Leányvásár Lyriában

Steodrust & Fricska @

Ha egy héttel ezelőtt bárki azt mondta volna Bíbicnek, hogy önként és dalolva, ráadásul rohanva fog visszatérni Lyria városába azok után, hogy hónapokig annak a szarházi Haczyknak, Rívia és Lyria legnagyobb néhai szukafattyának volt a szolgája, akkor valószínűleg egy kiadós röhögést követően tisztességesen pofán köpte volna az illetőt egy irdatlan nagy csulával. Mégis, oly sok idő elteltével újra a város utcáit és sikátorait rótta, és ha ez még nem lett volna elég, pár nappal ezelőtt egyenesen szembe találkozott saját magával. Bár alighanem egy doppler életében ilyesmi könnyen előfordulhatott volna, azonban Bíbic az önmagával való szembenézést nem éppen úgy képzelte, hogy a Két Kóbor Macska nevű fogadó ajtaja elé kiszögelt plakáton fog szembevirítani vele a képe - egy egészen csábító összeggel megtoldva jutalom gyanánt a kézrekerítésért.
Talán az lett volna a legjobb, ha a felfedezést követően egészen egyszerűen sarkon fordul és elszelel, amilyen gyorsan csak tud - ezt azonban több okból sem tehette meg. Egyrészt nem azért vágott át egész Aedirnen, hogy dolgavégezetlenül és üres kézzel visszakullogjon Vengerbergbe, másrészt viszont, mint minden tolvaj számára, valahol mégiscsak hízelgett az önérzetének a gondolat, hogy a lyriai főbíró egész pofás pénzeket fizetne valakinek, aki elkapja. Ha elkapja. Így tehát teljes lelki nyugalommal sétált be az ismerős kocsmába, és kereste az ismerős arcokat, de a csaposon kívül senkit nem ismert fel - legnagyobb aggodalmára pedig a vén, féllábú háborús veterán, Boldói Baltazár himlőhelyes képét se látta a vendégek között. Látott helyette új pincérlányt, akinek vörös lobonca és vörös szoknyája után úgy fordultak a férfiak, mint egy csordányi bika. Legalább is addig, amíg az egyik nyomorultnak fel nem tűnt a hasonlóság közte és a körözési plakáton díszelgő képe között. ...Minek okán korábban már igencsak sokszor kellett viharos körülmények között távoznia a Két Kóbor Macska fogadóból, mondhatni, volt már benne gyakorlata, hogy mihamarább lerázza az üldözőit.
Egy cirka fél órás fogócskázást követően aztán Bíbic úgy döntött, többre fog menni, ha valaki másnak adja ki magát, így amikor végre be tudott húzódni egy sikátor árnyékába, felvett egy másik alakot - olyasvalakiét, aki legalább annyira ismerte Lyria minden zeg-zugát, de őt mégse ismerte fel mindenki rögtön. Legalább is Bíbic ebben bízott, de a Sors ismét rácáfolt.
Mivel nem hagyta nyugodni Balta hiánya a Két Kóbor Macskában, s különben is dolga lett volna a férfival - biztosra vette, hogy ha valaki, akkor Balta tudni fogja, hol találja azt, akit keres - keresztül-kasul bejárta a várost, az összes csehót és lepujt, minden kocsmát és ivót, de a féllábú veteránnak nem lelte nyomát. Bár Balta többször hangoztatta, hogy ő aztán ugyan nem szokott kurvázni, Bíbic végső elkeseredésében még arra is rávette magát, hogy körülnézzen Lyria hírhedtebb környékén, hátha felismeri a himlőhelyes képű katona ábrázatát két kebel között. Arra azonban nem számított, hogy valaki meg őt fogja felismerni.
- ...Szőke? Hé, te vagy az?! A kurva istenit, te még élsz?!
Bíbic rögtön a lány felé fordult, ugyanis nem csak a megszólítás, de a hang is ismerős volt neki, s máris szembe is találta magát a néhai Ledér Cseléd bordélyház egyik örömlányával, Marával, aki szemmel láthatóan nem talált más munkát ezen kívül. Szőke, ahogy a lány nevezte, ismerte a csinos cafkát jól, de szerencsére ez fordítva nem volt igaz - hajdani társnője például nem is tudta, hogy ennek az alig tizennégy évesnek látszó alaknak Angoulême a valódi neve - ahhoz azonban ismerte eléggé, hogy rögtön belékaroljon és magával húzza csevegni.
Azt sajnos Mara sem tudta, hogy Boldói Baltazár hova a fenébe tűnt el Lyriából, de miután beszámolt arról, mi lett a Ledér Cseléddel a tulaj, Kopasz Maciej halála után, esküdözött, hogy ismer valakit, aki egészen biztosan tudni fogja. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a Két Kóbor Macska rőthajú felszolgálója, Sofia, akit Szőke szintén a Ledér Cseléd lányai között látott mindig, de ott Belladonnának nevezték.
Sofia is megismerte a lenszőke, mogyoróbarna szemű lányt, majd amikor késő este, zárás után Angoulême Balta felől érdeklődött a söntés mögött, ahol csak hárman maradtak, a néhai rima ajkai csintalan mosolyra kanyarodtak. Váltott egy pillantást Marával, majd elküldte a lányt, hogy szóljon a többieknek. Szőke csak értetlenül nézett a távozó után, majd Sofiára pillantott, aki csak annyit kérdezett tőle:
- Te emlékszel, hány kurafi kefélt meg a Ledér Cselédben?
Szőke fintorgott. Mindent, ami ahhoz a bordélyhoz kötötte, igyekezett elfelejteni, de legalább is olyan mélyre temetni, hogy sose kelljen előásnia az emlékezetéből. Megrázta fejét.
- ...Én igen. Mindre. Mindegyik rohadék nevére. És a többiek is - mondta Sofia komolyan, s míg másik öt társnőjére vártak a csehóban, elmesélt Angoulêmenek mindent. Tizenkét örömlánya volt a Ledér Cselédnek, ebből hatan maradtak Lyriában. Próbáltak új életet kezdeni, inkább kevesebb, mint több sikerrel - de attól, mert a bordélyt bezárták, még nem lettek szabadok. Rendes munkát nehezen adtak kétes hírű perszónáknak, márpedig aki egyszer kurva volt, az többet nem mosta le magáról a bélyeget.
Szőke csak hallgatta, hallgatta, a harag pedig egyre nőtt benne - ugyanaz a harag, amit Sofia is érzett, és valószínűleg a másik öt lány szívét is átjárta. Gyűlölték az elrablóikat, azokat, akik eladták őket, és megvetettek minden átkozott férfit, aki valaha megvette a testüket egy-egy éjszakára. A becsületük, a tisztességük, az egész lényük nem ért többet, csak tizenöt koronát, kuncsaftonként - hát most itt volt az ideje, hogy ezt a több százszor, több ezerszer kifizetett tizenöt koronát visszaadják, kamatostul. Ez tartotta őket Lyriában. A bosszúvágy.
Nem fognak nyugodni addig, míg minden férfin, aki elárulta, kihasználta és megszégyenítette őket, bosszút nem állnak. Márpedig lassan fél éve dolgoztak ezen, válogatott módokon téve földönfutóvá gazdag kereskedőket és bankárokat, szégyenítve meg papokat és méltóságokat, tönkretéve az életüket, éppen úgy, ahogy azok tették az övékkel.
Nem volt kérdés, hogy Szőke is csatlakozzon hozzájuk - több okból is. Ugyanazon ment keresztül, mint ezek a lányok, ismerte őket és tudott róluk mindent. Ráadásul, amíg a Ledér Cselédeknek segít, talán még Baltát is elő tudja keríteni Lyria valamelyik bugyrából, sőt, ha szerencséje van, előbb fog a nyomára lelni annak a kölyöknek, aki miatt valójában a városba érkezett. Azt hallotta ugyanis, hogy egy nagyon fiatal, nilfgaardi katonát fogtak el még Ríviában, nem sokkal a pogrom után, s hozták most át a lyriai börtönbe, hogy majd ítéletet mondjanak fölötte. Biztosra vette, hogy ez a fiatal katona Karim lesz, az Elveszett Fiúk legidősebb tagja - az ő egyik barátja.
Sofia - a Ledér Cselédek vezetője, akit az áldozatai Nadragulyaként ismertek - rögtön rá is bízott egy igen fontos feladatot: nevezetesen, hogy a lyriai főbíró által rájuk uszított katonákat vezesse félre. Egy ideje már a csapat nyomában voltak, nem véletlenül használtak mind álneveket is. Angoulême is kapott - Kikericsnek hívták a többiek.
Kikerics most a Két Kóbor Macska fogadóban ült és sörözött, közben a kocsmatöltelékeket figyelte. Részeg férfiak ciccegtek és kurjongattak Nadragulya után, ahogy elhaladt az asztalok között, kereskedők és katonák főként, de akadt egy-két ügyvéd és bankár is, aki épp most tervezte leinni magát a sárga földig. Kikerics azonban egy bizonyos katonát, egy őrmestert keresett, aki állítólag parancsba kapta, hogy göngyölítse fel a Ledér Cselédek ügyét, egyszer s mindenkorra számolja fel a bandát, a tagjait pedig állítsa bíróság elé. (Nem kellett kinyilatkoztatni, nyilvánvaló volt, hogy mindannyiukat ki akarták végezni ezután.)
Aztán Nadragulya egyszer csak letett egy méregzöldre festett agyagkorsót az egyik férfi elé, vélhetően benne a rendelt italával. Ez volt a jel. Kikerics várt egy kicsit, majd felkapta a korsóját, és a férfi asztalához oldalazott, majd megállt a katona előtt.
- Szabad ide ülni, bácsi? Ott már nagy a zaj - bökött fejével a kocsmapult felé, ahol eddig ült. Kihívó félmosoly bújt meg szája sarkában, ingjét lezseren kigombolva hagyta, apró mellei között megvillant egy címeres medál, amit még nem játszott el kockán. Nadrágot viselt, övén rövid tőr lógott, s összességében úgy festett, mint bármelyik korán felnőtt zsiványlány. A terve pedig meglehetősen egyszerű volt: magára vonni a nyomozásra küldött őrmester figyelmét, és olyan messzire vezetni a tényleges nyomtól, amennyire csak lehetett. Meg persze abban is reménykedett, hogy Nadragulya nem tévedett, és tényleg ez az a fickó, aki neki kell, különben nagy slamasztikában fogja találni magát.


P.S.:Tárá! Remélem, tetszik! Egy kicsit… hosszú lett. ^^” Bocsi! ^^" 1315 szó.Mood: Hajdútánc

Leányvásár Lyriában
Friedrich &  Steodrust

- Szóval szajhák?- hangzott el a kérdésem, miközben vigyázzállásban pillantottam le a hadnagy asztalára, aki egy pecsét viaszának megolvasztásával bajlódott éppen, s elmormolt néhány szitokszót az orra alatt, amikor a forrón égető, bíborszínű folyadék rácsöppent az egyik ujjára, mit elővigyázatlanul hagyott a viaszrúd alatt.
- Igen, talán baj van a hallásával, őrmester?!- intéződött hozzám az ingerültnek ható visszakérdezés, amihez kaptam egy, a másodperc tört része alatt lefutó, dühösen döfő tekintetet.
- Nem, uram...- sóhajtottam.- Azonban, tisztelettel megjegyezném, felderítőként soroltak be a hadseregbe, nem vagyok kerítő.
- Maga katona. Innentől kezdve azt teszi, amit parancsolnak. Tegye félre a kibaszott büszkeségét, szálljon le a magas lóról, eztán kezdjen hozzá a munkájához, mielőtt írok még parancsot! Mondjuk a foglárnak.
Efféle érveléssel meglehetősen nehezemre esett volna vitába szállni.
- Ahogy óhajtja, hadnagyúr!
- Így óhajtom. Tűnjön el a szemem elől, lépjen le!
Összecsaptam a csizmán szárait a bokámnál, majd megfordultam, s mint aki semmit nem veszített a becsületéből, testtartásomat megőrizve hagytam el a felettesem szobáját. Az ajtót mindenesetre úgy becsaptam magam mögött, mintha legalább valamiféle hurrikán keltette huzat söpörte volna végig egészében az otthonos kis kaszárnyánkat. Tessék... Visszaértem a fővárosba, erre egyből elláttak egy olyan feladattal, melyhez a legkevésbé sem fűlött a fogam. A vadonban minden egyszerűbbnek tűnt, a határmentén állandóan világosak voltak a teendők. Őrizd a békét, védd a köznépet, jelentsd a kihágásokat, figyeld a határt! Nagyjából eszerint a négy szabálypont szerint teljesítettem a kötelességemet hónapokig, leszámítva a néhány különlegesebb kalandot. Azokat is megúsztam épp bőrrel, noha a mostani helyzetemben a bizakodásom más tájékra vándorolt, cserben hagyván a személyemet. A feladat amennyire egyszerűnek tűnt, annyira sok komplikációt és nehézséget szülhet majd, amennyiben belevetem magam, amire az este folyamán sor fog kerülni. Egy bizonyos női gyülekezettel kapcsolatban bűncselekményeket hoztak egy lapra, méghozzá olyanokat, amikért az ő számukra nyilvánvalóan a bitófa volt a jutalom. A ködös és meglehetősen gyenge alapokon nyugvó beszámolókban hat-hét darab dámát említettek, viszont a hivatalos letartóztatási parancsot képtelenség volt kiadni, hiszen az összes sértett bizonyítékok híján volt. Különböző mecénások, árusok, kocsmatöltelékek, sőt a saját testületünkben tevékenykedők, stb. szenvedtek anyagi károkat. Meg persze, erkölcsieket. A méltóságos úr, maga főbíró bízta meg "szeretett" hadnagyomat a kivizsgálással, ennek a következménye lett a meglehetősen kellemetlen társalgásunk. Az okok, mikből kifolyólag rám esett a választás egyszerűek voltak: a fővárosban nagyon hosszú ideje nem jártam, az arcom ismeretlennek hatott sokak számára, felderítőként meg értettem a nyomok olvasásához. Igen, meg tudtam állapítani hány ló kelt át az úton a patanyomokból, sőt a süppedésből talán arra is tudtam tippelni könnyű avagy nehézlovasságot cipeltek-e a paripák, de megtalálni a kézzel fogható bizonyítékot néhány kurva bűnösségére? Az kissé más tésztának számított, ráadásul a számok a mennyiségük kapcsán ugyanúgy feltételezés volt, mint az, hogy a kifosztottak nem hagyták el egyszerűen a vagyonukat a sárban tök részegen, hanem megkopaszítás áldozataivá váltak. Az eseményeknek már nem vethettem gátat. A felettesem parancsának megfelelően minden eszközt be kell majd vetnem az ügy felgöngyölítésére. Álcát fogok ölteni, méghozzá egy gazdag, átutazó kereskedőét. Még a kardomat sem cipelhetem a bevetésre, hozzám vágtak egy míves acéltőrt, sötétzöld selyeminget, bordó, a vállánál fekete csíkozással ellátott zekét, egy buggyos combú, barna vászonnadrágot, olyan hegyesorrú lépőkkel, mik a tőrnél veszedelmesebb fegyvernek tűntek elsőre. Az est leszállóban volt, így megborotválkoztam, kivéve a bajszomat, s állam hegyén a szakállamat, ezt követően felkaptam a királykék fejfedőt, belevágtam a feladat elvégzésbe. A beszámolók egy része a Két Kóbor Macska nevű, kétes hírű intézmény környékéről szóltak, ezért arrafelé vezetett az utam. Az őrjáratok elől elfordítottam a fejem, saját bajtársaim számára ugyanúgy elérhetetlennek kívántam lenni, felismerhetetlennek. Az utcán zajlott az élet, zsivaj töltötte be, tolakodó parasztok, szaladgáló gyermekek, a portékáikat kurjongató eladók, egyszóval a szokásos életkép jelent meg előttem. Elszoktam ettől a nyüzsgéstől. Behatoltam a fogadóba, amit alaposan szemügyre vettem. Ezelőtt sosem fordultam meg a helyen, ebben teljes mértékben igaza volt a hadnagynak, miszerint a jelenlétem Lyriában újnak számított megannyi szempontból. Hangos, fülsüketítő kacagás fogadott, amint egy mámortól állapotos fazon majdhogynem rám öntötte a sörét, ugyanis a cimborája malacviccel próbálta kihozni belőle a legharsányabb énjét. A távolban szólt a muzsika, ámbátor a hegedűs annyira részegnek nézett ki, hogy több alkalommal melléhúzta a dallamot, s inkább hallatszott egy egérfalka haláltusájának az egész, mintsem összeszedett nótának, ámbátor éneklésre vetemedett partnere mentette a menthetőt. Kinéztem magamnak egy helyet a sarokban, ahová egyedül ülhettem. Rossz szájízem lett tőle, amikor lyriai gyalogos katonákat véltem felfedezni az összegyűlt, szórakozásra vágyó nép között, ugyanis ebből később még származhatna problémám. Mindegy, bíztam a megérzésemben, ami jónak ítélte a sarokülőt. Elővettem az hadnagytól kapott, érmékkel teli erszényemet, látványosan helyzetem az asztal tetejére, majd kihalásztam belőle egy csillogó fémkarikát, s az ujjaim közt pörgetve játszadoztam vele. Nadragulya. Állítólag ezzel a névvel illették a szajhák parancsnokát, ámbár meglehetősen sok nőszemély tartózkodott a helyen, pipafüst szürkesége terjengett a levegőben, majdnem szemcsípő sűrűségben. Összeszűkült szemhéjaim közül vizslattam a jó kedélyű vendégsereget. Az egyik nőszemély kapósnak bizonyult, sokan kiabáltak utána. Le szerettem volna szólítani Nadragulyát, amikor elhaladt mellettem, ám mielőtt kinyitottam volna a számat...
- Steodrust őrmesterúr!! A fene egye ki, de kicsípte magát ehhez a lebujhoz, tán házasodni készül ebben a gúnyában!?- huppant le elém az egyik gyalogos katona, jó magasra emelvén korsóját, hogy annak minimum negyed a padlón és az asztalon kötött ki. A nevem hallatára a vörös hajzuhataggal megáldott, meglehetősen szemrevaló felszolgálólány megtorpant. A pillantásunk összetalálkozott, az övé először meglepettséget sugárzott, ahogyan az enyém rémületet, csakhogy az övé lassan átment szelídbe. Ezennel a kis játékunk első köre a végéhez ért, mielőtt akár komolyabban elkezdődhetett volna, s a vereségemmel zárult.
- A ház ajándéka, kedves uram!- szólt Nadragulya, majdan elém helyezte a zöld színben pompázó agyagkorsót, s nem titkolván győzelmét, széles mosolyát az arcomba tolta. Reagálni is alig tudtam valamit, a megjátszott vigyor szintúgy nehezen jött a képemre. A leány továbbállt.
- Omnar káplár, menjen innen a fenébe!!
- Na, de uram, én csak...
- Nézze, nincs időm itt magyarázkodni, hagyjon magamra, az este hátralévő részében senkinek meg se említse a nevemet, küldetésen vagyok. Érti?! Pucoljon! Kérem...
A fickó szomorkásan bólintott, ezután új társaság után kezdett kutakodni.
- Bassza meg...- dörzsöltem meg a homlokomat, majd olyan erősen húztam bele az előttem lévő, "ingyen" szerzett italba, hogy majdnem a fejembe is szállt. A lebukásomban teljesen biztos voltam, azért nem szándékoztam túl könnyen adni magamat! Elő kellett hoznom a legjobb színészi tehetségemet, ezért még egy erőteljes hörpintésre méltattam a korsó tartalmát. Hamarosan társaságom akadt, méghozzá egy igencsak szépséges, szőke hajzattal rendelkező leányzó. Pont a gyengém, ámbátor ki ne mondhatta volna ugyanezt az aranyhajú lányok kapcsán? Egy medál foglalt helyet a mellkasán, ami akaratlanul odaterelte a pillantásomat a keblei felé, a szívem hevesebben kezdett verni, ettől függetlenül uralkodni óhajtottam magamon.
- Bááácsi?- kérdeztem cseppfolyós hangon, mialatt egy kaján vigyort ültettem a képemre. Az alkohol jobban feloldotta a gátlásaimat, habár ügyelnem kell majd a szint stabil tartására, nehogy a végén úgy járjak, akár a többi szerencsétlen flótás, kiken a női csáberő felülkerekedett.
- Nem vagyok én annyira öreg, vagy tán annak látszom?- folytatódott az érdeklődésbe burkolt színjáték. Lassan, de látványosan nyúltam a hölgyemény jobb kacsójáért, ezután finoman magamhoz húztam azt, s hosszú csókot nyomtam a kézfejére. A lány bőrének illata kellemes volt.
- Gatbergi Egon, szolgálatára, csodálatos hajadon!- mutatkoztam be hamisan. Sokáig agyaltam ezen a néven, külhonit szerettem volna alakítani mindenképp, Aedirnből származtattam hát el a kitalált személyiségemet.
- Önben kit tisztelhetek?- intéztem a kérdést.
- Nagyon tudnám értékelni a kegyed társaságát, ellehetünk mi itt kettecskén. Nem terjed el eddig az a csúnya hangzavar, ami olyan rosszul érintette az ön hallását, édesem.- bájologtam tovább, noha legbelül undorodtam ettől az egész karaktertől. Egy züllött, ámde pénzes alakot kellett megszemélyesítenem, a negédes stílust pedig hozzáillőnek ítéltem.
- Mondja csak, mi szél hozott egy ilyen durva, alávaló helyre egy ily gyönyörűséges virágszálat?! A magácskához hasonlóknak egész nap festők előtt kellene díszelegniük, vagy boldog táncot lejteniük egy fenséges villában.

Jegyzet: Bocsánatot kérek, amiért megcsúsztam időben kissé, természetesen hajlandó vagyok javítani, amennyiben valami nincs rendjén! ^_^  

Zene: Zenecím

Leányvásár Lyriában @

Kikerics szemtanúja volt a jelenetnek, mikor Nadragulya az asztalok között sasszézva egyszer csak megtorpant, s jelentőségteljes pillantást váltott egy igazán színpompás - Angoulême véleménye szerint “kibaszott puccos”, és “mocskosul kurvadrága” - gúnyát viselő illetővel. Azt is látta, a kricsmiben terjengő szürke pipafüst szemet csípő s majdhogynem kézzel fogható sűrűségének ellenére is, hogy éppen ez előtt a jelentőségteljes pillantás előtt valami régi cimbora a színpompás fickó nyakába, a tajrészeg talpas fél korsónyi söre pedig az asztalra borult, de hogy miről óbégatott a szemlátomást már nagyon nem szomjas katona, nos, abból egy büdös szót sem értett. Olyan ricsajt csapott az egyik fal mellett kornyikáló, részeg hegedűs, hogy hasonlóan ittas pajtása énekével igyekezett mindent elkövetni azért, hogy a kínvallatás alatt álló egérfalka hangját idéző hegedű nyivákolását elnyomja - de legalább is próbálta menteni a menthetőt, néminemű sikerrel. De ha ez mind nem lett volna elég, a söntés környékén is a tetőfokára hágott az izgalom, mikor is egy félszerzet szemfényvesztő épp a gatyát is elnyerte valami tisztes törptől, aki ennek következtében lincseléssel fenyegetőzött, jó hangosan. Így, mikor Nadragulya letette a kirívó ruhakölteményben pompázó, kereskedőnek tűnő díszpinty elé a méregzöldre festett kerámiakorsót, Kikerics végre megtudhatta, ki az a szerencsétlen palimadár, akit a Ledér Cselédek után küldött a lyriai főbíró.
Bár a lány úgy tudta, hogy katonaembert kell keresnie, rá kellett jönnie, hogy aligha lett volna bölcs döntés bármelyik baka részéről vörös ruták és fekete sasok által felövezett díszpáncélban egy csapat szakadt szajha után kutakodni a Két Kóbor Macska fogadóban. Így tehát biztosra vette, hogy az öt színben pompázó páva csakugyan az ő embere kell, hogy legyen, úgyhogy türelmesen kivárta, míg a kotnyeleskedő katona végre elhordta magát abból a sarokból, s amint az újabban nem épp vidám üzletember letette a méregzöld korsót, melyből előtte nagyot húzott, Kikerics is felkapta saját italát, majd a férfi felé indult. Miután átverekedte magát egy hangosabb társaságon, megállt az álruhás nyomkövető mellett, s míg a férfi újfent nagyot húzott a zöld korsóból, a lány újfent végigmérte, mielőtt megszólította volna.
“Mint egy kakadu…” futott át fején a gondolat a színpompás és bitangdrága ruhadarabokat elnézve - meg persze nem kerülte el figyelmét a férfi igencsak vaskos és meglehetősen sokat sejtetően dudorodó… erszénye sem az asztalon. Aztán amint a férfi tekintete viszonzásképp egyenesen a dekoltázsára esett, Angoulême még el is vigyorodott. “Na várj csak, te palimadár, majd én megkopasztalak, de úgy, hogy csak lesel!” gondolta. Ha a másik alakjában lett volna, nem bírta volna megállni, hogy ne zsebelje ki, de így sem tett le arról, hogy üres kézzel távozzon majd. Pláne nem a kaján vigyorral kísért visszakérdezést hallva. Széles mosollyal röhintett fel, letéve a söröskorsóját annak méregzöld testvérkéje mellé, melyről remélte, hogy Nadragulya kevert bele valami kedves kis kotyvalékot a ríviai cseresznyesör mellé… Mondjuk altatót vagy jó erős hashajtót.
- Hát ide a rozsdás bökőt, ha a bácsi nem öregebb nálam! - felelte vidáman vihorászva a férfi kérdésére, mellkasára bökve bal kezének mutatóujjával, jobbját ugyanis a kereskedőnek álcázott kurafi húzta magához lassan és látványosan, hogy hosszú csókot nyomjon a kézfejére. Angoulême-nek nem volt ellenére, vigyorogva felszegte állát, s tartotta kacsóját, mint egy igazi nemes kisasszony - végül is, ez az alakja annak született valamikor, még ha csak fattyúként is. Ezt persze senki nem tudta volna kijelenteni róla, kiváltképp nem azután, hogy a “csodálatos hajadon” titulust hallva képtelen volt türtőzteti magát, és hangosan felröhögött. Ilyen egy pipogya alakot! Szóval Gatbergi Egon, mi? Kikerics elgondolkodott, vajon tényleg ez-e a neve, de nem firtatta különösképp, az Egon pont illett ehhez a pénzzel töltött, negédes bájgúnárhoz, aki képes egy ilyen züllött helyen is kihajítani a teli erszényét az asztala kellős közepére.
- Énbennem egy csodálatos hajadont tetsszhet tisztelni! - vigyorogta válaszul, közelebb lépve a férfihoz. - De amúgy Angoulême a nevem.
Direkt nem nevezte magát sem Szőkének, sem Kikericsnek, hisz előbbin ismerték még a bordélyban, utóbbit pedig már Nadragulyáék adták neki, és semmiképp sem lett volna okos dolog bármilyen módon utalnia rá, hogy akár csak egy kicsi köze is van a Ledér Cselédekhez. Legalább is most még semmiképpen sem.
Az invitálásra pedig több se kellett neki, nemes egyszerűséggel lecsüccsent a pénzes kufár mellé, éppen hogy csak nem az ölébe.
- Ahha, az rám férne! Ott a pultnál már majdnem megvert egy törp egy félszerzetet, mert az a szőröstalpú szukafattya meg a törpöt verte meg kockapókerben, de vagy huszadjára, basszameg! - nevetett fel jóízűen. - Tutibiztos, hogy meg vannak cinkelve azok a kurva kockák, olyan isten nincs, hogy valaki mindig hetest dobjon! - vigyorgott a férfira csintalanul.
Annak kérdésére pedig megintcsak elröhögte volna magát, ha nem jutott volna eszébe egy régi-régi emlék. Kihívó mosollyal az asztalra könyökölt, fejét öklére támasztva.
- Hah, táncikáltam volna én villákban, meg illegettem volna magam a piktorok előtt, ha az anyám nem az apámmal kefélt volna, hanem a férjével, de így jártam. Mentségére szóljon, hogy legalább rokonokhoz küldött, hogy ne legyek láb alatt, meg néha meglátogatott, de aztán azt is abbahagyta… - mondta, majd megvonta vállát, és inkább témát váltott, mielőtt teljesen elment volna a kedve a beszélgetéstől. - Most viszont itt vagyok, és amúgy jó szomjas is! Iszol velem egy jót? - kérdezte elvigyorodva, már nyúlva a korsójáért.
- És te mit ülsz itt egymagadban, hm? Úgy lógott az orrod az előbb, hogy majdnem koppant a földön! Kidobott a szeretőd? - kérdezgette tovább a férfit, majd nagyot húzott a söréből.
Nadragulya suhant el mellettük újfent, jól megpakolt tálcákkal, de Kikerics rá se hederített, ahogy azt megbeszélték előre. A vöröshajú sem tulajdonított különösebb jelentőséget a párocskának, továbbra is vidám mosollyal arcán szolgálta ki a vendégeket, vissza-visszaszólva néhány disznó megjegyzésre valami frappáns csattanóval, de magában nagyon is elégedett volt az eddigi fejleményekkel. Óriási szerencséje volt azzal az ügyefogyott katonával, aki az utánuk küldött őrmester nyakába vetette magát korábban, nélküle ugyanis biztosan nem ismerte volna fel a tisztet ebben a gúnyában. Csak a nevét tudta, és azt, hogy ma este kezdi a nyomozást a Két Kóbor Macskában a Ledér Cselédek vezetője, azaz őutána kutatva. S hogy ezt mind honnan tudta? Az egyik társnője, Arzéna, volt a hadnagyúr szeretője.


P.S.:No, hát egy kicsit megkésve, de itt is a válasz! 992 szó lett, remélem, tetszik. ^^ Mood: Hajdútánc