A hosszúra nyúlt tél alatt megtanította Elyonnak mindazt, amit egy kívülálló csak tudhat a népükről; sőt, azzal, hogy az úrnő jóvoltából befogadták a völgybe, még annál is többet. Sylvaeth a lány hétköznapjainak részévé vált, vagy talán épp fordítva. Minden napra akadt egy lecke, egy történet, egy tanulság, amit megosztásra érdemesnek ítélt, vagy éppen egy új aspektusa a völgynek, melyre a vörös magától igen nehezen akadhatott volna csak rá. Aztán ahogy az olvadással együtt kibimbóztak az első virágok, Sylvaeth végre visszatérhetett eredeti hivatásához: csatlakozott a felderítőkhöz. Így az emberlánnyal töltött idő jelentősen lecsökkent, aminek, úgy hitte, örülni fog, ám egyhamar ráeszmélt, mennyire tud hiányozni az oktalan, irritáló fecsegés, ha hosszú napokon keresztül a csend és a magány az egyetlen társa.
Egy ideje már ez az út volt a leghosszabb idő, amit a völgytől távol töltött. Fontos feladatot bíztak rá és a csapatára, melyet mihamarabb teljesítenie kellett. Épp csak elköszönt Elyontól, nem érezte szükségét a hosszú búcsúnak, ám ahogy hosszú napokat töltött tőle távol, óhatatlanul is hiányolni kezdte a társaságát. Ettől pedig szíve szerint a gleccserek jeges vizébe vetette volna magát, pucéran. A gondolata is irritálta és elborzasztotta annak, a vörös démon milyen aljasul belopta magát a bőre alá. A végén azon kapta magát, hogy a levél, melyet úrnőjének küldött haza a felfedezéseiről, tartalmaz egy külön Elyonnak szóló mellékletet...


Fehér foltok pettyezik látótere sarkát, lova nyakára borulva csak elmosódott foltokat lát. A fájdalom enyhült, legalábbis teste merev zsibbadásában már nem érzi, hogy erősen kínozná a jobb vállából kiálló nyílvessző. Érzékeit tompítja a magas láz, mit a szervezetébe került méreg gerjeszt. El-elveszíti az eszméletét, óráknak tűnő percekre szédül bele a sötétségbe. Összemosódik a valóság a láz keltette illúziókkal, idő- és térérzékét veszti. Fogalma sincs, mióta van úton, Dol Blathanna falainak ismerős vonalát a felhők és a hegyek délibábjának hiszi.
Lova lassú, fáradt léptei lágyan ringatják el a kapuig, hol a fent strázsáló őrök bekiabálják a visszatértének hírét. A megtépázott felderítő csapat, már aki túlélte a támadást, alig néhány órája érkezett vissza a völgybe. Sylvaeth sok időt vesztett, míg a menekülésüket fedezte, utána pedig sérülése miatt csak lépésben tudott haladni a lován, ám társainak köszönhetően az úrnő és a völgy népének jelentős része tisztában van a történtekkel, mire megnyitják előtte az őrök a kaput. S mintha csak érzékelné, hogy hazaért, az a gyengécske cérnaszál, mi eddig a valósághoz kötötte elméjét, elpattan, ő maga pedig öntudatától búcsúzva leszédül a nyeregből.
Esküdni merne rá, bármilyen bosszantó is, hogy a forgó, örvénylő foltok elmosódott masszáján túl élénk vöröset lát maga felé közeledni, mielőtt a láz maga alá gyűrné józanságát.

️️️️️️️
Elyon boldog volt a Virágok Völgyében. Eleinte persze megvoltak a maga csatái a tündékkel, beleértve ebbe Sylvaethet is, amiért dh’oine létére az aen seidhe ősi földjén vendégeskedik, és a mai napig ehhez mérten is, meleg közönnyel kezelik, mint egy megunt vendéget szokás, de összességében élvezte a mindennapos kihívásokat, amik elé Sylvaeth állította, legyen az egy új hely, a hen llinge rejtelmei, vagy bármi, ami újdonsággal kecsegtette. Élvezte, hogy ha máson nem is igazán, de legalább a hosszú életükön osztozik a tündékkel. Francesca Findabair napi szintű vendége volt, akivel a legkülönfélébb dolgokról beszélgettek naphosszat ― amikor az aen seidhe hercegnőnek épp akadt rá ideje. Elyon sosem neheztelt rá ezért, és leginkább sosem unatkozott abban az időben, amit az elnapolt audienciákból nyert. Például olyan hasznos és mindennapi kifejezésekre tanította a tünde ifjakat, mint a „kérem” és a „köszönöm”.
Findabair kisasszonyon kívül a legtöbb idejét Sylvaeth-tel töltötte, aki eleinte minden porcikájával tiltakozott a kolonc ellen, amit szeretett úrnője akasztott a nyakába. De Elyon úgy látta ― remélte ― hogy a hosszú tél alatt, amit leginkább be- és összezárva töltöttek, az ifjú aen seidhe mintha egy egészen kicsit, mint egy katicabogár, meglágyult volna. Elyon örült ennek, hisz ő talán még hamarabb is megkedvelte a mogorva, mindig merev és végletekig kötelességtudó tündét, mint amaz őt.
A Dol Blathannai tavasz lenyűgözte Elyon-t. Sok helyet megjárt és tisztes kort megélt, de olyan tavaszt, amilyet a Virágok Völgyében látott, még sosem tapasztalt. Nem hibáztatta hát Sylvaeth-et, amiért a Léaghadh Gwych, vagyis a Nagy Olvadást követően azonnali hatállyal visszatért az aen seidhe szolgálatába. Elyon azon kapta magát időről időre, hogy szólna valakihez, vagy épp hozzá lenne pár szava, annak ellenére, hogy a férfi messze járt. A papiros után pedig, amelyet Sylvaeth neki szánt a Framcesca Findabairnak címzett levelében, egyenesen tudta, milyen szavakkal és gesztusokkal fogja üdvözölni az aen seidhe-t, amint az visszatért a terepszemléről…


Elyon, aki nem volt sem Francesca katonája, mi több, tünde sem volt, az utolsók közt szerzett tudomást a visszatérő sérült osztagról, de még időben ahhoz, hogy segíteni tudjon az aen seidhe medikusoknak és herbalistáknak a gyógyításban. Szörnyű szorongás fogta el, amikor Sylvaeth-et nem látta a hazatérők közt, ám hamar híre ment, hogy a sötét hajú parancsnok az életét kockáztatva hátramaradt, hogy biztosítsa ama marék tünde túlélését, akikért felelősséggel tartozott. Elyon az érzéseivel harcolt sebvarrás közben. Megértette és tisztelte a férfit, ebben egybehangzott a véleménye az össze többi érintettel, amiért minden lehetséges eszközt megragadott, hogy elkerülje a felesleges halált, másfelől féltés és aggodalom szorongatta, amiért még mindig nem tért vissza. Az órák pedig csak múltak és múltak…


― Tha se anséo! Agor na geataichean!* ― rikkantotta el magát egy fiatalnak tűnő, tünde őrszem.
Huszonhét nyarat ha megélhetett, gondolta Elyon. Meglepőnek találta, annak fényében, amit a völgybe visszatért tündék öreg kora és a születési indexük relációjáról tudott, ugyanakkor tudta, hogy a tündék megjelenése könnyen megcsalhatja az olyan avatatlan szemet, amilyen az övé volt. A leggyermekibb vonások mögött is több emberöltő rejtőzhetett.
A kapuk súlyos, lassú megfontoltsággal adtak utat a szétvert tünde felfedezőosztag utolsó tagjának, akit a lova kötelességtudón, óvó lomhasággal hozott el egészen hazáig. A völgybe, ahová valójában tartozik. Elyon pillanatnyi megnyugvása, miszerint patrónusa él, annak ellenére, hogy láthatóan súlyosan megsérült, akkor foszlott végképp szerte, amikor amaz átadva magát a boldog eszméletlenségnek lefordult a nyeregből.
Az aggodalom által a kapuhoz sodródott tömeg egy emberként rántotta vissza maga előtt a levegőt.
― Sylvaeth! Leig me dhomh va!* ― kért utat diszkréten, de sietve két váll közt, hogy a sebesült patrónusához szaladhasson. ― Holl tha maith. Tha me ’ere…* ― suttogta lágyan, ahogy letérdelve az ölébe húzta Sylvaeth verejtékben úszó fejét, s míg eltűrte a homlokába tapadt, éjsötét tincseket, felmérte, mekkora a baj.
A lázban vergődő aen seidhe vállából kiálló nyílvesszőt meglátva azonban káromkodott. Sziszegve és dühösen. Egy olyan nyelven, amit senki nem értett.
Keze segítségért intett, egy férfi és egy nő felelt rá.
― Cabhair me. Le do thoil.*
A lelkükre kötötte, hogy ne nyúljanak a nyílhoz, mindenki legnagyobb meglepetésére. Hála a segítő kezek áldásos munkájának, Sylvaeth-et azonnal nyugodtabb, gyógyításra alkalmas helyre szállították, Elyon pedig azonnal munkához látott.


Első lépésként lefertőtlenített kezébe vett egy szintén makulátlan szikét, és eltávolította a Sylvaeth vállába fúródott nyilat, méghozzá két kiegészítő metszéssel, mellyel több helyet biztosított a nyílhegy kiemelésének. Elyon azért sem hagyta, hogy csak úgy kirántsák az aen seidhe-ből az objektumot, azon felül, hogy pokolian fáj ehhez az egyszerű operációhoz képest, mert tartott tőle, hogy a nyílhegy roncsolhatja a szöveteket, porcokat. Precíziójának és odaadásának hála erről szó sem eshetett.
Elyon tudta, hogy a láz, amit Sylvaeth produkál, természetes velejárója a testébe került idegen tárgynak, de valóban aggasztotta, milyen irreálisan, veszélyesen magasra is szökött, ezért konzultált az egyik herbalistával, akivel korábban dolgozott a felderítők ellátásán. Tőle tudta meg, hogy nem elég, hogy a nyílhegy oxidálódásnak indulhatott, amilyen hosszú időt töltött Sylvaeth vállában, de a szimptómák, amiket produkál, mind egyértelműen arra utalnak, hogy méreg is került a szervezetébe. „Arakász méreg”, jegyezte meg egy veteránnak tűnő, de hivatalosan tisztséget nem viselhető tünde. „A dh’oine biztosra megy. Csak a halott tünde a jó tünde.” tette még hozzá, hangjában egy élet keserűségével.
Elyon második lépésként a jól bevált „piócás kezeléshez” folyamodott, abban reménykedve, hogy az élősködők az erek főbb gócpontokra, mint vénák, artériák, és nyaki ütőerek, felhelyezve kiszipolyozzák szeretett patrónusából a méreg nagyját. A gyűrűsférgek lassan, de biztosan dolgoztak, Elyon pedig a rendelkezésére álló fél órában némi tiszta alkohol, egy vödör víz, tű és cérna segítségével végérvényesen összefércelte a Sylvaeth vállán tátongó űrt. Tisztában volt vele, hogy a cérna könnyedén belegyógyulhat a sebbe, ha könnyelműen jár el, de nem állt rendelkezésére damil, vagy egyéb szintetikus fonál. Így bíznia kellett abban, hogy a seb egy hét alatt sokat gyógyul. És hogy Sylvaeth bírja majd a varratszedés fájdalmait.
Harmadik lépésként, bár a rendelkezésére álló piócák becsülettel megtettek mindent, Sylvaeth tünetei mégsem javultak látványosan, Elyonnak muszáj volt gyógyszeres kezeléshez folyamodnia. A láz- és fájdalomcsillapító oldat volt a legkevesebb, ezek hozzávalóiból mindig hord magánál. De attól tartott, az arakász mérge, amilyen régen cirkulál az aen seidhe véráramában, kikezdi az érfalakat, ha valamivel nem semlegesíti. Ebben pedig az orvosi piócák sem tudtak neki segíteni. Hamar rájött a megoldásra, noha nem magától. Tündék és medikusok közt köztudomású tény volt, hogy a fürtfogóból kinyert fanedv semlegesíti a legtöbb ismert mérget, így az arakászét is. A gondok azzal kezdődtek, hogy a fürtfogó nem terem minden fán, ritka és értékes növény volt, épp ezért minden orvoslásban járatos javas csínján bánt vele. A Dol Blatahannai tünde medikusok egy, azaz egy fürtfogó kaccsal rendelkeztek, és szó mi szó, közel sem voltak épp lelkesek, amikor meghallották, hogy egy dh’oine igényt tart rá. Semmibe véve a tényt, hogy Elyon Dol Blathannába való érkezése óta már vagy két savaed* eltelt, azzal érveltek, hogy még ha oda is adják neki a fürtfogó termését, a kis mennyiségre való tekintettel sem biztos, hogy Sylvaeth túléli. „Ha viszont nem kapja meg, egész biztosan meghal.” ― így Elyon, mire annak „kollegái” nagyokat fintorogtak, mérgelődtek-morogtak, de végül, mint akiknek épp a foguk húzzák, átruházták rá a gyógynövényt. Nem volt semmi garancia arra, hogy Sylvaeth felépül. Hogy egyáltalán túléli a gyógyulás folyamatát. De annak gondolata, hogy úgy mondjanak le róla, hogy nem tettek meg érte mindent, jobban taszította őket. Tudták, hogy kevesen vannak, és nem engedhetik meg maguknak, hogy még több tündét veszítsenek el. Az aen seidhe-nek bíznia kellett. Méghozzá egy dh’oine-ban.  
Elyon rögvest nekiállt előkészíteni a fürtfogót. Orvosi precízióval ügyelt rá, hogy ami nedvesség csak elfért a növény termésében, azt mint kisajtolja belőle. Egyetlen csepp sem mehetett kárba. Hiszen egyetlen csepp is eldöntheti a világ sorsát. A kinyert nedűt alkohollal és vízzel elegyítette, hogy oldattá hígítsa.
Negyedik és utolsó lépésként Elyon olyasmit csinált, amire azelőtt nem volt példa a kontinens területén. Ugyanis a medika rendelkezett egy nagyon kezdetleges, de kétség kívül funkcionális infúzió komponenseivel. Nem mintha sokszor kellett volna használnia eddig őket, de amint túltette magát az Ysgith környéki, kezdeti sokkon, és elkezdett a gyógyszereiből pénzt keresni, azt a pénzt bizony visszaforgatta másba. Így történt, hogy nem csupán injekciós tűhöz és üveg flaskához jutott ― bár önmagában már ez sem volt kis tétel (nem is egy füst alatt szerzett be mindent) ― de még a messzi Ofier földjéről importált, azok méltán hírhedt hevea brasiliensis, az Északi Királyságok területén ismertebb nevén kaucsukfa terméséből megmunkált, hatszázhatvan lábnak megfelelő hosszúságú, üreges csőhöz is hozzáfért.
Elyon tehát rendelkezett mindennel, amire szüksége volt, hogy az előre elkészített gyógyszereit Sylvaeth véráramába juttassa. Az üveg flaskát, melybe körülbelül egy pint folyadék fért, megtöltötte elébb a fájdalom- és lázcsillapítóval, majd hozzáadta a fürtfogóból desztillált kivonatot, végül pedig három csepp vérét. Az így kapott mixtúrát gondosan, minden cseppre kínosan ügyelve összerázta, majd kipótolta desztillált vízzel. Lemetszett körülbelül tizenhat lábat a kaucsuk csőből, az egyik végét az üvegflaska szájához, a másikat pedig az injekciós tű végéhez fixálta. Nem állt a rendelkezésére állvány ― egy hiányosság, amit pótolnia kell, hosszú maradásának fényében ― így jobb lehetőség nem lévén a flaskát néhány seprűből és egyéb husángból összeeszkábált magaslatra helyezte lecsöpögni.
Amikor Sylvaeth beléptetett Dol Blathanna kapuján, a Nap már elindult lefelé a horizonton, de még erősen délután volt.
Mire Elyon a kockázatos, és közel sem garantált sikerű gyógyítási folyamat végére ért, már magasan járt az égen a Hold, és az első csillagok udvaroltak neki.


Elyon aludt egy keveset az éjjel. Jóval az éj fele után tudott elbóbiskolni, és már ébren volt a kakasszó előtt. Ellenőrizte a hamar-hirtelen összetákolt infúziót, Sylvaeth sebét, végül a lázát, és megnyugodva tapasztalta, hogy már nem olyan forró, mint előtte. A kritikus éjszakát túlélte, és csak ez számít.
Ezek után Elyon magához vette a tegnapról nála maradt vizes vödröt, és a szélére támasztott rongyot, megmártotta, kicsavarta, majd lassú, szerető mozdulatokkal nekiállt megtisztogatni Sylvaeth szép arcát a verítéktől.

Tudom, hogy eddig e/1-ben írtam, de most az e/3 jött minduntalan a kezemre, szóval nem ágálltam tovább ellene xD Gabh tlachd! (enjoy!)

*Itt van! Nyissátok ki a kaput!
*Engedjetek oda.
*Minden rendben. Itt vagyok.
*Segítsetek nekem, kérlek.
*egység a tünde kalendáriumban, kb. 6 hónap