Thorstein & Lambert

---

Dúdolgattam egy régi tünde éneket, magam szórakoztatására az unalmas és hosszúra nyúló lovaglás alatt. Szokásommá vált, hogy ilyen és ehhez hasonló ostobaságokkal üssem el az időt. Egyedüli és állandó közönségem a lovam, aki néha egy-egy prüszköléssel vagy nyihogással becsatlakozott a gyönyörű előadásba. Bár lehet tiltakozásnak szánta, hogy ne sértsem tovább a hallását, végtére is nem vagyok egy aranytorkú trubadúr, de nem igazán hatott meg. A lábaival kell mennie nem a fülével.
A hegyek lábánál húzódó faluba értem. Eléggé megcsappantak a forrásaim. Új ezüst kardot kellett kovácsoltatnom, mert az eddigi, több éves szolgálat után megadta magát. Kipattant belőle egy darab, onnan pedig már csak pár ütés, hogy teljesen kettétörjön a meggyengült résznél. Nem esett volna valami jól, ha éppen harc közben mond fuccsot, tehát bármennyire fájt is, kénytelen voltam leváltani. Nem mondom, hogy földönfutóvá tett ez a kiadás, de a rejtekhelyem, ahol a többi pénzem és egyéb felszerelésem tárolom, az hetedhét országon is túl van innen.
Na meg gyűlölők ekkora összegeket kiadni a kezemből. Trampli hátáról leszálltam és kikötöttem az ivó elé. Az összes magamfajta tudja, ha munkát keresel, minden híráramlat középpontjában kell keresgélnek, tehát a kocsmában.
A még számomra is idegen rúnákkal telerót ajtó nyikorogva nyílt ki, ahogy egyik kezemmel óvatosan löktem be, nehogy leugorjon a rézpántokról.
A pulthoz sétáltam és kiraktam egy sörre valót. A kocsmáros hosszan rám nézett, már épp kacsintottam vagy valami szúrós megjegyzést tettem volna, de mintha megérezte volna mi közeleg, még előtte kirakott elém egy korsóval. Majd láttam ahogy bólint valakinek a hátam mögött és hallottam a közeledő léptek kopogó hangját a kilötyögtetett italoktól dohos padlón. Bal kezembe fogtam és kortyoltam egy nagyot a hűvös italból, ami felüdülés volt már kiszáradt torkomnak. Továbbra sem engedtem el a korsót, ha esetleg a mögöttem lévő személyek nem éppen barátságos szándékkal közelednének, akkor könnyűszerrel szétverhessem az egyik fején az agyag kriglit.
-Vaják? – a kellemetlen hang szinte sértette a fülemet. Lassan megfordultam, lehúztam a csuklyám és a szemébe néztem, amire egy lépést hátrált az egyikük. Nem szeretem eltakarni az arcom, de így legalább kevesebb tekintet szegeződik rám, mintha felfedném a nap minden órájában a sebhelyeim és a macskaszerű szemeim. Engem egyáltalán nem zavarnak, mint a többieket. Valaki pedig régebben, ha jól emlékszem azt mondta egyszer „Egy vaják seb nélkül, az fasz, nem vaják”, vagy nem is így hangzott?
-Nem, egy kibaszott varázsló törp vagyok! – forgattam meg a szemeim mosolyogva és megint kortyoltam.
A két fickó mocskos volt, ápolatlanok és tetves szakállukon könnyen kivehető volt, hogy egy héten keresztül mit ettek. Arcukról sütött a mohóság és a tudatlanság. A magasabb rideg és lenéző tekintettel mért fel, a másik pedig ahogy kinyitotta a száját, rothadó bűz csapott meg.
-Nem láttam még ekkora törpöt sose. – nyúlszarra emlékeztető fogak villantak ki a szájából. Azzal a lendülettel a magasabb egy tockost vert le neki.
-Anyádék trágyalével töltötték meg a fejedet?! Tréfákodott a bohóc! – próbált észt verni belé.
Mosolyogva fújtattam a rögtönzött komédián, majd arcom visszatért a közömbös kifejezéséhez.
-Sokáig húzzátok még az időm, vagy kinyögitek mit akartok.
-A Uraság azt mondta, ha látunk magadfajtát, vagy valami lovagfélét akkor kűdjük hozzá.
Érdeklődve figyeltem ahogy a magasabb beavat a küldetésükbe, aztán lehúztam a maradék italt.
-Akkor ne várassuk ezt az uraságot! – engedtem magam elé a díszkíséretemet és mögöttük sétálva próbáltam nem is figyelni a szagra ami belőlük áradt. Magam mellett vezettem Tramplit. Szerencsémre elég gyorsan megérkeztünk a nem túl jó állapotban lévő, de impozáns házhoz.
A szolgáló már az ajtóban megállította a kíséretem és egyedül engem invitált bentebb. Minden fal furcsa, ébenfekete, évszázadokkal korábban kifaragott kőből volt. A falakon lógó freskók érdekes, de hátborzongató jeleneteket ábrázoltak. Amfiszbénák és bikornok…. nem éppen olyan lények, amiknek a képeivel szívesen díszíteném az otthonom. De hát, amennyi ház annyi szokás.
-Vaják uram! – Felpattant a székéből a tömzsi, kövér ember és úgy szaladt elém, mintha az életét mentettem volna meg, csak azzal, hogy megjelentem itt – Zidovild vagyok, nem is tudod mekkora öröm, hogy felénk jársz.
-Lambert, – megfogtam a felém nyújtott kezét – a két idióta, aki idekísért, mondta, hogy van munka számomra.
-Úgy ám! – csapta össze a tenyereit – Tudod a háború meg miegymás nem tett jót a gazdaságnak és….
-Éhes vagyok, rátérhetnénk a tárgyra? Mivel van dolgom?
-Ez Lambert egy nagyon jó kérdés. Mert magunk sem tudjuk miféle szörnyek vagy ki tudja mik járnak abban a pokollukban.
-Hullák?
-Ami egyszer bemegy a bányába, nem jön ki onnan. – simított végig pödrött bajszán a férfi – Semmit nem tudunk, csak annyit, hogy az a hely kacskaringósabb, mint a rívkóros gyerek lábai.
-Mennyit kínálsz hogy elvállaljam? Főleg, hogy egy egész bányát kell kipucolni.
A köpcös hümmögött egy párat és fel alá járkált. Nagyon törte az agyát, hogy egy olyan árat találjon ki, amit könnyűszerrel nélkülözni tud, de az én érdeklődésem is felkelti.
- Ezer – ebbe az egy szóba annyi érzelmet vitt, mint a bárdok egész balladákba szoktak. Kijelentés, kérdés, bizonytalanság.
-Ennyiért másszon le a bús daloló koldus! - röhögtem egyet a nevetséges ajánlatán.
-Ezerhatszáz és minden életben maradt bányászért még száz, törpökért a fele.
Így már sokkal jobban kedvemre való volt az ajánlat. Igaz a rasszizmus itt is felütötte a fejét, de bólintottam majd kezet ráztunk.
-Hátul az Asszon kertjében vannak valami gyógyfüvek, ha kellene a keserves főzeteidhez. De le ne szedd mindet, mert a lóheréiért bosszúból a saját heréiddel ver majd agyon. – Látszott rajta, hogy nem viccel. - A lovad az istállóban jó helyen lesz, kapsz egy szobát és vacsorát. Holnap nekiláthatsz, ma pihend ki magad és készülj fel.
Megmutatta merre van a bánya majd kaptam vacsorát.
Este elkészítettem a főzeteket, felpakoltam Macskával, Fecskével és a fontosabbakkal. Nem tudom mivel vagy mikkel állok szemben, fő az óvatosság. Ehhez pedig Zidovild feleségének kertje nagy segítség volt. Bár holnap korán el kell indulnom, még mielőtt észreveszi mennyire megritkultak a növényei.

Még virradat előtt magamhoz vettem a legfontosabb dolgaimat, ételeket, vizet és elindultam. A bánya bejáratánál nem láttam vagy éreztem semmi furcsát. Egyedül a hatalmas pirossal festett „VESZÉLY” feliratú táblák és a láncok keltették annak a benyomását, hogy valami nincs rendben.
Bemásztam közöttük és kitágítottam pupilláimat, hogy valamennyivel gyorsabban szokjon hozzá látásom a sötéthez. Egyelőre úgy döntöttem, ha nem muszáj nem használom el rögtön az összes főzetem, ki tudja mennyi időt fogok itt tölteni, amíg végzek minden rémmel és megtalálom a bányászokat. Inkább a hallásomra koncentrálok.

Thorstein & Lambert

---

Az időérzékemet elvesztettem a negyedik nap után, amikoris nyugovóra tértem egy kiadós kajálás után. Nemhogy bányászokat, egy flancos denevért sem láttam mióta betettem a lábam ebbe az útvesztőbe. Már a második nap úgy voltam vele, hogy dugják fel maguknak az érméiket én több időt nem pazarlok itt, de ahogy próbáltam visszajutni a kijárathoz, rá kellett döbbennem, hogy halvány lila gőzöm sincs, hogy merre is kellene visszamenni. Szinte az összes macskámat felhasználtam, hogy megtaláljam a kijáratot, erre csak egyre kuszább járatokba keveredtem.
Találtam furcsa, világító kristályokat. Megpróbáltam azokkal megjelölni a helyeket ahol jártam. Na már most én eddig egyetlen ilyen franccal se találkoztam, amit én tettem volna le, pedig már… ha tippelnem kellene, akkor több mint egy hét telt el. Az ennivalóm elfogyott, vízből szerencsére nincs hiány, mert boldogan csordogál a járatok falain valamiféle lecsapódott pára vagy ki tudja mi. Nem mondanám, hogy jóízű és nem a legjobb érzés a falat nyalogatni, de legalább életben tart még egy darabig.
A maradék kristályokat magamköré gyűjtöttem és letérdeltem eléjük. Elővettem a kis táskát, amibe az indulásomkor a gyógynövényeket szedtem és a többi rendelkezésemre álló összetevőt. Kipakoltam magam elé a tartalmát, hogy felmérhessem a lehetőségeim.
-Szóval! Nem a bőség szaruja, de valamit csak ki tudok hozni belőle.
Végső elkeseredésemben erősen koncentráltam a létező összes hasznos formulát lepörgetve az agyamban. A tenyeremmel jól megkongattam a homlokom. Reméltem ettől összekocog egy ötlet a fejemben, de semmi nem akart helyre rázkódni. Örökkévalóságnak tűntek a percek és nehezemre esett koncentrálni. Tisztában voltam vele, hogy sorsdöntő pillanat előtt állok. Egy rossz döntés, egy felelőtlenül megválogatott alapanyag és végem van. Vagy akkora robbantást csinálok, hogy az egész istenverte labirintus a fejemre omlik vagy a kibocsátott gázoktól fulladok meg. Hosszas töprengés után mégis beugrott valami.
-Kálium-nitrát… sárga kéneny és subás farkasfog. Igen ez lesz az! – tettem a kezemet mindig az éppen kimondott hozzávalóra.
Türelmetlenül készítettem az éppen feltalált bombámat, a mozsárban összetörtem a kálium-nitrátot és a kénenyből a kellő mennyiségű port lekapartam a vadászkésem segítségével. A végén hozzáadtam a farkasfogat és egy a táskámból hasított bőrbe csomagoltam.
-Külön-külön, más receptekben beváltak, akkor együtt miért ne lennének hatásosak?
Próbáltam megerősíteni a magamba vetett hitem, de a mostani helyzet nem kecsegtetett semmi jóval. A kezembe fogtam a bombát és miután ignivel begyújtottam a kanócot, a falhoz vágtam. Gyorsan fedezékbe húzódtam, mielőtt bármiféle elszabaduló gáz, vagy töredék az arcomba csaphatott volna.
Diadalomittasan nézegettem a nem is olyan kicsi lyukat, amit sikerült a falba robbantani. Akár három ember is simán átférne rajta karonfogva. Magamat dicsőítve összedobtam még egy pár bombát és a többi dolgot összepakolva elindultam robbantgatni. Három alagúton is keresztülmentem, mire az egyik bomba besült.
Óvatosan közeledtem felé. Nem mentek el otthonról nálam, úton útfélen hallottam a történeteket a meggondolatlan emberekről, akik azt hitték, hogy elaludt a kanóc aztán egyszer csak azt vették észre, hogy karok és lábak nélkül repkednek a levegőben. Végképp nem hiányzik nekem ez a scenárium.
Ráküldtem két Ard-ot, hátha ezzel sikerül lelket lehelni bele. Amíg az első semmit nem hatott, a második visszalökte a bombát az irányomba. Olyan szépen vetődtem, hogy a Scoia’tael dzsungelharcosainak tigrisbukfence is csak olyan volt mellette, mintha egy paraszt bukott volna fel egy nagyobb kavicsban.
Leporoltam magam és a falhoz sétáltam, amit a robbanás meggyengített. Hallottam, hogy a túloldalt valami vagy valaki motoszkál. Megittam az utolsó macskám, az ezüst kardom kezembe vettem és megint az Ard jelet hívtam segítségül.

Thorstein & Lambert

---

Büszkeség feszítette a mellkason, még úgy is, hogy a bomba kis híján végzett velem. A lényeg, hogy bevált és megint bebizonyosodott, hogy bármilyen helyzetből ki tudok mászni, nem pedig csak a szám jár mikor magamat ajnározom. Az alultápláltság és moderált kiszáradás sem tudta kedvem szegni, így újult erővel indultam meg a másik járatból szűrődő hangok felé kezemben az ezüsttel. A fülem csengett a robbanások lökéshullámaitól. A törmelék és a por sem ülepedett le még, erre alig léptem párat, de már tisztán kivehető volt a csatakiálltás és valami hatalmas humanoid körvonala, amint felém rugaszkodik kezében karddal.
Két kezemmel erősen megragadtam fegyverem markolatát, jobb lábammal pedig széles terpeszben hátra léptem, ezzel is stabilabb támasztást adva a védekezésemnek. Ahogy magam elé emeltem a kardom, az ezüstön szikrázva csúszott el az acél, de a lapja olyan erősen ütött a vállamra, hogy biztos voltam benne, nyoma fog maradni. Miután félsikerrel hárítottam a támadást, hátrébb ugrottam, vissza a járatba, ahonnan indultam. Vicsorogva mértem fel támadómat miután szertefoszlott a porfelhő, de a borostyán szempár már az ütközet közben is úgy tekintett rám, mintha csak tükörbe néztem volna.
-Ughh - morogtam jobb kezemet erőtlenül leengedve a karddal, míg másikat a vállamra szorítottam - Nem tudtál volna nagyobbat lendíteni a rohadt pallosodon, te kurafi?! Csak félig ütötted le a karomat tőből!
Na jó, őszintén, annyira azért nem fájt és nem volt végzetes csapás sem, ami elért, de kellemetlen volt. A megmenekülés reménye azért lendített annyit a kedvemen, hogy megcsillogtassam kifinomult modoromat most, hogy akadt rá fogadó fél. Nem mintha magamtól nem tudnék kijutni a bombáknak köszönhetően, de a testi épségem mindenképp jobban jár egy kalauzzal.
Tüzetesebben szemügyre vettem a medálját is, amiről egy medvefej fintorogva vigyorgott vissza rám. Nincs más olyan elvetemült, aki leereszkedne ezekbe a járatokba a mi fajtánkon kívül. De hogy éppen egy medve?!
Ezután a páncélját, az arcát, mindenét alaposan megnéztem. Velem ellentétben neki még valamennyire karban van tartva az arcszőrzete és nem volt olyan mocskos, lepusztult állapotban, mint én. Nem lehet olyan régóta idelent, ha pedig ebből következtethetünk valamire, az akkor az, hogy a bejárat sem lehet túl messze.
-Ráfaragtál. Egyikünknek sem kellett volna elfogadni ezt a tetves megbízást! Soha! – ingerülten lendítettem meg az eddig még a vállamat markoló kezemet – Ez egy rohadt labirintus!
Próbáltam visszafojtani az éppen előtörő dühkitörésem, kisebb - nagyobb sikerrel. Gondolom a hisztin kívül, látja nem jelentek rá túl nagy veszélyt, így majdcsak nem próbál meg kardélre tűzni ismét.
-Gondolom neked is szép summát ígértek, mi? Mennyi ideje vagy itt lent?
Az első kérdésemre nem is vártam választ, azt sem tudom miért tettem fel egyáltalán. Talán csak jó hallani ennyi idő után egy másik élőlény hangját. Remélem az itt lent eltöltött időnek köszönhetően, nem golyóztam be teljesen és nem csak a képzeletem szülte a felbukkanó kollégát.