Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Amikor Rennek ígéretet tettem, hogy segítek megtalálni a kishúgát, Rint, még nem sejtettem, hogy ez milyen következményekkel és lehetőségekkel fog járni nekem. Bizonyos értelemben a végén én magam is jobban megismertem kicsit ezt világot, és a helyem benne. Eddig is tudtam, hogy az erőm egy átlag máguséhoz képest több, de az, amit a húgát elrabló mágust keresve láttam, új megvilágításba helyezte a dolgokat. A fényfoltok, amiket láttam, mind aprók voltak, még a legfényesebb is csak pislákoló gyertyaláng hozzám képest, és őszintén, ez megrémített. Mégis minek nézhetett az idős vaják, Gabriel, mikor az új szobákat alakítottam ki, vagy Ren, amikor a szobája magát rendezte be? Minek láthatták az otthonom a mágusok, akik megérezték, mit művelek? Azt eddig is tudtam, hogy fajtám az otthoni mérvékkel mérve is a Mágia legmagasabb fokának letéteményesei, akiknek képzelőerejük, születésükkor beléjük ivódott affinitásuk és életkoruk szabta kereteken belül nagyon sok mindenre képesek, és eddig azt hittem, hogy itt is a mágusok legerősebbje hasonló dolgokra lehetnek képesek, mint én. Tévedtem. Túl keveset tudok erről a világról, és arról, mik a korlátai, így úgy döntöttem, felkeresem az egyik fényfoltot, akit éreztem. Triss Merigold túl közel van itt Novigradban, és szinte biztos, hogy pontosan bemérte a lakóhelyem, amíg Ren varázslóját kerestem. Vele jobb, ha vigyázok és megmaradok egy rejtélnek. Valdemart kizárnám, őt csak akkor akarom látni, ha már elengedte Rint, vagy ha Rennek segítségre van szüksége. A többiek közül úgy döntöttem, a legfényesebbet választom, mert nála van a legnagyobb esélyem, hogy tudja, hogy juthatok haza, valamint a többiekkel ellentétben, mellette volt egy másik is, máris dupla annyi esélyem van. Így esett a választásom Francesca Fildaizére – sajnos a nevét még nem sikerült teljesen megtanulnom. Két helyre is mehettem: az egyik közvetlenül a közelében volt, de én se örülnék neki, ha valaki ajtóstul rontana a házamba, így egy közeli, de nem túl közeli erőhelyet választottam az otthonát körülvevő erdőségen belül, nagyjából félnapi sétára onnan, ahol őt éreztem. Az első furcsaságot teleportálás közben éreztem, mintha valami lett volna az útban, de nem tudom, mi lehetett, engem nem akadályozott abban, hogy tovább haladjak, így el is feledkeztem róla, és tovább indultam az erdő mélye felé. A következő furcsaság már kevésbé volt kellemes. Hat élőlény, mindből gyenge mágikus aura sugárzott, aztán hallottam húrok pendülését, majd pár nyílvessző csapódott be elém, aztán meghallottam: - Dh'oine beanna! Remek. Tündék, és már megint előbb lőnek, aztán kommunikálnak. - Elnézést, tünde bácsik, de egy szót se értek ebből, még nem volt időm megtanulni az önök nyelvét! Örülök, hogy a közössel boldogulok, de megköszönném, ha nem lövöldöznének rám! - közben egy gondolattal felemeltem a nyílvesszőket a levegőbe, majd lassan mindegyiket visszalebegtettem ahhoz, aki kilőtte, mintegy diplomatikusan jelezve, tudom, hol vannak. - Azt hiszem, ezeket elhagyták… - Ne mozdulj, boszorkány! Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy bejössz Dol Blathanna földjére, a Szabad Tündék országába?! - hangzik a válasz a fák közül. - Őszintén azt se tudtam, hogy ez Dol akármi, a tündék országa, én csak egy Francseszka Findabelle nevű varázslónőt keresek! Ha megmondják, merre találom, tovább is megyek békében. Pár másodperc csönd áll be, majd hallom, ahogy felhúzzák az íjakat. - Mit akarsz te a hercegnőnktől?! - hangzik a kérdés. - Az csak rá meg rám tartozik, tünde bácsi. Újabb húrpendülés, ezúttal azonban nem elém céloztak. A nyílvesszők ártalmatlanul törnek szét a pajzsaimon. - Hát jó, ha így akarják… - azzal levetem az engem körülvevő rejtőbűbájokat, amit hat sistergő robbanás követ a fák között, ahogy a náluk lévő, ezek szerint mágiadetektorok kisülnek és felrobbannak a környéket betöltő aurámtól, miközben a szarvaim és szárnyaim láthatóvá válnak, majd hat tűzgolyó jelenik meg fejem körül. - Egy szörnyeteg! Ez nem is ember! Egy istenverte szörny, lőjétek le!! ...Hát, jó, akkor nem beszélgetünk. Azzal mindegyik felé indítpttam egy tűzgolyót. Reményeim szerint lesz eszük, és azelőtt elmenekülnek, hogy eltalálná őket.
Amikor belekezdtünk Idával a beszélgetésbe, hogy sorra vegyük a tapasztalatainkat a nemrég kiterjesztett mágikus blokáddal kapcsolatban, mely egész Dol Blathanna területét lefedi immár, épp a kellős közepén jártunk a diskurzusnak, amikor mindketten, egyszerre összerezzentünk. Mintha egy vékony, megfoghatatlan nyílvessző egy ponton átsuhant volna a testemen. Egymásra pillantottunk, s mindketten pontosan tudtuk, mi volt ez - valaki úgy hatolt át az előbb említett mágikus blokád falán, mintha ott se lett volna. Ezúttal biztosra vettem, hogy ez a dh’oine - ha dh’oine volt egyáltalán - nem Dethmold, de még csak nem is Filippa. Azonban hiába gondoltam végig minden lehetséges, nagy erejű mágust, egyikről sem bírtam volna elhinni, hogy képes minden gond nélkül átlépni ezt a pajzsot. Mire felálltunk, már bemértem a helyet, ahol ez a valaki, vagy valami átteleportált a blokádon, s pontosan tudtam, hova érkezett meg. - Veled megyek - jelentette ki Ida, még mielőtt megnyithattam volna a teleportkaput. - Kérlek, maradj. Nem tudom, miféle lény ez, de szinte biztosra merném venni, hogy nem az általunk ismert mágiahasználók közül való. Közülük egy sem volna képes arra, amit te is éreztél - kértem a Beavatottat csöndesen, de határozottan. - Épp emiatt lenne bölcs döntés mindkettőnknek odamenni - ellenkezett tovább társam szelíden, én pedig keserűen sóhajtottam. - Ida, ha ez a valami mindkettőnket megtámad, lehet, hogy Dol Blathanna nem csak a vezetőjét, de a legbölcsebb Beavatottját is elveszíti. Ezt nem engedhetem megtörténni. Látom vöröshajú társamon, mennyire nem tetszik neki sem az ötlet, sem az érvelésem, így a vállára simítok, ahogy a szemébe nézve folytatom: - Kérlek, Ida. Éreztem az őrszemek amulettjéből érkező jelzést. Az a lény lehet az ellenfelük. Oda kell mennem, most azonnal. Ha pedig nem boldogulnék vele, jelezni fogok neked, rendben? Végül, pár pillanat múlva a vöröshajú Beavatott lassan bólint, én pedig hálásan biccentek, utána pedig merítek a levegőben sűrűsödő mágikus energiákból, hogy egy varázsigével kinyissam a portált, majd átlépve rajta egyenesen az azonosított helyszínre érkezem. Abban a pillanatban, hogy kilépek a kapuból, orkánként rohan meg a környezetet átjáró mágia - olyan érzés, mintha egy metszéspont minden összegyűjtött varázserejét magamba szívtam volna. Ehhez az érzéshez képest csak szúnyogcsípésnek tűnik az, mikor érzem megsemmisülni az őrszemek amulettjeit, melyeket Idával közösen készítettünk számukra, hogy azonnal képesek legyenek jelezni bármilyen jellegű komoly problémát. ...Ennek tudatában, ha harcra kerülne a sor, nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen ellenféllel szemben én kerülök ki győztesen a csatából… De a katonáim élete veszélyben forog, így nem kérdés, hogy elébe megyek-e ennek az ismeretlen lénynek. Azonban ahogy előlépek a fák közül, olyan látvány tárul a szemeim elé, amit álmomban sem mertem volna elképzelni. A hat őrszem, akik közül hárman még a fák lombjai közt rejtőznek s dh’oine aligha venné őket észre, hárman pedig már a tölgyek törzsei közt állnak, mindannyiójuk felé egy-egy tűzlabda közelít. A varázsló, aki pedig feléjük indította a lángoló golyókat alighanem az a…! Mégis miféle teremtmény ez?! Cseppet sem tettem még túl magam az entitás küllemén, de nincs időm a megdöbbenésre: varázsszavakat kántálva merítek a levegőben felgyűlt mágiából, s a hat őrszemet olyan védőpajzsba burkolom, melyeknek felülete vízből van, így a tűzlabdák sisteregve alszanak ki, amint a pajzs felületébe csapódnak. Ahogy gőzzé párolog a védőburok felületén a víz, megerősítem a pajzsukat, s magam köré is emelek egyet, ezután fordulok a monstrum felé. - Megállj! - kiáltok neki, a közös nyelven, ahogy közelebb lépek hozzá. Ahogy jobban megnézem, a démoninak tűnő szárnyak, szarvak, és hosszú farok ellenére a teste többi része egészen humanoidnak néz ki… S amilyen sűrű mágikus energia árad belőle, még az is lehet, hogy ezt az alakot csak az őrszemek megfélemlítésére varázsolta magára. Óvatosnak kell lennem, s mindenek előtt tudnom kell, hányadán állhatok ezzel a lénnyel. - Dol Blathanna, a Szabad Tündék Országának földjére léptél, idegen. Értesz a közös nyelven, ugye? - kérdezem a teremtményt, ha nem támad újra, remélve, hogy beszéli ezt a nyelvet. - Meneküljön, bölcs felsége! Ez a nő egy boszorkány! Nem is, egy démon! - kiabálja a mi nyelvünkön az egyik őrszem, ahogy felajzza íját, immár a védőpajzs biztonságában, s társai is hasonlóképp tesznek. Hirtelen emelem fel jobb karom, megálljt parancsolva nekik is. Tétován, de végül csak leengedik az íjakat. - Úgy akkor nem mint Dol Blathanna hercegnője, hanem mint varázslónő állok elébe - felelem csak az őrszemek parancsnokának szintén a mi nyelvünkön, s újfent a vöröshajú nő - vagyis inkább leány - felé fordulok. Ha eddig sem támadt meg, talán szót lehet vele érteni. - Francesca Findabair vagyok, az aen Seidhe és a Virágok Völgyének hercegnője, Dol Blathanna varázslónője. Felelj, ki vagy, és mi célból jöttél ide? Nem tudom, miféle teremtmény ez a lány, de egyelőre még nem jelzek Idának, hogy segítségre lenne szükségem. Tűzlabdákat bármelyik tanultabb varázsló képes megidézni, azonban ha csakugyan ez a lény teleportált keresztül a blokádunkon, akkor felette áll minden általam ismert mágiahasználónak. Hiú ábránd bár, de mégis remélem, hogy értelmes teremtmény, és legalább beszéli vagy a közöst, vagy ősi nyelvet, hogy szót tudjak érteni vele.
Már a tűzgömbök megindításának pillanatában éreztem a másik mágiaforgatót megjelenni, és hallottam, ahogy az ismeretlen nyelven szólal meg. Éreztem a mágiát megfoganni, és ugyan megfordult a fejemben, hogy magamba szívom, ami kis energiát belefoglalt a másik, de élek a gyanúval, hogy nem támadó szándékkal csinálta. És amúgy is, ha engem céloz, csak több energiám lesz, tegye. Így nem ért meglepetésként a megjelenő vízfal, és tekintve, hogy csak figyelmeztetőlövésnek szántam őket, így az se lepett meg, hogy képes volt megállítani az általam teremtett tűzgömböket. Miután rám kiált, felé fordulok, a többi tündének a hátamat mutatva ezzel. - Hogy a kérdésedre választ adjak, igen, beszélem, ha még nem is tökéletesen – és ettől még nem kéne előbb lőni és aztán kérdezni! – fújtatok kicsit mérgesen, aztán felmérem a nőt, aki előttem áll. - De gyönyörű vagy…! – szalad ki a számon, és valóban, a velem szemben álló hölgy csodaszép! Annyira lenyűgöző teremtés, hogy észre se veszem, hogy közvetlenül elé teleportálok. – És milyen jó illatod van! – Aztán a megfeszülő íjak hallatára észbe kapok. - Elnézést! Csak nem találkoztam még ilyen meseszép tündével…! – próbálok szabadkozni halkan, hogy csak ő hallja, miközben próbálom elrejteni kislányos zavaromat. Nos, nézzük, amit mondani szándékozok, csak neki szól, és a tündék közül legalább egy beszéli a közös nyelvet, így remélve, hogy ismeri a mentálbeszédet, így válaszolok neki: ~ A nevem Liliath Saimhan, de szólíts nyugodtan Liliathnak. Téged kereslek, Francesca Findabair, Dol Blathanna varázslónője, és hogy mi célból érkeztem… Válaszokért és információért. Rólad, a mágiátokról és a világról, amiben ébredtem. Cserébe természetesen én is szívesen mesélek neked arról, amit én tudok. Azt hiszem, ez így fair. Reményeim szerint egy bögre meleg kakaó társaságában és nem íjakkal a hátamnak szegezve. Kérlek, mondd meg a tündéidnek, hogy ha akarnának, se tudnának ártani nekem, és ha ártani akarnék az országotoknak, már megtettem volna – És hogy biztosan értse, komolyan beszélek, hozzáteszem: ~ A mágikus anomália, mit egy hete érzékeltél Novigrad közelében, én voltam egyedül. Remélem, ez elég lesz ahhoz, hogy meggyőzzem, hogy ha ellenség lennék, már nem beszélnénk. Közben ismét magam köré szövöm a rejtőbűbájaimat, így ismét emberi alakban, egy sokkal visszafogottabb aurával állok a tündék előtt, majd immár hangosan szólalok meg, hogy a többiek is hallják: - A nevem Liliath, és beszélgetni jöttem! Nem akarok ártani se neked, se az országodnak, de ha azok a tündék nem teszik el a fegyvereiket, lehet, ez elkerülhetetlen lesz. És megköszönném, hogyha olyan nyelven kommunikálnátok, amit én is értek, mert elég zavaró tud lenni. Majd ismét mentálbeszéddel szólok: ~ Ha tudsz javasolni egy kényelmes helyet, ahol le tudunk ülni beszélgetni, nagyon boldog lennék. Remélem, a kicsit érdekes bemutatkozás ellenére sikerül zöldágra vergődnöm ezzel a mesébe illően csodás tünde nővel, mert jó lenne megtudnom, hogy pontosan hol helyezkedem el ennek a világnak a mágiaforgatói között.
Amikor bebizonyosodik, hogy az idegen beszéli a közöst, egy kicsit nyugodtabban tekintek erre az entitásra, ahogy felém fordul. A méltatlankodása, bevallom, jogos - de csak éppen annyira, mint amennyire a határőreim óvatossága bármilyen betolakodóval szemben. - A parancsomat teljesítették - felelem kimérten. - Az a feladatuk, hogy őrt álljanak Dol Blathanna határánál, és megállítsanak bárkit, aki veszélyesnek tűnik. Te pedig ideteleportáltál. Mit gondolsz, mennyire rémítetted meg őket, amikor előbukkantál a semmiből…? - teszem fel a költői kérdést, de mire észbekapok, az idegen egy bókoló felkiáltással a következő pillanatban máris előttem terem. Nem annyira a képessége, mint inkább a gesztus hirtelensége és modortalansága döbbent meg, bár ha jól vettem észre, a teleportáláshoz sem varázsigékre, sem kézmozdulatokra nem volt szüksége… De abból kiindulva, hogy ez a lény képes volt áttörni a mágikus blokádunkon, ezen az “apróságon” már szinte meg sem lepődöm. (Azon pedig, hogy gyönyörűnek nevez, gyakorlatilag nincs okom megilletődni.) Nem késlekednek azonban az őrszemek sem - hat íj húrja feszül meg egyszerre, amint a vöröshajú, démonszerű entitás feltűnik előttem, de amíg a lény elnézést kérve mentegetőzik, a hen llingén intem nyugalomra az íjászokat, mígnem vonakodva bár, de leengedik célra tartott nyilaikat. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, mennyire zavarban van… Attól tartok, még nem tudom hova tenni ezt a rémisztő, egyszer s mind kislányosan… bájos jelenséget. ...És amikor azt feltételezném, hogy ennél különösebb már nem lehetne a helyzet, telepátiával szól hozzám. Ami azt illeti, ha nem ő állt volna elő kérésével, miszerint beszélgetni szeretne, én magam vetettem volna fel. Lássuk be, a Virágok Völgyének határa nem a legalkalmasabb helyszín bármilyen audienciára, és nekem is temérdek kérdésem lenne a vöröshajú perszónához. Kiváltképp azután, hogy ilyen könnyedén kijelenti, ő okozta azt a mágikus anomáliát, amit Novigradtól idáig éreztem én és valószínűleg minden mágiahasználó a kontinensen… Ami belegondolva, igen aggasztó információ. Ügyelek rá, hogy az arcomon egy fikarcnyit se látszódjon, mennyire döbbent meg mindez, de mindenképpen többet kell megtudnom erről a teremtményről. Őszintén örülök, hogy hasonló szándékkal érkezett ő is - még ha a kivitelezés nem is volt éppen a legzökkenőmentesebb… ~ Tudomásul vettem. Az ajánlatodat pedig elfogadom. ~ felelem neki gondolatban, míg figyelem, ahogy eltünteti a hátából és halántékából kinövő szárnyakat és szarvakat, valamint a hosszan elnyúló, hüllőszerű farkat, és immáron úgy áll előttem, mintha egy teljesen átlagos dh’oine lenne. ...Elképesztő. Ilyen illúziót még sose láttam. Ahogy aztán Liliath - immáron hangosan - bemutatkozik az íjászoknak is, azok mind rám tekintenek, kétkedve és bizalmatlanul, várva, miként döntök az idegen kérelme felől - ők nem tudják, hogy már eldöntöttem a kérdést. - Üdvözöllek, Liliath - felelem a közös nyelven. - Szükségtelen fenyegetőznöd, nem fog megtámadni senki sem - tekintek az íjászok parancsnokára, mire az aen seidhe vesz egy mély levegőt, s nyilát visszateszi tegezébe, íját pedig vállára veszi, s a mi nyelvünkön parancsot ad, hogy a többiek is tegyenek így. Hálásan bólintok feléjük. - Alighanem igen messziről érkeztél - pillantok Liliathra, majd a gondolatban felvetett ötletét hangosan válaszolom meg. - Engedd meg, kérlek, hogy vendégül lássalak Dol Blathanna kastélyában, ameddig választ nem kapsz a kérdéseidre, mindazonáltal, részemről is volna egy-néhány dolog, amire kíváncsi vagyok veled kapcsolatban. Jöjj velem - kérem, majd varázserőt merítve egy igével teleportkaput nyitok, amely visszavezet a kastélyba, azon belül is a Tor Ainne, a palota legmagasabb tornyának legfelső, Feainn termébe. Ezután Liliathra pillantok, s intek neki, hogy jöjjön mellém. ~ Nem kell félned, nem akarlak csapdába csalni ~ gondolom felé, majd hozzáteszem: ~ De kérlek, legközelebb kérj engedélyt, mielőtt telepátiát alkalmazol. Rettenetesen modortalan dolog egy másik mágiahasználónak a fejébe mászni kérdés nélkül ~ feddem meg a lányt egy kicsit. Bármekkora varázshatalma is legyen, bárhonnan is jöjjön, nem árt, ha ezt észben tartja.
Ahogy belegondoltam abba, amit a másik mondott, elszégyelltem magam. Nem gondoltam, hogy egy országba fogok betörni, bár őszintén, a tündék máshol se voltak épp a legkedvesebbek velem. - Elnézést, nem akartam senkit se megrémíteni! Igazándiból vagy itt bukkanok fel, vagy önhöz sokkal közelebb, mert kell valami, amihez célozni tudok teleportálás előtt, ha olyan hely, ahol még sosem jártam, és ilyen messze van. Ilyen nagy távolságú „vak” teleportáláshoz egy erőhelyet használok célnak, és őszintén, nem ez a legfurább hely, ahol felbukkantam… - Ezen megtisztelő címért verseng az Örök Tűz katedrálisa Novigradban és a Nilfgaardi császárné darn rowani kastélyának szökőkútja, valami egy még működő tűzhányó magmakamrája. - De a tündék máshol se voltak épp a legkedvesebbek velem, még akkor se, ha épp nem látszottam többnek egy egyszerű lánynál. Hangomban érződik némi sértettség, bár ez nem nekik szól, hanem a magukat Mókusoknak nevező útonállóknak, vagy miknek. A gondolati válaszra egy néma bólintással reagáltam. Úgy döntöttem, jobb, ha megvárom, míg úgy is válaszol, hogy a többi tünde is hallja. ez a szép néni! De mit van mit tenni, úgy látszik, valami nemes is, nem csak varázslónő. - Köszönöm a meghívást, és természetesen elfogadom! A kérdéseidre pedig, amennyire tudok, válaszolok, amíg az nem veszélyeztet engem, vagy azokat, akiket szeretek. Tekintve, hogy eddig milyen tapasztalatom van a varázslókkal, és hogy Gabriel figyelmeztetett, hogy legyek velük óvatos, és hogy Ren hogy járt eggyel, picit óvatos vagyok az előttem álló szépséges tünde nővel… Érzem, ahogy erőt merít a környezetből, majd érdeklődve figyelem, ahogy formálja azt a szavakkal és a mozdulatokkal. Az első mozdulatnál érzem, mire készül. Érzem, ahogy a tér meghasad, aztán meglátom a portált, de nem lépek hozzá közelebb. A gondolatra a választ hangosan adom: - Nem gondolom, hogy csapdába akarnál ejteni, de nem tudom, mit művelnék a portállal, ha belelépnék… - Ami kevés tapasztalatom van, a helyi bűbájok nem igazán élik túl a velem való fizikai kontaktust. Kiszívom belőlük a mágikus energiát, ráadásul… hogy is mondjam… nem vagyok oda a portálokért, mióta ideértem, hisz egy hasonló szerkezetbe lépve kötöttem ki itt, ahelyett, hogy a világom egy másik városában bukkantam volna fel. A megfeddéstől teljesen zavarba jövök. Úgy érzem, mintha megnyílna alattam a föld szégyenemben! - Sa-sajnálom! - habogom zavarodottan. - Nem akartam udvariatlan lenni, csak egyszerűbbnek tűnt, e-elnézést, csak nálunk ez annyira mindennapos, é-és bocsánat…! - utoljára akkor szégyelltem el magam ennyire, mikor a nagybátyám, aki vagy ezerötszáz évvel idősebb, mint én, leszidott, mert hatévesen életem talán első és eddig utolsó dühkitörése alkalmával, nos, hogy is mondjam, az épületre, ahol laktunk, komoly felújítás után lehetett csak azt mondani, hogy áll… - Nagyon sa-sajnálom, nem akartam rosszat, többet nem teszem, ígérem! Szégyenteljesen, zavaromban, mint egy leszidott kisgyerek indultam el a portál felé, és csak mikor hozzáértem, és az összeomlott, ahogy kiszívtam belőle a mágikus energiát, eszméltem fel, hogy mit is tettem. Egy meglepett sikkantás kíséretében tekintettem a tündenőre. - Azt hiszem, ez nem fog menni… - közöltem vele, miközben a szememmel a földön levő leveleket próbáltam megszámolni, hogy ne kelljen látnom az esetleges rosszallást a másik arcán. - Azt hiszem, jobb lesz, ha magam teleportálok oda… Ha tudna küldeni a szobáról egy emlékképet telepátiával, azt nagyon szépen megköszönném… - Nem állt szánédkomban senkit se fenyegetni, de nem szeretem, ha fegyvert fognak rám, még akkor is, ha tudom, hogy nem veszélyes. És ezt örömmel hallom, jobb szeretem a békességet, mint a harcot. - Nos, ha azt vesszük, igazándiból nem tudom, honnan érkeztem, de tekintve, hogy Novigrad nem a közelben van… - Igen, így is mondhatjuk, tény, hogy nem a szomszéd faluban élek…
Ahogy Liliath elnézést kér, s megmagyarázza, milyen módon képes a teleportációra, kezdem lassan megérteni, milyen mértékű varázserő birtokosával állok szemben - bár ez a megértés nem hogy csökkentené döbbenetemet, de egyenesen fokozza. Némiképp sértett hangvételű panaszára az aen seidhe felé nem állhatom meg, hogy elnézőn elmosolyodjak halványan. - Egyszerű lányként dh’ione-nak nézel ki. Azt pedig minden tünde megtanulta már igen régen, hogy a dh’oine csak a legritkább esetben viszonyul hozzánk barátságosan. Még akkor is, ha nem különösebben néz ki veszélyesnek - felelem méltatlankodására, a tőlem telhető legtürelmesebben, mint aki egy sértett gyermeket csitít. A gondolati eszmecserénket követően bólint, majd ahogy szóban is elhangzik minden, magam is biccentéssel veszem tudomásul szavait. Érthető, senki nem szereti a fegyveres üdvözlést, de a határőrök csupán a parancsomat teljesítették - méghozzá kiválóan. Az, hogy messziről jött, sejthető volt - s mióta Elyonnal találkoztam, még az a gondolat is felmerült bennem, miszerint nem kizárt, hogy akár egy másik szférából érkezett a miénkbe ez a lány. Mindazonáltal, miután szóban is elfogadja a meghívásomat, érdekes kijelentést tesz. A szeretteit? Tehát több hozzá hasonló is van a világunkban? Vagy csak olyasvalakikre gondol, akik közel állnak hozzá? Egyáltalán--- Ah, jobb lesz, ha mielőbb eljutunk oda, hogy minden kérdésemet fel tudjam tenni Liliathnak. Addig felesleges spekulálnom. ...Remélem, hogy őszintén fog válaszolni. Amint megnyitom a teleportkaput, mentegetőzve pillant rám, én pedig értetlenül vonom fel szemöldököm. - Hogy érted, hogy nem tudod, mit művelnél vele…? - kérdezem, ám mielőtt felelne a kérdésemre, jobban zavarba jön a feddést követően, mint vártam. ...Túl szigorú lettem volna? Vagy csak ő maga is tudja, hogy nem ildomos mások fejében kutakodni engedély nélkül, s szégyellné, hogy megfeledkezett róla? Azt mondja, náluk ez természetes… Ám amikor leszegett fejjel a portálhoz lépdel, s a varázslatom abban a minutumban semmivé foszlik, amint megérinti, képtelen vagyok visszafogni a döbbenetem, s csak kérdőn pillantok Liliathra, aki egy rémült sikkantást követően kapja rám a tekintetét, s máris mentegetőzni kezd szemlesütve. Hümmögve emésztem meg a hallottakat, de legalább választ kaptam a korábbi kérdésemre - igaz, még nem tudom pontosan, mihez kellene kezdenem ezzel az eredménnyel. Mintha egész egyszerűen magába szippantotta volna a varázslatom, amint hozzáért. Elképesztő. Zavarát látva s mentegetőzését hallva csak halkan sóhajtok. Nincs hát mit tenni. - Semmi baj, Liliath - szólok hozzá lágy hangon, hogy megnyugodjon, halvány mosolyt küldve felé. Az égvilágon semmire se megyek vele, ha ennyire nyugtalan, s neki is jobb, ha képes megfelelően koncentrálni a teleportálásra. Lehet, az én varázslatomat is azért törte meg, mert nem ügyelt magára eléggé a szégyenkezése miatt. Bármennyire is szeretnék már előrébb tartani a beszélgetésben, be kell látnom, hogy türelemmel és figyelmességgel többre megyek, mint sürgetéssel. - Legyen hát így - bólintok, s gondolati síkon küldök neki egy emlékképet az egyik ritkán használt szobáról a kastélyban. Az a terem jelenleg még renoválás alatt áll: a falai csupaszak, de már le vannak vakolva, s csak a tapétára várnak, az ablakkereteket már újrafestették, s az üvegeik is le vannak tisztítva. A bútorok azonban még a szoba közepén vannak elrendezve s lepellel letakarva, hogy ne legyenek koszosak, de egy kanapé így is kiválóan alkalmas arra, hogy azon ülve folytassuk a beszélgetést. ~ Elnézést, hogy ebbe a terembe invitállak, de félek, megijesztenéd a személyzetet, ha csak úgy megjelennél a kastélyban idegenként. ...Volt már némi rossz tapasztalatuk hasonlóval. Itt azonban zavartalanul fogunk tudni beszélgetni. ~ üzenem még neki gondolatban, s Idának sem mulasztok el szólni hasonlóképpen, hogy nincs miért aggódnia. Egyelőre úgy látszik, Liliath nem jelent ránk nézve fenyegetést, de mindenképpen többet akarok megtudni róla. Amint elteleportál, még megköszönöm az őrszemeknek a jelzést, s megkérem őket, hogy maradjanak a helyükön. Az amuletteket amint tudom, pótolni fogom. Majd ezt követően magam is kaput nyitok abba a terembe, s habozás nélkül át is lépek rajta, majd vendégem előtt bukkanok fel.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
Amikor Rennek ígéretet tettem, hogy segítek megtalálni a kishúgát, Rint, még nem sejtettem, hogy ez milyen következményekkel és lehetőségekkel fog járni nekem. Bizonyos értelemben a végén én magam is jobban megismertem kicsit ezt világot, és a helyem benne. Eddig is tudtam, hogy az erőm egy átlag máguséhoz képest több, de az, amit a húgát elrabló mágust keresve láttam, új megvilágításba helyezte a dolgokat. A fényfoltok, amiket láttam, mind aprók voltak, még a legfényesebb is csak pislákoló gyertyaláng hozzám képest, és őszintén, ez megrémített.
