erővel már le is ülhetnék, hogy idejében megszokjam a gondolatot. Fogtam hát magam, és legyőzötten, meggyötörten, kimerülten ledobtam magam egy üres asztalhoz. Szívem abban a fél percben, míg magamra maradtam, hazavágtatott. Nem telt bele sok időbe azonban, mire a korábban látott, és megkárosított törp megjelent az asztalomnál. Úgy néztem rá, mintha ő maga lett volna Emhyr var Emreis, a Mi Nagy Napunk, amikor láttam, hogy két korsó sört tesz le elém az asztalra. Már nyitottam a számat, hogy kihálálkodjam magam, ma először, ám amikor letette magát, az asztalhoz hasonlóan a szék is megadta magát, és míg újat keresett, nemes egyszerűséggel lefejeltem az asztalt. Könyörgöm, valaki vessen véget ennek a napnak, mielőtt eret vágok! Elárvult kiskutyaszemekkel pillantottam fel rá az asztal lapján nyugtatva az állam.
- Köszönöm, ez most igazán rám fér… - húztam magam elé a korsót, és nem törődve, milyen erős vagy épp gyenge, ami benne van, alaposan meghúztam, közben persze figyelmesen hallgatva a név eredetéről szóló ismertetőt, a drámai fordulattól azonban kis híján félre is nyeltem. De lehet, hogy a sós mellékíztől volt, így utólag már nehezen mondom meg. Testesen köhörésztem – Életemben nem hallottam még… ehhez fogható ár-érték szabályozást… Ahhoz képest nem a legjobb, amit valaha ittam. De azért köszönöm, hogy meghívsz. – egy kicsit tényleg jobb kedvem lett, hogy nem voltam többé egyedül. Még ha egy ilyen… Erős karakterrel lettem is gazdagabb, mint a trubadúr törp. – Igor, a jobb sorsra érdemes tolvaj szarka? – figyeltem ám. Még valami kompasszió-félét is éreztem iránta, engem is lépten-nyomon meg akarnak lincselni. Bár az a gyanúm, hogy velem ellentétben ő valóban rászolgált erre. Belecsaptam a törp tenyerébe, velősen kezet ráztam vele – Ren var Assengard, Nazairból.
Ezt a részletet fontosnak tartottam megemlíteni, félreértéseket elkerülendő.
- Nehéz nap?


P.S.:1077 szóMood: Akasszuk fel!