World of Witchers ― and other nightmares
 
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (13 fő) Vas. Szept. 09 2018, 00:22-kor volt itt.
Latest topics

by Ríviai Geralt
Yesterday at 22:44


by Yorick Driaga
Yesterday at 22:00


by Faithel Jieh
Szer. Nov. 14 2018, 21:08


by Ríviai Geralt
Szer. Nov. 14 2018, 12:20


by Ríviai Geralt
Vas. Nov. 11 2018, 12:55


by Ríviai Geralt
Szomb. Nov. 10 2018, 14:04


by Ciri
Pént. Nov. 09 2018, 22:09


by Vengerbergi Yennefer
Szer. Nov. 07 2018, 12:25

Tagjaink

Share | 
 

 Lucio Marcus Draegan

Go down 
SzerzőÜzenet
Lucio Marcus Draegan

avatar

Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
11
Join date :
2018. Sep. 27.
Tartózkodási hely :
Talgar, a tenger

TémanyitásTárgy: Lucio Marcus Draegan   Csüt. Szept. 27 2018, 22:31




Lucio Marcus Draegan




Becenevek:

Luc (Lúcs), Luca (Lúka), Marc, Lord Draegan, Captain Grihence

Életkor

641

Látszólagos kor

33

Csoport/faj

Vámpír

Foglalkozás

Gróf, hajóskapitány


Különleges képességek/faji adottságok


Van mesém, itten
Arról, mit tud a szörny a hegyben.

Nehéz a gróf tehetségét sorolnia
Ezek közt első, a magasfokú intelligencia.

Jól rejti vámpírvalója létét,
A vajákok sokszor beveszik emberi kilétét.

Ereje átlagon felüli, már ha vámpírok közt nézzük,
Hihetetlen köddé válására még is mindenki megesküdt.
Gyorsaság, erő és köddé válás?
Ennél jobb is van még: gondolatolvasás.

Ha nem hiszed, számolj csendben, magadban,
Követni fog téged, azon nyomban hangosan.

Jellemrajz


Valamikor régen,
a messzi-messziségben,
Élt egy gróf a hegységben.
Boldog volt ő kelme oda és vissza,
Míg virágszálát maga mellett tudta.

Mikor azonban virága elhervadt,
Szíve ezer darabra szakadt.
Azokban az időkben,
könnyei alkottak tengert a sötétségben.

Ma már változott minden:
Könnye egyáltalán nincsen.
Annak tengere méreggé vált,
Pengéje haragosi vérét ontják.

Nincs egy perc nyugta se,
Bosszúját régóta tervezve
Rég lapul a hegyek árnyékában,
Kihasználja helyzetét hatalmában.


Megjelenés


Van egy szörny, fent a hegyen,
Légy csendben és figyelj rendesen.

Sötétbe olvad fekete haja,
Vér áztatta vörös kabátja.
Szeme barna, fájdalmat regél,
Foga éles, ki látta, nem él.

Bőre sápadt, akár a Hold,
Keze erős, majd megfojt.
Nyakában medál, záloga szerelmének,
Ha ellopod tőle, az halálos ítélet.

Jól figyelj fiam, csak egyszer mondom el,
Vele szemben gondolataidra jól ügyelj!
Elég egy rossz, apró gondolat,
S halott tested kastélyában ragad.

Előtörténet


" ... és a hős, magára maradt.
Az erdő szélén roskadt térdére,
A hősi halált inkább választva,
Tőrét szívébe mélyesztette."


A verset fejezve Harmonara tekintettem. Tűz vörös haja szinte lángolt a lemenő napsütésben. Rózsaszín bőrének látványa minden férfi agyát megmozgatta oda lent. Alakja akár egy istennőé és a bőre oly hamvas, hogy egy érintésével engem is lángra tudott bármikor lobbantani. Pillantását imádtam még is a leginkább. A gyönyörű, obsidián fekete íriszek meleg, kedves megjelenést adtak arcának. Pedig valójában farkas volt ő a bárányok között, és imádtam, hogy milyen gyönyörűen képes eljátszani a bárányt. A sebesült bárányt. Pedig nem volt túl okos. Ravasz volt. Épp annyira, amennyire kellett. És gyönyörű. Igézően gyönyörű. Imádta a művészetet, pont mint én. Mindig tudta, hogy elég elém libbennie a kissé áttetsző selyem köntösében, és bármit megadtam neki. Rosszul hangzik, hiszen mintha irányított volna. De a fontos döntéseknél nem a nemesebbik tagom vezetett. Még is, amit csak akartam és tudtam, megadtam neki. Kelmék, bálok, és vér. Igen. Habár nekem sose volt szükségem rá, elviseltem, hogy Harmona igyon. Alacsonyabb vámpír lévén, neki szüksége volt rá. És nem volt nagy étvágyú, emiatt néha magam is csatlakoztam hozzá. Volt akkoriban még egy-két magasrangú rajtam kívül, hogy elmulassuk az időt. Persze, mivel nem volt köztudatban, hogy mi, a nemesi családok egy része, vámpírok vagyunk, nem gyanakodtak. Egy ideig.

Aztán jött egy vaják. És minden lángokba borult.

Nemes társaim kevésbé nézték jó szemmel azt, hogy én, és Harmona mennyire élvezzük az életet, mert ember-pártiak voltak, vagy csak féltek a lebukástól. A vaják számukra pont kapóra jött. Ránk küldték őt. A balgának azt mondták, hogy én bérlem fel őt, közvetetten, s hogy hozza el nekem Harmona fejét. Azt hitte, hogy ő tart engem sakkban. Nem kellett volna az nap este egyedül elengednem zsákmányt szerezni. Az idegen a házamba kopogott, kardja még véres volt tüzes kedvesem forró vérétől, kezében ott volt feje. Nem kellett sok, hogy össze tudjam rakni a képet, főleg a gondolataival. A vaják döbbent arca az én eltorzult képemre még máig előttem lebeg. A küzdelem gyors volt.
Épp az utolsó halálos tánclépésekre értek be a "barátaim", akik nekem küldték ezt az átokverte kutyát az "ajándékkal".
- Az ítélet örök börtön. - köpte felém az egyik. Dühödten és vérszomjasan estem nekik, de ketten egy ellen, nem sok esélyem volt. Valamit hoztak... egy kő, amely pillanatok alatt elszívta minden erőm, ahogy hozzá értem. Éreztem, mintha csak egy örvénylő víz ragadná magával szellemem. Összeestem.

A következő kép csak a nagy-nagy sötétség. Szűkös, hideg kövek. Nyirkos és állott szag. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy valami kőszarkofágban lehetek, valahova bezárva. Állva, láncokkal hozzá rögzítve, mint valami vadállat. És úgy is éreztem magam. A dühöm mértéktelenné vált és egyre jobban feketítette a szívemet. Bosszút akartam, mindennél jobban. Megölni azt a két tetvet, bemocskolni, elpusztítani mindent, amit szeretnek, ahogy ők is tették velem! A férgek!

BÁRÁNYOKKAL HÁLÓ ÁTKOZOTT FÉRGEK!


Hiába ordítottam, s zengett tőlem az egész Sárkány-hegység, senki nem hallotta meg kiáltásom. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott.
Az biztos, hogy volt időm alaposan átgondolni az életem. A születésem és felnövésem nem érdemel szót. Apám hataloméhes volt, s habár az erre való hajlam bennem is meg volt, végül nem törtem oly nagy babérokra. Nem éreztem szükségét. Most azonban már mindent előre megterveztem. Minden apró, kicsi lépést. Százszor, ezerszer, tízezerszer elképzeltem a halálukat. Mindenkiét. Mindenféle módon. A magány, a sötétség és a bezártság csaknem az őrületbe kergetett. Néha csak ordítottam. Néha próbáltam kiszabadulni, de nem volt erőm.
Végül egyik nap, szerencsém lett. Ahogy teltek az évek, a tudatomból először hír, majd mese, végül legenda lett. És a legendák vonzzák a kíváncsi embereket.

Először gyermekek jöttek, akiket a mesémmel ijesztgettek, hogy ne merészkedjenek a hegységbe. És ők voltak az én madárkáim. A suttogásom vezette őket barlangmélyi kriptámhoz, ahova ugyan sose értek el félelmük miatt, egy szót jól az eszükbe véstem: kincs.
Nem kellett sok évet várnom, hogy a gyerekeket kalandorok váltsák fel. Egy kettő el is ért a börtönömhöz, suttogásom oda vezette, de csak egy volt olyan buta, hogy azt is tegye, amit mondok.
- Gyere közelebb. Kincset rejt a tárna.
- Ki az?
- Egy átkozott lélek.
- Te vagy a hegy szörnye?
- a kérdés ismét felébresztette haragomat, de ezt nem hagytam kivetülni hangomra. Nem ijeszthettem el az egyetlen embert, aki válaszolt a hívásra és elért a koporsómig.
- Engem mondanak annak. De nem vagyok szörny. - mondtam fájdalmas, halk hangon. Épp úgy megjátszva az esetlen, sérült bárányt, ahogy annak idején Harmona.
- Mi vagy te? - hallottam a lépését. Szinte a kőfalam előtt hallottam légzését, szívverését. Éreztem, hogy elönt a vérvágy. Milyen rég kóstoltam őket..?
- Áldozat. Régen élt nemes vagyok, nevemet elfeledte már a világ. Egyetlen dolog tart még ezen a világon, az pedig egy kő, melybe rúna van vésve. Zölden parázslik. Ha azt összetörik, a lelkem kiszabadul és végre elérhetek a túlvilágra. - a szavaimat követő csend még rosszabb volt, mint az évszázados magány. A gondolatok, amelyek kavarogtak benne azonban lassan felém billentették a mérleget. Még csak győzködnöm se kellett, a balga meggyőzte saját magát.
Alig éreztem eddig azt a húzó erőt a mellkasomból, amely az arcom előtt álló kőfalból jött, de ahogy kivette a neki vésett lyukból azt az átkozott börtönt, a kulcsot, egyre erősebb lett az érzés. Szinte fulldokolni kezdtem.
- Törd össze! - kiáltottam rá fájdalmasan, és ez a hangszín elég volt neki, hogy megtegye. Teljes erejéből hozzá vágta a kőhöz, és ahogy a rúna ketté repedt, úgy hatalmas zúgással a falon át visszatért belém az életerő. Úgy éreztem magam, mint aki telve van energiával. Borzasztó nagy ordítással törtem ki évszázados börtönömből, láncaimat letépve.
A férfi riadtan esett hátra, egy elrepülő szikladarab arcon vágta. Mire feleszmélt, már megragadtam nyakát és éhesen vetettem rá magam. Szárazra szívtam.
Megrészegedtem az érzéstől. De nem csak a vértől. A szabadságtól. A láncok neheze nem helyezkedett már rám. Tudtam, mit akarok. És azt, hogy hogyan fogom megtenni.

Elvettem a ruháját, szakadékba dobtam hulláját. Keresni ha fogja is valaki, nehezen találja meg. Oda lent megváltozott a táj. A falvakból kisebb városok lettek, a királyságból grófság. Nem virágzott a hely úgy, mint régen. Az idő hidegebb lett, a növények nem nőttek.
Az első "barátomat" nem volt nehéz felkutatni. Tudtam, hogy a pénz és dőzsölés környékén kell keresni. És meg is találtam hamar, ő maga volt a gróf "jobbja". Jobban mondva Talgar hátsó bábmozgatója. A meglepetés erejével támadtam rá. Nem számított erre, hiszen a börtön eddig is visszatartott... Most azonban véget ért a szerencséje. Hátulról elkaptam és nyakába mélyesztettem a fogam. Úgy szívtam, mintha csak az életem múlna rajta. Kapkodott, hajamba mart, de teste hamar elgyengült. A köddé válást épp hogy megtudta ejteni, és "haza" menekülni. Azonban én sem voltam rest és követtem, nem hatott meg az őrség sem. Amikor beértem, már a padlón volt, nyakát fogta. Ahogy oda léptem, már a másik barátom sározta. Megtudtam tőle, hogy ő hol van, aztán saját kezemmel megszabadítottam szívétől. Csak miután végeztem vele vettem észre, hogy a helyi gróf kastélyában vagyunk. Persze egyből megkerestem az ürgét, könnyedén vállamra kapva halott barátom és dolgozó szobájába lépve közöltem, hogy innentől én veszem át a helyét. Azt fogja tenni, amit mondok. Persze a férfi gondolatai egy pillanatra elkalandoztak a vajákok felé, de a vámpír hullája meggyőzte őt. Tehát nem kellett már neki kifejtenem, hogy milyen erős is vagyok, meg tette ezt élettelen barátom még előttem. A padlóra dobtam a tetemet.
- Tüntessétek el. - hangom ellentmondást nem tűrő volt, majd elhagytam a termet. Egy-két nap múlva már igényesre vágott hajjal és levágott szakállal, tisztán jártam Talgart. A nép szemében én csak a gróf testőre voltam. Páncélban, peckesen, komoran jártam. A háttérben viszont én irányítottam, és ez elég volt nekem. Megismertem a világot: újra. Az eltöltött egy évszázadot újra tanultam. Ki hol és hogy van. Tervemről persze nem tettem le, véghez is vittem: hajóskapitánynak tanultam az elmúlt egy évtizedben. Matrózokat is szereztem, és ezután útra keltem. Lehajóztam a tengeren, hogy azt a mocskot megleljem. Cidarisban élte boldog életét, míg nem találkozott velem egy éjszaka. Ő sokkal nagyobb kihívást jelentett, de végül meg lett a gyümölcse a terveknek.
Félig-meddig elégedetten tértem "haza", Talgarba. A gróf persze reménykedett abban, hogy többé nem lát, de helyette is örültek az emberek, hogy testőre visszatért a küldetéséből. De ezután már nem sokat jártam emberek közé, csak a gróf látott, meg a cselédség néha. A lassú öregedés feltűnne az embereknek, akik láttak azelőtt.




Példareag

Évek teltek el. És az én tervem lassan, nagyon lassan nőtte ki magát. Egyetlen egy ponton kezdődött: Juliennel. A férfi ambíciózus, ha a bárányok között nézzük, de egyébként alázatos szolga. És ami a legjobb: alázatos mágus szolga. Nem is akármilyen, egy nekromanta. Nem véletlenül hajtotta fejét meg nekem. Nem sokfelé gyakorolhatta tudását, de nálam igen. Persze titokban, még a gróf sem tudott róla. Csak én. Kölcsönös kihasználás volt ez a részünkről: ő tanul és használja a nekromanciát, én pedig kihasználom és a világra eresztem ezt a fertőt. Ő betegek és élőholtak felett uralkodhat, én pedig nézhetem, ahogy a világ felperzselődik. De volt egy bökkenő: Az Örök Tűz szekta. Ők valahogy mindig sikeresen megakadályozták azt, hogy Julien célhoz érjen. Nem tudom, nekik miféle mágusuk volt, de azt tudtam, hogy mennie kellett. Jó magam nem akartam bele avatkozni. Megtehettem volna, de a lebukás veszélye nem hiányzott. Meg hát mire vannak a bárányok, ha nem erre? A szerencsém az volt még, hogy a szekta nem örvendett akkora jó hírnek. Embereket akasztottak, húztak karóba, öltek le, csak mert herbalisták voltak, vagy kencéket kevertek. Könnyű olyat találni, aki fellép ellenük. Nem kell más, csak pár zsoldos. Vagy több. Néhány dühödt falusi. Könnyen elintézhető dolgok.

És mire kettőt pislogtam, már el is terjedt, hogy a szekta egy itteni vezetője, az a bizonyos mágus, kissé túl lépte a "keretet". A határokat oly mértékben lépte túl, hogy a nép elégedetlensége már messzebbre is elhallatszott, mint Talgar. A sok ártatlan halott, és mindezellen a grófság tehetetlen, mert tehetségtelen balfenékek. Igen, ahhoz, hogy egy alkalmas embert kerítsek erre a munkára, nekünk kell az ügyetlennek lenni. Annak, aki nem találja meg a célpontot. A sok értelmetlen halál a lebiodistákat oly mértékben felhergelte, hogy már néha a parasztok is jelentkeztek a munkára. És ez volt a célom, mert így a kikiáltott vérdíj messzire eljutott: 1500 korona, aki elteszi láb alól az "Őrült Mágust".
- Öltél már embert? - néztem az asztal felett a zsoldosra. Láthatóan megsértődött a kérdésem, pedig komolyan tettem fel. Nem tűnt harcosnak. Egy heg sem volt rajta.
- Miféle kérdés ez?! Persze, hogy öltem.
- És mágust? - a kérdésre láthatóan elkerekedett a szeme. Ahogy gondoltam. Sóhajtva legyintettem. - Tűnj el, különben te is a földé leszel. - még szóra nyitotta a száját egy pillanatra, de szúrós pillantásom, és az őr torok köszörülése az ajtóban elég volt neki ahhoz, hogy inkább ne kezdjen bele. Átgondolta a dolgot. Egy mágus neki nagy falat... nekem pedig nagyobb vadász kell. Lehet, hogy nem is ember. Egy olyan lény kéne ide, akit talán még jobban gyűlölök, mint maga az ember...



I have an interest in understanding evil. Who is the bad guy - the vampire who kills people and sucks their blood, or the survivalists who kill people to save their own lives?
Is evil merely a creation of people?
Or is there an evil nature?
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vengerbergi Yennefer

avatar

Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
4
Join date :
2018. Aug. 15.
Tartózkodási hely :
Temeria

TémanyitásTárgy: Elfogadva!   Pént. Okt. 05 2018, 23:20




Kegyelmes uram, Lord Lucio!


Elfogadva!


Uram előtörténetét rettenetes izgalommal vártam, nem csak az első vámpírunk jogát viszed, de az első tisztán negatív karaktert is. Bár teljességgel érthető, mi okozta Lord Draegan törését - no, azt nem mondom, hogy elfogadott is, de hát hogy ki mit csinál a kedvesével a hálószobában, az ugyebár mindenkinek a saját dolga... Egy biztos, senki nem érdemli, hogy elragadják mellőle a kedvesét, akit a legjobban szeret, különösen nem a legjobb barátainak hitt figurák által. Lucio története számomra felfesti a könyörtelen valóságot: egyetlen vaják sem tévedhetetlen. Az idő, amit magányosan töltött, bebörtönözve, bár majd megőrjítette, de mentális erejét igazán csak az mutatja, hogy ezen felül tudott kerekedni furgangjával, és az évekig, évtizedekig takaréklángon forralt bosszúvágyból a végén éles fegyvert kovácsolt, a legélesebbet, amit ember valaha látott. Meg is lett az eredménye, valós természetét kihozzák a legbékésebb, legszelidebb bárányból is, ha rossz helyen kopogtatnak. Látszik, hogy alaposan körbejártad a csoport- és fajleírásokat, a mágus brancsokat, a térképet, és a kronológiát, ez igen dicséretes, és a staff megjegyzi magának az ilyesmit. Arra is gondoltam, az lett volna az igazán poén, ha én is versbe szedem az elfogadómat, de azt hiszem, nem rúghatok labdába Lord Draegan költőtehetségével szemben. Lucio maga a "báránybőrbe bújt farkas" közhely élő megtestesítője, aki vámpír létére beolvadt az emberek közé, és láthatatlanul, halkan a saját malmára hajtja a vizet. A legtaktikusabb királyokkal vehetné fel a versenyt ebben a tekintetben. Hajóskapitány múltad is rémesen izgalmas, remélem, a jövőben hallhatok pár múltidézős történetet azokból az időkből. De most, ha nem is feltétlenül igazságosan, de kemény kézzel vedd át az uralmat kicsiny Talgar felett. Ki tudja, lehet, egyszer Poviss és Kovir is a tiéd lehet, ha nem vigyáznak veled eléggé... Nekem ellenvetésem nincs is, foglald le az arcod, tegyél ki keresetteket, aztán irány a játéktér!

- Yenna

Avatarfoglaló

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Lucio Marcus Draegan
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
World of Witchers ― and other nightmares :: Karakteralkotás :: Tagjaink :: Vámpír-
Ugrás: