Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég
-Bolond voltam. Nem is tudom, mit képzeltem. Halk szavait elnyelte a piaci forgatag, a tyúkok kárálása, egy kakas ideges kukorékolása és egy asszony igen hangos perlekedése, miszerint a hal igenis büdös, egész biztosan nem aznap reggel fogták ki a kikötőben, mint ahogy azt az eladó állítja. A harcsabajszos, piszkos kötényes, hatalmas férfi pedig kezeit lóbálba próbál hangot adni igazának, mozdulatai azzal fenyegetnek, hogy bárki, akit véletlenül arcon csapna, minimum két hétre kerülne önkívületi állapotba. Luna pedig magasról tesz arra, hogy friss-e a hal vagy sem, megfordul és tovább áll, úgy suhanva el a tömeg között, mint az a bizonyos még hajdanán a tengerben a hullámok alatt. Fekete köpenyének csak kopott aranyszegélye villan meg olykor a lábak körül, csuklyáját mélyen az arcába húzza, hogy egyetlen fehér hajtincse se lógjon ki alóla, szemeit takarja az így keltette sötétség. Aki észreveszi, csupán fintorog, avagy félreáll az útjából, mintha rosszat sejtene, és bizony épp igaza is lehet. Luna rendkívül ideges, bár mozgása nem árulja el érzelmeit, belül forrong a dühtől. Lement délre, szinte a határig, kockáztatva, hogy belefolyik az ott zajló, egyre északabbra nyújtózkodó küzdelmekbe. Majd onnan visszatért északra, ám nem talált sem rókát, sem farkast, végül a griffek fészke felől is elfordult, mondván, most fontosabb dolga akad. Elment egészen a keleti partokig, és most így halad ismét dél felé, remélve, hogy legalább egy apró mondatfoszlányt elkaphat esetleg akár Rusco, akár annak a rohadék kopaszfoltos mocsadéknak a hollétéről. Hogy ez egy piacon megtörténhet vele, már csak a kétségbeesés utolsó szikrája mondatja vele. Megáll végül, felsóhajt, és körbenéz, el a forgatag feje felett. Inni akar, nem sokat, csupán egy korsót, és Szürke Sassal tovább állni innen. Ki nem állhatja Novigradot, Oxenfurt sokkal jobb lesz szálláshelynek.
S ekkor szíve megdobban a mellkasában, az idő szinte lelassulni látszik. Kiáltás harsan, elkapnak egy kart és megrántják, elvéve Luna szeme elől a látványt, a kar gazdájának rőtvörös hajzuhatagát. Tolvajlásról szól a kiabálás, de sem ez, sem annak tárgya nem érdekli a vajáknőt. Az eddigieknél durvábban löki félre az előtte állót, de az utána jövő szitkokat már meg sem hallja. Csak a vörös hajat látja, semmi mást, és mint szagot fogott vadkutya, nem akarja elveszejteni a zsákmányát.
-Mi folyik itt? Csattan fel, arcát kissé megemelve, de a csuklyát nem tolva félre helyéről. Apró kis terecske született a bódé - első látásra valami apró, de szép, színes köveket, valószínűleg hamisítványokat árul - és a két főszereplő körül. Az eladó hatalmas, de nem izmok, hanem inkább a zsírpárnák miatt, hurka ujjai között szinte pálcának tűnik áldozata karja, aki... Luna elejt egy nem hallható, de csalódott sóhajt. Nem Rusco az... Megint egy szellemet kergettél. -Add vissza azt az aranydarabkát, amit zsebre tettél, büdöskölke! -ordít az árus. Luna megfordulna, de mögötte a bámészkodók fala úgy zárult össze, mint a kelepce ajtaja, tekintete pedig ismét a vörös hajú áldozat felé fordul. Nos... nem az, akit keresett, de ez még nem változtat semmin. Ha Rusco lenne az, az árusnak már nem lenne karja és fájdalmaktól vergődne saját növekvő vértócsájában. A vajáknő felé fordul, csípőre tett kézzel, könyökével így kissé széttárva a köpenyt, megmutatva alatt a bőrből és némi fémből vert páncélt, a szíjakat, ezüstszegekkel kivert kesztyűit. Griffel ékesített medálja ámbár még takarásban marad. Ő most csupán egy zsoldos, aki felhördül és határozott léptekkel közelít a páros felé. -Na, eressze el, amíg szépen mondom. -Dehogy eresztem! Adja vissza, amit elvett! Luna tekintete a csuklya sötétségéből a vörös hajúra siklik. Lopott vagy sem? Figyeli annak minden rezdülését, reakcióját, hogy abból leszűrhesse, mi az igazság. Bár... Nem sok értelme van, hisz úgyis ki fogja húzni a csávából. Nem tud ellenállni... az emlékeknek.
Novigrad, ahol most vagyok először. Lassan haladok az utcákon, ráadásul a fejemre húzok egy csuklyát, hogy elfedjem a különleges hajszínem. Ismeretlen terepen járok, így nem árt az óvatosság. Sosem tudhatom, hogy egy más királyságban milyen nyakatekert szokások vannak. Elsődlegesen megfigyelem az embereket, legfőképp az arcvonásaikat, utána pedig mivel azok hangosan beszélgetnek, így a mindennapjaikba is betekintést nyerek. Meglepetésemre nem találok különbségek Temeriaiak között, szinte nyugodtsággal tölt el. Ettől számított öt percen belül pedig sikerül a csuklyát levenni a fejemről, adva egy esélyt a Redaniaiaknak. Észlelem azért, hogy vannak akik megnéznek maguknak, vagy méregetnek engem. Én csupán sűrűn imádkozok, hogy ne szólítsanak meg s vonjanak kérdőre, hogy mit keres itt egy Temeriai kutya? Azonban a bajok nem itt kezdődnek, hanem ott, hogy besétálok a Piacra. Bevallom, én szeretek piacra járni és nézni a portékákat. Lassan haladok, kiélvezem a körülöttem levő zsibongást. Egyik helyen szép almákat kínálnak, de vele szemben egy kovács árulja a díszes tőröket, míg harmadik helyen friss pékárukkal csalogatják az ide betérő személyeket. Az utóbbinál kötök ki, mert éhes vagyok. Ránézek az árusra, aki nem a leginkább bizalomgerjesztő kinézetű. A tekintete hasonlít egy veterán katonáéhoz, aki sas szemeivel ellenőrzi állandóan, hogy minden rendben van-e a háza táján. Én nézem a nyálcsorgató étkeket, s éppen kinyúlnék egyért, azonban az emberünk egy bot segítségével rácsap. - Nem nyúlkálunk, s ne hajoljon az áruk fölé! Ha szeretne valamit, akkor illető szólni! - korhol le, így nekem van időm a megütött kezemmel foglalkozni. Nem ütött erősen, de akkor sem kellemes. Azonban én képes vagyok elnyelni ezt a rossz tapasztalatot, így én szólok neki. - Kérnék azokból a kalácsokból kettőt – rám néz az árus, hogy komolyan gondolom? Én pedig rá nézek, hogy adja már, mert meghalok éhen. Enyhén elhúzza a száját, de nem tesz megjegyzést. Szépen becsomagolja a két kalácsot, azután pedig mondja az árát. Én rögtön az erszényemhez nyúlok, hogy kifizessem. Pontosan annyit adok, azonban az árus talán jól felmérte a helyzetet, vagy jó emberismerő lehet, mert bepróbálkozik. Pontosan azért, mert nem figyel senki sem ránk. - Add vissza azt az aranydarabkát, amit zsebre tettél, büdöskölke! - s elkap engem, pontosan ő átnyúlva a kirakata felett. Én csupán meglepetten nézek rá. Egyáltalán nem ezt vártam volna tőle,de úgy tűnik, ahány város, annyi emberféle lakik benne. Ő azt hiszen a legrosszabb pékárus, akivel valaha találkoztam. - Pontosan annyit adtam, amennyi az ára! Nem loptam én semmit! - találom meg a hangom, mert nem fogom hagyni, hogy kizsákmányoljon engem. S mivel látom, hogy egyedül vagyok, így próbálok a környezetemben szétnézni, hátha találok valakit, aki tudná igazolni az igazam. Nem kell sokat várnom, mert egy női hangot hallok, aki azt mondja az árusnak, hogy eresszen el. A férfi azonban csökönyös természetnek bizonyul. - Miről beszél! Ön akar meglopni egy aranydarabkával. - szólok vissza, de várom, hogy a megjelent segítségem vajon mit kíván tenni? Az én tekintetem arról árulkodik, hogy vérig vagyok sértve. Becsületes révész vagyok, aki nem vetemedne lopásra. S most sem szándékoztam lopni, hiszen nagyon sok pénzt felhalmoztam az évek során.
Luna végül veszít. Hangos sóhajjal nyúl köpenye alá, az elrejtett erszény felé, majd találomra emel ki belőle pár érmét. Nem tudja, mennyi oren lehet, de annyira biztos elég, hogy elhallgattassa az árust. A pénz lágyan csilingel a pulton, ahogy ujjait elemeli róla, majd azzal a lendülettel meg is ragadja a "tolvaj szarka" karját és kirántja az árus markából. Szerencsétlen áldozat számára egész biztos, hogy ez jár némi fájdalommal, és talán magában Lunában is benne van kicsit, hogy megbüntesse, olyan piti dolog miatt, mint hogy... Miért hasonlít Ruscora? Nem gondol bele, hogy mindennek esetleg lesz-e folytatása vagy sem. Érzelmei valóságos vitustáncot járnak, arcán ennek még sincs jele, mindössze az indokolatlan düh, ahogy ajkait összepréselve félrenéz és odébb megy, kezével továbbra is szorítva a másik karját, mintha nem akarná, hogy elfusson. Megtehette volna, hogy ott hagyja, sorsára, miután átadta a pénzt az árusnak, valamiért viszont mégis azt akarja, hogy vele legyen, pedig... teljesen biztos benne, hogy válaszokat tőle se kapna. Nem is lenne értelme felhoznia a témát. Mikor már a piac szélére kerülnek, elengedi a lányt, amjd két lépés múlva ő maga is megáll. Félig fordul csak szembe vele; nem tudja, meglátta-e a szemét eddig, vagy sem, de most mintha direkt takarni szeretné azt a csuklya sötétjében. -Ne is kezdj el hálálkodni, nincs értelme. Nem várok sem köszönetet, sem viszonzást, sem semmit. Nem is érdekel, hogy tényleg loptál-e vagy sem. Hangja szinte szigorúan csattan, és erejéből ítélve még vissza is fogja magát. Kezeit elrejti a köpeny alatt, pedig erősen ökölbe szorítja őket. Menj innen, Luna... menj. Mire vársz? Miért hezitálsz?
... -Van hol megszállnod, ugye? Szinte érzi a tarkóján a rókaszín hajú fiú vigyorát, ahogy élénkzöld szemei felvillannak az emlékek tengeréből, diadalmasan. Rusco mindig is azon volt, hogy Lunából érzelmeket, megértést, empátiát csikarhasson ki, a nő viszont makacs volt, mint a szamár. Most viszont, hogy eltűnt, milyen irónikus, hogy végül győzedelmeskedett. Luna elfojt magában egy káromkodást, amiért akaratlanul kicsúszott száján ez a lágyabb, de morgós kérdés, pusztán azért, mert... Ooo, hogy rohadnál meg, Rusco. Hogy rohadnál meg, hogy így kísértesz, te aljadék. Hogy esne ki a szádon a szemed, amiért ennyire hiányzol. Pedig nagyon jól tudja, hogy ez így nem helyes.
Vajon ilyen helyzetben ki fog igazságot szolgáltatni, mint a mostani? Én csupán egy távolról jött idegen vagyok, míg a piacon tartózkodok biztosan összetartanak. Mondhatni elég rosszul áll a szénám jelen pillanatban. Az pedig egyenesen nem tesz jót, hogy az árus elkezd üvölteni mint a sakál, mert felhívja a figyelmet a közelben tartózkodóknak. Én egyenesen nem szeretném, ha ide figyelnének, csinálják csak a saját dolgukat. Még a végén megbüntetnek lopásért. Nem kell sok idő, hogy érezzem magamon a sok lesújtó pillantást. Kétségbeesve nézek körül, hátha lesz valaki a tömegben olyan, aki pontosan az ellenkezőjét állítja. S ha jól figyelem, akkor akad is egy. Egyelőre nem tudom, hogy kicsoda és miféle. Fizet a pékárusnak, aztán egyszerűen kiszakít a felháborodott árus markából. Ami azt illeti fáj, sokkal jobban mint pékárusnál, de nem merek semmit sem szólni. Hagyom, hogy vonjon engem oda, ahová szeretne. Talán akkor annál hamarabb tudom le ezt a helyzetet, s lépek tovább. Máskor ügyelni fogok arra, hogy ne kerüljek ehhez hasonlóba. Kiérünk a piac szélére, ahol a megmentőm végül elenged. Én rögtön megfogom a kezem, ott ahol a másik fogta, s dörzsölgetem egy kicsit, abban reményben, hogy a fájdalom tovaszáll. Félig fordul felém a csuklyás alak, s én kíváncsian tekintek rá. Meghallgatom, de amit mond, annyira hihetetlen, hogy el sem akarom hinni. - Pedig pontosan megmentettél a pékárustól, ráadásul ráfizettél az árra. - vázolom fel a helyzetet, s ezzel egy időben úgy tekintem, hogy adósa vagyok neki. Mintha ő kölcsönbe adott volna nekem. A pénzes erszényemhez nyúlok, s odalépek hozzá. Nem igazán figyeltem, hogy ő mennyit adott, de én a két kalács árát leszámolom neki. - Tessék, nem szeretnék adósod maradni. Ez téged megillet. - hagyom meg neki, s remélem, hogy nem fog akadékoskodni, vagy elutasítani. Apám mindig mondogatta, hogy ne legyek senkinek se adósa. Ha valaki kisegít, akkor segíts neki. Azután egészen meglepően érdekes kérdést tesz fel nekem. - Még nem gondolkoztam szálláson. - vallom be őszintén, s egészen örülnék, ha most bele láthatnék a csuklyás alak fejébe. Vajon min jár az agya? Kicsit nem tudom hová tenni, s bizonytalan vagyok, hogy miként kellene hozzászólnom. Eléggé keményen szólt, vagy csak én látom így? Nehéz az élet, de én megküzdök vele. - Az én nevem Mirka. - minden további nélkül mutatkozok be, holott nem kérdezte. Ráadásul úgy érzem, hogy ennyit érdemel a megmentőm. A hülye szabályaimat félre kell dobnom.
Kissé felhorkant, halkan, szinte nem is hallani a tömegben, de mégis nyúlik a keze, ahogy a lány számolni kezd. Nem akarja elfogadni az árát, maga sem tudja, miért, de nem szeretne a szarkának se rossz érzést kelteni, és ezzel ráadásul az is biztossá válik szinte, hogy a vöröske nem tolvaj, és csak játszani akartak vele, egy felettébb gonosz játékot. Persze ettől még megeshet, hogy az egész egy összeesküvés és Luna most belesétál a csapdába. Nyitva fogja tartani a szemét ez ügyben. Mikor amaz végez, megcsóválja a fejét, pár másodpercig még kinyújtva tartva a markát. -Vedd vissza nyugodtan. A tied. Rusco nem fogadná el... ebben biztos. Végül, lévén Mirka egész biztosan nem veszi vissza a pénzét, Luna elteszi egy fáradt sóhaj kíséretében. Miért ilyen nehéz eset a vörösökkel tárgyalni? Legközelebb a bemutatkozás során viszont ránéz, felfedve a szemét, mert a különös gesztus hirtelen és váratlanul éri, elfújva végül a terveit, hogy miként keressen szállást a lánynak. Igaz, feltételezhette volna azt is, hogy itt lakik és van lakása, de ha ez az egész egy összeesküvés Luna ellen, akkor okos, hogy nem árulta el ezt csípőből. Vagy jól képzett, tapasztalt, vagy pedig tényleg csak egy vándor, mint ő maga. -Luna. Biccent végül, és elfordul, a körülöttük lévőket figyelve. Járókelők, akik mit sem tudnak a piacon történtekről, élik saját mindennapi életüket, két játszó gyermek szalad el mellettük kacagva, galambok búgnak a háztetőkön vagy kunyerálnak ennivalót a földön tipegve. No, de térjünk vissza az eredeti témára... -Szóval te is csak átutazol? Ismét Mirka felé pillant, szigorúan, szeme szinte villámként villan rá egy pillanatra. Szigorúnak akar tűnni, de valójában... már kezdi érteni, hajdani társa mégis mit érezhetett őiránta. Legalábbis az egyértelműeken kívül. -Ahol én szálltam meg, csak kétszemélyes helyek voltak, az pedig nekem baromira nem éri meg egyedül. Ha tényleg akarsz hálálkodni, akkor gyere. Egy éjszakát maradok, aztán megyek tovább. Amit most visszaszámoltál, és ami megint csak több, mint amit én adtam annak a mocsadéknak, abból kifizetjük a te részed a szállásból. És akkor legalább nem úgy érzem majd magam, mintha a fogamat húznák. Megfordul, ezúttal nem fogja meg a lány karját, hogy húzza maga után, csupán elindul egy irányba, nem is nézve hátra. -Persze csak ha elfogadod, a döntés a tiéd.
A fogadó pár sarokkal odébb van, kisebb faépület, de annál hosszabb, zsákutcát is teremt két sarokkal odébb a vége. Csendes, pár macskán és kolduson kívül nincsenek itt sokan, Luna úgy megy el mellettük, mintha csak pocsolyák lennének a földön, majd belép az épületbe. Az előtér bűzlik a piától, de legalább a fogadós józan, és szélesen elmosolyodik a vendége láttán. Úgy tűnik, ő direkt így kopasztja meg a magányos vándorokat, hogy mindenképp kétszemélyes szobákat számol fel nekik.
Jegyzet:Bocsánat a késésért, valszeg lesz még XD Zene:Zenecím
Mikor szépen leszámolom a két kalács árát neki, vagyis pontosan azt az összeget, amit szándok a megmentésért. Helyettem fizetett, s én pedig nem akarok senkinek sem adósa lenni. Ráadásul nem ismerem, így aztán bajos lenne a pénz leadása. Igen, most akarom letudni és nem más korra. Azzal meglep, mikor kiejti, hogy vegyem vissza? Jól értettem, vagy már félrehallok? - De… - több hang nem jön ki az ajkaimon, főleg mikor először hallom a sóhajtását és utána a cselekedetét, mármint, hogy elfogadja tőlem. Rögtön valahol belül egy jó érzés fog el, hogy nem kell majd az életem azzal tölteni, hogy az adósságom törlesszem úgy, hogy még megkeressem őt. Sok időbe telne, ráadásul semmit sem tudok róla. Megpróbálkozok egy bemutatkozással, ami tartalmaz formalitást, s nevet. A rejtélyes idegen furán viselkedik, mindaddig, míg meg nem tudom a nevét, hogy Luna. A felismerés, miszerint, hogy nővel van dolgom, s nem egy férfivel, az meglep. - Szép neved van – az enyém hülyén hangzik biztosan. Biztosan nem érdemes arra, hogy versbe írja bárki is. Mivel elfordul, így követve példáját a környéket nézem. Magamba szívom a látványt, s lassan fújom ki a levegőt. Teljesen más itt, mint a Pontár folyó mellett lakni. - Valahogy úgy – nézek rá, abban a reményben, hogy megpillanthatom az arcát vagy szemeit. Hozzá vagyok szokva, hogy mások szemébe nézzek. Most viszont azzal szembesülök, hogy csupán a csuklyát nézegetem, meg a hangját hallgatom. Nahát mennyire szigorú! Ettől azt az a érzésem támad, mintha valamit rosszul mondtam volna? - Bocsáss meg. - hallgatom azután, hogy van egy hely ahol ő már kivett egy szállást, de csupán kétszemélyes helyek vannak. Szóval vele egy szobában aludni? Egy idegennel egy közös szobában? Egyik részről valami azt súgja, hogy tartozkodjak ettől, de a másikról pedig menjek bele, mert új élmény, ami nem hétköznapi. Hosszas hallgatás, s gondolkozás után döntök. - Rendben, benne vagyok – s ha már megigértem neki, akkor nem szeretném később megmásítani. Mikor elindul, akkor könnyedén mellé lépek, felvéve az ő lépésének ritmusát.
Nem kell sokat sétálnunk ahhoz, hogy megpillanhassuk a szállást. Ami azt illeti, hogy a környék nem éppen szép látvány. A koldusokat látva egyszerre szorul meg a szívem, de egyben van bennem egy egészséges nem az írányukba. Én csupán követem Lunát, egészen bentig. Ott aztán megcsap a pia szag, s próbálok urrá lenni kétes érzéseimen. - Nem éppen költenek erre a helyre. - vetem oda Lunának, de aztán elhallgatok ha a fogadóshoz érünk.
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
