Steodurst


& Tribróm ️️️️️️️️

A háború idején megjártam ezt a vidéket, legalábbis azt hiszem akkoriban utoljára. Meve királynő a nagy hős, meg minden anyám kínja, a helybeliek szerintem azóta is minimum azt hiszik, hogy ő pisálja reggelente a Yarugát is, ami a túlparton tartja Nilfgaardot, a lábnyomaiból meg minimum rózsák fakadnak. Én alapvetően sem voltam elragadtatva a harcos uralkodótól, bár azt meg kell hagyni érett, de még mindig igen szemrevaló kis rüfke volt, lettek volna elképzeléseim vele az ágyban... igazából egy disznóól feletti mestergerendára kötve se zavart volna a dolog, kellően jó bőr volt na. De azon kívül? Egy fehércseléd a sok közül...
A lyriaiakkal minden átkozott beszélgetés nagyjából úgy indul, hogy a királynő kedves egészsége felől érdeklődünk és ez után egy nagyjából húsz perc alatt ki is fejtik, szerencsére semmilyen változás nem következett be. Hogy mennyire képesek a törpe idegeire mászni ezzel, azt had ne fejtegessem... Még ha arról folyna a beszélgetés, mint minden más országban, mennyi zabigyereket hordott ki vagy melyik lovagjával feküdt össze de neeeeem! Ezek még mindig úgy istenítik átlagban, mintha reggelente legalábbis a seggéből rakná tele színarannyal az államkincstárat. Jó az egy dolog, lenne mit kezdeni tisztességes férfi törpnek azzal a valaggal, de azért ez mégis túlzás...
Miután három napig szórakoztattam a helyieket a háború és persze a nagy királynő hőstetteivel a kis határvidéki városkában szépen dagadó erszénnyel, pocakkal és kegyetlenül zúgó fejjel ültem a kricsmi asztalánál mélázva nézegetve a söröm felett döngicsélő legyet. Kutyaharapást szőrivel ahogy a mondás tartja, de az a tegnapi lőre... Hát az minimum egy redan medveölő volt, olyat harapott, hogy Kreve véreres villáma cikázza be fényével annak alsó fertályi barlangjait, aki volt akkora baromállat, hogy megfőzze. Nem mondom a jó helyi brandy igazán ízletes ital, de amelyik rossz, márpedig a tegnapi az aztán az volt, na az egy átlagos nilfgaardi gályáról is lemarja a festést a kutya mindenit!
És ekkor állított be egy helyi erő. Kora szerint még talán tejfelnyalogató kölyöknek nézhetné az ember, de inkább fiatalos csak ez az arc, amit a nagyrészt sötétbarna haj keretez. Kopottas felszerelése nem lóg ki a helyi milíciák átlagából, rangjelzése szerint őrmester. Asztalomhoz huppanva már darálja is a mondandóját, amit igyekeztem zúgó fejjel követni.
- Mi a szösz strázsamester uram? - nyögtem halántékom taperolva. - Áttévedt egy fekete atyafi a folyón, kendtek meg nem határsértőként akasztanák, hanem hazaviszik? No de tudja mit? Nem az én dolgom. Az Asszonydöngetőként is ismert Tribróm volnék, mesterdalnok és világjáró. Ami azt illeti, nem csupán szentségelni tudok a nyelvükön. A háború idején a cintrai szabadcsapatok dobját vertem néhány hónapig és magam is megverekedtem Vengerberget és Hagget. Nem a költészet ideje volt, a bárdnak és a nilfgaardi szónak is több hasznát vették akkoriban - vonogattam a vállamat. - No nézze csak Steodurst uram, azt a papramorgót még örömest elkoccintom magával, ami a többit illeti... A cintrai szabadcsapatokat éppenséggel a magáéhoz hasonló gúnyát viselő lándzsások vágták ki az Alba gyűrűjéből az O mentén. Mindketten tudjuk, aki túléli az Alba rohamát, azt rabláncon viszik a Nagy Nap országába. Egyszóval nem felejti az ilyesmit a törpe. Hagyjon csak békit az orenjeinek. Nincs abból katonaembernek soha elég. Egészségére - emeltem meg az általa kért italt felé. - Sürgős vón' az ügy? Mert akkor akár most kivezetem Kíváncsit az istállóból, de ha fújna egyet, hát meg is reggelizhetünk még.

A dwarven folk song

Steodurst


& Tribróm ️️️️️️️️

Steodurst strázsamester szavaira kissé merengősen bólintottam egyet, majd feltettem az asztalra csatabárdomat, hogy megszemlélhesse, ha akarja. Jó mahakami munka volt, a legújabb, legmodernebb technológia. Törpe kovácsolás, gnóm élezés, nyele a pedig lyriai cédrus, négyszer abroncsolva. Látszott rajta az úgy nevezett nehéz súlyozás, az ilyen szerszámhoz erő és kitartás kell, mert orrnehéz lesz, de nagyobbat is üt és szükség esetén favágásra se utolsó darab. Fajtám tipikus fegyvere, kettős kompozit kovácsolása olyas valami, amit a fiatalabb fajok, tündék vagy emberek kovácsai nem hogy utánozni, megérteni sem tudnak.
- Látja Steodurst uram, ez egy egészen jóra sikeredett törpe fegyver, kísér engem már vagy hetven esztendeje, ennyi idő alatt megfordult egynémely csaták forgatagában is. Sok katona érez haragot vagy gyűlöletet a harctéren, sokaknak ad erőt. Én sose voltam vele így. Valahogy nem tudtam gyűlölni a regrutákat csak azért mert temeriai liliomot vagy éppen kaedweni unikornist cipelnek a zászlajukon. Valahogy mindig úgy voltam vele, ha a koronás főink nem dulakodtak volna meg egymásra, lehet együtt mennék pecázni meg szoknyát kergetni a Tengeri Vásárba és innánk le magunkat pajtáskodva a sárga földig. A feketéket gyűlöltem először életemben - morogtam a sörömbe nézve. - Az a módszeresség, amivel elbántak a lakott vidékkel, az nem kivetkezett katonák egyszeri gerjedelme volt, hanem felsőbb parancs, a hadviselésük része. A halál egy dolog, egyszer úgyis eljön, hamar elbékél vele a törpe. De a rabszolgaság... az pokoli dolog. Ott és akkor idő kellett, mire újra embereket tudtam látni a fene ette szárnyas sisakjaik mögé és ezért még mindig haragszom rájuk. Nem szeretem a gyűlölséget. Ritka manapság az ilyen józan döntés, mint a magáé strázsamester uram, de több kéne belőle - biccentettem.
A mahakami páncélos gyalogságra tett elismerő megjegyzésre büszkén dagadt a mellem. Bár sosem voltam a Védelmezők sorában, de jól eső érzés volt ez a tisztelet, hiszen a klánom fiai is köztük verekedtek, a törpe pedig semmi más, mint a famíliája egy része. Az ember a földhöz kötődik, territoriális lény, azért öl, azért hal. A tünde is helyhez kötött, az az erdeiért, a természetes életteréért harcol. De mi mások vagyunk. Nekünk ez semmit sem jelent, nekünk ott a hazánk, ahol a klán éppen megtelepedett. Rögökért a mi szemünkben nem érdemes meghalni, csak egymásért. No persze az is igaz, hogy azok a harcosok, akiket Steodurst említ alighanem alig várták a kimozdulást a Carbon hegy alól, hisz a vén hülye sztraosztánk uralma alatt lassan már szabott rendje lesz a fingásnak is, jó hogy az elfogadott módjairól nem adnak ki kottákat is. Még. De azért a klán mindig a klán marad. Persze ezzel most ne romboljuk a dicsfényt, hogy ki is fejtsem.
Katonabarátsággal reggelire hívott, amit aztán már nem utasítottam vissza fejfájásom csökkenésével szinkronban kezdett korogni ugyanis a gyomrom. Vidáman tömtem a képembe csak úgy tíz újjal a szépen kisült keszegeket és haraptam mellé a főtt krumplit, figyelve a lyriai harcos szavaira. Első látásra eddig kedveltem ezt a fickót. Nem tűnt annak a begyepesedett altisztnek, az egyenruha alatt ember is maradt. Ezt bizonyította az a szép pecsétgyűrű is az ujján, szinte biztos voltam benne, ez is odaátról származott el a sebesült nilfgaardival, de ez elfelejt visszakerülni majd. Hiába, a seregnél mindig is élelmes fickók kellettek leginkább. Semmi bajom nem volt ezzel.
Miközben fejünket tömtük öreg katonákhoz méltó lelkesedéssel azért nem maradtunk némák mint valami remete éhezőművész, pajtáskodó beszélgetésbe merültünk.
- Ami azt illeti nem, nem itt születtem meg - vigyorodtam el. - Mahakamből származtam el a szabadabb élet, meg a hazaiknál szebb nők felé vetve az érdeklődésemet. Ide most szomorú kötelesség hozott, régi barátom temetése. Karster Mayergleich marshall búcsúztatására és az utolsó ének szertartására invitált meg őfensége Meve királynő. A marshall remek ember volt, régi barátom, még a régi, békésebb időkből. Egy ekkora hegyomlás méretű ember nyakát szegje egy vadászaton, leborulva a lováról... az istenek tréfája én mondom. No de nem véletlenül mondják: a bor bizony öl - meséltem. Hiába a dalnok sokfelé megfordul, a királyok és marshallok hajlékaiban is, akinek pedig hozzám hasonló hírneve van, azt néha meg is jegyzik és olykor visszatapsolják a kastélyba. Ahogy ez alkalommal éppen a Fehér Királynő tette. Kétségkívül a kevésbé savanyú és karót nyelt északi uralkodók közé tartozik, aki érti a tréfát is. - Egy szóval most a búcsúztatásról jövök a királyi palotából. Még nem akartam elfordítani Kíváncsim fejét Lyriától, él itt a délnyugati erdőségekben egy elzárkózó druida kör, van itt nekem egy balkézről jött barátom. Elhivatott druida és amatőr fagyöngy-pálinka főző. Hozzájuk még elporoszkálok, mielőtt újra északnak fordulok, hát ezért ért még itt strázsamester uram. Na és kelmed? - vetettem fel az érdeklődést. - Végigverekedte elejétől a háborút? Vagy később csatlakozott? Végig a nagy királynővel vagy előbb a partizánok keserű kenyerén?
Sikerült közben egy egész keszeget betömni a pofámba, úgyhogy életbölcsességét hallgatása közben a tőle telhető legilledelmesebb módon igyekeztem nem megfulladni, miközben zsíros szálkákat köpködtem vissza magam elé, úgyhogy nagyot húztam a sörből, az mindig segít. Vidáman rávigyorogtam a katonára.
- Ez is egy fontos igazság Steodurst uram - bólogattam, - magam sem látom másként a dolgot, ez volt a második nagy igazság amire rájöttem. Az első meg az, hogy minden nő lába a két nagyujja közt a legcsiklandósabb - kacsintottam katonahumorral, elősegítve az aggodalmas helyett inkább az oldott hangulatot.
- Dalnoknál ne volna? - kotortam elő táskámból a kért dolgokat, majd ránéztem. - Adjam vagy diktálna?

A dwarven folk song

Steodurst


& Tribróm ️️️️️️️️

Elfojtottam mosolyomat a strázsamester hökkent tekintete láttán, de volt alkalmam megszokni a kölyökfaj tagjaitól ezt, ha szóba kerül az életkorom, hajlamosak elfeledni, van akinek sokkal több nőre jut ideje az életében. Persze ők viszont különösen jó ütemben tudnak szaporodni, valamit valamiért ugye. A fejtegetésére viszont megráztam a fejemet.
- A legtöbben csak nyugalmat akarnak az életükben. Az igazság keveseket érdekel - feleltem vidáman. - Még a trubadúrokat sem, akik a történeteket mesélik. Még a mi szakmánkban is az a lényeg: olyanra színezzük ki, amiért a hallgatóság a legtöbbet fizet. És szerintem jól is van ez így. Az igazság még soha, senkit nem tett boldoggá, a hazug dal viszont rengetegszer. Márpedig ha már adták az istenek ezt az élet nevű szemétséget, legalább amennyire tudjuk, töltsük el boldogan. Nem, sosem kellett még megízlelnem a rabszolgakenyér keservét, erre a tapasztaltra mondjuk nem is vágyom - rázom meg a fejemet oly hévvel, hogy parókám röpköd a fejem mellett.
A Meve-t érintő kérdésre egy lyriai gyalogostól lehetett számítani, elvégre ebben az országban nem az a kérdés, szobrot emelnek-e a királynőnek még életében, inkább az, hogy mégis mennyit. No hát jól van...
- Valóban jó ember volt a marshall, a lovasezrede áttörte a nilfgaardi nehézgyalogság frontját Vengerbergnél, de a várost már nem tudta felmenteni - bólogattam. - Meve? Hmm... Három uralkodó udvarában fordultam meg eleddig, három koronás főnek zenéltem, önkéntelenül is csak így tudom leírni, hogy egymáshoz hasonlítom őket. A királynő sokkal egyenesebb jellem, mint bruggei Venzlav. Nem kell fejtegetned előtte állva, melyik szavát gondolja komolyan, melyik pedig puszta udvariasság. Előbb bíznál bármit az ő kezére, mint Venzlavéra, az biztos. Jobban hasonlít cidarisi Ethainre. Mindketten bölcs uralkodók, akik értik is mit csinálnak azon az öreg karosszéken, amit valaki, valamikor trónnak nevezett el. Ethain talán valamivel jobban érti a pénz és a kereskedelem dolgait, de Meve kellemesebb társaság. Ha nem hivatalos ügyben jár el, meglepően fesztelen, könnyed a humora, kevésbé modoros mint Cidaris fejedelme. Na meg, lássuk be, jóval csinosabb és felette sokkal kevesebbet iszik - kuncogtam, elvégre az világszerte sehol nem volt titok, sőt közszájú pletykának számított, hogy az egyébként egész jó király Ethain, ugyancsak nem veti meg hazája remek vörösborát. Ilyen pletyka sosem terjedt el Meveről, nem is véletlenül. - Kemény asszonynak mondanám, de egyenes jellemnek Steodurst uram.
Együttérzően bólogattam a szavaira, sokan vesztették el a családjukat a háborúban, az már szentigaz és persze a legtöbbeknek sosem lesz felőlük semmi bizonyossága. Más kérdés, hogy megintcsak az a helyzet, mikor az igazság nem nagyon ad mást, csak még több fájdalmat. Éppen ezért is igyekeztem a komor hangulatot humorral oldani, ami szerencsére sikerült is. Ahogy elnevette magát ráhunyorítottam egyet a papírt és az írószerszámot keresgélve.
- Na jah, de bizalmasan megsúgom: már teljesen hiába rekkenti el a szép Aliskát - vigyorogtam. - Megéltem száz és még három esztendőt, de az egyetlen amire sohasem tudtam ráunni, azok a nők. Gyönyörűek, puhák, illatosak... Emberek, tündék... Még a törpék is, ha megborotválkoznak - kuncogtam barátságosan.
Megvártam, amíg befejezi a kis irományt, majd kettesben kiléptünk a kricsmi ajtaján. Kivezettem az istállóból Kíváncsit, a hosszú fülű, nevéhez méltó viselkedésű, nyugodt természetű, porszürke csacsit. Megveregettem a pofáját, mert máris érdeklődéssel szuszogott a strázsamester felé, majd felkapaszkodtam a hátára.
- Ez Kíváncsi. Nyugodt, mint a Yaruga vize nyár derekán, kedves, mint egy hivatásos örömlány, lassú, mint nagyapám a kocsmából hazafelé és hülye, mint egy átlagos számvevő tiszt - mutattam be a jószágot.
Nem várt minket hosszú út az osztag táboráig és szerencsére meglehetősen nyugodtan is alakult. Kíváncsit nem akartam hátra hagyni, ezek gyalogosok, a tiszteken kívül aligha van lova bárkinek is, a nyugodt, lassú szamár optimális lehet saroglya cipelésre, elvégre a leírás alapján a nilfgaardi atyafi nem tud járni. Ez a jelek szerint így is volt, hiszen jócskán bebugyolálva, magas lázban dobálta magát. immár a vértjétől megszabadítva a férfi. Automatikusan néztem az ujján viselt gyűrűjére. Hátsó lábain ágaskodó mantikór, rézből verve és gondolkodás nélkül már mondtam is, éppen csak belépve a táborba az őrmesternek mellettem.
- 7. svadron, könnyű lovasság, négy csatás veterán káplár - mormoltam. - Ebbingbe való a jó ember, azokat a fiúkat mind onnan zupálják be.
Nem fűztem hozzá semmit, nem is kellett azt hiszem és talán jobb is, ha csak ez a józan altiszt hallotta. A könnyű lovasság mióta a világ, világ felel a tábor ellátásért, gyorsaságuk és mozgékonyságuk révén ők intézik a fosztogatásokat és a rekvirálást. Nem volt elég régen a háború, hogy ilyesmire emlékeztessük az elénk siető katonákat. Elől szőke bajszú tábori felcser haladt gondterhelt arccal, a nilfgaardi páciense nyilván nincs jó állapotban.

A dwarven folk song

Tribróm & Steodrust

Tribróm szavaival akkor sem tudtam volna vitába szállni, amennyiben lettek volna észérveim. Valóban. Az élet kegyetlenségét az emberek jobb szerették a művészet által feledni, hagyni, hogy elringassák őket a dallamok, a szépséges hangok. A zenének megvolt a magához méltó ereje, felidézhetett régi, kellemes emlékeket. A fantázia szárnyalhatott tőle oly messziségekbe, miknek csupán a személyes képzelet szabhatott határt. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy szőke szépséggel valamelyik fogadóban, akinek a hangjánál sosem hallottam gyönyörűbbet, ám az arcát már alig tudtam felidézni. Azt követően egy hétig csupán az ő rímjei jártak a fejemben, sután dúdolgattam őket az út porát rúgván, a hosszúra nyúló éjjeli őrségek unalmában. Hogyha a medikusok a testi, úgy a dalnokok a lelki bajok gondozására szakosodtak. Nem volt kétségem felőle, miszerint a társaságomban lévő törp szintén tudott volna olyan dallamokat játszani, melyek hosszabb időre a fejembe rögzültek volna. Való igaz, többet kellett volna a boldogság keresésre koncentrálnom, azonban az a fajta életérzés keveseknek adatott meg, pláne ilyen elkorcsosult, veszedelmekkel teli időkben. Tiszteletet ébresztett bennem a szakállas férfi iránt, amiért a maga kissé bohém módján mégiscsak bölcsességet, élettapasztalatot hordoztak a szavai. Lassan, egyetértően bólintottam párat, miközben elmerengve bámultam csak úgy a semmibe, mégis apró mosolyra kerekedett a szám. Őszintén szólva, Tribróm előadásmódját meglehetősen érdekesnek találtam, valószínűleg naphosszat elhallgattam volna a történeteit, mégis a leginkább érzékelhető, szinte gyermeteg kíváncsiság akkortájt tükröződhetett rajtam, amikor királynőnket kezdte emlegetni a kérésemre. A többi uralkodóval sosem találkoztam, a nevükön kívül alig rendelkeztem bármennyi információról a kilétük kapcsán. A végső mondatára én egyaránt eleresztettem egy visszafogott kacajt.
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem.- hirtelen több szó nem jött a számra, korainak ítéltem bármit elmondani a feltételezett valómról, hisz az alapjai egyébként sem álltak teljesen stabilan. A már-már idilli elképzelést a fejemben az uralkodónőnkről még inkább erőssé tették a törp mondatai. Pedig, a bálványozás messze állt tőlem, valószínűleg ez amolyan túláradó tisztelet lehetett, amit kivívott Meve a tetteivel. Az asszonya óvása kapcsán, amennyiben Tribróm bevallása igaz volt, a fogadós meglehetősen elkésett. Ismét elkacagtam magamat, barátságos rosszallással ráztam meg a kobakomat.
- Szóval, tényleg igaz? A fehérnép nálatok... szakállas? Bocsáss meg, de sosem találkoztam törpasszonnyal, ám hogyha úgy is van, oda se neki! Bizonyos jó cimborám egyszer azt mondta, mielőtt belépett egy hervadtabb virágoktól nyüzsgő utcai bordélyba: "A sötétben minden nő egyforma." Persze, az orráig sem látott el a részegségtől. Két lépéssel a küszöbtől lehányta az egyik lányt, aztán bucira verték a fejét és kihajították. A dühös szajhák a legveszedelmesebb fenevadak közé tartoznak.- vakartam meg a tarkómat. Amikor elhagytuk a fogadót, megpillantottam a szamarat, amelyik a Kíváncsi névre hallgatott.
- Ó, ő hát a hűséges segítő, a nemes jószág?! Örvendek a szerencsének, kedves Kíváncsi!- hajoltam meg kissé, miközben az övemet markoltam mindkét kezemmel, ezt követően megsimítottam a szamarat a két füle között. Nyugalmas léptekkel haladtam Tribróm mellett, az idő kezdett egyre melegebbé válni, ahogyan a Napkorong magasabbra kúszott az égbolton, viszont néha egy eltévedt széllöket meglebegtette az út menti nyárfák koronáit, miképpen a kabátom rongyos alsó szárait. Mégis, kellemes érzést kölcsönöztek, hűsítettek. Az embereim messziről észrevették a közeledtünket, egy aggodalmas pillantással fordultam Tribróm felé, nem kívántam, hogy az embereim gúnyt űzzenek belőle vagy megítéljék faji alapon. Noha, a parancsnokuk én voltam. Rendet fogok tenni, ha a helyzet azt fogja kívánni. A nilfgaardi még mindig az önkívülettel harcolt. Tribróm közölte velem a tényállást, a megállapítását a sebesült birodalmival kapcsolatban. Hirtelen azon kaptam magam, az én kezem is ökölbe szorult, hiszen egyből a szüleim sorsa, valamint a titokzatos eltűnésükkel egy ágra hozható kérdések kezdték bombázni az elmémet. Türtőztettem magam, úgysem lehetett volna semmilyen információt kiszedni egy láztól kínlódó katonából.
- Rendben van.- suttogtam.
- Emberek! Gyűljetek körém!- harsantam fel, mire pár másodperccel később a felderítők szabálytalan kört formálván figyelték a beszédem kezdetét.
- Ez a derék férfiú itt az oldalamon Tribróm úr. Önszántából vállalta, hogy segítségünkre lesz az elkövetkezendőnkben tolmácsként, mert a feladatunk visszajuttatni ezt a sebesültet a sajátjaihoz. Elvárom, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzatok felé, mint feletteseitek, katonatársaitok felé! Egymásra vagyunk utalva, ez a saját érdeketek is... nem mellesleg pedig a személyes parancsom.- jelentettem ki. Végignéztem az arcokon, s némi elégedetlenséget véltem felfedezni, csakhogy hangot senki nem emelt. Egyelőre. A leggyorsabb az osztagban Kis Edd volt, velem egykorú, ámbátor fejben eggyel alacsonyabb legény, az arcán egy csúnya vágás sebhelye éktelenkedett, sötét szemei voltak, amik legtöbbször elszántságot sugároztak. Magamhoz intettem.
- Indulj vissza a kaszárnyába, a szállásmestertől kérj egy lovat, aztán vágtass egyenesen Lyriába! Ez a levél a királynő kezébe kell érjen, senki másnak nem adhatod oda, senki másnak nem említheted a létezését, megértetted?!- kérdeztem, mialatt megszorítottam a jobb vállát.
- Igenis, őrmester!
- Akkor nyomás!- eresztettem útnak katonatársamat.
- Tribróm uram! Kíváncsi el bírná cipelni ezt a szerencsétlent a hátán?- böktem egyet az állammal a fekete irányába.- Kétlem, hogy egy ideig magához tér, de el kellene jutnunk a legközelebbi halászfaluig, ahol hajót tudunk bérelni az átkeléshez. Fél nap járásra van egy, keletnek.- érdeklődtem a törp bajtárstól, ezután a hátrahagyott bőrszatyromhoz baktattam, amiben az apróságaimat tároltam, majd áthajítottam a szakadásnak indult, még éppen csak kitartó szíját a vállamon.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím

Steodurst


& Tribróm ️️️️️️️️

- Dehogy! - nevettem fel a kérdésére. - Annyi igaz a legendából, hogy a törpe nők állán és orra alatt is ki tud ütközni egy-egy szőrszál, akárcsak az emberek esetében az idősebb asszonyoknál, legfeljebb valamivel több, de nem sokkal. Ugyanakkor a törpék szőrzete erősebb és gyorsabban is nő, ráadásul fiatalabb korban kezdődik. A törpék általában elrekkentik a feleségüket, meg van győződve a legtöbbünk, hogy minden más faj a mi nőinkre vágyik. Mondjuk dolgosabbak és hűségesebbek, az szentigaz, de azért érdemes megízlelni más mézeket is a hazain kívül. A tieitek szebbek, a mieink nem annyira ágyba, inkább feleségnek valók - kuncogtam.
Az út barátságos természetű csacsim hátán vidáman telt a felderítők táboráig, legalább miután meggyőződött róla Kíváncsi, hogy a strázsamester láncinge márpedig nem ehető és felhagyott a rágcsálására irányuló próbálkozással. Ott már a nehezebb része jött a munkának.
A felderítők között volt két-három fickó, aki sötétebb tekintettel méregetett, de a legtöbbjük inkább csak biccentett vagy intett felém. Ez van, ha nem is vagyunk annyira népszerűtlenek, mint a tündék, de azért vannak, akik a törpékre is kiterjesztik az általános gyűlölködést, volt már időm hozzászokni. Steodurst bemutatott, intézkedett a levél sorsáról, majd hozzám fordult a Kíváncsira vonatkozó kérdéssel. Biccentettem.
- Ezért hoztam magammal - feleltem. - De aligha köthetjük rá ilyen állapotban, saroglyára kell kötni. Pontosabban csinálni egyet. Kíváncsi elhúzza.
- Baldachint ne ácsoljunk a mocskos kurafinak? - recsegte egy eddig is ellenséges tekintetű felderítő.
- Igaza van Tribróm uramnak - vetette közbe a felcser. - Súlyos sebesült és nem csak a fojtólidércek miatt. Van egy súlyos seb az oldalán is, gyanítom harc közben beleakadt valamelyik nilfgaardi társa lándzsájába.
A káplár lázasan hadoválni kezdett, elharapott nyelve miatt nehéz volt kivenni a szavát, az ebbingi dialektus magában sem egyszerű, hát még sérült nyelvvel, lázálomban. Letérdeltem a hánykolódó férfi mellé, figyelmesen hallgattam a szavait és igyekeztem szinkronban lefordítani.
- Vissza... vissza kell vonulnunk... nem látjátok? A kék bástyáról... onnan lőnek azok az északi kurafik... őrmester úr! Azonnal... De Wett tábornok megsebesült... Ki vezeti most a svadront? Nincsenek parancsaink... A sáncok! Fel kell gyújtani...
Megráztam a fejemet, majd felpillantottam Steodurst arcába és igyekeztem összerakni a képet.
- A kék bástya - mormoltam. - Azt hiszem a múltban jár, Aldersberg ostrománál. Joachim de Wett tábornok, ott nyilat kapott a lábába és ott van Kék Bástya. Ez baj. Le kell kötözni a saroglyához majd. Ha lázálmában nem fogja fel hol is van, még a végén letépi a kötéseit és elvérzik. Sok nilfgaardi katona csinálta, hogy ne kerüljön elevenen az ellenség fogságába.
- Félted az életét a fekete barátodnak mi? Mocskos kis degenerált korcs! - lépett közelebb egész szépen vörösödő fejjel az előbbi felderítő. Magas volt, jó kötésű, barna szemű, barna hajú, bizonyára koravén, hamar tapasztalt férfi. Nehezen tudott parancsolni az indulatainak. Csak a szememmel jeleztem a strázsamesternek, hogy jobb lenne, ha ebbe nem avatkozna bele, ha ki akarom vívni a katonák között a tiszteletet, azt magamnak kell megtenni...
- Nem ismerem személyesen a nilfgaardi fiút kedves..? - néztem rá kérdőn.
- Igazán? Azt hittem ti mocskos Mókusok mindegyikkel puszipajtások vagytok! - sziszegte szikrázó szemekkel.
- Fékezd magad Hanrik - nézet rá a strázsamester helyettese, egy hosszú bajszú káplár, aki a fél szemét valami csatatéren hagyhatta ott, esetleg egy kocsmában, valami megcsalt férj dikicsén. - Hallottad a parancsot.
- A parancsot... - hörögte keserűen a felderítő. - Új parancsaink vannak. Nyaljuk a feketék seggét, akik lángot dobtak apáink kunyhójára és ölelgessük az ilyen mocskos scoia'tel férgeket, akik lenyilazták anyáinkat. A parancsok...
- Édes fiam, megmondanád mit is kéne jelentem nekem, mint scoia'tel ügynöknek? - érdeklődtem felvont szemöldökkel. - "Kegyelmes, ő trónkoptatóseggűsége nilfgaardi Emhyr császár, mint első számú ügynöke jelentem, a lyriai gyalogság felszerelése kopottas és itt-ott már ugyan kovácsra szorulna, ha esetleg a folyó túlpartján a seggüket meresztő katonái között kitört volna a járványos vakság. A helybeli kocsmárosné lehet a titkos fegyver egy offenzíva előtt, csak küldjön át álruhában valami tripperest, garantáltan a fél garnizon vakarni fogja egy héten belül az egyenruha alatt. Óh, el ne felejtsem a legsúlyosabb hadi titkokat: a tábori konyhaszállítmánnyal több szekérderék szárazbab érkezett, bizonyára esni fog a csapategység és a morál, ha egy hétig egymás orra alá finganak őrségben." Valahogy így gondolja Hanrik uram?
Többen elröhögték magukat, a félszemű káplár a fogait villogtatta széles jó kedvében, a tábori felcser kuncogott, de Hanrik nem az a fajta volt, aki tudna saját magán is nevetni. Kezei ökölbe szorultak remegtek és villámló szemekkel meredt az enyéimbe.
- Pofázhatsz te aranynyelvű, de ismerem a fajtádat - sziszegte a dühtől rekedten. - Jól ismerem. Alig várjátok, hogy a vérünket ontsátok. Ahogy tettétek a háború alatt.
- Nem fiam - sóhajtottam fáradtan. - A scoia'tel is követett el rémtetteket. Ti is. Mások is. De az a nagy igazság, ha már a fajokról vitázunk, hogy a nilfgaardi hadseregben főleg emberek szolgáltak. Egyetlen scoia'tel dandár volt ott, a Vrihedd, tündék nagyobb részben. Ha jól látom te ember volnál... Most akkor kérdezzem meg, mennyit fizet manapság Emhyr a kémeinek? Ugye mekkora ostobaság?
Tudtam, hogy ütni fog. Felkészültem az ellépésre, talán nem is baj, ha kiereszti a gőzt. Tudtam, hogy ütni fog, csak azt nem tudtam, beleavatkozik-e a strázsamestere, elkapja-e Hanrik öklét? Mert azt biztosan tudtam, ő is tisztában van azzal: ütni fog.

A dwarven folk song

Tribróm & Steodrust

A szamár kedves állatnak bizonyult, valószínűleg adtam volna neki egy almát, répát, valamiféle zöldséget, amennyiben tartottam volna magamnál bármi ilyesmit. A felszerelésem viszont nem nyerte el az ízlését, hiába mutatott olyan komoly érdeklődést iránta. Legalább azt megtudtam, miszerint a törp asszonyokról szóló pletykák nem voltak igazak. Hűség. Az asszonyok szívének elnyerésében nem voltam tapasztalt, sosem jutottam el odáig, hogy valakitől komolyabb dologra jussak annál, mint amit néhány szajha ne tudott volna biztosítani. Ők pedig a pénzhez voltak hűségesek, ezért az esetek többségében így is viszonyultam hozzájuk. Persze, a hízelgő, kedves szavak sokszor elhangoztak a számból, azt nem bánta az erszényem, s az ő életük egyébként is silány volt, minek keserítettem volna még jobban? A velejéig romlott gondolatokból kivirágzó cselekedetektől mindig megborsódzott a hátam, néha személyes sértődöttséget ébresztettek bennem, hiába irányultak mások ellen. A szörnyűségek, mikkel szembesültem, számos vonást kiöltek belőlem, ehhez azonban valahogy akaratomon kívül ragaszkodtam. Úgy véltem, némely tulajdonságunk a sírig kísér minket, egyszerűen lehetetlen levetkőznünk azokat, érjen bármiféle csapás vagy változás az életben. A táborba érvén útnak eresztettem Kis Eddet. Mielőtt elindultunk volna, Tribróm közölte, miszerint szükség lesz egy saroglyára. Letettem a batyumat vissza a földre, ezt követően megvakartam a szakállamat, gondolkodni kezdtem a lehetséges megoldásokon. A táborunk nem bővelkedett sok nyersanyagban, viszont volt némi erős, sátornak való, foltozott anyagunk. Ennek könnyen a segítségét vehettük, a vékony, botszerű tartópillérek meg jó szolgálatot tehettek a rácsozott szállítóeszköz alapjának elkészítésére. A parton egy szomorúfűz lengedezett, annak néhány lenyúló, vékony ám erős vesszőjével összerögzíthettük volna a különböző részeket. Ameddig ezen tanakodtam, szinte elsuhant a fülem mellett az egyik emberem felháborodott megjegyzése, valamint Leno szavaiból is csupán az utolsókat csíptem el.
- Lándzsa? Ezt nem lesz annyira könnyű kimagyarázni. Jobban örülnék, hogyha csak a fojtólidércek okozta sebesülésekkel küszködne a fickó. Bár, felteszem ezzel ő hasonlóképpen van.- motyogtam, miközben a nilfgaardi éledezni kezdett. Tribróm kapva kapott az alkalmon, fordítani kezdte a hablatyolást. Egyik szemöldökömet felvonva bámultam a birodalmi feketére, a szavai aligha jelentettek bármit számomra. A múltjának kísértetei a lázzal kézen fogva táncoltak a fejében. A világjáró dalnok hamar kifejtette nekem azt, amennyi értelmet ki tudott szűrni az elhangzó emlékképekből. Bólogatva fejeztem ki, hogy felfogtam az elhangzottak jelentését, azonban, mielőtt bármit reagálhattam volna, egyik felderítőtársam megtörte a csendet. Hanrik szavai gyűlölettől ittasan hagytál el ajkait, szinte éreztem a megvetését a bőrömön, holott a megnyilvánulását legújabb bajtársunknak szánta. A vörös szakállas férfi felnézett rám, egyenest a szemembe. A szándéka tisztává vált előttem, aztán akképpen döntöttem, hogy a háttérbe vonulok. Legyen övé az esély, járjon el sikerrel ezen célját illetően, hiszen sok minden múlhat rajta a közeljövőben. Scoia'tael. Persze, egyből sejthettem volna. Hanrik egyike volt az osztagomban azon keveseknek, akik ott voltak Aedirnben a háború idején, amikor Eldain gerillái élő emberek testével borították el szörnyű erdejük egyik fáját, országunk katonáinak életére törtek. A hátamon felállt a szőr, midőn a történetet hallottam, átélni még inkább horror lehetett. A beosztottam személyes kapcsolatait a más fajúak szabadságjogaiért harcoló szervezethez nem ismertem, talán családtagokat vesztett el általuk. Egy ideig kíváncsian figyeltem a beszélgetést, miután Jon felszólalt Tribróm védelmében, a kiváló káplárt nyugalomra intettem. Tribróm nyelve úgy pörgött, akár egy fülig szerelmes leányzó lábai az esküvői táncán, az embereim legtöbbje pedig szinte élvezte fülelni mondandóját. Nem lepődtem meg a törp leleményességén, mégis mosolyt csalt az arcomra az előadása, mialatt a felderítők arckifejezéseit vizslattam. Egyeseket nyilván ráébresztett saját előítéletük botorságára, nem úgy Hanriket. Tribróm ügyessége elérte a célját mindenkinél, kivétel egy embernél, mégpedig annál, kihez személyesen címezve lettek az érvek. A szándékát nem rejtette véka alá, ámbátor mielőtt lecsaphatott volna, az újdonsült tolmácsunk elé léptem.
- Hanrik!- nem üvöltöttem, sőt a hangom kissé elcsuklottként hatott. Hüvelykujjamat a keresztvashoz érintvén, kitoltam a kardomat tokjából, csak annyira, hogy megcsillanjon a penge acélja a napsütésben. A szórakozásnak vége szakadt, a nevetést a levegőben terjengő feszültség váltotta fel.
- Parancsot kaptál... A veszteséged súlya nehéz, ezt átérzem. Harcoltál a háborúban a királynőnkért, a szabadságunkért, ezért tisztellek. De nem fogom kockáztatni a békét azért, mert képtelen vagy uralkodni magadon, s kicsinyes bosszúra szomjazol. Ha kárt teszel ebben a férfiban, ha tudatosan, erőszakhoz folyamodva megszeged a parancsomat... akkor lefogatlak, árulónak nyilvánítalak, és felköttetlek a legközelebbi fára.
Hanrik tekintetébe mélyesztettem a sajátomat, néhány másodpercig farkasszemet néztünk. Amikor a meglepődésén túlesett, egy pillanatig arra számítottam, miszerint engem szintúgy meg szándékozik majd támadni. A nyakamat rá, megfontolta. Végül csupán a nyugodt utálat sugárzott az íriszeiből, leeresztette a vállait.
- Vissza a helyedre!- utasítottam. Hanrik engedelmeskedett. Egyesek lesütötték a fejüket, mások már a fegyverük markolatát szorongatták, ameddig lezajlott a kellemetlen "beszélgetés". Jonnak elmondtam az elkészítésről szőtt ötletemet, mire ő meg a többiek nekiláttak az erős fűzfaágak begyűjtéséhez. Tribróm mellett maradtam, s egy tőrrel elkezdtem szétfoszlatni a sátorponyvát. Keserű mosollyal néztem a törpre.
- Hát, ő valószínűleg nem fog jobban megkedvelni a kirándulásunk során barátom. Ahogy engem sem. A többieknek viszont beloptad magad a szívébe. Jó beszéd volt! Tényleg. Ám hiába van béke, a sebek lassan gyógyulnak és egyesek nehezebben felejtenek másoknál.- jelentettem ki. A vászonba kis lyukakat szurkáltam, melyeken keresztül képesek leszünk majd átfuttatni a kötélhelyettesítő ágakat. A munkálatnak hozzáláttak a felderítőim, s egy órán belül már valamiféle összetákolt szállítóeszközzel rendelkeztünk, ami nyomokban hasonlított egy saroglyára. Megveregettem Jon hátát.
- Utaztam már rosszabb körülmények között. Egy katonának ez kész luxus!- jegyezte meg a helyettesem, én pedig kiadtam az utasítást az indulásra. Rosmer doki végig a szamár háta mögött ballagott, alig akart elterelődni a figyelme a nilfgaardi legényről. A káplár zárta a sort, én Tribróm oldalán battyogtam.
- Nehéz az új tiszteknek meg altiszteknek beilleszkedni. Sokan nem tisztelik azt, aki nem verekedte végig az Északot Meveért.- mondtam. A gyaloglás hosszú volt, a melegben egyszerűnek egyáltalán nem lehetett nevezni, viszont megszoktuk. Az égen madarak röpködtek, a faágakra leszállva csicseregtek, egy-két fehér felhő időközönként eltakarta a fényes korongot pár percre, addig hűsölhettünk a magasból érkező árnyékban. Mintha a fellegek direkt óvtak volna bennünket, amennyiben alkalmuk adódott.
- A láza lejjebb ment. Viszont, estére visszatérhet. Tribróm uram, a ti népetek hogyan kezelni az efféle nyavalyát? Valamiféle hazai recept a seblázra?- kérdezte Leno Rosmer, midőn mellém trappolt a biztató információ közlésének céljával. A távolban láthatóvá vált a halászfalu, habár egyelőre alig tudtunk kivenni valamit belőle, csupán felfelé ereszkedő vékony füstcsíkot, mely kettévágta az ég kékjét a saját szürkéjével, meg pár barna foltot, amik a kunyhókat jelképezték.

Jegyzet:Jegyzet helye

Zene: Zenecím