Itt olvasható mindenki számára a Kontinens eseményeit befolyásoló szálak összefoglalója.
● Out of time: Yennefer és Geralt magához tér valahol Temeriában, nyomoznak a Tó Úrnőjét követő események után. A tehetséges Corinne Tilly oneiromanta segítségével visszaszerzik megkopott emlékeiket, továbbá tudomást szereznek egy, a Kontinenst elpusztító erejű katasztrófáról.
● Deárme, elaine: Ciri és Braenn újra találkozik a Végzet Kardja óta először, Braenn megtudja, hogy Geralt él.
● Virágnyelven szólva: Francesca Findabair hírét veszi, hogy a Háború Lovasasszonya Kaedwen felé lovagol, és mivel halottnak hiszi a kolleganőjét, feltartóztatja útjában. Mivel a hír igaznak bizonyul, és valóban Vengerbergi Yennefer áll előtte, meghívja magához egy hosszú és velős beszélgetésre. Yennefer még nem tudja, hogy Francesca bizalmasan kezeli-e a visszatértét, avagy rögvest értesíti-e Filippa Eilhart-ot. Beszélgetésükből kiderül, hogy a Kontinenst a Farkasförgeteg pusztítása fenyegetheti.
● Egy házban az ellenséggel: Valdemar meghívja magához Yennefert, hogy Ciri és Geralt sorsáról tárgyalhasson vele. Yennefer tudomást szerez róla, hogy idő- és térközi utazásai egyikén potenciálisan Ciri magával hozott egy nem evilági pandemikus fertőzést, mely az egész Kontinens lakosságát megtizedelheti.
Temeria
● Troubadour! Sing of our valor!: Foltest visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Kökörcsinnek, melynek értelmében kémkednie kell Redaniában.
● Temeria, f*ck yeah!: Meve, Lyria és Rívia királynője meglátogatja távoli kuzinját Temeriában, hogy átbeszélhessék, ami a Cintrai Béke óta történt velük.
Lyria és Rívia
● Alakoskodás: Karméle la Valette felszámolja a háború után megerősödött lyriai alvilágot.
● Aprócska szolgálat: Esthyllo, az eltévedt hős pixie hírét veszi, hogy merényletet terveznek Lyria és Rívia királynője ellen, ez pedig arra sarkallja, hogy beleszóljon az események folyásába, megakadályozva egy újabb tragédiát.
● Háborúzzanak mások...: Őfelsége Meve titkos audienciát kér semleges területen Dol Blathanna hercegnőjétől, Francesca Findabair-tól, hogy közös nevezőre jussanak az ősi fajok és az emberek közti békétlenkedés ügyében.
Nilfgaard
● Hercegnői etikett: Stella Congreve, Liddertal grófnője Emhyr var Emreis, nilfgaardi császár parancsára szárnyai alá veszi Cürilla hercegnő nevelését és gondviselését. A grófnő anyai érzéseket kezd el táplálni az árva leány iránt.
Hirdetőtábla
Ki van itt?
Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég
Annyira buta és ügyetlen vagyok. Főleg utóbbi, de ez most a szokásos bénázásaimon kívül is túltett. Mióta Darn Rowanbe érkeztem és megkaptam az első babámat, azóta több is érkezett már, miután Stella asszony látta, mennyire hozzám nőtt az, amit kaptam tőle. Minden egyes darab szörnyen kedves a szívemnek, s mégis... ruhámmal lesodortam az egyiket a szekrényről és ezernyi darabra tört a padlón. Szinte égeti a fájdalom a torkomat, zokogva térdeltem mellé, és szedegettem a részeit, mígnem Hanga nyitott be aggódva, hogy mi volt ez a zaj. Gyilkos. Elhallgass! Nem akartam! Egyáltalán nem akartam összetörni a szeretett babámat! Mindegyiket szeretem! Mindegyik az enyém... és most, most ez egyiket végleg elveszítettem. Hanga próbál nyugtatgatni, de én már csak a kiserkenő véremet figyelem, ahogy a darabkákra hullik. Megvágta a kezem az egyik szilánk, cselédem nem is engedi tovább, hogy csináljam. - Hagyj magamra... Hangom élettelen, tekintetem halott, ahogy bámulok magam elé. Mit tettem... mit tettem... Mire felpillantok, Hanga már nincs bent, és a tragédia helyszínét is feltakarította, de szívemben azt nem tudta.
Sokáig nem is tudtam arról, amit az én hű cselédem elkövetett az állapotom javítása érdekében s bár ugyanúgy csináltam mindent, mint eddig, estére megfásultan ücsörögve bámultam ki az ablakon órákig. Ő azóta se szólt hozzám. Már nem tudom mikor volt... olyan hirtelen történt, el se akarja fogadni a tudatom a tényt. Kopognak, én pedig élettelen hangszínnel szólalok meg az ablak párnái közt veszejtve magam. - Szabad... Hanga lépdel be, kezében egy selyempapírba csomagolt dobozkát hoz. Hallom, hogy hozzám beszél, de a szavak félúton a homályba vesznek. Egészen addig, mígnem leveszi a tetőt a dobozról, s az én csodaszép babám kökényszeme vetül reám. - Hát ez...?! Nyögve ültem fel, óvatosan vettem ki a puha fekhelyéből, miközben néztem ében haját, piros kis nyári ruháját. És minden... de minden ugyanolyan volt mint az előzőnek. De hisz az... az lehetetlen! Ezernyi darabra tört! Láttam, ott voltam, én tettem. Hanga hangja végre eljut hozzám, egy mesterember javította meg, kinek Toussaint-ba postázták el a darabkákat egy levélformájú kéréssel egyetemben. "Javítsa meg a kisasszony barátját." Már-már mosollyá görbülne az ajkam, de az agyam tombol, ez így nem létezik, képtelenség azt a babát megjavítani, ez egy másik... vagy ha nem is másik... Arcom eltorzul a puszta gondolattól is, hogy olyasmivel érintkezzek, mivel a Másik is bír. Fogaimat csikorgatja, pattanok fel, s dühödten vágom földhöz az egészet. - Lehetetlen! Láttam ahogy menthetetlenné tört! Láttam! Nem kell, nem! Vidd innen! Látni se akarom! Ez már nem az én babám! Ez már... valami más, mágiával megátkozott vacak! Vidd el! Sikoltom a végére a sírással küszködve, mire szegény megszeppent cselédem sűrű bocsánatkérések közepette kihátrált a szobámból. Egek... szörnyen viselkedtem vele... majd.. majd bocsánatot kell kérnem tőle... majd.. majd ha kellően kisírtam magam itt, a puha párnák közt, a pamlagon.
gy zenedoboz hangja szelte át a Beauclair-i játékkészítő otthonának szobáit. Megtöltötte azt hangjával mely újra és újra ugyanazt a dalt hallatta. Ontotta magából eleinte kedvesnek, édesnek tűnő ritmusát, ám ha valaki folyamatosan azt hallgatja a monoton ritmusból egyszer csak kihallja a melankóliát és mikor átadja magát neki egyszerűen álomra hajtja a fejét. Persze, a mester, ki most is dolgozott valamin éberen figyeld oda munkájára, noha nem tagadhatta, szívében ott ül a magány. A házikó, mely a kikötőben volt fellelhető egy magában álldogált és a város szegényeinek zsivajában senki sem vette észre valahol egy eldugott érzés ül a szív legmélyén és egyenesen kísértetiessé varázsolja a vörös ajtót és azt, ami mögötte van. Mindezt egy kopogás törte meg. Eleinte nem érkezett rá válasz, aztán megismétlődött. Mély levegőt véve ált fel az emeleti asztaltól. Nem siette el, nyugodtan lépdelt le a lépcsőn annak ellenére, már negyedszerre verte az ajtót az odakint ácsorgó alak. Mikor a t bolt tulajdonosa kinyitotta egy olyan munka várt rá, aminek jelentőségét ekkor még nem is sejtette. Nem a megbízó, vagy a játék baba gazdája volt oly’ különleges a számára, hanem maga az egész eset. Miután megjavította a tönkrement játékot ugyanolyan gonddal és türelemmel, mint bármely más munkáját, nem sokkal később visszaküldték neki. Újra törötten. Dettlaff ismét helyrehozta, mintha csak új lenne, de harmadjára is visszakapta. Ő pedig megjavította. Negyedszer… ötödször… ám a hatodik alkalommal nem küldte vissza a csomagot. Felkeltette kíváncsiságát a dolog. Busásan megfizették, így a tény, hogy valaki semmibe veszi a munkáját ezúttal nem keltette féktelen haragra, pedig senki sem hibáztatta volna érte. Nem. Immáron maga utazott el messzire, hogy személyesen adja át a babát, melyet minduntalan mindig helyre igazított ugyanolyan lelkesedéssel és türelemmel, mint legelső alkalommal. Bezárta a boltot arra az időre amíg távol volt, és nem bánta, hiszen vámpírként nem az élete múlik azon a bevételen amit szerettet elfoglaltságával szerzett. Hosszú volt az út, de nem annyira, mintha futárral küldette volna vissza a csomagot. A kapuban álló őröknek megmutatta azt a levelet, amelyet a játékkal küldtek neki és felkérték a munkára, majd elmondta, hogy mivel a környéken volt dolga, maga hozta el és ragaszkodik ahhoz, hogy beszéljen azzal, aki aláírta azt. Kicsit még noszogatni kellett az őröket, de végül küldettek egy hölgyért, aki egyenesen a megbízó volt. Ha fontosabb személy lett volna bizonyosan nem engedik be a közrendűnek titulált férfit, de nem így volt. A fiatal nő mikor meglátta a babát örült, aztán a mosoly eltűnt ajkairól. Bocsánatot kért a Mestertől, amiért ily’ sokszor kellett a szolgálatait igénybe venni és biztosította afelől, a dolgos munkáért jutalma ezúttal sem marad el. Ám, mielőtt a nő inthetett volna egy szolgának, Dettlaff megállította benne. — Jobb szeretném megismerni azt, kihez a baba tartozik. — hangja mélyen csengett, de kellemesen. A nő eleinte megszeppent. Talán tiltakozni szeretett volna, vagy zavarba jött attól, tényleg már hatodszorra kellett megjavíttatni a játékot. Végül elismerte, ezek után talán nem fogják leharapni a fejét, ha inkább azért a hölgyért küldet, akihez az ismételten gyönyörűen megjavított tárgy tartozik. Kínos csend ült a teremben, ahol a nő — kezében a babával — és a férfi várakozott. Szinte tapintani lehetett a fiatal zavarát, az aggodalmát és a férfi magányosságát. S mindeközben a zenedoboz tovább játszott. A zenedoboz dallama.
Üresek a napok és a hetek, úgy kúsznak, úgy csusszannak tova, hogy kicsit is nem figyelek, elillan egy hónap is a szemeim elől. Társaságom, mint azóta a baljós nap óta, üveges szemekkel mered rám a kerevetről. Illemtan, táncóra és teaetikett. Mint megannyiszor, mint ahányszor. Mindig eggyel jobb, egy fokkal ügyesebb. Lassan úgy csinálom ezt, mint valami lélektelen gépezet. Mint egy kiüresedett héj, melyet felemészt a bűntudat. Nincs bocsánat. Megszólal, hangja mint égharagja, tüzes ostorcsapás a lelkemnek. Nem mintha valaha is ártani akartam volna bárkinek is. Baleset volt, melyet aztán gyász helyett meghamisítottak. Nem bírhatom, nem állhatom a gondolatát sem annak, hogy szeretett babáimat meghazudtolják. Ahogy jöttek a másolatok, úgy vágtam földhöz mindet. Azok nem az én babáim voltak. Ő odalett. Én öltem meg. Éppen ezért, egyik sem lehet igazi. Nem is értem hű cselédem miért próbálkozik még ilyenekkel. Újra és újra, hozta elém az utánzatokat. És én újra és újra... ezernyi szilánkra törtem őket. Törj össze magad. Szeretnéd, igaz? Kárörvendve ülnél a darabjaim fölött. Csakhogy elfelejted, hogy akkor te is összetörsz. Na mi az, hallgatsz? Tudod jól, hogy igazam van. Tudod s éppen ezért fordultál hallgatásba. Maradj magadnak. Az ajtón halk kopogás hallatszik, s hangom nyomán Jázmin lép be rajta kissé félszegen. - Mi az, mi végre nézel így rám? Pillantok rá érdeklődve, mire előadja nekem, hogy vendégünk van, ki most éppen Hangával várakozik a társalgóban. Szemöldököm összevonva pillantok rá, s ő nem néz vissza rám. Mi az ördög folyik itt? Tanácstalan pillantásomra Ő nem felelt, de tudom, érzem, hogy legalább olyan kíváncsi, mint én. - Vezess oda. Hangzik végül el tőlem, miközben porcelánbabámat ültetem a karomra, eligazgatva rajta liliomos ruhácskáját lépdelek Jázmin után egészen a szóban forgó szobáig. Cselédem kinyitva az ajtót hajol meg enyhén, mialatt szóvá teszi érkezésem. - Őfelsége Cirilla kisasszony megérkezett. Kijelentése után félreáll és előreenged engem, én pedig halk léptekkel, krémszínű ruhámban lépdelek be. Először kérdő pillantásom esik Hangára, aki felpattant érkezésemre, de még jobban érdekel a vendég jelenléte. - Üdvözlöm Darn Rowanben kedves idegen. Miben lehetek a... Kezdeném a kérdésem, hogy mégis ugyan mi szél hozta ide a világ végére, míg meg nem pillantom megint azt a babát. Arcom haragba torzul, karomon ülő babámat magamhoz szorítva fordítom el pillantását a másikról. - Mégis mire véljem ezt Hanga? Először mágiával átkozott tetemek, most meg már egy másolatot is elém hozol? Megmondtam, hogy nem kell! Nem tűröm az utánzatokat! Nem! Hangom zaklatott és talán fájdalmas is. Nem, nem lehetnek itt... megéreznék, hogy én is az vagyok s elárulnának. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
z volt minden kérése a megannyi munkát követően, hogy láthassa azt, kinek ugyanazt a babát újra és újra megjavította. Nem lett volna igazságos a hatodik javíttatás és a személyes házhoz vitel után elküldeni a mesterembert, így az ifjú leány ki fogadta átkísérte egy másik helyiségbe. A férfi az ablaknál állt, kezeit karba fonva mellkasa előtt és a tájat bámulta mely egyenesen elé tárult a Nap fénylő sugaraiban. Még hallja szívében a dallamot, mi t’án azóta is szüntelen betölti otthona magányos falait és elkísérte az útra. Az ifjú, ki bekísérte csendesen várakozott vele. Nem faggatta, nem elegyedett vele udvarias és felszínes társalgásba, egyszerűen ült és átadta magát a szoba levegőjének. Apró ujjai közt az elkészült baba pihent és várt az élőkkel együtt. Mikor kinyílt az ajtó és bejelentették egy magas rangon álló személy jöttét, Dettlaff nem mozdult, egészen addig, amíg a hölgy meg nem szólította. Felé fordította fejét, testével követve önnön mozdulatát, majd leengedve karjait egy kissé előrébb dőlve hajolt meg s egy biccentéssel fogadta az üdvözlégyet. Ám, az úgynevezett őfelsége nem fejezte be mondanivalóját. Tekintetét lekötötte a helyre hozott baba, melynek puszta látványa is haragra gerjesztette. Lerítt róla. Hirtelen harsant fel, hangja betöltötte az egész szobát. Miközben felháborodásának eleget tett a Játékkészítőnek alkalma nyílt végigmérni a fiatal nőt, tetőtől talpig, és még a szavakat sem engedte el füle mellett. Eztán az őt fogadó leányra nézett, talán Hanga néven mutatkozott be, ki épp szóra nyitotta volna ajkait, de a férfi enyhén felemelve hozzá közel eső karját intett neki, hogy ne tegye. Ezzel egy időben lépett előrébb és szólalt fel. — Megbocsásson Felséged, de téved. — a férfi hangja szokatlanul mélyen csengett, nem azért mert így akarta volna, hanem mert valóban ily’ dermesztő hangszínnel áldotta meg az Élet. Ráadásul a helyzetből adódóan elég szigorú volt pillantása, hogy ezt a hatást akaratlanul is fokozza. Mindenkiből mást vált ki egy ilyen felszólalás, a legtöbbekből meglepettséget és rémületet, és meg kell vallani, általában mind a kettőre jó oka van az embernek ha Dettlaff-ról van szó. — Ezt a babát hetekkel ezelőtt hozta el hozzám egy futár, hozzá levéllel, hogy amennyiben lehetséges hozzam helyre, mert nagyon kedves egy, a levelet író személy barátjának. Apró darabokban volt ugyan, de megtettem minden tőlem telhetőt. Mikor elkészültem visszaküldtem, majd a fizetség után nem sokkal ismét megjelent a futár ugyanazzal a babával. Megjavítottam, de újra eltörött. Ismét s ismét. Így hát, amikor hatodjára is megbíztak a javítással eltűnődtem azon, mi lehet mindennek az oka. Végül, magam hoztam el Beauclair-ből és csupán annyit kértem cserébe eme ifjútól, hogy hadd találkozzam a baba gazdájával. — folytatta ellentmondást nem tűrő hangszínben, noha nem ez volt a szándéka. A történet elmesélése közben komor vonásai ugyan ellágyultak és közvetlennek lehetett volna mondani megjelenését, ha a folytatás kimondása nem bosszantotta volna fel őt magát — Most már látom. Olyasvalaki birtokában van, aki nem becsüli és tiszteli mások munkáját. A gondosan, szorgos munkával elért eredményt, a befektettet időt és energiát, hogy olyan állapotban kapja vissza hőn szeretett babáját, amire mind a mester mind a tulajdonos büszke lehet. Mágia, káprázat, hasonmás? Ostobaság. Megannyi hónappal ennek előtte magam készítettem el azt a babát mikor megrendelték, és hozzám küldték vissza mikor megsérült. Nincs semmi, amit ne lehetne helyrehozni és én megtettem a két kezemmel újra meg újra, mire azzal vádol holmi olcsó utánzat lenne! Távol álljon tőlem minden mágus! — hangja nyers volt, kevés haraggal teli. Olykor megemelte azt mondandója vagy egy-egy szó nyomatékosítása végett, de nem kiabált. Vonásai megszigorodtak időközben, ám látszott rajtuk az atyai dorgálás hiszen látta a három lányon, hogy bizony leányok s nem nők. Ifjak, a húszat sem töltötték be, így nem mérgelődött nagymértékben, csak kellően, nem illendőn. Elvégre, ki lenne oly merész, hogy ekképpen beszéljen „Őfelségével”? — Én, Dettlaff van der Eretein, Beauclair játékkészítő mestere alkottam meg először és hoztam helyre megannyiszor ama babát a két kezemmel. — mintha a korábbi meg sem történt volna váltott át beszéde nyugodttá és kellemessé, noha még mindig hátborzongatóan mély hangja volt. Mikor kezeit emlegette tenyereit felfelé fordítva mutatta meg a hamuszín hajú nőnek — Ami azt illeti, őt is én készítettem. — tette hozzá valamivel halkabban a kisasszony karjaiban szorongatott babára mutatva. Úgy emlegette a tárgyat, a játékot mintha maga is élő lenne: "őt". S észre sem vette a férfi, időközben a dallam mely ott játszott valahol messze tájon és szívében egyaránt, a zene... elhallgatott.
Éktelen harag, sőt, talán inkább kétségbeesés, mi eluralkodik rajtam, amikor hű cselédem karjában megpillantom azt az árnybabát. Bizonyosan látszódik arcomon is, hát még tartásomon, ahogy a babámat magamhoz ölelve fordulok úgy, hogy ne lásson rá a másikra. Szavaim hangosak, élesek, talán félőek is. Nem tudhatom. Zaklatott vagyok, dühös és frusztrált. Miért jön mindig vissza?! Bántana. Nem, azt bizonyosan nem fogom hagyni neki, bármi is legyen a célja. Merénylet, kémkedés, vagy pusztán az őrületbe kergetésem? Bármi is legyen az ok, az indok, nem engedek. Nem és nem! Óvón fogom a babámat, mialatt szúrós szemmel méregetem a másik, átkozott társát. Mi végre történik mindez? Vonnám is kérdőre Hangát, de az idegen megemelkedve tiszteletét fejezi ki. Értetlenül és kissé talán megbántott éllel emelem rá a pillantásom, miközben mély, már-már a föld alól felburjánzó hangja dönt le képzeletben a lábaimról. Az ijesztő, az nem kifejezés, de ehhez nem társul semmi más. Halvány összerezdülés, és bizalmatlan pillantások, mialatt hozzám beszél. Dühödt, sarokba szorult vad nézésem úgy simult ki, ahogy egyre csak gördültek tova a szavak ajkairól. A végére már csak értetlenül néztem rá kistányér szemekkel. De hisz.. az lehetetlen. - Képtelenség.... Suttogom halkan, alig hallhatóan magam elé, miközben érzem, hogy pillantásom feszülése lassan könnyeket eredményez. Nem lehet, nem szabad. Stella asszony a lelkemre kötötte, hogy senki nem láthat sírni. Babám hajába bujtatom arcom, s őt ölelve rázom a fejem. - Lehetetlen... ő meghalt... mágia nélkül nem lehetséges feltámasztani. Képtelenség... Hitetlenkedve rázom fejem, hangom el-elcsuklik ahogy beszélek, de nem maradhatok sokáig így. Illetlenség. Mélyeket szippantva a levendula illatból, mi a kis ruhából árad és két szipogás után kihúzom magam. - Azt állítja, hogy valóban se nem utánzat és se nem mágia? Kétkedve pillantok a megjavítottnak titulált baba felé, de van egy pont, van egy mondat, mely szíven szúr és kosként töri le a falaimat. Elkerekedett, nedvességtől csillogó szemekkel bámulok reá, s a Hanga kezében lévő babára. - Kisasszony.. kérem.. annyira sírt, amikor összetört... én csak jót akartam... Kezdi Hanga félve, alig hallhatóan remegő hanggal, én pedig csak szorítom magamhoz a kicsit, de már nem tudok dühösnek lenni. Fájdalmasan csukom be szemeimet, és hagyom, hogy egy adag sós víz csurogjon le az arcomon. - Én voltam... én bántottam... Lesepertem véletlenül az abroncsos szoknyámmal a kis asztalról... Boglárka lép mellém és fehér keszkenővel itatja le könnyeimet az arcomról. Keze vigasztalóan lebeg fél centire a hátam mögött, de nem mer megérinteni. Könnyeim patakzásának csupán egyetlen egy mondat szabott gátat, s amit meghalva elkerekedett szemekkel meredtem a férfira, aztán a kezemben szorongatott babára révedt tekintetem. Közelebb lépek, óvatosan, félszegen. - Esküszik, hogy ő ott az igazi? Hogyan...? Annyira pici darabokra tört...
Kezdőlap
Északi Királyságok
Nilfgaard
Skellige
Scoia'tael
Vajákok
Varázslók
Szörnyek
Tiszavirág
Arthuriana
️
Annyira buta és ügyetlen vagyok. Főleg utóbbi, de ez most a szokásos bénázásaimon kívül is túltett. Mióta Darn Rowanbe érkeztem és megkaptam az első babámat, azóta több is érkezett már, miután Stella asszony látta, mennyire hozzám nőtt az, amit kaptam tőle. Minden egyes darab szörnyen kedves a szívemnek, s mégis... ruhámmal lesodortam az egyiket a szekrényről és ezernyi darabra tört a padlón. Szinte égeti a fájdalom a torkomat, zokogva térdeltem mellé, és szedegettem a részeit, mígnem Hanga nyitott be aggódva, hogy mi volt ez a zaj. 
