Vihar hozta, vihar vitte -

Vihar & Fricska @

Amikor Bíbic hírét vette Kaedwenben, hogy esetleg lehetséges, de tényleg csak talán előfordulhat, hogy az Elveszett Fiúk legenyvesebb kezű és leghosszabb bűnlajstrommal bíró egykori tagja, akit igen találó módon Cickánynak neveznek - az igazi nevét ő maga se tudta, tán nem is volt soha  - a temeriai Vizima városában ütötte fel szurtos, fekete fejét, már tudta, merre fogja az útja továbbvinni. Bár a mindenbajomi kalandja során megismert új barátját, a semmiképpen sem nilfgaardi Rent csak nehéz szívvel hagyta el, s ameddig lehetett, vele tartott, de mivel az ikerhúgát kereső fiút egy Bíbicéhez hasonló, kósza pletyka Aedirnbe szólította, kénytelenek voltak külön-külön folytatni útjukat. “Találkozzunk Vengerbergben, egy hónap múlva” - ezzel váltak el egymástól, Bíbic pedig egy vadcsikó alakját felvéve elindult Vizimába.
Nem mindig követte az utakat, hisz ha éppen róka, farkas vagy csikó alakjában futott, gyorsabban haladhatott az erdőkön és mezőkön át, s csak olyankor állt meg és vette fel emberi alakját, amikor egy-egy nagyobb városhoz, vagy esetleg útelágazáshoz ért, s tájékozódni akart. Ez lett volna a terve a legutóbb elhagyott kereszteződésnél is: a bozótosban, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja, a vörös rókából vöröshajú, felemás szemű fiú lett, s komótosan a négyes elágazás egyik sarkába állított irányjelző oszlop elé sétált. Minek okán azonban az útjelző táblák rendszeres renoválása alighanem utoljára a megboldogult Temeriai Griffin király őfelségének - legyen néki könnyű a föld! - lehetett szívügye, ehhez az oszlophoz egészen biztosan nem nyúlt hozzá senki sem az elmúlt nyolcvan évben. Ami pedig meg is látszott rajta, ugyanis a négy korhadozó útjelző táblán csak valami girbegurba kapirgálás tanúskodott arról, hogy ezek bizony hajdanán olvasható városnevek voltak - Foltest király dédapjának életében.
Bíbic hiába nyújtogatta a nyakát káromkodva (az oszlopra felmászni nem mert, ugyanis tartott tőle, hogy az első mozdulatot követően keresztbe kitört volna alatta), és hiába próbálta kisilabizálni a táblákra vésett betűket, semmire sem ment vele. Négyből három táblán felfedezni vélt egy-egy vagy V-betűnek tűnő faragványt, de ez a három V ugyanúgy tartozhatott La Valette-hez, mint Gors Velenhez vagy Vizimához.
Végül, cirka húsz perc tétlen tanakodást követően megelégelte az egyhelyben toporgást, és szitkozódva elindult az egyik irányba találomra - gondolta, csak nem kerülheti el olyan messze Temeria fővárosát. ...Pár nappal később Velenben bukkant fel - és az istennek nem tudott kikeveredni a lápvidék ingoványos útvesztőjéből.
Csak azért nem ette meg egyetlen vizibanya vagy fojtólidérc sem a mocsárban való bóklászása során, mert valószínűleg - a kölyök legnagyobb szerencséjére - egy szorgos vaják minden bizonnyal rendben tartotta a környéket. Bíbicben azonban fel sem merült, hogy csakugyan szerencsés lenne - sőt, még azon is elgondolkodott, hogy Ren balszerencsés átka esetleg rá is átragadt-e, amiért ebben az istenverte ingoványban tévelygett napok óta. (Bár ezeknek az átkoknak a természete mindig is átláthatatlan volt számára, kivéve, ha elátkozott csodaszarvasnak kellett kiadnia magát - olyankor egy csapásra a szakértőjévé vált minden létező rontásnak és átoknak.) Aztán egyszer csak ismerős vijjogás csapta meg a fülét, s azonnal az égre emelte tekintetét. Egy kánya röppent el fölötte nyugat felé.
- Na persze bazmeg, te is csak most bújsz elő! Nem hogy akkor sipítoztál volna, amikor a válaszútnál voltam! Bloede milva!* - káromkodott, de azonnal rókává változott, és a régi ismerős nyomába eredt. Fülei minduntalan megrezzentek, amikor hallotta Marja vijjogását, s egészen addig követte, míg végül a milva kivezette az ingoványból s egy kitaposott útra bukkant. A kánya tovább folytatja röptét nyugat felé, a róka pedig hálásan követte tekintetével, majd emberi alakra váltva, sár és avar szagát magán viselve addig ment az úton nyugatnak, míg végre el nem ért egy falut. Ott pedig, bármilyen gyanakvón is méregették a helyiek - elvégre ritkán tűntek fel arrafelé átutazóban levő, zsivány kölykök egyedül - úgy döntött, próbára teszi a Sorsát, s becsörtetett az első, egyszer s mind egyetlen kocsmába. Éhes volt és szomjas, és készen állt rá, hogy a legelső adandó alkalommal megszabadítson egy szerencsétlent a pénzes-szütyőjétől - mivel pedig az ivóban egyelőre senki nem figyelt rá, erre hamarább lehetősége volt, mint gondolta. A férfi háttal ült neki, nem is láthatta, hogy belépett a helyiségbe, oldalán pedig, az övére akasztva, egy teli bőrzsákocska lógott - Bíbic már szinte érezte is tenyerében az erszénykét kitöltő tallérok súlyát. Lassan indult el felé, mint aki ülőhelyet keres, majd eloldalazott a férfi mögött, észrevétlenül ráfogott a zsákocskára, aztán egyetlen gyakorlott mozdulattal leakasztotta a szütyőt az övről, a következő pillanatban pedig máris zsebre vágta, s megtorpanás nélkül haladt tovább egy üres asztal felé. Senki nem vette észre. Bezzeg, ha látta volna az idegent szemből, nem hogy kizsebelni nem merte volna, de még a kocsmából is lélekszakadva menekült volna ki.
Azonban, még mielőtt békében elérte volna a kinézett, üres asztalt, egy nem éppen szomjas társaság mellett elhaladva természetesen valakinek muszáj volt megszólítania:
- Mevan, kölök, e’tévedté’? Úgy néze’ ki, ment akit megcsócsá’t egy fullasztány!
- Eztet-e? E’ még a fél fogára se vón’ elég, egy vizibó’hán több a hús! - kontrázott rá a mellette ülő, mire a társaság jóízűen felkacagott. Bíbic felmordult, felemás szemeiben dac és kihívás csillant.
- Akkor meghívhatsz egy sült csirkére, mert az meg az én fél fogamra nem lesz elég - vetette oda foghegyről, pimasz vigyort villantva a bagázsra.
- Az anyád, beste kis kurafi! Kapsz egy tányé’t a pofádba, azt’ kinya’hatod!
- Hülye vagy te, akkora pofája van, hogy be is kapja! - röhintett fel egy másik kocsmatöltelék, majd a kölyökre pillantot. - Zabá’ná’, mi, éhenkórász? Na, eriggyé’ vissza a mocsárba, ahonnan gyütté’, azt’ kaparj ki magadnak egy gilisztát!
- A tökömnek kaparjak ki egyet, ha itt ül előttem rögtön négy kövér féreg is?
Ez volt az a mondat, ami után Bíbicnek számítania kellett volna rá, hogy valamelyik szukafattya megragadja az ingje gallérját és annál fogva emeli el a földről haragjában. Így is történt - mégse sikerült elkerülnie, s csakhamar a megtermett férfi szorításában rúgkapált rémülten.
- Kapsz te mindjárt olyat, vakarcs, hogy utána téged fognak enni a férgek…!


P.S.:*“Kurva kánya!” | Voilá! Remélem, tetszik. ...Kicsit megszaladt a szószám. ^^'' 964 lett.Mood: Naranca

A mocsár pillanatnyi csendjét egy szörnyű ordítás töri szét. Madarak reppenek szét a közeli fáról, aminek éppen nekivágtam a Vízibanyát egy jól irányzott Aard-dal. Sajnos ez csak még jobban felidegesítette a lényt, aki gurgulázó visítással adta tudtomra, hogy véleménye szerint édesanyám nem vette meg a férfiakat, akikkel a sarkokon találkozott. Vagyis hát gondolom, hogy ezt jelentette értelmetlen hablatyolása. Én mindenképpen ezt mondanám a támadómnak, ha éppen nekivágott volna egy fának.
További gondolat menetemet a vízibanya beszédéről félbeszakítja annak támadása. Undorító, mérgező nyelvét felém lövi, és csak a reflexeimnek köszönhetem, hogy nem talál el vele. Gyorsan oldalra hajolok és egy jól irányzott csapással, ezüst kardommal levágom a nyelvet. Újabb visítás. Most szerintem egy melegebb éghajlatra küldött el.
- Na megállj! Majd én küldelek el valahova mindjárt morgom oda neki és, amennyire lehet ezt vádliig érő sárban, előre ugrok. Kardom megvillan a napfényben, és ez a villanás az, amit a rút lény utoljára lát az életben. Hangos sikítással esik össze, vére a vizes, saras földre ömlik. Végre vége.
Kifújom magam egy kicsit majd lehajolok hogy levágjam a fejét és kinyerjem mindazt ami használható.
Hosszú egy nap molt a mai. Hat Fojtólidérc és két Vízibanya után külsőm nem éppen kifogástalan, de hát a Vaják munka ritkán tiszta. Elindulok vissza a faluba, ahol az ideiglenes otthonom van. Pár nappal ezelőtt elfogadtam egy szerződést így az óta a falu környékén lévő mocsarat tisztítom. Nem panaszkodhatok. A munka nem annyira megterhelő, jól fizet, és a fogadóban ingyen van a szállásom. Vagy nagy szüksége volt a falunak egy Vajákra már, vagy csak a szívük mélyén érzik, hogy földivel van dolguk.  
Mocskosan és fáradtan lépek be a fogadóba. A legtöbb falusi már megszokta a jelenlétem, de azért a levegő mindig megfagy egy pillanatra mikor belépek. Most is így történik. Az asztaloknál ülő, már enyhén ittas emberek nevetése elhal és minden szem a véres, saras, fáradt Vajákra tapad. Talán tényleg nem szoktak még meg….vagy az lehet a gond, hogy egy véres zsákot cipelek tele Fojtólidérc és Vízibanya fejjel. Igen. Valószínűleg az az oka.
Legyintek egyet a tömegnek és a pulthoz megyek. A fogadós enyhén fancsali képpel és egy koszos korsóval a kezében figyeli ahogyan leülök elé.
- Mekó azt mondtam hogy bezonyíték köll mindön eggyös ölését, gondótam majd hozz neköm egy-egy levágott kezöt Vaják mestör. mondja, és még nyúzottabb képpel veszi át a véres zsákot.
- A fej jobb Bartos. Csak egy van belőle ezeknek és így biztosan látod hogy csinálom a munkámat. És nem sumákolok mondom egy fáradt sóhajjal és leteszek pár Orent. Bartos elveszi és tölt nekem egy kupica sört.
- Ó én nem mörném önt meggynausítani summákolással! mondja védekezőleg a kocsmáros, de én egy gyenge legyintéssel letudom és iszok egy jó nagy kortyot. Ő talán nem. De a falu igen, meghát mindig is arra nevelt apám, hogy munkát csak egyféle képpen lehet csinálni, rendesen.
A sört gyorsan elfogyasztom, majd szobámba vonulok, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. A bőrpáncélt nincs időm - meg kedvem - fényesre tisztítani, – amúgy is ugyanennyire koszos lesz holnap – viszont jó forró fürdőt veszek és fájó, enyhén összevagdosott végtagjaimat pihentetem. Talán egy kicsit el is bóbiskolok, mert mire felriadok, a víz már kihűlőben van és jóval hangosabb moraj jön a fogadó felöl. Visszaöltözök a ruhámba, kardjaimat a hátamra csatolom és kilépek. A fizimiskámon nem sokat javított a fürdő, a páncél még mindig koszos és valószínűleg büdös is, de én mégis tisztábbnak érzem magam.
A fogadó valóban sokkal zsúfoltabb, mint mikor jöttem. Fáradt parasztok jönnek, hogy pihenjenek és egy kis szociális életet éljenek. Kártyáznak, isznak, pletykálank, élik azt az egyszerű, de szép életet, ami nekik adatott. Hát nem jobb ez mind valami flancos udvari bál ahol mindenki meg akarja ölni, becsapni, meg kifosztani a másikat? itt legalább nyíltan megcsinálják mindezt, mindenfajta ármánykodás és megjátszott kedvesség nélkül.
Az egyik asztalnál lévő falusiak, akik már akkor ittak mikor én megérkeztem, részegebbek és hangosabbak, mint valaha. Sőt, úgy látszik találtak valami mulatni valót. Nem látom mi lehet az, mert nagyon köré gyűlnek,  de mintha egy kölyök hangját hallanám. Igen egészen biztos. Éles hallásom most sokat segít és így meghallom az éles nyelvvel megáldott gyerek beszólásait. Mit ne mondjak elég frappánsak, de ebben a helyzetben a gyerek magának keresi a bajt. Mire számít mi fog történni, ha felidegesít egy csapat férfit, aki most itta el agysejtjeinek maradékát? Hát pont az, hogy gallérnál fogva emelik fel. Hát a srácot most jól elfogják verni. Ez van, ez az élet rendje. Engem is hányszor vertek el részeg bandák gyerekkoromban csak mert odakiáltottam az egyiknek hogy nehogy megmerje hágni az egyik bárányom mert eltöröm a botom a hátán.
Már éppen jót mosolyogva tovább álltam volna a pulthoz, hogy valami vacsorát szerezzek magamnak, amikor jobban megpillantom a kölyököt, és meglepetésemben megdermedek. Ő az. Ő az a gyerek! Persze eltelt már pár év azóta, de az istenekre, azt a két féle színű szemet nem felejti el az ember! Számtalan kérdés kezd el kavarogni a fejemben. Hová tűnt? Hogy került hírtelen ide? A kérdések azonban várhatnak. Mostmár nem hagyhatom hogy csak úgy rongyosra verjék. A meglepetés törvénye szerint ő már az én tulajdonom és ezért felelősséggel rendelkezek felette. Illetve nehezen fogok válaszokat kapni a kérdéseimre, ha félholtan fog feküdni az árokban.
- Mi folyik itt? kérdezem, és az asztalhoz lépek. Arcom komor és enyhén talán mogorva is. Nem tudom, hogy a fiú felismer-e, de az nem is számít. Most a férfiakra kell összpontosítanom.
- Mi közöd neköd ahhoz té mutáns korcs? Takarodj vagy té is kapsz! böki nekem oda az egyik és már meg is reccsenti ökleit, hogy ezzel ijesszen el engem. Pont engem. Röhögnöm kell. Szívem szerint helybenhagynám az egész csapatot, de nem akarom magamra haragítani munka és szállásadómat, ezért sokkal enyhébb módszerekhez folyamodok.
- Annyi közöm van hozzá amennyi kell. Mi lenne, ha inkább viszaülnétek inni és nem törődtök azzal, hogy mit mond nektek egy kis kölyök? mondom és ujjaim elkezdenek mozogni a levegőben, majd a szemem villanásával az Axii jelet küldöm a gyenge elmélyükre. A jel megteszi hatását és a férfiak kicsit összezavarodva leteszik a vörös hajú kis ördögöt.
- Hm…i..igaza löhöt..gyertök fiúk..mit is mondtá’ János arró’ a fruskáró’ a pataknál? mondja az egyik és a csapat leül az asztalhoz, békén hagyva minket.
Én megragadom a gyereket és arrébb húzom egy elszigetelt asztalhoz.
- Mit gondoltál mi lesz, ha beszólsz nekik? Mire volt jó ez? kérdezem, és karomat összefonom a mellkasomon. Arcom komor de egy enyhe kis mosoly is van a szám szélén. Azon kívül, hogy kicsit idősebb lett, nem sokat változott. Még mindig nagyon hasonlít a fiatal magamra…meg Péterre.

Vihar hozta, vihar vitte -

Vihar & Fricska @

Amikor Bíbicet az egyik részeg kurafi a gallérjánál fogva emelte fel a földről, a kölyök hamar belátta, hogy nem ért meg ennyit a visszaszájalás, bármennyire is frappánsra sikeredtek szemtelen megjegyzései.
- Na mevan, rühes kölke, mos’ má’ nem szemtelenkedünk, he? Nem is fogsz, ha kinyomom mend a kettőt, a kíket is meg a ződet is! - röhintett fel a részeg kurafi. Bíbic csak vicsorogva kapaszkodott a férfi alkarjaiba, egyúttal mind a tíz körmét belé is vájta a szabadulás reményében, de hiába - a férfi úgy tartotta, mintha satuba fogták volna.
A vöröshajú már épp azt latolgatta, vajon állba tudná-e rúgni fogvatartóját és elmenekülni - ezzel búcsút intve a kiadós vacsorának, ami után két napja sóvárgott - amikor valaki az asztal mellé lépett. Komoran és mogorván kérdezte, mi folyik itt, s bár Bíbic nem volt éppen abban a helyzetben, hogy bármit is feleljen a feltételezhetően neki is címzett kérdésre, a részeg csürhe többi tagjával együtt az idegenre pillantott. A négy termetes falusi csak mérgesen ráncolta homlokát, a fiúnak azonban kihagyott a szíve egy dobbanást, amikor ráeszmélt, hogy ismerte ezt a férfit.
Elsőre csak bizonytalanul kezdtek felrémleni benne az éles metszésű vonások s a barna  hajtincsek közül elősejlő, deres szálak, mint amikor az ember ébredés után az esti álmát igyekszik felidézni - de aztán szinte villámcsapásként érte a felismerés, és azzal együtt a rémület. Egy egész életnek tűnt az a néhány év, amióta utoljára látta az ismerős idegent, s Bíbic feje fölött úgy csaptak át e másik élet tengerének mélyéről feltörő emlékek, mint a tajtékzó hullámok egy hajó fedélzetén vihar idején. Ezernyi kérdés örvénylett benne: hogy élte túl azt a szörnyet? Hogy került most hirtelen ide? A fiú szinte nem is hallotta a szóváltást a vaják és a parasztok között, csak akkor tért magához gondolataiból, amikor a gallérját szorongató szukafattya végre letette a földre, miután a vaják egy ügyes trükkel rávette, hogy eleressze.
Ez lett volna a legalkalmasabb pillanat a menekülésre, Bíbic mégis képtelen volt megmozdulni; úgy állt ott az asztal mellett, mint akinek lábai gyökeret vertek a földbe. Pedig kihasználhatta volna az időt, amíg az egyik megbabonázott paraszt a János nevű társát kérdezte, az pedig, amint újra az egész bagázs helyet foglalt az asztalnál, valami szőke szép Iluskáról kezdett magyarázni, aki a patakparton mosta a ruhákat. De a vaják hamarább ragadta meg a kölyköt és húzta magával, sem hogy annak egyáltalán eszébe juthatott volna, milyen lehetőséget hagyott elúszni - Bíbic pedig máris egy félreeső asztalnál találta magát, a vajákkal szemben.
A számonkérést hallva azonban egyből tovaszállt minden döbbenete és kérdése, melyekkel a vajákot akarta faggatni, s éppen úgy fonta össze mellkasán karjait, ahogy az előtte álló, komor képű férfi - azt a sanda mosolyt látva pedig egy sértett “hn!” hanggal kísérve felszegte állát. (Ez a mozdulat már csak azért is szükséges volt, hogy egyáltalán a vaják borostyánszín szemeibe tudjon nézni, ugyanis a szörnyvadász legalább másfél fejjel magasabb volt nála.)
- Nem én kezdtem! Azok a szukafattyak kötöttek belém! Azt már csak nem fogom hagyni, hogy minden szarházi beszóljon nekem! - szögezte le mérgesen, ám nem emelte fel hangját - más se hiányzott volna neki, csak az, hogy a négy nemrég lenyugtatott jómadár megint rászálljon. Ellenben állta a vaják tekintetét, megvetette lábait s még ki is húzta magát, hogy magasabbnak tűnjön, bár ettől csak jobban látszott, hogy nyakig sáros a lápvidéken való bóklászástól - az elsőként felszólaló kocsmatöltelék megállapítása, miszerint úgy nézett ki, mint akit megcsócsált egy fullasztány, kifejezetten találó és helytálló volt.
- Különben meg, te mit keresel itt? - kérdezte, még mielőtt a szörnyvadász tehette volna ugyanezt. Bíbic felemás szemeivel dacosan méregette a férfit. - Azt hittem… - kezdte volna, de itt elakadt a mondanivalójában, s fintorogva félrepillantott.
Mit is hitt…? Biztosra vette, hogy a szörnyvadász halott. Meg volt róla győződve, hogy az a szörny végzett vele, s pontosan tudta, hogy Petya is éppen csak el tudott menekülni onnan, hiszen most ő viselte a fiú alakját, ismerte minden emlékét, tudta minden gondolatát és érezte azt, amit ő érzett, amit ő érzett volna - elvégre, most ő volt Péter, és… ...És itt volt a bökkenő. Ő volt Péter, és mégsem - a fiú alakját viselte, azét a fiúét, akinek az életét köszönhette, és aki helyette halt meg Ríviában. Ajkába harapott a gondolatra. Pont ugyanazt érezte, mint Skelligén, ahova csak azért ment vissza, hogy elmondja Péter nevelőszüleinek, mi történt, de ezúttal nem állt a rendelkezésére több hét ahhoz, hogy összeszedje minden bátorságát, és felfedje magát. És kiváltképp nem egy vaják előtt kellett megtennie! Bele se mert gondolni, mi történne, ha itt és most elmondaná, ki ő, mi ő valójában - egy nyomorult doppler-kölyök, aki úgy ragaszkodott valakinek az alakjához, akit mindennél jobban szeretett, mint az életéhez. ...Ki a franc értette volna ezt meg…?
Megrázta fejét, hogy száműzze ezeket a gondolatokat, és újra a szörnyvadászra pillantott. A feleletére figyelt, és úgy érezte, mintha újra most találkozott volna először a vajákkal. Szinte talpa alatt érezte a kocsma döngölt földje helyett a hajófedélzet padlóját, ahogy lágyan, majdhogynem észrevehetetlenül ringott a kikötő csöndes vizén - megszédült volna…? - és ugyanazzal a megvető, egyszer s mind kihívó pillantással fürkészte a szörnyvadász borostyán tekintetét, mint annak idején. Annak idején, amikor a hajóskapitány, aki Péter apja helyett apja volt, azzal búcsúzott tőle, mielőtt Vihar gondjaira bízta volna a Meglepetésgyermeket, hogy “vigyázz magadra és ne hozz szégyent apád fejére.”
Egy biztos: a Végzete elől senki sem menekülhet örökké.


P.S.:Parancsolj, mondtam, hogy ma kapsz reagot. x) 888 szó.Mood: Naranca

Arcom továbbra is komor és érzelem mentes, de nem tudom, meddig bírom tartani. Már így is szélesebb lesz, az az enyhe mosoly a szám szélén mikor meghallom, hogyan beszél vissza a kölyök.
Pedig pont hagynod kellett volna. Ha én nem veszem fel azt, hogy le mutáns korcsoznak, hát neked se kéne. Különben az lesz az eredménye, amitől épp most mentettelek meg. Szívesen amúgy. vetem oda és nekidőlök a falnak, ami a szék mögött van, karomat szorosabban összefonna mellkasomon.  Sárgás barna macskaszemem lassan végigmegy a fiú alakján és nyugtázom, hogy a fiú mocskosabb, mint én mikor visszatértem a mocsárból. Enyhe mosolyom tovább nyúlik, ahogy végig nézem a vörös hajú próbálkozását, hogy mind ezek ellenére még igyekszik magasabbnak és „rendezettnek” látszani.
Vaják vagyok. A mocsárban pedig sok a vízbefullt és Vízibanya. Hármat találhatsz. válaszolom meg a kérdését, ám következő mondatára félrehúzom a számat és szemem enyhén üveges lesz, ahogyan szavai felidézik bennem a szörnnyel való csatát. Bizony akkor nagyon közel kerültem a halálhoz. Csoda, hogy élek. Pár végtagom azóta is meg sajdul, ha rá gondolok. Hogy a Sors, vagy Melitele volt velem aznap és adott nekem erőt nem tudom. Az is lehet, hogy csak eddig rejtett képességeim segítettek. Mindez azonban nem változtat a végkifejleten: Nem az nap jött el az én időm vége.
Hát....én is azt hittem kölyök…főleg magamról..de egy kicsit rólad is..... Azonban láthatod…. Több kell ahhoz, hogy engem eltegyenek lábalól mondom, és végre győzz rajtam az öröm, hogy viszontláthatom az én elveszett „meglepetés gyerekemet”. Mellkasomon összefont karjaimat leengedem és ráhajolok az asztalra, rámosolyogva a fiúra.
Ahogy látom megfogadtad a tanácsomat és rohantál…egészen Temeriáig. Nem rossz. ismerem el egy enyhe füttyentéssel.
Viccet félretéve: TE mit keresel itt? Elég nagy változás ez Skeligéhez képest. Lefogadom, van mit mesélned. mondom, majd felcsillan a szemem, ahogy egy ötlet ugrik be. A gyerek biztosan beszédesebb kedvében lesz, ha nem esik az asztal alá végelgyengülés miatt. Eleget kell ennie meg innia. Elég elgyötröttnek nézz ki a képe amúgy is, szóval biztosan nem is evett már egy ideje.
Oda intem hát magamhoz a pincér lánykát és kérek egy nagy sült csirkét meg két kupica sört. Szerencsénkre már volt előre elkészítve egy, úgyhogy szinte azonnal hozzák a húst is meg az italt is. Gyorsan megmentek egy nagy combot magamnak, gondolva arra, hogy ha az érzésem helyes, a kölyök pillanatok alatt elfogja tüntetni a baromfit, nem gondolva jótevőjére.
Talán egy kis étellel könnyebben esik a mesélés. mondom egy mosollyal és beleharapok a húsba. Jó a szakács. A csirke remekül van elkészítve.
Amíg a válaszra várok, végre elér tudattomig a felismerés, hogy a gyerek, akit rég elveszettnek hittem, most itt ül előttem. Azonnal gondolatok ezrei kezdenek cikázni bennem. Mit fogok most kezdeni? Nem volt a terveim között, hogy most nagy hírtelen elkezdjek kiképezni egy újoncot és visszamenjek Kaer Serenbe. Egyáltalán akar-e még velem jönni? Ha a meglepetés törvényét vesszük figyelembe, miszerint ő az én felelősségem, mennyire érdekeljen, ha nem akar?  Mi lesz a mostani munkámmal, hagyjam félbe, hogy őt épségben eljuttassam a várba, vagy fejezzem be és ezzel kockáztassam meg az esetleges újonnan elvesztését? Valami miatt erre jött tehát biztos van valami dolga, ami nem fog bírni halasztást, tehát valószínűtlen hogy csak úgy megfoghatom és magammal vihetem mindenfajta ellenkezés, vagy szökési kísérlet nélkül. És természetesen ne feledjük a legnagyobb kérdést: Megéri-e nekem ez a nagy hercehurca? Persze, a gyerekből még most is remek Vaják válna, az évek ezen nem változtatnak, sőt inkább csak tovább edzik…de másrésztől meg a legutóbbi találkozásunk se most volt. Mindketten változtunk azóta. Látom a szemében, mikor rám néz, hogy már kevés nyoma van a Skeligi hajóskapitány ártatlan fogadott fiának, aki csak úgy belecsöppent egy új élet kezdetébe. A kölyök sok mindenen ment keresztűl. Ez tény. Ha olyan öreg, vagy mint én megérzed, már az apró jelekből is. Penderítsem hát ki megint az életéből mind ezek után?
Ezen és hasonló dolgokon – no meg a csirkén – rágódtam miközben borostyán szemem a fiún nyugodott. Egy valami biztos. Még mindig ugyanolyan forróvérű és harcias, mint annak idején. Ez talán jó jel.

Vihar hozta,

vihar vitte @

Amikor Bíbic a vaják előtt állva látta lassan kiszélesedni azt az enyhe mosolyt, nem lehetett meglepő, milyen pimasz stílusban, fejtette ki a férfinak, miért is volt teljesen jogos, hogy visszaszájaljon a négy részeg kurafinak. Hanem a válaszára egy pillanatra magasra szaladtak homlokán szemöldökei, majd összevonva őket félrepillantott, elhúzva a száját az odavetett “szívesen” megjegyzésre.
- Meg… meg tudtam volna oldani egyedül is - bökte ki morogva. Csakugyan volt már gyakorlata a kocsmai verekedésekből és lincshelyzetekből való szakszerű menekülésben, az iménti kutyaszorítóból történő kikeveredésének sikere azonban igencsak vitatható lett volna. - De kösz… amúgy - tette hozzá kicsit kevésbé mufurc arckifejezéssel, ahogy a vajákra pillantott.
Állta a sárgásbarna macskaszempár pillantását, azonban egy idő után megelégelte a mosolygós méricskélést, s még mielőtt megkérdezte volna, mit keres itt amaz, egy pillanatra pimaszul kiöltötte nyelvét a vajákra. Igazándiból sejthette volna, mi dolga erre, elvégre azt már tapasztalta, hogy mindenféle rémség előszeretettel szokta beenni magát mocsaras, ingoványos vidékekre, mint például Ysgith, vagy jelen esetben Velen lápja. Eszébe juthatott volna, hogy talán pont Viharnak köszönhette, amiért egyetlen vizibanyával vagy fullasztánnyal sem találkozott útja során - de előbb rohanták meg az emlékek, semhogy ezt végiggondolhatta volna.
A vaják válaszát hallva azonban igyekezte száműzni balsejtelmeit és félelmeit gondolatai közül, és akarva-akaratlan is, de mosolyt csalt arcára a magabiztos kijelentés. Bármennyire is tartott a következményektől és attól, hogy lelepleződik, szíve mélyén örült, amiért Vihar túlélte azt a bestiát. Péter is örült volna neki. Aztán ahogy a vaják leengedte karjait s az asztalra hajolva rámosolygott, a fiú tekintete is megenyhült kissé, kiváltképp, mikor Vihar megjegyezte, meddig futott. Ferde félmosoly kúszott arcára, s felszegte állát.
- Rohantam én messzebb is, mint Temeria… - jegyezte meg már-már büszkén az elismerő füttyentést követően, a vaják szavaira pedig nagyot hümmögve bólintott.
- Az biztos… - felelte, ahogy belegondolt, mi mindent tudna mesélni nem csak arról a néhány évről, míg Petya egymagában bolyongott a Kontinensen, de arról az időről is, amikor kitört a háború... Hát még arról mennyit tudott volna mesélni, mi történt a ríviai mészárlás után…! Már a puszta gondolattól is elfáradt - még jobban, mint amilyennek eleve érezte magát. Letelepedett az asztalhoz egy padra, s most, hogy az eddigi izgalom kezdett lecsengeni benne, újra rátört az éhség, tán még nagyobb erővel, mint korábban. Ám mielőtt szóvá tehette volna, hogy igazán enne végre valamit, a vaják megelőzte benne.
Bíbic meghökkenve pislogott a férfira, mikor az odaintette a pincérlányt, s bár a két korsó sörből gyanította, hogy Vihar nem csak magának rendelt a kacéran rámosolygó felszolgálótól, de ezt egészen addig nem hitte el, míg hamarjában ki nem hozták az illatosan gőzölgő, héjában sült krumplival körített, egész sült csirkét.
- Tényleg… kapok…? - kérdezte hitetlenkedve, le sem véve tekintetét az ételről.
Összefutott a nyál a szájában a látványra, majd miután a bögyös felszolgálólányka letette a két sörrel teli korsót is eléjük, a vaják pedig az egyik gusztusos combot leszakítva egy mosollyal felajánlotta neki a vacsorát, nem kellett kétszer mondania, rögvest rávetette magát. Egyből leszakította a másik alsócombot, s éppen csak megfújkodta, majd pillanatok alatt eltüntette a rozmaringgal és kakukkfűvel meghintett, sáfránnyal és tárkonnyal megszórt, valamint petrezselyemmel gazdagított, aranybarnára pirult bőrt, jóízűen befalta az alatta gőzölgő, szaftos, rózsaszínű húst, de elropogtatta még a rágós porcogót is. Még le sem szopogatta rendesen a csontot, máris nyúlt a következő falatért, ami a megmaradt felsőcomb volt, aztán egy félbevágott krumpli következett, majd a csirkeszárnyak - és így tovább. Azt nem lehetett mondani, hogy pazarolt volna - bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy ha egy tál zabkását vagy krumplilevest kapott volna, ugyanekkora étvággyal falta volna föl azt is, sőt, még a tányért is kinyalta volna.
A csirke felénél járva azért lassult a tempója, s miután a korsó sör felét kiitta, kézfejével megtörölte száját. Csak ekkorra tudatosult benne, hogy a vaják eddig őt figyelte, így a csirke mellének már kicsit visszafogottabban esett neki.
- Ev kuhhafimom…! - mondta, miközben lenyelt egy falatot, majd leszopogatta két ujjáról a rájuk ragadt krumplit. - De addig vegyél belőle, amíg van, mert be fogom zabálni - vigyorogta pimaszul, majd egy újabb falatra harapva elgondolkodott, vajon honnan is kellene kezdenie a történeteé.
- Amúny, fak avé’ találkovtumk, me’ Vivimába imdultam, de avtám ide kehühtem ebbe a kuhha mofáhba… - kezdte magyarázni, de aztán inkább lenyelte az éppen szájában levő falatot. - Szóval, Vizima rohadtul nem erre van. De mire ideértem, már azt se tudtam, merről jöttem, mert minden átkozott tócsa meg sárkupac pont ugyanúgy néz ki, és kurvanagy az egész, nincs is benne rendes út. Ebben az egész lápban nincsen semmi, csak szúnyogféreg meg hideglelés! Még fullasztányok se, mert azokat meg te írtottad ki… Annak mondjuk örültem… - tette még hozzá, majd nagyot kortyolt a sörből, és bár hozzá volt szokva, azért kezdte érezni az alkoholt.


P.S.:Remélem, tetszik! 779 szó. Mood: Dve Nevesti