Grash

Becenevek: A Hegy Életkor 320-350 év körülire tehető Látszólagos kor Ha te ezt megmondod én meghívlak egy hordó sörre… Csoport Militáns Faj Ogroidok családja; Troll (hegyi) Foglalkozás Zsoldos

Különleges képességek/faji adottságok

- Közepes szintű fegyverforgatási képzettségek (pörölyre, zúzófegyverekre)
- Alap szintű gyógyászati ismeretek (csak a saját sebeit képes ellátni)
- Magas vadászati képzettségek (préda állat meghatározása, leterítése nagyobb kövekkel, meg hasonló)
- Írás/olvasás/számolás képessége (betűméretei arányosak a testméretével)
- Alapszintű emberi szociális képességek

Jellemrajz

Bár elsőre azt hinnék az emberek, hogy Grash tipikus troll (nem sokat gondolkozik, csak eszik, sz*rik és szunyál), valójában roppant bonyolult személyről van szó. Grash a fajtársaival ellentétben roppant nyugodt és megfontolt. Nem kezd olyan dologba, amiről tudja, hogy nem képes megcsinálni. Rendkívül műveltsége pedig (mármint trollhoz képest) segíti, hogy képes legyen beilleszkedni az emberi társadalomba. Ritkán folyamodik azonnal az erő általi problémamegoldáshoz, jobban szereti több oldalról is megközelíteni a dolgokat és a leggyorsabb megoldással elérni célját, mert mindent összevetve, bár intelligenciája megközelíti az embereket, azért mégis csak troll, és bár nyugodt és megfontolt, azért fajtájának türelmetlen természetét még megörökölte, ami miatt nem kedveli az elhúzódó tárgyalásokat és szócsépléseket. Nem kedveli a vajákokat, ahogy a bárdokat sem, de nem tesz ellenük semmit sem, amivel bárkit is megharagíthatna. Gyakran falvak, városok közelébe tákol össze magának egy ideiglenes kis kőkunyhót, amit aztán le is bont, ha tovább áll, mert bár a hegyek szolgálják otthonát, igazi vándorlélekről van szó. Viszonylag jó beszélgető társ rövidebb diskurálásra és bár sokat morog, azért még tud értelmes dolgokat mondani, amikor nem morog túl sokat.

Megjelenés

Termete jóval nagyobb fajtársainál. Fejcsúcsa a földtől közel 5,8 méterre van, míg a hátából kinövő sziklás bőr legmagasabb pontja 6,2 méterre van, ha kiegyenesedik, amennyire tud. Hatalmas fatörzs méretű karját lomhán lengedi járás közben, melyet kívülről vastag kőbőr borít, ahogy a hátától a farkcsontig. Védelme, ahogy mérete szintén elsöprő, elkérgesedett bőre jóval ellenálóbb fajtársainál, ám pontosan ezek miatt szinte képtelen a fürge mozgásra. Bár képes nagyobb lendülettel rohamozni, jóformán csak akkor képes csak megállni, ha valami megállítja a lendületét, vagy pedig elesik. Hasát és lábát hajlított fémlemezek védik (bár sok a rés), oldalán pedig egy másfélkezes pöröly pihen, melyet könnyedén képes forgatni.

Előtörténet

A hófedte hegyek szemet égető fehérsége, a csontfagyasztó hideg, mely az ember csontjáig hatol és a veszélyes szikladarabok, amik bármikor agyon nyomhatják az erre tévedő utazókat. Sokaknak ennyit jelentenek a hegyvidékek… egy veszélyes táj, amit jobb elkerülni, ha nem muszáj. Ez számukra az otthonom… számomra… a hely, ahol nem kell visszafognom magam. Már egész kis gennycsomó koromban is termetes egy dög voltam és csoda volt, hogy egyik-másik idősebb fajtársam nem iktatott ki idő előtt látván bennem a növekvő veszélyt, amivé felnőtt koromba vállhatok, és mivel nem lettem agyonütve gyengébb koromba, így ahogy cseperedtem, növekedtem és keményedtem, mint a munkás sarka, úgy váltam egyre inkább… egyre emberibbé. Hamar feltűnt a kisebb troll csapatnak, hogy különbözök tőlük. Gyakrabban használtam a fejem, mint kellett volna és gyakran kimaradtam az olyan helyzetekből, amik túlontúl nagy veszélyességet jelentett az épségünkre nézve. Nem egy alkalom volt, amikor inkább vadászó körútra mentem ahelyett, hogy falvakat, vagy hasonlókat fosztogattam volna. Nagy eséllyel ezért éltem tovább, mint azok a szerencsétlenek, akik azt hitték elkerülhetik a vajákok pengéit és legyőzik őket diadalt és újabb területeket szerezve maguknak. Bár… értelemszerűen nem igazán járt mind sikerrel. Ő bajuk. Viszont, mint mondtam értelmesebb vagyok, mint egy átlag troll. Nem fogom hagyni, hogy mások ostoba és idióta döntéseik veszélybe sodorjanak… ha az emberek zaklatása halálba vezet… akkor segíteni fogom őket és élek… nem úgy, mint ezek a balgák itt! Így hát elhagytam a fészket… a hegyet, melyet otthonomnak tekintettem és hosszú vándorlásba kezdtem. Nehéz volt alkalmazkodni. Nem szívesen fogadtak jól szinte sehol sem. Elkergettek (mert hagytam, hogy tegyék) vagy szimplám fegyvert szegeztek rám és ordibálták, hogy itt fogok megdögleni. De életben maradtam, mint ez nyilvánvaló. Húsz év telt el az útjaim során. Nyelvem egyre jobban hozzászokott az emberek túlcsavart nyelvezetéhez, beszédéhez és bár eléggé törve, de legalább sikerült megértetnem magam velük… de elfogadni senki sem fogadott el. Végül egy vajákkal való találkozás, hozta meg a fordulatot. Bár eleinte támadólag közeledett, felemelt karommal jeleztem, hogy nem szándékozok harcolni és békítő szavakkal próbáltam lenyugtatni. Nehezen ment, hisz nem bízott se bennem, se a fajtámban, de mivel nem volt a fejemen vérdíj, így kis idő után eltette fegyverét és hajlandó volt beszélni. Azt kérdezte miért vagyok úton és mi dolgom van errefelé. Elmondtam neki röviden miért vagyok itt és, hogy mi bajom nekem. Nehéz volt megformálni a szavakat és az sem segített, hogy rühelltem beszélni az emberekkel, így morgásokkal telítettem meg akaratlanul a mondatok, szavak közti kis szüneteket. Mindezek ellenére meglepő módon nemvárt siker koronázta meg fáradozásaimat. A vaják azt mondta tud egy helyet, ahol megkezdhetem a szerencsémet. Egy apró falucskában, ahol elvileg több alkalommal is megfordult már troll zsoldos, vagy bérenc, révén a falu közelében túl gyakran jelennek meg különböző szörnyek vagy banditák… így hát megfogadva tanácsát, végül elkeveredtem a faluba, ahol meglepő szívélyességgel, bár tisztes távolságtartással kezeltek, melyet valljuk be… nem bánom annyira. Szereztek nekem fegyvert és némi páncélt is puhább testrészeimre (elődöm hagyatéka). Bár a vértezettem „illesztéséi” közt hatalmas távolságok voltak (révén nálam kisebb troll hordta az összekötött fémlemezeket), de legalább a pöröly a kezembe illett. Ez számokra is jó volt, de nekem hisz, nekem azért mert így nem fognak levadászni, nekik azért mert elmondhattak magukról, hogy van egy óriási szörnyeteg, aki ahelyett, hogy őket zabálná fel, az ellenségeik sorát ritkítja meg. És hát… mindent összevetve nekem sem lehetett panaszom. Telt múlt az idő. A falucska változott. Nőtt, cseperedett. Megannyi emberöltő feledésbe merült már és én még mindig ott álltam és védtem a falut. Nekem csak egy pillanat csupán, nekik vagy 3-4 generáció. A részükké váltam és már teljesen hozzám szoktak… megszokták a védelmet, amit nyújtottam és már nem aggódtak semmiért… mígnem egy nap arra lettek figyelmesek, hogy a trolluk kijelenti, hogy útnak indul. Nagyot csattant az álluk. Bevallom szórakoztatott a rémület az arcukon, hisz a kényelmes évek miatt eltunyultak kissé és nem mindenki tudott olyan jól fegyvert forgatni, mint egykor. De nem érdekelt. Elhatároztam magam és útnak indultam. Hogy miért? Egyszerű. Untam az egészet. Minden nap ugyanaz, semmi változatosság. Én utazni akarok, felfedezni és jókat szórakozni, melyet a faluban nem igazán szerezhettem meg. Így hát zsoldosnak álltam. Egy zsoldosnak, kitől még a föld is megremeg. A falunak tett „szívességnek” hála a jóhírem elég volt, hogy egy faluban hivatalossá tegyem a dolgot és egy kis címeres bokapántot kovácsoltattak nekem, hogy ezzel tudjam bizonyítani hovatartozásom. Az alku szerint, míg a lábperec megvan, addig békében utazhatok, vállalhatok munkákat és egyebeket, persze csak akkor, ha valaki önszántából bérel fel és nem azért mert rámorgok. Az életem így már jóval színesebbé vált. Hajóknál segédkeztem bebakolni, építkezéseken hordtam a nehéz kőtégla kötegeket, vagy szokásomhoz híven öltem azt, aki ölésre kárhoztattak. Ez volt a rutinom és megkaptam érte a fizetségemet is! Így hát érthető miért vagyok mindig úton… hisz az út vár rám és kitudja milyen érdekes dolgokhoz lehet még szerencsém!

Példareag

Gyomrom korgása messzire elhallatszódott, hisz a napokban nem igazán találtam elég táplálékot magamnak. Pár nyúl és kifejletlen őzgida nem fogja elmulasztani az éhségemet, sőt ezek a kis falánkságoktól csak még éhesebb vagyok… Bosszant… de nincs mit kezdeni vele. Talán szerencsém lesz és találok valami harapnivalót. Az erdőben caplatok tehát várva, hátha találkozok valami ehetővel, mikor is fémes csattogásra és kiabálásra leszek figyelmes. Megvakarom a mellkasom. Általában nem jelent jót ez a hang, viszont közönyöm és éhségem elég volt, hogy leküzdjem óvatosságomat ezzel kapcsolatban, így töretlenül indultam útnak tovább. Nagyjából pár lépés után végül egy szabadabb térre érek, melyet egy út vág keresztül. Az úton pedig egy kis szekér foglal helyet rajta mindenféle cserépedénnyel. Egy kereskedő portékája. Az elé fogott ló azonban, ahelyett, hogy nyugodtan húzta volna a rakományt idegesen nyerítve próbált kiszabadulni a hámból, hisz a körülötte lévő dulakodás felzaklatta a lovat. Mikor megpillantottam őket épp egy kisebb csata nyúlt. Két milicista próbált visszatartani öt banditát, persze nem túlságosan sok sikerrel. A szekér tulajdonosa pedig az árúja között talált menedéket és üvöltve kiáltozott segítségül. Eme ádáz csata azonban elülni látszott, ahogy az ott lévők meghallották döngő lépteim zaját. A banditák vissza-visszahúzódtak kissé, hogy anélkül tudjanak rám figyelni, hogy a szekéren ülő személyek rájuk támadjanak. A sérült és fáradt katonák (kik amiatt lehettek még életben, mert a banditák játszadoztak csak velük) pedig kikerekedett szemmel, minden reményüket elvesztve álltak és néztek rám megrogyott lábbal. Úgy tűnt, ha akartak volna sem tudtak volna már menekülni. Nem volt elég erejük. Arra számítottam, hogy az árus üvöltve elrohan, azonban legnagyobb meglepetésemre felugrott és felém nézett. Talán a fényben megcsillan lábperec, vagy a hírnevem miatt, de úgy tűnt felismert.
- T-Troll uram!!! Kérem segítsen, különben banditák martalékaivá válunk!
Megvakargatom ismét mellkasomat, ahol nem védte páncél, majd leginkább nyers hangomon megszólalok.
- Nem vagyok olcsó, ember! – mondom pontosan olyan lágy hangon, amilyen lágy hangot kiad két kemény szikla összedörgölése.
- Megkap bármit, csak kérem… segítsen!!!!
Morogtam egy kicsit, de miután tekintetem a lóra téved megfontoltam a dolgot… legyen. Megtorpantam tehát menetembe és ahelyett, hogy folytattam volna az utam az erőd túloldala felé a banditák irányába fordulva megindultam feléjük. Egy gyenge „H..helyetekre” azért még érkezett a vezetőjüktől, majd üvöltve vetették rám magukat.
~ Boldondok… el kellett volna futniuk… - jegyzem meg magamnak.
Felemelve lábam nemes egyszerűséggel rálépve szétzúztam az első támadót, széttörő csontjainak hangja pedig kellően frissítőnek bizonyultak. Már csak négy maradt, kiknek rohamuk lendülete megtört, mit kihasználva elővettem pörölyöm és egy jól irányzott csapással messzire repítettem a két elől álló testét. Nem kételkedek benne, hogy azonnal meghaltak. Az okosabb emberek, már ilyenkor rég menekülőre fogják, ám a vezetőjüknek tűnő férfi, látszólag még idiótább, mint mutatja magát. Lándzsájával utat talált a két lemez között és a fegyverét húsomba mártotta. Dühösen felmordulok a szúró fájdalomtól, mire Bizonytalanul elmosolyodik. Jókedve azonban addig tartott, míg ujjam teste köré nem fonódott. Fájdalmasan felkiáltott, ahogy markom szorítása összezúzza csontjait, de kiáltását elnyeli egy földöntúli reccsenés, ahogy koponyáját összezúzza fogaim. Erjedten zuhant a földre a fej nélküli test és már fordultam volna az utolsó tag felé, de úgy tűnt annak több esze volt, mint a többieknek, mert már hűlt helye sem volt. A katonák felsóhajtottak és az árus is megkönnyebbülten hurrázott., azonban jó kedvük addig tartott, míg véres pofámmal feléjük fordulva közelebb nem léptem. Arcokra fagyott a mosoly, ahogy markommal egyszerűen péppé zúzom a szekér elé fogott egyetlen ló koponyáját, majd egy határozott mozdulattal kiszakítom az alélt testet a szekér „fogságából”
- De… De troll uram… - lihegi tágra nyílt szemekkel az árus.
- Azt mondta, bármit megkapok. Ezt kértem. – felelem nyugodtan, majd választ nem várva indultam tovább az út túloldalán lévő erdő felé frissen szerzett zsákmányommal, ezúttal sokkal boldogabban… hisz végre… nem leszek már éhes!