Eskel & Wilkina @

Szerencsére hatott a kis... elbeszélgetésünk. A megtört ember látványa különösebben nem hatott meg, ellenben némi büszkeséget érezek, hogy sikerült elérnem nála azt amit akartunk. Így vagy úgy de sikerült. Ő választotta a nehezebben járható utat. Én pedig csak eszközöltem a dolgokat. Eskel szavaira bólogatok. Pediglen nagyon is van lelkünk. Csak minket ez máshoz köt. Elsősorban egymáshoz, hiszen bármeddig elmennék azért, hogy Eskel, apa és a többiek biztonságban legyenek. Ez pedig belülről fakad, tehát van lelkem. A tündefiú halálát közli, mellé lépek és egy jókorát rúgok oldalába. ~Utolsó szemét!~ Morranok fel, de nem túl hangosan. Eskel mondatára különös mosolyra húzódik szám és kényelmesen levetem magam a fotelba, talpam kellő helyre helyezve.
-Állok szolgálatodba bátyus! - felelem kényelembe helyezve magam. A pap rossz válaszára megcsóválom fejem és ép gyakorolnék nyomást rá, mikor az fülsértőn felkiált. Az Ekimara háziasítására kérdőn tekintek fivéremre majd szörnyülködve a papra. Homlokomat fogom és behunyom borostyán szemeimet, mikor Eskel szavaival élve, az emberi idiotizmust fejtegetik. Eskel hazudsz mondatára különösebb jelzés nélkül léptem oda a férfinek, had érezze kicsit bűne jussát. Az árvákat érő sértésekre elpattan minden türelmemet tartó idegem. Teljes súlyommal állok fel a férfi ágyékára, olykor pedig gyomrába is kap sarkammal. Nem kellett sok a vöröslő ködből, hogy az atya helyett valódi apám arcát lássam magam előtt és rúgjak párat még oldalába mielőtt leülnék. Mérgesen zihálok, hogy visszafogjam magam. Nem ölhetem meg. Még beszélnie kell. A gyerekek feláldozására megforgatom sarkam és igyekszem kellően mélyre nyomni, hogy érezze szeretetem. Amíg Eskel magyarázatát hallgatom, lábam combomon keresztezem, könyökeimet megtámasztom a fotel karfáján, ujjaimat összekulcsolom és állam rá helyezem. A pap rimánkodására undor jelenik meg arcomon.
-Te mennyire hallgattad meg a tünde fi kéréseit? Mennyire hatott meg a zokogó tünde lány? Hány lánnyal tetted azt amit ezzel a párával? - rivallok rá most már ténylegesen mérgesen. Szinte dühömtől könnyezem és remegek. Igaza van Eskel-nek. Egy újabb nehéz döntés, mit megint csak nekünk kell meghoznunk.
-Miért nekünk kell békebíróknak lennünk az istenek kegyetlen játékaiban? Ha az emberek voltak olyan hülyék, hogy magukra haragítsák őket, miért nem néznek szembe a büntetéssel? Én is elfogadtam, ahogy rávilágítottál, miért is kell odafigyelnem az Öreg Farkasra, és miért nem jó meglépni az órájáról, még ha el is alszik. - gondolok vissza kicsit kölyökkoromra, miben Eskel-nek is hatalmas szerepet adtak az égiek. Amiért hálás is vagyok. Talán-e miatt kötődöm hozzá ténylegesen testvérként. Mintha vér szerinti fivérem lenne.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

A hugica rendesen kiosztotta szóban is Armandot, gondolom ez volt talán a számára könnyebb része az estének, miután előtte vagy két percen át nézte lábtörlőnek a vaják lány. Pontosabban inkább egy kitaposásra váró fél hordó szőlőnek szüretkor. Most már határozottan nem nézett ki jól a pater, itt-ott vérzett, az alhasát és a családi kincstárat pedig 39-es lila zúzódások borították. Wilkinához fordultam.
- Hosszú éjszaka lesz, pihenj még egy kicsit - kértem a fotel felé intve.
A mondhatni már megszokott helyzet újbóli felállása azt hiszem nem gyakorolt építő hatásokat Arman idegrendszerére, szerencse a szerencsétlenségben, hogy ilyesmit nem is terveztünk. Csípőre tett kézzel néztem le a "szentemberre".
- Na figyelj Arman. Egy: a bőrödre megy a játék, szóval javaslom az őszinte válaszokat. Kettő: a kis húgom bármilyen kontraktus, ellentételezés vagy akár kényszerítő körülmény nélkül is nagyon szívesen szétkeni a beleidet a paplak teljes területén, végül is a barghest problémára az is egy megfelelő megoldás lenne, úgyhogy nagyon ajánlom, mostantól csak akkor szólalj meg, ha kérdezünk. Három: többször olvastam a Szent Tűz Könyvét, mint ahányszor te, Wilkinát pedig nem érdekli, tehát a szent idézeteket tartsd meg magadnak, meg a misékre. Négy: én viszont olvastam, tehát ne kezdj el esküdözni, pontosan tudom, eretneknek tett eskü semmire sem kötelez. Megértetted? - érdeklődtem, mire a pap bólintott. - Helyes. Mit tudsz a nevelőről?
- Kreve híve volt - nyögte.
- Ne legyél hülye, ezt eddig is tudtuk - morogtam fáradtan. - Amit még nem tudunk.
- Fogalmam sincs. Két szót se beszéltem vele - nyöszörgött.
- Azért a nevét csak tudod? Valami pletykát csak hallottál róla?
- Valsavisnak hívták. Valahonnan Zerrikaniából vagy azon túlról jött, nem tudom pontosan - közölte verejtékezve, miközben szinte megbűvölve meredt Wilkina csizmájára, amely az ágyékán pihent kényelmesen. Pontosabban a lassan aránytalanul megduzzadó családi ékszerekre. Legyintettem.
- Megpattant hajszálerek, zúzódás. Megmaradnak, legalábbis ennyitől... Legfeljebb egy hétig két grapefruittal a combjaid között mászkálsz és nagyon érzékeny lesz. Mint mondtam egyelőre ennyivel megúszod. De még egy-két alkalommal megszeretget Wilkina, akkor többé nem lesz nehézséged a tisztasági fogadalommal, mert rá se fogsz gondolni a tünde kislányokra. Úgyhogy kezdj el koncentrálni. Ki ismerte a faluból legjobban Valsavist?
- Hubert... Gyakran beszélgettek, meg a hivatalos ügyek és ilyesmik... Ő szokta elvinni a falusiak adományait is a fattyak... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!... a gyerekeknek! A gyerekeknek!! Kérem... igen... a gyerekeknek...
- Láttál olyan tárgyat nála, amitől sohasem vált meg? Ami mindig nála volt?
- Ördög tudja már... - nyüszített a pap. - Nem túl gyakran láttam... Nem kell... Nem kell nagytiszteletű, kedves kisasszony semmi elhamarkodottat tennie, nagyon kérem... tényleg nem nagyon emlékszem...
Őszintén szólva itt azért elmosolyodtam kissé szarkasztikusan és Wilkinára pillantottam valamiféle sötét jókedvvel a szemeimben.
- Elmehetnél illemtanárnőnek húgi. Intenzív etikett tanfolyamok... - fojtottam el egy kuncogást, majd visszafordultam a paphoz. - Még egy kérdés: a zsoldosok vagy Hubert fegyvereit megáldottad az Örök Tűz nevében, mikor elindultak kilakoltatni az árvaházat?
- Számít az? - hördült fel, de aztán már megint csak vonaglani tudott a Vörös Farkas lába alatt. Élek a gyanúperrel, hogy a kis testvér élvezi is, amire a körülmények kényszerítik. Mondjuk én sem sajnálom.
- Szerinted, te barom-állat?! - rivalltam rá most már én is némileg türelmetlenül. - Ha felszentelted azokat a rothadt lándzsákat, akkor szentséggyalázás is! Akkor azokat is be kell gyűjtenünk a kastélyból és elégetni, ha egyáltalán el akarjuk űzni a lidércet, nem csak kivágunk a blökiknek, mint a bolhás macskát. Az istened basszon már meg Armand, ez nem játék, ha nem vetted volna még észre!
- Nem... nem szenteltem fel... el se jöttek a szentélybe előtte azok a darabontok - felelte alig érthetően, már a könnyeit nyelte összetörten. gy múlik el a világ dicsősége, nem olyan régen még ő volt a hatalom azoknak a tünde kislányoknak a szemébe. Azért a rosszindulatú kérdést nem bírtam visszatartani.
- Tényleg. Elfelejtettél válaszolni a kis húgom kérdéseire. Mennyire hatott meg a tünde lány könyörgése? Mennyi volt Arman? Hányan? - kérdeztem karba font kezekkel.
- Ne... ne... én... én nem...
- Hányan?
- Tizenheten - zihálta.
- És hányan élnek még?
- Marion...
- Van még kérdésed hozzá? - fordultam a húgocskámhoz, megvártam, amíg felteszi őket és megkapja a válaszokat, aztán a csizmatalppal egy brutális erejű rúgással küldtem meg az Örök Tűz tévelygő szolgájának homlokát. A szemei fenn akadtak, józan tudata kihunyt. Az éjjeli szekrényről a bilincsek kulcsait Wilkinának dobtam.
- Tégy vele belátásod szerint - közöltem, aztán óvatosan, barátian megfogtam a vállait, majd a szemébe néztem. - Mindannyian nagyon utáljuk, mikor döntőbírónak kell lennünk az emberi bűnök felett. De ez nem olyan, mint mikor megléptél a vezérfarkastól Wilkina. Akkor büntető edzést kaptál tőlem, hogy okulj belőle. Ezek a barmok nem tudnak tanulni, ha magukra hagyjuk őket tetteik következményeivel. Meghalnak és ennyi. Még azt sem mondom, hogy nem érdemelnék meg feltétlenül. A vajákoknak meg kell találniuk a maguk belső becsületkódexét, az iránymutatót, mikor mi lenne a helyes. Geralt sokat tudna mesélni erről. Nálam többet. Én már vagy fél évszázada egyetlen mércéhez tartom magam, teszem, amire teremtettek és mindig az életet választom, bármilyen is az. Nekem nincsenek válaszaim, e tekintetben nincsenek kellő lelki értékeim, mert... mindegy. Ez egy olyan döntés, amit nem szeretnél, de a mi hivatásunkban igenis bele kényszerülsz olykor az életről és halálról döntő bíró szerepébe és ezt fel kell vállalnod. Maradj egy kicsit, gondold át a dolgokat, én a konyhában leszek, megpróbálom elmagyarázni a tünde kislánynak, hogy az öccse... tudod. Bárhogy is döntesz Armandról én nem fogok sem most, sem később kifogást emelni. Kidobhatod kutyaeledelnek, itt hagyhatod megláncolva vagy eloldozhatod, ez most a te döntésed, mert meg kell tanulnod neked is meghozni, ahogy mindannyian megtanultuk. És igen, mi is utáltuk. Rothadtul...
Magára hagytam a lányt, noha én is utáltam ezért anno Vesemirt, mikor ő csinálta velem, de igen, sajnos nem csak a kardcsapásokat kell megtanulni, a lábmunkát meg a főzetrecepteket. Ez is az életünk része.
Wilkina jó fertályóra múltán a konyhában talált rám a mellemre borulva zokogó lánnyal. Sosem voltam jó az ilyesmiben, mint emberek gyászának enyhítése, de végül a nem túl gyakran használt axii jel segített és álomba küldtem szerencsétlent. Ahogy a vajáklány lezökkent velem szemben nem kérdeztem rá azonnal, miként döntött a pap sorsáról. Van időnk reggelig ha erről vagy bármiről beszélni szeretne velem, helyette csak áttoltam felé az asztalon Arman készletéből egy jókora butykost, benne cintrai brandyvel. Ez ugyanis egészen biztosan ráfér.
- Meg vagy húgocskám? - kérdeztem együttérzően.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

A talpam alatt tekergőző féreg igen csak magába roskadt az őt ért fájdalom, trauma és kiszolgáltatás miatt. Még szerencse. Már kezdem érezni, hogy galádabb módszerek is kellenének, hogy jobb belátásra bírjuk ezt a kósza lelket.  Eskel az éjszakát illető mondatára megrázom kicsit fejem, de orrlyukaim a haragtól nem szűkültek vissza. Eskel helyzet felmutatására csak bólogatok és a nevemnél kissé szadista vigyorral tekintek a kifeszített férfire. Nem hiszem, hogy ezzel újat tudattam volna vele, de jobb felkészíteni ezt a tévelyedett embert. A pap válaszára homlokon csapom magam és, kivételesen, tényleg óvatosan nyomást gyakorlok lábammal. Kicsit megmozgatom talpam így aprókat dobolva a férfi bőrén. Eskel anatómiai leírása igazán pontos, nem is vártam mást fivéremtől. A fattyak szóra pedig mind a két talpamat lendületből nyomom oda a foltra, már-már pontosan belelépve saját nyomomba, mit az előbbiért kapott.  A következő szóváltásra csak emelem talpam az érzékeny terület felé, de már azonnal javította ki magát.
-Abban biztos lehetsz bátyus! A legtöbb férfi megtanulná megbecsülni az adottságait és arra használni amire kell. - kuncogom fel halkan. Eskel-től is érzem, hogy el kellet fojtania. Pofátlan kérésére egy vigyorral lépek oda neki, amit azért letörlök arcomról. Mégsem lehetek annyira... morbid. Eskel türelmetlenségére még én is felkapom a fejem. Nem nagyon emlékszem, hogy akár ennyire is felemelte velem szemben a hangját, pedig én sem voltam igazán angyal. Megcsóválom fejem az atya különös viselkedésére valamint nemlegesen ingatom meg fejem Eskel kérdésére, aki egy erőteljeset rúg az atya homlokára. Erre még én is összerándulok és egyik szemem behunyom egy halk áu-t elmondva.  Állok fel mikor Eskel a kezembe dobja a kulcsot. Kérdőn tekintek rá, de mikor megfogja vállam a szemeibe nézek, értelmesen és figyelmesen. Félbehagyott mondatára bólintok. Ez nem rám tartozik, ha akarja egyszer elmondja, ha nem akkor nem. A végén fejet hajtok és vállam felett pillantok a leláncolt férfire. Tudom, hogy nem hall, ahogy azt is, hogy sebei nyalogatásával fogja tölteni az elkövetkezendő időt.
-Rohadtul nem érdemelnéd meg az életet. Mennyi kislány életét tetted tönkre. Hányakat kínoztál meg? Megérdemelnéd, hogy kutyaeleség legyen belőled és az ebek is eltakarodnának a községből. - fülemben viszont Eskel szavai csengnek és Vesemír-é. Nem azért teremtettek minket, hogy embereket öljünk, hanem hogy egy határt képviseljünk. Egy olyan határt, ami vékony akár csak egy hajszál. Leülök az atya mellé és homlokom felhúzott térdeimre hajtom. Kicsit most jó így. Így gondolkodni a dolgokon. Nagyjából fél óra múlva döntök, hogy cselekszem. Felállva, leoldom a láncokról és felhelyezem az ágyába. Betakarni, már nem az én tisztem. Kilépve a konyhába találok Eskel-re kinek a mellkasán pihen a meggyötört tünde lány. Az előtte lévő széket mellé helyezem és én is mellkasára dőlök. Elfogadom az italt és húzok is le belőle jó pár kortyot.
-Hála neked bátyus! Hála neked... - mosolygom rá némi piros pozsgássággal arcomon. Kicsit szipogok és fülem a szívéhez helyezem.
-Ne haragudj rám a mai miatt. - suttogom magam elé. Valóban neki szánom és tudom, hogy meg is hallja mit motyogom.  ~Azt akarom hogy lássák, nem volt hiába való a rám szánt idő. Hogy volt értelme. De a mai után nem tudom, mit érezhet Eskel...~ Szólal meg bennem a kétely és kérdőn fordítom arcom a férfire.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Wilkina hozzám bújt, miután az alvó tünde lányt elfektettem a konyhai kandalló elé én pedig nem tiltakoztam természetesen. Érzem a lány mentális fáradtságát, a rászakadt érzelmek súlyát és persze ez alkalommal nagyon is tudom, milyen a döntés felelőssége utáni nehéz, csömörrel telt érzés. Halk suttogása visszhangot ver a fülemben. Magam is meghúzom a brandyt egy kortyra és mint egy válaszként óvatosan, szeretettel megsimítom a vörös fürtöket, mint gyermekkorában, ami nekem még mintha legalábbis tegnap lett volna, mikor egy kimerítő gyakorlás utáni napon elvonult egy árnyékos sarokba, ahol azt hitte senki sem látja és csak ott adta ki magából a könnyeit, hogy hát ez neki sosem fog menni. Ahogy akkor elmartam a fenébe Lambertet megkeresni Vilkast és ültem le megsimogatni a kobakját annak a kis vörös kölyökfarkasnak, most éppen úgy szántották végig ujjaim óvón a rőt fürtöket. Éppen csak annyira, hogy tudja, nincs egyedül, mindig van akire számíthat. Kissé mint vihar elől lombok alá bújt farkasok, valóban olyanok voltunk mi ketten most. Veszedelmes ragadozók, akiknek mégis meg vannak a maguk félelmei, egymást melegítve a levelek alatt, hiszen csak arra a másik testre számíthatnak, míg elmúlik a vihar. Felsóhajtottam a halk szavakra és magam is csendesen válaszoltam.
- Nem haragszom rád húgocskám - feleltem. - Azt hiszem értem is, miért kaptam a szemem alá azt a pofont és még volt is némi igazad, ráadásul akkor még nem hogy te, én sem tudtam mekkora bajba is tenyerelünk bele. Semmi baj. Számomra te még mindig az a kis vadóc vagy, aki "Az értekezés a szörnyetegekről és más istentelenségekrőlt" az ágya alá rakta támasznak és aki, hogy elvegye a kedvemet a piálástól, mert azt hallotta Trisstől, hogy nem illik az úriembernek egy mérték felett, kilenc évesen két marék homokot, meg az elhasznált kapcáját nyomorgatta bele a korsómba. Egy vadóc, de őszinte és szeretni való gyereklány, még ha fel is nőttél közben, ez már csak így marad.
Merengve néztem egy ideig a szembeni fal meszelését, de ez azért elég rövid ideig tudja lekötni az embert, sőt még a vajákot is. Mindig nehezen beszélek ilyesmiről, a bensőbb érzelmekről, de úgy éreztem helye van a dolognak most, hogy talán építhetem és megnyugtathatom vele Wilkinát. Végül még egy korty bátorító után megkínáltam újra a lányt, majd csendesen, de egyenletes hangszínen belefogtam.
- Olykor mindenki elbizonytalanodik Wi - mormoltam magam elé, nem nézve a lányra, csak simogatva a fürtjeit nyugtatóan. - Én is. Még Geralt és Vesemir is. Ismerem a hibáimat, mégis újra és újra elkövetem őket. Olykor-olykor álmodozom. Egyszer a félretett, mahakami bankokban őrzött pénzem talán kiveszem, elutazok Cidarisba, betársulok egy kagylóhántoló, egy halász meg a helyi kocsma tulajdonosa mellé felesben, lesz egy kis házam a parton az óceánillatában a napfényben és megnézem a naplementét egy szeretett nőt ölelve. Természetesen tudom, hogy ez sohasem fog eljönni - kuncogtam egyet kesernyésen. - Vaják még nem halt meg ágyban. Nem én leszek az első. Aligha lesz valaha nő az oldalamon, akinek nem csak egy éjszakára fizettem a bordélyban. És nem tudnám csak úgy otthagyni Kaer Morhent. Ti vagytok a családom és remélem majd közületek lesz valaki, aki meghazudtolja a régi vajákigazságot és megéli az elmenetelt a párnák között. Mondjuk te meg a nagy szőrös méztolvajod - mosolyogtam rá egy pillanatra vidáman. - Elmúltam száz esztendős húgocskám, mégis követek el hibákat rendszeresen. Olykor hagyom magam álmodozni ölelésről, békéről, az eszmélés mindig keserű belőle. Felkészülök előre óvatosan még egy fojtólidérc ellen is, mégis meg tud lepni olykor az utolsó nekker is. A karmai fájnak, de minden ilyenből igyekszem tanulni. Talán egy ideig én leszek majd a Magányos Farkas Kaer Morhenben. Nézzünk szembe vele, Vesemir nem él örőkké, jóval idősebb nálam. Geralt megtalálta a szerelmet Yenneferrel. Te is a mackóddal. Lambertet nehéz lesz betörni, de ismerem a kis testvért, lesz az a nő. Vannak olyan mély sebei odabent, amiket csak egy másik, egy szerető lény gyógyíthat. Szüksége van rá. Ha egyszer a vezérfarkas elmegy ott ülünk majd Kaer Morhenben poharazva kettesben Vilkasszal. Bár amennyire tudom, neki is meg vannak a maga nőügyei. Elég jó eséllyel leszek az utolsó farkas az odúban. Valahol félelmetes, valahol talán kecsegtető is tudat. Ki tudja? - merengtem. - Mindenesetre a vajákoknak is meg vannak a maguk félelmei Wi. Van akinek a megfelelési kényszer - néztem a szemébe, majd folytattam - van akinek a magánytól való félelem, van aki az elbukástól fél. De ez nem béníthat meg minket. Olykor hibázunk. Mindannyian, de egy valamiben légy biztos, a testvéreid egészen biztosan melletted fognak állni utána is. Emiatt nem kell aggódnod. Ami pedig azt a pofont illeti... Én is sajnálom. Túlságosan sok fiatal vajákot láttam már kiröppenni Kaer Morhen falai közül, akik mikor nem tértek meg télre túlságosan is jól tudhattuk, mi történt. Te vagy közöttünk a legfiatalabb, még nem élted át milyen hiába várni egy testvért, míg csak addig pislákol a remény parazsa, míg meg nem jön a biztos hír. A maga morbid módján, de a fogadás egy szál, egy apró kis remény, ami az eltávozott testvér felé köt. Még egy ok, még egy apróság, ami még mint élőhöz, mint az általunk ismert testvérhez köt. Egy szál a világhoz. Egy remény. Persze valamelyest morbid is, tudom. És bocsánatot kérek érte, elfelejtettem, hogy te ezt a hagyományt még nem ismered közöttünk, hiszen sosem élted meg. Lambert már vagy egy házra valót keresett Geralttól a rám tett fogadásokból - kacsintottam, aztán elkomolyodva biccentettem. - De megértelek és esetedben többé nem teszem. Bocsáss meg kis húgom.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

A férfi mellkasán, mintha egy darabot kapnék az otthonból. Bal kezem mellkasára helyezem és megszorítom ingét. Mint mikor kölyökként próbáltam vigaszt keresni. Ő meghallgatott. Ott volt mellettem és bármikor számíthattam rá, ahogy a mai napig is így van. Csak napjainkra már ő is számíthat reám, még ha nem is vagyok olyan stabil, mint ő, vagy a többiek. A simogatására pedig nem egy ilyen alkalom jut eszembe, mikor a legsötétebb zugokba kerestem menedéket, hogy kisírjam magam. Akár testi akár lelki fájdalom miatt. Talán nosztalgikus ez az érzés, mintsem nagyon szomorú. Esetleg hiány érzet, mit a bátyus oltalmazása elkergetett. Talán nem is hiába lettünk farkas vajákok. Ahogy egymást képesek vagyunk védelmezni, óvni, segíteni... de olykor a marakodás sem maradhat el. Mint amit olykor véghezviszünk a télben. A múlt felemlegetésére mosoly jelenik meg arcomon és úgy figyelek rá.
-Igaz, nehéz elfelejteni. De mit tehetnék... Triss-re akkor is, még most is anya figuraként tekintek. Rád pedig, mint fivérre, akinek csak jót akartam. - mosolygom szelíden és fejem visszahajtom a mellkasára. Mint mikor a kölyökfarkas a falka egy tagjához menekül oltalomért. Nem a megdorgáló felnőtt miatt, hanem a kint tomboló vihar miatt. Aki nem akarta felverni a többi tagját, de valakit mégis sikerült, de nem haragudott érte. Sőt, védelmet nyújt számára. Újra beszélni kezd így megint figyelek. Keserű kuncogására elszomorodom. Mennyi mindent kell kibírnia és elviselnie. Keserű gondolataimat, mik Eskel körül jártak és magányáról, feloldotta az utalásával, mire melegen elmosolyodom. Viszont ahogy ismerem magunkat nem tartom reálisnak az elgondolást. További szavai és mélyen érintenek és elveszek a szomorú kén sárga szemekben. Ezt követően néhány könnyet elnyelve felelek.
-Mindenkinek megvannak a maga álmai, vágyai. Szerintem pedig biztosra veszem, hogy egyszer ott fogsz üldögélni valakivel a naplementében és valami kellemes italt fogyasztotok. Akit nem fog érdekelni a nyakadban lógó farkas fej medál és ez sem. - érinteném meg szeretet teljesen arca jobb oldalát, hol a sebek húzódnak. Nekem ő így él az emlékezetemben, így ismerem. Nem tudnám elképzelni ezek nélkül. Szerintem meg van ennek is a maga varázsa. Ahogy az enyémekre is. Nő létem ellenére akad pár, de nem bánom.
-Bárhol is találsz odút magadnak, akár maradsz az ódon várban, akár más helyet keresel, lesznek hetek, hogy felkereslek boldogítani. - vigyorgom rá és szorosan megölelem. Nem olyan medve öleléssel, hanem mint mikor gyermekként üdvözöltem.
-Nehéz még belegondolni is, ha esetleg a vezérfarkas elhagy minket, hogy is alakul sorsunk, de jelenleg ő is a várban tartózkodik Geralt-tal és a nyúlpaprikásával. - próbálom fellazítani ezt a témát, hiszen nekem is mély sebeket hagyna ha nem lenne az öreg, pedig csak huszonegy éve ismerem.
-A fogadást pedig én sajnálom. Elő kellett volna kerülnöm hamarabb, hogy ne érezzétek úgy, hogy alulról szagolom a fecskefüvet. De teljes mértékben megértem és inkább arra kérnélek titeket, hogy ne hagyjatok fel ezzel. - mosolygom rá bátorítón. Valóban fájt mikor Geralt mesélte, ahogy akkor is, mikor találkoztunk. De most, hogy tudom azt a látásmódot, amit ő látott, amibe szerencsére nekem nem volt tapasztalatom megváltozott a nézőpontom. Ennek ellenére Lambert is megkapja a jussát, még a végén szó éri a házam elejét, hogy csak Eskel-t bántottam.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Csendes, tünékeny mosollyal figyeltem a húgocskám szavait, lágy hangja a szívemig ért, hiszen az volt aki. Falkatárs. Rokon. Valaki, aki a magam fajta kivénhedőben lévő toportyánnak is kedves. Olykor jó volt még megfürdeni a hozzá hasonló ifjak életörömében, energiájában és hát igen... a szeretetükben. Ők még nagyon meg tudják élni az érzelmeiket, amelyek az én koromra már eltemetődnek a csalódások, fájdalmak hideg iszapja alatt, mégis megélhetjük őket az ifjak lángoló szemének tüzében. Kedveltem ezt a lányt és nagyon reméltem, hogy neki sokkal boldogabb élet jut osztályrészül nálunk, vagy minimum annyira, mint Geraltnak. Egy igazi társ bizony sokat számít. Szeretettel adtam egy puszit a homlokára, ami nem nagy szokásom, csak akkor tettem gyerekkorában is, ha nagyon maga alatt volt. Hiába, én már csak ilyen vagyok, általában nehézkesen fejezem ki az érzelmeimet, még akkor is ha a szeretetről van szó. Meg kell jegyezzem a cintrai brandy sokat tud ebben segíteni.
- Már akkor sem haragudtam úgy igazán érte - feleltem jó kedvűen. - Te mindig jót akartál nekünk, ebben sosem kételkedtem. Csak Triss fejét mostam meg, hogy legközelebb ne a gyerek előtt ecsetelje az italozási szokásaimat - vigyorogtam.
Wilkina nekem dőlt, lábait maga alá húzta, fejét a mellkasomnak döntötte, jómagam pedig az őt karoló jobbommal cirógattam a haját. Mondhatni szinte egy békés portré modelljei is lehettünk volna ebben az órában. Lehetne a kép címe "Testvérek", csak egyetlen vaják sincs művészi tehetséggel, bárki más meg a "Mutánsok" címet adná neki. Így hát a világ igazságos, jobb ha ezek a percek csak nekünk, a családban maradnak. Beszélgetésünk úgy is szomorkásabb irányt vett, még ha nem is tudott most lesújtani igazán lándzsájával a komor bizonytalanság. Hogy is lehetne bizonytalan bármiben az, aki tudja, van a világon, ki szeretni fogja csak azért, ami? Ha fehérnép nem is kerül soha annak a képzeletbeli cidarisi háznak a verandájára naplementét nézni, vannak testvéreim. Ez pedig önmagában olyan ajándéka a sorsnak, isteneknek vagy rég porladó kísérletező kedvű mágusoknak, amiért nem lehet elé hálás az ember. Vagy éppen a vaják.
- A legtöbb nőt elrémíti inkább az arcom - feleltem, majd mert miért ne, elmeséltem az utolsó kalandomat. - Hazafelé tartva megálltam egy kis faluban, innen vagy heti járásra. Egy szabómester írt ki segély kérelmet éjszakai rémek ellen, de pénze nem volt. Akkor láttam ott egy cseppnyi szőke kislányt, aki éppen kiakasztott volna egy papírt, de ahogy meglátott, rémülten elszaladt a "másik éji rémtől". Felvettem a kiírását. Csak egy játékot szeretett volna. Babát. Labdát. Építő kockát. Valamit. Az élet olykor furcsa, olykor igazságtalan, olykor meg egy igazi ribanc. De néha megmutatja a naposabb oldalát is. Felkerestem a szabómestert és négy butykossal a jó pálinkájáért meg egy rongybabáért elvállaltam a megbízását. Magáról a dögről nincs mit mondanom sokat. Egy garkain, meg a maradékát tisztító nekkerek fészke. Egy-két marással megúsztam a dolgot. Az a kislány örülhetett egy babának másnap és azt hiszem valóban örült is neki. Még sosem dolgoztam rongybabáért, de nem bántam. Néha, nagyon néha, de nekünk is szükségünk van valamiféle megerősítésre az élettől vagy a szeretteinktől, hogy van valami haszna annak amit csinálunk. Én nem vagyok Geralt bátyánk, nem is tudnék az lenni, aki királyokkal poharazik és mágusnőket váltogat az ágyában, úgy mellesleg pedig olykor megment egy-két tartományt, ha ráérő ideje is van, akkor az országot is. Nem tudom olyan könnyeden és félvállról nézni a világot mint Lambert, mindent elintézni pénz kérdéseként. És persze nem tudok a te szemeddel sem látni, vidáman és szerelemmel. Csak egy öreg szörnyvadász vagyok. De olykor jó megfürödni mások örömében. Látni a szemükben az örömöt. Egy babáért. Vagy éppen a szeretett férfi emléke okán az örömtől csillogó borostyánt egy testvér szemében, örülni az örömének - mosolyogtam rá barátságosan. - Sokat jelent, hogy itt vagy húgocskám. És ha az előbbi történetet elmeséled Lambernek, habozás nélkül letagadom, különben ezzel fog csesztetni egy negyed századig - kuncogtam. - Azért a pálinkából mindenki kap majd.
A lassan felkelő nap első fényei megvilágították szabdalt arcomat és Wilkina vörös fürtjeit. Csendesen, de határozottan visszaöleltem a lányt majd komolyan feleltem.
- Te mindig szívesen látott vendég leszel nálam, bárhol is kössek a végén. Megtanítom a medvédet is a vadkanlándzsa használatára és felhajtunk együtt, hárman valami vaddisznót, ahogy veled régen. Cidaris vagy Kaer Morhen erdeiben? Szinte egyre megy... - válaszoltam.
A fogadásra tett megjegyzésére bólintottam. Előre sajnálom Lambertet, annyira már ismerem a tüzes kis farkaslányt, hogy ha én kaptam egy akkora maflást, hogy lefejeltem tőle Skorpiót, akkor vele is fel fogja törölni a régi vár főtermét. Geralt minden bizonnyal belefullad a sörébe a röhögéstől. Még az sem elképzelhetetlen, hogy én is. Megpaskoltam a vállát.
-  Ami azt illeti, azért tudd: bíztam a megjöveteledben. Olyannyira bíztam, még egy ajándékot is hoztam neked, Majd ha visszamegyünk a lovainkhoz, oda is adom. Lassan időszerű is lesz, ha az egyházkínzóid kipihenték magukat - váltottam kissé játékosabb hangnemre az eddigi szomorkásabb gondolatokat elűzendő, de végül mégis hozzátettem egy komolyabb megjegyzést. - De van időnk. Ha van valami, ami a lelkedet nyomja, akkor azt nyugodtan mondd el, ha tudok benne segíteni. Ezek amolyan őszinte percek, azt hiszem.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Ha bárki azt mondja, hogy a vajákok mutánsok, szőrnyek, lelketlenek, azt azon nyomban felpofozom kardom lapjával. Tökéletes ellenpélda vagyunk erre. Hiszen, jó meghallgatni az időseket, kik sokat jártak, hallottak és cselekedtek, de mintha ezzel párhuzamosan elfelejtenének érezni is. Csak ezt tapasztalom a környezetemben. Legalábbis, hogy a többi vajákhoz képest szemtelenül fiatal vagyok, gyakran látom, hogy nehezen éreznek. Nehezen mernek szeretetet kimutatni, beszélni a félelmeikről, az álmaikról... Eskel ezt mégis megtette és egy kevés keserűséget érzek számban. Alig élek még és milyen jó sorom van, míg ő mennyi mindent letett az asztalra és az élet csak pofán csapta. A puszira jobban hozzá bújok és direkt arca sebes felére viszonzom ezt a kedves gesztust. Nem tudom visszatartani kuncogásom, ahogy ecseteli hogyan is beszélgetett el a varázsló nővel a miatt a kis ténykedésem okán.
Jól esik ez a kis béke és nyugalom. Noha kint a fantom ebek tombolnak, most jobb itt bent lenni. Kicsit kettesben és beszélni. Kötetlenül az érzéseinkről, múltunkról. Amolyan boldog, gondtalan kölyökkorról. Ha pedig egy némber sem hajlandó félretenni azt, hogy is néz ki bátyám, akkor ne várja el azt senki, hogy milyen gondoskodó és odaadó farkas lapul a páncélzat alatt.  Amit nekem nem egyszer megmutatott és ezért kimondottan hálás vagyok.
Amint belekezd a női ügybe szomorúan hallgatom a megállapítást és ingatom meg fejem.
-Ha ez ér valamit, nekem így tetszel igazán. Nekem ez az arc és lélek jelenti Eskel bátyámat. Akihez bármikor fordulhatok. - mosolygom rá bátoríton és őszintén tekintek szemeibe. Így gondolom. A kis kalandját mesélve elmosolyodom. Nem változott és ő ugyan az a segítőkész, hatalmas szívű ordas, akitől huszonegy évvel ezelőtt apám lába mögé bújva ismertem meg. Aki nem apámat faggatta kilétem és milétem felől, hanem letérdelt hozzám. A többiek jellemzésére is csak mosolygom, mennyire is különbözünk, mégis, egy család vagyunk.
-Nekem így vagy tökéletes, ahogy vagy! Geralt mentse csak meg a tartományokat, Lambert szedje meg magát orenekkel, te pedig ha úgy gondolod, szerezz örömet pár kislánynak. Egynek egy rongy babával,egynek, hogy ne kelljen olyat tennie amit nem akar, egynek pedig azzal, hogy itt ülhet melletted, fejét a mellkasodra hajtva és beszélni veled. Mert megteheti, ki tudja, holnap nem e ő vagy te fekszik el a földön kilehelve lelke utolsó darabját. Ne aggódj, Lambert erről mit sem fog tudni. - nem akartam szomorúvá válni a végén, de ez csak kijött belőlem.  Talán ez is azt jelzi mennyire szeretem, mennyire fontosak a szavai. A hajnali nap sugarai megvilágítanak minket, különös nyugalmat adva eddigi nyugalmunknak. Egy újabb remény, hogy mellette lehetek még egy jó ideig, boldogítva gyermekiességemmel. Ölelése kellemesen hat rám, eddig zaklatott szívem valamennyire helyre rázódik.
-Köszönöm Bátyus! De, teljes mértékben. Elvezetes dolog lesz. - mosolygom rá, némi reménnyel.
-Köszönöm, ez igazán kedves. De majd otthon add oda. Úgy lesz igazán helyes, hiszen haza vártál. Nem pedig, nos... ide. -felelem szelíden. Nagyon is érdekel mit kaphatok, ám most fontosabb a dolgunk. Az utolsó mondatára megint megölelem.
-Csak annyi, hogy szeretlek és nem akarlak elveszíteni. Kérlek vigyázz magadra továbbra is! - felelem vállába temetkezve elmorzsolva nehány könnyet. Ha ő is mond valamit megvárom, ha nem, hát elengedem és az oldalán lépek az eszkábált ajtóhoz. Segítek elhordani majd úgy sétálunk vissza a csizma diához.
-A vendéglátónknál kell készítenem néhány főzetet. Ha gondolod, neked is készítek, te pedig pihenj egy kicsit. - nézek rá szelíd mosolyommal és hallgatok rá és szívem dalára.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Késő éjben rebbenő árnyak, hajnali nap még sápatag fénye a távolban mit sem számít, mit sem érhet, sem félelmet, sem nyugalmat nem sodorhat a szívünkbe. Amíg itt vagyunk egymás mellett, testvérek és falkatagok, nyugodtabbak nem lehetünk, megriadni pedig semmitől sem fogunk. Így van ez jól. Legfeljebb a tél tétlenségében marakodunk egyet az utolsó nyúlcombon, de csak játékosan, ahogy mindig is tettük.
- Ha valakinek a véleménye, hát a tiéd az bizony igazán számít - bólintottam. Pillanatra megborzongtam ahogy ajkai a sebhelyeimet érintik. Egyszerre volt pozitív és negatív érzelmi töltet, amely kísérte. A testvéri szeretet kifejeződése, amely természetesen felmelegítette azt a pulzáló izomcsomót ott a mellkasomban, másrészt nehéz elfelejteni a tényt, ilyet nő normális esetben csak pénzért vagy szánalomból tett. A hugica nem anyagi okok által vezérelt, de a lelkem a szánalmat is éppen úgy elutasítja. Meg van a két karom, a két lábam és elbírom a saját súlyomat, tehát nem vagyok én nyomorék, hogy szánni kelljen. Eh, hülye vagy mint mindig Eskel. A kistestvéred nem szánakozik rajtad, hanem szeret. Hálásan szorítottam meg a vállát, amelyet öleltem. - Ha ki is lehelem mostanság a maradék lelkemet, boldogabban teszem, mintha tegnapelőtt tettem volna, mert láttalak és boldognak, erősnek és felnőttnek láttalak húgi. Az a bizonyos borostyánszemű lány a mellemen meg nem fogja, mert nem hagyom - közöltem komolyan és őszintén.
A beszélgetés kellemes, barátságosabb, olykor tréfálkozó irányba fordult, ha csak halványan is, de oldódott a hangulat nehéz ritmusa. Viszont Wilkina halk, de határozott szavai megindítottak, furcsa érzés volt az értem való aggódása egy másik lénynek, ám nem mondhatom ellenemre valónak az már igaz. Viszonoztam az ölelést erősen és hosszan, talán hogy magam is elhiggyem végre, igen, itt van, él még a kis húgom.
- Igyekszem - nem is súgtam, inkább csak leheltem a fülébe az érzelmi többlettel küzdve, de hát úgyis meghallja, elvégre vaják. - Ti vagytok a legfontosabbak nekem. A családom. Kérlek, ne legyen szükség a fogadásra. Érezd jól magad a medvéddel, a szerelem és a szerelmed a legfontosabb. De ha megmentesz valami Kaedwen felé tartó kereskedőt vagy kóbor lovagot vagy ilyesmit, engedj öt orent az árból, helyette küldj vele egy darabka papírt, amit felszegezhet valamelyik közelebbi város táblájára. Csak hogy mi is tudjuk, jól vagy, meg vagy, boldog vagy. Fontos vagy nekem Vörös Farkas - suttogtam és végül egy pillanatra nekem is elcsuklott a hangom. Húsz vagy talán harminc esztendő után először most nekem is vissza kellett nyelnem a könnyeimet.
Ehelyett gyorsan elengedtem, megráztam magam és a hálóba vonultam. Két nem túl erélyes pofonnal magához térítettem a papot. A furcsán, nehézkesen pislogó szemekbe néztem és elkaptam Arman torkát, majd nagyon határozottan, nyugodtan beszélni kezdtem.
- Most nagyon figyelj papocska. Nálad töltöttük az éjszakát és te nem is bánod ezt, ugye? - recsegtem. - Elmeséled szépen mindenkinek, hogy megszabadítottuk a paplakot egy nyomótól. Nehéz küzdelem volt, elég rád nézni, tőlem kiemelheted a hősiességedet és a hited erejét is ebben. Mindenesetre elmondod a parasztoknak, hogy a falu érdekében vagyunk itt. Nem kell hálaadó misét tartanod, de hagyd abba ezt a faszságot. Mert a következő támadás amiben akár mi, akár a lovaink, akár Rayman, akár Gyula megsérül egy kicsit is és esetleg visszanézünk hozzád. Pontosan tudjuk miféle ember vagy Arman... De senkinek sem késő változni talán. Ugye jól emlékszem, tegnap a húgicám csizmájának talpára ragadt némi pénzed, amit oda tudunk adni annak a szerencsétlen kislánynak a konyhádban új életet kezdeni, talán felejteni is majd idővel... eltemetni az öccsét... ugye papocska?
- Az éjjeli szekrényben... háromszáz oren... Könyörgöm...
A szememmel intettem Winek, hogy vegye el. Nem si foglalkoztam ezzel a kérdéssel tovább. Nem tudom feltámasztani a kisfiút, nem tudok eltörölni emlékeket, ennél többre nem vagyok képes. Hogy a kis testvér mennyit tart meg belőle és mennyit ad a lánynak az az ő dolga lesz. Megérdemli ő is a pénzt és a tündének is nagy szüksége van rá.
- Arman. Ha legközelebb erre járva tünde lányok eltűnéséről hallok, elvállalom a szörnyet ingyen és bérmentve, ugye érted? Nem foglak megölni, de befejezem amit ma a húgom elkezdett és egy életre véget vetek a problémáidnak, ugye érted? Még valami. Egyedül Wilkinán múlott, mi lesz a sorsod, ő pedig úgy döntött meghagyja azt a tetves életed. Úgyhogy most mondj köszönetet - fél kézzel, mint a rongyot hajítottam a padlóra. - Csókold meg a csizmáját Armand!
A remegő tiszteletes lassan előre csúszott a vajáklányig és remegő ajkakkal csókot lehelt a nő csizmájának orrára. Leguggoltam hozzá.
- Büszke ember vagy Arman, mégis összetörhet ez, mint látod. Soha ne felejtsd el ezt a pillanatot. A vajákok vándorló szerzetek, előbb-utóbb visszatérnek erre a vidékre. Türelmes lények vagyunk, de azért fel lehet minket piszkálni. Gyerünk.
- Hálásan köszönöm Önnek nagyságos Úrnőm, az Örök Tűz áldja meg kegyelmes szívét, hogy könyörületet tanúsított a szegény bűnös iránt. Bármikor, bármiben állok szolgálatára és... bármit amit csak akar, csak mentsen meg... mentse meg a falut ezektől a borzalmaktól... nagytiszteletű Úrnő...
Megvártam amíg Wilkina is elbúcsúzik, majd együtt távolítottuk el a rögtönzött barikádot az ajtó elől. Közben biccentettem a szavaira.
- Egy villám főzetre és egy szulákra lenne majd szükségem, meg kísértet elleni olajra - válaszoltam. - Ami azt illeti nem utasítom el az ajánlatot és szívesen rád hagyom a főzőcskét. Cserébe én meg addig sütök majd valami reggelit.
Ahogy kiléptünk az utcára hirtelen eszembe jutott valami a szép őszi reggelben. Egy kis játék, amit Wi gyermekkorában szoktam használni a lány felvidítására. Hirtelen, váratlanul mellé léptem és egyetlen gyors mozdulattal összeborzoltam az üstökét, majd mint akit nyílpuskából lőttek ki, már rohantam is. Na persze már neki sem olyan rövidek a lábai, mint tíz éves kislányként és jóval könnyebb is nálam, még csak fél úton jártunk Gyula tanyája felé, mikor beért és a hátamra ugrott nevetve, ez alkalommal ő csinált szénakazlat az én hajamból. Közösen kacagva folytattuk utunkat a lovaink felé, a falu ébredező népe pedig csak találgatni merte, miféle szörnyűség volt a paplakban, miféle szörny, ami megtébolyított két vajákot reggelre. Az az igazság, hogy bekaphatják... Itt van nekem a kis húgom, él, jól van, szerelmes és velünk lesz ezen a télen.
Ahogy elértük az erdőkerülő tanyáját boldogan csaholó kutyái között a törpe jött elénk, barátságosan kezet nyújtott mindkettőnknek és hátra vezetett az istállóba. Szépen ellátta balzsammal a sérüléseket és meg is abrakolta Skorpiót és Icheart, még a szőrük is szépen ki volt fésülve. No persze egy vadászember általában szereti is a természetet és az állatokat, emellett elég volt ránézni Olgára, az öreg igáslóra hogy lássa, akinek szeme van hozzá, hogy Gyula nagyon szereti a lovakat. Köszönetet mondtam a nyomkeresőnek, majd a nyeregzsákból baziliszkuszbőrbe burkolt kis csomagot vettem elő, aztán óvatosan kihajtogatva Wilkina felé nyújtottam.
Rövid, fél kézre tervezett, mégis meglepően karcsú nyílpuska lapult benne, gnóm tervezés és törpe munka. Dupla ideg adta borzalmas átütő erejét, a nyílpuskavessző ezüstből vert, mívesen kialakított, üvöltő farkasfej tátott száján reppent ki. Felhúzó szerkezete is ezüst, a farkas mancsát ábrázolja. Mellette tegez, húsz darab vesszővel. Tíznek erős, szakállas acélhegye van, tíznek pedig ezüsttel futtatott.
- Ethain király ajándéka - magyaráztam, jobban nem fejtve ki, annyit biztosan Wilkina is tud a világpolitikáról hogy a kis Cidaris uralkodójáról beszélek. - Egy kis bónusz egy különösen komisz ám jól fizető megbízás után. Én már hozzászoktam a saját, öreg fegyveremhez, de meggyőződtem róla, nagyon pontos és erős, megbízható fegyver. Elhoztam magammal. Reméltem, hogy nem csak az emlékeim, a régi fegyvereim közé tehetem be Kaer Morhenben, hanem oda tudom neked adni. Örülök, hogy így alakult. Sose hagyjon cserben - nyújtottam át neki a harcosok hagyományos köszöntésével, ha fegyvert adományoznak.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Kellemes ez a nyugalom. Mindig jól esik egy rokon mellett virrasztva figyelni azt a rokont vagy szeretett. Akár mint most vele, akár mint medvémmel, még ha csak a hajnal eljövetelét vártuk, mely megtisztított minket az éj rémeitől. Noha a vért nem törölte le arcunkról, de feloldozott a cselekedeteknek. Kimondottal nagy örömmel fogadom, hogy jelent számára bármit is amit mondok, teszek. Mindezt az iránta érzett szeretetből és tiszteletből fakadóan. Egy mély kapocs mely nem adatott meg mindenkinek. Nekem ebből is kijut, hála Eskel szeretetének. Hogy képes volt elfogadni, mint új kis testvért. Egyáltalán nem szánalomból tettem amit. Hanem elfogadásért. Nekem ő így az igazi, akárki akármit is mond. Nekem ő a fivérem és ezt egyenes háttal, emelt fővel tudatom bárkivel, mivel és rettegjen a haragomtól, ha bármi baja esik a nagytestű erőteljes farkasnak.
-Amíg emellett a leány mellett vagy, neked sem kell félned. Védeni fogja a hátad, ha a szükség azt kívánja, s ha kell mellőled tőr előre megzavarva az ellenfelet. - biztosítom, hogy nem fogom hátra hagyni. Hogy végig mellette leszek és nem hagyom, hogy bármi baja essen. Zabos tudok lenni a családomat érintő dolgokkal kapcsolatban. Feljavított érzékemnek hála pontosan hallom mit mond mire egy bátorító mosolyt küldök neki.
-Így lesz fivérem! Megigérem! - húzom ki magam és mosolygom rá. Ez a legkevesebb amit megtehetek értük, ha már nem voltam képes hazamenni erre az egy évszakra. Elengedem Eskel-t és követem a hálóba, ahol kellemes ébresztővel találhatta szemben magát a papocskánk. Szavaira helyeslőn bologatok és mellkasom előtt karba font karokkal várom a végét. Eskel apró jelére nyugodt léptekkel megyek az éjjeliszekrényhez és kiveszem az erszényt. Súlyra megvan annyi amennyit a pap állított. Egy halovány, zord mosoly jelenik meg arcomon a pap megaláztatásán és megint csak eszembe jutnak Eskel szavai. Ha Eskel befejezte, féltérdre ereszkedem hozzá és kezet nyújtok neki. Elfogadja, avagy sem, esélyt adtam rá.
-Kaptál egy újabb esélyt, mivel belátásod szerint élsz. Képes vagy tanulni hibádból és valódi papként viselkedni? - kérdezem miközben felállol akár vele, akár nélküle. Végül hátat fordítva köszönök el egy intéssel. A háromszáz orenhez még hozzáadok valamennyit és átnyújtom az ébredező lánynak.
-Legyen jobb életed ezek után. Alakítsd a sorsod! - tőle is búcsút véve segítek Eskel-nek elhordani az ajtót majd bólintok a főzetekre. Igazán kedves tőle, hogy gondoskodik hasamról és jó kedvemről egyaránt.
Amint összeborzolja hajam egy hangos "Hé!"-t kiálltok, és mire észbe kapok, mit is tett már egér utat is szerzett.
-Na megállj csak Eskel! - morgom viccelődve nem létező bajszom alatt és utána iramodom. Nagyjából félúton lehettünk mikor felugrom hátára és kacagva borzolom össze haját. Régi szép idők, s ezt sem felejtette el. Mivel is lehetne igazán felvidítani egy farkas kölyköt, mint egy játékkal?
Az erdő kerülő udvarában boldog csaholás fogadott minket és Gyula nyomába szegődve követem az istállóba, ahol a fényesre pucolt Ichaer hangos nyerítése fogadott. Hálásan mondok köszönetet Gyulának és mélyedek el nyeregtáskámban összetevők után kutatva, amiket az oldalamon viselt táskába helyezek. Amikor Eskel mellém lép kicsit riadtan esek ki táskámból,de hatalmas örömmel fogadom új felszerelésem.
-Nagyon szépen köszönöm! - tekintek rá csillogó szemeimmel majd mérem fel új szerzeményem. Kicsit megmozgatom kezemben, felmérve súlyát.
-Ugyan úgy fogom tisztelni, ahogy téged! - majd felhelyezem a megfelelő helyre övemen a tegezzel együtt és megölelem hálásan bátyám. Ez egy hatalmas ajándék, egy hatalmas embertől. Ha pedig kész az indulásra, vele tartok, hogy megcsináljam a főzeteket.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Barátságosan bólintok Wilkina szavaira, tudom, hogy sikerült belé nevelnünk az ősi bölcsességet, miszerint egy harcos tiszteli és gondját is viseli a fegyverének. Nyeregbe szállva intetünk búcsút a törpének, aki útravalót is, két fácánt adott velünk. Eszerint sejti a tényt, az öreg csizmadia már a legalapvetőbb dolgokban is hiányt szenved lassan.
- Köszönöm... - kezdtem.
- Na kuss - zsémbelt a törpe. - Nincs pénze a falunak felfogadni titeket, de csak itt maradtatok. Legalább a törpe vendégszeretetre ne legyen panasz.
Vigyorogva bólintottam egyet köszönetem jeléül, majd lassú lépésben elindultam Skorpió hátán, aki nem tudta megállni újfent az ingerkedést Ichearral, de most egy kicsit hagytam, elvégre egész jól viselkedtek az éjjel, legalábbis nem látszott, hogy leterrorizálták volna szegény Olgát az éltes igavonót, ez önmagában haladás ezekkel a felmérgelt harci lovakkal. Hamarosan már Raymand kis portáján ugrottunk le a nyeregből. Az öreg ajándékkal fogadott, láthatólag nem aludt az éjjel, de egy pár remek új csizmával lepett meg, amire mi tagadás az elhasznált lábbelim helyett valóban szükségem is volt és így nem mondtam nemet rá, helyette kezet ráztam az öreggel. Ő mást nem tud adni, csak a szakértelmét, de nem akartam volna megsérteni a büszkeségét azzal, hogy elutasítom, amit szívből ad. Rayman zavartan fordult Wilkinához.
- Kisasszonykának is szívesen csinálnék egy új párral, de csak öreg barátom méretét ismertem - vakarta a tarkóját, majd a méretező lap felé intett. - De ha örülne neki, csak tessék odaülni egy percre, míg körbe rajzolom és estére kész is lesz.
- Holnap estére legfeljebb - javítottam ki. - Aludnod is kéne vén csont. Ha este nem megy a vonyítástól, akkor most vackold el magad - dörrentem rá, illetve ha igényelte húgicám az öreg cipész ajándékát, akkor hozzátettem - na jó, a méretet azért leveheted előtte, ki tudja mikor esünk vissza. Merre lakik Hubert barátunk? Benéznénk hozzá.
- Övé a szélmalom a földek határában - válaszolta Raymand, majd idegesen vakarta meg a tarkóját. - Csak nem akarjátok bántani a sztarosztánkat? Nem tudom mit hallottatok, de jóra való ember az...
- Még fogalmunk sincs mit fogunk kezdeni a sztarosztátokkal, nagyban múlik rajta is - feleltem szűkszavúan, egyelőre nem akartam lerombolni a hírnevét a sánta molnárnak, nem tudtam eleget róla. Majd ha elbeszélgettem vele meglátom mit érdemel és mit sem. Első ránézésre valóban kilógott a sorból. A kasztellán egy hatalomvágyó rothadék, Arman egy pedofil gazember, aki túlságosan szereti a pénzt, de ez a Hubert... Fene se tudja. Gyáva alak, de hát mihez legyen bátorsága? A lisztes zsákjaihoz? Nem elsődleges jellemvonás a bátorság egy falusi elöljárónak. Egy reszketeg kis embernek tűnt, de abban a pufók tészta arcában nem láttam szemernyi rosszindulatot sem és még nem tudjuk mi történt az árvaházban. Majd kiderül. Csalt már meg az emberismeretem, az esetben majd felfedhetjük a későbbiekben is, miféle ember. De előfordulhat, hogy a körülmények áldozata. Előbb legyünk biztosak a dolgunkban.
Wilkina letérdelt a kandalló elé meditációs pózban a keze ügyében kettőnk táskáiból összeszedett összetevőkkel és üvegcsékkel, amikből azért volt gazdagon, hiszen ő szívesen élt a főzetekkel, jómagam meg, bár ritkán folyamodtam hozzájuk, született óvatosságom okán rengeteg mindent hurcoltam magammal, ha esetleg szükség lenne rá. Nem is ártott egy olyan erős csontú, hidegvérű, benga hátas nekem, mint Skorpió azt hiszem...
Jómagam a reggeli után néztem. Az utazók tapasztalatával és a ritkán főző agglegények alaposságával láttam neki a dolognak. Megfosztottam a tollaitól a fácánokat, kibeleztem szakszerűen, aztán mindennel fűszerezve ami a kezem ügyébe került nekiálltam megsütni őket. Megdöbbentő mennyiséget tud zabálni egy éhes vaják, hiába, a felgyorsult anyagcserénk következménye, nem nagyon vagyunk képesek elhízni, de tudunk négy ember helyett falatozni. Nálam kevés fűszer volt, csak sót és az általam minden mennyiségben kedvelt hagymából hordtam magamból tetemesebb készletet, szerencsére Wilkina ki tudott segíteni egyebekkel is. Az ő madarát főleg azokból kentem be többel, az enyém mérföld messze illatozott a vörös és a fokhagymától. Hiába, ízlés dolgában nem érdemes vitát nyitni.
Nagyjából egyszerre készültünk el. Hálásan vettem át a főzeteimet a Vörös Farkastól.
- Köszönöm kis testvér - mosolyogtam, majd a mellkasomon átfutó szíj hat foglalatából kiemeltem két Macskát, a helyükre betűztem a Villámot és a Szulákot. Így maradt még egy Macska biztonsági esetre és három Fecske. - Jó étvágyat - nyújtottam neki a számára fűszerezett fácánt.
Mit mondhatnék? Mindketten be is pusziltuk az egész madarat lényegében, csak egy jó etetre valót felejtve "véletlenül" a már étkezési gondokkal küzdő Raymannak. Tele hassal és jobb kedvvel néztünk össze és öblítettük le a csizmadia könnyű borával. Aztán várt a munka...
Lovaink nyergében hamar megtaláltuk a szélmalmot, amit azért nagyon csúnya lett volna nem észrevenni. Udvarában ott állt a patkolt csizmájú elöljáró méretes lisztes zsákokkal szenvedve egy szekér megpakolása kapcsán. Leugrottam a nyeregből és hozzá léptem.
- Na várjon csak egy keveset Hubert uram - köszöntem rá és megragadva a zsákot egy mozdulattal a szekérre hajítottam. Majd még kettőt, kivéve ha közben esetleg a húgi is elkapott egyet. A kövér, rémült fickó tokája nagyot ugrott, a gyakorlatban is látva a vaják mutációnk okozta testi erőnk gyakorlati megnyilvánulását, pont ahogy reméltem is. Ez a kis mutatvány nekünk reggeli edzésnek is kevés, de a félénk sztarosztát hamar elhelyezi magának a táplálékláncban.
- Öröm látni a derék vajákmesterket... - hebegett.
- Ez furcsa, hiszen tegnap még távozásra kért fel minket sztaroszta uram - néztem a szemébe komolyabban. Nem akartam a frászt hozni rá, de az nem baj, ha kényelmetlenül érzi magát.
- Én... hallottam Arman atya reggeli prédikációját... hogy hősiesen megszabadították a paplakot a nyomótól.. nem is tudtam, hogy még léteznek... - amikorra ide ért igyekeztünk nem elröhögni magunkat. A nyomó, a lelkiismeretből termett szörnyszülött valójában sosem létezett, ismert népi babonaság volt csupán. - Az Örök Tűz küldte magukat... és én szeretnék elnézést kérni a...
- Hagyja el Hubert uram - legyintettem. - Beszélgessünk egy kicsit. Mondjuk az árvaház bezárásáról, sok érdekeset hallottunk - néztem a szemébe.
A kövér ember falfehérre sápadt, szemeibe furcsa, vizenyős csillogás költözött. Könnyek? Térde megremegett, majd a malom felé intett.
- Kerüljenek beljebb - mondta erőtlenül. - Gondolom a lényeget már megtudták valami vaják praktikával. Nem fogom eltagadni a bűneimet, de ne itt kint. Még meghallanák a gyermekeim. Kérem... Egy pohár jó borra mesterek...
- Menjünk -bólintottam, érlelődött bennem a gondolat, hogy jól ítéltem meg elsőre, ez az ember nem rosszindulatú. Csupán gyáva és gyenge. De a tapasztalat sajnos arra tanít, hogy tévedhetek is. Meglátjuk. Mindenesetre láthatóan kínozza a lelkiismerete.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Sokat tanultam tőlök. Hogy a fegyvereket mennyire becsülni és tisztelni kell. Az életemet köszönhetem mindennek amit ők tanítottak. Amit mellettük elsajátítottam. Ichaer nyergébe lendülve indulnék, mikor Gyula két fácánt nyújt át Eskel-nek. Valóban régen ettünk és akkor sem valami sokat. Hálásan mondok köszönetet a törpnek és láthatatlanul megnyalom szám szélét.
Ichaer és Skorpió pedig, mint a rossz testvérek csipkelődnek. Nem kell féltenem kancám, megvédi ő magát. Lovaglás közben egy régi dalt kezdek dúdolni, amit Eskel-től hallottam és tanultam el. Ha szeretne, becsatlakozik, ha nem, magam és Ichaer-t szórakoztatom. Így viszonylag boldogan huppanok le lovacskám mellé, ki hogy szabad kezet kapott azonnal Skorpió mellé lép és ajkával össze kócolja a mén üstökét. Magukra hagyom őket és Raymand felé tekintek.
-Örömmel fogadom az ajánlatot. Viszont kérem, pihenjen egy nagyott. Attól, hogy mi ketten talpon vagyunk, te pihenj nyugodtan! Mi pedig rendet teszünk itt. - mosolygom rá bátorítón és levesszük a talpam méretét. Kis lábon élek, így gyorsan megvagyunk vele. Helyeslőn bologatok Eskel szavára, nincs ínyemre még egyszer verekedni, de ha kell megteszem.
-Tessék, néhány fűszer. Ismerlek már annyira, hogy nincs sok minden nálad. - rozmaringot, kakukkfűvet nyújtok át neki.  Belépve letelepedek a tűz mellé meditációs pózban. Előkészítem a szükséges eszközöket.
Első sorban Fecske, szükségem van Vitrol-ra, Fehér mirtusz szirmok, két adag Rebis-re, Fecskefű, és egy adag Éter-re, Berberk gyümölcs. Ebből főzök kettőt.
Ezt követően a Villámfőzet, amihez még adnom kell a Fehér mirtusz szirmokhoz és Fecskefűhöz Hydragenum-ot, Fagyöngyöt és Vermilion-t, Sisakvirágot. Ebből is kettőt lefőzök.
Szulák a sav immunitásért. Berberk gyümölcshöz és Sisakvirághoz  még Quebrith-re van szükségem amit a Bolondzsálya leveleiből nyerek ki. Ket adagot követően még egy Farkast is felteszek a magam számára és két adagnyit Fehér Raffard Párlatából, valamint a Lidérc olaj. Ezek is viszonylag gyorsan megvannak, így új erővel állok fel. Megmozgatom tagjaim és Eskel mellett helyetfoglalva kezdek neki fűszeres fácánomnak. A mellét és egy hátsó combot meghagyok vendéglátónknak. Lovaink nyergében megint csak dalolhatnékom van.
-"Hozok, de csak akkor, ha táncolsz velem,
Táncolsz velem, akkor majd hozom.
Hozom, ha táncolsz velem,
Akkor lesz italod s nőd." - mire odaérünk a malomhoz igazán jó kedvem van ám nem beszélek míg Eskel és a sánta tárgyal. Ellenben kicsi híjja van, hogy ne röhögjek a szemei közé, majd megfontoltan lépek bentebb.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Nem ismertem a kis testvérem által énekelt dalt, de magam is megvidámodtam tőle a molnármester felé tartva a hátasainkon és igyekeztem vele fütyülni a dallam refrénjét. Így egészen vidám szívvel kezdhetünk beszélgetésbe a sztarosztával. Vagy hát kezdhettem, a kis farkas egyelőre csak tanult a nagyobbtól vadászni. Így van ez jól végül is, a templomban már bizonyította, hogy félelmetes fogai vannak, tud vadászni, de Hubert esetében aligha lesz szükség a megfélemlítésre. Ha ennél jobban ráhozzuk a frászt, még infarktust kap itt nekünk.
Odabent takarosan berendezett szoba fogadott minket, láthatólag módos ember lakhelye, a keresztgerendákról kolbászok lógtak alá. A kövér elöljáró asztalhoz ült és minket is hellyel kínált, majd testes, erős vörösbort öntött mindenkinek.
- Meséljen Hubert - néztem rá az italt kortyolgatva.
- Meséljek... Nem könnyű az... -szuszogta, majd remegő kezeit összekulcsolva a pocakján belefogott. - Három éve vagyok én a sztaroszta megboldogult Mikel után. Én csak egyszerű molnár vagyok, aki rövid lábbal született és a békés életben elzsírosodott a jómódban. Az asszonyt négy éve temettem el. Mikor felkértek, azt hittem csak a bölcsességemre lesz szükség. Megbékíteni a határköveken vitázó parasztokat, megszervezni az arató bált, szerezni egy ekét kölcsönbe annak akinek nincs, felhajtani egy szekeret, hogy az ínségesebb is piacra vihesse a kis áruját. Nem volt nekem semmi bajom Valsavisszal meg az árvaházzal, hisz hát rendszeresen szerveztem gyűjtést is a kis árváknak, némi kis kosztra vagy ruhára valót. Engem is megáldott négy lánnyal az Örök Tűz, azokat se hagyom szűkölködni, nem való az, hogy a gyermek szájába ne jusson falat, nem tehet az semmiről, bármiféle semmirekellő volt is az apja vagy anyja, aki útszéliben hagyta. Azt mondják, jó sztaroszta vagyok, viselem a gondokat. Hisz viselem is én, elhordom Bar gondját míg csak el tudom... - komoran bámult néhány másodpercig a borába, nem zavartuk meg benne, idő kellett, míg összeszedi magát. - Éve múlott, hogy üzenetet küldött a kasztellán. Nem tűri el többé az árvaházat. Elképzelni sem tudtam, miért. Mindenesetre nagy gyűjtést hirdettem. Ételt, ruhát, mindenfélét, amire a költözéshez szükség lehet az Örök Tűz nevében és adakoztak is a népek. Még szekeret is kerítettünk kölcsönbe. A kasztellán hat katonát küldött, akikkel elmentem az árvaházhoz, közölni Valsavisszal a rossz hírt. Tiltakozott, erősködött... Jó szóval próbáltam győzködni és talán hajlott is volna rá, hiszen volt mivel és megmondom becsülettel, volt miből is költözni a kis ártatlanokkal, talán egy más nemes szívesebben látná a birtokán, talán az épület kell valamire a mi urunknak. Aztán... ehh... az egyik darabont hajon kapott egy tünde kislányt. Olyan kis véznát, apró gyermek félét és azt mondta, ezt elviszik ajándékba az atyának, ez nem kerül a kocsira. Valsavis megpróbálta megfékezni, a katona kezére csapott. Egészen aprót, de eltört a csuklója. Magam láttam, higgyék meg nekem. Rámentek mind, ő pedig védte a rábízottakat. Az egyik katona felnyársalta, de addigra már ép ember nem volt a katonák között se. Törött orrok, karok, félelmetes ember volt az... Én... én pedig... én a sarokba húzódva zokogtam és csak kérlelni tudtam őket, hogy fejezzék be... Mit értek én a harchoz? Csak a gabonához, meg a liszthez, alkuhoz és pénzhez... Rettegtem... Rettegtem, hogy meghalok, hogy a lányaim is árvaként nőnek fel... és én... én... nem tettem semmit vajákmesterek... - most már patakzottak az elöljáró szeméből a könnyek. - Én vagyok a sztaroszta... de hát milyen sztaroszta... csak gubbasztottam és néztem, ahogy a szekérre terelik és elviszik a gyerekeket... Én pedig hazaballagtam a katonák intésével, feledkezzek meg az egészről. Visszaadtak másnap reggel mindet. Ételt, ruhát, pénzt, szekeret... Tudtam, hogy akkor ez már nem kell szerencsétleneknek. Azt hittem... attól tartottam... eladták őket Nilfgaardba, megesett már ilyesmi máshol is... De aztán Gyula hozta a hírt a régi boszorkánytanya környékén a huszonnégy rémnövényről. Jól tudom, ha azt a kis tündét nem számítjuk, huszonnégy gyerek volt azon a kocsin... Azok rám várnak, igaz? Úgy igaz vajákmesterek? - nézett lassan a szemünkbe. - A sztarosztára, aki nem teljesítette a feladatát?
Kiszáradt szájjal, de őszintén bólintottam egyet válaszul, az igazságot nem tagadhattam le saját belső kódexem szerint, még ha a magam részéről ezt a remegő, szerencsétlen nyomorultat is tartottam a legkevésbé bűnösnek a történetben. Egy kis ember, aki olyan hatalmak játszmájába keveredett önhibáján kívül, amik messze meghaladták az erejét. Hubert lassan, de határozottan bólintott.
- Ha azért jöttek el ma hozzám, hogy odarángassanak és ezzel megmentsék az átoktól Bart... Hát nincs rá szükség. Sosem voltam bátor ember, soha... De a fene megette, én vagyok a sztaroszta és megteszem a kötelességem. Elmegyek magukkal.
Még rá sem térhettem, hogy erre azért nem feltétlenül lesz szükség, mikor éles, kétségbeesett gyermekhang sivalkodása töltötte be a szobát. Olyan 5-6 éves forma, dundi, szőke copfos kislány rohant elő, búzakék szemeiből vastagon ömlő könnyekkel. Keveset érthetett meg az elrejtőzött apróság az elöljáró szavaiból, de a számára leglényegesebbet felfogta. Kétségbeesetten zokogva kulcsolta át Wilkina térdét, szinte hozzáforrt a vajáklány bal lábához és rimánkodva fordult hozzánk.
- Ne tessék elvinni a papámat! Nekem csak ő van! Nekünk csak ő van! Nincs mamánk! Ne vigyék el apáááát!
- Salia... Kislányom... - kezdte remegve a testes férfi.
- Neeeem!!! Apa neeem!!

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

A férfi bentebb intve minket, kecsesen helyet foglalok asztalánál és nem tolakodom. Figyelek és tanulok, s ha kell, besegítek bátyámnak, akár csak a jó előbb. Az elém töltött vörös folyadékba elég felette szagolnom, hogy érezzem, lehet ez is bőven sok lesz, hogy még vidámabb hangulatban boldogítsam Eskel-t. Vagy épp melankóliába taszítanám olykor sötét gondolataimmal.
Jól tudom, hogy minden mese kezdete nehéz, főleg aminek következményeként két vajákkal kell szembenéznie. De elismerem, nagy lelkierőre vall, mi irigylésre méltó.
A végén kiszáradva hallgatom szavait. A kislány kirohanására meglepődöm, de ölembe veszem, mint egy vígasztaló nővér.
-Élet... - suttogom fivérem felé pillantva, ha meg is érti kijelentésem és ad rá bármilyen választ, a kis szőke lánykára az ölembe tekintek. Kék szemeiből kitörlöm könnyeit.
-Ne aggódj pici lány! Fivéremmel egyet értünk abban, hogy apád csak roszkor volt kegyetlenül rossz helyen. -majd kezemmel megsimogatom a gyermek fejét. Lágyan mosolygom rá és úgy folytatom.
-Tudod, annak idején, egy apa nem így viselkedett.- kezdek bele mesélősen a bújtatott történetbe.
-Gyermekét fizetségként lökte oda egy vajáknak, ki megszabadította a problémáitól. Légy büszke atyádra és fogadj szót neki! Az a gyermek ott kapott egy új lehetőséget, ahogy te és az atyád is, két vajáktól. - leteszem a földre és apja felé bíztatom. Közben fivéremre mosolygom. Hangomból az apa felismerheti, hogy nem akarom elvenni tőle a lányát. Csak egy mese, mi igaz, stabíl alapokon áll.
-Az már a ti döntésetek, hogy fogtok élni az új lehetőséggel. - beszélek kicsit diplomatikusan, hiszen ezt már a férfinek szánom. Ezt követően visszavonulót fújok bátyám mögé.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Wilkina ujjai gyorsan lefejtették a térdéről a belé csimpaszkodó, könnyben úszó szemű kislányt és az ölébe vonta fel a szipogó gyermeket. Arca hirtelen változott elgondolkodóból finommá, kátékossá és kedvessé, valóban, mint egy szerető nővér. A fiatal vajákok mindig is jobban meg tudták élni az érzelmeiket, mint mi öregek, ezért is örültem a kislány ösztönös döntésének, mellyel a Vörös Farkas lábához futott. Testvérem szinte hangtalanul formálta ajkaival felém ítéletét a sztaroszta sorsáról, magam egy hosszú bólintással jeleztem, egyet értek vele. A molnár mester nem volt rossz elöljáró, inkább csak borzasztóan szerencsétlen egy hatalomvágyó hűbérúrral és egy erkölcsileg ingatag lelki vezetővel a háta mögött. Nem, ez az ember az én erkölcsi kódexem szerint nem érdemelt halált, Nem harcos, nem katona, nem vaják, nem lovag, ki várhatná el tőle, hogy nekimenjen fél tucat fegyveresnek, akik nyilván nem azért pusztíthatják a kasztellán kenyerét, mert ne tudnák, mire való a szakállas lándzsa vagy melyik a csatabárd markolata és melyik a feje. Nem. Ha volt bűne, az csak a hallgatás lehetett, mely részesévé tette a bűnnek, de volt megértés a remegő férfi és a síró kislány iránt a szívemben.  Húgom életre ítélte a sztarosztát, magam pedig megnyugszom bölcsességében. Mosollyal figyeltem, ahogy nyugtatja a picit, de beleszólni nem akartam. Jobb míg Wilkina szép, kedves arcára figyel, nem a magamfajta szörnyetegre, még elrémíteném. A pici hamarosan atyja ölében köt ki, még mindig erősen csimpaszkodva annak ruhájába, de azért valamivel nyugodtabban. Biztatóan biccentettem Hubertnek.
- Jó testvérkém igazat mondott sztaroszta uram - kezdtem bele csendesen. - Az átkot akarjuk megtörni, nem pedig a bűnösöket. Az nem a mi tisztünk és nem vitatjuk el az istenek jogait a lelkek megítélésére, amíg nem kényszerítenek minket erre megkerülhetetlenül. Most sem ezért ülünk itt, de úgy hallottuk, maga ismerte a faluból legjobban ezt a Valsavist. Mesélne-e róla?
A férfi tokája azért rángott néhányat, valószínűleg a visszanyelt könnyektől, de nem kárhoztattam, a halál félelme még a vajákot is megérinti minden szörny megpillantásakor, normális és hasznos érzelem, a molnár pedig sosem tanulta meg kontrollálni.
- Valsavis - kezdte. - Kellemes modorú fickó volt. Úgy értem... nem nagyon hallottam én tréfálkozni senkivel sem, talán a gyermekeknek tartogatta az ilyesmit, nem tudhatom, de mindig udvarias volt, ha valaki hozzá fordult kissé távolságtartóan, a maga körülményes, úrias módján, de mindenkihez volt egy jó szava vagy tanácsa. Ahogy felidézem alakját nem is nagyon emlékszem olyanra, amikor ne ült volna ajkán egy csendes mosoly. Kivéve... nos hát... azt a napot... Zerrikanián túlról érkezett, azt mondta vándorolt ott is, meg Nilfgaardban is. Olvasott, művelt férfi volt és szépen tudott énekelni is. Emlékszem volt egy kis méretű hárfája, aminek a szarva sárkányfejet mintázott. A zerrikan sivatagból hozta magával, azt monda egyszer, egy nőtől kapta, akinek arca elkíséri majd a sírig. Gyakorta láttam mikor felkerestem az árvaházat, ahogy azt pengetve játszott a kicsiknek. A fenébe is, olykor még imái közben is pengette. Azt hiszem nem csak barátság fűzte az adományozójához... - merengett Hubert, miközben a mi szemünk összevillant Wilkinával. Az ilyen hosszú, évek óta való elszakítás alatt is kitartó szerelem rendkívül erős érzelem és igen meghatározó lehet. Valószínűleg megvan a lidércünk kapocstárgya. - Nem mondhatnám közeli barátoknak magunkat vajákmesterek... Amennyire tudom nem volt élő családtagja Valsavisnak, már persze a szárnyai alá vett gyerekeken kívül. Mit mondhatnék? Nem érdemelte ezt a sorsot, higgyék meg nekem... - csóválta a fejét szomorúan.
- A hárfa Hubert uram - fordultam felé. - Nem-e emlékszik mi lett vele? Mert az árvaházban nem láttuk és a leírása alapján elég feltűnő tárgy.
- Most, ahogy mondják - vakarta meg az állcsúcsát a sztaroszta. - Igaz is, az egyik bömbölő kisfiú kezébe nyomták a katonák, hátha elhallgat. Nem volt a visszaküldött tárgyak között...
- Akkor a boszorkánytanyán van - bólintottam és a húgomra néztem. - Azt nem tudja megemészteni, nyilván a maradványok között hever - morogtam, óvakodva kimondani az ekimmara nevét, nem akarván megrémíteni a lassan már a hüppögést abbahagyó kislányt az elöljáró ölében, atyjának így is elegendőek voltak a szavaim a falfehérre sápadáshoz. - Hubert uram. Lámpaolajra lenne szükségünk. Meg négy kis agyagkorsóra, amiben elvihetjük.
A férfi talpra állította a lányát, majd egy nagyobb hordóól ki is merte a kért matériát egyetlen szó nélkül. Józan ember, nem tesz fel kérdéseket, ha szakértőkkel van dolga. Míg a férfi tüsténkedett a pici lány, megérezve az illanó feszültséget közelebb totyogott hozzánk. Termetem, talán férfi mivoltom és persze az arcom még mindig elrémítette egy kissé, de azért közelebb jött, két lépésre tőlem megállt, kezecskéit a dereka mögött összefűzte, spiccbe hajtott lábfejével apró félköröket írt maga elé, de bele mert nézni az arcomba, ahogy leguggoltam elé.
- Köszönöm bácsi... Köszönöm, hogy nem tetszenek elvinni az apukámat...
Megfordult és az őt pár perce megnyugtató Vörös Farkashoz futott, a gyerekek egyszerű, ám túláradó érzelmeivel elkapta húgocskám kezét és hosszan megcsókolta hálája jeléül, majd egyenesen és szinte már felnőttesen, komolyan nézett a borostyán szín szemekbe saját égkékjével.
- Meghagytad nekem apucit... Köszönöm szépen... Elviheted a legszebb babámat, amelyiket csak akarod... és ha nagy leszek és erősebb is, akkor megkereslek, felcsapok a cselédednek és majd gondoskodom rólad, ha már öreg leszel, mint a Harkályanyó és a pille meséjében - csacsogta én pedig elfojtottam a vigyoromat. Mire Wilkina öreg lesz, addigra ennek a kislánynak az unokái is kandalló előtt melegedő öregasszonyok emlékéiben élnek majd csak, de a picike hálája attól még megérintett. Őszinte volt, mint minden gyermek.
Az elöljáró átnyújtotta a négy agyagkorsót, amiből kettőt húgomnak adtam, kettőt magam csatoltam az övemre, a szúrbozótok ellen jól fog jönni. Kezet nyújtottam a sztarosztának, amíg a Vörös Farkas a picitől búcsúzott el. Hubert úgy kapta el a kezemet, mint fuldokló a sodródó deszkát. Éreztem a szégyenét, szinte mart a belőle áradó fájdalom. A szemébe néztem.
- Vigyázz a gyermekeidre molnár mester és vezesd tovább bölcsen Bart. Isteneink lássák lelkünket, nagy szükségük van egy higgadt, értelmes emberre ilyen hűbérúrral és ilyen lelki vezetővel a nyakukon - búcsúztam tőle. - Nem hibáztál Hubert. Nem tehettél semmit. Csak árvává tetted volna a gyermekeidet. A kardforgatás nem a te mesterséged. Most már vannak itt olyanok, akiknek igen. Rendbe hozzuk a dolgokat.
Wilkina oldalán léptem ki a szélmalomból, tekintetem egy pillanatra végigsöpört a három másik lányon. A legnagyobb már a liszteknél segédkezett, egy másik az ebédhez szedett zöldséget a harmadik babákkal várta húgát. A szőke kislány is kifutott velünk, felkapta a babákat és a vajáklányhoz sietve felé nyújtotta a négy babát, hogy válasszon belőlük. Mosolyom elrejtendő Skorpió nyergét ellenőriztem halálosan feleslegesen, majd mindketten nyeregbe szálltunk és kiléptettünk az udvarról. Ujjaim végigsimítottak az olajjal teli korsócskákon, miközben kénszín szemeim a nőstényfarkasét keresték.
- Ideje elkezdeni ennek a szomorú históriának a végjátékát - sóhajtottam, majd vastépte ajkaim fülem felé húzódtak. - Hálás vagyok, hogy te állsz mellettem ma húgi...

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Talán még a tapasztalatlanságom okozza, hogy ennyire közvrtlen vagyok ezzel a leánnyal. Talán egyfajta védekező, védelmező mechanizmus, melyet a majdnem árvává tett lányok gondolata keltett fel bennem. Csak örülni tudok annak, hogy Eskel-lel egy véleményen vagyunk ezzel kapcsolatban, amit egyértelműen közöl számomra, így bátran beszélek a leánykához. Az apja is csupán áldozata ennek az egész dolognak, kitől saját bőrének mentése is kérdéses lenne harc edzett katonával szemben. Nem hogy egy tucattal szemben. Miután visszavonulok újra fivéremnek adva a szót hallgatom a beszélgetést. A hárfa említése a nyugodt kölyökfarkasból fegyelmezett,  figyelő vadat ébresztett bennem és azonnal bátyám tekintetét keresem. ~Meg van az eszköz miléte. De hol van?~ Tekintek a merengő sztratosztára, de izmaim megfeszülnek a választ várva. Nem rontanék neki, nem ütném meg. Csak indulásra kész vagyok, mint a kölyök, kit fivére visz magával vadász körútjára. Borzalmas belegondolni, hogy egy rémült fiú kezébe adták, kit utána az ekimara vacsorájának szántak. Felfordul a gondolattól a gyomrom és egy pillanatra arcom is undorodásra torzúl. Eskel néhány gondolattal előttem jár, így már kéri is a lámpa olajakat, miből kettőt én veszek át és teszem fel övemre. Tekintetem viszont a kislányon tartom, ki bátorkodik fivérem felé lépni és beszélni vele. Elmosolyodom a jeleneten, hiszen sebzett arca miatt sokan tartanak ettől a hatalmas szívű Szürke Farkastól. A kislánynak is nagy erőt kellett merítenie, ám volt honnan. Apja sem gyenge lelkületű ember. Aztán felém vette az irányt és hosszan kezet csókolt. Meglepődtem, ezen nincs mit szépíteni. Főleg őszinte elszánt szavain. Sajnos kellemetlen belegondolni, hogy mire megérek egyfajta öreg kort, akár csak Eskel, vagy Lambert korát, addigra neki csupán leszármazottai élnek.
-Köszönöm kicsi leány! De nem élhetek ilyen lehetőségekkel. Ehelyett viszont mást kérnék. - felelek majd kicsit komolyabbra váltom hangom és féltérdre ereszkedem hozzá. Át kell gondolnom, mit is szeretnék most kérni tőle, de válaszolok is.
-Légy inkább olyan mint jó atyád! Büszke és előre látó. Tanulj a hibáiból és ismerd fel ezeket, hogy neked ne kelljen ilyeneken át élned. Légy mindig leendő gyermekeid támasza, hogy tudjanak bízni benned, elmondva azt, mi szívüket nyomja. Megosszák veled örömük, bánatuk. Ám a helyzet azt kívánja légy vad és merj ellent mondani. Ám mindig hallgasd meg az idősebb szavait, hisz' valamivel már többet éltek nálad, több dolgot láttak. Ezt kérem tőled! - a végén fivéremre tekintek. Mivel ő is már szép kort megélt, van viszonyítási alapja a nőkhöz és a gyermekekhez. Kaer Mohren kőfalai közé Cirivel vittünk gyerekhangot és léptünk ki fiatal felnőttként. Mind a ketten megtanultuk, amit az imént elmondtam.  Így oldalán kilépve az udvarra, lovainkhoz lépek. Jó volt látni ahogy a gyermekek apjuk oldalán, anyjuk nélkül is milyen boldogok. ~Annak idején én is ilyen voltam? Csak nekem fivéreim, nagyapám, atyám és bácsikám volt, kiket olykor, nehézségek árán játékra invitálhattam.~ Nézek egy pillanatra Eskel-re kérdőn. Biztosra veszem, tudja mi jár a fejemben. Mivel a kislány nem hagyta annyiban, elém hozva babáit, megsimogatom fejét.
-Nektek még szükségetek van ezekre, hogy éjszakai könnyeitek elnyeljék, hogy rémálmaitok elkergessék. Nekem erre itt díszelegnek a hátamon lévő eszközök és a nyakamban pihenő medál. - húzom elő páncélom takarásából az ordító farkas fejet ábrázoló ezüst medált és letérdelve hozzá hagyom hogy megnézze, megérintse. Ezt követően állok fel és szólok újra.
-Ez a medál köt engem fivéreimhez és családomhoz. Sokat jelent nekem. Ahogy neked ezek a babák, talán édesanyád varta nektek, vagy tőle kaptátok. Legyetek jók és vigyázzatok egymásra! - búcsúzok el tőlük intve és fellendülök Ichaer nyergébe. Bátyám szemeibe nézek és hallgatom szavait.
-Igazad van! Csak nehogy vörösbe fulladjon. - tekintek rá aggódóan majd kérdőn emelem fel szemöldököm.
-Mire érted most ezt fivérem? - adok hangot kérdésemnek és mellé navigálva Ichaert tekintek rá gyermekies mosolyommal.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Csal fél szemmel, hang nélkül, de komolyan figyeltem Wilkinát a pici lánnyal, ahogy letérdel hozzá, a szavait, amíg engem is elgondolkodtattak. Amikor közelebbről megismertem Lambert öcsémet vagy ha mélyen magamba néztem azt kellett mondjam, azok a régi mágusok, akik megteremtettek minket bölcsen alakították a hormonjainkat, hogy nem lehet gyerekünk. Mindketten borzasztó apák lennénk. Most a Vörös Farkas szavait, gesztusait hallgatva inkább az volt a meggyőződésem, ez a világ legnagyobb hibája volt. Ez a lány érző szívű és nagyszerű anya lenne belőle. Mikor felém pillantott bal szemmel visszakacsintottam neki és hagytam, hogy csak a szemem meséljen, mennyire büszke vagyok a felfogására és az emberségére. Hiszen pontosan tudom mennyire nehéz és fájdalmas leckéken ment át, mire jómaga megtanulta élete vezérelveit.
Egymás mellett léptettünk el lovainkkal a szélmalomtól csendes beszélgetésbe mélyedve. Wilkina aggódó felvetésére csak biccentettem egyet. Nyilván nem lenne túl jó ötlet felgyújtani a fél erdőt Bar körül, de a tanya meglehetősen távol áll az erdőszéltől egy nagyobb tisztás közepén a rémnövényekkel körülvéve. Kis szerencsével az esős, füves fű nem kap olyan mértékben lángra, ami elviszi a lángokat a fákig. A lokális tüzet majd csak megfékezzük. A boszorkánylakért talán nem is volna nagy kár. Kérdésére most komolyan és végtelenül büszkén mértem végig a sáros csizmáktól a lángszín hajzuhatagig majd egyenesen egy szóban feleltem, ami kívülállónak értelmetlen volna, de hittem, neki még nagyon is fog mondani valamit.
- A kilences ingára gondolok - feleltem egyszerűen, gondolataim pedig visszaragadtak több mint tíz évvel korábbra, Kaer Morhen udvarára.

Abban a hónapban Vilkasnak egy messzi és veszélyes küldetésre kellett indulnia, így testvérei gondjaira kellett bíznia az alig tíz esztendős Wilkinát, hiszen olyan veszélybe nem vihette. Becsületbeli ügy volt, egy régi barát hívása. Így ránk maradt a lány képzése. Karba font kezekkel a falnak dőlve figyeltem, ahogy Lambert teli torokból üvöltözött a verejtékező lánnyal, aki sokadszorra sem tudott sikeresen átfutni kardlendítésekkel a hét inga között. Láttam a dacosan összeszorított szájat, hallottam öcsém becsmérlő megjegyzéseit, amiket a kislány ösztönzésére szánt, bár láthatóan nagyon rosszul estek szegénynek és inkább az önbizalma megtiprására voltak csak alkalmasak. Nem avatkoztam közbe, nem akartam lerombolni Lambert tekintélyét, végigvártam az edzés végét, de utána határozott léptekkel elindultam az egy magányos sarokba húzódó, összegömbölyödött kis vörös felé. Néhány télen nem voltam itthon az utóbbi időben, kevesebbet látott engem a többieknél és tudtam magamról milyen elrémítő jelenség vagyok, eddig keveset beszélgettem, főleg négyszemközt Wilkinával, de úgy éreztem, pont itt az ideje. Lassan kinyúltam és a mancsommal átfogtam a vékony, de erős kis vállat. Ijedten nézett fel rám, gyorsan kitörölve a szeméből egy könnycseppet.
- Mutasd a kezed - mondtam neki csendesen, mellé telepedve az egykori barbakán maradványaira. - Megsérültél.
- Nem fáj - húzta ki magát dacosan.
- De fáj, csak elnyomod. De attól még fáj - feleltem egyszerűen, majd feltűrtem az ingujját és megnéztem a csúnya zúzódást. - Este teszünk rá vizes borogatást, reggelre jobb lesz.
- Elviselem - morogta. Vilkas nem volt mellette, most, először félig-meddig egyedül Kaer Morhen falai között egészen olyan volt, mint egy farkaskölyök, aki ijedt és mar mindenki felé. Elmosolyodtam.
- El - biccentettem. - De ha tudsz tenni a fájdalmad ellen, akkor nem elviselni kell, hanem gyógyítani. Van valami, amiről beszélni szeretnél?
A vörös hajú kis csöppség dacosan bámulta a gyakorló csizma lyukán kikandikáló lábujját és összeszorított szájjal hallgatása burkolózott. Hátradőltem a tarkóm alá fűzve tenyereimet, majd csendesen megjegyeztem.
- Vilkas a testvérem, ő megbízik bennem, annyira, hogy a legdrágább kincsét rám hagyja csiszolni - jegyeztem meg, mire felém kapta a szemét és elnyílt a szája meglepetésében. Nem hallotta még magát így nevezni, de megértette, róla van szó. - Ő szokott beszélgetni velem. Jól esne, ha te is méltatnál erre csikasz.
- Nem vagyok csikasz!
- De. Még az vagy - feleltem. - A többit ki kell érdemelni.
A kék szemek jó ideig daccal, ellenségesen meredtek rám, de végül csak-csak megtört a jég és apró sóhajjal kiszakadt belőle a kérdés, az a bizonytalanság, ami rágta belülről.
- Mikor leszek olyan erős mint te? Vagy Lambert?
- Soha - feleltem egyszerűen.
- Azért mert lány vagyok és a lányok gyengébbek - kijelentő hangsúly. Nem kérdés.
- Igen, így van - bólintottam.
- Akkor sose nem is lesz belőlem jó vaják - hajtotta le a fejét, mire felültem és ránéztem.
- Hát ezt meg ki mondta?
- Hát most mondtad... - pislogott azokkal a tengerkék lélektükrökkel felém.
- Ide figyelj csikasz és jól jegyezd meg amit mondok. Nem az erő teszi a vajákot, sem a harcost - kezdtem. - Nem lesznek olyan izmaid mint a férfiaknak, ez igaz. Kisebb is vagy. Emellett sokkal mozgékonyabb és fürgébb is egy kolosszusnál. Az, hogy lány vagy, nem jelent kevesebbet, sem pedig többet. Csak mást. Nem gyengébbet csak mást.
- De a lányok nem tudnak harcolni, nem?
- A tündék mást mondanának. Zerrikaniában ki is nevetnének ezért csikasz - mosolyogtam rá. - Én erős vagyok? - bólintott. - Mégsem vagyok elég erős félrecsapni egy villő vagy egy kukorix csapását, az lehetetlen. Akkor azt kívánom, bár olyan kicsi és fürge lennék, mint te, akit nehéz eltalálni. Lány vagy. Nem tudsz majd akkora malomkövet felemelni, mint mi. De szívósabb is vagy és sokkal magasabb a fájdalomküszöböd a férfiaknál. Nem olyan fókuszált a figyelmed? Igaz, de sokkal több dologra tudsz egyszerre figyelni. A tulajdonságaid és a körülmények, amelyeken nem tudsz változtatni nem előnyök vagy hátrányok, hanem állapotok, amiket magad alakítasz, előnyödre vagy károdra szolgálnak-e. Attól nem vagy kevesebb, hogy lány vagy, csak más. Különleges és egyedi itt Kaer Morhenben. Tedd a részeddé mindazt ami te vagy, fogadd el és építkezz rá - magyaráztam. - Nem tudsz mindent ugyanúgy utánunk csinálni, de képes lehetsz olyasmikre, amikre mi sohasem. Senki. Még Vesemir bácsi vagy Vilkas sem.
Wilkina tépelődve szemezett újra a lábujjával, majd némi gondolkodás után hirtelen közelebb bújt hozzám valamivel. Talán csak a télies szél elől keresett menedéket, de talán egy picivel közelebb került lelkileg is. Szerettem volna hinni, hogy így van. Akkor először átkaroltam a vállát és csendesen beszéltem, szinte a fülébe, csak neki, csak itt szánva a szavakat.
- Kis csikasz, soha ne hagyd, hogy mások szavai elbizonytalanítsanak. Te erős vagy mindaddig, míg hiszel magadban. Tudd, hogy ki vagy. Ha a tükörbe nézel, ha a meditációban szembeállsz önmagaddal ismerd fel magad. Ne tagadd és ne gyűlöld a hibáid, mert a részeid, velük vagy az, aki, ami nélkül nem lennél Wilkina. Fognak mondani rád sok mindent, akarattal vagy anélkül sokan próbálnak majd kitéríteni a saját ösvényedről, nem fogadhatod el mindenki véleményét kritika nélkül. Akkor szélkakassá válsz, önálló személyiség nélkül, mindig a legutolsó ember véleményét követve, akivel találkoztál. A hetedik ingával birkózol, nem akar sikerülni és fájnak Lambert becsmérlő szavai. megértem. De mielőtt elbizonytalanodsz miattuk, meggyőződtél már róla, hogy aki becsmérel meddig jutott az ingán? Mikorra volt képes ugyanarra, amire te? Kaer Morhen leckéi kemények csikasz, de megtanítanak életben maradni és megtanítanak önmagad maradni. Mert ha azt elveszted, nincs is értelme az életben maradásnak. Majd ha ezt megérted, igazán, odabent - böktem a szíve felé - na akkor majd nem leszel csikasz. Gyere, együnk valamit. Találtam a pincében egy dinnyét.
- Lambert szerint a dinnye haszontalan. Sok víz van benne, de olyan édes, hogy mégis megszomjazol és nem táplál - pislogott felém Wilkina, mire bólintottam.
- Ez önmagában igaz, de mégis csak egy része a nagy egésznek - feleltem. - A dinnye finom is, én legalábbis szeretem és attól nem leszel gyengébb, ha időnként valamit csak azért teszel, mert jól esik. Mint ahogy én dinnyét eszem. Emellett... Lambert is piszkosul szereti és így biztosítja, hogy ne edd el előle - vigyorogtam.
Felé nyújtottam a kezemet talpra állva a jég pedig megtört, rianás keletkezett a befagyott tó felszínén, apró meleg sugár, a kislány lapát tenyerembe tette az ő apró ujjait, pedig nem sűrűn hagyta a vezetgetést, mert "ő már nem kisbaba". A pince felé lépdelve egyszer csak rám nézett.
- Te hány éves voltál Eskel bácsi, amikorra meglett a hetedik inga?
- Soha a büdös életben nem jutottam el odáig - mosolyogtam le az elképedő arcba. - A negyediket tudom megcsinálni. Utána lelök a dupla inga vagy az imbolygó rúd.
- De... de...
- Én férfi vagyok - néztem a szemébe. - És sosem leszek olyan erős, mint te, ha a figyelem megosztásáról van szó.
Egy nagyon büszkén ragyogó szemű kis farkassal mentem le a pincébe.

Ahogy nagyon büszkén figyeltem évek múltán az ingák között suhanó karcsú testet, az erős kardcsapásokat, a cölöpök tetején kivitelezett sasszékat, perdüléseket. Lambert csak hörögni bírt mellettem, megnyúlt arccal figyelve a mutatványt.
- Kilenc... ilyen nincs... hogy a picsába tudta megcsinálni mind a kilencet?! - rázta a fejét hitetlenül, majd elvigyorodott megtalálva az alkalmat az önfényezésre. - Na de végül is én tanítottam ugyebár...
Bólintottam. Lambert a maga módján rendes fickó és valóban ő tanította meg az alapokra, a lábtartásra, a sasszéra, a perdülésre és a riposztra. Az akkor már borostyánként ragyogó szemű lány kecses léptekkel sétált hozzánk, gyakorló kardja a teste mellett mutatott heggyel a föld felé. Kivontam a saját pengémet, majd lapjával tisztelgésre emeltem az arcom elé, majd oldalra csapva derékból, mély tisztelettel meghajoltam előtte, amitől láthatóan megdöbbent. A nyílt tisztelet gesztusa tanítványnak sosem látott esemény volt és bizony mérföldkő az életben, mikor a mester először tiszteleg a tanítvány előtt, ahogy most én, oktatói közül elsőként ismerve el képességeit és tudását. Kiegyenesedve fűztem hozzá a gesztushoz.
- Büszkévé teszed tanáraid húgom és olykor felül is múlod őket.
- Azért el ne bízd magad, rengeteg tanulnivaló van még - fűzte hozzá a rend kedvéért Lambert természetesen, de Wilkina most mintha meg sem hallotta volna, az én szememet kereste ez alkalommal.
- Nem mondtad, hogy csikasz...
- És többé nem is mondom. A testvérem vagy és ha elfogadod a harcostársam. Felnőttél Vörös Farkas - nyújtottam felé a kezemet nem mint gyermeknek, ha vezetni akarjuk, hanem mint bajtársnak, akire számíthatunk.

Reméltem, nem kell többet magyaráznom annál az egy mondatnál. A kilencedik inga, amire senki, egyetlen más vaják sem volt még képes. Túlfókuszált figyelmünkkel ez lehetetlen. Örültem, hogy ma ő áll mellettem. Mert a testvérem, mert megbízhatok benne, mert bölccsé és nagyszerű vajákká érett és mert tudott és mert nő lenni és különleges lenni, felvállalni minden adottságát. Elfogadni a lehetőségeket és többé válni, nálunk, többieknél, ahol módja volt rá. Figyelme és hajlékony fürgesége kiegészíti az én erőmet és tapasztalatomat. Semelyik testvéremmel nem állnék itt szívesebben, mint vele, akár a harc realitásáról, akár a lélek erejéről van szó. Reméltem még emlékezik és még megérti ezt az egy mondatot.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Furcsa volt beszélnem egy kislánnyal. Cirin kívűl szerintem nem beszéltem más, tőlem fiatalabbakkal. Bár Ciri is idősebben került Kaer kőfalai közé. Talán sokkal jobb így, hogy nem lehet utódom. Ahogy egy vajáknak sem. Mindannyian csapnivaló szülők lennénk. Talán Geralt és Vilkas kevésbé, mint mondjuk ha én lehetnék anya. Folyton csak utazom, veszélybe kerülök, s ha béna vagyok, csak árvává tenném utódomat, kit nem bízhatnék senki ember fiára, leszámítva testvéreimet. De ha ők se lennének a közelben? Nem, jobb ez így, hogy megvagyunk a magunk túlfűtöttségével ám a vadászok nyugalmával.
Látom Eskel-en, hogy nem teljesen érti mire gondolok. Ő a tűzre gondol, míg én kifolyó vérünkre. Nem mondom, a tűz is veszélyes, de életünket is óvnunk kell. Nem tudnék családom szemébe nézni, ha Eskel-nek komoly baja lenne.
Érzem azokat a kénsárga szemeket, amik végigfutnak rajtam, taltól fejtetőig és kérdőn nézek borostyán szemeimmel. ~ A kilences ingára gondolok.~ Ismétlem magamban és egy hatalmasat mosolygom a tépett arcú férfire. Hogy is felejthetném el....
Talán akkor féltem az ódon vár falai között a legjobban. Apának dolga akadt, valami olyasmi, mint most Eskel-nek. Csak még síma ember voltam és gyenge. Tizen pár esztendőt ha megéltem akkor. Lambert, mint mindig kedves szavakkal illetett a nemem miatt. Gyenge és semmire való. Az egyik akadályról rosszúl estem, így tompításom sem volt hatásos. Felkarom végig megkékült az ütés hatására és Lambert szerencsémre békén hagyott. Fáradtan vonultam el egy árnyékosabb helyre, kiengedve könnyeimet. Ebből Eskel zavart fel és letöröltem könnyem, úgy tekintettem fel a férfire. Nem féltem tőle, hiába nem láttam annyira sokszor, bíztam benne. De nem annyira, mint apában. E miatt tartottam egyfajta távolságot, meg... Lambert is rendesen alapozta a dolgaimat. Furcsák voltak a szavai amire olykor visszamartam, de csak védekezésként. Viszont szavai megérintettek így közelebb húzódok hozzá, fejem mellkasára hajtottam. Bízni akartam benne. Szerintem akkor meg is tettem az első lépéseket: beletettem kis kezem az ő tenyerébe és mentem le vele a pincébe.
Mondhatni, jóval később sárga villanó szemeimmel mértem fel az elém magasodó akadályokat és a gyakorló karddal végrehajtottam a feladatokat. Olykor éreztem, hogy jobban talpomra kellett helyeznem testsúlyom, amit a végére korigáltam és átlépve a kilencediken vártam a következőt. Elszámoltam magam. Oldalra tekintve Eskel-t is láttam így bátran léptem eléjük. Fáradtan ugyan, de sikerült megtennem. Megcsináltam mind a kilencet. Amikor odaértem Eskel cselekedete meglepett. Hatalmas dolog volt ez számomra. Egy mérföldkő, mit Eskel tett le.
Bár még a mai napig van mit tanulnom és tudom, hogy számíthatok rájuk. Hogy segítenek, egy szavamba kerül.

Büszkén húzom ki magam az emlékre. Örülök, hogy Eskel oldalán léphetek harcba és bízik bennem. Amit viszonzok is. Számíthat rám és nem fogom hátra hagyni. Tudom, ha belső kódexem lapjai hiányosak, segítenek, támpontokat adnak, mire építhetek. Erős alapokkal áldottak meg és tanítottak, közben figyeltek, hogy ne öljék ki nőiességemet, mivel más is vagyok a többi Farkastól. Ezzel is küzdhetek, magam építve és kihasználva olykor.
-Köszönöm fivérem! Sokat jelent számomra. Ahogy mindannyiótok! Örülök, hogy itt vagy velem és építesz továbbra is. - mosolygom rá és ha engedi, lazábban ülve Ichaer hátán megölelném. Ichaer így nem szorítja össze lábunkat, de nem is távolodik el, hogy leesek róla.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Talán mindketten a múltban jártunk pár másodpercig, a még nem is olyan régi ködök leplezte korban, mikor a maihoz hasonló beszélgetések még családi körben, Kaer Morhen falai között zajlottak le közöttünk. Nem tartott soká a múltba révedés, éppen csak annyira, míg nehéz kalapácsütésekkel, de megerősítette a Sors és a Szeretet minket egymáshoz fűző, vertarany láncát az istenek üllőjén. A lány felé hajolt a nyeregből, amit röviden viszonoztam. Nem is volt többre szükség, tudtuk amit tudnunk kellett.
Rövid, de a kései évszakhoz képest meglepően kellemes időjárásban frissítő lovaglás várt ránk a boszorkánytanyáig. Könnyű tempót diktáltunk, bőven volt időnk, még messze járt a nap korongja a zenitjétől is, mikor megpillantottuk a kunyhót és körülötte a földön pulzáló gumókat. Nyeregből szállva megközelítettük lassú léptekkel a helyet, miután mindketten átöltöztünk a legkevésbé sajnált ruhánkba. A szulák főzet ugyan a bőrünket ellenállóvá teszi a pokoli növények savas köpete ellen, de ugyanez a ruházatunkról már sajnos nem mondható el. Régen elfogadtam a testemet olyannak, amilyen, senki előtt nem vagyok szégyellős, főleg nem egy családtag előtt, így különösebb gond nélkül cseréltem le a legkopottasabb, legrosszabb, itt-ott már amúgy is lyukas utazó ruhámra és egy régi, viseltes páncélra a jelenlegit. Raymandtól kapott ajándékcsizma a harc után még jól is fog jönni. Wilkina sem volt szégyellős előttem, különösebb gond nélkül kezdett megszabadulni a ruházatától, amire elfordultam tőle. Hiába a vajákhormonok meglehetősen túltengőek tudnak lenni és semmiféle józan ész szavára nem szokásuk hallgatni, a női test az női test, harc előtt pedig ez nem egészséges gondolkodás. Mikor végeztünk puha lépteink surrantak csak az avarban miközben a terepet felmérve testvéremnek súgtam.
- Koviri páros.
Nem kérdeztem, kijelentettem. Akinek meg kell kérdeznie a társától, hogy megbízik-e benne ennyire vagy egyáltalán, hogy csinálják-e, képes-e rá, az bele se fogjon. Ismert, de ritkán látható kombinatív harctechnika ez, a lehető legtökéletesebb vívási tudást és még annál is több bizalmat követel meg egymástól. Az egyik harcos mélyített alapállást vesz fel és betölti a rombolóék szerepét. Csak és kizárólag a támadásra koncentrál, még a reflexeit is visszafogja, együtt él a másikkal, tudja, ismeri annak minden mozdulatát, megfelelő időszakonként fogja vissza a csapásait, hogy teret adjon neki és véletlenül se sértse meg. A másikuk, a fürgébb és mozgékonyabb a kettő közül pedig csak védekező harcot vív, magát és ahogy a skelligeiek nevezik pajzstestvérét is óvja villámsebesen cikázó kardja, nem támad, még ha nyilvánvaló lehetőséget lát is rá, hiszen akkor védtelenül hagyná a párját, aki rábízta magát és az életét. A romboló harcos körül táncol, pengéje áthatolhatatlan acélgyűrűként óvja őket. Hihetetlen koncentrációt és összhangot, bizalmat igényel, de rendkívül hatékony formáció. Menni fog. Mert tökéletesen, maradéktalanul megbízom Wilkinában, a kezébe merem tenni az életemet és tisztában vagyok vele, hogy ő is így van vele. Felhajtottam a szulákot, a villámot és a fecskét. Enyhe szédülés lett úrrá rajtam, majd éreztem szétáradni ereimben az italok forró hevét, a bensőmet maró kombinált mérgeket. Az olajat a szúrbozótok közé hajítottuk, mire válaszul felemelkedtek indáikkal a föld fölé. A Vörös Farkasra pillantottam.
- Hosszú tercenként igni?
Bólintott, majd mindketten lassan előhúztuk az ezüstözött kardunkat. Elmélyítettem alapállásomat, mindkét kezem a markolatra kulcsoltam, testvérem sziluettje megnyugtató árnyékot vetett rám. Megindultunk mint az ezüst förgeteg. Kizártam a támadásokat a tudatomból, nem érdekeltek. Wilkina most a részem, a karom, az eszem, a szemem, ő meg fog védeni mindig és mindenkor. Hiába csap le rám majdnem az a csáp, nem kell aggódnom, mert a majdnem mindig majdnem marad, amíg táncol körülöttem a húgom. Nem fogja hagyni és így is volt. Az utolsó pillanatban mindig lemetszve hullott alá a meglendülő kacs. Két marokra fogott kardom széles ívet vágott a növények között, mivel figyelmen kívül hagyhattam a támadásaikat azonnal a strukturális pontokat metszhettem át, aritmikusan visszafogva a csapásaimat, ha Wilkina elém perdült. Nem tudtam ésszel mikor teszi majd ezt, hiszen a vívás legfontosabb szabálya: nem lehet ritmikája, nem szabad táncnak lennie, ez nem balett. Ha ritmikus vagy, akkor kiszámítható is, más szavakkal halott. Egyszerűen csak a sejtjeimben éreztem a lány mozgását. A háromszor három csapás-védés után egyszerre fordultunk ellentétes oldalra és görbítettük ujjainkat újra és újra az igni jelére, lángba borítva a démoni bozótost. Mire végeztünk mindkettőnk ruházatán, páncélján, csizmáján tenyérnyi foltokban ásítoztak a lyukak, mindenünk tönkrement, de némi felületesen savmaráson kívül nem volt bajunk. Ezen nincs mit csodálkozni, Wilkina volt a védelem maga, a lány aki megcsinálta a kilenc ingát és aki a testvérét védte maga mellett. Megbiccentettem felé a fejemet és már fordultam volna a házacska felé, mikor a tisztás szélén hét férfi tűnt fel. Hatan a helyi nemesi ház színeit, azúrkéket és lángvöröset viselték, mellpáncéljukon is a ház címere: levágott fejet tartó páncélkesztyűs kéz osztott kék-vörös pajzson. Kezükben számszeríj, oldalukon harci balta, hátukon pajzs. A vezetőjük is a család színeiben, de ez hermelinnel szegett palástnak is beillő köpeny és selyem-bársony udvari nemeshez illő ruházat. Nagyon fiatal ember még, ezen az ajka felett hiába viselt vékony bajuszka sem segít, ha azért növesztette, hogy komolyabb fellépése legyen. Göndör csigákba rendezve hullott alá hosszú barna haja a vállaira, arcvonásai finomak, bőre szinte tejfehér, olyan ember sajátja, aki sosem mozdul ki szinte a napfényre. Karcsú alkata, vékonyka vállai egyaránt fizikai erőfeszítésektől mentes életről meséltek, ez a fiatalember egészen biztosan nem szokott nehéz lovagi páncélhoz. A rajta lévő ékszerek kisebb falu árát fedeznék. Puha, hószín, nőiesen ívelt, hosszú ujjú kezei lassú tapsba kezdtek.
- Ühgyes khutyák. Szhavamahra, ühgeyesek. Mhegérdemlitek a jhutalom fhalatot ehbek - kezdte a "h" hanggal terhelt, affektáló udvari modorban. - Mheg is khapjátok, dhe a mhunkátok ihtt vhéget éhrt. A ház a thulajdonom. Nhem nyhulhattok a khedvencemhez, mhostanra bhiztosan éhes is a khicsike. Mhennyiért ihrtjátok a ghazt khutyulik?

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Jó volt újra kicsit a múltban ragadni. Kicsit újra gyereknek és jó tanítványnak lenni. Tudom, hogy tudja, mennyire is fontos számomra. Hogy a végletekig küzdenék azért, hogy megvédjem. Ez örömére is igaz. Nem hagyom, hogy mindig olyan búval bélelt legyen, mint legtöbbször. De ebből is látszik, nem vagyok más, mint egy nagyranőt gyermek. Gyermek ki családját kívánja boldogan látni.
Az idő kellemes, még ha a tél agyarai itt klaffognak előttünk, olykor szúrósabb széllel lehelve ránk éreztetve jelenlétét. Tudom, hogy Eskel sem fog fiatalodni, hogy izületei igen csak megsínylik ezt az időszakot. De majd otthon kicsit leápolom az öregeket. Ellestem egy jó hát masszást egy javas asszonytól. A macimnak kedvére való volt. Amíg a kellemes időben lovagolunk, lovainkat kényelmes tempóba hajtva én felkészülök a savas köpetre. Hajam egybe fonom és felcsavarom, egy fekete szalaggal összekötve, hogy ne rúgja szét. Frufrum sajnos rövid, így azt nem tudtam oda kötni, de arcom keretének megfelel. Eközben nem hagyhatom ki a dalolást sem, túl jó időnk van ahhoz, hogy ne énekeljek valami bátorítót, ám elgondolkodtatót.
-"
Ha a sötét nemes kiált,
A Nap eltűnik az égről,
Ha a sötét nemes kiált,
A Nap eltűnik az égről,
De a hajnalt megismerni,
Vörös Farkas énekéről!
De a hajnalt megismerni,
Vörös Farkas énekéről!
Haaajjj, ha hazug az ének,
Sodorja szerte hangját
Sodra a szélnek!
Haaajjj, de én nem félek!
Hogy dalomat elsodorná
Sodra a szélnek!
(...)
Jól vigyázz sötét nemes,
még a párbaj nem ért véget!
Jól vigyázz sötét nemes,
még a párbaj nem ért véget!
A vörös csak akkor adja fel,
ha nincs már benne élet!
A vörös csak akkor adja fel,
ha nincs már benne élet!
Haaajjj, ha hazug az ének,
Sodorja szerte hangját
Sodra a szélnek!
Haaajjj, de én nem félek!
Hogy dalomat elsodorná
Sodra a szélnek!" - éneklem kellő beleéléssel, hogy a refrént Eskel is velem énekelhesse. Egy kezdő dalnoktól kaptam, mikor egy fekete páncélos lovag terorizálta a falut és nem merte elhagyni a község fogadóját. Megküzdve vele eltűnt s a dalnok egy pergament adott át, min e dal szerepel. Csak nem nemessel, hanem lovaggal. Amikor a tanyához érünk újra megnézzük a démon növényeket.
Kicsit arrébb, háttal álva Eskel-nek, vetem le öltözetem és veszek fel egy feslettet. Itt ott lyukas, férfi ing, a mellkasom gömbölyödését lekötöm a biztonság kedvéért. Nadrágom egy kovácsinas leselejtezett darabja, csizma meg... minek? Könnyed bőr vértem felveszem és felhelyezem két kardom a helyére. Előtte egy csuklyát helyezek fejemre és sálat az arcomba. Egy sálat Eskelnek is átnyújtok. A füst nem tesz jót nekünk sem. Eskel szavára bólintok és megiszom a Szulákot, Villámot, Fecskét és Farkast. Enyhe émejgés jelezte, hogy a mérgek gyorsan zubognak szét ereimben, vékonyabb bőrű helyeken zöldre festik ereim. Készen állok.
Eskel elmélyíti állását, s kész vagyok ugrani. Amint megindul, már körülötte lépkedem könnyeden és hárítom a rá csapó indákat. Sosem hagyom, hogy a közelébe érjenek. Minduntalan hárítom, s ha a szükség megköveteli, elé ugrom, hogy támadását ne törjék meg. Ilyen esetben is, csak egyik lábammal érek a földhöz és már rugaszkodom is tovább a következő indára. Mint a farkas, ki egy gyökeret igyekszik elharapni, mi lassanként behálózza. A végén hátam hátának vetem és igni-ket rajzolok fel. Medálom hevesen rázkódik nyakamban, míg a lángok heves farkasként fel nem eszik a gyomokat. Ezt követően mintha lépteket hallanék a tűz ropogása mögött és alakokat vélnék felfedezni az oszló füstben. Bátyám vállára helyezem kezem, hogy ne fordítsunk hátat a birodalom színeiben pompázóknak.
Az úrfi megjelenésére és viselkedésére kardom markolatával csapnám fejbe és lapjával arcon. Szavaira vicsorra húzom szám, mit szerencsére a sál kellően takar.
-A kutyáknak szükségük van gazdára, nekünk nincs. Farkasok vagyunk! - szúrom oda, majd kihúzom magam és Eskel mellé lépek. Nem tetszik a jelenléte, amit fivérem tudtára adok egy erősebb váll szorítással.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Valahogy meg volt egy olyan fajta kisugárzása a fiatal kasztellánnak, ami önkéntelenül is ökölbe szorította a kezemet, ha csak a szemeibe néztem. Furcsa érzés volt. Nem egy ember pillantásával találkoztam, de nem is a gyilkosok ragadozó pillantásával. Az ifjú nemes egy vérbeli dögevő volt, maradékokat túró korcs, de akinek a kezébe került egy egész falkára való magaféle, elég volt a zsoldosaira pillantani. Az effélét könnyű elijeszteni, de a létszámukból könnyet erőt is meríthetnek. Nem akartam a vérüket ontani, nem az én dolgom ítélkezni, amíg nem kényszerítenek rá. Ha nem támadnak meg én nem fogom keresni a pengék csókjának idejét, szavai pedig nem tudnak már sérteni, rosszabbat is hallottam már bőven, ami azt illeti még irritálóbb stílusban is. Amint megéreztem a vállamon testvérem kezének szorítását finoman viszonoztam lapát tenyeremet hátul a derekára tettem és megpaskoltam. A mozdulat nyugalomra intett, de egyúttal az elfogadott, megszívlelt figyelmeztetésre is. Nekem sem volt szimpatikus az ifiúr.
- De Tanhauer kasztellánhoz van szerencsém, ha jól sejtem - biccentettem vissza szárazon, amire a fiatalember gőgösen ám helyeslően bólintott. - Remek. Úgyis fel kívántuk keresni jó uram. Nem tartunk számot orenjeire és koronáira méltóságod, a vajákok kódexe tiltja, hogy egyazon munkáért két fizetséget is elfogadjon - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Ugyanezen kötelességünk alapján figyelmeztetnünk kell Önt, az ekimmarák megszelidítése teljesen lehetetlen feladat. Jól képzett varázslók is belebuktak a feladatba, Jan Bekker, Povissi Theobald, Ban Ard-i Dethmold egyaránt írt erről részletes megfigyeléseket. A vámpírok rendkívüli agresszióval bíró ösztönlények.
- Mhegjegyzném, nhem szhoktam hozzá, hogy ehllent mhondjanak nhekem - affektálta kissé orrhangon a nemes. - Thi khutyák a szhörnyeknek éhltek, dhe hisz hát mhagatok is ahzok vhagytok, ha szhabad mhegjegyezni. Shokat thudtok rhóluk, ahmi mhagam fhajta fhinom ehmbernek nhem vhaló uhgyebár. Ha mhegtaláljátok a mhódját fhizetek nhektek ehzer nhovigrádi khoronát. Nhem nyhesett éhrméket thermészetesen...
Igyekeztem visszafogni az indulataimat, de ha valaki, hát ez az emberbőrbe varrt állat itt velünk szemben kellően irritált, hogy érezzem a gyomromban a dühöt.
- Akkor még egyszer elmondom. A vámpírt nem lehet idomítani, nem kiskutya - ismételtem hidegen. - Ellenben nekünk kötelességünk elpusztítani. Mostanra irtózatosan gyenge lehet, az ezüstnyakörve nem hagyja regenerálódni vagy hibernációba menekülni, az éhezés pedig nagyjából járóképtelenre gyengítette.
- Cshak nhem shajnálja a szhörnyszülöttet? Ehgy szhörnyvhadász? - kérdezte vitriolos gúnnyal a kasztellán.
- A létezését nem - feleltem szűkszavúan. - De mi levadásszuk és nem szükségtelenül kínozzuk ezeket a lényeket. Az ekimmara egy ösztönlény, egy állat, aminek nincs helye a faunánkban, nem természetes része, de csak azért öl, mert éhes a gyomra. Nem a hatalmat szomjazza, mint egyes emberek és soha nem is tud olyan mélyre süllyedni a mocsokba, mint az értelmes lények. Csak éhes. Bizonyos mélységekbe csak Önnön akaratából süllyedhet emberi lény.
- Nevetséges - sziszegte a kasztellán, hirtelen kiesve az affektáló úri modorból. - Vannak akik számítanak és vannak, akik senkinek és semmit nem számítanak. Ott van Bar, mások sem tekeregnek benne, csak földtúró giliszták. Semmi másra nem jók, mint szolgálni a fontosakat. Ha kell feletetem a fattyaikat a lénnyel és majd én bebizonyítom a híres mágusuraknak, hogy Rodrigo de Tanhauer meg tudja tenni, amire ők nem voltak képesek!
Egyenesen a kasztellán szemébe mélyítettem kénsárga pillantásomat. Megborzongott. A sakál ritkán bírja el a farkas pillantását.
- Látom a címeredet fiú - közöltem olyan hideg hangon, hogy szinte éreztem a jégkristályok ropogását a fogaimon. - Tudod egyáltalán mit jelképez? Megtanította az a szukafattya apád? Beszélt az ősödről Jerzyről, aki csatában vágta le a nilfgaardi császár zászlóvívőjét? Aki ezért birtokot kapott és címert? Aki felesküdött a faluja védelmére és óvására? Aki megépíttette az öntözőcsatornákat, aki meghitelezte az első kovácsműhelyt? A lovagra, akit a Csataterek Oroszlánjának neveztek? Eszedbe jutott már valaha, hogy a büszke nagyvad vérvonala mikor keveredett szennyel? Mikortól nemzett az oroszlán hiénákat? Hogy a vad hiéna miként korcsosult toportyánná, nádban lapító sakállá? Végezetül miként szülhetett az a sakál magadféle pondrókat a világra? Van egy esélyed fiú. Egyetlenegy. Megpróbálhatod elérni ősöd árnyékát, vagy pondróként maradsz eltiporva az út szélén.
Rodrigo kasztellán szeme dühösen megvillant a tekintetét húgomra fordította és csúfondáros mosolyra húzódó szájjal, a lány hallgatását félreértve lebiggyedő ajkakkal vettet oda neki.
- Ezer novigradi korona - közölte. - Ennyit kapsz a váramban, ha most megszabadítasz ettől az akadékoskodó szardarabtól. Tedd a fejét a lábam elé és gazdag nőként távozhatsz.
A Vörös Farkas válaszát hallva óvatosan megszorítottam a derekán az inget, hogy nyugalomra késztessem a dühösen fújtató nőt. A nemes szeme villogva fordult emberei felé.
- Gyerünk. Lelőni ezeket! - ugatta dühösen, majd gunyorosan hozzátette. - Nem. Elég azt a nagydarab marhát. A nő egész csinoska. Neki elég a lábait ellőni. Vajákot még sosem próbáltam fel. Utána megkaphatjátok ti is. Tekintsétek jutalomnak azért a 100 koronáért, amit fejenként kaptok.
A katonák célra emelték számszeríjaikat én pedig jobbommal kihúztam az acélpengémet, balommal pedig magam mögé toltam határozottan Wilkinát. Nem magyarázkodtam neki, tudnia kellett. Én ki tudtam takarni őt, fordítva ez lehetetlen lett volna. Ez már szinte biztosan harc lesz és akkor a számszeríjak töltésekor legalább az egyikünknek harcképesnek kell lennie, hogy a testvérét ellássa vagy megbosszulja. Őszintén szólva az utóbbira láttam jobb esélyt. Bármelyikünk képes egy számszeríj vesszőt elhárítani szemből, a villám főzet hatása alatt akár kettőt is. A három legendák ködébe vesző történet. Ezek meg hatan vannak.
- Tegyük fel, hogy meg tudtok ölni - recsegtem a katonáknak. - És utána? Mire újratöltenétek a húgom már rajtatok lesz.
- Fél tucatnyian vagyunk - közölte a parancsnok.
- Van hely a véreteknek a pengéjén - közöltem szárazon, még utoljára próbálva elbizonytalanítani a férfiakat, de sajnos nem versenyezhettem azzal a száz koronával. Kisebb vagyon.
- Sajnálom. Parancs az parancs. A lánnyal majd úgy csináljuk, hogy élvezze - felelte, aztán lőttek.
Tisztán és egyenesen villant a pengém előre a testemmel merőlegesen. Ahol nincsenek többé esélyek, ott nem marad többé, csak a szeretet. A lehető legtöbb vesszőtől óvni meg a testvéremet. Száz esztendő mögöttem és mi előttem? Még egy fojtólidérc, még egy ghoul? Ugyanmár. A cidarisi tengerpart álmai amúgy is csak a láthatár végén tünedeznek ködbe burkolózva, csak egy álom, ami a vénülő farkassal tűnik el. Csak egy újabb árny Kaer Morhen éjeibe. De Wilkina más. Szinte alig élt még, izzik benne az ifjúság heve, a létezés öröme, a szerelem izzó heve, az ajkairól énekszó csendül, a szemeiben pajkosan csillan a fény. Neki. Neki kell élnie. A kis farkasnak, akiből egy napon igazi falkavezér lehet, a csapat élén acsargó matriarcha, aki gondosan vigyázza a hozzá húzódó csikaszokat és vezeti a vadászatot. Aki a medvéhez húzódhat. Aki megérdemli az életet, akinek meg kell még élnie a szerelem, a másban megtalált boldogság érzetét, akinek csilingelő nevetése még be kell aranyozza egy férfi életét, akinek kardja még nem pihenhet meg, akinek lába még meg kell járja a szüreti bált és akinek karjai át kell öleljék azt a mackót. Együtt. Kaer Morhen romvárában, a skelligei partokon. Meg kell őt védelmeznem!
- Ez lehetetlen... - hördült fel a parancsnok.
Kardom már testem mellett, lábaim körül 5 vessző. Ötöt hárított el a sebesen cikázó fegyver. Az utolsó átütötte a mellkasomat és valahol mélyen a bordakosár mögött állapodott meg. Lassan térdre rogytam, sérült tüdőm nehezen birkózott a levegőért. 5 vessző. Nem is hallottam ilyesmit, igaz, nem is szoktunk párban járni. A féltés, a testvéri szeretet felülmúlhatja a legendákat is. A legjobbat hozza ki belőlünk.
Éreztem a tomboló viharként előretörő lány mozgásának szelét mellettem, a máskor macskaléptű, bársonyos, meztelen talpak alatt csikorduló köveket, az acélfénnyel villanó penge csillanása szemem sarkában. És van akik számára a legrosszabb rémálmot is elhozhatja...
- A lidérc... a nemes... ne... - nyögtem az eszméletvesztés határán.

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Az urak megjelenése igen csak felvert bennem valamit. Valami... kellemetlent, mikor a szemébe néztem. Fivérem is talán pont annyira érezte ezt, mint én és érzem a húzást is derekamon. Kicsit megrázom fejem, mint mikor mérges kölyökkutyát csapnak orrba, hogy ne bántsa a vendéget. Valahogy így éreztem én is, s a csattogó álkapcsok helyett, kezem acélkardom markolatára helyezem.  Vicsorom egyáltalán nem lágyul, nem is engedek belőle. ~Mégis... mit képzel ez magáról? Mi tudjuk mit csinálunk, de ők?!~ Egyre jobban érzem a késztetést a támadásomra, de amíg Eskel mellettem van, addig nem fogok fellépni. Amíg nem ad rá jelet. Felkapom a vizet, ahogy a falubeliekről és gyermekeikről beszél. Nevetséges életfelfogás! Mit képzelhet az, ki így neveli fel kölykét? Ha ők nem lennének, ő maga is ilyen földtúró lenne. Meglesz ezeknek a szavaknak az ára! Főleg azoknak amiket most mondott.
- Hogy a telebaszott kurva anyádba gondolod azt, hogy csak úgy levágom fivérem, mint egy pestises disznót? - rivallok rá mérgemben. Nehéz volt eddig visszatartanom, most pedig csak dühöm tombol ereimben. Parancsára büszkén emelem fel fejem, megvillantva kicsit nagyobb szemfogaimat. Nem tudom kitől örököltem, de hálás vagyok ezért a génért. Meglepődöm ahogy Eskel maga mögé taszít és alsó ajkamba harapok. ~Miért?~ Attól hogy idősebb? Hogy szerinte már alig van előtte valami? Váltsa valóra az álmát! Legyen meg az a kis házikó, egy szeretett nővel és olykor bekopogó testvéreivel. Apró gondolataimból már a vesszők gyors süvítése térít észhez.
-E...Es... Eskel... - nyögöm ki nehezen nevét és pattanok mögé, hogy megtartsam és ne egyből a földdel találkozzon. Szememből néhány könnycsepp megszökik, de már mellőle ugrom a férgeknek, acsarogva. ~Sietnem kell...~ Vágok ívelten az egyik nyaka mentén, sisakja alá vezetve acél pengém. ~Minden...~ Vágom a következőt, és szúrom tarkón a harmadikat. ~...szívdobbanásnyi időm...~ A negyedik vérét is már csak a föld szívja magába, már-már hálásan, hogy levettem hátáról ezt a terhet. ~...Eskel életébe kerülhet.~ Könnyeim fátylán át már a hatodiknak rontanék, de az elmenekül. Ingerült, ragadozó szemeimmel a kasztellát keresem, megragadom tarkójánál és Eskel teste mellé lököm. Sújtanék le acélkardommal, mikor Eskel hangja eljut agyamig, néhány könnyem vad patakként szántva fel arcom. Kardom az ipse vállánál ruhájába szúrom, ezzel szegezve a földhöz.
-Meg ne merj moccanni! - fújok dühösen és Eskel-hez sietek. Letérdelek hozzá és fejét az ölembe helyezem. Könnyeim egy része arcára cseppennek és övem kis táskájából elővadászom a Fehér Mézet tartalmazó üvegcsét. Ha ájult és egyáltalán nem reagál rázásomra, az üveg egy kis részét számba töltöm és ajkam az övére tapasztva itatom meg vele. Ezt követően veszem elő Fehér Raffard főzetet és eltávolítva a vesszőt itatom meg vele ezt is. Ha kell, úgy ahogy az előzővel, apró kortyonként, hogy ne tüdejét töltsem meg vele. Ujjaimat, tenyerére kulcsolom az ujjai közt és a sebre szorítom ingjével, csillapítva a vérzést. Nem tehetek mást, mint várom a csodát és reménykedem abban, hogy időben érkeztem. Hogy állhatnék meg egyenes háttal emelt fővel a többi farkas előtt? Mit mondhatnék nekik, hogy miattam halt meg, s dühöm elragadta az eszem és hagytam meghalni. Eközben az aggodalom könnyeinek szabad utat hagyok. Talán ez az, amivel meg tudnak tőrni, még egy magamfajta vadócot is.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Szörcsögve áradt a levegő korábban átlyukasztott tüdőmbe a levegő és köhögőgörcsben rángva tértem magamhoz, sikeresen leköpve Wilkina jobb bokáját egy nagy adag vérrel, ami korábban a tüdőmben gyűlt fel, ugyanis az ölében tartotta a fejemet. Néhány görcs végigfutott a testemen, ahogy az ereim küszködtek a bennük tomboló erős méreggel még, de Raffard híres párlata már elkezdte kifejteni áldásos hatásait, mellkassebemet is bezárta már és nyilván a tüdőmmel is kezdett valamit, hiszen tudok levegőt venni. Éreztem húgom tenyerét a mellemen, ahogy rutinosan nyomta egymáshoz a nyílpuskavessző által összetört borda csonkjait, hogy egymáshoz forrjanak vissza. Kénszín szemeim végigsöpörtek a tisztáson, ami bizarr keverékének tűnt egy csatatérnek és egy mészárszéknek. A nemes színeit viselő zsoldosok közül négyen feküdtek ott merev testtel. A novigradi koronáktól elvakított szemű parancsnok szája néma üvöltésre nyílt mindörökre, emberei arcára a halál fagyasztotta örök grimaszát az esélytelenül elpusztulók dühödt zavarának. Elhajított nyílpuskák. Két szerencsés túlélő. Annyira nem akartuk ezt... Remélem a hugica hamar túljut rajta. Nyögve felnéztem könnytől maszatos arcába.
- Köszönöm kis testvér... - szörcsögtem még kissé, majd véremmel festett lábára pislantottam. - Bocsánat...
Közben Rodrigo kasztellán is magához tért annyira az első sokkból, hogy szóra nyissa ajkait és dühödten kezdjen tirádába.
- Gyilkos vadállatok! Lemészároltátok az embereimet! Figyelmeztetlek titeket, a birtokaimon pallosjoggal rendelkezem itt az én szavam jelenti a törvényt! - kiabálta. - Azonnal eresszetek szabadon és kegyeskedem majd figyelembe venni ezt, mint enyhítő körülményt. Fogalmatok sincs kivel packáztok! Én Rodrigo de...
- Még egy kissé forog velem a világ húgocskám - mormoltam. - Testvéri szeretettel kérlek, hogy rúgd szájba helyettem, mert szétmegy tőle az agyam. Hálás lennék.
A fiatal kasztellán nem volt teljesen ostoba, rögtön befogta a nagybecsű pofáját, ami még nem jelentette azt, hogy nem kaphatott egyet a Rőt Farkastól. Én pár percig csak feküdtem a fűben, majd a lány segítségével talpra álltam, de rögtön meg is csuklottam. A rothadt életbe is, kell egy negyed óra. Visszaültem, hátamat a házfalnak vetve, majd Wilkinához fordultam.
- Tudtam, hogy elbánsz ezzel a csürhével, gratulálok. Ugye... - nyeltem egy nagyot. - Ugye nem sebesültél meg? Jól vagy? Minden szempontból? - kérdeztem rá, elvégre a sebek a bőrünkön egy dolog, de éppen embert ölt. Ha megnyugtatott az ajtó felé intettem. - Megkeresed azt a csapóajtót? Az ekimmara mostanra mozogni se nagyon tudhat odalent. Megadhatnád neki a kegyelemdöfést és kihozhatnád a hárfát - vetettem fel. - Én meg leszek, csak kell egy kis pihenés.
Amennyiben így cselekedett a kasztellánhoz fordultam és sírhideg hangon beszélni kezdtem hozzá, hangsúlyosan és lassan, mertem remélni, fel fogja fogni az összes szótagot.
- Megpróbáltál megölni - kezdtem. - Előfordul az életben, hozzászoktam. Megszegted a hűbéri esküdet. Lelked rajta, engem nem érint. Ártatlan gyerekeket.... Huszonnégy alig elkezdődött életet vettél... vettél el. Nem az enyémek voltak. Nem szoktam istent játszani, azt meghagyom neked, meg a mágusoknak. De nem csak engem próbáltál megölni. Őt is. Elmondom, miért nem tudom ezt neked elfelejteni. Azt a lányt úgy szeretem, mintha egy érből fakadtak volna az ereinkben keringő vércseppek, láttam őt felnőni, fogtam az első lépéseknél a kezét, mikor a lábacskáit az éle ösvényére helyezte és nem akarok ott lenni a halotti máglya mellett, amire felfektetik. Tudom, azt hiszed, a rangod, a címed, a vagyonod mindentől megóv, hogy senki hozzád nem nyúlhat, minden csak pénzkérdés, a két vajákot majd megvásárolod. Egy garassal sem lesz nálunk több, amikor innen távozunk. Hidd el. Nem kellenek az érméid. Szörnyek vagyunk? Talán. De nem vagyunk egyedül ezzel, ezt már bebizonyítottad. Érted, amit mondok pondró? - sziszegtem még tompa fájdalomtól terhelten. Rodrigo fázósan húzódott össze, kezdte megérteni, a bőrére megy a játék. Négy embere feküdt kifordított belekkel 10 méterre tőlünk, mert megpróbáltak megölni minket. Nem állíthatom, hogy túlságosan gyors lenne a felfogása. A férfi szája szólásra nyílt, de megráztam a fejemet.
- Ne. Nincs mit mondanod, ami még bármin is változtatna kasztellán - recsegtem. - De mivel a testvéremnek nem esett baja, így engem nem érdekelsz. Egy sebnél kaptam már többet is, ennél rosszabbat is - simítottam végig ösztönösen a heges arcomat. - Vele próbáltál olyasmit tenni, aminél nem történhet rosszabb nővel. Az ő prédája vagy, csak abban bízhatsz, hogy lenyugodott és megindítod a szívét. Kezdj el imádkozni, ha van égi patrónusod.
Pár perc múltán tért vissza a lány, kezében a hárfával, a szemében villámokkal. Nem kellett megkérdeznem, mit látott, mi forralta ereiben a vért. Az ekimmara számáraa csontok, akármilyen veszettül éhes is már szerencsétlen, nyomorult jószág, azok nem jelentenek táplálékot. Tehát abban az üregben az őz és a kutyacsontok között ott hevertek a gyermekek maradványai is. Tépett ruhák, elhagyott kis cipők, megszaggatott játékok, amivel lehajították őket a lánynak és hát ki a fene merészelt volna lemászni, hogy eltakarítsa, esetleg tisztességesen be is földelje ami maradt belőlük? Be az ekimmarához. Sejtem min ment át é sajnálom is. Szerettem volna megóvni ettől, de sietnünk kellett az elmenekült katonák talán erősítést hívnak, így kénytelen voltam a magam helyzete miatt őt beküldeni. Csak a szemem fájdalmas pillantása üzent neki. 'Tudom, hogy oly apró csontokon kellett lépdelned a hárfáig és a legyengült, halódó fenevad kínjainak megváltásáig. Tudom, eszedbe jutottak, akiknek csontjai roppantak el halkan a talpad alatt, olyanok voltak mint te. Csak őket senki, még egy mutáns szörny sem fogadta be, ők ennek az embernek a kezére jutottak. Tudom, minden roppanás hangja felért egy tőrdöféssel. És remélem egyszer megbocsátod, hogy ettől nem tudtalak megóvni.' Lassan álló helyzetbe tornáztam magamat. A mellem még szúrt, de nagyjából kezdtem már visszanyerni erőnlétemet. A kasztellán felé intettem.
- A te prédád, a te ítéleted - morogtam csendesen. - Melitelének és az életnek, vagy a lidércnek és a halálnak adod.
- Várjatok! - nyüszítette a nemes, nadrágja elől már csúnyán átázott orrunkat friss vizelet szaga facsarta, a szemei könnyben úsztak. - Könyörgöm! Van... van pénzem... és tudok valamit... valami fontosat... üzletet köthetünk! Könyörüljetek! Alku?!

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Nem tudom mennyi ideig térdelhettem Eskel fejét megtartva, hogy tüdeje ellássa feladatát. Könnyeim kezdenek elapadni, olykor feltekintek a ficsúrra, biztos meg ne moccanjon. Hallgatásba burkolózom hiszen, csak remény maradt, hogy kellően gyors voltam. Az adrenalin is kezdett lecsillapodni, így érzem vállam enyhe zsibbadását. Csak rá tekintek, egy apró vágás. Talán magamnak okoztam, talán az ellenfeleim okozták. Nem bánom! Csak Eskel kelljen fel. A csendet hirtelen furcsa, egyenletessé váló szuszogás töri meg. Azonnal a megtört bordákhoz kapok, hogy összeillesszem. Lehet akármilyen fájdalmas Eskel-nek ez a művelet, nem hagyom abba. Szépen forrjon össze. Köhögése is egyfajta nyugalommal tölt el, a legkevésbé sem érdekel a felköpött vér, így csak megrázom fejem.
-Ez a legkevesebb, amit tehetek érted. Ezzel meg ne foglalkozz! Majd a víz leviszi. - mosolygom rá és bal kezemmel megtörlöm két szemem. Jó hallani a hangját, jó látni azokat a kénsárga szemeket. A tudat, hogy él, mindennél fontosabb. Nem érdekel a körülöttünk fekvő halottak, a kitűzött nyomorúlt féreg, a lenti ekimmara. Egy a lényeg, hogy él, mi ki is ül arcomra.
-Ezer örömmel! - felelm és óvatosan megemelem fejét, hogy kivehessem a hirtelen ötletből adódott párnát és óvatosan is helyeztem le a földre. Bátran és haragosan lépek fel a ficsúr előt és rúgok arcába lábfejemmel. Csak hogy érezze a törődésem és érdeklődésem a pallosjoga és egyéb dolgai iránt. Visszatérek fivéremhez, letelepedek mellé a fűbe.
-Köszönöm amit értem tettél. - nézek rá hálásan és ha késznek gondolja magát segítek felállni. Mielőtt megcsuklana, bebújok hónalja alá és igyekszem megtartani. Legalább addig míg elérünk a ház falig, ahol segítek neki leülni. Legugolok hozzá, hogy ne erőltesse meg magát beszéd közben. Kérdésére melegen mosolygom és füllentek. Itt-ott vérzik egy picit, mint vállam és a bal combom ami kicsit mélyebb, a többi csak karcolás, mi figyelmetlenségemből adódott, de ez teljesen az én hibám. Nem lett volna szabad dühből nekik rontanom.
-Nem, minden a legnagyobb rendben velem. Te pedig gyógyulj fel hamar. Kettőt elszalasztottam... - hunyom be szemem szomorúan. Hanglejtésem is ilyen, bár abból leszürhető, hogy még alig alább hagyott bosszúm az ami beszél belőlem. Szavaira bólintok és még aggódva pillantok vörösesre sírt szemeimel rá. Bólintok, hogy elfogadom a döntését és belépek az elhagyatott házba. Kis ház, otthonos. Néhány helyen megmaradtak a boszorkány nyomai, könyvek s azok lapjai, főzetekhez csövek és hasonlók. Orromra hagyatkozva, keresem a bűz forrását és a csapó ajtót. Leugorva felszisszenek, ahogy néhány csont eltört mezítelen talpam alatt és beleállt. ~Ezt jobban át kellett volna gondolnom.~ Sziszegem, mire a sérült ekimmara felemelte fejét. A csapóajtón beszűrődő fény ép elég, hogy lássam a megcsillanó láncot és az otromba képét. A vér szag is felkeltette érdeklődését, így hagytam, hogy nehézségek árán felém másszon, majd ezüst pengémmel szeltem le fejét. Nem akartam körbenézni,de muszáj volt. Meg kellett találnom a hárfát. A csontokra lépve, koponyák zörejében, mintha a kétségbeesett gyermekek sikolyait hallanám. Összeszorítom fogam és haladok tovább, mire megtalálom a kis hangszert. Visszafele sem volt máshogy... szakadt ruhák, plüssök egy karperec, egy nyaklánc. Nagyot nyelek mire elérek a csapó ajtóhoz és lendülök fel. Előtte még igni-t rajolok a levegőbe az ekimmara elégetésére. Halkan érkezem teli talppal és még elkapok néhány szófoszlányt Eskel mondatából. ~Idióta! Ilyen helyzetben is inkább engem részesítesz előnyben, mint magadat?~ Ered meg újra könnyem. Letörlöm és szúrósan tekintek Prédámra, majd bátyám mellé telepszem mutatva neki a hárfát. Tekintetében fájdalmat látok, mire hasonlóan fájdalmasan tekintek borostyán szemeimmel. ~Tudom. Engem inkább félelem környékezett meg. Féltem, hogy elveszítelek!~ Hajtom fejem vállára, óvatosan álla alá helyezve fejem búbját. Mint egy hízelkedő kölyök. Segítek neki felállni és ha szükségét érzi, megint hóna alá bújok. A kasztellán szavaira csak eltorzul arcom és kihúzom magam fenyegetőleg.
-Egy vad oroszlánnak lenne a pondró kölyke? Undorító és szánalmas ahogy viselkedsz, ahogy ez a történet alakult és amivé annak a nagymacskának a vére fajúlt. Nem érdekel a mocskos pénzed. Rálövettél fivéremre, kicsi híjján megöletted és még kegyelemért mersz esedezni! -emelem fel hangom, hangszínem már-már az örületet súrólja. De ott cseng bennem Eskel szava. Így felnézek rá, ugyan csak szikrázó szememmel. Tétlen vagyok. Nem tudom meghagyni az életét. De Eskel is él, nem lenne értelme a vérengzésnek. Mi az amit tudhat...
-Halljam! Mit tudsz! - morranok rá. Nincs olyan eréjes hangom, mint a férfiaknak, így acsargásom, morgásom is lágyabb, de ki tudja? Talán ez is tud rémisztő lenni.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara

Wilkina & Eskel @

Éreztem, szinte a bőrömön éreztem a húgomból áradó téboly közeli dühöt. Több volt mindaz amivel szembesült, ami történt és ami elhangzott, amit még józan elmével el tudott bírni, belőle még nem ölték ki az évek az érzéseket ehhez. Próbáltam a jelenlétemmel hatni rá, mellé lépve, a vállára tett kézzel, még mielőtt esetleg hirtelen haragjában agyon veri a kasztellánt. Nem mondom, hogy nem érteném meg, de a lidércre is gondolnunk kell. Szavai martak mint a vitriol, az ifiúr halálsápadt arcán nagyon is látszott, már tisztába került a lehetőségeivel és a kilátásaival. Az a rúgás ránézésből is fájdalmas volt, az alsó ajka széthasadt a fiúnak de ami a legfontosabb, szembe került egy olyan szituációval, amikor mit sem számított a vére, a neve a státusza, a címere. Magasról lehet a legnagyobbat zuhanni. Már csak az életét féltette.
- Ne... Könyörgöm! Irgalom! - zihálta. - Én... Az életetek veszélyben! Nem tréfálok, nem hazudok... Arman kapcsolatba lépett velem. Utasítottam, hogy lázítsa fel az embereket és küldtem Barba katonákat... Tucatnyit... Egy egész falu vár rátok... Csapda... Életet életért. Meg koronákért... Én elmondtam, ami fenyeget titeket... Min változtatna a vérem? Irgalom! Min? Akik meghaltak már nem támadnak fel!
- Ez igaz - mormogtam magam elé csendesen. - Senkin aki meghalt, nem segít a véred. De ha elenged ma Wilkina, felelősséget is vállal érted Rodrigo. Ha azt mondja fuss, hogy tűnj a szeme elől, te pedig megint a giliszták kölykeire veted a szemeidet? Még ha vissza jönne is érted akkor, azok vére már nem kopik le az ő kezéről sem. Armant elengedte és mi lett belőle? Fellázítja Bart. Igaz elengedtük Hubertet is és az nem volt hiba... - tépelődtem.
- Kérlek... Nem akarok meghalni... - zokogta a nemes, aki hirtelen változott a szemünk előtt gőgös, rátarti várúrból, egy elkényeztetett rettegő kölyökké, aki most, túl későn szembesül a tettek következményeivel, az élet első pofonjaival. - Semmi ilyesmit nem teszek... Henselt király udvari kancellárja vagyok. Tanult ember... Én... Másként... sokkal jobban is fel tudnám használni a vagyonomat... az eszemet... könyörüljetek meg rajtam... esengve kérlek...
- Nem az én döntésem - ráztam meg a fejemet végül, majd testvéremhez fordultam. - De dönteni kell. A lázongás pogrommá válhat és ez esetben aggódom Raymandért és Gyuláért. Viszont a lidérc a déli órákban a leggyengébb és nem hurcolhatjuk egy kisebb csata közepén magunkkal mint valami krumplis zsákot - intettem a fiú felé. - Bármelyik lovat leterheli két lovas, neki meg nincs. Vagy a lidérchez visszük, vagy megöljük vagy futni hagyjuk, utóbbi két esetben talán időben visszaérünk Barba...
- Az istenek nevére könyörgöm...

P.S.:Remélem jó, ha nem, akkor szólni Mood: Isara

Eskel & Wilkina @

Nagyon igyekszem nem helytelenül dönteni. Bizonyos értelemben pedig, nincs helyes és helytelen. Csak döntések vannak és következmények. A következményekért pedig felelősséget kell vállalnom, mint ahogy most azért a mocsok papért. Eskel keze a vállamon nyugtatólag hat rám és valamelyest el is szégyenlem magam. Hogy ennyire hagyom magam befolyásolni. Kicsit olyan, mintha a hátamba szúrtak volna egy lándzsát, minek a feje úgy van kialakítva, hogy ha kihúzzák, nem a jó módszerrel, beletörjön az áldozatba. Ilyen áldozatnak érzem magam én is. Mielőtt leordítottam volna a fejét Eskel megszólalt, így csendesen hallgatok és figyelek. A könyörgéstől már falra tudnék mászni. Miért hasson meg az ilyen? Magának él, nem másokért! Aki másért áldozatot hoz, pedig halálra van ítélve? Nézek keserűen Eskel-re. Egyből ő jutott eszembe és Raymand. Összeszorítom állkapcsom, szinte már saját fogaimat töröm.
-ELHALLGASS! - üvöltöm rá. Kezem állam alá helyezem, hogy gondolkodjak. Ezt követően nézek Eskel kénsárga szemeibe, miből egyfajta nyugalom árad. Mintha két légvételt kihagynék fújom ki a levegőm és szólalok meg újra.
-Menjünk! Gyulát és Raymandot nem hagyhatjuk, hogy bántódásuk essen. Ez meg itt... - lépek oda hozzá, megmarkolom pengém markolatát, mivel eddig a földhöz volt szegezve.
-A Szürke Farkasnak köszönheted, hogy nem öltelek meg a csata hevében. Hogy nem végeztem veled, mint egy utolsó kivert kutyával, ahogy azokkal az árvákkal tetted. Nézd meg jól ezt az arcot. - rántom fejét fel úgy, hogy arcomba nézzen és láthassa a Vörös Farkas igazán mérges villódzó szemeit. -Felpiszkáltál, kegyelmemre ne adj sokat. Még reménykedtem egy kicsit az emberi jóban, de a magadfajtáknak hála ez elúszott. Remélem elégedett vagy azzal, hogy Armand-ot a szemed elött fogom levágni, utána a katonáiddal nézetem végig, hogy is döglesz meg, akár csak egy korcs giliszta, kiben semmi nem maradt, az igazi hősből! - sziszegem neki, majd felállva elhúzom kardom és ezt egyfajta elterelésnek használva rúgom homlokon, hogy egy jó időre kiüssem és különös álmokat hagyjak neki. Visszahelyezem kardom és szomorúan nézek Eskel-re.
-Nem tudom mit tévő legyek bátyám. - nézek rá keserűen. Mint mikor nem sikerültek a gyakorlatok azokon a bizonyos vörös napokon.



P.S.:Ha nem jó, tessék kiabálniMood: Isara