Grash & Luna

Luna nem nyomta el az ásítást,még a kezét se tette a szája elé; úgysem volt senki a közelében, lova hátán egyedül baktatott át az úton, felverve annak porát, de nem volt szél sem, hogy esetleg tovasodorja azt messzebbi tájakra. Minden szem szinte ugyanoda pörgött vissza, ahonnan elindult, és a ló csak unalmában horkantott olykor egyet-egyet. A nő előrébb hajolt, megpaskolta kissé annak nyakát, majd szimatolni kezdett. Füst.
-Érzed, Varjú? Bizonyára van itt valami település.
Amióta elhagyta Lyriát, nem találkozott kisebb-nagyobb városokkal, igazság szerint, már direkt kerülte el őket, ahogy útja visszafelé vezetett, a Pontar irányába. Luna teljesen más nyomokat keresett, olyan nyomokat, amiket talán csak az ő fajtája tudna felfedezni. Olyan nyomokat, amik arra utalnak, hogy vajákok jártak az úton, nem egy, nem kettő, hanem sok. Persze megtehette volna, hogy felbérel egy magánnyomozót, aki segítene neki felkutatni Rusco ismét elvesztett nyomát, de valamiért Luna úgy érezte, ha vajákoktól kérne segítséget, az több sikert hozna a konyhájára. Rendre, mikor erre gondolt, a rőtvörös farkas jutott az eszébe, a szeleburdi, de mégis komoly leány, aki annyira emlékeztette őt a rókalelkű srácra.
A griffmadár, azon kívül, hogy saját fajtársait is meg akarta találni ismét, a farkasok falkáját is lelkesen elkezdte kutatni. Tudta jól, hogy hívatlan vendégként sosem fogja őket megtalálni, de ha csak a környékükre ráakadna, előbb-utóbb egy farkas egész biztosan az útjába akadna. Nem állt szándékában megháborgatni a birtokukat. Egyszerűen csak...
...
El van keseredve.

Lova végül megállt a falutól pár méterre, és a nő aranyló tekintete végigfutott a házak mentén. Semmi különös, nincsenek sokan, apró kis kertecske szinte az erdő szélén. A parasztok szorgosan munkálkodnak a sárgálló földeken, egy csapatnyi gyerek pedig épp körbe-körbe táncolva játszanak, amíg egyikük, egy csendesebb, félénkebb fajta fel nem pattan és el nem iszkol a házak között. Luna a ló nyakára néz, de most nem szólal meg, leszáll a hátáról, és a száron vezetve indul a falu felé.
Mire a kapuhoz érhetne, már várják. Hosszú, kopott zöld mellényt viselő férfi libatollal díszített kalapban, kackiás bajusza még jobban kunkorodik felfelé a mosolytól, ami az arcára szökik Luna láttán. A vaják viszont szíve szerint kiköpne oldalra. Nem tetszik neki ez a mosoly...
-A szentséges Melitele küldte magácskát, vaják... hölgyem.
Luna végül megállt, a férfitól pár lépésre. Az iménti kiskölyök, aki úgy elszaladt, most még félénkebben bújik meg a faluvezető háta mögött, mindössze zöld kis szeme csillan ki a ruha mögül, aminek láttán Luna szíve szinte perdül egyet maga körül.
Hogy verne meg téged minden ördög, Rusco. Hol a pokolban vagy, te átokfajzat...?
-Érdekes fogadtatás. Csak nem akad valami probléma...?
-Mitralja, hölgyem. És valóban, akad probléma, de még mennyire. Előtte viszont, látom, hosszú útról érkezhetett, legyen a vendégünk.
Luna elfojtott egy fintort, majd követte a vezetőt a két házzal odébb lévő fogadóhoz. Ha ennyire nyájasan és szeretettel fogadják valahol, az mindig is rossz jel volt a számára. Vajákokat csak rendkívül kevesen tisztelnek meg modorral, és annak is általában valami kétszínű, vagy hátbaszúrós indoka van.

A fogadó rendkívül kicsi volt, mindössze két szobával - azok is szabadon -, és a vezető egy barátja üzemeltette. Lunát szó szerint leültették, és még le sem húzhatta a fejéről csuklyáját, már tolták elé az ízletesen gőzölgő pecsenyét, némi zöldkörettel és a falu búzájából sütött kenyérrel. A vaják, bár a gyomra vágyakozva mordult meg, nem nyúlt az ételhez, tekintete a különösen és gyanúsan mosolygó, az idegességtől szinte reszkető faluvezetőre vetült.
-Elő a farbával, miről van szó! Előre szólok, ezt a kajálást meg a szállást nem fogom levonni a bérből.
-Persze, persze, természetes. -legyintett, még talán túl gyorsan is, a vezető, majd leült Lunával szemben és megköszörülte a torkát.
-Őszinte leszek magával, öhrm....
-Smok.
-Smok kisasszony...
-Nem vagyok kisasszony.
-Persze. Vagyis... mindegy. A lényegre térek. Valóban akad egy nagyobb problémánk. Egy troll, egész pontosan. A közelben tanyázik, megeszi a jószágainkat, fenyegetőzik, molesztálja asszonyainkat, ijesztgeti a gyerekeket... letapossa a termést és szétdúlja a földjeinket. Hiába próbáltunk már meg mindent az elkergetésére, nem sikerült. Kérem, vaják hölgyem, segítsen nekünk!
Luna, ahogy hallgatta a vezetőt, végül evett. Egész pontosan, a pecsenye el is fogyott, megtörölte szájáta a kapott kis fehér kendővel, a pecsenye szaftja kis, vörös foltot hagyott maga után.
-Legyen. Nyolcszáz oren minimum, a troll méretétől és fajtájától függően még kétszáz. Vetek rá egy pillantást.
Luna direkt túlzott az ár bemondásával, de a vezető elkapta a kezét, sugárzó mosollyal megrázta, és már húzta is ki a fogadóból, hogy megmutassa, vagy legalábbis elmondhassa neki, merre találja a kérdéses trollt.

A vaják egyre jobban gyanakodott, hogy itt bizony valami turpisság van készülőben, és ez az érzés akkor sem halványodott egy cseppet sem, mikor már a troll lakhelye felé masírozott, és orrát megcsapta annak jellegzetes szaga, fülét pedig megütötte a hangja, amiket hallatott.