Sylvaeth

Becenevek: Syl, Dol Blathanna karvalya, Sword of Ice (Gláeddyv aep Gynvael) Életkor 99 év tünde léptekkel mérve Látszólagos kor 30 körüli az emberek tompa tükrén át szemlélve Csoport/faj elf Foglalkozás felderítő és harcos őfelsége Francesca Findabair alatt

Különleges képességek/faji adottságok

Ha épp oly jól forgatná a kardját, mint ahogyan azt a szavakkal teszi, nem lenne senki, ki életéről és tetteiről beszámolhatna. Noha első látásra meglehetősen szótlannak és zárkózottnak tűnhet, éles meglátások és kemény ítéletek hagyják el száját, mikor szóra nyitja - épp csak szereti megválogatni, mennyi információt bocsájt egyszerre mások rendelkezésére. Mégsem feltételezhető, hogy csupán meglátásai miatt került bele Francesca úrnő megbecsült körébe, sokkal inkább képességeinek paradoxonja emeli ki népe soraiból: azt mondják, ki bölcselkedő diplomatának adja a fejét, képtelen a harcra. Adj Sylvaeth kezébe kardot, s többet nem lesz kinek terjesztened e balgaságot! Nem véletlenül ragadt rá az ősi nyelvű címke: Gláeddyv aep Gynvael, avagy nem csak szíve, de kardja is jégből - arra utalván, milyen könyörtelen hidegvérrel pusztít el mindent és mindenkit, ki szemben áll királynője akaratával. Nem taktikus harcos, nem stratéga, nem nyerne háborúkat, sem vitézi csatákat; de ha a szükség úgy hozza, öl, méghozzá brutálisan és szenvtelenül, ahogyan ember vagy más faj sosem lenne képes.
Legveszélyesebb képessége mégis talán a kora, hiszen alig élte le a tündék számára kirendelt végzet felét, mégis sikerült remekül brillíroznia és kiéleznie elméjét az elmúlt száz esztendő során. Ki tudja, miféle rettenthetetlen szörnyeteggé formálja majd további másfél-két emberöltő...
Mágiával kíméljék, attól irtózik.

Jellemrajz

Kő és jég - de vajon mindig is ilyen volt, vagy belseje egykor lágyat rejtett, melyet az idő vasfoga szárazra és aszottra tépett? Nehéz kérdés, de Sylvaeth esetében majdnem teljes bizonyossággal állítható, nem történt jellemtorzulás: tény, hogy az átélt mocsok hatására személyisége sötétebbé és ridegebbé vált, ám már gyerekként is magának való volt, zárkózott és mufurc. Szűkszavúság, megfontoltság, túlságosan hűvös nyugalom jellemzi, az a fajta irritáló kisugárzás, mely közelében senki sem időzik szívesen - ő pedig az a fajta férfi, akit ez a legkevésbé sem zavar. A magány nem riasztja, ellenben mások túl aktív jelenléte már fárasztja. Képes szeretni, ám azt nem szavakkal és nem is látványos tettekkel teszi. Olykor megnyílik, de minden vendég csak az előszobáig jut; hogy amögött mi van, azt talán még maga Sylvaeth sem látta soha. Tüskés, szúrós, jeges természete rossz személyiséggé teszi? Határozottan. Rosszindulatúvá? A legkevésbé sem. Bár lelkiismeretét könnyedén ki tudja kapcsolni a jó cél érdekében, igazságérzete nagyjából a helyén, ha a saját népéről van szó - másokkal szemben azonban könnyedén elvakítja ítélőképességét a gyűlölet. Legény legyen a talpán, aki képes megbirkózni makacsságával! De hogy ettől rosszindulatúvá válna? A legkevésbé sem. Mindennél jobban szerette a húgát, a hűségért pedig feláldozta a saját szerelmét is. Végtelenül lojális és megbízható, odaadó jellem, aki mindig önmagát helyezi a sor legvégére. Ha harcra kerül a sor, elsőnek megy és utolsónak távozik; ha élő pajzsot kell alkotni, önként veti magát oda; ha pedig a küldetés ostoba és teljesíthetetlen, ki más vállalhatná, mint ő maga?

Megjelenés

Hogyan ismernéd fel Sylvaethet, ha egy csapat tünde felsorakozna eléd? Mindegyikük alkata karcsú, mint a nádszál, és nyúlánk, mégis izmos, akár a bambusz. Egy fél fejjel bizonyosan magasabbak nálad. Hajuk hosszú, szinte derékig ér, igaz, ki-ki kontyba tűzi vagy befonja: éjsötét korona nyújtott, ovális fejükön, finoman ívelt, nemes vonásaikon. Az ő haja, akárcsak a változékony éjszaka, olykor lilát és ezüstöt is tükröz. Ajka mindegyiknek búsan lefelé biggyed, szemük hasított és komoly; ha szoborba kéne önteni a szépséget, a tündék arányos és szimmetrikus, kellően csontos arcberendezése lenne a tökéletes minta. Fülük hegyesebb, igen, bőrük viszont fakó, mintha ritkán érné napfény, mégis selymesnek hat. Ruházatuk bő és elegáns, könnyű harchoz edzett, mégis ősi hagyományokat őriz, az erdő színeivel ötvözve: sötét, komor, beolvadásra alkalmas. Járásuk macskásan ruganyos, tartásuk büszke. Miben különbözik hát Sylvaeth?
Érzed, mikor egyikük hozzád beszél, mintha jégfullánkot állítana a szívedbe? Mintha hideg futkosna a hátadon, előcsalva gyermekkorod legborzalmasabb emlékeit? Mintha szemében folyamatosan égne egyfajta tűz, s úgy érzed, te is benne égsz? A világ összes bűne a te válladra zúdul még a bókjaitól is? Akkor ő lesz az. Hangja olyan mély, mint vihar előtt a figyelmeztető mennydörgés, beszéde pedig lassú, tagolt, hogy éreztesse, a te csökevény agyad is képes lesz befogadni minden információt. Pillantása becsmérlő és lekicsinylő, mosolyától elhervadnak a virágok és lehűl a hőmérséklet. Sosem célozgat, hanem egyből döf és talál, elsüllyesztve minden büszkeségedet és méltóságodat. Ha pedig örülnél, hogy nem szólal meg végre, hallgatásával és kiállásával minden kimondatlan kérdésedre választ ad. Ha találkoztál már a világ legkellemetlenebb társaságával, akkor gratulálok, megtaláltad: ő Sylvaeth.

Előtörténet

Felmenői évszázadok óta büszke lakói voltak szeretett Dol Blathannájuknak, egészen addig, míg az emberek 1160-ban el nem kezdték kiszorítani őket a Völgyből. Nem maradtak fent leírások arról, Sylvaeth még a Völgyben született-e, vagy már a megviseltető út során a Kék Hegységbe való meneküléskor, de gyökereit tekintve szülei mindig is úgy kezelték, mintha ő maga is Dol Blathannai volna. Talán emiatt alakult ki öntudatlanul és ösztönösen is egyfajta kötődés a fiúban szülőföldje iránt, akkor is, ha semmilyen képe vagy emléke nem maradt fent róla.
Legelső emlékei tíz éves kora körül, 1179-ből származnak: a Kék Hegység hűvös, rideg kopársága, a menekültek nyomorúsága, fájdalom, gyász, letaglózottság és éhezés. Nem sokkal később megszülettek a kistestvérei, egy fiú és egy lány. Öccsét a következő néhány esztendőben elvitte egy járvány, de húga erősnek és strapabírónak bizonyult. Apjuktól megtanulta a kardforgatás alapjait, míg anyjuknak köszönhetően talpraesett és önellátó fiatallá vált - mindkét kézségre becses örökségként tekintett, később ugyanis szülei elesnek a számtalan felkelések egyikében, így egyedül kellett gondoskodnia a húgáról. Elyria mindig is hitt a békében és az asszimilációban, abban, hogy a gyűlöletet félretéve képesek lehetnek a különböző fajok szeretetben egymás mellett élni. Syl más volt. Számára az élet egyet jelentett egy mókuskerékkel, a napok monoton, szürke forgásával; ő csak azt az utat látta, melyet ősei kijelöltek előtte: vért és háborút, értelmetlen gyilkolást, mely nem töri meg soha a láncaikat. Saját eszmék és szenvedély híján szülei mintáját követte, csatlakozott a felkelésekhez. Húga, hogy bizonyítsa, hite nem csak kislányos naivitás, Syl minden tiltakozása ellenére elhagyta a hegyeket és Riviába költözött, ahol beleszeretett egy emberbe és családot alapított vele.
Sylvaeth így került a scoia'tael szabadságharcosai közé. Harcolt a szabadságuk és a függetlenségük visszaszerzéséért az elnyomók ellen, ősi tünde városaik felélesztéséért. Nem a csaták iránti szeretet sodorta a felkelők közé, és nem is az emberek iránt táplált gyűlölete tartotta ott, hanem egy ifjú tünde leány, Aelrindel, aki tragikus gyermekkora miatt megszállottan utált mindent és mindenkit, mi az emberekhez volt köthető. Ez a gyűlölet valahogy összehozta őket Syllel, törékeny köteléket épített ki kettejük közt, mely szerelemben virágzott ki. Noha a harcokban csak érintőlegesen vett részt, inkább felderítőként és hírszerzőként kamatoztatta a tudását, információival és meglátásaival segítve a többieket. Itt ragadt rá a karvaly becenév is.
Talán erre figyelt fel Francesca Findabair úrnő is első találkozásuk során, 1240 körül. Syl egészen addig nem hitt a bálványozásban, sem a hűség és az odaadás feltétel nélküli kiszolgáltatásában, ám a nő eszméi és világnézete megtestesítették a szemében a tökéletes uralkodót és példaképet. Kérdés sem férhetett hozzá, hogy teljes szívével, testével és erejével a tünde nő ügye mögé áll. Levetette a mókusfarok jelzést és felajánlotta életét és hűségét a királynő számára. Onnantól kezdve csak az ő parancsai szerint járt el, a nő fülévé, szemévé és kardjává válva.
Közel tíz esztendőnyi hűséges szolgálat után jutott először fülébe a puccs. Csodálatos nő, a legszebb e világon, rebesgették, majd érkezett a tompa, kegyetlen felhang: sokan fizetnének busás hálájukkal, ha szépsége elhervadna... Természetesen sokak szemét szúrta a Százszorszép, külső fenyegetések végeláthatatlan sorával kellett harcolnia úrnőjének nap mint nap. Ez a halk szavú, keserédes csiripelés azonban más volt: ősi nyelven terjengett, tünde fejeket és szíveket mérgezve meg az árulás mételyével. Syl felesküdött rá, hogy megtalálja és gyökerestől kiírtja a gazt.

- Hát Őt választod, me minne... - Aelrindel arcán könnyek csorogtak végig, elvegyült a szájából kibuggyanó, véres patakkal. A könnyek Sylvaeth arcáról a két kézzel szorított kard markolatára potyogtak. Nem szólt semmit, csak kapaszkodott a fegyverbe, enyhén rogyasztva a szeretett nő előtt, kinek görcsösen reszkető baljában ott lapult a gyilkos mérget tartalmazó fiola, jobbját pedig még lapos hasára szorította, melyben már csírázni kezdett az élet. - Nem a tiéd... Ahogy én sem. - A haldokló tünde arcára kegyetlen mosolyt festett az önelégült igazság. - Sosem voltam... - A penge a húsnak feszült és a szívet átdöfve kihasadt a gerinc mentén a túloldalon, Aelrindel pedig egy utolsó, nevetésszerű nyögéssel holtan esett össze. A kardot kirántva élettelen testéből vele esett Sylvaeth is.

Dol Blathanna visszaszerzése dicsőséges győzelmet hozott a tündéknek, ám nagy árat követelt a királynőjüktől. Sylvaeth megértette sikerük keserédes ízét, és igyekezett mindenben támogatni Francescát. Arra kérte húgát, hagyja ott az embereket és térjen vele haza oda, ahova eredetileg tartoznak, ahonnét gyökereik erednek; Elyria azonban nem akart búcsút mondani dhʼoine kedvesének és gyermekeiknek, ezért a városban maradt. Utolsó levelében azzal viccelődött, két kislány után hamarost meglepik végre egy fiúval is a háromszoros nagybácsit.
A következő pergament fekete szalaggal kötötték át.

- Aé esse dúnmharú'llan. Evellienn. Nʼaen ceim siaar. - Megtörten térdelt az úrnője előtt, egyre csak gyilkos esküjét ismételve. Térdét markoló ujjai teljesen elfehéredtek a fojtott gyűlölettől. Megölni őket. Egytől egyig. Nem szöknek meg. Ember vagy más, gyermek vagy felnőtt, katona vagy polgár. Leigázni egész Riviát, beleégetni őket porba és hamuba, míg meg nem tanulja a világ, hogy soha többet nem emelhetnek kezet a tündékre.
Francescának azonban más tervei voltak. Kard helyett ékszert helyezett elé, elegáns kis kézitükröt, a név pedig, mely elhagyta ajkát, nem az ellenségé volt, és nem is mészárlásra buzdított. Dühének mardosó lángja nem csillapodott ugyan, mégis elvette és zsebébe rejtette az ajándékot, felmarta a pergament, mélyebbre szegve fejét. Sosem lenne képes megtagadni egyetlen utasítást sem, még ha életében most először gondolta is úgy, hogy rossz a parancs.
- Megtalálom neked. Megígérem. - Állkapcsa megfeszült, nyelvét elharapta. A királynő várt még, de Syl végül nem mondott semmit, csak feltápászkodott a földről és sarkon fordult, lobogó, éjszín hajjal - lobogó, heves indulattal.

Példareag

Végre valahára kinyílt az ajtó. Hallottam a reteszek halk szisszenését, majd a tölgy fájdalmasan megnyikordult az emberlány érintése nyomán. Noha fagyott vonásaimat nem hatotta meg a fiatalnak látszó, nyúlott arc és a fakó bőrét pettyező szeplők, lángvörös haja láttán mégis elszörnyülködtem magamban. A boszorkányságra emlékeztetett és mindarra a mágiára, melytől viszolygok. Undorító, émelyítő, élénk vörös - nőkhöz képest meglepően magas és hervasztóan lapos. Igen, mindenhol. Francesca szépségének még csak az árnyék-lábnyomát sem csókolhatná meg.
- Hael, beanna! - morrantam rá, mire észbekapott és elhabogott valami válasz-félét. Hanglejtése és közönséges, humán szavai hallatán feltört belőlem egy mély, kelletlen sóhaj. - Nem tünde. Tudtam én. - S még annyira sem tart, hogy két szót megtanuljon népem nyelvén. Tőlünk viszont elvárják, hogy ősi szavainkat feladva alkalmazkodjunk hozzájuk? Szánalmas. A bocsánatkérése csak még inkább idegesített, hiszen tisztában voltam vele, hogy a legkevésbé sem bánja. Az emberek túlságosan pökhendiek ahhoz, hogy magukon kívül bárki mással foglalkozzanak.
- Bloede dhʼoine... - mormogtam az orrom alatt, mielőtt a tarisznyámba túrva elővettem volna a Francesca által küldött ajándékokat: előbb a tükröt, majd a pergament. Államat büszkén felszegve adtam át az üzenetet: - Dol Blathanna nagyhatalmú varázslónője, a mélyen tisztelt Francesca Findabair, a Völgyek Százszorszépe beszélni óhajt a fehérnéppel.
Miután elvette az ajándékokat - micsoda lagymatag, puha érintés! -, összefontam a karomat a mellkasom előtt és türelmetlenül vártam, hogy aktiválja a kagylót. A szükségesnél egy perccel sem óhajtottam tovább itt időzni. Szinte gyermeki csodálattal szemlélte a szépséges kézműves tárgyat, ami valahogy húgom önfeledt, mosolygós arcát hívta elő a fejemben. Felmarkoltam a tegez pántját a vállamon és megemeltem a hangom.
- Na, mire vársz még? Olvasd fel a jelszót a pergamenről, ne várasd tovább a nagyságos asszonyt! - Őszintén szólva azt vártam, hogy csúfos kudarccal beég majd, ellenben ha lassan és törve is, de sikerült megfejtenie a rúnákat. Csalódott fintorral lebiggyedt az alsó ajkam, viszont maradni már nem volt többé okom. Hívta az úrnőt, ezzel a dolgom bevégeztetett.
Borsódzott a hátam az olcsó trükktől, mellyel a királynő előhívta magát a kis tárgyból. Végtelen hatalmához képest ez csak unalmas cirkuszi mutatvány volt, az emberlányt mégis láthatóan lenyűgözte. Míg ő a fényárral és Francesca szépségével volt elfoglalva, én észrevétlenül megmosolyogtam a vörös démon bárgyúságát és butaságát.
Úrnőm népünk nyelvén próbálkozott szerencsétlennél, így kötelességemnek éreztem, hogy közbeszóljak és megkíméljem a fárasztó felismeréstől, miszerint a lány menthetetlen.
- Aen vaine, me Rhena, beanna ess en dh’oine. - meghajtottam a nő felé a fejem, jelezve, teljesítettem a kérését, és ha szüksége lenne rám, egyetlen suttogásnyira leszek csupán, az épület előtt várakozva. Lévén nem akadt más óhajuk, vetettem még egy utolsó pillantást az emberlány felé, becsmérlőn állítva lelkébe jégfullánkom, majd sarkon pördültem és magam mögött hagytam, azt remélvén, soha többé nem kísért majd e vörös fúria.
Miért pont egy emberlányt?
Miért pont Őt?

Drága Sylvaeth!

Elfogadva!

Először is szeretném méltatni a hűségedet, amiért már a harmadik karakteredet hozod hozzánk - és ebből kettő keresett volt. Mivel már ismerünk az oldalon, így sok újdonságot nem mondanék el azzal, ha kiemelném az íráskészséged, a gördülékeny, dramaturgiai elemekkel cizellált történetvezetésedet, de még azzal sem, hogy a canon események és tények ismeretével olyan tökéletesen bánsz, mintha mérlegen egyensúlyoznál velük. Okosan kidomborítod, amiről tudsz, szépen kiszínezed, amiről hallottál, és bölcsen hallgatsz arról, amiről nem. Szeretnélek dicséretben részesíteni, amiért a három karakteredből, akit nekünk adtál, megbirkóztál az első olyannal, akit behatároltak és formáltak canon események is. Sok mindenki stílusát felismerem a lapodból, nem csak Sapkowskiét, aki ugyebár világunk teremtő atyja, de Tolkienét, de még Martinét is - előbbit Syl nyelvhasználatából és az ábrázolásából ismerem fel, utóbbit pedig arról, ahogyan odadobsz nem is egy karaktert, hogy megszeressem, aztán kegyetlenül elveszed. Értherő és megérthető, miért lett Sylvaeth még annál is komorabb és haragosabb, mint amilyen eredendő természete, ezzel szemben Francesca irányába támasztott odaadása és lojalitása meglepően szerethetővé teszik. Nagyon kíváncsi leszek nem csak arra, hogy Elyonnal hogyan és miként épül majd a kapcsolatuk, de arra is, hogy képes-e Sylvaeth elaltatni a harag máglyáit a lelkében, melyek éjt nappallá téve oly gyötrőn fűtik. Hosszú útra küldted a fiadat, viseld jó gondját. Nem is tartalak fel tovább, látogass el a képcsarnokba, festess a piktorral magadról egy portrét, aztán pedig keresd meg ezt a vörös veszedelmet, és boldogítsd, ahogy csak tudod - mikor hogy.

Avatarfoglaló