Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Amikor Bíbic partot ért Ard Skellig egyik kikötőjében, azt gondolta, mindössze egy-két napra lesz szüksége, hogy megtalálja azokat, akiket keres, és elmondjon nekik mindent, ami a lelkét nyomta a ríviai pogrom óta. Három hét telt el az érkezése óta. Három hét, és ráadásul még csak nem is amiatt rostokolt ilyen sokáig a Skellige-szigeteken, mert nem lelt rá annak a két embernek a nyomára, sőt. Pontosan tudta, hol élnek, vagy legalább is hol éltek akkor, amikor utoljára látta őket együtt. (Vagyis egészen pontosan nem ő látta, hanem… De mindegy is.) Mindenre elszántan és mindenre felkészülve indult a pár otthonának irányába, s miért is ne lett volna elszánt és felkészült, hisz a hajóúton Novigradtól Ard Skelligig volt ideje bőven kigondolni mindent, amíg a raktérben gubbasztott a gabonával teli zsákok közt. Alaposan kitervelte, hogyan fogja majd köszönteni a férfit és a nőt, miként fogja elmesélni, hogy ő nem teljesen az, akinek látszik és hiszik, és hogy egészen pontosan mi is történt azzal a fiúval, akihez annyira ragaszkodott és akinek az alakját viselte éppen. Az alakját, a képességeit, minden gondolatát és minden vágyát, tudta, ismerte, hiszen ő volt az a fiú - és mégsem ő volt. Elindult a kikötőből, elindult az egyszerre ismerős és mégis idegen úton - aztán egyszer csak megtorpant. Megállt a kikötő szélén, és képtelen volt tovább menni. Tudta az irányt, és tudta, hogy oda akar menni, oda kell mennie, a lábai azonban egy tapodtat sem voltak hajlandóak tovább vinni az ismert irányba. Csak állt, nézte az utat, amerre menni akart - aztán egyszer csak sarkon fordult, és elviharzott az ellenkező irányba. Onnantól kezdve minden nap próbált valahogy közelebb kerülni, tovább menni azon az úton, hogy végre célt érjen, hogy végre hazaérjen, de minden nap ugyanannál a pontnál megtorpant, a földbe gyökerezett a lába, és képtelen volt továbbmenni. Minden nap ugyanúgy sarkon fordult, és megszökött a saját akarata elől. Szitkozódott magában és átkozta magát, amiért ilyen gyáván megfutamodott, s kínjában, hogy ne emiatt eméssze magát unos untalan, bejárta egész Ard Skellig szigetét. Felfedezte az ismerős utakat, erdőket és völgyeket, sziklákat és tengerpartokat - az embereket azonban igyekezte kerülni. Többször vette fel valamilyen állat alakját inkább, vadcsikóét, rókáét, hiúzét vagy medvebocsét, s mikor már töviről hegyire bejárta az egész szigetet, egyre kevésbé zavartatta magát az emberek által, és mert közéjük vegyülni - különösképp akkor, ha valami csillogó csecsebecse felkeltette az érdeklődését. Elpimaszkodott azzal, aki esetleg rámordult, néhány kisgyereket megtanított úgy káromkodni, hogy a novigradi hajósok elszégyellték volna magukat tőle, és ha megéhezett s nem volt kedve állatalakban élelmet keríteni magának, hát el-elcsent egy füstölt halat, egy korsó mézsört, egy édes fánkot - vagy bármit, amit éppen megkívánt és meg tudott szerezni. Aztán amikor már úgy érezte, hogy az emberek kezdtek gyanút fogni - elvégre, a szigeten nem sűrűn járkáltak nomád életmódot folytató gyerekek, akik egészen mesebeli módon hol voltak, hol nem voltak - arra jutott, hogy ha már volt szerencséje élőben látni a hajóúton az egyik este egy, a holdvilágban lubickoló delfint, hát felvette az alakját, és meg sem állt An Skellig szigetéig. Azt is bejárta. Ott is híre kelt. Onnan is továbbment. Körbejárta Spikeroog, Faroe és Undvik szigetét is, hogy végül Hindarsfjallon kössön ki, de addigra már mindenütt pletykálták, hogy ahol csak ez a rőthajú, felemásszemű kölyök megjelenik, ott el-eltűnnek dolgok, fényes kis apróságok, értéktelen, vagy épp felbecsülhetetlen értékű, csillogó holmik - és fel-feltűnnek olyan állatok, amik szokásuktól eltérően egyedül kóboroltak, majd tűntek el minden nyom nélkül. Egy-két gyerek azt is állította, hogy a tulajdon két szemével látta ezt a lánghajú fiút, ahogy emberből csikóvá, csikóból hiúzzá, majd újból emberé változott, ezek a gyerekek pedig meg voltak róla győződve, hogy a nagymamáik által mesélt legendák alakváltó, csínytevő istenségét, Lokit magát látták. A felnőtt lakosság egészen addig kételkedett csak bennük, amíg egyen-ketten véletlenül el nem csípték ezt a kósza, káromkodós istenféleséget, aki valahogy mindig megtalálta a módját, hogy meglógjon végül. Hindarsfjall szigetén azonban Freya istennő papnői kicsit komolyabban vették a lánghajú istenféle feltűnését, és igen alapos terveket dolgoztak ki arra, hogy rövid úton elkapják Lokit, hisz az az átkozott egyenesen az anyaistennő szentélyében őrzött Brisingament kísérelte meg ellopni, és csak kicsin múlt, hogy nem járt sikerrel. (Leginkább azon, hogy a Lokivá avanzsált Bíbicnek a legkevésbé sem volt kedve otthagyni a fogát egy ilyen kalandban, mert bármekkora is volt az a gyémánt, és bármilyen gyönyörűen is csillogott, az élete még mindig egy kicsikét többet ért számára.) Ennek okán viszont a papnők úgy vélték, a legjobb, ha ezt az istenverte istenkét még azelőtt elkapják, hogy újfent megpróbálná elorozni a Freya istennőt ábrázoló szobor nyakában függő gyémántot - s bármilyen módszert képesek lettek volna bevetni erre.
Ciri ismerős módon tért újra magához. A landolás ezúttal sem volt a legerősebb oldala, habár azt azonnal tudta, hogy most sikerült kisebb magasságban abszolválnia a teleportból történő kitörést. Zúzódások és kisebb karcolások borították csak, illetve sehonnan nem nyúzta le a bőrt. Szerencséje lehetett, mert nem is a sivatag közepén, kövektől ölelve ébredt. Viszont hidegben ébredt, a feje felett tűlevelű növényzettel. Volt egy sejtése, hogy hol lehet, de nem mert biztosra menni. Egy dolog maradt tehát. Feltérdelt, s meglepő könnyedséggel. Vagyis nem törtem semmim, gondolta, jól estem. Hosszasan sétált, míg végre megpillanthatta, hova is pottyant. Az első falu látványától teljesen biztossá vált számára, hogy a Skellige szigetek egyikén ért földet. Ez egyfelől nyugalommal töltötte el, de rögtön mellé társult a kíváncsiság is. Ezúttal azonban nem kellett takargatnia magát. Úgy gondolta, a világ ezen részén talán soha nem veti meg a lábát Nilfgaard, a Zord Vadászatot pedig egyelőre lerázta. A császár bérenceitől még mindig tartott, noha egészen más apropóból, mint ezelőtt. Immár nem amiatt költözött remegés a kezébe, mert félt tőlük. Rettegett viszont attól, hogy egy két buzgó nilfgaardi menekült megpróbálja elkapni, neki pedig használnia kell a varázslónői tudását, hogy megléphessen. Azzal pedig a nyakába szakítaná a Vadászatot. Óvatosan járt tehát. Viszont messzemenő önbizalmat adott a számára egy nagyon fontos tény. Találkozott végre Geralttal. Tudta, hogy él, látta hús-vér valójában. Volt miért harcolnia és menekülnie. Bármi, ami nem a saját élete. Belefáradt már a menekülésbe és a bujkálásba, de az apja látványa felpiszkálta az eddig szunnyadó tüzet. Előbb a két vajáknő, majd Braenn, s végre elérkezett a szürke farkashoz is. Mind olyan jel a világtól, melyet Geralthoz köthetett. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett, mely mosolyt csalt az arcára, ahogy előlépett a fák közül. Hamarosan találkozni fognak. Figyelnie kell csak a jeleket, mely a mágiához húzza és végre találkozhatnak. Beleszimatolt a levegőbe, de nem érzett sem orgonát, sem egrest. Ciri végül elvegyült a falusiak közt, amennyire egy hamuszürke, zöld szemű, vajáklány erre képes. Ha már idevetette a sors, hát húzzon belőle hasznot, nem akart csak átviharzani a szigeteken, így érdeklődött. Munkát keresett és a világ ezen részén, talált is. Habár a skellig atyafiak sosem voltak elveszettek, akadt olyan szörnyeteg, melyre nekik is szakértőt kellett keresniük. Úgy tett tehát, ahogy jó vajákhoz az illik. Alkudott, szörnyet vadászott, majd tovább állt. Habár meg nem szedte magát az itteni munkákból, arra elegendőnek bizonyult, hogy bejárhassa a szigeteket. Lemondott arról, hogy úgy viselkedjen, ahogy Velenben tenné. Nem csent el semmit, mert jobban féltette a keze épségét annál, hogy felbőszítsen egy skelligei hentest. A szava erejét és az eszét használta hát, hogy mindent beszerezzen, ételt és szállást kerítsen, míg valaki megneszeli, hogy arra jár. Olyan, akinek szüksége van egy vajákra. Hetek szálltak el a feje felett, mely lassan egy hónappá edződött, s hamar azon kapta magát, hogy kezdik elfogadni a népek, amennyire csak képesek. Így jutott a fülébe az egyik kocsmárostól, hogy Hindarsfjall szigetén, Freya papnőinek talán szüksége lehet a szakértelmére. Egészen addig nem adott hitelt a pletykáknak, hogy maga Loki szállt a szigetekre, lopva az élelmet és az értékeket. De ha a papnők is ilyet látnak, hát érdemes lehet felderíteni. Egy templomtól ráadásul nem kevés jutalmat zsebelhet be, ha jól forog a nyelve. Ideje volt tehát, hogy a kis megmaradt pénzéből hajóra szálljon, majd ellátogasson Freya szentélyébe. Még ha nem is oly szívesen látott vendég, valamit csak számít, hogy Karméle folyton ezt az istennőt emlegette, s épp két vajáklánnyal hozta össze Gros Velen macskakövén. Legalábbis ebben reménykedett. Mert olybá tűnt, az égi hatalmak nem adják tovább a történeteket a szolgáiknak. Nehezen tudott csak alkudni, még nehezebben információt szerezni. Egyrészt azért, mert nehezére esett elhinni, hogy tényleg egy istent keres. Több mint valószínű, hogy egy doppler, vagy más alakváltó garázdálkodik erre. De a papnők ragaszkodtak a történethez, Ciri pedig ragaszkodott a saját elképzeléséhez, így csak sokára született meg a felkérés. Nem akarták bőkezűen mérni a jutalmat. Cirilla végül kilépett a szentélyből, eltelve a hasznos és haszontalan információhalmaztól, s mélyen a levegőbe szimatolt. Még mindig nem érezte.
Amikor Bíbic pár napja, valami egészen isteninek tűnő szerencsével az oldalán ép bőrrel megúszta, hogy Freya istennő papnői elevenen megnyúzzák, miután majdhogynem elcsente az említett istenség szobrának nyakában lógó, ökölnyi méretű, ragyogó gyémántot, volt egy olyan sejtése, hogy nem ez volt minden, amit a meglehetősen mérges papnők tartogattak a tarsolyukban, már ami a tolvaj-elhárítást illette. Már csak amiatt is feltételezte, hogy az agresszív perszónák nem hagyják annyiban lopási kísérletét, mert másnap már kora reggel szétszéledt vagy húsz harcos hölgy a szentély körüli erdőségben, és igen nagy eséllyel őt keresték, legalább is Bíbic erre következtetett néhány, róka alakjában kihallgatott beszélgetés-foszlányból két nőszemély között. Egyfelől kifejezetten hízelgett neki a tudat, hogy a papnők is istenségnek nézték, másfelől pont a háta közepére kívánta az ellene indult, igen vehemens hajtóvadászatot - de ha valamiben, hát a rejtőzködésben volt tehetsége, és gyakorlata is. A papnők és közte kialakult konfliktust azonban mégse volt hajlandó Freya istennő sugallmazásaként értelmezni, miszerint mihamarább hordja el magát Hindarsfjall szigetéről, és evickéljen vissza Ard Skellig-re, hogy végre valahára megcselekedje azt, ami miatt egyáltalán ideérkezett. Nem bizony, az új kaland és izgalom gondolata szinte teljesen feledtette vele saját maga által kitalált kötelességét, és úgy határozott, hogy még mielőtt szembenézne félig saját, félig Péter sorsával, megmutatja ezeknek a pökhendi papnőknek, hogy nem érdemes ujjat húzni a csínytevés istenével - még ha ez az isten valójában csak egy doppler-kölyök. Amíg különböző állatok alakjában bújkált az őt hajkurászók elől, alaposan kitervelte, miként fogja Lokihoz méltó módon megleckéztetni a szentély papnőit: először is, el fogja hitetni velük, hogy eltűnt a szigetről. Bár persze sejtette, hogy attól, mert nem találják sehol se, még nem lesznek meggyőzve afelől, hogy tényleg elment volna, így azt találta ki, hogy néhány feltűnő nyomot hagy, amit követhetnek - csikópaták nyomait egy elhagyott, erdei viskó környékén, amiket aztán hirtelen, ugyanazon a vonalon csizmás lábak nyomai váltanak fel, melyek bevezetnek a viskóba. (Persze, míg lenyűgöző tervének végrehajtásával volt elfoglalva, figyelt arra, hogy egészen biztosan ne láthassa senki sem az alakváltást, sem a tervének kivitelezését.) A kunyhóban aztán gyorsan összerugdosta és felborogatta a még megmaradt bútorzatot, hogy úgy tűnjön, mintha valami dulakodás történt volna ott. Ezután pedig, ügyelve, hogy ne tegye tönkre a nyomokat, felvette egy róka alakját, és kirohanva a viskóból, megiramodott a part felé. Ahogy a tengerparthoz ért, belegyalogolt egy kicsit a vízbe, majd amikor már elég mélyen volt, egy vidra alakját felvéve addig úszott, hogy a sziget egy másik pontján felbukkanjon, s ahogy kimászott a partra, kirázta bundájából a vizet, majd néhány szikla között elrejtőzött. Zseniális tervének ezen a pontján fel sem merült benne, hogy bárminemű hiba csúszhatna az elképzeléseibe, ráadásul most következett a legizgalmasabb rész: fel fog menni a szentélybe, és közölni fogja a papnőkkel, hogy elkapta Lokit! Természetesen el is fogja vezetni őket a viskóig, hogy az összes hitetlenkedő fehérnép meggyőződhessen róla, és nyilvánvalóan semmit nem fognak ott találni, csak Loki hűlt helyét - meg persze a partra vezető nyomokat. És amíg a papnők azzal lesznek elfoglalva, hogy a nyomokat kövessék, ő visszasiethet a szentélybe, és mindenféle megerőltetés nélkül elcsaklizhatja azt a szikrázó gyémántot! Loki (mert eddigre már maga szerint is kiérdemelte e nevet magának) meglehetősen elégedett volt tervével, és nem is habozott sokáig, máris alakot váltott. Ismert ő egy igazán vásott kölyköt Novigradban, akiről úgy gondolta, méltó lehet arra, hogy az ő alakjában végezze be tervét, sőt, még azt is elképzelte, hogy milyen büszke lesz majd a lány, ha elmeséli neki a skelligei kalandjait, amikor majd visszatér a Megrontott Szűz fogadóba. Így, a sziklák közül Loki már mint a kócos, rövid, gyömbérszőke hajú, égkék szemű, tizenpáréves, Rizpa nevű lány lépett ki, fiúruhában, és azonnal a szentély irányába lódult. Útbaejtette a viskót is, mintha csakugyan onnan futott volna fel a papnők kertjéig, de arra a legkevésbé sem számított, hogy épp a szentély előtt egy papnőnek a legjobb indulattal sem nevezhető lányba fog botlani. Zihálva és a futástól kipirultan állt meg a kapuban, éppen a szürkehajú, kardot viselő lány előtt, és bár még alig kapott levegőt, igyekezte a lehető leghangosabban kikiáltani: - Elkaptam…! Elkaptam Lokit! Hé, nagylány…! Hívd ide a papnőket! El… Elkaptam! Rizz, bármennyire is kapokodott levegő után, igyekezte olyan alaposan végigmérni az idegen lányt, amennyire csak tudta - és valamiért az az érzése volt, hogy már ismerte… De nem tudta volna megmondani, honnan.
Cirilla megpróbálta valahogy értelmezni a történetet. Ha elfogadja amit a papnők mondtak, akkor adott egy isten, aki élelmet és értékeket lopkod Skelligén, majd hosszú idő elteltével megpróbál elcsenni valamit Freya szentélyéből. Akárhogyan is próbálta ezt összerakni, nem jutott kielégítő magyarázatra. Ezért maradt két lehetőség mellett. Vagy egy manó, vagy egy doppler. Viszont a manók nem tudnak alakot váltani. Nehéz ügy lesz, gondolta. Aztán belefutott egy gyerek. Még tizenévesnek is csak jóindulattal mondható, s máris kiabál, hogy elkapta Lokit. Ciri fejében összekapcsolódtak a dolgok, még ha nem is volt benne teljesen biztos, hogy igaza van. Grimasz ült az arcára a kislány szavaitól, afféle, melyet a hazugoknak vág a vajáklány. De őt azért fizetik, hogy megoldja a problémát. Legyen hát kislány, hangzott az elméje hátuljából, játszunk akkor ilyet. A vaják letérdelt a gyerek elé és megtörölgette az arcát a kesztyűjével. – Csakugyan elkaptad a csínytevés istenét? Hát az nagyszerű! – Mosoly szaladt Ciri arcára. – Engem ugyanis pont azért küldtek, hogy keressem meg. – Mindig nyiss igazsággal, hogy eltereld a gyanút arról, amit hazudsz. – Méghozzá sok pénzt ajánlottak azért, hogy Loki nyomára vezessem őket. Mit szólnál ahhoz, ha megmutatnád hol kaptad el azt a rosszcsont istent és együtt visszahozzuk a papnőknek. Még a pénzt is megkapod, amit nekem szántak. – Összekócolta a haját, majd felkelt mellőle, s a kezét nyújtotta. Kettejük közül csak az Ősi Vér gyermeke tudhatta, hogy ebben a rövid monológban a koronák mennyisége volt az igazi hazugság. – Az én nevem Ciri. Látod ezt a kardot a hátamon? A mesterségem jele. Vaják vagyok. – Ha tippelnie kellett volna, a lányka a tettes, de még bármi lehetséges. Akár az is, hogy egy egyszerű, rémült kölyök, akit banditák küldenek a szentélyhez, hogy elcsalja a papnőket. Oh, milyen csodálatos is volna levágni egyet-kettőt… egy tucatot azok közül a mocskok közül. Mert az ilyen alakok mindig alábecsülik az olyanokat, mint Cirilla. Gyengének és törékenynek gondolják, holott fegyver a hátán. Imádta elkenni az ilyen alakok száját. De a munka kötötte, s neki valahogy megoldást kellett találnia arra, hogy bezsebelhesse a jutalmat. Ha kell együtt működik egy dopplerrel. Csinálta már régebben. Várta a kis vörös reakcióját, mert ha valóban ő az akit Lokinak gondolnak, úgy megtehetné, hogy itt belöki az ajtón és átveszi a pénzt. Csakhogy Ciriből előbújt a rosszabbik énje, a gyanakvás és a kétely. Egyszóval a vásott kölyök. Meg aztán Vesemir bácsi is mindig azt mondta, hogy az intelligens szörnyeken lehet segíteni. Geralt többször is megtette. Akkor ő miért ne próbálja meg megérteni ezt az egyet? És ha mégis előáll az általa hőn áhított csapda, legalább kissé kiélheti a vérszomját. Ghoulok és vérfarkasok ide vagy oda, volt abban valami mámorító, ha fejek hullottak a porba. Emberi fejek. Főként olyanok, akik megérdemelték már a halált. Furcsa, hogy még ezek után is képes volt így érezni. Mármint azok után, hogy meglelte az apját. De nem tágított mellőle. Elfogadta rég, hogy hozzá tartozik ez is. Megbékélt magával, mert ha nem teszi, két fronton kellett volna küzdenie. És ahogy Lambert mondta mikor gyakoroltak: „Két oldalról nem lehet harcolni, mert csak elöl van szemed. Minél előbb kerülj szembe az összes ellenfeleddel. Legyen az akármi.” S istenek lássák a lelkét így is tett. Sokára értette meg, mennyivel többet jelent ez a pár mondat. – Mit mondasz kölyök? Megmutatod hol kötözted meg Lokit?
Amikor belefutott az egérszürke hajú lányba, Lokiban még fel sem merült, hogy éppen most találta szembe magát az egyetlen olyan személlyel, aki zseniális tervét és számításait egyetlen huszárvágással fogja keresztülhúzni. Akkor kezdte el gyanítani, hogy nem lesz ennek jó vége, amikor a kamaszlány vágott egy grimaszt a szavait hallva - és ha valaki, akkor Loki pontosan tudta, hogy miféle grimasz volt az. Aztán mikor a lány letérdelt elé, hogy megtörölgesse a futástól kipirult és verítékes arcát, kicsin múlt, hogy el ne húzódjon a kesztyűs kéz hirtelen jött gondoskodása elől. Kékjei hatalmasra nyíltak, ahogy a lány zöldjeibe tekintett velük, s a kardviselő vidám szavait hallva és ragyogó mosolyát látva egy olyan gondolat fogalmazódott meg benne, amit leginkább úgy lehetett volna leírni, hogy “a fenébe”. Szóhoz se jutott a hallottakat követően. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy magához térjen, s felocsúdásában nagy szerepe volt annak, hogy a sebhelyes arcú lány merészelte összekócolni amúgy is kusza, gyömbérszőke tincseit, ezt követően pedig egészen őszinte döbbenettel tekintett a felé nyújtott kézre, majd felszegte állát s az idegen lány szemeibe nézett újra. Ívesen és magasra szaladt a két szőke szemöldök a kislány homlokán, mikor az idősebb bemutatkozott. Ciri. Ciri…! A név hallatán mintha valaki egy vékony fonálon függő horgocskát húzott volna fel egy másik élet mély medrében fodrozódó másik lélek folyamának hullámai közül, és a kis horgocskára mézszőke báj és nefelecskék nevetés emlékei akaszkodtak fel. Braenn hangja csendült fel benne, a sor’ne hangja, ahogy Gwynnbleidd-ről, a vatt’ghern-ről, és az ő végzetéről, a csöpp kis Ciriről mesélt neki egy vérontófű és fehérmájvirág illatú tisztáson, amikor a csillagok és lombok alatt összebújva nem tudtak aludni. Mesélt neki a szipogó hercegkisasszonyról, akiből vakmerő vajáklány lett, és most, hogy itt állt előtte a mesékből hús-vér hősként előlépő szörnyvadászlány, lehet, de csak lehet, hogy egy egészen rövid pillanatra inába szállt a bátorsága. Aztán megrázta fejét, emlékeztette magát, hogy miért van itt és kiként van itt, majd egy csintalan mosollyal belepacsizott a felé nyújtott kéz tenyerébe. - Szia Ciri! Én Rizz vagyok, és igen, tényleg elkaptam Lokit, pedig én nem is vagyok vaják! - jelentette ki arcán széles és pimasz mosollyal, fennhangon, hogy a szentélyben biztosan mindenki hallja - ha esetleg a korábbi ordibálása nem tette volna meg a hatását. Azután bizalmasan közelebb hajolt a vajáklányhoz. - Tényleg… tényleg nekem adnád Lokiért cserébe azt a pénzt, amit neked ígértek? - kérdezte sutyorogva, mint aki tényleg hajlott volna arra, hogy alkut kössön a zöldszemű szörnyvadásszal. Természetesen esze ágában sem volt ilyesmit tenni, csak húzni akarta az időt, abban reménykedve, hogy az egyik papnő végre valahára felbukkan - és ez szinte tökéletes időzítéssel meg is történt. Mellettük egyszer csak megjelent az a perszóna, aki éppenséggel szemtanúja volt a főpapnő és Ciri közötti szóváltásnak is, s most döbbenettel vegyes kétkedéssel kiáltott rá a két lányra. - Te leány, te kiáltoztad az imént, hogy elkaptad Lokit? A Lánghajút? Az Ezüstnyelvűt? - kérdezte, hol Rizzre, hol Cirire pillantva, homlokát ráncolva. Rizz kihúzta magát. - Igen, én! Elkaptuk Lokit, a Lánghajút, az Ezüstnyelvűt! Csapdába csaltuk… vagyis hogy csaltam…! A bátyáim csak ott maradtak őrizni! ...N-na jó, egy kicsit segítettek is… De attól még én kaptam el! - lódította, mert tudta, hogy senki nem hitte volna el, hogy egy alig tizenkétéves kislány egyedül csalta tőrbe a csínytevés istenét. Ugyanakkor Rizz büszke lány volt - még ha nem is volt egyetlen testvére sem, de ezt rajta kívül nem kellett tudnia senki másnak. A novigradi fogadóslány alakját viselve Lokinak olyan könnyedén csusszantak nyelvére ezek a kis hazugságok, mintha valóban igaz lett volna mind, az utolsó szóig. Aztán a papnőről Cirire pillantott, arcán játékos, kihívó mosoly íve kunkorodott felfelé. Nagyon izgalmas játék elébe néztek.
Cirinek tetszett a játékosság, a vásottság, amivel Rizz megillette. Persze észrevette azt a pillanatnyi elakadást, amikor a neve elhangzott, de egyelőre csak elraktározta a dolgot. Mindennel azért Cirilla sem foglalkozhat egyszerre, meg aztán sokkal jobban lekötötte az egész játszma, mint annak a kiderítése, hogy honnan is ismerheti őt egy doppler. Mert ekkorra már kétsége sem volt a lány kiléte felől. Talán téved, de ezt tartotta a biztos megoldásnak. Hajlamos volt a legvadabb elképzelés mellett kitartani, míg ki nem derült az ellenkezője. Habár meg tudta volna magyarázni logikával, miért nincs igaza, a szíve mást sugallt. Így aztán az Ősi Vér gyermeke elkönyvelte, hogy egy váltánnyal játszik. Izgalmas lesz. – Na jó, a felét. Azért ennem nekem is kell valamiből. – Súgta vissza, a bizalmaskodásra. – Még segítek is, hogy azt a felét megkapd. – Cinkos vigyorral kelt fel a lány elől, ahogy megérkezett a papnő. Küzdött. Harcolt azért, hogy el ne nevesse magát, hogy ne temesse a tenyerébe az arcát. Hát senki nem gondolkodik ezen a kerek világon? Egy alig tizenéves fruska egyszer csak elkapja Lokit. A csínytevés istenét, tette hozzá gondolatban. Úgy tűnik Freya nem az ész istennője, ha ezt bárki beveszi. Viszont a manóba is, nekem kell az a pénz, nektek meg kell az az isten. Rizznek meg kell ez a játék. Hozzak is istent, meg ne is. Ahogy magában töprengett, majd meghallotta a „váltányt” beszélni, elvigyorodott. Na jó, akkor lássuk mit tudunk kialkudni, te nem vaják. Mutasd mit akarsz ezektől a perszónáktól. – Ha sietünk és követjük a lányt, valószínűleg még ott érjük a… Mi is a neve? Ezüstnyelvű? – Direkt szívta a papnő vérét, de várta a reakciót Rizz felől. Ha így, hát így, akkor legyen játék. De Ciri mindig is szeretett a nyertes oldalon játszani, ha ilyesmiről volt szó. – Nincs idő arra, hogy mindenki fegyverbe vágja magát, szaladj papnőkért, aztán induljunk, mert egy ilyen lényt még a bátyuskák, meg a kötelek sem fognak meg soká. – Úgy pislogott a papnő, mint akit teljesen vérig sértettek, s nem is sikerült még felfognia. – Mozgás! – Cirilla tapsolt is hozzá, hiszen a parancsoló hangneméhez illendő volt, hogy a természetét is kicsit átalakítsa. Elég ha egy marokra való hitszolga jön. Ők már épp elegendőek lesznek arra, hogy csokorba szedjék őket, akár a hülyéket szokás. – Elindulunk előre. Ha én vagyok ott könnyebb lesz kordában tartani a Lánghajút. Ti pedig kövessetek amilyen gyorsan csak tudtok. – A papnő ekkorra felhúzott orral fogadta, amit kapott, Ciri pedig megpaskolta a vált-lány vállát. – Menjünk Rizz. Nem akarjuk, hogy a testvéreidnek baja legyen. – Az arcára visszaült a cinkos mosoly. Kékszallagos kommandós a felső sorba. Még két kör és gyönyörű lesz ez a játszma.
Amikor belecsapott Ciri kezébe, Loki már sejtette, hogy nem lesz egyszerű túljárnia a vajáklány eszén, de nem az a fajta kölyök volt, aki megijedt volna egy kihívástól. Nehezményezte egy kissé ugyan, hogy gondosan kieszelt és alaposan előkészített tervének egy tisztes hányadát kénytelen volt sutba dobni és újragondolni az egérszürke hajú szörnyvadász felbukkanása miatt, de ennyi még kevés volt ahhoz, hogy eltántorítsa a Brisingamen megkaparintásától. Végső soron, mindig is kiválóan tudott rögtönözni. Cinkos mosolyt váltott Cirivel, miután megalkudtak. Szóval a felét, mi? Hát legyen. Alaposan meg fogja dolgoztatni a vajáklányt a pénzéért. Aztán egyszer csak Freya papnője, szinte isteni sugallatra - meg Rizz kiáltozására - mellettük termett, és kikérdezte a gyömbérszőke kislányt, hogy csakugyan csapdába csalta-e a csínytevés csibész istenségét. Loki számított ugyan némi hitetlenkedésre - ezért is tette hozzá gyorsan, hogy a frissiben kitalált testvérei is szerepet játszottak a cselezés istenének kicselezésében - de Ciri előbb szólalt meg, semhogy a papnő szóvá tehette volna kétségeit. Az egérszürke hajú vajáklány ugyanis úgy tűnt, hitt neki. - Igen, Ezüstnyelvű, és Lánghajú, ezzel a névvel illetik a legendákban Lokit - felelt a papnő tudálékosan Ciri kérdésére, miközben szúrós pillantással méregette a lányt. Kihallotta a fiatal szörnyvadász szavaiból az incselkedést, de túlságosan is bújtatottan pimaszkodott vele a lány, semhogy felelni tudott volna rá, ez pedig még inkább bosszantotta. Loki ellenben remekül szórakozott a papnő nyomorán, Ciri szavaira pedig diadalmas mosollyal arcán kihúzta magát, egyetértőn és hevesen bólogatva - úgy-úgy, szedelőzködjön össze minden papnő, és jöjjenek csak velük, hogy majd lássák a Lánghajú istenség - meg a bátyuskák - hűlt helyét. Akkor aztán követhetik a nyomait a partra, és a nyomába eredhetnek a vízen, remélhetőleg a vajáklánnyal az élükön, és mire visszatérnek, a csínytevés istensége, vagyis ő, már hetedhét határon is túl lesz azzal a gigászi gyémánttal! Lokinak igazán küzdenie kellett, hogy ne kacagjon fel hangosan, ahogy Ciri néhány tapssal is mozdulásra ösztökélte a papnőt, akinek úgy osztotta ki parancsait, mint valami királykisasszony. (Végtére is, ha igaz a Sor’ne meséje, valamikor tényleg az volt.) Freya papnőjének vérig sértett pillantása mindent megért! Vigyáznia kellett a mimikájára, de ahogy a papnő orrát felhúzva elsietett a párostól, hogy a vajáklány parancsa szerint járjon el, nem bírt már magával, és mindkét tenyerét szájára tapasztva felröhintett. Loki már majdhogynem hálás volt a vajáklánynak, amiért öntudatlanul is a kezére játszott - bár amikor Ciri megpaskolta a vállát, majd indulásra vezényelte, s egy cinkos mosolyt villantott rá, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha a szörnyvadász vele is csak játszadozott volna. Elvégre, egy vaják pontosan tudhatta, hogy léteznek alakváltó lények, csak nem lánghajúnak meg ezüstnyelvűnek hívják őket, hanem dopplernek (meg vexlingnek, meg kettősnek, meg váltánynak, meg mimiknek), és egyáltalán nem istenek, csak egyszerű “szörnyek”. Olyan szörnyek, akiknek a levadászására teremtették a vajákokat. Loki majdnem az ajkába harapott a gondolatra, de igyekezte gyorsan elhessegetni magától, s inkább viszonozta a vajáklány cinkos mosolyát. - Igen-igen, siessünk! Erősek ám a bátyáim, az egyikük vadász, a másik meg halász, a harmadik meg zsoldos, de hát tudod, milyen Loki! Ravaszdi egy fickó, a bátyáim meg hát... nem annyira. Apuska azt szokta mondani, hogy ők örökölték az erejét, én meg az eszét - csicseregte a vajáklánynak, ahogy sietve elindultak vissza arra, amerről az imént jött. Nem volt benne teljesen biztos, hogy Ciri teljességgel bedőlt neki, de amíg nem adta jelét, hogy átlátott volna rajta, addig semmiképp sem fogja felfedni magát. Elvégre, álcája bármeddig kitartott, ő maga pedig már csak a szórakozás kedvéért is folytatta a játékot - ráadásul volt egy igazi ütőkártyája, amiről a vajáklánynak halvány sejtelme sem lehetett, hogy ki meri majd játszani.
A cinkos mosolyváltások, a papnő lealázására adott elfojtott nevetés, a megállapodás, mind-mind azt sugallta a lánynak, hogy bizony Rizz érti és átlátja a helyzetet. Csakhogy akárhányszor megszólalt, mindig más volt az élménye. Konkrétan a teljes ellenkezője az egész gondolatmenetének. Most vagy nem tudja, kezdte gondolatban, hogy megbízhat-e bennem, vagy engem is ki akar játszani, mint holmi bruxát a felső sorba. Izgalmas partinak ígérkezett ez az egész, de szerette volna, ha egy asztalnál ültek volna. Így hát, mikor elindultak, összeborzolta a vörös hajat. – Eléggé lánghajúnak tűnsz te nekem. Honnan vehetem biztosra, hogy nem te vagy Loki maga? – Előrébb lépett és visszafordulva elmosolyodott. – Mindegy is. Istenek ellen úgysem jó a kardom. Azok ugyanis halhatatlanok. Nekkerek ellen, vérfarkasok ellen, szirének ellen tökéletes útitárs. Még váltányok ellen is, habár azokat épeszű vaják nem bántja. – Hátrálva sétált tovább, majd a mondata végén visszaperdült irányba. – Merre menjek, hogy a bátyuskáid felé haladjak? Ha zsoldos, halász és vadász lennék, a kishúgommal felvértezve, merre mennék? – Morfondírozott amolyan félhangosan, és benne volt a hangjában az a játékosság, ami eddig is. Ha ebből nem érted meg, akkor semmiből, fűzte hozzá fejben. Remélem csak játszod a bolondot. Egyelőre kém az ellenfél hátsó sorába, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk a tényekkel, amit ezzel kihúzok. A váltányok természetüknél fogva az együttélést pártolják, nem szokásuk gyilkolászni. Békekedvelő népség. Legalábbis Dudu ezt mondta neki egyszer, a doppler szavának pedig hinni lehet, a mimikekről esik szó. Geralt sem vadászott rájuk soha. Még azokra sem, akik törvényt sértettek. Elvégre a városok és királyok törvényei nem a vaják törvényei. A mondvacsinált kód és moralitás tényleg átszőtte az életüket, így bármennyire is egy könnyen feltartható pajzsnak indult, Cirillában már tényleges tanításként csapódott le. Igazából legalább annyira valódinak lehetett ezen a ponton nevezni a vaják morális iránytűt, mint a kijelentést, hogy „minden varázslónő a politikába ártja magát”. Egyik sem volt teljesen az, aminek kívülről látszott, és amit ezek mögé az emberek sejtettek, viszont mindkettő igaz. – És ha Loki elmenekül mire mi odaérünk? Akkor mihez kezdünk? – A fülét hegyezte. Hallotta, hogy jönnek a papnők, ugyanis egy cseppet sem foglalkoztak azzal, hogy lopakodjanak. Egy ilyen zajos társaságot egy tünde csukott szemmel is eltalálna. Hát még egy driád. Szerencsére, Skelligén egyik sem volt őshonos. Ellenben a küklopszokkal, amik nemcsak veszélyesen ostobák, halálosak és gyorsak is. – Jön a kíséretünk. Szóval, gondolom az én orromra és szememre hagyatkozunk, ha sehol senki. Te hova futnál, ha ezüstnyelvű csínytevésisten lennél? – Várta is a válaszokat, meg nem is. Egyszerűen nem tudta hova tenni Rizz-t, amiért egyelőre óvatosan puhatolózott a látványos terv további lépései felől. Olyannak rémlett ez az egész, mintha egy színdarabban venne részt, aminek az eseményeit csak a többi szereplő, vagy még ők sem tudják. Furcsa élmény volt, de határozottan izgalmas. – Örülök, hogy beértetek minket. Remélem a papucs csattogás és a szoknyasuhogás nem riasztotta fel Lokit. Vagy, hogy nem késtünk el, mert valaki – nyomatékosan hátrapillantott, – vonakodott egyből azt tenni, amit kellett volna. Mert én elkapom a cselszövés istenét, ha törik, ha szakad. De ha ezért Skellige minden csücskét be kell járnom, akkor szigetenként duplázom az árat, amiért dolgozok. – Az ő szájából ez eléggé erősen hathatott, és valahol komolyan is gondolta, akkor is, ha pontosan tudta, hogy a Lokinak gondolt személy a jobbján sétál egy vörös hajú kislány képében. Semmi kétsége nem volt affelől, hogy valamiért ki akarta üríteni a szentélyt, különben nem tette volna meg ezt a hatalmas kerülőt. Csakhogy abban nem volt biztos, hogy engednie kellene a dopplert bármit is elcsenni abból a templomból. Nem feltétlenül az istenektől való félelem miatt, hanem egyszerűen a jobb útra térítés reményében.
Amikor beleborzolt a hajába a vajáklány, miután végre útnak indultak Rizz vezetésével, Ciri kérdésére a fiatalabb egy egészen röpke pillanatra összerezzent, mint ahogy minden csínytevésen kapott gyerek tette volna. Azonban a váltánykölyök azt is tudta, mire ment ki a játék, így az egérszürke hajú lány kérdése után elvigyorodva felkuncogott. - Még, hogy én! - szegte fel állát. - Ha tényleg én lennék Loki, miért rohantam volna ide, Freya papnőihez azzal, hogy elkaptam saját magam? - nevette, majd kíváncsian hallgatta Ciri szavait az istenekről, nekkerekről, vérfarkasokról és szirénekről - aztán majdnem orra bukott egy elvétet lépése után, mikor a lány a váltányokat is szóba hozta. Hát mégiscsak tudja…! Két pillanatba került csupán, hogy egy nyikkanás után visszanyerje egyensúlyát, de arra a két pillanatra teljesen biztos volt benne, hogy a szörnyvadász egyetlen suhintással levágja, mint ahogy minden más szörnnyel tett volna - a végzetes csapás azonban elmaradt. Egy pillanatra megtorpant, ahogy felnézve a lány smaragd szemeibe fúrta tekintetét, mintha a zöld lélektükrök mélyéről ki tudta volna olvasni Ciri gondolatait és szándékait. Ha felvette volna a vajáklány alakját, rögtön ki tudta volna deríteni, mit tervezett - de nem csak azt. Megismerte volna minden gondolatát. Minden vágyát. Jobban ismerte volna a lányt, mint az önmagát, mert abban a pillanatban ő is Ciri lett volna, és ember nem mondta volna meg, melyikük az igazi, és melyik a másolat - csak az igazi Ciri maga, akiről Loki egészen eddig nem tudta eldönteni, megbízhat-e benne, vagy sem… Aztán ahogy a vajáklány hátat fordított neki, tétován követte. - ...Nem? Miért, mit tud az a váltány, hogy épeszű vaják nem bántja? - kérdezte aztán elszántan, mégis adva a tudatlant, ahogy felzárkózott Ciri mellé újra. Teljesen biztos volt benne, hogy a lány tudja, mi ő. Ezek után egy cseppnyi kétsége sem volt efelől. - És te, te épeszű vajáklány vagy ezek szerint? - fűzte hozzá kérdését, s ajkain csintalan mosoly jelent meg újra, ezzel leplezve, hogy fejében közben egymást kergették a vadabbnál vadabb gondolatok. A szörnyvadász csakugyan megtehette volna, hogy itt és most megöli. Nem látta volna senki, és ha ezüstből volt a kardja - márpedig mi másból lett volna, bár a vajákoktól szokatlan módon kettő helyett csak egyet viselt a hátán - akkor még a valódi alakját is láthatta volna, mielőtt végzett volna vele. Mégse tette meg, pedig tudnia kellett, mi ő valójában. Rizz pedig nem is tagadta, utolsó kérdésével, de kiváltképp a hozzáfűzött mosollyal éppen hogy csak nem ismerte el hangosan, hogy a lánynak igaza volt. Loki azonban még nem akart nyílt lapokkal játszani, legalább is nem teljesen, ugyanis egyre kíváncsibbá tette a vajáklány - kiváltképp, mikor meghallotta Ciri játékos hangját, ahogy a kitalált testvéreiről tanakodik. Az a hang egyből visszalopta belé azt a vásott csibészséget, amivel az egész kalandnak nekifutott - és most már a kíváncsiság is hajtotta. A lány mellé lépett, és belé karolt, szabad kezével mutatva az utat, amerre vezette. - Arra! Van a parttól nem messze egy régi, romos viskó, ott őrzik Lokit a bátyuskáim! - vigyorogta, kék szemeiben azonban csalfa ígéret szikrája lobbant, ahogy Cirire tekintett. Bár az ígéret nem csak a csínytevés istenének meglelésére szólt - ha a vajáklány egy kicsit jobban figyelt, megérthette a ravasz mosoly mögött megbúvó üzenetet is: “ha játszani akarsz, játsszunk igazán, és mutatok valamit, amitől tátva marad a szád!” Ciri kérdésére aztán összeráncolta homlokát, mint aki komolyan aggódik a felvázolt lehetőség miatt, s hosszan hümmögve vakarta meg állát szabad kezével. - Hú, igazad van… A bátyuskáim erősek, és hárman vannak egy ellen, de Loki ravasz, mint a róka, a bátyáimat meg könnyű rászedni…! Ha megszökik… Akkor igazán szükség lesz minden vajáktudásodra, hogy elkapjuk újra! - mondta komolyan, mint egy szakértő, akinek hivatása az isten-fogás. - De szerintem ott lesz - jelentette ki aztán bizakodón, megengedve magának egy újabb csibészes mosolyt. Hát persze, hogy ott lesz. Pont ott, ahol eddig: Ciri jobbján. Aztán mikor a vajáklány felfülelt a hamarosan érkező kíséretre, Loki is hátralesett a válla fölött, és elégedetten nyugtázta a közelgő kompániát. Erre a részre legalább kész terve volt már, Ciri kérdésére pedig bólintott, majd hangosan, hogy a papnők is hallják, így felelt: - Hogy hova futnék Loki helyében? Én, ha menekülni akarnék, és bárminek az alakját fel tudnám venni, akkor átváltoznék valami nagyon gyors állattá, mondjuk lóvá vagy rókává, és meg se állnék a tengerpartig! Ott pedig gyorsan hallá változnék, és elúsznék a legközelebbi szigetig! - mondta komolyan, és bízott benne, hogy a közeledő papnők minden szavát hallották. Továbbra is Ciribe karolva vezette őt és a csapatot sietve a viskó irányába, egyre növekvő izgalommal, hiszen zseniális terve a rögtönzés ellenére is úgy tűnt, kiválóan működött eddig, és a legszórakoztatóbb rész még csak most következett! Aztán ahogy a papnők utolérték őket, Loki elégedetten konstatálta, hogy csakugyan szinte az egész szentély utánuk eredt, tehát gond nélkül fogja tudni elorozni a Freya szobrának nyakában függő, hatalmas gyémántot! Hanem ahogy meghallotta a vajáklány csípős megjegyzéseit az asszonyok felé, kiváltképp egy bizonyos papnő irányába, ezúttal is csak nehezen tudta megállni, hogy ne röhintsen fel hangosan, Ciri kinyilatkoztatásának végére azonban egészen elámult. A papnők nem különben, bár a mögöttük baktató, pökhendi adepta felháborodott hördülése vélhetően az egész társaság véleményét kifejezte a szörnyvadász kijelentéséről. - Még, hogy duplázod! Hogy is ne! Vagyunk elegen, hogy bejárjuk a többi szigetet is, te csak azzal törődj, hogy elcsípd azt a Lánghajút, ha visszakergettük ide! - sipította a papnő, Loki pedig éppen csak megállta, hogy elégedett vigyor kússzon az arcára. - Ne tessék úgy kajabálni, mindjárt ott vagyunk! - szólt rá ő a fehérnépre, de még mielőtt az felháborodásának ismét hangot adhatott volna, előre mutatott szabad kezével a fák törzsei közül kibontakozó kunyhó felé. - Ott! Ott van Loki és a bátyuskáim! - mondta, majd cinkos mosolyt váltott Cirivel, azzal elengedte a vajáklányt, és megiramodott a viskó felé, kíséretük pedig igyekezte tartani a tempót. Ahogy azonban feltépte a kunyhó ajtaját, döbbent rémületet színlelve tántorodott hátra. A nyomában érkező papnők arcán az őket fogadó látványra a teljes értetlenségtől kezdve, a meglepettségen keresztül, egészen az elfojtott haragig minden érzelem átvonult, majd az egyik megtermettebb és komorabb ábrázatú nő felszólalt: - Nincs itt senki! Az egész ház üres, csak az összetört bútorok vannak bent! - De itt voltak…! - vágott vissza Rizz, majd Cirire pillantott segítségkérőn. Igazán reménykedett benne, hogy a vajáklánynak nem most állt szándékában leleplezni őt, bár átsuhant fején a gondolat, miszerint a mostaninál tökéletesebb alkalma nem lett volna erre a szörnyvadásznak.
Cirilla megnyugodott, hogy végre értik egymást Rizzel. Vagy Lokival, ha már itt tartunk, fűzte hozzá fejben. Elvigyorodott, mikor a lány majdnem orra bukott, majd a kérdésre vállat vonva dobta oda a választ. – Hát nem a legépeszűbbnél tanultam, de sosem vadásznék mimiket. Nincs értelme, mert nem életveszélyesek. – Cirinek valóban nem lett volna oka, hogy levágja. Ami emberek esetében, kevésbé zaklatta volna fel. Amit az emberekből megismert, hagyott maga után egy nagy adag gyűlöletet. Viszont még őket sem ölte volna csak úgy, mert ahhoz szottyant kedve. Azzal olyan messzire távolodna magától, amit nem szeretett volna. A vérszomja elég, ha akkor kerül elő, mikor arra szüksége van, így igen hamar láncra verte. Aztán, ahogy hallgatta a lány magyarázatát, gondolkodni kezdett. Kihúzott az előző mozdulattal egy Felfedezőt, s Rizz paklijába pillanthatott. Azon kezdett gondolkodni, hogy mi lehet a szentélyben, amit egy doppler mindenképp meg akar szerezni. Mármint, szükségét igazán semminek nem látja, ha ügyesen használja ki a képességét, tehát nem létfontosságú a dolog. Afelől ugyanis semmi kétsége nem volt, hogy nem ürítenék ki a szentélyt, ha nem akarna a kislány megszerezni valamit, amihez útjában vannak a papnők. Az első gondolata pedig épp a Freya szobor nyakában függő hatalmas gyémántra fonódott. Hiszen nem életbe vágóan fontos a megszerzése, de ha az istennő szolgái ott legyeskednek, lehetetlen a beszerzése. Legfeljebb téved, mégis kitart emellett az elmélet mellett. Ha viszont ez volt a valóság, akkor megoldhatónak vélte, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Elvégre elcsenhetik a gyémántot, majd Ciri Loki nyomába ered, rábeszéli a lányt, hogy miért érdemesebb visszaadnia a gyémántot, ha már móresre tanították a hitszolgákat, s a lecke végén megjelenik ő, visszaszolgáltatja az ellopott javakat, és szépen beolvas egy hatalmasat mindenkinek, aki az útjába kerül. Arra azonban nem igazán volt lehetősége, hogy mindezt lekommunikálja, így további cinkos mosolyváltásokra került csupán sor. Tudta, hogy immáron egy oldalon vannak, még ha kell is egy kicsit puhítania Rizz ambícióin. Viszont érezte rajta a megkönnyebbülést, s a játékosságot. Amikor viszont a papnő visszaszólt Cirinek, a lány arcára olyan grimasz költözött, amit csak akkor látni élőlényen, ha igazán teleszaladt a bakancsa. – Oh. Akkor nem kell nekem itt ólálkodnom. Ti csodás papnők úgyis megoldjátok a problémát nélkülem is. – Ezzel megfordult, beleállt az ominózus hárpia arcába, majd smaragdszín szemeiben villant valami. – Legyünk tisztában valamivel. Skellige összes szigetét végigjártam, a falusiak szeretnek mindenhol. Én találok munkát nélkületek is. Ti viszont nem fogtok Lokit, ha nem vagyok itt. Szóval, ha azt a görbe orrodat lejjebb eresztenéd, akkor észrevetted volna, hogy kettőnk közül nekem van fegyverem. Én vadászok szörnyeket a napi betevőért. Az a különbség köztem és közted, hogy én megvédem az embereket, és ezért Freya megveregeti néha a vállam. Te meg a lábát csókolgatod az istennőnek, úgyhogy úgy tart, mint egy kiskutyát. Én hasznos vagyok neki, te meg csak kellemes. – A kemény szavak után visszalépett Rizz mellé, megragadta a kezét, majd hagyta, hogy mindenki előre menjen. Így ugyanis válthatott néhány szót a doplerrel. Persze suttogva. – Ha én lánghajú csínytevés isten volnék, valamikor akkor kezdenék eltűnni, mikor a vajáklány beleszimatol a levegőbe. Az mindig rossz előjel, ha egy vaják szimatol. – Ezzel bevették a romos viskót, s ahogy az értetlenkedés megkezdődött, a lányra pillantott, majd komor arccal a magasba emelte az orrát. Mély levegőket vett, majd forogni kezdett, s kipillantott az egyik ablakon. – Hölgyeim. Itt egy nyomvonal, ami elvezet mindenkit oda, ahova Loki tart. – Róka nyomokat pillantott meg az ablak alatt, s volt egy olyan érzése, hogy az neki még akkor is tökéletes volna, ha egy szimpla erdei állattól származna. – Egyértelmű a helyzet. A lánghajút itt őrizték a bátyuskák, a csínytevés istene pedig fogta, alakot váltott, verekedés tört ki, – mutatott az összetört bútorzatra, – majd rókává változott és megiramodott. De a nyomok még frissek. Kövessétek. – Közölte, majd letérdelt Loki elé. – Innen ők már megoldják, én meg megkeresem a bátyuskáid. De kelleni fogsz hozzá. – Mindezt persze jó hangosan ejtette ki, s remélte, hogy mindenki érti, mire céloz.
Miután Ciri istenesen beolvasott a pökhendi papnőnek - aznap már ki tudja, hanyadszorra - Loki immáron képtelen volt megállni, hogy elröhintse magát. Bár igyekezte nevetését a tenyerébe fojtani, a vajáklány egészen a szívéből szólt, a csínytevés rögtönzött “istene” pedig képes volt a szócsata győztes felének fejére azzal feltenni a koronát, hogy lecsittegte a papnőt, mielőtt az még képes lett volna szóhoz jutni anélkül, hogy sípolt volna a tüdeje. Ezután Cirilla Rizzbe karolva engedte előre Freya szolgálóit, hogy suttogva jótanáccsal lássa el a kölyköt, aki csibészes vigyorral bólintott csak, majd amint ők is odaértek a viskóhoz, a papnők közé lódult, hogy előadja meglepetését a teljesen üres kunyhót látva. Aztán ahogy a vajáklány a levegőbe szimatolt, Rizz ügyelt rá, hogy a háttérbe húzódjon, s arra is fel volt készülve, hogy menekülőre fogja, ha netán Ciri mégiscsak tőrbe csalta volna, és most akarta volna leleplezni mindenki előtt. Ez azonban szerencsére nem került sor. Ciri éppen úgy adta elő az eseményeket, mintha csakugyan megtörténtek volna, és nem csak Loki jól kivitelezett tréfájának nyomai lettek volna. Aztán, ahogy elé lépett, s mindenki által jól hallhatóan kijelentette, hogy segít megkeresni Rizz kitalált bátyuskáit, a pökhendi papnő rögtön rákezdett volna, hogy ha ők találják meg Lokit előbb, egy kanyi vasat se fizetnek Cirinek, de szerencsére egy idősebb papnő csendre intette, majd a nő a vajáklányhoz fordult. - Mindenképp keressétek meg őket, de egy valamit nem értek. Férfiember lába nyomát én itt egy darabot se látok. Szóval hacsak nem tanultak meg hirtelenjében repülni… - És ha egy csapat hárpia támadta meg őket?! - kiáltotta Rizz, őszinte rémülettel hangjában, ugyanis a tisztes korú papnő kérdése igen élesen rávilágított zseniális tervének egy hiányosságára, férfi lábnyomokat ugyanis pont nem hagyott egyet sem. Szerencsére minden alakjában, Rizpáéban meg kiváltképp, tökéletesen értett ahhoz, hogy egészen hihető kifogásokat és füllentéseket húzzon elő az ingujjából. - Vagy griffek…! Lehet, Loki hívta őket ide, vagy pont ő varázsolta el a bátyuskáimat…! - nyüsszente, ahogy átkarolta Ciri derekát játszott ijedelemmel, szemeiből pedig éppen csak nem buggyant ki néhány krokodilkönnycsepp. A papnők összenéztek, végül a rangidős sóhajtva intett a gyerekeknek, hogy induljanak, míg ők a nyomokat követve a part felé vették az irányt. Lokinak pedig csak ennyi kellett, máris karon fogta Cirit, hogy a fák közé veszve minél messzebb kerüljenek a papnőktől, majd mikor már se látni se hallani nem lehetett őket, képtelen volt tovább türtőztetni magát, és felkacagott. - Hát ez csudajó volt! Hogy elküldted azt a fennhéjázó Freya-szolgát melegebb éghajlatra, haha, azt hittem, ott helyben megfullad a sértettségtől! - nevette, majd Cirilla elé perdült, arcán csibészes vigyorral - de ügyelt rá, hogy kartávolságon kívül legyen a lánytól. - Nos, te épeszű vajáklány, hát csak elkaptál. Legalább is egy kicsit - mondta, csípőre téve kezeit, és ezen a ponton megengedett magának annyi merészséget, hogy ott helyben, Cirilla szeme láttára vegye vissza a szívének legkedvesebb alakját, hogy immáron rókavörös, kócos hajfürtök alól felemás szemei villanjanak szinte kacagva a lányra. Magasabb is lett, épp csak egy fél fejjel maradt el Ciritől. - Ezért cserébe mutatok neked valamit, amitől tátva marad majd a szád! - vigyorogta, s ha eddig kétsége is lett volna efelől a vajáklánynak, Loki hangját hallva biztosra vehette, hogy egy pimasz kamaszfiúval van dolga. - Na, gyere!
Cirilla rég mulatott olyan jól valaki verbális földbegyalulásán, mint most. Imádta a helyzetet, mert igaza volt, akkor is, ha történetesen az egész színjáték hazugság volt. Mélységesen megvetette azokat, akik pozíciótól reméltek hatalmat. Vagy megbecsülést. Ezért aztán élvezettel töltötte el a hitszolga kiosztása. Azt pedig egyből látta, hogy Rizz nagyon élvezi, ami az ő arcára is mosolyt csalt. Ahogy aztán visszafordult a lányhoz és előadta a haditervet, pontosan tudta, hogy végre egy játékot játszanak. A cinkos mosolyok áradata már csakis ezt mutathatta. Minden mást kizártnak talált, hiszen ennyire senki sem lehet hülye anélkül, hogy nyáladzani kezdene. Szóval értették egymást. Ez megkönnyítette a dolgát amikor előadta a némbereknek, hogy mit fedezett fel. Való igaz, ő is látta a terv gyenge pontját. Mert férfi lábnyomot még csak hírből sem látott a hó. Loki sipákolása pedig csak félig lehetett elég arra, hogy a papnők lepattanjanak a nyomvonalról. Cirinek be kellett vetnie magát, különben később lesz nagy bukta. – Valóban furcsa. – Morfondírozott, miközben a gyerektől ellépve elkezdte körbejárni a terepet, és szakértő pillantásokat vetett a nyomokra. Hosszasan vizsgálódott, mielőtt újra megszólalt. – Hacsak a lánghajú nem akarja éppen elvonni a figyelmünket. Mert az illatot érzem, azt is érzem, hogy merre haladtak. – Tette hozzá, miközben a Jiehtől ellesett mozdulatokkal szimatolt, meg grimaszolt. – Viszont sehol egy nyomvonal. Loki valószínűleg arra játszik, hogy a pityergő kislányt követi majd akárki is jön vele. Vagy épp hazugnak gondolja az egyszerű kölyköt és hazamegy. Szóval elrejtette a lábnyomokat és róka képében odébb állt. – Foglalta össze az álfejtegetést. – De mivel nem tud egyszerre havat söpörni és eltűnni, az ő nyoma megmaradt. Viszont nem számolt a vaják érzékekkel. – Akkor is, ha neki olyanja egyáltalán nincs. Elvégre nem esett át a mutációkon. Taktikásabban, ravaszabbul szokott vadászni emiatt. – A szagot nem rejtette el. Határozottan három férfi szagát érzem abban az irányban. – Mutatott az egyik irányba, – amerre később a doppler kezdte húzni, – majd útnak eresztette a nővéreket és eltűntek a fák között. Nem lepődött meg, mikor a mimik nevetni kezdett, ahogy a mondandóján sem. Büszke vigyorral nézte, ahogy magyaráz. Persze, hogy elkaptalak, gondolta. Nem sokat tettél azért, hogy ne így legyen. Tényleg nem számoltál vajákkal te ütődött. Ekkorra teljesen biztosra vette, hogy egy fiatal lény áll vele szemben. Még valós alakjában sem lehetett túl idős, mert játékos és hangos volt. Ettől pedig a hamuszürke hajú lány is kicsit nyugodtabban állt a dolgokhoz. Másképp bosszantotta volna. Mikor pedig megtörtént a szeme láttára az átváltozás, egy pillanatra maga is elmosolyodott. – Nocsak, nocsak. De jóképű kis suhanc ez a Loki. – Kuncogta, aztán összeborzolta a lánghajú üstököt. – Viszont mondj nekem egy nevet, mert a Rizz lánynév, Lokinak meg nem szólíthatlak, mert valaki meghall. Hogy hívod magad te csínytevésisten? – Belement a játékba. Hogyne ment volna. Követte is a fiút, mert kíváncsi volt, hogy valóban a gyémántra utazik-e? – Legközelebb sokkal körültekintőbben a nyomokkal. – Fűzte hozzá, miközben haladtak. – És csak, hogy tudd, legalább tíz perce azon küzdök, hogy vedd már észre, hogy a te oldaladon vagyok. – Átkarolta a fiú vállát. Meg kellett vallania, kölyök létére nem volt kellemetlen a szemnek. Jó alakot választott magának.
Miután Ciri, a vajáklány szörnyvadászokhoz méltó szakszerűséggel magyarázatot adott Freya papnőinek arra vonatkozólag, hogy miért is nem láthatnak férfi lábnyomokat a hóban, Bíbic igyekezte leplezni elismerő pillantását, amivel a lányt tüntette ki - természetesen csak azért, hogy véletlenül se bukjanak le. Aztán mikor végre megszabadultak a harcias perszónáktól, és bevették magukat a fák közé, épp csak ki tudta várni, hogy teljesen elnyelje kettejüket a rengeteg, és a papnők se halljanak belőlük semmit - aztán máris jóízű kacagásban tört ki. Ciri mosolyát látva pedig végül felvette a “saját” alakját, s immáron “önmagaként” állt a vajáklány előtt. Hanem annak dicséretét hallva egy pillanatra úrrá lett rajta a zavar… nos, jó, talán volt az két pillanat is, két jó hosszú pillanat, kiváltképp, mikor a lány még ráadásul össze is borzolta az amúgy is kócos, vörös üstökét. - Hé, na! Hess! - hadakozott a gesztus ellen, majd kisöpört néhány hajtincset az arcából, bosszúsan fújva egyet. - Nem kell engem tutujgatni! - húzta fel az orrát, egyik kezét csípőre téve, de a lány kérdését hallva azért megenyhült. - Hívj csak Fricskának - felelte egy pimasz félmosollyal, azzal szapora léptekkel elindult Cirivel az oldalán, visszakanyarodva a szentély felé. Igazándiból sose használta ezt a nevet, még csak nem is szerette - most mégis ez jött a szájára. Petya hívta így, ha cukkolni akarta, Bíbic azonban gyorsan száműzte gondolatai közül ezt az emléket. A lány megjegyzésére a nyomokkal kapcsolatban csak hetykén hümmögött, felszegve az állát. - Legközelebb nem lesz rá szükségem, hogy ennyit maceráljak egy tervvel, mert egyből megszerzem azt, amit akarok. Egyébként is, a faszom se gondolta, hogy pont fog járni egy vaják errefelé, és pont megbízzák azok a némberek azzal, hogy kapjon el. Mondjuk, te sem vagy igazán szörnyvadász… látom a szemeden - vigyorgott Cirire kihívóan, majd cehhent a vajáklány hozzáfűzésére. - Észrevettem - öltötte ki rá a nyelvét. - De attól még nincs kedvem feldobni a bakancsom amiatt, mert csőbe húzott egy vaják. Ha nem tudnám, ki vagy, még most is azt gondolnám, hogy csak azért férkőztél a bizalmamba, mert így akarsz csapdába csalni… És csak akkor lehetnék teljesen biztos abban, hogy nem baszol át, ha felvenném a te alakod - jegyezte meg, bár ahogy Ciri átkarolta a vállát, szinte rögtön mozdult az ő keze is, hogy viszonozza a gesztust. Úgy kellett kupán vágnia magát gondolatban, hogy ne tegye, így egy pillanatra megtorpant a mozdulatban amaz válla fölött - de végül lassan mégiscsak a lány vállára tette kezét. - ...A Sor’ne mesélt rólad nekem. Ciriről, a taknyos királykisasszonyról, aki betévedt Brokilon erdejébe, és ott összetalálkozott a vatt’ghernnel, a Végzetével. És aztán vajáklány lett belőle… - mondta aztán, maga se igazán tudva, miért is osztja meg mindezt vele. - ...Nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom veled… És pont itt - fűzte hozzá még halkan.
P.S.:Van ott még, ahonnan ez jött. ;P Mood: Words on Wind
Miután Abb Yarra szuzerénje félrevonult a csínytevés állítólagos istenével pontosan azt kapta, amire számított. Épp úgy a hajborzolásra, mint az összes többire. Vigyorogva fogadta előbb a hessegetést, aztán ahogy Loki végre megdobta a nevével, elkuncogta magát. – A csínytevés istene, a Freya papnők réme. Fricska. – Képtelen volt elfojtani a kuncogást egészen addig, míg az átkarolásra meg nem kapta a reakciót. Ekkor ugyanis visszaszelídült mosolygásba a dolog, hogy legalább beszélni tudjon. – De találó, ha azt veszem mit is művelsz. Fricskákat szórsz mások orra alá. Mert azt nem hiszem el, hogy ezek a hárpiák az első áldozataid. – Közölte, miközben mélyen a szemébe nézett. Roppantul barátságos vagy ezzel a dopplerrel, gondolta. Vigyázz Ciri, nehogy olyanba rántson, amit nem szeretnél. Semmilyen esetre sem szeretném bántani. – Ha fiú lennék, Fricska akarnék lenni. – Tette hozzá, mielőtt megtudta, hogy még egy számára ismeretlen váltány is pontosan ismeri a történetét. Cirilla elfintorodott a történet hallatán, de mielőtt folytatódhatott volna, fújtatott egy hatalmasat. – Igen, persze. A királylány, a közelgő vihar, az apokalipszis elhozója. – Sóhajtotta, érezhető frusztrációval az orgánumában. – Ciri vagyok. Vajáklány. Hivatásos szörnyvadász. De legfőképp most a társad a csínytevésben. Ha csak nem szeretnéd te is a vérem venni, akkor ne emlegesd fel újra ezeket a történeteket. Mert felük feleannyira sem mondja el jól a történetet, mint illene. – Főként azért, mert a javát Kökörcsin írta, de még azok a történetek, amelyeket hiteles forrásból hallanak, sem fedik le a kaland és a tortúra felét sem. A vajáklány arcára egy jelzés ült ki. Fáradtság és fásultság. Egyesek talán úgy is vélhették, hogy az unalommal vegyes bosszankodás. Az egérszürke hajú nő agyát szürke, mégis fájdalmas köd lepte el, mint aki nem is teljesen van a valóságban. Fárasztotta, hogy nem lehet csak Ciri, a vajáklány. Mindig hozzá kell költeni, hogy mi volt és mi lehet. Unta a meséket magáról. Amióta Skelligére vetette a sors, úgy érezte, kicsit kikerült abból a körből, ami évek óta üldözte. Erre most ismét visszaugrott a nyakába. Mintha köpeny lenne, amit nem vehet le. Pedig már irtózatosan melege volt alatta, mert a formálódó vajákvért bőven elégnek bizonyult a Skellig hegyek hidege ellen is. – Maradjunk meg abban te lánghajú, hogy én egy épeszű vajáklány vagyok, te meg egy szemtelen doppler. Vagy akár el is mondhatod, hogy te honnan jöttél, hogy ne érezzem egyoldalúnak az ismertséget. – Nem várta, hogy ennek a kérdésnek folytatása következik, ezért békésen elengedte a kölyköt, mielőtt újra összeborzolta a haját. Ideje volt, hogy végre megtudja mire, de főleg milyen eszközökkel pályázik a váltány, így csak a szemét fordítva Fricskára, feltette a nehéz kérdéseit. – Ha tippelnem kellene, akkor a szentély gyémántjára fáj a fogad. Csak azt nem tudom még megtippelni, hogyan akarod azt onnan elhozni, és főként miért. Mert hacsak nem személyes bosszút forralsz a szipirtyók ellen, vagy nem a kihívásoktól alszol jól éjjelente, akkor nem tudok elképzelni elég nyomós indokot egy ennyire veszélyes dolog végrehajtására. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette. – Ugye nincs veszélyben az életed?
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️️️️️️️️️️
Ciri ismerős módon tért újra magához. A landolás ezúttal sem volt a legerősebb oldala, habár azt azonnal tudta, hogy most sikerült kisebb magasságban abszolválnia a teleportból történő kitörést. Zúzódások és kisebb karcolások borították csak, illetve sehonnan nem nyúzta le a bőrt. Szerencséje lehetett, mert nem is a sivatag közepén, kövektől ölelve ébredt. Viszont hidegben ébredt, a feje felett tűlevelű növényzettel. Volt egy sejtése, hogy hol lehet, de nem mert biztosra menni. Egy dolog maradt tehát. Feltérdelt, s meglepő könnyedséggel. Vagyis nem törtem semmim, gondolta, jól estem. 
