️️️️️️️
Miután Cidaris-ban elváltam kollegámtól, Roggeveeni Valdemar-tól ― ki, mint megtudtam, nem csupán nevében, de bizonyos fokig (másod- vagy harmad- tán?) vérségi kötelékekben is osztozkodik Roggeveeni Vilgefortz-cal ― addigra már a hátam mögött tudhattam egy nemkívánatos audienciát Dol Blathannában Francesca Findabair-ral, egy cidariszi kikimór fészek kipucolását (némi segítséggel), ráadásul nem is egy, de két váltakozó sikerű novigradi látogatást.
Tudtam, hogy segítségre volt szükségem, ehhez kétség sem férhetett. Önmagában a tény, hogy a feladathoz kevés vagyok, régen sértette volna az önbecsülésem, mára azonban megtanultam levetkőzni egyet, s mást magamból ahhoz, hogy ez ne tartson vissza a sikertől. Ami viszont szívszorítóan fájt, úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok, az a tény volt, hogy Geralt többé nem ért fel ehhez a feladathoz. Természetes, hogy ő volt az első gondolatom, hisz megannyi mindenen túl voltunk már mi ketten ― dzsinneken, aranysárkányokon, Thanedden, Rívián és Avalonon ― s tán Vilgefortz-cal isteni szerencséje volt, a kontinenst jelenleg fenyegető anomália ellen képtelenség kardot fogni. Nem, Geralt ide nem volt elég többet. Valószínűleg mindezt sosem fogom neki felemlegetni. Végtére is bőven elég, ha mindez csupán nekem okoz fájdalmat, hogy minden mutagén, különleges vaják képesség és kardforgató tréning ellenére a veszélyekhez, melyek a szféránkat és a leányunkat fenyegetik, kevés volt. Valami más kellett. Valami több.
Sok lehetőség eszembe jutott. Több, mint amennyire elő nekifutásra gondoltam. A felhozatalban szerepelt többek közt Emhyr var Emreis, Filippa Eilhart, Triss Merigold, és rajta keresztül Foltest, Francesca Findabair, Margarita, továbbá a Páholy bármelyik tagja, de végül majd’ mindet elvetettem.
Az Ellenségei Kurgánján Táncoló Fehér Lángot és Filippát azért, mert úgy tudták, meghaltam Ríviában. Sokáig magam is így gondoltam, és metaforikus értelemben véve tán így is van, mára azonban tudom az igazságot. Épp ezért igyekeztem ilyen kétségbeesett elánnal felé. Mindenesetre pillanatnyilag úgy éreztem, előnyt jelent, hogy nem tudják, valójában élek. Arra pedig, hogy azon melegiben mindezt elmagyarázzam nekik, egyszerűen szólva nem volt időm.
Triss Foltesthez fűződő kapcsolata jól jöhetne, de tartottam tőle, hogy amint a fülébe jut, hogy mégsem haltam meg, első dolgai egyike lesz Filippát értesíteni. Ugyanez volt igaz Shealára, Keirára és Assire-ra, Fringillával és Sabrinával pedig egyenesen nem voltam hajlandó szóba állni.
Eniddel, és rajta keresztül Idával más volt a helyzet. Ők tisztában voltak a ténnyel, hogy Ríviával nem ért véget semmi sem, sőt, tulajdonképpen csak most kezdődött minden, és bár kedvező terminusokkal váltunk el Eniddel, nem bíztam bennük. Egyikükben sem. Fennállt a veszélye annak, hogy visszaélnek a nekik szolgáltatott információval. Ezt pedig nem kockáztathattam meg.
Eszembe jutott Istredd. Nagyon sokat és nagyon hosszan gondolkodtam azon, hogy hozzá folyamodok segítségért, de végül ezt a gondolatot is elvetettem. Nem kockáztathattam meg, hogy Geralt tudomást szerezzen a dologról, és esetleg a nem megfelelő ügybe fektesse az energiáit.
Az egyetlen személy, aki eszembe jutott, Crach an Craite volt, és az a maréknyi jarl és hűbéres, akik hűséggel feleltek neki. Skellige és Cintra sorsa Calanthe óta akaratlanul is összefonódott, a skelligek pedig a mai napig tűzbe tennék a kezük Cintra oroszlánfiókjáért. Logikusabb lépést aligha tudtam volna tenni. Különben is, a Tengeri Vadkan jött nekem eggyel.
Nem volt értelme késlekedni. Cidaris-ból egyenesen Ard Skelligre hajóztam, de azzal nem számoltam, hogy nem hogy Crach-ig nem jutok el, de épp hogy szárazföldet ér a szalamandra csizmám, még annál is nagyobb hal hírét veszem, mint amiért valójában érkeztem. A szigetiek nem kisebb anomáliáról számoltak be nekem, mint egy hamuszürke hajú, sebhelyes vaják, aki a helybéli szörnyeket és ártó lényeket ritkítja. Azonnal tudtam, hogy kiről volt szó. Egyetlen pillanatra sem ébredt bennem kétség azt illetően, hogy kiről lehet szó, ez pedig megkönnyebbült, meleg mosolyt festett megfáradt arcomra. Innentől egyszerű dolgom volt. Útbaigazítást kértem legfeljebb három helybélitől, akik elirányítottak abba az eddig lakatlan viskóba, ahová most a hamuhajú vaják pihenni jár haza.
Eleinte szkeptikus voltam a kalyiba és a helyi fehérnép szavainak összefüggését illetően, de amint annak vonzáskörzetébe értem, minden skrupulusom szertefoszlott. Nyakamban a fekete bársonyszalagon függő obszidián csillag lágy fénnyel, de annál kitartóbban felderengett, mintha csak tudta volna, hogy ismerős nyomára bukkant. Tudtam, minden kétséget kizáróan, hogy jó helyen járok. De ha a csillagom be is csapott volna ― mint ahogy pontosan tudom, hogy tévedhetetlen ― akkor sem lehetett volna ennél árulkodóbb az ajtóba faragott fecske és csillag szimbólum. Különös… Vajon csak nem akadt elég ideje befejezni, vagy szándékosan hagyta félbe, hogy elkerülje a bajt? Mindkettő rá vallott volna. Két ujjammal óvatosan megérintettem a közel sem tökéletes véseteket, majd egy légiesen könnyed mozdulattal hozzátoldottam egy vicsorító farkas sziluettjét. Ez minden, amivel hozzá tudtam járulni a művéhez. És ez is csak varázslat. Nem igazi.
Csak ezek után léptem át a küszöböt. Némán szemügyre vettem a valamikori konyhát, melynek a helyében most alkímiai labor ― jellemző! ― terpeszkedett, és ha ez nem volna elég, micsoda rendetlenségben él ez a lány! Az említett laboron kívül egyetlen szoba akadt még valamivel hátul, itt kapott helyet egy legalább olyan öreg ágy, amilyen én vagyok.
Szürreális élmény volt itt lenni. Bár a fejem felfogta, hogy hol állok épp, és mit csinálok, valahogy nem láttam magam előtt, ahogy Ciri idebent tesz-vesz. Vajon mennyit változott? Sok idő eltelt, hogy utoljára láttam… Pontosan magam sem tudom, mennyi, bár úgy saccolom, nem több, mint egy év. Tán még meg is nőiesedett valamennyire.
Izgalom költözött a szívembe, ahogy a Nap lefelé szédült az égről ― s hogy kivédjem az omladozó házikóra boruló sötétet, egy intéssel meggyújtottam a szobában található egyetlen faggyúgyertyát, majd helyet foglaltam a kevereten (bár nem szívesen). Aztán csak hagytam, hadd múljon az idő, hadd szálljon le az est és takarja be a vidéket az éj fekete bársonypalástja.  
Aztán, mintha csak muszáj lett volna, amint az első csillagok felnyitották ezüst szemüket, lódobogást, türelmetlen prüsszenéseket véltem hallani. Ez biztosan Kelpie, gondoltam. Olyan érzelmek örvénye kapott  fel és ragadott magával, melyeket mások, akik ismernek, le-és megtagadtak tőlem.
Néma csend, hosszú percek múltak el, mire nyílt az ajtó. Óvatos, macskás léptek osontak át a konyhalaboron, át az ajtófélfán, csak hogy a kereten befordulva szembetaláljam vele magam. Hanyagul felkötött, hamuszürke tincsek, szenvedélytől és tettvágytól égő, perzselő, smaragdzöld szemek, valamivel szebb, de még mindig csúnya, friss forradás az arcon, vicsorító macskafejet ábrázoló medalion, elegáns, gyíkbőr markolatú acélpenge… Volt, amíg bántó csilingeléssel a földre nem zuhant. Szerető, már-már anyai mosoly terült szét az arcomon, szívem vad táncot járt az esőben.
― Kislányom! ― sietve felálltam az ágyról, csak hogy ölelő karjaimba vonjam a síró leányt, hosszasan, némán csak tartottam a karjaim közt. Majd végül halkan, lágyan a fülébe súgtam ― Azok, akiket a végzet összeköt, mindig megtalálják egymást.
Türelemmel kivártam, míg Ciri lecsillapodik kissé, aztán elváltam tőle annyira, hogy alaposabban megnézhessem magamnak. A haját, az arcát, az alakját.
― Milyen gyönyörű lettél… ! Leszámítva az inged. Hát hogy áll a gallérod, te lány? Igazítsd meg, de rögtön! És a hajad, tiszta szénaboglya! Mikor fürödtél utoljára? Mosakodj meg, de tüstént!

️️️️️️️
Miután Ciri belépett a jó Melitele Anyácska bal válla mögötti falucskájának választott kalyibájába, azt hittem, mindenre fel vagyok készülve – de hamar rá kellett jönnöm, hogy távolabb aligha állhattam volna az igazságtól. A pillanat töredéke alatt vált világossá vált a számomra, hogy a lány, a lányom sír – legyen az örömtől, egyre ment. Nekem senki ember fia meg nem mondhatta ebben a pillanatban, hogy „nincs szánalmasabb egy síró varázslónőnél.” Pedig – kétség nem fér hozzá – lelki füleimmel tisztán és minden kétséget kizáróan hallottam. Egyébként is átöleltem volna – hisz évek hosszúnak tűnik az az idő, mióta nem láttam – de immáron vigasztaló szándékkal is tettem. Mázsás szikla zuhant a gyomromba Ciri zokogásától, elszorult a szívemmel együtt a levegő útja is, már majdnem olyan érzés fogott el, mintha magam is, mint nehezék alól szabadult gejzír, átadom magam a feltörő érzelmeknek és könnyeknek, ennek azonban szerencsére még idejében útját álltam. Ez persze nem jelentette az, hogy azon munkálkodtam, hogy a leányom minél hamarabb alábbhagyjuk a sírással. Nem – hagytam, hogy sírjon, és hüppögjön, és az egereket itassa, mert ki tudja, mikor tette utoljára – és ki tudja, mikor teheti legközelebb. Nem tudtam parancsolni a kezemnek, azután, hogy átöleltem, rögtön felsiklottak az ujjaim a vállán át a tarkójára, a haja közé, le a hátára, és ugyan egy pillanatra kihagyott a szívverésem, ahogy Ciri összecsuklott, de így legalább stabilan tartottam közben – és még most is, hogy előtte térdeplek, nem féltve se a ruhámat, se magamat. Nincs olyan kosz, vagy szakadás, amit egy kis mágia meg nem foltoz. Nyugtató szavakat susogtam, dallamosakat, mint egy ige vagy egy altató, míg Ciri a karjaimban, a vállamra, hajamba bújva kiadta magából az elmúlt hetek? hónapok? évek? frusztrációját, félelmét és fájdalmát – mert hát hiába tudtam, hogy a randaság most már vajáklány, olyan vajákkal még nem találkoztam, aki nem félt volna néhanapján. S mikor végre úgy tűnt, a nyári zápor már nem itatja a földet olyan vigasztalhatatlanul, mélyen a smaragdzöld szemekbe néztem az ibolyakékemmel.
– Kislányom. – ismételtem magam is, egy pillanatra sem hagyva alább a haja rendezgetésével. A kérdésre, nem tehetek róla, meleg mosoly szökött az arcomra – épp olyan, mint ami akkor, az ellanderi Melitele-szentély birtokain, ha a Randaság butaságot kérdezett. – Ez mind igaz. – feleltem lágy hangon, mint aki még maga sem tért teljesen magához a korábbi érzelmek viharából. – Olyan igaz, mint hogy most itt vagy előttem. Azt hittem, sosem látlak többé, nem Rívia után, és mégis itt vagy. És én is itt vagyok. – nem óhajtottam belemenni a helyzet szülte misztikumba, vagy legalább is még nem. Fontosak voltak a válaszok, de még fontosabb volt, hogy megtaláltuk egymást – én őt, és ő engem. Megnyugodva tapasztaltam, hogy lassan a kezdeti halálsápadtság is múlni tűnik amaz arcáról, és hogy mennyivel jobban áll neki, ha mosolyog – igen, még így, sebhelyesen is. Ezen a ponton azért vettem az erőt, hogy felkászálódjak a földről, és húzzam magammal a lányomat is – és ne az legyen az első mozdulatom, hogy leporolgatom az öltözékem. Megbűvölve figyeltem, ahogy körbeforog előttem, s meg kellett állapítanom, hogy valóban gyönyörű lett. Kész nő. De a kacajából azért még kihallott a Randaság. Legnagyobb meglepetésére azonban még a káromlást hallva is csak mosolyogtam. A régi magam biztosan tartott volna egy hosszú hegyibeszédet a nyelvhasználat fontosságáról – de nem az új magam. Az új magam tudja, hogy az egész magasról le van szarva.
– Mhm. – hagytam rá végül, csípőre tett kezekkel. – Pont úgy is nézel ki, mint ő. És úgy is beszélsz, mint ő.
Egy cseppet sem bántam a Geralttal való hasonlóságot, és a szavaimból is inkább egy odaadó anya büszkesége jött le, mint bármi más. Mégis csak ő a lány apja. Apjább apja is volt a leánynak, mint a szülőapja. Ki is szélesedett a mosoly az arcomon, ahogy felé terelődtek a gondolataim.
– Ő jól van, Ciri. Egy jó hosszú darabon együtt utaztunk, mielőtt szétváltunk volna Novigradban azzal a céllal, hogy mindenképp megtalálunk. Most nem tudom, merre járhat – de csak idő kérdése, hogy a nyomunkra bukkanjon.
Büszkeség töltött el, ahogy ismét végigmértem – ezúttal megigazított frizurával és gallérral.
– Addig mesélj, merre jártál, vajáklány.