Kint már kezdett elállni az eső a hatalmas vihar után. Még erősen csapdosta a szél a fogadó épületének sötétítő ablakait. Fáradt kövér cseppek még estek erre, arra, és aprócska patakokként folytak a tetőkről még mindig a fenn összegyűlt víztömegek. A fogadóban benn tartózkodó emberek viszont eddig sem sokat törődtek a viharral és jórészük észre sem vette, hogy véget is ért. Az álltalános hangulatot egy rosszarcú, de kifejezetten vidám társaság tartotta a magának megfelelő szinten. Énekeltek, trágár kiáltásokkal hergelték a fogadóst és családját – főleg a fehérnépeket – valamint a többi vendéget. Kardjaikat, bárdjaikat és késeiket lóbálták, kivörösödött bor és sörmámorukban eltelt harci kalandjaik mesélése közben. Ezen egytucat kellemetlenkedő ellenére kifejezetten sokan töltötték idejüket a meleg és száraz falak között, de ez ebből adódóan érthető volt. Kénytelen voltak elviselni a martalócokat, hisz nemrégiben még az életüket kockáztatták a viharban. Senki sem akart egyedül maradni, ha eljött az esőfüggöny, ezekben a vészterhes időkben. Így hát a többség csak belebámult a kupájába lapítva, mint kutya a teleszart szőnyeg mellett, hátha nem veszi őket észre senki. Voltak olyanok is, akik csatlakoztak a vigadáshoz, mondván akkor lesznek a legkevésbé célpontok, ha maguk is a kötekedők oldalán vannak. Természetesen egyik tábor sem járt jobban a maga taktikájával, a csapat martalóc szeszélyeinek voltak kitéve bárhogy is próbálták átvészelni az éjszakát. Szerencséjükre már jócskán éjfél után járt az óra mire a vihar végre elállt. Már ha észrevették volna.
Látszólag csak egyetlen férfit kötött le huzamosabb ideig az aktuális időjárás. A házon a nemrégi cudar idő ellenére két ablak kifeszítve maradt, hogy ne fulladjanak bele az egyre erősödő alkohol és emberszagba a vendégek. Az egyik ilyen ablak mellett volt egy legalább hat fős, vastaglábú tölgyfaasztal. Ennél az asztalnál azonban csak egyetlen csöndes, nagydarab férfi ült. Előtte a falapon már hét széles karimájú, üres kupa hevert, és ahogy kifelé fordított tekintettel figyelte, ahogy elcsendesedik az addig égiháborútól zajos táj, egy újabbal húzott le, majdnem egyetlen szusszal. Határozottan odacsapta a kupát az asztalhoz, amire a tőle nem is olyan messze lévő fiatal leányka összerezzent. Értette már a gesztust, azonnal elindult, hogy újabb italt szerezzen a férfinak. Nem merte volna megváratni, hatalmas termete, elrettentő, hátán hordott fegyvere önmagában is nyugtalanságra adott okot, de az a borzalmas szempár, ami ott ült mogorva tekintetének koronáján, hamar engedelmességre szoktatta a csitrit. Ahogy megérkezett egy újabb korsó borral és remegő lábakkal elkezdte kitölteni az egyik üres kupába, a férfi határozott, gyors mozdulattal elmarta az egész korsót és fejét hátra vetve kezdte vedelni az italt. Beletartott egy jó fél percbe mire teljesen kiitta, de a lendületét egy pillanatra sem volt hajlandó megszakítani. Még az előtte álló férfi kedvéért sem, aki éppen akkor lépett oda hozzá. Ahogy kiürítette az egész korsót, a kupával ellentétben ezt lassú, kimért, udvarias módon helyezte az asztal szélére. Jóízűen sóhajtott, amibe egy apróbb borszagú böffentés is belecsúszott majd lassan a jövevényre fordította a tekintetét.
- Végre csatlakozik hozzánk, Vaják Mester. – hangja gúnyos és számon kérő volt, az előtte magasodó alak kisugárzásától függetlenül. Mint az már messziről látszott, habár a feneketlen torkú férfi is igen zord figura volt, a leányzó, aki még mindig a közelben sündörgött, mikor ráemelte tekintetét a vajákra, felsikoltott. A mutáns bőrig ázott ruházattal, még mindig csöpögő köpennyel magasodott a legtöbb jelenlévő felé. Iszonytató bűzt árasztott magából, ami kén, vér és hamu keverékének hatott. Aki alaposabban megfigyelte a vízzel, sárral és egyéb mocsokkal borított ruháját az észre vehette, hogy több helyen felszakadt a szövet, a cserzett bőr és még a sodrony erősítésekkel ellátott gambeson is. Emellett igaz átázott minden porcikája, a szemfülesebbek azt is fellelhették, hogy nem csupán víztől, hanem egy sűrű, sötétvörös folyadéktól is nedves volt tetőtől talpig. Ami viszont mindezek felett valójában ludas volt abban, hogy a szegény, egész este lelkileg gyötört leányzót arra késztette, hogy végül kitörjön belőle a hang, a férfi arca volt. Az egyébként máskor jóképűnek mondott, szakállas, hosszú, hátul összefogott hajú arc már-már démoni volt. A rajta lévő hófehér bőr szinte teljesen rásimult az alant bújó koponyára és teljesen beterítette a kidülledő erek hálózata, amik szénfekete és szürke árnyalataiban pulzáltak minden lélegzetvételénél. Szemgödreiben egy teljesen fekete gömbpár csücsült, ami mintha egyszerre szegeződne mindenhova.
Különös mód a leányzó sikolyára senki nem mozdult, legalábbis a martalócok közül nem, így hát a vendégek maradéka, sem mert felemelkedni. A vaják, zihálva fujtatott az asztal előtt és – feltehetőleg – nézett farkas szemet az ülő férfival, aki időközben htradőlt a székében, feldobta lábait az asztalra, és az addig szemlélődő mogorva közönyét felváltotta arcára kiülő kihívó és szemtelen vigyor. Bár egyesek számára inkább vicsor volt mintsem mosoly.
– Örülök, hogy megtisztelsz a jelenléteddel. Már kezdtük azt hinni, hogy fűbe haraptál. Elég sokat várattál minket. Azt hittem tisztáztuk az elején, hogy nem szeretjük, ha megváratnak minket… – A vaják szótlanul a köpenye alá nyúlt és hirtelen egy hatalmas, vértől, víztől és sártól mocskos valamit hajított az asztalra. A valami, egy fejre hasonlított, de valami embertelen bestia fejére. Megnyúlt pofa, halványvers ráncos bőr, ormótlan agyarakkal teli száj, hosszú villás nyelv, hegyes fülek. A levágott fej legalább akkor volt, mint egy lófej, így mikor hangos és nedves puffanással landolt az asztalon leborította a kupákat és a féri lábát is arra kényszerítette, hogy hirtelen felkapja helyéről.
- Átvertél. – jelentette ki halk, mogorva tónusban a vaják. – A megállapodás és a pénz egy alghoul-ra szólt. Azt állítottad láttád egyértelműen. – habár mondandója arra utalt, hogy felettébb ideges, a hangján és gesztusan nem látszódott. Már ha eltekintünk alapból vérfagyasztó megjelenésétől.  
– Nem értem mire gondolsz – villantotta ki még nyájasabban az egyenetlen, ápolatlan fogait. – előre megkaptad a pénzed, és ahogy látom a szörnnyel is végeztél, így mindenki boldog nem igaz?
– Nagyon jól tudod, hogy ez nem egy alghoul. Ez egy Fleder és te pontosan tudtad mennyivel veszélyesebb és emiatt drágább, mint egy szimpla alghoul.
– Ugyan, ugyan vaják mester. Mi csak egyszerű helyi szabadcsapat vagyunk. – miközben beszélt, varázsütés szerűen abbamaradt a mulatozás a martalócok között. Fegyvereiket kezükben tartva mindegyik szépen, lassan elkezdett köréjük, főleg a vaják köré, gyűlni. - Honnan tudhatnánk a besték minden nevét és dolgait? Éppen ezért béreltünk fel téged, hogy nekünk ne kelljen ezzel foglalkoznunk.
Habár a vaják szörnyetegekhez hasonlatos fizimiskáján semmilyen emberi érzelem nem volt látható, tapintható volt a körülötte lévő levegőben a nyers düh és feszültség.
– Nem kell a színjáték. Megtudtam, hogy titeket fogadtak fel a Fleder-re de túl gyávák voltatok magatok elintézni. Ha kifizettek rendesen, akkor nem kell csúnyán végződnie. Hajlandó vagyok elnézni most az egyszer, hogy az életemmel játszadoztatok a hazugságotokkal. Fizess, és itt sem vagyok.
A férfi hirtelen felpattant, áthajolt az asztal felett amennyire csak tudott, hogy mélyen a vaják szemébe nézhessen. Arcáról eltűnt a gúnyos mosoly, és remegő ajkakkal, fröcsögő nyállal csapott vissza.
- De nagy pofája van itt valakinek. És még van mersze hazugnak nevezni. Na, ide figyelj mutáns, fogod szépen azt a ványadt korcs valagadat és elhúzol a bús…

– Mi a lófaszt kezdjek ezzel itten, he? – az őrség tisztje idegesen járkált fel alá az aprócska szobában. A hűvös és nyirkos, kövezett falú szoba jó két emelettel lehetett a föld alatt. Thorstein jól ismerte az ilyen és ehhez hasonló kihallgatószóbákat a helyőrségek barakkjainak fogda blokkjaiban.  Egy aprócska, fa széken ült, kezei és lábai egyetlen közös láncra zárva, amit egy földön lévő karika tartott fogva. Csupán egy gatya és egy véres ing lógott rajta, arca komoly küzdelemről árulkodott. Habár már visszanyerte általános színét, még kék-zöld foltokkal volt tarkított, rendezetlen és izzadt szakállában és hajában alvadt vérfoltok bujdostak.
– A szemtanúk szerint csak nyugodtan beszélgettetek, mire te akkorát vertél bele hirtelen Kalapos Gendri arcába, hogy az orra csont nélkül azóta is csak úgy fityeg a pofáján – morgott a tiszt – az egész fogadóban kitört a verekedés, te meg osztottál mindenkit jobbra, balra… Nézd, más esetben az ilyen kihágásokért megsarcolunk oszt mehetsz a dolgodra. De a helyzet az vaják, hogy a fogadóban ott volt egy bizonyos Emelair Barrat. Az a tényállás, hogy az a kis siheder takony, a Barrat család sarja, akik itt Creyden-ben komoly befolyással bírnak a herceg kegyei között.
– Honnan kellett volna ezt tudnom? – kérdezte Thorstein közönyösen.
– Hát persze, hogy nem tudhattad, hát álruhában szökött ki a nyomorult otthonról mulatozni! De neme ez a lényeg, vaják! Szemtanúk bizonyítják, hogy úgy nekivágtál egy asztalt a szerencsétlennek, hogy a lába beletört a tökibe! Még hajtják a legjobb orvosokat, de már most azon jajgat a Barrat Úrasszonság, hogy a fia sosem fog toszni többé!
– Az bizony sajnálatos
– Ohohó, sajnálatos biza, mert téged vontak felelősségre! Barrat Báró a fejedet vétetné. Az öccse már ítéletpárbajra hívott a téren. Az öreg visszavonult Barratról meg asszondják három éve először felkelt az ágyából és kimászott az erdőbe, hogy fát vágjon saját kezivel a bitódnak!
Thorstein nagyot sóhajtott. Nem először került hasonló helyzetbe. Mondhatnánk, hogy nem is utoljára, de abban a pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy kivételesen nem tudja önnön erejéből elsimítani a dolgokat. Balszerencséjére, nem is kellett sokat várnia a csodára, ahogy a tiszt folytatta.
– De hát akkor miért is tökölök én itten veled? Na, hát ez az vaják, az istenek kedvelhetik a ronda képedet. Két napja érkezett hozzánk egy fiatal varázsló. Valami Gorbak vagy mifene… hát ez azt mondja meg tudja menteni a fiatal Barrat pöcsét. Sőt még a károkat is hajlandó megfizetni, amiket okoztál.
– Cserébe? – vágott közbe a vaják, habár tudta, hogy épp a menekülése ára következik.
– Cserébe meg kell ölnöd egy szörnyet.
– Ennyi? Hol a csapda?
– Nincs csapda drága vaják mester – Thorstein összerezzent. Az aprócska szoba egyik sarkának árnyékaiból egy fiatal, fésült hajú, elegáns lovaglóruházatot viselő fiú lépett elő. Kedvesen és szívélyesen mosolygott, ahogy körülbelül egy lábnyire megközelítette a leláncolt férfit. – Mindent elsimítok minden sértett fél számára, ha egyetlen szörnyeteggel végzel a kedvemért.
– Gorbak, ha jól értem – morogta - Mégis miféle szörnyről van szó?
– Ne félj, Kalapos Gendri-vel ellentétben én pontos leírást tudok adni a szörnyről és a munkával járó veszélyekről. Ezek mellé, hogy még jobban motiváljalak, még háromszáz koronát is felajánlok bónuszként, a kimentésed mellé.
– Halljam, miféle szörnyről van szó? – ismételte meg ugyan azzal a hangsúllyal, türelmesen.
– Egy váltány aki…
– Szó sem lehet róla. Váltányt nem ölök. – vágott a szavába, és már kezdte azon törni a fejét, hogyan máshogy szabadulhatna ki ebből a slamasztikából.
– Nem engedted, hogy befejezzem. Ez a váltány különösen veszélyes. Nem csak, hogy több ízben rabolt, ölt, fosztogatott és erőszakot tett, de mindemellett nem átallot, egy vaják alakját felvenni.
Thorstein felkapta a fejét és látszólag is minden figyelmét a varázslóra fordította. Nem akart ártatlan varázslényeket ölni, de ha valóban ilyen borzalmas személy, aki ráadásul még az ő céhét is mocskolja tetteivel. Nem is beszélve, a helyzetéről…
– Kifejezetten megátalkodott teremtmény, aki egy vaják bőrébe bújva gonoszkodik. Engem is megkárosított nemrégiben, de én sajnos nem voltam elég erős, hogy legyűrjem a mesterember bőrébe bújt szörnyet. Ezért is örültem mikor hallottam az esetedről, hisz egy ilyen mutánst egy másik mutánssal kell levágatni. Nem mintha sok választásod lenne, a fejvesztés vagy egy eszélyes megbízás, de mondd csak, mit választasz?
Thorstein pár pillanatig magába fordulva elmélkedett. Halál, vagy az elvei szembeköpése? Egyenes gerinc vagy az amúgy is kétes hírneve óvása? Nem szabadott volna ilyen nehéznek lennie a döntésnek.
– Vállalom

●●●

Yolcek tarkóján felállt a szőr a dal hallatán. Nem tudta megmondani pontosan, hogy miért, de valahogy hiányzott a dalból valami. A hangok és a ritmus tökéletes volt – habár ezt ő csupán érezte, nem volt kifejezetten a művészetek tudója – de olyan szenvedély és érzelem nélküli volt az előadás, hogy kirázta a hideg. A férfi aki Thorstein néven mutatkozott be három nappal ezelőtt a falujában gyakran énekelt de keveset beszélt. Nem volt szükségük vajákra, nem zargatta őket semmi fenevad, de ő mégis beállított, azzal a borzalmas szemével és állig felfegyverkezve. Minden kérdés nélkül követelőzni kezdett. Nagyok sok eszközt, ellátmányt és gyógynövényeket keresett és habár jól megfizetett mindent, végig egyfajta türelmetlen, ellenszenves akaratosság sugárzott belőle. Yolcek is emígyen került a társaságába, hiszen az apja volt a helyi erdész és nagyon sok hasznos és eladható szerszáma volt. Egyből felismerte az öreg, hogy a vaják bizony vadászatra készül, és a kapzsi kurafi egyből felajánlotta az vadászlesét bérletbe, mellé a fiát Yolceket segédkezni.
Azóta az ifjú a nagydarab férfi után koslatott. Húzta a kis szekeret, ami tele volt különféle szerszámokkal, árkot ásott, köteleket font és feszített és még egy erdész fiaként is furcsa és érthetetlen szerkezetek elkészítésében segédkezett. Nem mintha terhes lett volna számára a munka, sőt. Egy bizonyos szempontból még jobban is bántak vele, mint valaha. Csak ne lett volna olyan visszataszító és hideg az a vaják…

Egy fiola Arany oriole. Egy fiola Fehér Méz. Egy fiola Macska és Villámfőzet. Három fiolányi Fecske és egy kevés Fehér Raffard Párlata. A kis főzőfazék alján egy zavaros folyadék bugyogott a tábortűz felett, ami eredetileg Hóvihar főzetnek indult, de sajnos nem érte el a megfelelő állagot. Több mirtussziromra lett volna szükség. Abban az állapotában csupán egy erős vodka volt, ami képes lett volna rá, hogy egy korttyal kifordítsa egy alkoholista törp gyomrát. Újrakezdeni pedig már rég nem maradt idő, így ezt mellőzni kellett.
Ezüstlánc, a végén ezüst bevonatú acélkampóval, másik végén acél súllyal. Acél kard, ezüst kard, egy apróbb, kézi íjpuska, három ezüst fejű lövedékkel. Két darab kartács bomba és egy darab számum. Egy ezüst bilincs és egy hosszú élű kés. Az erdőben egy mérföldes körzetben több veremcsapda, hálócsapda, rönkcsapda, cölöpcsapda és medvecsapdák.
Yolcek épp belépett a vadászles ajtaján amikor Thorstein befejezte a készletei számba vételét. A fiú hozott egy kis tűzifát még, éppen eleget, hogy a kis tűz melegen tartsa őket az éjszaka maradékára. Csöndben elkezdte megrakni és felpiszkálni kicsit a lángokat, megtanulta az utóbbi pár napban, hogy a vaják nem éppen a legjobb beszélgető partner. Thorstein eközben furcsa mozdulatokat tett lágyan és lassan az ujjaival. Egy ideje már nehezére esett a Jelek használata, az ujjai görcsösek és merevek voltak. Nem csoda, hisz elég alaposan eltört pár ujját a Kalapos Gendri arccsontjain, valamint az azt követő fogdai vendégeskedése során. A fájdalom elviselhető volt és komolyabban nem akadályozta semmiben, de amikor Jeleket akart formálni, nem mindig sikerült elsőre a megfelelő módon hajlítani az ujjperceit. Ez problémát okozhat az elkövetkező vadászat során, de nem volt lehetősége ezen sokat morfondírozni.
Ha a varázsló igazat mondott, akkor a célpont hamarosan ezen az erdőn halad át. Ezek mellett, ha valóban egy vaják bőrébe bújt váltány, akkor esélyesnek látta, hogy a sok előkészület és a négy napnyi csapdaállítás is kevés lehet. Nehéz csatának nézett elébe. Nem félt, nem izgult, de tudta, hogy komoly kihívás vár rá. Önkéntelenül is dalra nyílt a szája.


Yolcek vele szemben gubbaszott és a tüzet bámulta, ahogy a férfi énekelt. A siheder alig látott tizenhat nyarat, vézna volt és szutykos, de becsülettel és kitartással segédkezett a vajáknak az előkészületekben. Nem vette le a szemét a lángnyelvekről úgy szólt pár hosszú perc elteltével.
– Nagy dögre vadászik Kend igaz?
– Igen, nagyra.
– Kend meg fog halni?
- Könnyen megeshet.

Yolcek arra riadt, hogy megragadják a grabancánál fogva és talpra rántják. Megijedni sem volt ideje. Felkiáltott volna, de csak egy meglepett csuklás bukott ki a száján. A vaják szembe állt vele, a tűz kialudt, még sötét homály és a kinti köd fátyla borított a vadászlest. Thorstein kirángatta őt a faházból és a kézi szekeréhez vezette.
– Menj vissza a faludba. Szólj az embereknek, hogy holnap napkeltéig senki ne jöjjön be az erdőbe. Ha éjfélig nem érek vissza, de egy másik vajákot láttok, fogjátok, amitek van és bujjatok el előle. Érthető voltam?
Alig volt képes felogni a férfi kimért és enyhén leszorított hangerejű beszédét, de igyekezett kidörzsölni az álmot a szeméből, ahogy feldobálta a maradék holmiját a szekérre.
– P…persze igen, értem – Felmarkolta a két rudat és már lépett is egyet, amikor még visszafordult és még mindig álmatag, kissé ijedt tekintettel nézett vissza a vajákra.
Az a szemébe nézett, azzal a hideg macskaszerű szemével – ami mintha tágabb lett volna, rendellenesen tág – majd szó nélkül odalépett hozzá. Egy aprócska erszényt nyomott a fiú kezébe, amiben érmék csörögtek, majd meglendítette a karját, hogy „eridj”.
Yolcek gyorsan a zsebébe csúsztatta az erszényt és nekilódult, maga sem tudta miért, de futólépésben. A hajnal még csak éppen hogy nyaldosni kezdte a horizontot, sűrű köd lepte el tejtakaróként az erdőt. Ahogy a legrövidebb kivezető ösvényen haladt, habár nem látott semmit, a távolban utoljára még meghallotta a vaják furcsa, de akkora valahogy már megnyugtató énekhangját: