Példareag

A vállán átvetett kötél minden egyes lépésnél recsegett és ropogott. Nem szedte sietősen a lépteit, csak úgy cammogott a hajnali ködben. A kis faszállító szánkó engedelmesen követte a kötélen, amin tartotta, a rajta fekvő férfi nyögdécselt, de még nem tért magához. Thostein a fák kerülgetése közben számba vette saját sérüléseit is, csak amúgy érzésre. Kettő, talán három törött borda. Egy felületi és három valamivel mélyebb vágott seb, kettő a karján, egy a combján. Az állát is vissza kell tennie a helyére, ha végzett. Összességében úgy ítélte egész jól jött ki a dologból. Nem érzett büszkeséget vagy dicsőséget, de megjegyezte magának, hogy jobban teljesített, mint remélte.
Végre megtalálta az ösvényt, ami kivezetett az erdőből. Mikor ráfordította a kis szánkót a zökkenésre a benne fekvő férfi felriadt. Kezei és lábai össze voltak kötözve, szája felpeckelve. Azonnal rángatózni és mozgolódni kezdett, elfojtott és alaktalan szitkokat próbált kipréselni a szájába gyömöszölt anyagdarabon keresztül. A vaják igaz nem hitte, hogy ki tudna szabadulni, de biztos, ami biztos egy jól irányzott halántékütéssel ismét megnyugtatta az utasát. Lerázta az öklét, majd ismét vállára kapta a kötelet és folytatta útját.
Az ösvényen haladva hamar elérte a falut. A település fantasztikus keleti partfekvése gyönyörű látvánnyal borította el amint kilépett a tölgyfák árnyékából. A nap felső teteje éppen kipasszírozta magát a tenger takarója mögül a horizonton. Egy pillanatra még megállt, szívott egy mélyet a friss reggeli, tengeri levegőből, ami egyrészről ismét fájdalommal vert a mellkasába, másrészt kellemes megnyugvással járta át a tüdejét. Most már megszaporázta a lépteit, főleg, hogy a körülötte elterülő házakból szépen lassan elkezdtek álmos szemekkel előbújni a lakosok.
A parton felállított emberölnyi cölöpökhöz ment, amikre már fel volt kötözve a többi test. Három test már élettelenül, méretes karmazsin tócsával a lába alatt lógott a béklyóiban, míg másik három félig ébren félig kótyagosan próbált vergődni, hogy kiszabaduljanak. Thorstein az utolsó szabad cölöphöz lépett és nekidobta a szánkóról felemelve a testet. Gyors és hozzáértő mozdulatokkal, jó szorosan kötözte oda, hogy megtartsa függőleges helyzetben. Ezután hátralépett a vízhez ami alig két lábnyire nyaldosta a partot, tenyerébe vett egy keveset és fellocsolta vele a férfit. Az nagy nehezen köhögve és fulladozva felébredt.
Eközben mögötte a parton egyre csak gyűltek a falusiak. Férfiak morogtak borzadva, nők szipogtak és próbálták vissza folytani sikolyaikat. A vaják lassan végig sétált a cölöpök előtt, hogy a még élők szemébe nézzen egyesével, lassú színpadias módon. Eközben bal öklével helyére roppantotta állkapcsát. Végezetül az utolsó, egy halott test mellett megállt és a falusiak felé fordult.
- Rogr lakosai! – nem beszélt túl hangosan, se nem indulatosan, mégis a hangja végig visszhangzott a parton és többen összerezzentek amint megszólalt - én egy vaják vagyok. A vajákok szörnyeket ölnek. – beszéd közben elindult, elhaladt a három halott test mellett és odalépett az elsőhöz aki még életben volt.
A férfi arca vörös volt és duzzadt, hogy ütésektől, vagy attól, hogy zokogva sírt elkeseredésében és fájdalmában, nem lehetett tudni. Testét rengeteg vágás borította, a harci öltözete csak cafatokban lógott róla. Mikor a vaják mellé ért, torkához emelte széles pengéjű vadászkését, ami szinte varázslatos gyorsasággal termett hirtelen a kezében.
– A szörnyek rengetek formát ölthetnek – egy gyors rántással hatalmas vágást ejtett a férfi nyakán, aki gurgulázva, beszédképtelenül, zokogva vérzett el – – lehetnek kicsik. Lehetnek nagyok.
A következő férfihez lépett, aki alig volt már magánál. Hiányzott fél lába és a vérveszteségtől már csak fáradtan pislogott jobbra, balra. A vaják mellé lépett és beszéd közben a kése egy jól irányzott szúrásával átszakította a férfi szívét, aki szinte azonnal elernyedt.
- Lehetnek szépek és lehetnek ocsmányok. De egyetlen dolog közös bennük. - a harmadik még élő ember vészesen kapálózott. Feszegette a köteleit, rángatta magát, kétségbeesetten sikoltozott a szájpecek alatt. Erőlködésében a saját gyomrához szorította a fogvatartott köteleket, amitől hirtelen felszökkent a gyomortartalma. A szájába tömött anyagdarab átszűrt annyi hányást, hogy magát összemocskolja, de sajnos nem eleget. Azonnal fulladozni kezdett, és kétségbeesésében nem tudta visszanyelni a savat. A vaják kis szünetet tartott a beszédében és szenvtelen arccal nézte végig, ahogy a következő másfél percben a szerencsétlen a saját hányásában fullad meg.
Azután elrakta a kését és odalépett az utolsó élő férfihez. Odanyúlt a szájához és egy határozott mozdulattal leoldotta róla a szájpecket.
- …blaah… Te mocskos szukafattya rohadék. Bár ne hágtam volna meg a ringyó anyádat… ezért még esküszöm szét… – Godmundr-be belefagyott a szó, ahogy Thorstein teljes testével felé fordult, közelebb hajolt hozzá, mélyen belenézett a szemébe és befejezte gondolatmenetét.
– Bárhol felüthetik a mocskos fejüket… – hátra lépett és előhúzta a hátán viselt tokból hosszúkardját. Godmundr éppen szóra nyitotta volna a száját de a vaják egyetlen határozott mozdulattal elválasztotta a fejét a nyakától. Pár pillanatig állt amíg figyelte, hogyan fogy el apja nyaki ütőeréből a nyomás. Úgy érezte végre vége van. Végre végzett a régi életével és elkezdheti az újat.