Büszkeség és balítélet

**Vendég** · Vendég

Lambert & Pacsirta

Pacsirta a déli órákban érkezett Blaviken városába. A karaván hajdani tagjai, ugyanis meghívták a helyi tavaszi virágünnepre. A kedves invitálást Yenuenak köszönhette, akivel pár hete találkozott Oxenfurt utcáin, mikor némi betevőért játszott szórakoztató dallamokat az arra járóknak.
Noha elsőre alig ismerte fel régi ismerősét. Yenue csak pár évvel volt idősebb nála, mégis rengeteget változott az elmúlt évek során. Emlékezett, hogy annakidején az elsők között hagyta el fivérével, Mirallal, a karaván köreit. A lány rövid beszámolójából pedig megtudta, hogy most földművelésből és állattenyésztésből éltek.
Pacsirtának nem volt jobb elfoglaltsága amúgy sem, így örömmel fogadta el a meghívást. Yenue esküdött, hogy számtalan ember megfordul ilyenkor a városukban. Egy fesztiválos környezetnél, pedig nincs is jobb hely egy művész számára. De az anyagiak mellett is lelkesedett az ötletért, hiszen csak néhány taggal tartotta a kapcsolatot a karavánból. Szívesen meghallgatta volna, hogy Yenue és fivére min mentek keresztül.
Így esett, hogy a gazdag, virágdekorációba bujtatott Blaviken utcáit járta. Mikor Yenue házához ért, viszont legnagyobb meglepetésére csak Mirall fogadta.
– A húgom mesélte, hogy jönni fogsz! – kezdett bele a férfi az üdvözlést követően. Hangja fáradtan csengett, arca beesett volt, sötét hajába ősz tincsek vegyültek. Mintha nem is pár év, hanem évtizedek teltek volna el azóta, mikor utoljára látták egymást. Yenuehoz képest, sokkal kegyetlenebb volt hozzá az idő vasfoga.
– Valóban? Így oda a meglepetés – somolygott kedvesen Pacsirta. – Yenue merre van? – miután feltette kérdését, azonnal meg is bánta. Mirall arca megfeszült, tartása megrogyott. Komoran invitálta be a házba.
– Négy nappal ezelőtt…
A történet, amit Pacsirta hallott Miralltól, hajmeresztő volt. Leginkább egy tragikus balladába illet volna. Yenuénak a vitatkozást követően, se híre, se hamva. Mirallt furcsa szellemek kísértik és a lány állítólagos szeretője pedig nem beszél. Ha ihlet hiányban szenvedne, azonnal hangjátékot komponált volna az elmeséltek köré, viszont nyomban elhessegette ezt a gondolatot. Mirall, ugyanis is az ő segítségét leste, melyre nem tudott nemet mondani. A férfi reményekkel telve fordult felé, varázstudására hivatkozott. Keserűen nevetett volna ezen a pillanat hevében Pacsirta, azonban megállta az önsanyargatást. Mirallék nem is tudtak Briscáról és az átokról. Ezért aggódott, hogy a tudása ide túl kevés lesz. Mégis megígérte régi barátjának, hogy segít, amiben csak tud.
Yenueval kezdte. Először bejárta a várost, információk után kutatott, de az ünnep közelgő mámorában sem voltak túl készségesek az emberek. Hiába ittak, ettek, voltak jókedvűek, senkitől nem tudott meg többet a lányról. Hol két kecskével távozott a városból, hol pedig egy sárkány ragadta el az erdő széléről. A titokzatos szerető pedig nyomban felszívódott előle, amint meglátta. Így az este leszálltával, keserűen állt hozzá a kísértet ügyéhez. De Mirall nem szórakozott! A hátsókertben, a barackfa alatt, rémisztő szellemlény fedte fel magát az éj leple alatt. Furcsa táncot járt a kertben. A különös kísértet miatt nem is maradtak sokáig a ház falain belül, hanem hamar az egyik közeli fogadóba igyekeztek át, hogy ott töltsék el az éjszaka további részét.

Kialvatlanul ugyan, de elszántan folytatta az új nap reggelén a tegnap eseményeit. Yenueval kapcsolatban keresett információkat a városban. Azonban délidő tájékán Mirall többször felkereste, hogy most már élvezze az ünnepet egy kicsit. Miután a késő délutáni órákban sem járt sikerrel, kezdte megfogadni a férfi tanácsát. Megpróbált lazítani, de megannyi gondolat költözött a fejébe, ami némiképp megnehezítette a dolgát.
A fesztiválok során jellemzően a daljáték kevés sikert aratott. Miután mindenki mulatott, táncolt és zenélt, ezért alig tűnhetett ki a tömegből. Mindez okán tenyérjóslással szórakoztatta az embereket egy kocsmában.
Az asztallapra lila kendőt terített, mécseseket helyezett ki rá és kártyákkal dekorálta, melyekről szintén azt ígérte, hogy a jövőről suttognak az érdeklődőknek. Noha, a különböző ábrákat mutató lapokkal való jövőbelátása, nem volt igazi tudomány. Inkább meséket mondott velük, mintsem a valóságot. Ellenben, a tenyérvonalakat ügyesen bogozta ki, Shierra rendesen megtanította erre a mesterségre, sosem feledte az idős hölgy szavait: „Egy tenyér sok mindent elárul! Ha megtanuljuk olvasni, akkor az ember nyitott könyvé lesz előttünk!”. Mágikus affinitása miatt, pedig gyakran támadtak erős megérzései, ami remek kiegészítőként szolgáltak a tenyérjóslás során.
Ámbár, mindennek megvolt a maga trükkje, és Pacsirta jól ismerte ezeket a praktikákat. Egyszerűen csak kérdeznie kellett és a delikvensek, mikor feleltek, maguk mesélték el életük egyes darabkáit, amiből összeállíthatott egy hihető jövendölést.
A kocsmában töltött idő alatt, ígért hamarosan érkező szerelmet egy szomorú inas leánynak. Boldog éveket egy nyugalmazott katonának. Unokákat egy javasasszonynak. Gazdag szerencsét egy juhásznak. Mindezek apróságok voltak a pénzért, amit fizettek érte ezekért. Még keresnie sem kellett az érdeklődőket, mert ajánlották elegen a tömött vendéglátóhelyen. Éppen a kártyáit igazgatta, miközben érzékelte, hogy valaki az asztal elé lépett.
– Foglaljon helyet bátran – mondta dallamosan. – Miként szeretné felfedni jövőjét? A kártyák suttogása által vagy inkább a tenyerétől várja az igazságot? – kérdését követően, kíváncsian az előtte állóra emelte a tekintetét, hogy lássa, ezúttal kivel hozta össze a sors.

Jegyzet:Ha valami nem stimmel szólj nyugodtan és változtatom.

Zene: The Fortune Teller

**Vendég** · Vendég

Nem is tudom már hányadik meccsünket játszottam Korkával, akit talán öt vagy hat korsója ismerhettem meg, de ez volt az első, hogy közel járt ahhoz, hogy megverjen. Az ellenfelemnek és nekem is már csak egy győzelemre volt szükségünk. Nem is kevéssel járt előttem erőben. El sem akartam hinni, hogy tényleg ekkora szerencsém volt, hiszen leraktam egy kémet, amit felhúztam pedig nem más volt, mint Ethriel és Murliega kártyája. Így nem csak hogy megerősíthetem a mezőnyöm, de az ellenfél két legerősebb kártyáját is leseperhetem a csatatérről ezzel megnyerve ezt a kört is.
Jóízűen nevettem miközben ledobtam az asztalra az utolsó két lapot.
-A pofám leszakad! Hogy dögölj meg a cipődben! – mérgesen puffogott kitartó ivópartnerem, miközben én büszkén meghúztam, már csak félig telt korsómat – Biztos csalsz!
A fiú nem hiszem, hogy tizenhatnál több telet élhetett meg ez idáig. De jól bírta az alkoholt. Elmesélte, hogy a helyi kovács az apja és míg mások a hideg ellen isszák az alkoholt, ő azzal edzi magát, hogy az üllő mellett állva, időnként letol egy-egy felest. Én…. úriasan bevallom…kissé bekarmoltam. Most kivételesen nem kezdtem főzetekkel túrbózni semmit, így még magamnál voltam. Csak a testem nem akart összefogni az agyammal.
-Persze, persze! Vesztettél, fogadd el, ha meg már ennyi kör Gwent utá… – elfordítottam a fejem és a kezemet a szám elé helyeztem. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy most hányni fogok, vagy csak böfögni. Szerencsére csak utóbbi köszöntött be.
-Visszavágót! – követelte.
-Elég volt! – morogtam és elkezdtem összeszedni a kártyáimat. – hanyadik visszavágónk lenne ez?
-Mit számít?
-Azt, hogy nincs kedvem tovább alázni azt a szánalmas seggedet. –mosolyogtam féloldalasan, miközben elraktam a kártyákat és a nyereményem is. Úgy tűnt megértette, bár nem igazán örült neki. Elpakolta ő is a pakliját és a kezét nyújtotta nekem. Meglepett a gesztus, de belecsapva kezet ráztam vele.
Ahogy kacsázva távolodott a kijárat felé, még hallottam, hogy dörmögött magában valamit a különböző erdei állatok és köztem lévő kapcsolatról. Rápillantottam a vállam felett és mosolyogva fújtattam egyet. Miközben fordítottam volna vissza a fejem, észrevettem egy jövendőmondónak tűnő nőt. A hangulat az asztalnál, a gyertyák, a terítő. Mind odavonzza a szerencsétleneket, akik elhiszik, hogy itt ebben a sehonnai kis kocsmában, annál a sebtében felállított kis „szentélynél” majd, mint valami orákulum, a nő közvetíteni fogja a magasabb hatalmak szavait és tényleg betekintést nyerhetnek a jövőjükbe. Bizton ki tudom jelenteni, hogy semmi mágia nincs abban, amit csinál, ha lenne akkor a medálom már megőrült volna.
Az asztalra könyököltem és a kezembe támasztottam az államat, úgy figyeltem, amit csinál. Ennek szerelmet hoz a jövő, amannak meg gyermekáldást. A korsót a kezembe vettem és ide oda lötyögtettem benne a maradék sörömet.
A francba is! Mit mondana nekem? Talán a medvés lányról tudna? Randgírról? Vele mi lehet most? Jól van? Nagyon remélem, hogy nem került megint bajba. Találkozni fogok vele még valaha? Ha igen akkor mennyire fogom élvezni, ha ágyba viszem? Annyi kérdés és senki nem tudja megválaszolni.
Sóhajtottam és lehúztam a maradék italom, ami a lendülettől kicsit a szám mellé is folyt. Letöröltem a szakállam majd erőt kezdtem gyűjteni. Lehet, hogy köze nem lesz az igazsághoz annak, amit mondani fog, de máshogy nincs esélyem leküzdeni a kíváncsiságomat. Kezeimmel az asztalra támaszkodtam, hogy így segítsem magam lábra, aztán kissé labilis léptekkel, de céltudatosan mentem a jós asztalához. Rám sem nézett, mégis rögtön elvállalta, hogy jósol nekem. Úgy tűnik, nem túl válogatós.
Miután megtámaszkodtam a szék támláján, már biztosabban álltam a lábaimon, jobban fel tudtam mérni az előttem ülő nőt. Sötét bőrével és göndör hajával tökéletesen harmonizált a fülében lógó arany karika fülbevaló. Amint a tekintetét pedig rám emelte, akaratlanul is eszembe jutott Ciri. Pedig semmiben nem hasonlítanak, talán csak annyi, hogy mindkettőjüknek a zöld egy-egy árnyalatába vannak burkolva íriszeik. Annak is örülnék, ha róla mondana valamit, nem hallottam felőle már vagy... tényleg mikor hallottam róla utoljára? Mondjuk az én jövőmhöz nem hiszem, hogy sok köze lenne. Attól pedig nem félek, hogy bántódása esett volna, hiszen én is kivettem a részem a kitanításából.
-Ha már az sem zavar hogy egy Vajáknak jósolsz, akkor nem bánnám, ha inkább a tenyerem simogatnád, mint a kártyákat. – próbáltam kacsintani, de lehet mindkét szemem egyszerre csuktam be, úgyhogy csak egy pislogás lett belőle.
Egy lépés előre, egy hátra, de aztán sikerült helyet foglalnom vele szemben a széken. Most nem kísérlem meg, hogy megfordítsam és a támlával szemben üljek le a székre. Lehet megpróbálnám átemelni a lábam és pofára esnék. Levettem mindkét kesztyűmet és az egyik combomra fektettem. Nem tudtam melyik kezemet fogja kérni, úgyhogy inkább felkészültem. Ahol még szabad volt a nadrágom oda megtöröltem a kacsóimat és az orromhoz emeltem, hogy megszagoljam őket. Lehetne jobb is, de ahhoz képest, hogy naphosszakat ebben a kesztyűben izzadok, még istenes illata van.
-Gyereket ne jósolj nekem, gyorsan lebuknál. – adtam neki egy kis kezdő tippet.
Mindkét kezem elé tartottam, miközben könyökeimet az asztal szélén pihentettem. Figyeltem, hogy a kártyáit amennyire lehet, elkerüljem. Nem esne jól, ha véletlen felgyűrném őket és még azoknak az árát is hozzácsapná a jóslás díjához. Attól függetlenül, hogy most nyertem egy kis költőpénzt, nem szívesen tartanám magam a könnyen jött könnyen ment elvhez.

**Vendég** · Vendég

Lambert & Pacsirta

Ritkán volt figyelmetlen és ezúttal megbánta óvatlanságát. Mikor az újdonsült alanyra vezette a tekintetét, a hangzatos balladák és még cifrább történetek alapján rögtön felismerte benne a vajákok jellegzetes vonásait. Nem is volt szükség arra, hogy a férfi ezt kijelentésével meg is erősítse. Hiába hiányzott az előtte állóból az az egyedi vonás, amit a mendemondák tömegesével hangoztattak: a witchereknek fehér hajuk van.
Noha a férfire nem volt igaz ez az állítás. Ennek ellenére, Pacsirta a torkában érezte szíve dobogását. Enyhén elsápadt, amit a szoba fénye titokban megőrzött, tenyere pedig izzadni kezdett. Zavara, külső szemlélő által pár pillanatig tarthatott csupán, inkább tűnt döbbenetnek, mint riadalomnak. Ő maga mégis úgy érezte, hogy sokkal többet időzött a kelleténél azzal, hogy legyűrje a megszeppenést.
A nagy, harcos vaják, amúgy sem látszott rémisztőnek. Ugyanolyan esetlennek és sebezhetőnek tűnt, mint minden személy, aki egy kicsit felöntött a garatra a kocsma falain belül.
– Bárkinek jósolok, aki megfizeti – hívta fel a férfi figyelmét arra, hogy nem ingyen tevékenykedik. Szavai során rámutatott a vadászgörényre, a jószág kört alkotva pihent az asztalon. Középen apró lyukat képzett, ahova a jósólásért szánt honoráriumot ejthették bele a vendégek.
Pacsirta nem vette le a tekintetét a witcherről, arcát fürkészte, ahogy eluralkodott benne a kíváncsiság. A mai napig tisztán emlékezett édesanyja véleményére, ami a vajákokat illette. Viszont, a jelenlegi pénzbeli szűkössége nem engedte meg számára a válogatást. Magában kért bocsánatot elhunyt szülőjétől, amiért ilyen könnyelműen cselekedett.
Arca szegletében apró mosoly bújt meg, ahogy elnézte a férfi kínlódását a székkel. Mindegyik kuncsaftja izgalmas táncokat vágott le ez idáig. Meg kellett hagynia, hogy az eddigiek közül ez volt a legjobban megkoreografált előadás.
A férfi megjegyzésére, Pacsirta egy momentum erejéig megütközött. Bántotta, hogy már előre megbélyegzésre került „tehetsége”. Viszont örömét még ezt sem szeghette teljesen, ahogy alaposabban végig gondolta, megkönnyebbülés járta át a kommentárt hallva. Hiszen a gyermekáldás megannyi fogalomban helyt állt!
– Nohát, tán nem tetszik hinni a Meglepetés Törvényében, Vaják uram? – kérdésébe meglepettség hangja költözött. Csodálkozását az enyhén felvont, jobb szemöldöke is jelezte. Pacsirta minden igyekezetével azon volt, hogy ne támadásnak vegye fel a korábbiakat. Ezért elszánta magát egy olyan jóslat prezentálására, aminek igazságtartalmát meg sem kérdőjelezheti az előtte ülő.
De miért is örült annak a lehetőségnek, hogy a vaják esetleg nem élt az efféle rettentő szokásokkal, mint a Meglepetés Törvénye? Hallott bő rosszat erről, fivérét is ekként ragadták el családjától. Viszont a régi ismerőse most mindennél jobban rászorult a szakértői segítségre, a kerti kísértetét illetően. Pacsirta kezdte sorsszerűnek ítélni, hogy összehozta az élet az előtte ülő witcherrel. Azonban pénzük kevés akadt, így okosan kellett tálalnia a helyzetet, hogy a káposzta is megmaradjon, de a kecske is jól lakjon.
– Hogy szólíthatom, Vaják uram? – kérdezte, mialatt szemügyre vette a férfi kezeit. A tüzetes szemle alatt és a korábban látottak nyomán könnyedén beazonosította, hogy milyen kezes is az előtte ülő. – Engem hívjon csak Pacsirtának – mutatkozott be egyrészt illendőségből, másrészt azért, hogy picit oldja a hangulatot. Eme formalitások után sokkal nyitottabbak szoktak lenni ügyfelei. Ezt követően, óvatos mozdulatokkal igazította el úgy baljában támasztva a witcher kezét, hogy a tenyerén rendesen kirajzolódjanak a vonalak.
– Hmmm… nézzük csak. Az életvonala rendkívül erős – ragadta meg az első, legszembetűnőbb jelet mind közül. – Kimagasló életerőnek örvendhet. Kezdetben viszont sok változás gyötörte. De ezzel talán nem is okozok meglepetéseket – hagyott némi szüntet. Megragadta ezt a pillanatot arra, hogy lopva a vajákra tekintsen. A tenyérvonala ordított a szörnyvadász múltjáról. Már pedig, amiről biztosan tudott az az, hogy a witcher ifjoncoknak nem volt könnyű sorsuk.
– A fejvonala pedig arról árulkodik, hogy roppant magas intelligencia áll a birtokában. Döntéseit az értelem szövi át. – Pacsirta pár milliméternyi távolságra húzta el jobb mutatóujját az emlegetett vonal felett. – Ez az életvitelt jelzi – vezette lejjebb ujját, egészen a férfi csuklójának vonaláig. – Ezek a törések… olykor viaskodik önmagával, ugyanakkor a hold domb alapján szeret utazni – ismét csendszünetet tartott. Újabb evidens dolgot sikerült megállapítania ugyanis a vajákról. Mi mást csinálhatna egy szörnyvadász, ha nem a kontinenseket járná?
– Oh, nahát… nahát. Milyen érdekes! – előrébb húzódott, majd közelebb hajolt a férfi tenyeréhez, mintha alig hinne annak, amit lát. Valójában így is volt. Azt hallotta, hogy a vajákok érzelemmentes lények, olyan mutánsok, akikből kiveszett az együttérzés. Azonban a szívvonal megléte nem erről árulkodott. – Ez itt – húzta végig gyengéden az ujját a felfedezett vonal felett –, az érzelmekről beszél. Noha nem egy hosszú vonal, mélysége azt sugallja, hogy emócióit inkább elrejti. De ez itt nem hazudik, mélyen belül szeret törődni másokkal. Viszont ezek a megszakítások nehéz szerelmi életre utalnak, sok csalódás, csalódást élhet át – ismét csendbe burkolózott egy pillanatra. Hagyta, hogy a férfi feldolgozza az elhangzottakat.
– A szerelemvonala is igazán izgalmas! Úgy tűnik, hogy sok problémája van a párkapcsolatokkal, nem állapodik meg és gyakoriak bennük a szakításra utaló vonalak. – Pacsirta füle mögé tűrte göndör hajtincseit, melyek a nagy tanulmányozások alatt előre hullottak és eltakarták látómezője elől a férfi tenyerét. – Nem is olyan régen élhetett át egy ilyen alkalmat. Bár halványságából arra következtetek, hogy ez inkább a távolságra utal. Még mindig foglalkoztatja a szóban forgó személy? – Kijelentése, enyhe kérdő hangnemben csengett fel. A vonal arról árulkodott, hogy igen. Viszont kíváncsi volt, hogy a férfi mit gondolt erről.
Pacsirta a várakozás alatt újból a vajákra emelte érdeklődő tekintetét. Érzelmeket alátámasztó mély barázdák, szerelemről suttogó vonalak, mind olyan dolgok voltak, amelyekről sosem gondolta volna, hogy egy witcher tenyerében viszont látja őket. Pedig úgy olvasta a másik ember kezét, mint egy kalandor a kontinens térképét.
Mindazonáltal nem feledte a valódi feladatát sem, tisztában volt vele, hogy a férfinak adósa még egy jövendöléssel. A tökéletességet, viszont nem lehetett siettetni. Először képet kellett kapnia a kuncsaftjának eddigi életéről.

Jegyzet:Ha valami nem oké, csak szólj.

Zene: Wolves of the North

**Vendég** · Vendég

Összeráncoltam a szemöldököm amikor a meglepetés törvényét hozta fel. Majd pont arra lenne nekem szükségem, hogy elszakítsak egy gyereket a családjától. Eskel is, hogy járt a meglepetés gyerekével. Geraltot meg most ne vegyük ide, mert ő egy teljesen más világban él látszólag, mint mi.
-Háh, az kellene még csak nekem, hogy egy kölyköt akasszanak a nyakamba. – próbáltam nem mutatni, hogy mennyire felkavar ez a két szó. Ki akartam magamból adni mindent, amit gondolok. Nehéz volt megállni, hogy ne fejtsem ki a valós véleményem a témával kapcsolatban. Ahogy köztudott, az alkohol egyfajta igazságszérum, megerednek tőle a nyelvek.
-Lambert – biccentettem, ha szabadok lennének a kezeim még felállva talán pukedliznék is neki.
Érdeklődve előrehajoltam kicsit, miközben hol az arcát néztem, hol a tenyeremet. Próbáltam megfejteni a tenyérjóslás titkait. Persze hallottam róla, hogy csak olyan általános dolgokat említenek, amiket rögtön le lehet olvasni bárkiről, vagy minden második emberre igaz. Ettől függetlenül, szerettem volna azt hinni, hogy mégis van benne valami igazság, még ha szembe is megy a józanésszel.
Pacsirta…. érdekes egy jósnak, inkább valami bárdnak vagy más énekesnek tudnám elképzelni ezt a nevet. Dalos pacsirta. Lehet, hogy rá is tapintottam valamire. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint a többi javasasszony. Ha a durva sztereotípiákat vesszük akkor bibircsókos, köpcös öregasszonynak kellene lennie, de pont, hogy az ellenkezője. Az első kijelentése nem lepett meg túlságosan, mindenki tudja, hogy a gyerekeknek rengeteg mindent kell kiállniuk a vaják iskolákban, mire készen állnak arra, hogy útnak induljanak. Már ha túlélik és még azok közül is kevesebb az olyan, akinek nem okoztak valami maradandó elmekárosodást a próbák vagy a traumák.
-Természetesen – erősítettem meg az intellektusomra tett a bókját. Büszkén elmosolyodtam, attól függetlenül, hogy tudtam mire megy ki a játék. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy valami kézzelfogható, valós jóslatot fogok tőle kapni. Abban biztos vagyok, hogy nem ma kezdte ezt a hivatást űzni. Nem érzem, hogy aggódna, a szívverése sem gyorsult fel.
Megforgattam a szemeimet egy gúnyos mosoly kíséretében mikor az utazásról beszélt. Erre én is képes vagyok, elég csak ránéznem.
Hölgyem, önnek eddig nehéz élete volt, sokat kellett nélkülöznie. De soha nem adta fel, erős, de mégis érzelmekkel teli személyisége van, aminek még sok hasznát veszi a jövőben. Valami mégis nyomasztja, a múltból visszamaradt esemény, ami kihat a jelenére is. A jövője azt mutatja, hogy… ha továbbra is ilyen szépen hazudik akkor a tudatlan parasztoknak köszönhetően sikeres lesz, hacsak nem máglyára küldik megbélyegzett boszorkányként.
A csodálkozása kizökkentett a saját kis jóslásomból és tekintetem megint a tenyeremre feszült. Szememmel végigkövetettem azt a vonalat, amely felett elhúzta az ujját majd összeráncolt homlokkal gondolkoztam az elmondottakon. Mindenki úgy gondolja, hogy érzéketlenek vagyunk, hogy az emberiség legkisebb morzsáját is kiölte belőlünk a mutáció. Pedig a mutáció nem tesz érzéketlenné, csak azok, amiket látunk, tapasztalunk. Egy idő után már nem hat meg a gyermekét vesztett nők sírása és az éhező emberek, mert látod, hogy mire képesek, csak azért, hogy egy kicsivel jobb legyen maguknak. Ha ezzel a másik életét teljesen tönkre is teszik… vagy éppen a mi életünkre törnek.
Elfordítottam a fejemet miközben hallgattam. Tudtam, hogy a testbeszédem már rég elárulta érdeklődésemet, de nem akartam, hogy lássa azokat ez érzelmeket kiülni az arcomra, amiket legnagyobb próbálkozásaim ellenére sem tudtam rejtve tartani. Igen színes az intim életem, ebben igaza van. Teljesen jogos a nem állapodik meg rész is, de hogy szerelmet éreznék a papnő iránt, azt túlzás lenne kijelenteni. Mondjuk biztos, hogy nem sok nő volt képes így megmozgatni bennem valamit és talán az első, aki egy tízes skálát is túlszárnyalt, mégis elszalasztottam inkább az alkalmat, hogy…
Egyik kezemet elvettem az asztalról, hüvelyk és mutatóujjammal az orrnyergemre szorítottam majd lentebb csúsztatva végigsimítottam a szakállamon. Még így visszagondolva is grandiózus idiotizmus volt a részemről. Elmenekülni egy nő elől, csak azért, mert megijeszt a gondolat, hogy kötődj valakihez. Nem a kezét kellett volna megkérni, csak egy tartalmas éjszakát tölteni vele, ha már a halál széléről rángattam vissza. De Pacsirta azt mondja, hogy halvány, szóval nem szakadt meg a vonalunk. Nem veszett oda minden remény, hogy találkozunk még.
Gondolkoztam, hogy valami frappáns feleletet adjak a kérdésére, de bármennyire is szeretem a hazárdjátékokat, nem akartam kockáztatni. Megköszörültem a torkomat mielőtt sikerült volna az önbecsülésemet porba tipró választ kinyögni.
-Igen, még mindig.
Megkönnyebbülés volt kimondani. Nem vallottam mély érzelmekről, nem tettem semmilyen esküt. Mégis jólesett, hogy kimertem jelenteni: törődők vele. Meg azzal az ostoba láb alatt lévő medvéjével is.
-Még mindig szkeptikus vagyok, tudod Pacsirta, szakmai ártalom… de felkeltetted az érdeklődésemet. – somolyogtam – kíváncsi vagyok mit látsz a tenyeremben a jövőmről. Megtaláltam a nagy Őt? Vele fogok megöregedni, esetleg olyan messzire merészkedünk, hogy én leszek az első vaják, akit ágyban ér a halál? – rájátszottam a mondatokra és szarkazmus mögé bújtattam az érzelmeimet. Nehogy a végén még azt higgye rólam, hogy valami semmirekellő szentimentális alak lennék.

**Vendég** · Vendég

Lambert & Pacsirta

Pacsirta kíváncsi érdeklődéssel várta a vaják szavait. Szakmai ártalom lehetett a részéről, de szívesen hallgatta a mélyre ásott érzelmek kihajtását, a megtört szívek gyógyírért rimánkodását és a harag szülte panaszokat. Hiszen sosem tudhatta, mi szolgálhat éppen ihletés gyanánt. Ezek a különféle információk, pedig alapkövei voltak a strófáknak. Persze, ezt nem kötötte Lambert orrára, miközben közelebb hajolt, annak reményében, hogy valami érdekes történetet fog hallani tőle és a titokzatos szerelmi életéről, amiről a férfi tenyere sugallt.
– Ha szeretne róla beszélni, csak bátran. Ennél jobb hely nincs a kibontakozásra. Gondolatai nálam megőrzésre találnak – ajánlotta fel készségesen, dallamos hangon. Arcára kiült mosoly megbízhatóságról sugárzott. Valóban: mi baja származhatna belőle? Egy ballada még senkit sem ölt meg!
Pacsirta, mindenesetre nem erőltette, ha nem fűlött hozzá a foga. Lambert érdekes személyiség volt, még a vajákokról ismert történetekhez képest is. Nem beszélt annyit, mint amennyit mások szoktak ittas állapotukban. Pedig ennél a pontnál, ha egy hétköznapi embernek jósolt volna, már egy könyvre elegendő történetet gyűjtött volna össze az illetőről.
– Ez megtisztelő számomra – mondta, miközben a witcher megjegyezte: felkeltette az érdeklődését. Szándékosan nem vette magára a férfi szarkazmusát. Tudta, hogy a szörnyvadász ismeretei mellett nehéz fába vágta a fejszéjét. De emiatt nem is volt olyan könnyelmű, mint más jóslatok esetében. Enyhén oldalra döntötte a fejét, mialatt kíváncsian végig hallgatta a feltett kérdéseket, melyekre olyannyira „választ keresett” a vaják.
– A jóslatokat nem lehet elsiettetni. A múlt tesz minket azzá, akik most vagyunk, a jelenünk pedig a jövőnket alakítja. Ha nem ismerjük, mik tettek minket azzá, amivé, úgy az előttünk álló út is kifürkészhetetlen – magyarázta, miért is húzta ezidáig a korábban hangoztatott részletekkel az időt a jövő kifürkészésével kapcsolatban. Meg sem említette, hogy a jövendölés milyen kényes dolog, hiszen a legtöbben csak azt akarták hallani, amire vágytak és nem azt, ami a valóság. Emiatt elvonatkoztatni még kevésbé tudott. Nem mellesleg a jövő kétséges tudomány volt, és vajami kevesen rendelkeztek azzal a képességgel, akik tényleg előre látták az igazságot.
– De lássuk, mit mond a sorsvonalad – jelentette ki, miközben visszatért a tenyérolvasáshoz. Pacsirta, a homlokát ráncolva vette szemügyre Lambert tenyere közepét végig metsző, hosszú, mély vonalat.
– A szerelmet illetően reményteljes újra találkozást látok. Alakulása azon múlik, hogy legyűri-e a lényében rejtőző kétségeket, avagy sem. Ami erős akaratú, következetes személyisége révén valószínűleg nem is lesz nehéz Önnek Vaják uram és… nocsak, nocsak… ez meg! – elhűlten hajolt közelebb a férfi kezéhez. Sűrűn pislogott, mintha csak nem akart volna hinni annak, amit látott. – Egy nehéz kihívás megoldása előtt áll! Ha megragadja az alkalmat, akkor a nevét hetedhét határon túl is ismerni fogják. – Pacsirta nem nézett fel a tenyérről. Még annak ellenére sem, hogy olyan dolgokról kezdett beszélni, ami ugyan nem volt a szörnyvadász kezére írva. Mégis igazat szólt. Mindössze egy pillanat erejéig hallgatott el, mielőtt folytatta volna a „jóslat” tovább költését.
– Az elismeréssel túlszárnyalhatja a hírhedt Blavikeni mészárost. Oh, és a kihívást is enyhén látom! Ezek a törések itt – bökött rá az emlegetett vonalakra –, azt jelzik, hogy egy rettenetes lény van a dologban. Ha éjszakai fények útját követi, arra, ahol még a levegő is fagyossá válik. Ott lelheti a barackfa alatt a rémet, mely táncával csábítja magához áldozatait. Pontban akkor, mikor a Hold a legmagasabban jár. A kérdés csupán az, hogy vajon elég bátor-e szembenézni vele? – Pacsirta felemelete a tekintetét a witcher tenyeréről, hogy a szemeibe nézhessen.
Ha most éppen nem egy jövőbelátó bőrébe bújt volna, akkor kérdése egy megbízás ajánlatával érhetett volna fel. A színjátékot, azonban nem törte meg kétségbeesett segítségkéréssel. Helyette, a jövendölés részeként mesélt a múlt éjszaka látott lényről.
Pacsirta, noha keveset tudott a szörnyekről, abban bizonyos volt, hogy a vaják tudhatja mitévő legyen a rémmel. Amennyiben tényleg megoldaná a problémát, a hírnevet egy költeménnyel garantálta volna. Abba viszont bele sem mert gondolni, hogy a witchert ilyesformában hidegen hagyja a szörny létezése.

Jegyzet:622 szó

Zene: The Fortune Teller

**Vendég** · Vendég

Ajánlatára elgondolkoztam, de mi mást tudna nekem mondani ezzel kapcsolatban, amit én még nem ismételgettem el magamban vagy ezerszer? A legutolsó ami hiányzik, az az hogy más is tudjon a szégyenemről. Miközben vettem egy lélegzetet, úgy éreztem valami volt a hangjában és a mosolyában, ami miatt egy pillanatra bizalmat éreztem, majd vissza is tértem a megszokott cinikus természetemhez.
-Kibontakozzak neked kedves Pacsirta? -kacsintottam utána pedig gyors hangnemet váltva válaszoltam – Remélem nem szükséges kifejtenem a részleteket a jóslathoz, mert nem fogom.
Ha ennyire könnyen megbíznék mindenféle jöttmentben akkor lehet nem éltem volna meg még ezt a kort sem. A mi hivatásunkban, ha nem vagy óvatos és megfontolt, könnyen egy árokban találhatod magad a saját véredben fetrengve. Nem mintha kinézném ebből a törékenynek tűnő nőből, hogy egy kést fog döfni a csigolyáim közé, de jelenleg úgy érzem, túl sebezhető lennék, ha kimondanám amit gondolok.
Úgy láttam, hiába próbálom átbillenteni, nem sikerül. Ugyanolyan higgadtan és melegen beszélt velem, mint eddig is. Mintha valami láthatatlan tér venné körbe a füleit, ami csak azokat a szavaimat engedi át, amiket szívesen hall.
A magyarázatára egy visszafogott nevetés tört fel belőlem. Tisztában vagyok vele, hogy minek köszönhetően lettem olyan amilyen. Másnak lehet könnyebb, de én nem tudom elengedni a történteket, mint a többiek. Geralt, Eskel, Vilkas, mindenki olyan könnyen meg tudott barátkozni a végzetükkel, hogy a sors akarta úgy, hogy "mutánsok" legyenek. Én egyszerűen nem.
-Azt hittem csupán látnoki képesség kell a jósláshoz, nem emberismeret. – mosolyogva néztem rá. Egyszerre hittem a meséjének és szkeptikus is voltam ezzel kapcsoltam.
Oldalra döntöttem a fejem, de csak hallgattam a jövendölését. Próbáltam kifelé nyugodtnak mutatni magam, miközben a szívem hevesen dübörgött a mellkasomban. Szemeim szavak nélkül is világosan tükrözték, hogy izgat a hírnévvel kecsegtető kihívás. A fene vigye el! Erre nem számítottam. Megerősített a Randgírral való újra találkozásban és ez már magában kielégítő lett volna, de még ez is? Nem hagyhatom veszni az alkalmat. Csábítóan hangzott, hogy híresebb legyek, mint a Geralt, bár a kételkedés köde még mindig ott lebegett a levegőben, hiszen én nem ugrálok királyok parancsára, nem döntögetek varázslónőket.
Rögtön tudtam, mivel van dolgom a leírásból. Ha már ekkora hírnévre tudnék szert tenni, valami erősebb ellenfélre számítottam volna. Pacsirta a szemeimbe nézett, de beletelt egy kis időbe mire válaszoltam neki.
-Egy éjlidérc… kinél kell felvennem ezt a feladatot? – kérdeztem átható tekintettel – a várostól melyik irányba induljak? Nem kereshetek meg minden egyes barackfát, ami csak a város körül van. És ha senki nem tud róla, hogyan fog utolérni az elismerés?
Megannyi kérdés cikázott a fejemben, de nem akartam rögtön a nyakába zúdítani mindet. Türelmetlenül elvettem a kezeimet. Pont eleget hallottam, minden igényemet kielégítő választ kaptam. Visszahúztam kesztyűimet és egy viszonylag nagynak mondható összeggel honoráltam a tenyérjóslását, bár a nyereményemhez képest elenyésző volt. Vigyázva, a vadászgörény által alkotott körbe dobtam az érméket, majd Pacsirta szemeibe néztem, kicsit előrébb dőlve a széken, úgy vártam a válaszát.

**Ajánlott tartalom**

» Pengeélen táncolva - Kilian & Pacsirta
» Egy új ballada a láthatáron - Ryiah & Pacsirta
» Dalos pacsirta 1,2,3...
» Catch me if you can – Karméle & Pacsirta
» Where the Cat and Wolf play - Karméle & Lambert