Albert & Karméle @

Hat éve vagyok az úton. Amikor Maurice meghalt – az istenek adjanak neki örök nyugalmat – mind tudtuk, Leonart, de még Felina is, hogy nincs maradásunk az erődben. Amúgy is, mire jó egy omladozó rom, ha nem vár senki, akinek fontos vagy? Vajákoknak amúgy is az úton a helye. És én ezt nem bántam. Persze nem mondtam le arról, hogy valaha megtalálom őket, de ezen a ponton belenyugodtam abba, hogy egyszerűen csak nem akarják, hogy megtaláljam őket. Redania-ba sodort az utam. Az itteni népek jóval urbanizáltabbak, mint délebbre innen, de amennyi intrikát ringatnak itt bölcsőkben, a nagyvárosokban, egy vaják akár hónapokig ellehet egyhelyben. Egy teljesen átlagos, kissé borús, enyhén nyirkos reggelen különös papirost találtam egy Kestrel-hegyek lábánál fekvő, vidéki község hirdetőtábláján. Általában ki tudom szűrni már a leírásból, hogy miféle lénnyel van dolgom, de ez olyan zavaros és csapongó volt, hogy több opció is felmerült. Az egyetlen információ, amire támaszkodhattam, az a dermesztő visítás, amit a lény a mezőkön produkál, de a jegyzet nem specifikálta, ez melyik napszakban a leggyakoribb. Fel kellett keresnem a földművest, aki feladta a hirdetést. Normális esetben nem ijesztenek az erdő zaja, most sem volt ez másképp. Azt leszámítva, hogy egyetlen madár sem füttyögött a kora délutáni verőfényben. Sehol egy lapító róka osonó léptének hangjai, sehol egy kifáradt koca… Én mondom, még a levelek sem mertek lehullani a fáról. Éreztem már ilyet. Elég sokszor érzek ilyet, általában akkor, amikor a nyomomban vannak, és három irányból három nyíl szegeződik rám. Nem tetszett nekem, de mivel békében átkeltem a rengetegen, úgy fogtam fel, hogy még kivár, bárki is leselkedik rám. Vagy bármi. Az információszerzés a földműves családjával viszonylag zökkenőmentesen ment. Csak addig akartak megmaratni a kutyáikkal, amíg tudtukra nem adtam, hogy vaják vagyok, és a felhívás miatt jöttem. Megtudtam tőlük, hogy a vérfagyasztó sikoltást a közeli mező felől hallják majdnem minden éjjel. Ez leszűkítette számomra az esetleges lények listáját egy potenciálisra, de azért megkértem a családot, hogy hadd vessek egy pillantást az otthonuk belsejére, hátha fontos információkra bukkanok. A földműves feleségétől megtudtam, hogy nem olyan régen hunyt el alig 16 éves leányuk, valami kórság vitte el. Az asszony állította, hogy minden végtisztességet megadtak neki, látszólag nem igazán értette meg, hogy az éjlidércek egészen másképp működnek. Pusztán az, hogy beteg lett, és ez okozta a vesztét, elég lehet ahhoz, hogy a bánat és a düh e világon tartsa. Kétszázötven koronában egyeztünk meg. Meggyőződve hitemben, miszerint egy éjlidérccel van dolgom, és lévén, még bőségesen volt időm napnyugtáig, nekivágtam az erőségnek, hogy a holdpor bombához alapanyagokat szedjek össze, de valami szokatlanra figyeltem fel. Füstszagot éreztem. De nem erdőtűzét, épp olyan egyszemélyes tábortűzét, amilyet magányos vándorok szoktak rakni maguknak az erdő közepén, hogy ne fázzanak éjszaka. Szerencsére a szaglásom nem hagy cserben, könnyedén megtaláltam a tábortüzet tőlem 200 méterre, északnyugatnak, de legnagyobb meglepetésemre nem volt ott senki. Csak füstölgött az épp, hogy ki nem hűlt hamu. Morcosan belerúgtam a parázsba. Gondoltam, bárki is van a nyomomban, ide fog visszatérni, így csapdát állítottam, és halott avarral fedtem le, de bármilyen türelmesen is vártam, és választottam jó rejtekhelyet, nem bukkant elő senki. Feladtam a várakozást, amikor leszállt az arany óra. Napnyugtakor láttam munkához. Bekészítettem minden szükséges kelléket, holdpor bombát, szellemolajjal lelocsolt ezüstkardomat, és meditációval ütöttem el az időt. Alig szállt le a nap az égen, máris megütötte a fülem az a hátborzongató sikoltás, amiről a földműves beszélt nekem. Villámgyorsan feltápászkodtam a földről, majd kezdetét vette a vérre menő küzdelem. Szerencsére mestere vagyok Yrden jelének, amit igen hosszan stabilan meg tudok tartani, ha egyszer sikerül bekerítenem vele a rá érzékeny szörnyeket és lényeket. Az éjlidércek épp ilyen teremtmények voltak. A lidérc kifejezetten erős volt, mivel épp telihold volt, de a holdpor, az ezüst és a szellemolaj is jól szolgált. Esélye sem volt igazán. Mire megvirradt, ádáz csata árán, de a földműves halott leányának a szelleme végre örök nyugalomban pihent. Elmondtam érte egy imát, csak a végtisztesség kedvéért, majd a küzdelemtől megfáradva, és a gondolattól, hogy vadásznék, ehelyett rám vadásznak morcos hangulatban tértem vissza a faluszéli földműves viskójába, ahol legnagyobb meglepetésemre nem csak őt és az asszonyát találtam, hanem két igen megdolgozott alkatú, egykarú emelő intelligenciájával bíró verőembert is, meg még három kutyát. Éreztem a feszültséget a levegőben, de egyelőre diplomatikus maradtam.
- Az éjlidérc nincs többé. – kezdtem. – A mező ismét biztonságos, a leányuk itt ragadt szelleme a túlvilágon pihen. 250 korona, ahogy megegyeztünk.  
- Ilyenről szó sem volt! – kiabált bele az arcomba az egyik hústorony, akinek a leheletét megérezve igyekeztem nem túl látványosan elfintorodni.
- Maga maradjon ki ebből, itt sem volt, amikor a földművessel megkötöttük a szerződést! – Az említett férfi tekintetét kerestem, de az csak leghátul állt, és bűntudatosan bámulta a cipője orrát.
- Kétszázötven korona egy szellemért? Szerinted a pénz fán terem, te vajákos mutáns? A kutyáim ingyen elintézik nekem!
- Talán máskor engedjék, hogy a kutyák végezzenek az éjlidérccel, ahelyett, hogy egy vajákot ugrasztanak. Erre jut erő, de amint a baj forrását elűzzük, már rögtön nem akarnak fizetni.
- Figyelmeztetlek… ! – morogta a másik izomagy, éppen csak nem erőltetve meg magát, hogy visszafogja a kutyáit.
- Nem, én figyelmeztetem magukat. Köhögjék fel azt a 250 koronát, amiért megdolgoztam, és itt sem vagyok.
A két verőember eleresztette a három kutyát, és az egyik bunkós botot, a másik baltát ragadt. Az arcél kardomért nyúltam.
- Nekem így is jó…  


P.S.:It's hot, I'm in a bad mood, and you're going to pay... 873 szóMood: Dve Nevesti

Karméle & Adalbert/Brother and Sister in Arm @

Adalbertet komolyan bosszantotta a tény, hogy egyetlen hajóskapitány sem akarta kedvezményesen, de legalább közel ingyen elvinni Skeligére. Az se különösebben volt vidám, amikor az egyik kapitány, meghallván, hogy a szigetekre akar utazni, egyszerűen leköpte. Adalbert egyetlen ökölcsapással eltörte a kapitány orrát, amely viszont a legénység nem tetszését váltotta ki. Macskához méltó fensőbbséggel nyújtózkodott egyet és továbbállt, mielőtt a hajó legénysége a kezdeti hőbörgésből felocsúdott volna. Így legalább egálban volt a kapitánnyal, aki megtanulta, hogy legközelebb ne köpködje le az utazókat. Egyszerűen mondhatott volna nemet is. Volt egy kereskedő hajó, ami valamilyen oknál fogva a kikötőben vesztegelt. A kapitány elmondta, ha kifizeti Adalbert a kikötői bírságot, amit kivetettek a hajóra, a fene se emlékszik már arra, hogy milyen törvényre hivatkozva, akkor  készséggel eljuttatja akár a világ végére is, addig azonban kénytelen itt vesztegelni. A vajáknak tehát pénzre volt szüksége és nem csak azért, mert ennyi megpróbáltatás után, semmi kedve sem volt éhen halni, hanem mert a kikötői bírság cseppet sem volt csekélyke összeg. Bár az lenne a leghatékonyabb, ha szerezne magának egy olcsóbb fuvart, de ki érti, hogy miért, Skeligére senki sem akart hajóval menni. Lóval és más közlekedési eszközzel, meg nem lehetett eljutni a vágyott szigetre, így maradt a hajó. A teleportálással sem lett volna különösebb baja, de ahhoz varázslóra lett volna szüksége. Ő viszont nem a híres neves Ríviai Geralt volt, ebből fakadóan, egyetlen varázslónőt sem tudott a tarisznyájából előhúzni. Szerencsére vaják volt, ami lehetővé tette számára, hogy egyéb módokon is keressen pénzt, példának okáért a szörnyek leölésével. Valamilyen oknál fogva, a szörnyek szerettek Redániában randalírozni, így mindig volt kereset vajákra. Már az első napon azt hitte, hogy megfogta az isten lábát, talált egy hirdetést, amelyben vajákot keresnek és a probléma rövid ismertetéséből kiderült, hogy néhány Nekker ütötte fel a fejét, a közeli káposztaföldön és ebből fakadóan nem tudják betakarítani a termést. Amikor oda ért a hirdetőhöz, akkor derült ki, hogy az már megbízott egy vajákot. De kit? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni, így elindult a káposztaföldre, ahol döglött nekkereken kívül, néhány lábnyomot is talált, amely nem lehetett másé, csakis a vajáké. A hátrahagyott nyomból, pontosabban annak méretéből megállapította, hogy egy nő vagy egy fiatal férfi lehet a nyomok tulajdonosa. Kíváncsiságtól hajtva elkezdte követni a pimasz gazembert, aki elvitte előle a szaftos pénzes melót. Bezzeg két várossal odébb a Zeugl-t vagy ahogyan a helyiek nevezték a Dögkút Rémét nem vállalta. Nem is csodálta ezt Adalbert, elvégre az 50 koronás fejpénz vajmi kevés kárpótlás volt azért a bűzért és mocsokért, amivel az efféle rémségek elpusztítása járt. Lapos erszényét tekintve, a vaják végül elfogadta a fejpénzt a dögért. De megfogadta magában, hogy ezért még számol azzal a bizonyos másikkal.
 
A kosztól és mocsoktól, amivel a Zeugl leölése közben kente össze magát, végül egy szegényebb fogadó istállójának a lóitatójában fürödve szabadult meg. Adalbert arról már nem tudott, hogy másnap állítólag a lovak kirúgták az istálló oldalát és elmenekültek a bűz elől, amit hátrahagyott. Öröm volt az ürömben, hogy senki sem fogott gyanút, a "bűzös miazmával való átok" okozójával kapcsolatban. Egyre inkább azon volt a férfi, hogy elkapja kínjának okozóját. Elégedettséggel töltötte el, hogy napokig képes volt követni és tényleges lebukás nélkül, az illető nő sarkában maradni. Mert azt is kiderítette, hogy hölgy a vaják, ki elhappolta előle a zsírosabb melókat.
Útjaik végül egy poros kis településen keresztezték egymást. Ő maga úgy tervezte, hogy egy rövidke ideig még a nő nyomában marad, és csak utána fedi fel magát. Valamiért meg is feledkezett a Skeligére való visszajutás tervéről. Ugyanakkor valami olyasmi készült, amelyet egyáltalán nem tudott tétlenül végig nézni. Rejtekéről jól látta, hogy jutalomért visszatérő nővel szemben a megbízói gazságot akarnak elkövetni. Utálta azokat az ostoba parasztokat, akik azt hitték, hogy apró cseprő problémáik megoldása után, büntetlenül meg lehet lincselni egy vajákot.
Az Aard jelel a három támadó szelindeket, sikerült elsöpörnie, amely esemény hatására a két verőlegény is megtorpant. Elvégre megtermett kutyáik a szemük láttára reppentek arrébb néhány métert, hogy a lökéshullámtól megrémülve ideig-óráig el is kotródjanak. A nő, a két verőember és a parasztcsalád is jól láthatta, amint előjön Adalbert.
- Hol a tisztesség, a becsület és a megbecsülés? Tisztes munkáért tisztes bér jár, ezt olyan nehéz megérteni? Mikor … - Adalbert nem tudta végig mondani, amit akart, mert a bunkós verőlegény  ocsúdott fel előbb a második vaják megjelenése okozta meglepetésből és keresetlen szavakkal kezdte el illetni a férfit.
- Tetves mutáns, mit szósz bele a dógunkba? Átrendezzem az arcodat? – Karméle jól ismert kézjelet látott egyetlen rövid pillanatig kitartani, majd a férfi nyugodt hangját hallotta.
- Nyaljál port! – a férfi két térdére rogyott és lehajolt az út porát nyalni. A földműves meghökkent, a parasztasszony besietett a házba, míg a baltás mondani készült valamit.
- Ha nem akarod a barátodat asszony módra meghágni, hát hallgass! Inkább fogd a barátod és kotródj, amíg szépen vagyok! – a vaják hangja nem tűrt ellentmondást. A baltás gyilkos kezdemény jobb belátásra tért és ahelyett, hogy megkockáztatta volna az említett esemény valóra válását, megpróbálta a még mindig a porban tapicskoló társa felsegítését. Közben szitkozódott, de igen csak halkan, az orra alatt. A vaják férfi a nő felé fordult, illedelmesen meghajolt, majd megszólalt.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam, a nevem: Adalbert LaCroix. Vaják, utazó, gyógyító és időnként komédiás. – mutatott a két nagydarab fickóra. – Kit tisztelhetek kegyedben?

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Adalbert & Karméle @

Már épp azon voltam, hogy fogom az acél kardomat, és vérfürdőt rendezek – szigorúan csak a három vérebből, és a két verőlegényből – hogy nyugalomban tárgyalhassak eredeti megbízómmal, a földművessel és a feleségével, mert valami disznóságot sejtettem a háttérben, amikor a fák közül orkán erősségű szél kerekedett, és ez a vérebeket jó messzire el is röpítette. Én? Én csak a tekintetemmel követtem az ívet látószögem egyik sarkából a másiknak. Mondanom sem kell, örültem, hogy nem kell három kopóra vesztegetnem a kardom élét. Pontosan sejtettem, hogy ilyen koncentrált szélviharra a természet nem képes; mágia kell, hogy a dologban legyen. Banális, de mágia. Ez leszűkítette számomra a lehetőségek számát, de igyekeztem nem elhamarkodottan ítélni ebben a gyorsan lezajló pár másodpercben. A két lakli izomagy megdermedt, de az én hallásom – kifinomultabb lévén – előbb hallotta meg az avar roppanását, az ágak reccsenését, még az arany íriszek ölelésébe ágyazott hasított pupillák is előbb fordultak a betolakodó felé, mint amaz egyszerű népeké. Egy pillanatnyi meglepettség suhant át az arcomon, ahogy nem kisebb személy állt előttem, mint egy vaják – mi több, a Macska* iskolából.
- Nocsak, nocsak… - ciccegtem az orrom alatt, de szavaim istenigazán nem szóltak senkinek. – Valami ilyesmit kérdeztem magam is. Bár elismerem, a stílusom nem épp kisimult…
Kezdtem megharagudni a két ajtónálló modorára, és ez a belülről fortyogó düh az arcomra is kiült egy-két sötét vonás formájában, a kardomat pedig, aminek a markolatát azóta sem engedtem el a hátamra rögzített hüvelyben, fenyegető csiszatoló hang kíséretében kijjebb húztam a bőr tokból, de végül nem volt szükség arra, hogy előrántsam, amikor ismerős kézjelet véltem felfedezni az idegen ujjain. A parancsot hallva hangtalan „ijh” szóra álltak az ajkaim, én pedig ezen a ponton döntöttem úgy, hogy visszatolom a kardom a helyére. A paraszt meg a felesége megrökönyödve figyelték, ahogy az egyik debella térdre vágja magát a porban, és elkezdi kutya mód nyalogatni a földet. Az asszony annyira meg is rémült, hogy befordult a házba, és hangosan sírni kezdett. A másik verőember, miután visszatette az állkapcsát a helyére, épp felrobbanni készült pár keresetlen szóval, de a kóbor macska gyorsabb volt – még nálam is. Végignéztem, ahogy a másik az egyiket felvakarva a földről, fejüket vesztve a félelemtől eltűnnek a falu irányába. A férfira pillantottam.
- Te képes lettél volna rávenni őket, hogy meghágják egymást, mint az állatok? Nekem ilyenek miért nem jutnak az eszembe?
Komolyan beemelem a „Hogyan koptassunk le kéretlen szukafattyakat?” fejbéli útmutatómba, melyben jelenleg alig 12 pont szerepel. Hogy mi az a 12? Az egy másik alkalom története lesz. Most, hogy így igazándiból van is alkalmam alaposabban megfigyelni az idegen arcát, érdekes következtetésre jutok: láttam már valahol. De hol és mikor? Végighallgattam a férfi bemutatkozását, de engem ugyan nem vesz rá, hogy meghajoljak. Még nem. Ellenben elfélmosolyodtam.
- Hát azt látom. Ha ők nem is, én mindenesetre pazarul szórakoztam a kerekített vígjátékon. Karméle La Valette, vaják, zsoldos, és mit nemrégiben megtudtam, olykor-olykor, ha a helyzet úgy kívánja, oknyomozó. Adjon egy percet, komédiás uram.
Elfordultam tőle egy pimasz mosollyal, hogy a rémült jobbágy elé lépjek. Halk maradtam, míg a férfival társalogtam, de Adalbert-nek bizonyára nem okozott gondot minden szót jól kivenni a tökéletes hallásával. Világossá vált számomra, hogy az úr nem tudja kifizetni a hirdetésben megnevezett 250 koronát, de azt gondolta, ha ennél kevesebbet ígér, nem vállalja el senki, ő pedig félt a megtorlástól, ezért hívta ide az ajtónállókat a kutyákkal.
- Micsoda felesleges félreértés… - fogtam a fejem értetlenül – Vaják vagyok, nem vámszedő, nem ritkítottam volna meg a fogsorát, ha elém tárja az igazságot. Mennyit tud szánni az elvégzett munkára?
A kis szütyőben, amit a paraszt reszkető kézzel adott át nekem, 158 korona volt.
- Ez minden, amit fel tudunk ajánlani azért, amit értünk tett… Kérem…
Engedékenyen bólintottam.
- Elfogadom. A jövőben igyekezzenek kiküszöbölni az ilyen félreértéseket már az elején. Akad pár temperamentumosabb kolléga is rajtunk kívül…
A paraszt megígérte, hogy úgy lesz, én pedig eltéve a pénzt útjára engedtem. Visszaléptem a férfi mellé.
- Köszönöm a türelmedet. Ami pedig a közbenjárásodat illeti, ura voltam a helyzetnek. Vagy azt gondolod, védelemre szorulok csak azért, mert nő vagyok?
Húztam ki magam büszkén, igyekezvén győztesen kijönni a helyzetből, de igencsak világosan és jól értettem, hogy ha én kezelem a helyzetet, három kutyával és két férfival kevesebb tér ma este haza, abba a poros kis faluba. Egyébként nem ő lett volna az egyetlen, aki a külsőm alapján helytelenül ítél meg. Egy gondolat ütött szöget a fejemben, ahogy nekiindultunk a legelső ösvénynek.
- Te vagy a nyomomban Novigrad óta?


P.S.:*Már ha látható helyen viseli a medált. // 736 szó Mood: yrrene

Karméle & Adalbert/Brother and Sister in arms @

A vaják teljes mértékben komolyan gondolta, hogy legénybúcsút rendez a két meláknak, ha azok tovább erősködnek. Nem tartott volna soká és bár nem az Axii jel az erőssége, ezek, csak közönséges parasztok voltak, akik vajmi ellenállást sem képesek tanúsítani, az olyan egyszerű mágikus praktikákkal szembe sem, mint amilyenek a vaják jelek. Karméle kérdésére, mely szerint tényleg képes lett volna-e efféle borzalomra rávenni a két melákot, csendben bólintott.
- Ivonne, mindig azt mondta: "Albert, csak olyasmivel fenyegetőzz, amelyet hatalmadban áll megtenni." Ezek egyszerű népek, félnek a vajákoktól, nem kockáztatta volna meg, hogy tényleg olyasmit kényszerül tenni, amelyet nem akarna.
Magyarázta a férfi egy vállvonással megtoldva, hogy miért pont egy ilyesfajta fenyegetéssel bírta meggondolásra a férfit. Ezeken felül az se volt utolsó pont, hogy semmi jó sem fakadt volna abból, hogy a két vaják lemészárolja azokat a kutyákat és ebeiket. Karméle szabadkozására, hogy pár percig legyen türelmes, Adalbert, csak csendben bólint. A nő dolga elintézni a megbízókkal a munkadíjának begyűjtését, ebben már nem segíthet és nem is szólna bele. A házikóhoz tartozó kerítésnek támaszkodva, tettetett unalommal várakozott és hallgatta a beszélgetést. Temperamentumosabb? Biztosan nem Ő rá gondol, elvégre teljesen nyugodt volt. Hozta a formáját. Mikor Karméle elbúcsúzik a paraszttól és elindul Adalbert felé, a férfi eltolja magát a kerítéstől és némi nem létező port seper le ruhájáról. Türelmének megköszönését, egy biccentéssel és egy rövid mondattal nyugtázza.
- Ugyan, semmiség.
Adalbert elmosolyodik a lány következő kérdésén. Majd úgy tesz, mintha keresne valamit, a lány akár szóvá teszi, hogy mit keres akár nem, a férfi végül eképpen felel neki.
- Szörnyűség, az előbb még megvolt. Hölgyem, attól tartok, valahol elhagytam a lovagi predikátumomat. - aztán a humoros hangvitel egyetlen pillanat alatt huny ki Adalbert hangjából és egyetlen szóval toldja meg az egészet. - Nem.
Adalbertben meg sem fordult, hogy azért avatkozzon közbe, mert Karméle nő és védelemre szorulna. Látta napokkal korábban, hogy mit tett a káposztaföldön a Nekkerekkel. Hideg precizitással végrehajtott, halálos csapások. Miért kellene megvédeni akkor három vérebbel és két ostoba falusi paraszttal szemben?
- Nem téged védtelek meg és nem is azért avatkoztam bele, mert nő vagy. Az a két barom a végzetébe szalad volna, a kutyák pedig nem tehetnek arról, hogy milyen parancsot kapnak. ".. de mindkettő szörnyetegek ellen. " Én egyetlen ízletes szörnyet se láttam, te is megmaradtál vajáknak. Ha a vajákok elkezdenek embereket ölni ... nos ... ezért kötöttem ki Skeligén! Itt nincs tovább dolgunk.
A macskák különös állatok, szeretnek meghúzódni a kényelmes, meleg szobában, egy párnán, egy ágyon vagy csak egy felelőtlenül elől hagyott ruhán. Örülnek, ha enni és inni kapnak. De néhanapján hátrahagynak mindent és nekivágnak a ringó-rengő rengetegnek. A két macska is eképpen járta tovább, rövid időre közössé vált ösvényüket. A kandúr némán haladt, míg a lány ismét kérdezett.
- Pontosabban, a Nekkerek óta. Van egy gyanúm, egy skeligei romos toronnyal kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy testvéreink bajban vannak, egyedül pedig kevésnek bizonyulhatok. Érdekel?

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Adalbert & Karméle @

Hálás voltam érte, hogy a férfi nem avatkozott közbe, amíg tárgyaltam, ezért a húzásáért titkon jóvá is írtam egy apró arany csillagocskát. Dolgom végeztével, és a földmíves családot menesztve nyugodt szívvel csatlakoztam végül Adalbert oldalára, akinek elég volt intenem, értette, hogy „a lovam kicsivel lentebb hagytam a patak partján”. Złoty, oroszlánszívű csatakancám valójában egy ijedős macska, de nem váltam volna meg tőle semmi pénzért. Ő volt az én állandó jellegű barátném. Most, hogy az éjlidérc végre eltűnt, mintha a Nap is bátrabban sütött volna át az őszbe hajló lombok közt, arany pettyeket festve a pompás avartakaróra. Míg a patak felé sétáltunk, érdeklődve hallgattam a férfi szavait.
- Ivonne? Milyen ismerős név, hadd gondolkozzak csak… - nem kellett sokat kutakodnom a fejemben, hogy ráleljek a megoldásra – Hát hogyne. Vaják volt a Macska iskolában. Bár, már sosem találkoztam vele, és ezt némileg bánom. Bölcs meglátásai voltak, ezek alapján. Akkor te is… ? – ezen a ponton még nem döntöttem el, hogy kérdést, vagy kijelentést fogok formálni, bár Ivonne neve segített nekem összekötni az újonnan mellém csapódott kandúr arcképével kapcsolatos emlékeimet – Biztos vagyok benne, hogy még egyetlen egyszer sem találkoztunk, de tudom, hogy kint lógott az arcképed az erőd arcképcsarnokában, nem messze Ivonne-étől. Azt hittem, mi vagyunk az utolsó Macskák. Nos, én, Felina és Leonart.
Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, beismerem. De csak azért, mert azok ketten voltak a családom. Nélkülük nem lennék az, aki. Hiányoznak nekem, rettenetesen, de tudom, hogy oka van annak, hogy nem akarják, a nyomukra bukkanjanak. Én azért nem fogom feladni. Érdeklődve, már-már kíváncsi fénnyel a szememben figyeltem, ahogy Albert elkezd matatni valamit a felsője zegzugaiban, zsebeiben. Tudni akartam, miről van szó, ez a természetemből fakadt. A kíváncsiság vitte a macskát a sírba, ugyebár…
- Elhagytál valamit? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, amíg meg nem válaszolja a kérdésemet – Oh, értem!
Jót kacarásztam a tréfán, visszafogottat, de mégis jóízűt, olyat, ami pár perccel meghosszabbítja azt a kilenc életemet. A nemleges válaszra csak kimérten biccentettem.
- Helyes, mert nincs szükségem rá. Általában, legalább is. Az olyasfajta megbízások teljesítésére, amikre fel szoktak minket, vajákokat bérelni, nem okoz gondot, ha egyedül vagyok. Inkább… Hogy is mondjam csak. Bár, talán nem kell ragoznom, hisz láttad, amit láttál. A beszélőkém még nem az igazi. A lobbanékony természetem az olykor rossz kommunikációval párosítva nem a legjobb kombináció. Jó, hogy ma erre jártál, Adalbert LaCroix. Ha nem jössz, két szukafattyával és három vérebbel kevesebb lenne most Redania földjén.
Amaz szavaira csak értőn bólogatok. Nos, végül is így is fel lehet fogni. Lehetnek megbújva emberek közt is igazi szörnyetegek, de élhetnek a bestiák közt is bárányok. Hej, komolyan mondom, be kellene iratkoznom az oxenfurti akadémiára! Bölcs legyen a talpán, aki ezt kibogozza! Már majdhogynelm szépnek és kacifántosnak találtam a mi professziónkat a maga összes rút hátulütőjével együtt. Szavai megragadják a figyelmemet.
- Skellige nem épp a szomszédban van. És az időjárás sem a kedvencem. Cudar hideg van ott! És, mi van a toronnyal? Miért gondolod, hogy bármi köze is van a testvéreinkhez? Persze, hogy érdekel, ha bármilyen részletet tudsz, ki vele!
A nagy beszélgetés közepette leértünk a patakhoz, ahol Złoty legelészett és hessegette arrébb a pillangókat hosszú és csapzott farkával. A kancámhoz léptem, és nekiálltam megszorítani a hevedert, felpakolni, rendezkedni. Úgy tűnik, megint nagyobb út elé nézek, mint amilyet kinéztem magamnak.
- A megbízásokért pedig elnézésed kérem. Nem sejtettem sokáig, amíg ténylegesen meg nem bizonyosodtam róla, hogy a nyomomban vagy, hogy valaki elől épp elszedem az összeset.
Már szinte lelkiismeret furdalásom volt, amiért megkopasztottam egy sorstársat, de nem volt az az isten, hogy megosszam vele a vagyonomat. Felkapaszkodtam a kancám nyergébe.


P.S.:590 szó Mood: Everybody wants to be a Cat!

Karméle & Adalbert/cím @

- Sajnálhatod, hogy nem ismerted Ivonne-t, anyám volt anyám helyett és ki tudja, hogy még hány vaják tekintett rá efféle módon. Kétszer is megmentette az életemet, először a Skarlát Hölgytől, másodszor, ugyan azon a napon, amikor úgy döntött, hogy magával visz. Igen, én is a Macska iskola tagja vagyok. Biztos maradtak egy kevesen, még rajtam kívül az öregek közül. Neked ki volt a mestered? Tartok tőle, se Felina sem Leonart neve nem mond nekem semmit. - mondja Adalbert, miközben maga is elgondolkodik egy kicsit. Nos az öregek közül a legtöbbet kivégezték, néhányan, akárcsak Ő még valószínűleg bujkálnak valahol. Ivonne kivégzésével a legnagyobb sebet ejtették a Macska iskolán. A vaják matróna elképesztő tárháza volt a vaják alkímiának, egyike volt azoknak, akik ismerték a Füvek Próbájának titkát. Az efféle tudás hiányában, nehéz lesz újralapítani az iskolát. Bár a torony, az még komoly reménysugár. Elvlégre a vajákok, akik ott éltek, nem valószínű, hogy minden tudás nélkül érkeztek volna oda. Kell, hogy legyen egy titkos laboratóriumuk.
- A Füvek Próbája ... megtanították neked? - a vajákok titka, létezésük legnagyobb ellensége. Amikor ugyanis elfeledi mindenki azokat az összetevőket, amelyek hatására a vajákok ismert mutációi kialakulnak, akkor ... akkor elvesztek a vajákok. - Idővel mérséklődik vérmérsékleted, ezen ne aggódj. Remek módszerem van az ifjonti vér lecsillapítására, de ahhoz komoly előkészületek és speciális anyagok kellenek. De félre az álmodozással. A toronyról kértél, hogy szóljak, hát legyen. Néhány nappal ezelőtt, Skeligén felkerestem egy Sund nevű település elöljáróját. A falu közelében ugyanis van egy torony, amely kísértet járta hírében áll. Elmondásából arra következtettem, hogy a medve iskola tagjai lakták, akik ... nos a torony tömlöcében éhen haltak. Többet egyelőre nem tudtam kideríteni, de ha jól értettem szavait a férfinak, akkor a tornyot nem tudták kifosztani, ugyanis semmit sem találtak. Ezért kérdeztem téged a Füvek Próbájáról. Ez a vajákok öröksége, mindenki más előtt kell meglelnünk a rejtett labort, ha valóban létezett és megszerezni mindazon tudást, amelyet elrejtettek ott. Küldetésem tehát kettős, a kísérteteket megszabadítani és a lehető legtöbb fóliánst, könyvet és receptet mielőbb megszerezni. Ha velem tartasz, hálás leszek érte és eltekintek az előlem összeszedett vérdíjaktól is. Kivéve a Zeugl miatt, ötven aranykoronáért hátrahagyni ... na azért a munkáért jóvátételt követelek.

A tréfás szemrehányást követően, maga is füttyent egyet és előüget Lazac, a deres paripa, nem egy mai darab, de ha az ember nem akar éhen halni, hát nem vesz drága lovat.
- Üdvözlet Lazacnak, a kiváló vérvonalbeli toussanti telivérnek. - mondja majd játékosan megpaskolja a ló pofáját. Rutinosan felpattan a ló nyergébe. - Kiváló és pompás állat, olyan vén csibész, mint a gazdája.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Adalbert & Karméle @

Szelíd odafigyeléssel hallgattam a történetet Ivonne-ről, már-már meghittnek találtam, újra otthon éreztem magam tőle az erődben, és egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy sosem kellett volna eljönnöm onnan. Akkor láttam utoljára egybe az én összetákolt családom, a bölcs és simulékony Maurice-t, az én legkedvesebb nővérkém, Felinát, és a hol apaként, hol bátyóként funkcionáló Leonart-ot. A kérdéstől az arcomon maradt ugyan a mosoly, de átitatta egy csepp szomorúság is.
- Az én mesterem Maurice volt. Arra már rájöttem, hogy te és a veled együtt nevelkedett növendékek idősebbek vagytok minálunk, de azt nem tudom, melyikük volt az idősebb: Ivonne vagy Maurice. Lehet, éppen egyidősek voltak, attól tartok sosem tudjuk meg.
Vontam vállat kényszeredetten. Az én gondolataim másfelé kalandoznak, nem is sejtettem, Adalbert miféle terveket dédelget, én őszintén nem vágytam másra, mint laktató ennivalóra, jó sörre, csinos fehérnépre, és a családomra. Már ami megmaradt belőlük. Annak a rémes kísérletnek még az említésre is mintha zsigerből megrázkódtam volna kissé, de eluralkodtam rajta, és semlegességet magamra erőltetve megráztam a fejem.
- Sajnos nem. Maurice tudta, ebben biztos vagyok. Neki szerencséje volt, ha úgy vesszük. Ő nem zsivány kezek által, hanem bevetés közben veszett oda. Egy küklopsz bizonyult erősebbnek nála… - eltöprengek egy pillanatra – Lehetséges, hogy Leonart-nak átadta, amit tudott. Fiaként szerette, és a Macska iskola jövőjét látta benne. De nem tudom megerősíteni, mert én sem tudom, hol lehet éppen.    
A váltásra meglepődtem, és egy pillanatra én magam sem tudtam eldönteni, hogy a férfi a temperamentumomról vagy a mindenféle étvágyamról beszél. Elfélmosolyodtam.
- Igen? És miféle módszerek és előkészületek azok, amik ennyi időt igényelnek?
A terelésre csak pimaszul elvigyorodtam, de elengedtem a témát, és nem hánytorgattam tovább. Lesz még időnk egymást csipkedni, ha tényleg vele tartok Skelligére. Elcsodálkoztam azon, amit amaz mesélt.
- Vajákok, akik a saját erődjükben pusztultak? Miért zárták volna be őket a saját erődjükbe? Ez olyan szükségtelenül… Nos, szükségtelennek hangzik. Arról nem beszélve, hogy így hirtelen értelme sincsen. Mi vezetett erre a következtetésre?
Nem kérdőjelezem meg a férfi szakértelmét, hiszen akkor a magamét is megkérdőjelezném vele, tényleg kíváncsi voltam, hogyan is épült fel ez a különös koncepció a számára. Ha pedig komolyan gondolta mindazt, hogy velem akar utazni, és a segítségemre szorul, akkor minden csepp információra szükségem lesz. Hirtelen felfedezésre nyíltak a szemeim.
- Te fel akarod támasztani nem csak a Macska iskolát, hanem fel akarod emelni a porból az egész vaják professziót – meglepetésemben elfelejtettem kérdő hangsúlyt faragni a mondandóm végére, így kérdésből kijelentés lett belőle. Nem mondom, szép remények, és ha sikerülhet… Hirtelen magam sem tudtam, hogy mit gondoljak róla.
- Nem túl kegyetlen az? Gyerekeket rabolni és olyan kísérleteknek meg kiképzésnek alávetni őket?
Nyomtam meg erősen az „olyan” szót
- Tudom, persze, te is meg én is felálltunk belőle, de sok olyan pajtásom volt, akivel másnaptól nem kardozhattam többet… Vajákká válni nem való mindenkinek. De ugyanakkor megértem, miért tartod fontosnak ezt az egészet. Én csak… Még magam sem tudom, mit gondoljak erről. De ez minden.
A tréfás megjegyzés kissé eloszlatta a komor fellegeket jókedvem kék egéről, és cinkos mosolyt csalt az arcomra.
- Jóvátételt? És miféle jóvátétel volna az, amit követelnél?
Talán ez az idegen még nem tudja, hogy a ruháimat előbb adom oda, mint a pénzemet, de hosszú az út Skelligéig, majd rájön maga is.
- Üdvözlet, üdvözlet. Szóval igaz, amit mondanak. A lovaink tényleg tükrözik a gazdáik jellemvonásait – vigyorogtam pimaszul, amíg elhelyeztem magam Złoty nyergébe, és hármat csettintve a nyelvemmel megfordítottam. Novigrad felé hajtottam.


P.S.:567 szó Mood: Everybody wants to be a Cat!

Karméle & Adalbert/Brothers and Sister in arms @

A két vaják egymás mellett lovagolt az erdei ösvényen, jelenlétükre nem figyelt más, csak az erdei állatok rikkantottak egyszer egyszer vadásztól tartva. Nem is tévedtek olyan sokat, hiszen a két vaják, valóban vadász volt, de nem közönséges állatokra vadásztak, hanem olyan szörnyekre, amelyeket a természet is csak nagy ritkán látott a világon. Hol a férfi beszélt, hol pedig a nő. Felváltva társalogtak, az élet nagy dolgairól.
- Nem tudom, hogy melyikük lehetett az idősebb. Sosem kérdeztem se az egyiket se a másikat a koráról. Szóval Leonartot tartod esélyesnek, hogy megtanulta a Füvek Próbája körüli recepteket? Meg kellene találnunk Őt is, hiszen komoly tudás birtokában lehet, ha rossz kezekbe kerül mindaz, amit tud, sokkal borzalmasabb dolgok következhetnek mint abból, hogy Skeligén, egy eldugott toronyban újraélesztjük az iskolánkat! Egyébként igen, ez a tervem. Az én időmben, amikor még csak tanítvány voltam, az iskolánk sokkal nagyobb tiszteletben állt. Aztán ... tagjaink elkezdtek emberekre is vadászni. Bérbakók lettek. Piha! A legrosszabb, amint egy vaják tehet, hogy közönséges orgyilkosnak áll.
Rövid időre elhallgat és így folytatják tovább útjukat. Ha a lány kérdez ezekkel kapcsolatban válaszol, amire tud. A lány kérdésére a toronnyal kapcsolatban, felvonja a szemöldökét. Majd válaszol.
- Én, jártam abban a toronyban. Egy teleport csapda juttatott ide, egyenesen a toronyból. S miért hiszek abban, hogy a jarl bezáratta a vajákokat a saját tornyukba? Logikusabbnak tűnik az elfogott vajákokat bezárni a helyszínen, ha van hová, mintsem egy hosszabb úton elvinni őket a saját szállására és megkockáztatni, hogy ott kitörnek. A torony pedig tényleg a kísértet járta helyek nyomait produkálta. Bár, egyetlen egyel sem találkoztam, de  a beszámoló és az, hogy rezgett a medálom, bizonyítja, hogy valami van ott. Skelige valóban hűvös és viharos időjárással bír. Tekints rá úgy, mint egy hosszú kalandra egy vadregényes, ismeretlen tájon. Ha tévedünk, akkor megkapod a torony veszélytelenné tételéért járó jutalom felét. Ha igazunk van ... nos akkor ismét segítségedet kell kérnem. Ugyanis, abban az esetben birtokba vesszük a tornyot.
Az erdei ösvényen való lovaglás közben, Adalbert olykor-olykor a nőre pillantott. Alakját, termetét figyelte, a ruganyos, könnyed mozgását a nyeregben. Nem lehetett azt mondani, hogy a vén kandúrnak ne lett volna ínyére, az ifjonti lendülettől és frissességtől duzzadó cicussal eldorombolni egy pár órácskát. Ha tudott volna énekelni, hát szerenádot is adott volna a lánynak, de hatvannégy éve alatt, az énekhanggal egyszer sem volt tökéletesen kibékülve. Amikor a lány arra kérdez rá, hogy mire gondol kárpótlás alatt, Adalbert Karmélere kacsint.
- Megismerkedhetnénk közelebbről, egy üveg bor, valami finom sült, egy forró fürdő és egy tiszta vánkos társaságában. A heves természetű, hirtelen szavú lányok, csodás átalakuláson képesek átesni, egy ilyen receptúrájú kúra után. Még a vén kandúrok is képesek újat mutatni.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Albert & Karméle @

A kancám, Złoty lustán forgatta a fülét minden madárfütty, vagy bokorzörgés hallatán, és bár én magam nem tudtam ilyesféle gesztusokat produkálni, éberebben füleltem még jóval távolabbi zajokra is,  mint az én legrégebbi barátnőm. Érdekfeszítőnek találtam Adalbert társaságát, lehet, már az sokat számított, hogy mindketten vajákok vagyunk, de a valódi összhang – úgy sejtem – azért lehet, mert egy iskolából valók vagyunk. Egyivásúak. Ha úgy tetszik, hasonszőrűek. Ha most egy Farkas iskolabéli vajákkal akadtam volna össze, könnyen meglehet, hogy a torkomnak esik iskolám egy olyan bűnéért, amikor én magam még nem is éltem.
- Sajnos erre én magam sem tudok válaszolni. Ez az ő titkuk marad, amit a sírba vittek, mindketten. Legyen nekik könnyű a föld… - vált egy pillanatra fátyolossá a tekintetem, de ahogy Leonart-ra terelődött a szó, sikerrel elűztem a nosztalgia utolsó rémeit is – Abból a csoportosulásból, amelyikkel én nevelkedtem fel, mindenképpen. Még Maurice is mindig azt mondta, hogy benne látja a Macska-iskola jövőjét. Elég stern és határozott ahhoz, hogy tudja, mit akar, de szenvedélyes és gyakorlatias is ahhoz, hogy kineveljen egy esetleges új generációt. Én így emlékszem rá. – kesernyésen elfélmosolyodtam a felvetésre, miszerint jó volna az oldalunkon tudni – Hat éve hírét sem hallottam. Pedig kerestem, őt is, és Felinát is, sőt, az összes diákot, akivel együtt cseperedtem fel. Megtalálni bajos lehet, de ha ketten keressük, talán nagyobb eséllyel járunk sikerrel.
Teret engedtem amaznak, és a nosztalgiájának. Eltűnődtem, vajon milyen gyakran eshet meg, hogy valakinek a gyerekkoráról, fiatal éveiről mesél, és ezt felmérve döntöttem úgy, hogy hadd beszéljen inkább. Egyetértőn bólogattam, hümmögtem a vádakra, amikkel iskolatársainkat bírálja. Magam is helytelenítettem az efféle viselkedést.
- Tudom, hogy ne tudnám? A magam részéről úgy jöttem rá, huszonéves fejjel, hogy én is amolyan, mint utolsó mentsvára voltam iskolánk jóhírének. Egyenes jellem, lényegretörő beszéd, professzionalizmus. Erre neveltek. Nyilvánvalóan nem érek még a kollégák nyomába, ha azt a huszonkilenc nyarat számoljuk, ami a hátam mögött van. De nem gondolnám, semmiképp sem, hogy az ifjúságom bármiféle sikernek is az újtába állna.
Elkaptam egy vékony, de recsegős ág egyik kisebb ágacskáját, és félrehajtottam az útból, hogy mindketten egymás mellett folytathassuk az utunkat, és ne kelljen leszakadni egymástól a szűk ösvényen. Nem tagadom, meglepett a válasz.
- Oh, nocsak. Azt hiszem, akkor önmagában a toronyban tett látogatásod felérne egy tábortűz melletti mesével. Megadom, tényleg ésszerűbb semleges területen béklyóra verni a fegyenceket, mint esetlegesen tényleg tető alá hozni a bajt.
Bólogattam. Ha Adalbert vajákmedálja valóban rezgett, az valami mágikus impulzusra enged következtetni. Ezen a ponton hosszas gondolkodásba merültem. Nos, nem volt az olyan hosszú, pár perc lehetett mindössze, de mivel nem feleltem ez idő alatt, hosszúnak tűnhetett. Mindent számításba vettem, mielőtt feleltem volna.
- Rendben van, veled megyek. Együtt fogunk ennek az egésznek a végére járni, Adalbert LaCroix. Ha vannak ott lidércek, vagy kísértetek, ahogy a köznyelv hívja őket, precízen és professzionálisan nyugalomra helyezzük őket. Szerencsére épp nem régen újítottam be magamnak őszidőre egy vadonatúj bélelt, farkasbőr zekét, ami bizonyára jó szolgálatot tesz majd Skellige hűvös és kiszámíthatatlan tájain. Az ajánlatod tisztességes, így semmi okom visszautasítani. És ki tudja, ha sikerrel járunk, talán végre még egy új székhelyünk is lesz.
A gondolatra izgalomba jöttem. Már nagyon régóta nem volt egy olyan hely, amit az otthonomnak hívhatok, és persze, személyek teszik a helyet az ember otthonává, de Adalbert itt volt nekem, mint egy botcsinálta sorstár, és ki tudja, talán ha Felina és Leonart hírünket veszi, még őket is viszontláthatom! Láttam ám, elcsíptem a pillantást, amivel Adalbert méregetett, ezt persze nem adtam tudtára. Csípőm természetesen követte a lovam minden ringását, és bár termetem nem volt éppen annyira formás és sovány, mint a bordélyok fehérnépének, az én professzióm miatt kissé máshogyan volt megművelt. De a ruganyos, szálas izomzat alatt sportos, jól edzett, és egészséges testfelépítés lapult. Ha Felian nem ragaszkodott volna annyira ahhoz, hogy őrizgessem valamilyen úton-módon a nőiességemet, talán még a hajamat is rövidebbre vágatom egyszer. Elvigyorodtam arra a pimasz kacsintásra, épp, hogy csak nem doromboltam.
- Más se esne jobban egy ilyen zűrös megbízás után. Mire várunk hát? Aki utoljára ér Novigrad-ba, az állja a zech-et!
Erélyes sarokmozdulattal ösztönöztem a kancám szaporább mozgásra, és már vágtattam is lefelé a Novigrad felé vezető úton


P.S.:682 szó Mood: Epona

Karméle & Adalbert @

Adalbertnek végül nem kellett sokat győzködnie Karméle-t, hogy vele tartson és segítsen neki a Síró - toronyban ténylegesen történteknek utánajárni. De miért is tartott volna sokáig, hiszen nincs veszteni valója a lánynak, legfeljebb nyerhet ezen a küldetésen, ha Adalberttel tart. A férfi is így gondolta, nincs veszteni valója. mindenféleképpen, csak is nyerhet a közös munkán, elvégre, ha tényleg vannak kísértetek és több is, akkor mindenképpen szüksége lesz a lányra. Ha nincsenek leölendő rémségek, legyenek azok a társaik szellemei vagy sem, akkor egyszerű kiruccanás volt az egész. utóbbiban azonban szemernyit sem hitt Adalbert. A medálja rezgett és valaki elhelyezte azt a teleport csapdát, amelynek a helyét, remélhetőleg a legközelebbi alkalommal már felismeri és még egyszer nem sétálnak bele, egy efféle gyilkos alkalmatosságba. Elvlégre az élete tulajdonképpen a szerencsén múlott.
- Meglátod Karméle la Valette, aki velem társul az csak jól járhat, különösképpen akkor, ha az illető, egy velem azonos iskolából való vaják! Kell is a meleg öltözék Skeligére, de kosztról és kvártélyról gondoskodom a részedre. Van egy takaros kis kunyhóm, nem éppen palota, de meleg van és száraz. Aludni pedig legfeljebb majd alszol mellettem. Mert ágyam az csak egy van.
Mondja a férfi s amikor a lány kiugrat a lovával, hogy az fizeti a fogadóbéli számlát, aki utolsónak ér oda, megsarkantyúzza Lazacot!
- Gyerünk Lazac, nézd azt a kancát, előttünk! Ugyan, te csacsi, ne azt, amelyik a másikon ül. Az az enyém lesz! Azt nézd, amelyik porzik előttünk! Érd utol és mellé kötlek az istállóban.
Mondja Adalbert mosolyogva Lazacnak és felzárkózik a lány mögé. Hóhó van még ebben a paripában erő és tartalék, a lány meg csak hagy hajtsa ki a kancáját. Lazacot bevezeti a kanca szélárnyékába, így pihenteti a mént, hogy az utolsó métereken adjon bele lova mindent a versenybe.

Novigradon belül, leszáll a lováról és nyugodtan vezeti kantáron Lazacot. Nem egyszerű jó fogadót találni, ahol az étel friss, a bor nem vizezett az ágy pedig nincs tele bolhával. lazacnak is kell a pihenés, nem kell egy ilyen verseny után, még a városon belül is terhelni a lovat. remélhetőleg Karméle, már felzárkózott mögé.
- Semmit sem változott ez a város. Legfeljebb az embereket hívják másképpen.  
Novigrad sosem változik, vagy csak nagyon lassan, amely még egy vajáknak sem tűnik fel egykönnyen.
- Mocsok és szegénység az egyik negyedben, pompa és gazdagság a másikban. Hiányzik Skelige, én mondom.

P.S.:Ide a jegyzet Mood: Isara

Brother & Sister in Arms @

Nem volt okom nemet mondani Albert ajánlatára. Gyakorta és könnyen megesik velem, hogy a kalandvágy rávesz egy-egy ilyen nagyobb kitérőre, akkor is, ha nem áll különösebben érdekemben, ezúttal pedig tökéletesen elég volt, hogy Albert LaCroix egyazon vaják iskola diákja volt valamikor, mint amelyből én is származom, és hogy nem kisebb kalandra csábít, mint egy skelligei út. Úgy hallottam, az ottani nők ridegnek hatnak, mint az időjárásuk, de valójában bármelyik novigradi szeretőnél forróbban ölelnek. Ez pedig feltüzelt annyira, hogy már ne is fázzak egy cseppet se, ha Skelligére és a Síró-toronyban szörnyet halt vajákok nyughatatlan szellemeire gondolok.
- Nem kételkedtem ebben egy pillanat erejéig sem, Adalbert LaCroix – vigyorogtam rá félig, kacéran és gyermeki pimaszsággal – Kedves tőled a felajánlás, élnék vele. Hidegek a skelligei éjszakák, úgy hallom, jó lesz összebújni és melegíteni egymást.
Több se kellett nekem, vágtába ugrattam a lovam, és már iramodtam is neki Novigradnak. Hátra-hátrapillantottam olykor, és egészen jót szórakoztam a férfi tréfáján, teli tüdőből megnevettetett, aztán direkt meghajtottam kicsit, hogy dolgoznia kelljen érte, ha utol akar érni. Izgalmas és szoros verseny alakult ki, erdőn-mezőn át, mire a horizonton feltűnt a novigradi ménász. Az egyetlen gondom az volt, hogy Złoty, bár tökéletesen tudom, hogy bírta volna még, bemondta a lustát, és az utolsó ötven méteren már csak úgy hajlandó volt tenni, mint aki lovast visz a hátán.
- Ej, hogy az a tehén anyád fürdetett volna meg a szalmában, de lusta disznó… - szitkozódtam még később is, amikor Albert könnyedén behajtotta a győzelmet. Nem mintha bántam volna. Napok óta előtte járok és elszedek minden tallért, ami őt is illethette volna. Jobb is így, legalább visszafizethetem a kölcsönt, ha állom a fogadóban a szobát. Lépésbe fogtam a kancámat, amint Novigrad utcáira értünk, majd megállítom, csak hogy leugorhassak róla.
- A jó öreg Novigrad. Sosem változik igazán, nem igaz? Bár a neve Új várat jelent, mióta az úton vagyok, hat éve, túlságosan sokszor új arcát nem mutatta még nekem. – nézegettem meleg közönnyel a vastag kőfalakat, a színes tetőcserepeket – Biztosan nagyon hiányzik neked. Na de már nem kell sok, pihenünk egy nagyot, meg a lovak is, és holnap, amint a Nap felkelt, már tovább is indulhatunk részemről.
Önkényesen bevezettem a lovam az első adandó fogadó udvarára, és kikötöttem az istállóban a lovam.
- Te nyerted a versenyt, így úgy igazságos, ha én állom a szobát. Ragaszkodok hozzá – intettem le, mielőtt akár még csak megszólalhatott volna. Előhúztam a málhából a pénzes szütyőmet, és azzal kiegészülve, meg Alberttel az oldalon léptünk be a forró hangulatú fogadóba.  

P.S.:412 szó Mood:  Lystochku chervenyj