– Ti nézzétek meg arra! – mély baritonú, talpig páncélos férfi északnyugat felé gesztikulált. Parancsát négy fegyveres katonának közvetítette. – A kapukat már lezártuk, nem mehetett messzire! – A harcosok elhívatottan szalutáltak, majd nyomban el is indultak, hogy az utasítás szerint tegyenek. Talpuk alatt csattogott az esőtől felázott föld.
Pacsirta a közeli szűk sikátor félhomályában rejtőzött. Az utazóköpönyegébe burkolózva fülelt. Felhorkantott a tiszt szavain. Felháborító – gondolta. – Egy még nem is különösen szépen csiszolt drágaköves nyakláncért ekkora felhajtást… Azért mindennek van egy határa!
Megingatta a fejét, majd összébb húzta magán köpönyegét és elindult lefelé a sikátoron. Két utcával odébb volt egy Sugárzó Kakas nevű fogadó. Ott a legkülönfélébb emberek képesek voltak összegyűlni. Talán akad ott valaki, aki egy ártatlan vándorzenész segítségére sietne…


Pacsirta egyszerű okokból utazott el Tretogorba, egyrészt, mert már elvágyódott Novigrádból egy kis időre. Másrészt pedig busás pénzjutalmat ajánlottak fel azon előadóművészeknek, akik zenéikkel szórakoztatják az arisztokraták krémjét egy este alkalmával.
Pacsirta ugyan nem szeretett a nemesek körében mozogni, amiért túlságosan távol állt tőle ez a világ. A sok cicoma és még annál is cikornyásabb szavak, Pacsirta köszöni szépen, de nem kért belőle. Azonban pénz szűkében az ember nem válogathatott a lehetőségek közül. Így behangolt Guiternével előadásra készen érkezett a városba.
Minél beljebb ásta magát Tretogor feldíszített utcáin, annál inkább megcsappant lelkesedése. Pacsirta összességében odavolt a legkülönfélébb ünnepségekért, de a bálok nem voltak a kedvencei, főleg nem ilyen körökben. A rátörő éhség viszont emlékeztette, hogy be kell rekesztenie a finnyáskodást. Nemesi partik ide vagy oda, pénzzel nem spóroltak, ha jó daljátékkal szórakoztatták őket.
A hirdetőtábláról magával hozott közleményre hivatkozott a helyszín bejárata előtt álló őröknek. Már meg se lepődött, hogy egy dal fejében juthatott csak be. Rövid, komikus történettel szórakoztatta őket, hogy a marcona hadfik is megleljék jókedvüket.
Odabent rögtön elébe lépett a szorgos szervező. Nyájas lelkendezéssel vezette be a színpad gyanánt kialakított kis pódiumra. A vendégek is még csak most szállingóztak be az ünnepélyre. Az urak karján belejtő hölgyeken mesés ékszerek függtek. Pacsirta még Larion oldalán leste el, miként tudja a valódi értékeket kiszúrni a távolból. Tekintete szinte ösztönösen járt végig a nyakékeken, karkőtökön…
Még a zenés est megkezdésével sem tudta levenni róluk a tekintetét. A hangjátékot gördülékenyen játszotta ez mellett is. Nem kellett koncentrálnia a négy húrra, hisz a strófák ösztönből jöttek neki. Az előadott művek után itallal és étellel kínálták. A társaság néhány tagja még társalogni is szeretett volna vele. Ekkor szúrta ki a drágakövekkel díszitett nyakéket. Előadásért járó honorárium ide vagy oda, az ékszeren búsásan túltehetett a feketepiacon.
Gondosan válogatta meg szavait, hogy ne ébresszen gyanút. a társaságban Lassan elvegyült a tömegben.
A nélkülözés meggondolatlansága készteti az embert. Ez a fajta óvatlanság pedig súlyos következményekkel tudott járni. Haragot ébreszt az emberekben és nem értik meg miért követte el ezt a vétket a másik. Hogy is értenék? Nekik mindig akad orenjük az erszényükben.
Pacsirta hiába próbált sietősen távozni a mulatságból, megneszelték a kövekkel kirakott nyakék hirtelen eltűnését. Természetesen könnyű volt megvádolni egy önfeledett zenészt.


Így esett, hogy a sokköves nyakék a zsebében lapult és rákényszerült, hogy a Sugárzó Kakasban most segítséget leljen. Próbált tisztességes embernek tetszelegni. Kedves mosollyal és szép szavakkal elérte, hogy az egyik vendég italt vegyen neki.
– Igen, egy megbízható harcost keresek – bólogatott az illetőnek ki az italt vette neki. – Egy olyasfajtát, aki nem tesz fel kérdéseket. Tud ajánlani valakit, jó uram? – A férfi közelebb hajolt, majd sejtelmesen gesztikulált az erős alkatú nő irányába a fogadó túlfelében. Megköszönte a segítséget, a hála kétértelmű lett, hiszen a fickó erszénye is remek szolgálatot fog tenni neki a későbbiekben. Ezután italával, melyhez még hozzá sem ért, elindult.
Az egyik gondtalan asztaltársaságtól elcsent még egy teli korsót, majd megállt a nő asztalánál. Futólag vezette végig rajta a tekintetét: az edzett alkat, a fegyverek, mind azt sugallta valóban harcossal állt szemben. Csak remélni merte, hogy nincs köze a tretogori helyőrséghez.
– Szabad? – tette fel a kérdést dallamosan. Ajka lágy mosolyra ívelt arcán. Az egyik korsót a nőnek nyújtotta, tisztában volt vele, hogy jobb helyeken így illett üzletet kezdeményezni. Amint megkapta a jóváhagyást, letelepedett a nővel szemben.
– Tehetséges harcos után nézelődők, a pultnál azt rebesgették, ennél az asztalnál próbáljak szerencsét. Kísértem a sorsot: mondja, mennyiért vállalná, hogy elkísérjen Oxenfurtig, teszem azt, azonnali indulással? – hajolt közelebb, hangerejét úgy választotta meg, hogy a zsivajban biztosan csak az előtte ülő hallja. Lényében megrejlett titokzatosságot nem kendőzte el, nem akarta, hogy váratlanul érje majd társalgó partnerét, mikor a kényes miértek kerülnek terítékre. Amiket nem szívesen kötne az orrára.
– A pénz természetesen nem akadály! – a füllentés rendkívüli magabiztosra sikeredett. Természetesen akadály volt, de a zsebében lapuló ékköves nyakékre gondolt. Ha túltesznek rajta, akkora összeget kaphat kézbe, amin akár könnyedén osztozhatnak. De ezen ráért később morfondírozni. Előbb jusson ki Tretogor falain kívülre, aztán ráért ezen töprengeni.


P.S.: Remélem használható lett, ha valami probléma van vele nyugodtan írj PÜ-t és az este folyamán kijavítom.

Pacsirta x Karméle @

Amikor beestem egy teljesített kontraktus után a Sugárzó Kakasba egy fél disznóra, illetőleg egy kiadós gwent partira éhesen, még nem sejtettem, milyen drámai fordulatot is vesz majd az este. De ne szaladjunk ennyire előre.
Rövid keresgélés (valahogy így nézett ki: ― akar valaki kártyázni? ― megannyi jelenlévő egyetértő bólogatásba kezd) és egy korsó pincehideg kaedweni vörös után meg is találtam azpan estére a játékpartneremet. Jómagam szörny paklival játszok, mióta csak magával rántott ez az igen addiktív szerencsejáték (próbálkoztam annak idején az északi királyságokkal is, de mégis csak vaják volnék, vagy mi; hívjuk szakmai ártalomnak). Ellenfelem azonban legnagyobb meglepetésemre nilfgaardi paklival próbált szerencsét. Érdekes választás, meg kell hagyni.  
Szóval hosszúra nyúlt és ádáz körök után épp forró a játéktér köztem és az ellenfelem közt, amikor hirtelen, mint utolsó kártyái egyiét, lerak egy kémet. A nilfgaardi kém meg fogja magát, pontosabban egy tökélyre polírozott ördögfajzatot, és hogy-hogy nem ellopja, és a maga oldalára állítja, ezzel teljességgel megfordítva az állást.
― Mi a picsa?! ― rikkantottam teljes sokkban, dühömben öklömmel az asztalra csapva, partnerem pedig csak aljasul vigyorog. ― Ilyet nem is lehet, te kurafi!
― Így tartja a szabály, asszonyság. Teljesen sportszerű és---
― Na, majd adok én neked leckét sportszerűségből, te szukafattya, de olyat, hogy a dédanyád a másik oldalára fordul abban a lyukban, ahová elkaparták! ― nyikorogtak a székek, recsegett az asztal, ahogy felpattantam, és az asztalon átnyúlva megragadtam a pór életdöntéseket hozó szimpatizáns gallérját. A lepuj persze különösebben nem reagált a hepajra, nem olyan hely volt az, hogy az ilyesmi felháborítsa.
― Hnng… Ahelyett, hogy megköszönné a partit…! Veszíteni tudni kell, így sportszerű… !
― Anyád picsája a sportszerű! Kérem vissza az ördögfajzatomat, de kurva gyorsan ám! ― azzal nekiálltam, hogy alaposan megrángassam az illetőt, és biz’ Melitele anyácskára, a lelket is kirázom belőle, ha nem lép indulatoktól reszkető asztalunkhoz oda egy meglehetősen csinos teremtés. Először azt hittem, szolgáltat.
Végigmértem a hölgyet, aztán morranva eltaszítottam a pórul járt szerencsejátékost.
― Hordd el innen magad, meg az üszkös paklidat is, mielőtt fellógatlak a cégérre! ― Különösebb győzködést ezután nem igényelt az úr, meghunyászkodva arrébb somfordált, hogy valaki mással is eljátssza ezt az utolsó, csaló trükköt. Igencsak zabos voltam, nem tagadom, de a felém nyújtott korsó láttán hamar elfeledkeztem erről a kis intermezzóról.
― Hogy szabad-e? Magácskának bármit! ― húztam ki magam büszkén, átvettem a korsót, és intettem a hölgynek, hogy foglaljon helyet, és azzal, no meg a leendő vendégemmel együtt ültem vissza szegény sokat látott asztalhoz ― Köszönöm a meghívást. Vivat!
Nagyot húztam a kapott sörből. Nem aggódtam, hogy mérgezett lenne. Ha az is volna, az egyszerű kocsmai mérgeket a vajákszervezetem még le is küzdi. Szóval nem adtam tudtára, de néma csendben várakoztam, ezzel jelezve, hogy figyelek az est fordulópontjára. Biztos voltam benne, hogy a szolgálataimat akarja. A kérdés csak az volt, hogy az ágyban, vagy azon kívül. Nem is kellett sokáig várni, ez a dalosmadár igencsak hamar énekelni kezdett ― tökéletes hangerővel, épp olyannal, mely még beleidomul a kocsmazajba, de én még tökéletesen hallgattam, vaják-érzékek használata nélkül is. Kimérten bólogatni kezdtem, amint láttam, hová fut ki a történet.
― Általában nem escort-nak szoktak felfogadni, de ám legyen! Mégsem hagyhatom, hogy egy ilyen csodaszép és védtelen teremtés egyedül kóboroljon a nagyvilágban! Sokba lesz az neked, mondjuk, szépségem!
Ne nézz így rám, a vajáknak is élnie kell valamiből. És megragadnia minden alkalmat, amikor ő szabhatja meg az árat, és nem fordítva. Ha már a fojtólidérc általános ára úgy terjedt el, mint a futótűz.
Aztán amikor göndör hajú kompániám azt találja mondani, hogy neki erre még telik is, kapzsin felcsillannak a szemeim.
― Hmm… Azonnali indulással, az éjszaka közepén, Tretogorból Oxenfurtig… Ha hozzávesszük a Hét Kecske beesési szögét, és a falevelek sárgulásának gyorsaságát, az annyi, mint… Száz korona, kisanyám! Ha neked ez így megfelel, akkor megiszom ezt a vizezett szart, amit tőled kaptam, és mehetünk is!
Nem hazudtam, valóban nagyot kortyoltam a korsóból, és míg annak tartalma lassan, de biztosan fogyott, olajos bőrű kuncsaftomat figyeltem. Kár, hogy a kardom kell neki, nem az ágyam.
― Valami nem fér a fejembe viszont… Minek egy ilyen csinos teremtésnek egy vaják kísérete? Nem tűnsz másfajúnak, sem boszorkának. Üldöznek? Egy elhagyott szerető bosszúja?
Né’ má’, há’ nem elhoztam magammal azt a kurafi Kökörcsin mestert?  

P.S.:698 szóMood: Nightingale

Karméle & Pacsirta

Pacsirta nem tartozott a türelmetlenek közé, de a fojtogató helyzet, mely elől éppen menekülni igyekezett, elhessegették jómodorát. Egy kevésbé sürgető pillanatban szótlanul megvárta volna, míg lerendezik a nézeteltérésüket az asztalnál ülők. Bár cseppet sem bánta a röpke bemutatót, így megbizonyosodhatott róla, hogy tisztelt jóakarója a pultnál valóban a legjobb személyt prezentálta számára.
Szelíd mosollyal emelte meg poharát és ivott hasonlóképpen az italából. Nem volt szomjas, mindössze a jómodor vezérelte, hiszen nem hagyhatta, hogy asztaltársa egyedül igyon. Noha Pacsirta nem volt telhetetlen, csupán néhány kortyot nyelt le belőle. Az erősen vizezett utóíz által kísért kesernyés itóka elmaradt a korábbi banketten felszolgált minőségi, bársonyos borok mellett. Majdnem megbánta, hogy zsebre vágta azt a nyakéket. De amint felmerült benne, hogy mekkora haszonra tehet szert, máris elkergette a korábbi gondolatát.
– Örömmel hallom, hogy esetemben kivételt tesz, kedves… – hangjában megkönnyebbülés és hála egyvelege csengett. Tekintetét pedig kíváncsian emelte a harcosnőre, annak reményében, hogy megosztja vele, hogy miként szólíthatja a továbbiakban. – Az én nevem Csalka – nyúlt át az asztal felett, hogy kézrázással is megerősítse a kibontakozó üzleti kapcsolatukat.
Nevét gondosan választotta meg. Kevesen voltak azok, akik ismerték ezt a megszólítását, még kevesebben, akiktől örömmel fogadta, hogy így hívják. Azonban tartott attól, hogy most az utca is a Pacsirta névtől cseng. Nem szerette volna, hogy a kísérője összefüggésbe hozza a város őrei által keresett személyt vele. Legalábbis ameddig csak lehetett, addig igyekezett ezt elkerülni.
Mikor az anyagiak kerültek szóba, beleivott ismét poharába. Igyekezett nem feszengeni, amiért jócskán üres volt az erszénye. Legalábbis egyelőre… azon a néhány elcsent koronán és a valószínűleg fél királyságot is megérő ékszert leszámítva más nem volt éppen nála. Utóbbiról pedig csak remélni merte, hogy ér annyit, amennyit el tudott képzelni érte, ha már ekkora felhajtást rendeztek köré.
Apró horkantással reagált a hatalmas összeg hallattán, minek hatására mellé nyelte a sört. Letette az asztal lapjára a korsót, majd a harcosra pillantott. Úgy festett Pacsirta, mint aki éppen arra várna, hogy most szépen kiderül csak ugratták. De hiába várt erre a jótékony fordulatra.
– Rendben, száz korona! Amint Oxenfurtba értünk, megfizetem – adta be a derekát. Hogy ne tette volna? Nem volt más választása! Most már komolyan remélte, hogy azaz átkozott ékszer tényleg sokat ér. Előleget illetően nem mutatott viszont hajlandóságot, amiért semmi garancia nem volt arra, hogy ép bőrrel kijuthat Tretogorból.
– Hogy tessék kérem? Szó sincs ezekről! – kapott szíve fölé színlelt felháborodással a hangjában. – Természetesen jelenésem van! Hát nem tetszett még hallani rólam? Csalka vagyok, a híres guiterne művész! Derűs dallamaimban neves daliák és szerelmet kereső menyecskék ezrével fordulnak meg a leghajmeresztőbb fordulatokkal és legváltozatosabb strófákkal ékesítve. – Pacsirta olyan hevesen gesztikulált kezeivel, hogy félő volt lassacskán ültében felrepül. – Az Oxenfurti Akadémia neves oktatójának, régi jó barátomnak, Vaavetoy professzornak szépséges lánya, Vanoppe kél egybe egy lovaggal! Az a megtiszteltetés ért, hogy egyenest engem hívtak, hogy örömöt és jókedvet hozzak e csodás eseményre – elővette a dekorált meghívót, mely valójában a tretogori bankettre szólt. De gondosan ügyelt arra, hogy letakarja a helyszínt illető szakaszt. Párat lengetett a levélen nyomatékosító jelleggel, majd visszacsúsztatta azt a zsebébe. – Vagyis – köszörülte meg a torkát –, érni fog minden csodálatos megtiszteltetés, hacsak el nem kések és akkor azt a botfülű kontárt: Priscillát kérik fellépésre a helyembe! Ekkora csorba nem eshet gyöngyöző karrieremen! – drámáját úgy alakította, mintha valóban hírneve miatt aggódna. Szeme sarkában könny is csillant mellé, ahogy a borús végkimenetelről beszélt.
Noha Pacsirta sosem versengett más trubadúrokkal. Köszönte szépen, megvolt magában. Örömmel költött és énekelt, és nem vágyott annál nagyobb elismerésre, mint amit az aktuális hallgatóságától kapott. Viszont a hiteles szereplésért hajlandó volt rájátszani és hatásosan alakította a művészt, akinek a karrierje ezen az oxenfurti előadáson múlik. Ami Vaavetoy professzort és édes kislányát illette? Remélte, hogy a régi históriák szereplői nem bánták, hogy újabb köntösbe ültette frappáns történetüket.
Amint hosszadalmasra nyúlt bánkódását berekesztette, zsebéből kihalászta az elcsent koronákat az erszényből, majd az asztalra helyezte.
– Nem előleg! Ezt azért adom, hogy mellőzze a további miértek firtatását – magyarázta meg, hogy mire fel is nyújtja át azt a néhány érméket. – A végén megszakad a szívem mielőtt odaérünk! – mellékelte hozzá panaszosan.
– Nos, kérem – emelkedett fel az asztaltól ezután – , ha nincs más, indulhatunk? – Pacsirta őszintén reménykedett benne, hogy tényleg nincsen más, amit meg kellene beszélniük és rátérhetnek a mielőbbi távozásra. Úgy érezte, hogy minél több időt tölt el egyhelyben, annál közelebb kerül hozzá a bitófa kötele. Már ha felakasztják a lopásért. Gyanította ez történne, hacsak nem valami ötletesebb kínhalállal rukkolnak elő, kifejezetten az ő részére. Hisz a gazdagabb réteg a legkülönfélébb módon volt képes szórakoztatni magát.  
– Oh, mielőtt elfelejteném! Fontos lenne, hogy a város ne tudjon a távozásomról. De bizonyára ez az Ön képességei mellett kétségkívül megoldható – jegyezte meg, mielőtt meggondolatlanul kiléptek volna a város utcáira. Cseppet sem kételkedett abban, hogy megbízottja valóban megoldja, ha olyan remek képességű, mint aminek leírták neki korábban.


Jegyzet:Pacsirta hivatalosan diagnosztizálva van: konstans füllentésben szenved. Remélem, hogy használható az írás. Ha valami gond van vele szólj és javítom!

Zene: Catch Me If You Can

Pacsirta x Karméle @

― Karméle. La Valette-ből ― nyögtem ki nagy nehezen, miután leszaladt az utolsó, túlontúl is nagy korty sör az ajándék korsóból. ― Örvedek, a szerencsének, szépséges Csalka kisasszony.
Ezután pedig, ahogy a felém nyújtott kacsóra pillatottam, ahelyett, hogy férfiasan megráztam volna, fogtam magam, fordítottam rajta egyet, és csókot nyomtam a kézfejére.
Minden azon múlt innentől kezdve, gondoltam, hogy megfizeti-e a kért árat. Sem a vaják, sem a zsoldos nem dolgozik ingyért, ki küzdött e népért pedig most kéri a bérét. De végül úgy tűnt, a világszép Csalka kisasszonyt nem kellett különösebben győzködni, belátta ő is hibátlan érvelésemnek és kikezdhetetlen logikámnak előnyeit.
― Tudtam én, hogy értjük mi egymást! ― húztam ki magam büszkén, lecsapva a kiürült ajándék korsót ― Mivel bízok a kisasszony ártatlanságában, megelégszem azzal, ha Oxenfurtban egyben megkapom a teljes összeget.
Vannak munkák, amik esetében előleget szoktam kérni. Igaz, ezek általában szörnyekre, és azok közül is a veszélyesebbre terjed ki. Példának okáért egy fullasztányra vagy egy nekkerre felesleges előleget elkérni. Egy éjlidércre vagy egy elementálra már annál inkább. A zsoldos munka főleg a faltól falig kísérgetős nem tartozott ebbe a kategóriába.
― … Soha a büdös életben nem hallottam még. De ne sértődjön meg, magácskánál nevesebb és híresebb költőkről sem hallottam még, míg nem találkoztam velük élőben. ― az isten verje meg, Kökörcsin mester, nem megmondtam, hogy maradjon a nyeregtáskában?
De még mielőtt akármit mondhattam volna, a göndör hajú Csalka a kezembe nyomott egy meghívót, amit nem kértem. Már épp szemügyre vettem volna, amikor a kishölgy olyan elánnal kezdte el lengetni, hogy azt hittem, menten elrepül.
― De… Hisz én csak… Azt… Miért kell… ― makogtam látszólag összefüggéstelenül, próbálván túlkiabálni a fene mód beszédes troubaritz-et, és megérdeklődni, hogy jójó, de ezért ugyan miért kell neki kíséret, de látván, hogy nem kapok teret, rálegyintettem volna a dologra, ha messze földön híresen szép munkaadóm nem fakadt volna menten könnyekre. ― J-Jól van már, no, a professzióm része a kérdezősködés. Nem akartam kiskegyedet megbántani, ne sírjon, na.
A szütyőt látva, és a benne csilingelő tallérokat hallva kapzsi láng lobbant a szememben, melytől rögtön elhallgattam.
― Nem előleg, de azért elteszem ― nyúltam a szütyőért, amit egyúttal el is tettem ― De nem fog kérdésre állni a szám innentől, majd meglátja, kisasszony! Vagy legalábbis nem olyanra, ami a szívét összetörné.
Gyorsan ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e, összenyaláboltam a korábbi paklimat, azt is gondosan eltettem, majd felemelkedtem az asztalról.
― De még mennyire! ― s már épp megérdeklődtem volna, hogy van-e paripája, illetve intézzek-e neki egyet gyorsan, amikor váratlan utasítást kapok. ― Úgy érti… Ha jól értem, a városkapuk nem jöhetnek szóba?
Pedig van négy is, hogy az isten verje meg! De minek?
― Hát, kisasszony, akkor azt hiszem, jobb, ha felkészül mindenre. Ha a kapukat ugyanis nem használhatjuk, az egyetlen kiút Tretogorból a csatornarendszerén keresztül lehetséges.  

P.S.:463 szóMood: Rats died