Cirilla & Emhyr

Ritkán járok a palotakert e távoli végében, mely oly messze esik a vár fenségesen komor tömbjétől. Sokban hasonlít a birodalom távoli, határmenti szegleteire Tudjuk, hogy vannak, hogy hozzánk tartoznak, de meglehetősen ritkán vagyunk kénytelenek a létezésükről tudomást is venni. No, persze ha nem viseljük a császárság nehéz koronáját. Akkor mindenről tudnunk kell és ismernünk is a lehető legpontosabban. Két gárdista súlyos léptei követték az enyémeket a magas, majd térdig érő fűben. Ide ritkán vetül az én vagy a feleségem tekintete érthetően, így a kertészek is hajlamosak kissé elhanyagolni a nyírását. Kevéssé bánom. Természetesebb hatást kelt ez a csalitos, mint a formára nyírt sövények a palota környékén. Minél közelebb jutunk a trónhoz annál inkább művi minden. A környezet talán csak az emberek maszkjait tükrözi vissza természetellenes szépségével. Mire a feltörekvő hivatalnok, a némi, legalább szikrányi kis aggyal és ambícióval megszületett nemes, a hadszíntereken tiszt szalagot kiverekedett katona, mind az udvari tányérnyalók színes forgataga, ahogy kerül egyre közelebb a személyünkhöz, kik a trónon ülünk, annál gyakrabban veszik fel a hűséges alattvaló és kellemes társalkodó udvari porcelánmaszkját. Észreveszik vajon, mikor válik a maszk az arcukká? Mikor semmisül meg önnön egojuk? És hogy a maguk furcsa módján, mennyre lenyűgözően undorítóak? Megvan bennem a tisztelet az irányító iránt, aki felelősséget vállal a döntéseiért, tudja és ismeri a helyét, bölcsességével avagy erejével kormányozza sokak életét. Kormányzók, főtisztek, apátok és kalmárok színes forgataga. Tudok tisztelettel tekinteni azokra is akik a szolgálatot választják. Ők a birodalom építőkövei, aki tisztában van a maga helyével a világban, az maradéktalanul elérheti önnön boldogságát, miközben a közösség, az egész birodalom hasznos, építő tagja. Hűséges várszolgák, az első sorok pajzsosai, a termőföldeket szántó parasztok, a kis templomaikban prédikáló lelki vezetők. A mi felelősségünk megvédeni őket és oltalmazni. De mire becsüld azt, ki az alázatos maszkja mögé rejti ambícióit? Aki akarja a vezető hatalmát, de a felelősséget szolgaként hárítaná el? Uralkodóként az egyik leghasznosabb dolog, ha fel tudjuk deríteni valaki motivációt. Az őszinte karrieristákat mindig jobban kedveltem a hazug politikusoknál. Milyen kár, hogy utóbbiból sokkal több van.
Ma pedig tulajdonképpen áttételesen pont ilyen ügy miatt vagyok itt. Kevesen tudják, de van egy saját fegyveres szolgálatom is, ami inkább lát el titkosszolgálati munkát, mint testőrit. Nem mintha nem bíznék meg Rideaux gróf szervezetében, annak számára már fatális következménye lettek volna, de ha becsületesen kártyázik is az ember, sosem árt egy Felperzselést az ingujjban tartani. Mindig tudnunk kell mérkőzést fordítani. Sokan hallottak már a Császár Ékköveiről és ezek felbecsülhetetlen értékéről, de lényegében mindenki azt hiszi, ezek valóban ékkövek. Rendkívül értékes ékkövek. Nos valóban nem tudnám florenre váltani a hasznosságukat, de nem, nem ékkövek. A válogatott ügynökeim, akiket senki sem ismer, nem is ismerhet. Ez a kihalt, elhagyatott hely optimálisnak tűnt egy gyors megbeszélésre egyikükkel.
Néhány másodperccel később emeltem kelet felé a tekintetem, mint a két testőrgárdistám. Hiába, én már kezdek berozsdásodni, nem fegyverben és készültségben telt az életem több évtizede, a katonákkal ellentétben, de aki egyszer lovag volt, akkor is lovag marad, ha a császári bársonydolmány feszül a mellkasára és nem a láncing. Túl jellegzetes ez a hang ahhoz, hogy eltévesszem. Fém csókol fémet sírva, verejtékben úszó gyakorló terek emlékét idézve meg elmémben. Harc. A két testőr már mellém is zárkózik, én azonban felemeltem a kezemet. Ez nem... valami nem... Lassú. Ez nem egy élet-halál küzdelem üteme. Sokkal lassabb. Ez inkább csak gyakorlat. Egy valós párbaj esetén szinte folyamatos lenne a csattogás. És felette nem tartana soká...
- Megnézzük mi történik - közöltem a testőrökkel.
Nem tetszett nekik a gondolat, hogy fegyveres személyek közelébe engedjenek, de túl jól ismerték már a hanghordozásomat. Nem kifejezetten lett volna értelme ellentmondani most nekem. Marokra fogták az alabárdjaikat, ez a derék szerszám óriás előnyt jelent nekik kardos ellenfelek ellen, de téved aki perdöntőnek hiszi, és idegesen harapdált bajusszal mellém zárkóztak. Nekem nem volt kardom, nagyon régen csak a díszparádékhoz viseltem. Egyébként megelégedtem egy ékkőberakásos tőrrel. Inkább dísz, de vicovaroi acél a pengéje, úgy vág izmot és inat mint sajtot. Ettől függetlenül tisztában voltam azzal a ténnyel: egy képzett fegyveresnek ezzel és a berozsdált reflexeimmel nem jelentenék már ellenfelet. No de ezért kísérnek az Imperia Gárdisták.
Mikor kiléptünk a fák árnyékába a tisztás szélén a küzdők észre sem vettek minket, bele voltak melegedve a párbajba. Pontosabban a párbaj gyakorlásába. Másodpercre szükségem s volt, hogy felismerjem a feleségemet nadrágban, csizmában, hátrakötött hajjal. Igaz, báli szoknyában nem lehet hosszú karddal vagdalkozni. Illetve lehet, de nagy hasra esés lesz belőle. A testőrei egyikével vívott, én ugyan meg nem tudom őket különböztetni. A gárdisták megnyugodva emelték súlyba újfent az alabárdot, én magam karba font kezekkel a legközelebbi fának támaszkodtam és figyelni kezdtük a párharcot.
Adódik a kérdés, felháborított-e Cirilla viselkedése? Hmm... Nem. nem igazán. Hiszek benne, hogy minden ismeret, amit megszerzünk a életben a hátrányunkra biztosan nem lesz. Testedzésnek s felfogható és igen hatékony is. Jót tesz a comboknak, a fenéknek, a karoknak... Hát elég ránézni a feleségemre, na! És nem is csinálja rosszul - mértem fel a vívást. Kezdő még, de megvan a természetes gyorsasága. Teljesen nem is kezdő, nem ez az első leckéje, annál sokkal sebesebben mozdul.
- Mit gondoltok? - kérdeztem csendesen a gárdistáktól, akik zavart pillantást váltottak. - Az őszinte véleményeteket kérdeztem, nem az etikett szerintit.
A tisztek megkönnyebbültek, amit megértettem. Az etikett önerőből nem sokat mond a császárné vívói képességeinek véleményezéséről, sőt a császárné kardforgatására vonatkozó rész elég rövid az etikettben. Én például még sohasem találtam meg.
- Egy kezdőtől nem rossz felség - mormogta végül zavartan az egyik szakállas gárdísta. - De harcba még nem engedném.
Egyetértően biccentettem egyet és tovább figyeltem a gyakorlatot. Sasszé, sasszé, parád, sasszé, hárít, fordul, contra szúrás hasra. Hogy s volt..? Ja igen, a százhúsz lépéses bevezető sora. Csizmás lábai gyorsan sasszéztak, a parád viszont lehetne jobb is, a hárítás kiemel a pengét a síkból, nem elég erős ehhez még, a contra viszont gyors, mint a lecsapó kígyó.
Viszont most döntenem kell. Elküldjem-e őket? Mert ha nem, akkor a feleségem is meg fogja ismerni a Drágaköveim egyikét, Smaragdot. Másfelől... Másfelől nem szeretném elküldeni. Végül is... Kiben bízzak meg, ha nem benne? Benne aki uralkodó társam, leendő gyermekeim anyja és... És akit kedvelek. Így hát kivártam a hullámzó összecsapás utánzat következő fázisát. A testőre ekkor vett észre. Rögtön megmerevedett, így kapott is egyet a gyakorló karddal a mellére, hiszen Cirillám nem számított a hirtelen taktusváltásra. Utána ő s felém perdült nagy szemekkel. Hmm... Cirillám. Az én Cirillám. Furcsa nem? Ha az ember hagyja, hogy felfedezze másban az értékeket, mennyire meg tud változni iránt a gondolkodása? Lassan, kimérten tapsoltam hármat, majd elkezdtem a kis csoport felé sétálni a gárdistáim gyűrűjében. A szakállashoz fordultam.
- Kikölcsönözné a kardját egy percre, brigadéros?
Ahogy kézbe vettem a szokványos nilfgaardi egyenes kardot, még ennyi idő után is megszokottan, mint el sosem vesző, szerető érzés simult hideg vasa a tenyerembe. Magam is bemutattam az iménti gyakorlatot. Sasszé, sasszé, parád, sasszé, hárít, fordul, contra. Hát... Jobb és olajozottabb volt, mint Cirilláé, de azt hiszem csatába már engem se engedne a szigorú brigadéros. Megforgattam a pengét és visszanyújtottam a gazdájának, majd feleségemre néztem, ahogy elértük őket.
- Akkor mégsem rozsdásodik be teljesen a család kardvívó tudomány - összegeztem. - Még ha én már nem is nagyon gyakorlom, ahogy láthatták...
Nilfgaard császárnéjához, Cintra királynőjéhez, hat különböző tartomány hűbéres úrnőjéhez és a birodalmi naphit legmagasztosabb istennőjéhez léptem és csókot leheltem a homlokára. Tekintve hogy mindezen kitüntető címek birtokosa combközépig sáros csizmában és nadrágban, átizzadt, verejtéktől csatakos ingben, határozottan szép pirospozsgás, ám felette poros arccal állt előttem, igazából máshol nem is volt rajta tiszta szakasz jelenleg. Ilyen a kardvívó-tanonc élete.
- Felettébb érdekes kikapcsolódást választott kedvesem - jegyeztem meg semleges hangnemben. - A palota jól felszerelt vívóteremmel és pletykákra kiéhezett nemesek hadával rendelkezik - néztem rá sem kedélyesen, sem rosszallóan. Az hogy nem bánom, nem jelenti, hogy nem főhet egy kicsit a levében. Egyrészt nem szeretem ha a kémeimnek plusz titkokat kell kideríteniük feleslegesen, másrészt meg... nagyon csinos mikor zavarban van.

Emhyr

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Halk hangon sírdogálnak a szelek, mint eltévedt és meghökkent fiúcskák, fém csattan fémmel, hangtalan árja ez a veszteségnek.Tán furcsa lehet a döntésem, mellyel átlépem a határaim s szembemegyek mindazzal, mit egy nőnek lehet. De, kérdem én, mi végre van eszünk, ha nem szívhatja magába mindazt, mit csak szeme lát?
Emhyren kívül?
Ejnye már! Megint tiszteletlen vagy a felséges császárral. Mi lesz ha véletlenül meghallja valaki? Lerepül a fejünk, bizony ám! Akarod te ezt? Ha? Akarod? Nem? Akkor maradj csöndbe. És nem..nem pirultam el... Hiszen mint minden más, ez is őérette van.
Ha te mondod...
Legyintek. Honnan is tudhatnád milyen érzés elveszni a pillantása által? Milyen az, amikor az erős kezek csepp kis vállaidra szorulnak, mikor drága illata s bársonyos bariton hangja zenei dallamként surran be az elmédbe s ott tanyát ver. Beköltözik s ki nem lábal onnan. De nem is akarom, hogy ez történjen. Nem kell onnan elmennie.
S aztán?
Mármint? Ja, hogy a gyakorló ruhámra érted. Hát nézd, szoknyában nagyon illetlen és nem túl kedvező vagdalkozni. egyébként is csak a felséges császár láthatja pőre bőrömet. Meg persze a virágaim, kik mosdatnak és öltöztetnek, de férfiak közül határozottan csak a császárnak lehet.
Nem mintha érdekelné...
Ajj már... itt hagylak! Mondjuk, ez valószínűleg eddig sem érdekelte, hiszen utál koszos lenni, csak akkor jön velem amikor a rózsakertben teázunk. Most meg? Nyakig poros és piszkos leszek. De érte van... érte bármit. A virágaim rám segítik a fekete bőrnadrágot, puha talpú, könnyű csizmával ékelik azt. Felsőtestemre fekete ing kerül, derekamra barna bőr fűző megerősítés és némi pocakvédelem miatt is. Elvégre egyszer talán majd hordhatom a szívem alatt a felséges császár örökösét. Na, ne forgasd a szemeid... olyan vagy.
Milyen?
Olyan izé... undok! Tudd meg, hogy az vagy! Nagyon undok. Most meg ne sóhajtozzál, azt inkább nekem kellene! Azt a szemtelen paci légy kölykét már, el se hiszlek.
- Felség, ideje volna indulni, hogy el ne késsen.
Igen, Lili hangja rángat ki a kis vitánkból, biccentek a szavaira, s még egyszer megnézem magam a tükörben. Porcelán bőrömön most egy cseppnyi smink sincsen, hajnalszőke tincseim szoros kontyba van fogva a tarkómon. Egy tincset még a fülem mögé tűrök és a derekamon meghúzom az övet. Na akkor.. indulás.
Kéz és lábtörést.
Szótlan nézek hátra a vállaim fölött, nem tudván eldönteni, hogy ez most jó avagy rossz kívánság. Nála sosem lehet tudni, pont mint a méheknél. Azok is csalfa egy népség. A lehető legkisebb feltűnéssel osontam ki a palota személyzete között sasszézva, hogy a  megbeszélt helyre juthassak. Heros most is kitett magáért, ami az eldugott gyakorló helyet illeti, itt még a kert sincs úgy gondozva, mint előrébb és feltehetően szívemnek egyetlen Napja sem jár-kel errefelé. Mert ha így tenne, akkor az a rész is puccban lenne. Nem is kések, sosem tettem, mert akkor büntető köröket rótt ki rám ez a kis aljas, így 5 perccel korábban is érkezem. Ő az egyik oszlopnak támaszkodva rág valami mezei kórót.
- Itt vagyok, kezdhetjük.
Lépek oda hozzá s némi bemelegítés, átmozgatás után, hogy le ne sérüljek én, ki amúgy nem igen mozog mást a táncon kívül, majd a gyakorlás kezdetét veszi. Először is százszor ismétlem el a mozdulatot a semmi ellen, mialatt ő körüljár és a tartásomat helyesbíti. Ott feljebb, amott lejjebb, ingatag vagyok, simán kirúgja a lábam alól a talajt, én pedig a porba fordulok.  
- Még egyszer.
Nem is neki kell mondania, mondom én magamtól is, mint elszánt kis vadkanári, húzom össze szemöldökeim a nagy koncentrálás közepette. Így zajlik ez még fél órát, mire váltunk a párbaj gyakorlására. Újra és újra, nem jó, még egyszer, túl lassú. Nem elég magas. Én pedig minden egyes alkalommal elesem az elején. Nadrágom csupa kosz, ingem a verejtékemtől teljesen a bőrömhöz tapadt, orcáimon por honol izzadtságba tapadva, mialatt villanó smaragdjaim előtt egy cél lebeg. Bevinni egy találatot, csak egyetlen egyet. Hajam már szétzilált, hiába volt szoros a konty, egy-egy tincs már kiszabadult, s hol orromat birizgálja, hol a szemembe lóg, de nem foglalkozom vele. Érzem, hogy lassul a mozgása, beviszek neki egy találatot, de tudom jól, ez nem az én érdemem volt. Sértett vadként dobbantok egyet előtte.
- Heros! Mondtam már, hogy ne saj...
Szidtam volna le első körben, mikor észreveszem, hogy meredten néz valamit, így én is arra fordulok. Úgy sápadok el, mint ahogy a tinta szalad, ha vízzel érintkezik. Volt némi gyarló próbálkozásom leporolni magam.. de több került rám, mint amennyi le. A gyakorló kard markolatát szorongatom mellem alatt, s a földet fixírozom, mint egy rajtakapott kisgyerek. Miért, miért, miééért? Nem is kellene itt lennie. Félszegen egy kicsit a testőröm elé lépdelek, ne őt szidják le, hanem engem, az én parancsaimat követi. Aztán... a felséges császár is bemutatja azt, amivel én az imént szerencsétlenkedtem. Szemeim önkéntelenül is csillogni kezdenek, ahogy ruganyos mozgását nézem, sokkalta összeszedettebb mint az enyém, de hát mit is vártam? Hisz ő tökéletes. Most hogy megálltam, érzem csak igazán, ahogy elönt a forróság, hogy tapad rám minden centiméternyi ruha, s füleim égnek, úgy mint orcám is. Lángolva izzik zavaromban, amiért ilyen áldatlan kinézettel lát engem a Nagy Nap. Nem is tudom mit kéne tennem vagy mondanom, de még mielőtt bármit is kitalálhatnék, puha ajkak ölelkeznek homlokommal. Én pedig mint szende kislány, lehunyt pillákkal élvezem. Nem is tehetnék mást.  
- Felséges császárom, én...
Ezen a ponton emelem csak fel a tekintetem, vágyódóan csillanó zöld szemekkel tekintek a csodásan ragyogó Napra. Leszúrva a kardot a földbe helyezem rá tenyerem, s kihúzott háttal, remegés nélkül felelek.
-Éppen ezért, felségem. A pletykás nemeseknek nem kell tudniuk, hogy okozhatok némi meglepetést. A.. azt rebesgetik, hogy én lehetek a Nagy Nap legormótlanabb gyenge pontja... nem szeretném hátráltatni Önt semmiben sem. Még ha ehhez el is kell dobnom a legyezőmet.
Talán merész voltam, még vörösebbre vált az arcom, sután sütöm le a szemeimet.. elkalandoztam azokon az áldáshozó ajkakon... manóba már.
-Heros csak a parancsaimat követte... kérem, ha büntetni akar, engem büntessen meg helyette.
Heros hangján hallom, ahogy bennragad a levegő s motoszkálását egy laza mozdulattal intem le. Maradj. Nem a te bajod. Én akartam.

Cirilla & Emhyr

Igen, Cirilla határozottan zavarban van. A mondhatni megszokott, kőből faragottan merev arcommal hallgattam végig a szavait, mint mindig remekül uraltam nonverbális gesztusaimat, a derekam mögött összekulcsolt kezeim, a testtartásom nem árulkodott semmiről sem, arcizmaim is rezzenéstelenek maradtak. Álca persze, maszk amit meg mi öltünk magukra, akik a trónon ülünk. Mi sem vagyunk kivételek. Nem tudjuk megmondani, mikor cseréltük saját ábrázatunkat a megközelíthetetlen hűbérúr színházi maszkjára. Elvégre aligha más az egész trónterem, mint egyetlen hatalmas teátrum, amiben mindig ugyanazon darabok váltogatják egymást újrahasznosított szereplőkkel. A Hatalomvágyó, a Hűséges, a Pénzsóvár, az Áruló és az Ostoba oly gyakran feltűnő archetípusok a trón árnyékában. De hogy tragikus királydrámát, komédiát vagy grandiózus színművet élvezhet-e a nagyérdemű, mindig csak azokon múlik, akik a trónon ülő szerepét játsszák. Túl gyakran osztják a Bolondra és lesz az egész darab könnyező tragikomédia. Én nem ezt a szerepet akarnám magamnak és nem ezt szánom ennek a hóhajú, kedves arcú lánynak sem. A testőr felé fordultam.
- Nem hiszem, hogy említettem volna olyat, hogy haragudnék - jegyeztem meg röviden. - Csatlakozzon a gárdistáimhoz lovag, egy kicsit sétálok a felséges asszonnyal.
Szélesen intettem, hogy sétáljunk eget, miközben még egyszer megforgattam magamban amit elmondott a hirtelen jött kardforgatási szenvedély indokairól a kedves feleségem. Bizonyos szempontból igazat adtam neki, bizonyos szempontból nem feltétlenül. Tehát nagyjából ugyanaz a helyzet mint az életben mindig. Én szokásom szerint hátam mögött összefont kezekkel sétáltam az oldalán, lábunk alatt ropogott az avar száraz tömege. Halál, ami új élet táplálásnak ígérete is egyben. Az egész világ igazsága néhány levélbe sűrítve.
- Megértem a gondolatmenetet - kezdtem nyugodtan. - Nem kívánom elítélni az ilyen jellegű gyakorlatait. Amit az ember egyszer megtanul az hátrányára sosem válik. Ez sem. Elvileg lovag volnék, magam is részesültem fegyveres kiképzésben, talán mondhatom, nem is voltam utolsó e téren, ha kézbe kellett vennem az egyenes pengét. Mostanra persze berozsdásodott a tudásom, de az ismeretei még meg vannak. Nem fogadom el a nem illik ez egy nemesasszonyhoz érveket, szerintem a tudás mint olyan szent, mindig, minden formája, mindenkinek lehet hasznos.
Felpillantottam a kéklő égre. Szürkés felhőfátylak maradvány foszlányai lebegtek búsan felettünk, az áldott napfény már áttörte reggeli takarójukat. Talán ebben a fényben kerestem a megvilágosodást, hogy melyek a legjobb szavak megértetni Cirillával a gondolataimat. Vagy csupán megnyugtatott a nap melege.
- Inkább az indokai a pengegyakorlatra amelyeket szívesen megvitatnék Önnel kedvesem - kezdtem megállva egy ősöreg tölgy árnyékában. - Ha egy nemesi család koronaváltásra szánja el magát, akkor a támadásuk aligha fegyveres fronton történik. felettébb kevés császár veszett oda párbajban. Ha van hozzá kellő ereje a családnak, akkor hadizászlót bont, összegyűjti szövetségeset és megpróbál a harcmezőn diadalt kierőszakolni. Ez a legstabilabb pozíció szempontjából. Persze ha képes győzni. Ha ez az út nem járható, akkor az orvgyilkosság a népszerű módszer még a császár-váltásra. Méreg, kés a sötétben, fojtóhurok. Nem túl jellemző, hogy karddal kell tudjuk megvédeni magunkat - magyaráztam. - Ami pedig a nemesség éles nyelvét illeti...
A tölgy gyökerei mellé mutattam, ahol hangyaboly bújt meg az öreg fa árnyékában. A szorgos páncélos rovarok hosszú sorokba rendeződve gyűjtötték az élelmüket a boly mélyére a királynő és a közösség számára. Tökéletes, szervezett rend.
- Az ember, akárcsak a természetben minden, ösztönösen törekszik a szervezett rendre - magyaráztam csendesen. - Egy közösségben mindenkinek meg van a maga helye, szerepe és feladatköre. A dolgozók nem kritizálják a királynőt, csak végzik a dolgukat. Ez egy egyszerű szerveződés. A különbség az, hogy az ember egy magasabb rendű létforma. Olykor éles a nyelve. De szélesebbek is a lehetőségei, mint a hangyáknak. Lépett már hangyabolyba kedves? Önnek csak valami puha a talpa alatt, amire perc múltán nem is emlékezik. De a hangyák? Nekik egész világuk omlott össze. Persze újraépítik, de sosem lesz többé ugyanolyan. A különbség a hangyakirálynő és Nilfgaard császárnéja között, hogy az utóbbi bele tud taposni a hangyabolyba. Ezért félik. És akit félnek, arról szükség szerűen mondanak bármit, amitől kevésbé félelmetes. A pletykáknak csak olyan szigorú vasököllel lehet elejét venni, ami egészségtelen mértékben növeli a félelmet. Egyszerűen csak meg kell választani, ki az aki felér annyira Önhöz, hogy meghallja az éles szavait. Amíg a nemesség hangyabolya fölé magasodik kedvesem, mindig félni fogják. Ez pedig így van jól...
Nekidőltem a tölgynek, gerincem a kéreghez simult, karjaimat összefontam a mellkasom előtt. Bal lábamat felhúztam, a talpammal támasztva meg magam a fatörzsön.
- A vívás remek tevékenység, hogy megőrizzük az egészségünket - biccentettem. - Az elsajátított tudás is hasznos, jobban tudjuk értékelni a kardforgató hadseregünk tagjait, jobban értékelni vagyunk képesek az ezernyi verejtékkel folytatott gyakorlatot, amire tudásuk birtokába kerülnek. Sokféle remek motiváció áll rendelkezésünkre a kardforgatáshoz. A kegyed esetében ehhez hozzá járulhat még természetes szépségének megőrzése is. De fontos jól értékelnünk a motivációinkat.
Egy enyhe mosoly jelent meg a szám sarkában, hogy enyhítsem a szentbeszéd hangulatot, éreztetve így is a kis könnyedséget. Hogy nem a császár és a császárné beszélgetnek csupán, hanem férj és feleség is.
- Viszont még egyszer leszögezném: nincs ellenemre a hobbija kedvesem - biccentettem. - Olykor mindenkinek szüksége van az elméje pihentetésére. Én sakkozom vagy gwentet játszom olykor. A penge legalább olyan hasznos a testnek, mint ezek az elmének. Azonban megmutatom Önnek kedvesem, milyen más fegyverek állnak a rendelkezésünkre a kard mellett. Nem véletlenül vagyok ma itt igen szűk, válogatott kísérettel - magyaráztam. - Bizonyára hallotta már emlegetni a Császár Ékkövet, e rendkívüli értékeket, amiket sosem látott senki. Nos, ma megismeri az egyiküket. Ezek ugyanis nem kristályok. Emberek, noha az értékük valóban... felbecsülhetetlen a császár... és egyszer majd a császárné kezében - mosolyodtam el keményen. - Rubin igen széles körű tehetséggel bír. Mert egy valamit nem szabad még elfelejteni. Önnek sem. Olykor bele kell taposni a hangyabolyba, hogy új és erősebb vár épüljön a helyén... - mormoltam.

Emhyr

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Még Darn Rowan sötét falai közt kezdtük el ezt a kis lázongást Stella kisasszonyi eszméi ellen, sőt, inkább mellett. Mert kell a női báj, kell az ismeret és a tudás, a kirakat, a porcelány. S kell erő, mely magabiztossá tesz, kell keménység, mely elrejti könnyeim, vágyaim, fölösleges gondolataim mely csak és kizárólag a felséges császár körül keringenek, akár kisded anyja szoknyája körül. Szívem bukfencet vet, ahányszor csak meglátom, lélegzet elakad s hang megszegik, oly tökéletes, oly magasztos. Odamennem is kár volna, még  a végén elhalványítanám fényét ennek a fényes csillagnak. Nem kéne itt lennem, nem _nekem_ kéne itt lennem s mégis... bármit megtennék, hogy akár csak egy pillanattal is tovább csodálhassam arcát, lopott könyvekbe rajzolva alakját, hogy ne láthassák mások. Én vagyok a leggyengébb láncszem, rajtam keresztül, ha óvatlan vagyok... nem, inkább meghalok. Így már... ha ezzel őt menthetem, nem bánnám. De nem én. Meghalni az avaron, hol senki más nem látja, csak én. Egy ideje már oktatásban részesülök, d emég mindig nem megy valami jól. Nehéz tartani a kardot, még ha csak gyakorló is, sajognak az ujjaim, sikít a vállam és a lábam. Fenekemről nem is beszélve, annyiszor huppantam le már a földre s csókolta orcám a poros mindenét a világnak. Nem jó, újból, még egyszer. Az utolsó előtti... negyvenkétszer. Nem akarok a terhére lenni, nem akarom visszahúzni, útban lenni neki. Nem akarok... távol lenni Tőle. S ez a kettős érzés őröl magában csendben. Vele lenni s nélküle. Mellette lenni s hátráltatni. Csak hadd nézzem... hadd sze... nem szabad. Nem lehet. emlékezz. Szedd össze magad, nem a tiéd. Nem a tiéd... te sosemvolt Cirilla.
- Aú. Nem, semmi baj, csak egy kő.
Huppanok le megint, újra s minduntalan. Heros lép elém s segít fel, szünet? Még mit nem. Sosem tanulom meg, ha finoman bánik velem. S amúgyis... ezt érdemlem. Csak még nem tudják, még nem sejtik. Majd egyszer... majd egyszer. Akkor talán egy szellemrózsa lehetnék a kertjében s ha kardtól érdes ujjai a szirmomra csúszna, talán eszébe jutnék. Talán rám emlékezne. Ígérd meg, ha látsz egy vadrózsát, rám emlékezel. Most pedig éltetőm s egyben majdani hóhérom áll előttem, csodaszép szigorú pillantásával gyöngítve szívem, miközben én ránézni sem merek. Nem szabad, nem lehet. Ajkamba harapva várom a szitkot, a tagadást, bármit, ha üt hát üssön. Legalább hozzámérne... S helyette? Csókja lep meg homlokomon, pillanatra szemeim is elkerekednek. Ne tedd, ne csináld... csupán protokoll. Egy mézes váz, mely a leselkedőknek szól. Mely mindenki másnak szól s nem nekem. Heros meghajlással üdvözölte Őt, majd biccentésével jelzi, megértette. A gyakorlókardomat veszi magához mialatt én sírni tudnék attól, milyen rútul nézek ki. Csupa kosz, csupa por. Cseppet sem uralkodóhoz méltó, cseppet sem Hozzá méltó.
- Igenis, Felséges Császár.
Hangom halk, hangom vékony. A poros cipőm orrát nézem, koszos nadrágom, kardtól sebes tenyerem. Hogy is tetszhetnék így neki... hogy is tetszhetnék _én_ neki. Balgaság. Egy kósza tincset a fülem mögé kényszerítek. A protokollt betartva lépdelek kissé lemaradva mögötte. Kezeim összekulcsolom magam előtt, mennyi fűszál, mennyi kék bogár... Csendben hallgatom, hangja mint mennyei manna ringat el illékony, hamis álomba, egy tévképzet, mely mint eleven illuminátusa lelkemnek láncra ver és ketrecbe zár. Ha nyitva lenne az a vaskos ajtó se mennék el innen. Ha bárd is magasodna fejem felé... az utolsó pillanatig nézném alakját. S majd fogom is... majd egyszer, mikor megkerül a valódi. Mikor majd az álca lehull, mely porból lett s porrá lesz. Ajkam remeg meg, bizonyosan haragszik rám. Paradicsom vörös arcom most nem tudom szőke tincseim mögé rejteni, hisz fel van fogva a hajam, még úgy ahogy. Tudom Kedves... tudom. Balgaság. Még ha neked nem is fájna... még ha benned egy szikrányi rendületet sem okozna halálom... nem akarok neked gondot okozni.
- Sajnálom Felséges Császárom... rosszmájú pletykák keringtek, miszerint ha valaki fájdalmat akarna okozni Önnek, engem kellene kardélre hányni s felséged elé kiállítani...túl sokat képzeltem magamról..
A mondat utolsó négy szavát csupán suttogtam magam elé, talán a méhecske sem hallotta meg, mi hajam körül repked. Hiszen egy csekélyke államérdek bizonyosan nem okozna egy pillanatnyi fájdalmat se Nilfgaard legfényesebben ragyogó Napjának.
- Nem tőlem félnek ők, hanem Felségedtől.
Mert így van ez. Így kell lennie. Pillantásom elréved a távolba, a rózsakert felé, melyben oly régen sétáltunk. Akár egy álom, talán meg sem történt igazán s csak a fejemben létezik csupán. Ő hátát veti a fának, én előtte állok, mint egy megszeppent, égő orcájú kislány. Sosem fogok felérni hozzá... sosem fog engem választani ő helyette. Tudnom kéne a helyemet... tudnom kéne s nem szeretnem őt. Gyomrom összeszűkül, a szívem kihagy egy ütemet. Mit is... gondoltam az imént? Én, ki a varrástól sebes ujját rejtette annak idején a szoknyája redőibe. Én, ki megszűnt létezni, mikor megfosztották a nevétől. Én, ki másnak a bőrébe bújt. én, ki nem vagyok igazi. Én.. ki is vagyok én?
-Igenis, Felséges Császárom.
Mily illetlen.. érzem, ahogy önnön izzadtságom áztatta ruhám tapad a bőrömhöz, mint egy második réteg. Bele akarok fulladni egy kádba. Megremeg a pillám... válogatott őrség? Hát...vége lesz? Ijedten kapom fel a fejem, s nézek fel most először tisztán az arcára, a szemeibe. Hát csak eddig volt rám szükséged? Ennyi tellett tőlem, már nem vagyok jó semmire sem? Emhyr...
-Én... hogy mi?
Ütközök meg végül, mikor valami ékkövekről kezd el beszélni. Zavartan és zavarban vonom össze a szemöldököm, majd sután csapom le a földre pillantásom. Túl soká időztem ajkának szegletén..
-Miért... mutatja ezt meg nekem?
Ujjaim az ingem alját gyűrik, egy pillanattal ezelőtt majdnem kiugrott a szívem. Majdnem... ha kell kitépem s odaadom, de Neked... még így sem kellene. Igaz, kedvesem? Drágám... Emhyrem, ki sosem lesz az enyém. Kezem önkéntelenül is mozdul a gondolatra, nyúlna az erős kezek felé, beleveszni, megfogni s el nem engedni... de csitt, nem szabad! Kicsit emelkedett csak, nyúlt volna kezem, de visszahullott, akár a lőtt vad, avarba szállt.
Szeretlek.

Cirilla & Emhyr

Elgondolkodva pillantottam a feleségem maszatos arcába. Vajh mi járhat a fejében? A felszínen nem sok mindennek adta tanújelét üres, talmi rajongáson kívül. Ez még csak nem is igazán szerelem. Pusztán hála, vágy, rosszul értelmezett gyerekes érzelemvilág, semmi más. A szerelem, mit oly sokszor dicsőítenek költők és a köznép ajka egyaránt az én szememben sokat nem ér. Fennen lángoló, de természetéből kifolyólag ragyogásával elvakító érzelmi többlet, ami ritkán válik bárkinek is a javára. Ha lobogása felemészti önnön tüzelőanyagát vagy kihűl vagy a szeretet soká izzó, meleget és enyhet adó zsarátnokává szelídül. Az egy erős és hasznos érzelem, olyasvalami, amire őszintén vágyhat bárki. Még én is... De ez a fajta túlcsorduló érzelmi katlan? Ez még szerelem sem igazán. Egyszerűen csak túl fiatal és túl tapasztalatlan. Ráadásul végképpen nem az, amit látni akarok benne. Ennél sokkal többre tartom és sokkal fontosabb célokat tűznék ki elé. Persze tapasztalatlan. Majd meglátjuk. Ha formálódik, jó. Ha nem... Nos akkor nem szánok neki több szerepet a porcelánbabánál és gyermekeim anyjánál. Akkor csak elélünk egymás mellett, mint két idegen és a gyerekek neveléséhez sem lehet köze. De remélhetőleg többre való matéria.
Arcát, lesütött szemét vizsgálva megvontam a vállaimat kissé és magamhoz méltó, őszinte feleletet adtam az elhaló szavak adta várakozásteljes csendjébe a kétségek kútjának.
- Nem vagyok jós, hogy megmondhassam kedvesem, valóban akkor sebeznének-e meg legjobban majd, ha Ön ellen támadnának - feleltem egyszerűen. - Meg fogod kapni a lehetőséget, hogy ne csak feleség, de társ, mármint valódi társ is legyél mellettem. Akit tisztelhetek és szerethetek. Az én esetemben azt hiszem egyik nélkül nem létezik a másik. Az idő és persze te magad majd választ adtok erre a kérdésre.
Gyanítom a romantikus regényekben ennél sokkal szebb szavakat is tudnak adni a tollnokok a bonviván szájába. Nos... nem vagyok bonviván. Ez meg nem színdarab. Vagy tudja értékelni az őszinteségét szavaimnak, vagy nem. Ez már az ő dolga. Én igyekszem tanítani a magam módján. Akkor is ha hangyabolyokról mesélek neki, amik talán el sem jutottak a jelek szerint füléig. Akkor is, ha egyenes és metszően éles választ kap egy gyereklány ábrándozó gondolataira. Ha a részévé tudja fogadni, magába építeni, megszívlelni, az jó. Ha nem... az kevésbé jó, de az ő dolga.
Lassú mozdulattal kinyúltam felé és tenyeremet megtámasztottam a bal vállán, elérve, hogy az arcomba nézzen. Újabb kérdésre újabb válasszal tartoztam neki és nem lett volna hozzám méltó, ha nem adom meg neki ugyanolyan keményen és egyenesen mint eddig. A szemébe néztem egyenesen és mélyebb hangsúlyok nélkül, monoton de őszinte hanglejtéssel koppantak a szavaim.
- A Császár Ékkövei a trón és csak a trón szolgái. Senki emberfiának nem tartoznak engedelmességgel. Csak nekem. És neked - néztem a szemébe. - Kimagasló képességű és hűségű emberek, mindegyikük tucatnyi ügynökkel ér fel. Hogyan parancsolhatnál azoknak, akikről nem is tudod, hogy léteznek? Megismered őket majd szép sorjában. Ma Rubint. Kimagasló diplomata és politikus, vérbeli, született hazudozó, nincs olyan dolog, amit meg ne tudna széthúzó nemességünk által rejtegetett titkokból. Aztán majd egyenként a többieket is. Smaragdot, a tolvajt, akinek személyesen bocsátottam meg korábbi bűneit. Bárhová besurran és nincs olyasmi, amit meg ne szerezne ha azt a parancsot kapja. Zafírt. Valószínűleg ennek a kiterjedt birodalomnak az egyik legkiválóbb fegyverforgatója, aki bárkit utolsó párbajra hív császári kérésre. És persze Gyémánt, a varázsló, arkánumok tudója. Az ő szolgálatai... különlegesek - magyaráztam. - Tetszik vagy sem kedvesem, a feleségem vagy. De ami ennél is fontosabb: Nilfgaard császárnéja vagy. Ha olyan ember vagy, mint azt hinni szeretném, akit tudok majd tisztelni, akit... meg tudok szeretni, akkor nagy szükséged lesz az ékkövekhez hasonló végletekig megbízható és ügyes emberekre. Ha nem és sosem akarsz majd kibújni Stella asszony eszményi porcelánvirágának szerepéből, akkor pedig nem árt ha tudod majd kihez fordulj, ha vészterhesebb idők jönnek, mondjuk a halálom után. Bármiként is döntesz, feleség akarsz lenni vagy társ, nem lesz haszontalan megismerned az erőforrásainkat.
Újra karba fontam a kezeim és vártam, hogy megeméssze a szavaimat. Tudom, hogy kemény voltam vele, de pontosan azt a keménységet is várom el tőle is, mint amit mutatok. Egyenes erőt, acélos akaratot. Azt az uralkodót, aki nem fél szükség esetén beletiporni a hangyabolyba, de csak ha nincs más lehetőség. Uralkodótársat, nem egy porcelándíszt. Utóbbi, bármilyen csinoskára is formázzák meg értő kezek, végül sosem más, mint egy porfogó. Nagyok az elvárások iránta, ezért sajnálom is. De meg fogok tenni mindent, hogy megfeleljen nekik. Akkor is ha olykor a keményebbik arcélemet kell ehhez mutatnom.

Emhyr

& The girl ️

A szeretet és a félelem ritkán jár együtt

Úgy szégyellem magam.. olyan nagyon. Itt állok mocskosan, porosan, elveszetten és cseppet sem megnyerően a Nagy Nap előtt. Előtte, mely éltem s halálom is egyben, kiért gondolkodás nélkül hajolnék a vértől terhes tuskó durva mivoltára. Szemeiben szigorúság és puszta tömény igazság honol. Az, mel engem elárulni kész. Mely engem nem szeret s nem is fog soha, hisz hazug volnék. Merő csapás, önámítás és csalfa képzet. Így igaz, az igazság magasztos fénye sosem fog kedvelni engem. Túl különbözőek vagyunk... túl nagy a szakadék kettőnk között. Mit is tehetnék? önerőmből, magamtól, egyedül? Csupán csak követem Őt, sétálok mögötte s figyelem magasztos alakját. Ennyire telik, ennyire futja.
És ez így elég neked?
Összerezzenek, lopva nézek körbe. Ez nem lehet, ő most nem jött velünk, mi ez tán, képzelődöm? Ennek így nincs értelme, miért hallom.. miért feszülnek szavai agyam csontbörtönének? Szúr, feszít és elemészt. A válasz bennem tombol, erőnek erejével ágál a valóság ellen. Jó-e? Dehogy jó. Dehogyis... Ám de tény... így igaz. Túl sokat képzeltél magadról, Cirilla Fiona Elen Riannon... te csalfa dög, ármányos képzelet. Te! A politika oltárán felszentelt áldozati bárány. Akarok-é ezzé lenni? Mintha lenne választásom....hogy is volna. Csillagképem a pallos, mi minden éj s nappal utamat követi.
Ez... biztos?
Ahh mi ez, mily tréfa, mily képzelet. Nem, nem lehetsz itt, nem vagy itt, hagyd börtönöm, hagyd börtönőröm. S a szemei... azok a szemek. Állam felkényszeríti, s nincs más választásom, mint elveszni ama sötétségben. Örömmel, kedvesem. Örömmel... Szavait csak nagy nehezen képes feldolgozni sebzett csalogány lelkem, s minden egyes akkordjával egyre csak kerekednek el halott mocsárszín szemeim. Hogy én? Igazán? Kapok? Én... megpróbálhatom? Tényleg megengeded? Mintha a smaragd fénye enyhén költözne vissza helyére.
- É-én...
Gyarló próbálkozás ez, meddő, mint minden körülöttem. A Minden most reám tekint, engem figyel, pontosabban azt, akinek lennem kéne. Ki nem vagyok s tán nem leszek sosem. ajkaim elnyílnak, majd újfent összeszorulnak. Nem, ne pislants ajkának szegletére. Shh, nem szabad. Elenged s én mint faragott márvány, állok előtte, nem is oly enyhén piszkosan.
- Igenis, Felséges Császár.
Mi mást is mondhatnék én eme legszentebb fénynek? Mi mást is... Maradj még, sétálj velem, légy mellettem. Nem lehet... tudom jól. ezek csak egy önző gyermeki lélek még önzőbb kívánalmai. Egy szív, mely repesve szeret. S melyet eltiporhatnak bármikor. Hát ne mutasd, ne láttasd. Szobor vagy, márvány, ügyes káprázat. Ahogy Stella tanította. De igazán... a császár se tudhat róla? Hogy.. hogy én őt... Ah irgalom atyja... hallgatok már. S mégis... mégis hogy a manóba is lehetne az, hogy ne tetszene csepp kis lelkemnek a tudat, a tény? Bár az övé lennék... bárcsak igazán. Nem csak névleg, nem csak dísznek.
- Rubin... Felséged Rubinja milyen megbízatás alatt van most? Miről hoz hírt?
Fejem nem emelem feljebb, csupán pillantásom surran a vonásain keresztül. Engem néz, de vajon... lát is? Azt a gyöngye lányt idebent? Azt, mely sóvárog utána, mint sivatagban a friss víz után a szomjazók...