Bebörtönzött idő

**Vendég** · Vendég

Faith

& Tarek

Igen csak nagyot fordult a világ, mióta a Korath sivatag perzselő homokján keresztül átvágtunk a bátyámmal. Csodával határos módon nem szenvedtünk veszteségeket, de a búcsú fájdalmasabban érintett, mint azt gondoltam volna.
Drahak északra indulásával még azt a kevéske biztos pontot is elvesztettem, ami eddig a családomra emlékeztetett. Bár teljesen magamra nem maradtam annak a felelőssége, hogy felettes híján tökéletesen rám maradt az embereim irányításának felelőssége, újsütetű teherként nehezedett a nyakamba.
Ez még nem is volt olyan jelentőségű változás. A sápadt nyugatiak kultúrája mintha tökéletesen fordítottja lett volna a zerrikán hagyományoknak. Bár a neveltetésem során kaptam leckét a külföldi hagyományokból is, de a saját bőrömön tapasztalni, hogy a férfiak ragadták magukhoz a vezető szerepet ezekben az országokban teljesen más volt, mint a palotai szobámban olvasni erről a szokatlannak tűnő hagyományról.
A karavánom megjelenésének hamar híre ment, így nem kellett sokat várnom a Nilfgardi birodalom Geso tartományában lakozó nemesek meghívására, hogy nagy szívvel lássanak vendégül.
Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy ezek a meghívások miféle célt szolgálnak. Az uralkodók körében ritka az érdek nélküli jóindulat és sokkal gyakoribb a hatalmi pozíciók megszilárdítása miatti jól átgondolt kapcsolatrendszer építése. Nem vált túlságosan előnyömre a tény, hogy az anyakirálynő azért küldött el külhoni utamra, hogy megfelelő utódot találjak az ő helyére, mivel egy-két könnyebben lazuló nyelvvel rendelkező alattvalóm nem tartotta különösebben magában az ittlétem célját.
Különösen nehezemre esett diplomatikus választ adni vendéglátóimnak, miután olyan alapos betekintést engedtek a nilfgardi gasztronómia és borászat vívmányaiba. A kultúrájuk másféle megismeréséről már nem is beszélve.
El kell ismernem, hogy elsőnek kicsit meglepődtem, amikor a szállásomul szolgáló tágas szobában hófehér bőrű, szalmasárga hajú leányzókat találtam, de sosem éltem ezen lehetőségekkel, bármennyire is az önérdek hajtotta jóindulat kegyes megnyilvánulásai voltak ezek vendéglátóim részéről.
Példámmal próbáltam elől járni a karavánomhoz tartozó alattvalóim előtt, de úgy tűnt, hogy a királyi neveltetés hiánya, vagy a társadalmi szabályok ilyen radikális változása meglágyította egy-két szolgálóm gerincét.
Bár nem vagyok híve a túlzó büntetéseknek, de a probléma gyors megoldása és az intő példa állítása érdekében igen kegyetlen eszközöket kellett alkalmaznom azon a férfin, aki túlságosan tágan értelmezte a nyugati férfidominanciát.
Nehéz szívvel rendeltem el Hassah megcsonkítását, de tudtam, hogy ezzel nem csak a további atrocitásokat előzöm meg, hanem meggátolom azt is, hogy barbároknak bélyegezzen minket a kontinens egyik legnagyobb birodalma is.
Nem volt könnyű döntés, de meg kellett hozni.

Bár a napi szintű utazás és audenciákra járás rendkívül fárasztó volt, mégsem tettem le arról a szokásomról, hogy reggelente gyakoroljam a kardforgatás tudományát. Az éles fegyvereket természetesen fa másolatok helyettesítették és a harc sem volt oly heves, mint egy igazi összecsapás során, de ez nem jelentette azt, hogy a gyakorlás során csak szinten tartottam volna a képességeimet.
Ha volt rá lehetőségem, akkor a vendéglátóm testőreit is megkértem, hogy segédkezzenek a gyakorlásban, mivel szerettem volna megismerni és kitanulni a nyugati stílusú vívást is.
Köszönetem és hálám jeléül legutóbbi vendéglátóm irányába, beleegyeztem, hogy megtanítok néhány cselt a lovagnak készülő fiának.
Tudtam, hogy így néhány nappal több időt adok Massery úrnak, hogy megpróbáljon győzködni a csontsovány leányával kötendő frigyről, de végső az én hasznomra fog válni a fia barátsága, ha éppenséggel nem szolgálna túl jól az apja egészsége a következő néhány évben.

Könnyedén fordultam ki a felém indított döfés elől és szándékoltan nem indítottam ellentámadást. Hagytam, hogy a nekem támadó kölyök elrobogjon mellettem és a fából faragott szablyám lapjával egy kimértet sóztam a fiú hátsójára.
- Buzog benned a győzni akarás. - mondtam neki, amint ismét szembe fordult vele - De ne hagyd, hogy ez elvonja a figyelmedet a saját védelmedről.
- Majd megvéd a páncélom!- vigyorodott el a kölyök miközben új támadást indított
A szokásos sormintát követte a csapásainak sorozata. Nyaknak célzott csapás jobbról, majd fejre mért sújtás balról, végül döfés a mellkas mellkasra. Kimért, már-már majdnem lassúnak ható mozdulatokkal védtem ki a csapásait, de ezúttal az oldallépés után visszafogtam a kezemet és nem ismételtem meg az előző csörte utolsó mozdulatát, annak ellenére, hogy jó lecke lett volna az ifjúúr számára.
- Eleget gyakoroltunk mára. - engedtem le a fapengét, miközben a kúria felől érkező Jusaf közeledő alakját kémleltem
A fiú természetesen nem értett egyet a szavammal, így megpróbált bevinni egy újabb találatot, de Zerrikanment áldásának hála nem tudott kifogni rajtam. Elléptem a szúrása elől, majd a csuklóját megragadva kicsavartam a kezéből az fakardját.
Mire Jusaf megérkezett már két karddal a kezemben álltam a földről feltápászkodó fiú mellől.
A szolgám nem szólt, csak átadott nekem egy levelet, amin egy eddig ismeretlen pecsét állt.
Újabb nemesi meghívás, aminek eleget kell tennem...
Amikor megosztottam Massery úrral a levél tartalmát kicsit furcsállkozva nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy tréfálok-e vagy bolond vagyok, de hirtelenjében már nem akaródzott neki ellent mondani, amikor udvariasan közöltem vele, hogy másnap reggel elindulok tiszteletemet tenni a Schallander birtokra.

Másnap kora reggel mintha a nagy Zerrikanment is marasztalni akart volna minket. Indulásunk után egy órával olyan eső kezdett el esni, ami gyorsan átáztatta a legvastagabb köpenyünket is és a rákövetkező két napban sem volt hozzánk szerencsés az időjárás.
Alaposan átázva tértünk be a Schallander birtokhoz közeli falucska fogadójába és meg kell mondjam, hogy nagyon jól esett az dézsa meleg víz, amibe elmerültem miután levetettem szanaszét ázott ruháimat.
Másnap reggel megbíztam Jusafot, hogy amint az időjárás engedi, induljon el és jelentse be érkezésem az úrnak.
Addig én megpróbálok lélekben felkészülni, hogy tudjam tartani az udvariassági protokollt egy újabb nemesnek, aki a következő Nilfgardi császár apósaként szeretné látni magát.

The wayward prince

**Vendég** · Vendég

Tarek herceg

& Jieh

️️️️️️️️️️

Az uraság kényelmetlenül feszengett az átható pillantásom alatt, miközben egy papírost olvasott fel nekem. Úgy sejtettem, hogy nem feltételezte rólam, hogy jómagam is írni-olvasni tudó ember volnék. Ámbátor másképp igen csak nehezen érkeztem volna, az írásban kihirdetett megbízásra. Ennek ellenére szép csendesen végig hallgattam, immár az ő szájából is a felhívást. Közben minden apró rezdülését figyeltem. Nem tudta, mihez is kezdjen a személyemmel. Mennyire vegyen komolyan, vagy mennyire próbáljon meg elzavarni, valamelyik konyhára, mint fehérnép. Végül kis idei küszködés után erőt vett magán, és úgy döntött, hogy engem is beavat a részletekbe.
-A Schallander birtok már viszonylag hosszú idő óta megközelíthetetlen. Valami átok ülhet rajta, vagy szörny vert tanyát, de bárki is próbált meg oda menni, nem érkezett vissza. –idegesen lazított a díszes ruhája nyakán. Nem könnyítettem meg a dolgát, nem néztem el róla. Ugyanolyan kitartó és alapos mustra alatt tartottam, mint eddig. Megköszörülte a torkát, és úgy folytatta - A felhívás lényege, hogy az amúgy igen csak értékes birtokot fel kell szabadítani, bármilyen rontás is lett légyen rajta!
-Kik próbálták eddig? - szólaltam meg, talán először, mióta megérkeztem. Igen csak felemás hatást értek el a szavaim. Zavarba jött, ahogy a fehér ingemre húzott bőr felsőn, és a két, keresztbe hordott övön megakadt a szeme. A fioláim, és a táskáim megtöltve a helyükön voltak, a látványos, és kevésbé feltűnő fegyverekkel egyetemben. A pillantását mégis leginkább a medálom vonzotta. Nem tudtam, hogy maga az ezüst mantikór fej, vagy, hogy egy nő nyakában lát ilyet, melyik hatott rá sokkolóbban. Minden esetre kellett pár perc, hogy felriadjon a bambulásból, és újabb néhány percnyi gondolkodás után, hogy mit is kérdeztem, válaszolni is sikerült neki.
-Nem kevés harcos indult már útba. Saját katonánk, és zsoldos egyaránt. A legkiválóbb vitézeink vesztek oda! - rázta meg picit a fejét.
-Vagyis a saját vitézekben megbízik annyira, hogy tudja, nem elcsatangoltak, nem kihasználták a hirtelen jött szabadság lehetőségét, hanem tényleg oda vesztek… - nem kérdés volt, inkább kijelentés. Mégis pír költözött a nemes ember orcájára tőle.
-A mi embereink hűségesek az uralkodójukhoz! - felemeltem a karom, mielőtt a szavába vágtam.
-Jómagam is ezt mondtam, jó uram! Hogy hűségesek, innen lehet tudni, hogy tényleg oda vesztek. - hoztam újfent zavarba a tényekkel. -Vajákok próbálkoztak már a hely meg vagy felszabadításával? - ez egy döntő kérdés volt. Elvégre az, hogy átlagos katonák nem tudtak feltétlen mit kezdeni a szörnyekkel, nem volt meglepő. Ám ha vajákok is vesztek oda, az sokkal veszélyesebbé tette a történetet.
-Most küldettünk vajákért, de nem számoltunk rá, hogy egyet az asszonynépek közül fognak küldeni! - kecses, mégis hirtelen mozdulattal álltam fel, és léptem a kissé túlsúlyos lénye elé.
-Talán nem elégedett a személyemmel jó uram? - a kifejezéstelen arcom, na meg a lényemből szivárgó vérszomj, amit még ő is érzékelt, nem hagyott kétséget afelől, hogy fegyverré formálták már kicsiny gyermekkoromtól a lényem és a testem egyaránt. Akaratlanul is hátrébb csúszott, amire visszaléptem én is. A vérszomjam is úgy eltűnt, mintha csak a képzelet szülte volna korábban. Visszaültem a helyemre, úgy folytattam a kérdezősködést. -A helyiek mire gyanakodnak? Szörnyekre, vagy átokra inkább? - nyilvánvaló volt, hogy a szóbeszédek azok mindig is pletykák fognak maradni. De nem ártott, ha tisztába volt vele a vaják, elvégre sosem lehetett tudni, miféle fontos információ bújt meg bennük! Ám ilyen téren nem kaptam semmilyen információt. Végül, a hivatalos felhívást magamhoz véve, elindultam a küldetésre. Jahe egy darabig elkísért, és ha rajta múlt volna, jött volna velem végig, ám amikor elég közel értünk már ahhoz, hogy felsejlett a kúria látványa, egy jó helyet kerestem hűséges hátasomnak. Onnan gyalog szerrel folytattam az utam. Ki tudja, miféle lényekkel kell majd szembe néznem, nem kockáztattam, hogy itt valamelyik ló evő legyen!
Egyenletes, kimért tempóval haladtam, mellyel naphossznyi járóföldeket képes voltam egy iramba megtenni. Így fél nap alatt tettem meg a távot. A hatalmas épület ódon falai, ahogy elé érkeztem, merészen szöktek a magasba. Kecsesség az nem volt sok benne, de erőt sugárzott.
Körbe jártam, egy olyan bejáratot keresve, amivel nem kellett rongálnom. Hangtalanul mozogtam, hisz ha tényleg szörnyek lakták, mint ahogy azt emlegették, akkor nem akartam feleslegesen felzaklatni, mondjuk egy betört ajtó robajával, vagy bármi hasonlóval. Macska léptekkel közlekedtem a sötét és kihalt terepen. A szemem egyből átállt a benti fényviszonyokra. Beleszimatoltam a levegőbe. A pusztulás szaga lepett be mindent. A kő hidegsége adott egy hangulatot az egész helynek. Azon sem lepődtem volna meg, ha az átlagemberek már ettől kísértetet kiáltottak volna. Ennek ellenére komolyan vettem a küldetést, elvégre a paranoia inkább szokott életeket menteni, mint kioltani! Egyelőre csak összpontosítással növeltem a saját érzékeim érzékenységét, amennyire lehetett. A medálom halk hümmögésbe kezdett, nem feltűnően, de számomra nagyon is érzékelhetően. Vagyis tényleg volt itt valami.
Körbe jártam néhány szobát, biztosítottam egy kis környéket a saját magam számára, majd leültem. Már sötétedni kezdett, és úgy éreztem, nem árt, ha picit feltöltődök, és megfigyelek egyszerre. Leültem, felvettem a jól megtanult meditációs pózt. Lehunytam a szemeimet, noha minden más érzékszervem veszély után kutatva figyelte a környéket. A medálom halk melódiája segített, hogy egyszerre összpontosítsak, és lazuljak el. Elengedtem az időérzékeléshez való görcsös ragaszkodást. A szívverésem lelassult valamellyest. Fogalmam sincs, hogy perceket, vagy órákat töltöttem ebben a transzszerű más állapotban, de az biztos, hogy amikor kinyitottam a szemeimet, nagyon nem ott voltam, ahol korábban lehunytam őket. Ott voltam, csak még sem. A termet fel lehetett ismerni, de mintha visszamentem volna nem keveset az időben. Asszonyok sürögtek-forogtak, ide szaladtak, oda szaladtak. Teljes mértékben természetesnek vették a jelenlétem.
-Siessen kedvesem, nem sokára már várják lent Kegyedet, és kifogástalannak kell lennie az öltözékének! -mondta egy kedves, nagyobb darab asszonyság, egy olyan ruhát pakolva az ágyra. Pár pillanatig még felmértem a helyzetet. Nem volt szokásom álmodni sosem, így azt nem feltételeztem, hogy elaludtam volna, és most álmodoznék. Amúgy sem ilyenek lennének a vágyálmaim. A ruha láttán elkerekedtek a szemeim.
-Gyönyörű, vörös színű, ahogy óhajtotta Kedves! - szólt meg a másik, ha jól tippeltem, szobalány… asszonyság. Nem értettem én ezeket, nagyon nem. Megráztam a fejem.
-Ebben meg lehet halni! - láttam már, hogy hogyan hordták a fűzőnek nevezett kalodát a nemesasszonyok. És hogy szenvedtek benne. -Ezekben nem lehet mozogni rendesen! - adtam hangot a borzalmamnak. Nem hogy harcolni lehetne benne… Fel nem foghattam, hogy hogyan voltak képesek ezt a nők viselni!
-Ugyan kedves, saját maga kérte ezeket a ruhákat! Ne szégyenlősködjön, remekül fog állni! - hallottam, hogy az emberek szoktak, nem csak kellemeset, de ijesztőt is álmodni. Na ez egy olyan álomnak simán elment volna. -Csak nem ebben a bőr férfiruhában akar kimenni a fogadásra? - kérdezték végül rosszallóan. Végig néztem magamon. Semmi baj nem volt az öltözékemmel. A végén nem jutott jobb az eszembe, gyengéden, de határozottan kitessékeltem őket a szobából. Valami fogadást emlegettek, vagyis valami ünnepélyen kell majd részt venni. Oda pedig sejtettem, hogy nem fognak így beengedni. Vagyis valami olyan megoldást kellett találnom, amivel velem maradt az öltözékem, na meg a fegyverzetem, de az ő ruhaelvárásaiknak is tessék lássék módon megfelel. Sóhajtva láttam hozzá, hogy valami használhatóval álljak elő.

**Vendég** · Vendég

Faith

& Tarek

️️️️️️️️️

Elég nyugtalanul aludtam. Lehet, hogy talán kicsit túlságosan aggódom Jusaf miatt, de nem megalapozatlan az aggodalmam, amikor egy napja nem tért vissza egy olyan útról, aminek megtételéhez még ilyen cudar körülmények között és fáradalmának kipihenése mellett sem kellene több három óránál.
Megeshet, hogy csak én nagyítom fel a képzeletemben az emberem késlekedése mögött álló okokat és csak a bizonytalan idő okán kért szállást Schallander grófnál. Mindezek ellenére nem hajlok arra, hogy a legoptimálisabb eset áll fent.
Bár királyi méltóságot kísér, de a nyugati népeket egy vajmi keveset érdekelheti, ha egyedül mászkál. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy egy magányos zerrikán miféle érzelmeket válthat ki a vidéken uralkodó grófok és urak jobbágyai között.
Errefelé még azokat is kinézik, akik egy kicsit kecsesebbek, zömökebbek, vagy szakállasabbak a kelleténél. A határozottan látható, sötétebb bőrszín nem éppen a legbiztosabb módja egy magányosan utazónak. Főleg nem, ha banditákról beszélünk.
Abba pedig bele se merek gondolni, hogy mi történhetett, ha véletlenül összefutott egy környéken grasszáló szörnyeteggel.
Jusaf nem élvezi zerrikanment áldását és nem esett át olyan drasztikus beavatkozásokon, amik a kobra szemével és reflexeivel látják el, így nem sok esélye van, ha egy lidércbe, vagy egy kikimorába botlik.
Már rég elütötte volna a harag a delet, amikor rosszkedvűen megébredtem, nem tudván elűzni az aggodalmat az álmaimból.
Felöltöztem és ettem egy adagot a helyi nevezetességből, a töltött disznógyomorból. Igazán különleges fűszerezése volt, de oly bő marokkal mérték belé a fokhagymát, hogy utána egy ideig mentalevelet kellett rágcsálnom, hogy ne bántsa az orromat a saját leheletem.
A falucska főteréről behallatszó riad kiabálásra megnéztem, hogy mi a riadalom oka és azt kellett látnom, hogy Jusaf lova riadtan rohangál körbe-körbe, a hátán szétszaggatott nyerget viselve.
Óvatosan közelítettem meg, mit sem törődve a helyiek figyelmeztető kiáltásaival.
Az almásderes nem csillapodott a láttamra. Két lábra ágaskodott és fenyegetően lengette a lábait előttem. Nem féltem amiatt, hogy megrúg, de a biztonság kedvéért hátráltam két lépést. A ló újból négy lábra ereszkedett, mellső patái pont ott értek földet, ahol az előbb álltam.
Aki kívülről és alaposan szemlélte volna a jelenetet, észrevehette volna, hogy a kezem túl távol van ahhoz, hogy megfogjam a kötőfékét. Az én kék harcosom azonban mint mindig, most is villámgyors és precíz volt, így csak az érzékelhette a közbeavatkozását, aki ért a mágia használatához. Ilyen emberből pedig egy szem sincs a faluban.
A férfi erősen tartotta a ló kötőfékét, ami fokozatosan erősödő fogásnak engedelmeskedve nem állt ellent.
Shalad, Jusaf öccse már mellettem is termett és kérés nélkül elvezette a józanságát visszanyerő lovat.
A falusiak eddig nem igazán gondoltak azzal, hogy merre fogok menni, de amint megtudták az incidens kapcsán, hogy a Schallander birtokra tartok egyből hányni kezdték a rontásűző jeleket rám, a lovaink nyakába pedig sózott fokhagymafüzéreket akasztgattak, amikor elindultunk a lenyugodni készülő nap első sugarai által kísérve.
Míg a nyeregben ülve haladtunk a birtok felé, mélyen elgondolkoztam azon, hogy talán felelőtlenség arra az útra vinni az összes emberemet, ahol egy már halálát lelte.
A darabokra szaggatott nyeregre száradt barnásvörös folyadék nem lehetett más, mint vér, de abból kiindulva, hogy a ló ép maradt, csak arra tudok gondolni, hogy embertől származnak azok a kísértő foltok.
Már csak a fogyóban lévő hold fénye világította meg az utunkat, amikor megérkeztünk a Schallander villához.
Értetlenül álltam a közeledtemre kaput nyitó őrök látványa előtt, főleg, hogy a falusiak annyira győzködtek, hogy ez a helyet már évtized óta csak romok közt kísértő nemesek szellemei lakják.
Előre küldtem Shaladot, hogy jelentsen be minket és alaposabban megnéztem magamnak a kúriát.
Gyönyörűen nyírt sövények, mestermunka szobrok és csodás szökőkút terült el a több emeletes ház előtt, amiből csak úgy sugárzott az elegancia.
A földszinti ablakok csak úgy ragyogtak és kellemes zene hallatszott ki az épületből.
Vajh miért gondolhatták az az itteniek, hogy ez egy szellem kísértette rom?
A tekintetem végigsuhan az emeleti ablakon is és nem tudom megállapítani, hogy csak a lovaglás fárasztott-e le annyira, vagy tényleg láttam az egyik tetőtéri szoba ablakában két méregsárga szemet.
Eltűnődni nem időm ezen, mivel maga Schallander gróf jön ki elém, hogy köszöntsön, majd nagy lelkesen beinvitál, hogy bemutasson a vendégeinek.
Hozzászoktam, hogy nagy felhajtást csapnak körülöttem, de úgy érzem, hogy a kelleténél több figyelmet vonok magamra.
Áldom a jobbik eszem, amikor az utazásra és fogadásra is alkalmas sötétkék tunikám mellett döntöttem.
Határozottan sok időt és energiát spórol meg nekem, hogy nem kell átöltöznöm.
Miután sikerült túlesnem a kötelező protokoláris üdvözléseken próbálom ismét Schallander gróf társaságát keresni, de úgy tűnik sürgős dolga akadt néhány tanácsosnak kinéző emberrel, így kénytelen vagyok elvegyülni a tömegben...

The wayward prince

**Vendég** · Vendég

Tarek herceg

& Jieh

️️️️️️️️️️

Könnyebb volt mondani, mint megtenni, hogy valami élhetőt varázsoljak magamra. Közben persze apró érintéssel próbáltam a medálom megnyugtatni, vajmi kevés sikerrel. Kitartóan énekelte az énekét jelezve, hogy nem én zavarodtam össze, hanem bizony meditáció közben megváltozott teljesen a környezet. Még szerencse, hogy az öltözékem, és a fegyvereim maradtak.
Első mozdulattal döntöttem el, hogy a fűző marad, én fel nem veszem semmi pénzért! Nem is értettem, miért találtak fel ilyen felesleges butaságot az emberi nők! Kiszorították magukból a levegőt, és nem hogy mozogni, létezni sem tudtak benne rendesen! Már maga az önsanyargatás ilyen formája sem tetszett, de harcra végképp használhatatlan volt.
Helyette valami használható után kutattam kitartóan. Végül egy nem túl fodros burgundi vörös felső mellett maradtam. Elég nagy volt, hogy a mostani felsőmre rá tudjam húzni, és tartotta a rendes ruhám, nem úgy néztem ki benne, mint egy ágról szakadt. A vajákok ugyan nem fektettek az öltözködésre túl sok hangsúlyt, így nekem se tanítottak ilyen téren a praktikusság, és a taktikai fogásokon kívül sok mit, a női etikettről nem is beszélve. A sárkány mestereim azonban elvárták tőlem, hogy amikor velük voltam, kellemes legyen mind a megjelenésem, mind pedig a modorom. Így aztán, ha a faithel oktatásnak sem volt a szerves része, mégis megtanították, hogyan is kell magam viselni előkelő körökben. Sóhajtva kerestem egy abroncsot. Földig ért, és ritka rossz viselet volt. Viszont találtam egyet, amit könnyen le lehetett venni, ha úgy hozta volna a sors, hogy szükség van rá. Alatta magamon hagytam a nadrágom. Ez arra is jó volt, hogy a szoknya alá, a fegyvereim jó részét elrejthettem, meg úgy a felszerelésemet. Már csak a két kardnak kellett valami helyet találnom.
Egyre sürgetett az idő, mert hallottam, hogy a korábbi asszonyok némelyike már az ajtóm előtt toporog. És szinte biztos voltam benne, hogy nem rajonganának az ötletért, karddal vonultam le a báljukba.
Végül kissé nyúzottan, de teljesen elkészülve nyitottam ajtót nekik. Semmit nem hagytam hátra, hisz akart a hóhér ruha, na meg a fél felszerelése nélkül maradni, amikor vége lesz majd ennek a lidérces délibábnak. Én biztos nem!
-Jöjjön kedves, jöjjön, siessen! - az idősebb nő, nem tudtam eldönteni, hogy valami dajka féle, vagy szobalány, esetleg nevelőnő lehetett, nyájas sürgetéssel tessékelt kifele. -Hát nem is értem, úgy várta már Kegyed ezt a fogadást, és most meg így kell noszogatni? - csóválta a fejét lemondóan.
-Talán csak a lámpaláz! Hirtelen olyan sokan vannak lent… - mosolyodtam zavartan el. A valóságban kicsit sem zavart, ha sokan voltak. Nem kerestem a tömeget, és nem élveztem, ha túl közel jöttek hozzám. Ettől függetlenül nem voltam lámpalázas tőle. Sokkal inkább tudtak fárasztani. Főleg az ilyen nemesi kompániák. A modoroskodásuk, hogy kiszolgáltatták magukat. Értettem a lényegét a rangoknak, ennek ellenére nem szívleltem ténylegesen ezt a felhajtást körülöttük. Elnyomva egy sóhajt, sétáltam le hát a lépcsőn. A zavar álarca mögé bújva néztem végig a megjelenteken. Idősebb, elterebélyesedett férfiak, mozdulni alig bíró nők tették ki az egybe gyűltek jelentős részét. Bár akard meglepő kivétel is. Megannyi évet töltöttem már vándorlással, mégis feltűnt még mindig, hogy nem csak a nők érkeztek kibírhatatlan öltözékekben, de a férfiak sem maradtak el ilyen téren mögöttük. Frucsa szabású, buggyos felöltők fogadtak, ahogy az első szembejövőt köszöntöttem az illem szerint. Csipke berakásos legyezőt nyitottam ki az arcom előtt, és amögül szemléltem tovább a vendégeket. Azt sem tudtam, hogy kinek kéne ebben a furcsa komédiában az apámnak, vagy akármilyen rokonomnak lennie. Egyáltalán a lány, akinek a bőrébe kellett bújnom, ha időlegesen is, az apjánál készülődött a fogadásra, vagy valami más rendezvény, netalán a hitvese, testvére, nagybátyja házában van épp? Mivel senkiről nem tudtam, hogy az igazi lánynak kicsodája, maradt a visszafogott udvari hölgy szerepe. Kecsesen, de szűkszavúan köszöntöttem a vendégeket. Eleget téve ezzel az előírásoknak, de egyelőre igyekeztem inkább megfigyelni, mint irányítani az eseményeket. Különben is, ha ez valami illúzió, vagy lidérc játék, rá kell jönnöm a játékszabályokra, hogyha ki akarok innen szabadulni! Menet közben, egy igen lelkes, és természetellenesen karcsú hölgyemény szegődött önkéntes társamul, és néha kissé éles nyelvű, de élvezhető előadásával szórakoztatott, bemutatva közben a helyben lévő nemességet.
Feltérképeztem, míg a környezetet figyeltem, és hallgattam, na meg az előadást, a lehetséges menekülési útvonalakat, na meg harcra alkalmas helyeket. Minden gyanús mozdulat felkeltette a figyelmemet.
A szolgálók feltűnés nélkül jártak keltek közöttünk, pontosabban senki nem vett róluk tudomást. Innen-onnan város, vagy épp állam vezetési témákat tárgyaltak ki az ebben illetékesek, vagy magukat illetékesnek gondoló egyének. Egy újabb ismeretlen férfi keveredett elém. Talán azért figyeltem fel rá jobban, mert neki is sötétebb bőre volt, mint a többi, kicsit sem ismerősebb alaké. Aprócskát pukedliztem a kényelmetlen szoknyámban.

**Vendég** · Vendég

Faith

& Tarek

️️️️️️️️️

A nemesi rangnak megvannak a maga előnyei, de én perpillanat egyiket sem élvezem túlságosan. Szinte percről percre cserélődnek a beszélgető partnereim, akik meglehetős csodálkozással viseltetnek irányomba. Az után a pár szó után, amit váltok velük én is hasonlóan érzek az irányukba.
Zerrikánia annyira el lenne szeparálva a külvilágtól? Akárkinek is mutatkoztam be értetlenül pislogott, amikor anyámat említettem és kijelentette, hogy nem lehetek az akinek mondom magam, mivel Fatime csak egy a sok hadúr közül, aki a sivatagban háborúzik a hatalomért.
A harmadik ilyen után már egyre nehezebben sikerült visszatartanom az ingerült sóhajaimat és úgy véltem, hogy jót tesz a lelkemnek, ha néhány falattal és egy kupa méhsörrel kezelem a csalódottságomat.
És még ezek mondják magukat tájékozottnak.
Anyám már lassan negyven éve egyesítette az egymás között torzsalkodó törzseket és foglalta el a királynői trónt. Ezek a nemes urak és hölgyek pedig még mindig úgy beszélnek róla, mintha csak oázison uralkodó törzsfőnök lenne.
Valami nagyon apró és halkan sutyorgó hang halkan azt mantrázza a fejemben, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Nem tudom pontosan, hogy mi az, ami nem illik a képbe, de ez a történelmi távlatokba nyúló tájékozatlanság olyan bűnös vétek, amit nem igazán engedhetne meg magának egy nemes, aki részt vesz egy olyan sokrétű és néhol igen kétes hatalmi játszmában, amit a legtöbb ember csak politikának hív.
Az első falat hal és az első korty méhsör után azt kell mondjam, hogy az eddigi nyugati gasztronómiával kapcsolatos tapasztalataim alapján a szakácsot el kellene tiltani a mesterségétől.
A hús fűrészpor ízű, a ser pedig olyan savanyú, mintha ecetes bort ittam volna. Szomorúan, kissé fancsali képet vágva realizálom, hogy nem az étkekkel és nedűkkel fogom megnyugtatni a felborzolt idegeimet.
Leteszem a tányért és a kristálykupát, majd megtörlöm a számat egy szalvétával.
Megpróbálom megkeresni a tömegben Schallander urat, hogy megtudakoljam tőle Jusaf látogatásának részleteit, de mintha csak elnyelte volna a tömeg.
Sehol se találom a házigazdát és ez még tovább rontja a kedvemet.
A tömegben forgolódva elém kerül egy leány, aki első ránézésre a hazámból származik.
Már első ránézésre is látszik, hogy nem a szokványos nemes hölgy. A kiállása teljesen más. Nem sugározza azt a nőies törékenységet, ami a nemesleányok kényelmes élete alakít ki. Bár nem visel fűzőt, de ettől még mindig igen szemrevaló és nőies látványt nyújt, amibe belekeveredik valami harcias pompa is.
A ruha ugyan nem hangsúlyozza ki, de a többi nőéhez képest szélesebb válla és a tartása arról árulkodik, hogy valami harcosféle.
Az arca alsó részét ugyan takarja a legyező, de egy pillantást kell csak vetnem a szemeimre, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó úton járnak a gondolataim vele kapcsolatban.
A kígyószemű íriszek mindennél ékesebben árulkodnak arról, hogy a hölgy mivel keresi a kenyerét.
Ha pedig Vaják van a környéken, akkor talán mégis csak jobb nyitva tartani szemem és alaposabban odafigyelni a furcsaságokra.
A zerrikán etikett szerint karjaimat a törzsem mellett tartva meghajolok előtte, viszonozva a köszöntést.
- Tarek al Hazem, Fatime császárnő fia, Zerrikánia hercege kegyed szolgálatára. - mutatkozom be neki illedelmesen - Kit tisztelhetek kegyedben?

The wayward prince

**Vendég** · Vendég

Tarek herceg

& Jieh

️️️️️️️️️️

Ezernyi gondolat cikázott át a fejemen. Illúzió lenne, amiben épp benne vagyunk? Vajon mi okozhatja? Egy aguara territoriumába merészkedtem volna? Vagy Bruxa éneke csalt volna kimerítő rémálomba? Voltak még ötleteim, nem kevés. De egyelőre itt voltam, és az adott helyzettel kellett kezdenem valamit. Talán még sem Bruxa, hisz a fegyvereim nálam voltak egyelőre. Kérdés nem változnak~e majd virággá, ha használni akarnám őket.
-Részemről a szerencse Tarek Herceg! – viszonoztam magam is a gesztusát, tökéletesen eleget téve a zerrikáni etikettnek. A sárkányok mellett volt alkalmam elsajátítani. Itt ütköztem a következő gondba. Hogy mutatkozzak be? Fogalmam sem volt, kinek is kéne lennem ebben a hirtelen megelevenedett rémálomban (Talán mégis Bruxa lesz az elkövető, ki tudja). Viszont az feltűnt, hogy valahogy az én emlékeimből(?) vagy származásomból is kevertek bele. Másképp miért lenne egy zerrikáni ennyire távol az otthontól? Nem tűnt faithel~nek, ismertem őket, magam is egy voltam közülük, nem volt rajta a jelük, és vaják sem volt. Maradt tehát az illúzió. –A nevem Jieh – döntöttem végül úgy, hogy elárulom a valódi nevemet. Legalábbis egy részét. – Ha meg nem sértem, mi sodorta ilyen messzire a hazájától? – kíváncsiskodtam, csendesen mellé lépve.
Újabb érdekesség, hogy a korábban öltöztetni próbáló szobalány szerűségeken kívül ő volt az egyetlen, aki közvetlenül engem szólított meg. Mintha a többiek nem is érzékelték volna a jelenlétemet. Olyan téren kényelmes volt ez, hogy nem kellett üres nemesi társalgásokat folytatnom. Köztudottan nem voltam híve a felesleges, és minden lényeget nélkülöző egymás körbe udvarlásának, miközben egyik fél sem gondolta komolyan, amiket mondott. Reméltem ilyesmit itt tőlem nem várnak el! Hamarabb, és jóval szívesebben vadászok, mint bájolgok! Lopva végig néztem alkalmi beszélgető társamat. Ha illúzió is volt, nem tűnt ismerősnek. Mármint, ha az emlékeim alapján született, legalább egy-két jellemvonását fel kellene ismernem, nem? De semmi ilyesmit nem találtam. Azt állította, hogy Fatime Császárné fia. Emlékeztem rá, hogy az uralkodó két fiúnak adott életet, aprócska volt még mind a kettő, mikor elindultam az otthonomból vándorútra. És most itt ez a férfi, ebben a furcsa világban azt állította, hogy ő lenne az egyikük. Lopva mély levegőt vettem. Az illatokat igyekeztem beazonosítani. Az állott, hideg kő szaga. Ennyi ember volt állítólag ezen a vacsora szerűn, és a szaguk, nos alig érződött. Óvatosan csuktam össze a legyezőm, amivel eddig az arcomat, na meg a sebhelyemet rejtettem el. Kíváncsi voltam a környezetem reakciójára. Finoman próbálgattam, mennyire tudom befolyásolni a történéseket. A meghívottak, érzékelhetően valamennyien nemesek voltak. Márpedig egy rangos úrihölgy arcán, ilyen szintű sérülés egyszerűen elképzelhetetlen lehetett! Ha reagálnak arra, amit teszek, bizonyosra vettem, hogy akik csak rám, vagyis jelen pillanatban ránk néznek, hisz a herceg társaságát élvezhettem, első reakcióként meg fognak döbbenni. Ha azonban keresztül néznek rajtam, és az arcuk se mozdul, az is komoly következtetést engedett levonni. Ugyanő okból (is) kifolyólag, a férfi reakciójára is kíváncsi voltam. Elvégre eleddig ő volt a vendégek közül az egyetlen, aki másképp viselkedett velem. – És, hogy érzi itt magát? – folytattam egy könnyednek szánt kérdéssel a társalgást. – Tudtommal igen csak különbözik az itteni kultúra a zerrikánitól. Nehéz megpróbáltatásokon kell Kegyednek keresztül mennie, vagy tudnak a helyiek is alkalmazkodni? –döntöttem parányit oldalra a fejem kérdőn.

**Vendég** · Vendég

Faith

& Tarek

️️️️️️️️️

Bár örülök, hogy hazám egyik leányával találkoztam ezen a fogadáson, a derűm nem éppen teljes. A fejem egy eldugott kis szegletében ott mocorog az a gyanú, hogy itt valahogy valami nagyon nincs rendben.
A tények disszonáns ellentmondását nem tudja feloldani az elmém. Miért mondják a közelben élő falusaik, hogy itt már évtizedek óta nem fordult meg senki, amikor jól látható, hogy hatalmas élet van ma este a ház körül? Ki mond igazat és ki nem? Mi miatt térhet el ennyire a két információ?
Nem vagyok egy ostoba ember, de már csak attól is enyhén sajogni kezd a fejem, ha próbálom közös nevezőre hozni ezt a két merőben eltérő állítást.
Bár valamennyire reagáltak rám az érkeztemkor, de mégis hozzám hasonlóan távolra vetődött honfitársam volt az egyetlen, akinek a megnyilvánulásai életszerűnek hatnak. A többiek úgy viselkednek, mintha csak egy mágikus illúzió részei lennének. Bár sikerült beszélnem velük, de ezek a társalgások felszínesek és gépiesek voltak és túl sokáig nem is tartottak.
A nő kobraszerű szemeiben a megértés tüze csap fel, ahogy bemutatkozom neki. Ő talán az első, aki nem értetlenkedik, hogy miként lehetek én az akinek mondom magam, ami még furcsábbá teszi a többi jelenlévő vendéget.
Kifogástalanul köszönt engem a hazai udvari etikett szabályai szerint, én pedig a köztiszteletben álló nők számára kijáró meghajlással viszonzom a felém mutatott udvariasságát.
- Üdvözlöm önt Jieh! - mosolygok rá barátságosan - Édesanyám szeretné kicsit felélénkíteni a tőlünk nyugatra eső országokkal a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat. Mivel tisztában van azzal, hogy mennyire különbözik a mi kultúránk az ittenitől ezért a bátyámat és engem küldött követségbe.
Nem túl feltűnően próbálom figyelni az arckifejezését, mert bár elsőre úgy tűnt, hogy nem része annak a furcsaságnak, ami itt folyik, de nem támaszkodhatok csak az első benyomásra.
Amúgy sem szeretném túlságosan fárasztani a részletekkel és a nemesi körökben oly divatos végeláthatatlan szófüzérekkel.
Nem véletlenül van itt, én pedig nem szeretnék olyan színben feltűnni előtte, mint az okoskodó pojáca, aki csak kolonc a nyakában.
- Csak nem kegyed egyik győzelmét ünneplik éppen az itteni nemesek? - kérdeztem a vajáknőtől, bár el kell ismernem, hogy elég sután próbáltam fenntartani a társalgást
A legyező, ami eddig oly sokat sejtetően eltakarta Jieh arcát, most lejjebb süllyed, ezzel felfedve az orcáján végig futó sebhelyet.
Különösebben nem forgatja fel a lelkemet a látvány. Láttam már nem egyet anyám katonái közül, akik ehhez hasonló hegekkel rendelkeztek és ez is csak a harci erényeikről tett tanúbizonyságot.
A körülöttünk álló vendégek vagy nagyon elmélyültek a felszínes társalkodásban, vagy csal jók a nemesi hidegvér megőrzésében, de nem igazán borzadtak el a látványtól. Még egy meglepett sóhajt se hallottam senkitől, ami felettébb furcsa az ilyen finom társáságban.
- Jól sejtem, hogy ennek a hegnek kalandos története van? - nézek a nőre, miközben megállapítom, hogy a sebhely egészen karakteressé teszi az arcát
Az utazási nehézségekkel kapcsolatos kérdései nem érnek meglepetésként. Biztos számára is szokatlan volt az itteni szokásrend és járt már pórul néhányszor mire megszokta, hogy itt a fonákján működik a világ a mi országunkhoz képest.
- Még szoknom kell kicsit az új légkört. - válaszolok - Elsőre nagyon különös volt, hogy ennyire más itt minden és nem kis fejfájást okozott, hogy kordában tartsam az embereimet. A népek hol kedvesen, hol gyanakvóak, de még nem ért minket komoly atrocitás.

The wayward prince

**Vendég** · Vendég

Tarek herceg

& Jieh

️️️️️️️️️️

Komoly dilemma elé kerültem. Mindig is szokásom volt figyelni az emberekre. Nem csak arra, hogy mit mondtak akár nekem, akár egymás között, de arra is, hogy miként. Most azonban csak a honfitársam reagált úgy, már egyáltalán a jelenlétemre, ahogy kellett volna. Márpedig egy illúzióban nem lenne szabad, hogy ilyen különbségek legyenek! Főleg, ha az illúzió ártó szándékú –ami felől eleddigre már semmi kétségem sem volt.
A herceg feltételezésére parányi mosolyra húzódott a szám. Na nem az ijesztőbb fajtából valóra.
-Igazán kedves a feltételezése, de az én győzelmeimet leginkább csak megfizetni szokták, megünnepelni vajmi kevésszer! - ha már ez egy illúzió, miért is ne zavarjuk össze az igazsággal? Valamiért Tarek Herceg sokkal emberszerűbb volt, mint a többiek, és nem csak azért, mert zerrikáni volt, de azért is, neki éreztem az illatát. Egy aguara ilyen hibát egészen bizonyosan nem vétett volna. Együtt laktam eggyel, ebben biztos voltam! Akkor viszont nem maradt más hátra, mint előre, tovább kellett próbálkoznom, és kísérletezgetnem. Kezdésnek felfedtem az arcomon végig húzódó sebhelyet. Újfent csak a herceg vette észre a változást.
-Egy mantikór és egy kezdő vaják sors szerű találkozása inkább, sem hősi kaland - ábrándítottam ki szegényt a sebhelyemet illetően. Sokkal inkább volt tapasztalatlanság a részemről, mint ódára okot adó hőstett. -Ám ha már a sebhelyeknél tartunk… – végig néztem a jelenlévőkön-Messziről elvándorolt Kegyed is otthonról. És őszintén szólva egy zerrikáni ünnepélyen ezen a reakción nem is lepődnék meg, inkább az ellenkezőjén. Kegyed hogy tapasztalta, az erre élőknél ez a viselkedés normális? –már rengeteg inkább elszörnyedő, mint sajnálkozó pillantást vont a nevezetes heg magára. Na meg a suttogások, amiket a szél utánam kapott, amik azon aggodalmaskodtak, hogy „mi történhetett szegénnyel…” és az „ így nem fog férjet találni magának, az már bizonyos…”. Amik kicsit sem hatottak meg, ám megtanultam, hogy ezen a vidéken, ez a normális válasz, ha megláttak. A nők részéről legalábbis. Most azonban semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Akármiféle illúzió volt ez, egy újabb hibájára derült fény! Aminek hála egy újabb gondolat fészkelte be magát a kobakomba. A sebhelyre senki nem reagált. Mi történik akkor, ha tegyük azt, arrébb rakom valamelyik beszélgető jóembert… vagy épp asszonyságot. A beszélgetésük közepette. Hogyan reagálnának erre? Az kezdésnek sem volt kérdés, ez az egész nem valóságos. Ám fel kell térképezni hozzá, hogy mik a határok, hogy magabiztosabban mozoghassunk benne! Nisa legalábbis mindig ezt mondogatta, ha ilyesmiről beszélgettünk! Hát most megfogadtam a tanácsát.
-Arra kérném Kegyedet, hogy picit segítsen egy kísérlet elvégzésébe - néztem rá a hercegre. Egyenesen a szemeibe. Ha tényleg az volt, aki mondta magát, még ha egyszerű illúzió is, netalán egy álom részeként, akkor is úgy sejtettem, hogy nem fog egy cseppnyi ártatlan bajkeveréstől visszarettenni! -Arra szeretném kérni, hogy picit próbálja meg Ön is megbontani az elmélyültnek tűnő beszélgetéseket. Szeretném látni, kik reagálnak az ilyen szintű zavarásra, és kik nem? Szeretnék rájönni, kire is irányul ez az egész vásári komédia! - Kezdtem úgy érezni, hogy csak véletlen belecsöppentünk valamibe, ami nélkülünk is lejátszódna. Nem kiváltói, inkább elszenvedői voltunk ennek az egésznek. Én legalábbis egészen bizonyosan. A herceg felől még nem voltam teljesen biztos a dolgomban. De ha a kísérletem igazolta a teóriám, akkor nem volt valószínű az sem, hogy ő az emlékeimből született volna, csak hogy ne érezzem magam egyedül! -Azt megkérdezném, hogy Kegyed hogy csöppent egy ilyen, eredetileg elhagyatott helyre?- a körülöttem lévő nyüzsgés ellenére sem felejtettem el, hogy is állt ez a hely.

**Vendég** · Vendég

Faith

& Tarek

️️️️️️️️️

Kezd egyre bizonyosabbá válni benne az érzésem, hogy rajtam kívül csak a vajáknő az, aki ezen a bálon valós személy. A reakciói a többi vendéghez képest sokkal sokrétűbbek, életszerűbbek és hitelesebbek, így meg merem kockáztatni a következtetést, hogy ő biztosan nem része annak a varázslatnak, ami ezt a helyet átszövi.
- Az itteniek sokszor csak az okot keresik, hogy ne kelljen megbecsülni egy szakmájában jeleskedő személyt. - osztom meg vele a tapasztalataimat
Csak most realizálódik bennem, hogy ezen a vidéken sokkal komolyabb hátrányba kerül, mint hazai földön. Női mivolta miatt máris azt feltételezhetik róla, hogy kevésbé ért a dolgához, mint egy férfi és a vajáksága miatt is több megvetést kaphat, mint elismerést. Én meg jóhiszeműen feltételeztem, hogy a népek vannak olyan hálásak, hogy megünnepeljék egy sikeres vadászatát.
Sokat, nagyon sokat kell még tanulnom ezekről az országokról.
Jieh barátságosan válaszol a sebhelyével kapcsolatos kérdésre. Megeshet, hogy csak én látom bele, de mintha kissé szórakoztatná az szavaimban megbúvó vélt naivitás, hogy a hegei mögött egy diadalmas csata áll.
- Túlélete az összecsapást, így akár tekinthetünk rá győzelmi mementóként is. - próbálom egy kicsit szépíteni a gondolati ballépésemet
Ahogy a nő végignéz a jelenlévőkön szavakba önti azokat a furcsaságokat, amiket már én is észrevettem.
Ezzel pedig megerősíti azt a feltételezésem, hogy se része annak,ami itt folyik.
- A nemesi csevej szinte minden országban vérlázítóan felszínes és unalmas, de itt még a megszokottnál is sótlanabb minden beszélgetés. Mintha nem is hozzám intéznék a szavaimat, csak megszokásból válaszolnának arra, amit mondok.
Tapintatból nem említem meg, hogy azt is furcsállom, hogy mennyire hidegen hagyta az itteni nemeseket, hogy az arcán egy jól látható és markáns sebhely húzódott, holott a világnak ezen a részén egy nőnek a legnagyobb kincse a szépsége.
Nem is kell várnom túl sokat, hogy a szakmai kíváncsisága felül kerekedjen a megdöbbenésén, Jieh bele is von az ügy megoldásába. Első zsigeri gondolatom, hogy nem akarnám csinálni a zavarkeltést, de gyorsan realizálódik bennem, még ha tévedünk is túl sokat nem veszthetek azon, ha segítségére kelek.
- Miért is ne? - ül ki egy pajkos mosoly az arcomra - Kezdett már úgy is túl unalmas lenni ez a fogadás.
Egy pillanatnyi koncentráció után szabadjára engedem az energiáimat és a testemből útra indul a kék harcos. Pár centivel a föld felett lebegve egy nemes asszony mögé lép, majd egy hirtelen mozdulattal megragadja fűzője alá betűrt hatalmas abroncsos szoknyát és ránt rajta egy hatalmasat. A drága szövet már-már fülsértő hanggal szakad ketté, felfedve az asszony harisnyás lábait.
Várnám a hatalmas sikoltozást, meg felbolydulást de....
Semmi.
Ugyanúgy áll tovább és mintha mi sem történt volna, folytatja a lagymatag társalgást a vele szemben elhelyezkedő nemes úrral.
- Ez most siker vagy kudarc? - morfondírozok félhangosan az eredményt látván
JA vajáknő közben megkérdi, hogy miként keveredtem én erre a bálra.
- Levélben kaptam meghívást a házigazdától. - válaszolom meg a kérdést - De ha jól sejtem, akkor ön nem hasonló módon jutott ide?

The wayward prince

**Vendég** · Vendég

Tarek herceg

& Jieh

️️️️️️️️️️

Parányit bólintottam a szavaira. Koránt sem volt a számomra mindennapos, hogy nemesi találkákon vegyek részt. Viszont, az ilyen alkalmak terén lényegesen tapasztaltabbnak számító férfi megjegyzése megerősített a gyanúimban. Vagyis megkezdtük az információ gyűjtést. Semmi reakciót nem értünk el, ami már önmagában is teljesítmény volt. Főleg, amikor megjelent egy méretes kék lény a semmiből, és hozzá is látott a kért zavarkeltéshez. Még a szoknyák fellibbentése sem hozta meg a várt eredményt, pedig a kontinensbéli nők igen csak hárklisak tudtak lenni a szoknyájukra. Legalábbis egy része!
-Nem sikert vagy kudarcot kellett elérni - jegyeztem meg halkan -csak információra volt szükség. Mi az a pont, ameddig elmehetnénk anélkül, hogy ténylegesen reagálnának ránk. - eddig ő volt az egyetlen, aki válaszolt, egyáltalán tudomást vett a létezésemről. És az elrejtett medálom nem énekelt jobban, ahogy közelebb jött hozzám. Persze az ős öreg paranoia továbbra is ott volt bennem, nem zártam ki teljesen a lehetőségét, hogy akár kiváltója is lehet ennek az egész illékony délibábszerűségnek. A meghívó említésére hümmentettem egyet. -Jelen pillanatban az lesz a legjobb, ha végig csináljuk az estét. Kegyed ne egyen, és ne is igyon semmiből, amit lát maga előtt. Nem a valóság nyilvánvalóan, és nem tudni, épp miféle gombát, vagy bármi más mérgező dolgot sikerülne itt elrágcsálnia kapott dohány, vagy egy tányér vadas netalán sajt helyett. – Picit félre vonultam, hogy megolajozzam a pengém, hisz kísértet járta tanyának hirdették ezt a kastélyt, és az eddig tapasztaltak alapján nem is alaptalanul. Amennyiben kísértet históriába csöppentünk, felmerült a kérdés, hogy vajon átok fogta itt ezeket a szerencsétleneket, avagy csak összegyűltek ennyien egy helyre. Ha egyszeri, netalán évente egyszeri alkalom lenne, még hajlanék ez utóbbira, ám valamiért elterjedt a helyiek között a kísértet kastély léte. És sokan voltak. Nem lehetett tudni, hányan támadnak, ha harcra került a sor. Nyilvánvaló volt a feltételezés, hogy valamennyien. Már kora gyermekkoromban megtanultam, hogy érdemes a legrosszabbra számolni, és ha mégsem az következik be, akkor kellemes meglepetés, könnyebb dolga van a vajáknak. Szóval, ha úgy okoskodtam, hogy az összegyűltek valamennyien ellenfeleimmé vállnak, amennyiben megküzdünk egymással, lényegesen túlerőben voltak. A környezet megválasztása, netalán a hátam védelme falakkal, berendezéssel, jelen helyzetben kivitelezhetetlennek tűnt. Nem véletlen estek volna el hétköznapi harcosok egy ilyen helyzetbe. A lidércek félelmetes ellenfelei lehettek az egyszerű embereknek. Viszont jó kérdés volt, miért hívták meg levélbe, ha úgy cseppent ebbe a történetbe bele, mint jómagam? Miért volt nekik fontos, hogy ő is részt vegyen ezen a lakomán? Miért pont ő? Túl sok megválaszolatlan kérdés. Miért is ne, úgy döntöttem, rákérdezek.
-Ezek fényében, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy nem emberek a vendéglátóink egyike sem, arról van~e kegyednek valami ötlete, hogy miért hívták meg ide? – figyeltem az arcvonásait. Még nem tudhattuk, kísértetek lakomáján veszünk részt, avagy lidércek gyülekezetén. Mertem remélni, hogy az előbbi, és nem az utóbbi, még ha a lidércekre is készültem, akkor is. -Érdekel, hova vezet ez az egész …- léptem mellé, főleg amikor úgy tűnt, hogy elkezdődnek a tényleges események. Egy idősebb, díszes ruhába öltözött férfi állt ki mindenki elé, hogy magához ragadja a szót, és azzal együtt a jelenlévők figyelmét.
-Ha kérhetem - súgtam oda a Hercegnek -kövesse figyelemmel a nemesi történések alakulását. Én addig a személyzet mozgását figyelem - kértem, annak ellenére, nem mozdultam mellőle. Nem volt rá szükség. A pillantásom nem tévesztette el a felszolgálókat, illetve a füleim a falak mellett-mögött susmogókat.

**Ajánlott tartalom**

» Tarek herceg meséje
» Az átkozott herceg - Gabriel és Tarek
» Árva lelkek - Lady Orianna és Tarek herceg